2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1442

A legkeletibb Nyugat

Csepel-szigeten ismerkedtünk meg. Azerbajdzsán fiú egyetemisták építőtábora dolgozott a szomszédunkban, mi pedig egy olyan táborban laktunk, ahol tíz egyetemista felügyelt száz gimnazista lányt. A két tábor számára esti bulit rendeztünk. Egy padon magyar lány és azeri fiú. A lány megkért, odamennék-e tolmácsolni. Aztán öt perc múlva felment papír zsebkendőért, és nem jött vissza. Haragudnom kellene rá, hiszen eszközként használt engem ahhoz, hogy lerázza a kéretlen partnert. Én mégis hálás vagyok ennek a lánynak, mert így ismerkedtem meg Talibbal. Egy órácskát beszélgettünk, aztán egy évig leveleztünk, mígnem meghívtam hozzánk. Tizenhat napot töltöttünk sülve-főve együtt. Aztán harminckét évig nem láttuk egymást. Az interneten kutatott fel, és meghívott, feleségemmel együtt hozzájuk, Bakuba.

Azerbajdzsán valamivel kisebb területű és lakosságú, mint Magyarország. De ha az összehasonlításba Monacót és Kanadát is bevonnánk, a két ország akár egyformának is mondható. A kaukázusi kis népek egy nagyhatalmi háromszögben találhatók. A háromszög csúcsai: Oroszország, Irán, Törökország. Hasonló a helyzet a Benelux-államok esetében is: ott brit-német-francia hatalmi háromszög zár közbe három kis országot. Az ilyesfajta földrajzi helyzet rémisztő hátránya a nagyhatalmi beavatkozások, hódítások sora. De előnye is van: némi esély közvetítő szerepre, kereskedelemre, kulturális importra. No persze, a Kaukázus vidékén mindez két számmal szegényesebben és véresebben működött, mint a Benelux-államoknál, arról nem is beszélve, hogy utóbbiak legalább egymással nem háborúztak az elmúlt kétszáz évben, ami Azerbajdzsán környékéről, bizony, nem mondható el. Országuk Kelet és Nyugat határán fekszik, mondták, többször is, vendéglátóim; olyannyira, hogy úgy tűnt, ez identitásuk fontos eleme. Nem akartam fontoskodva megállapítani, erre a kelet-nyugat közötti híd szerepre lengyelek és görögök, magyarok és törökök is aspirálhatnának, akárcsak Ciprus, Izrael vagy Macedónia – toposzról van szó.

A Budapest nagyságú Baku viharosan fejlődik, látványosan építkezik. Beton, acél, üveg pontházak emelkednek a magasba. Hogy szépek-e, legyen ízlések és pofonok kérdése. De hogy alkotóik céltudatosan kerülni szeretnék a sablont, a szürkét és unalmasat, hogy törekednek az egyedire, bizonyos. Egy sor kifejezetten szellemes és ötletes megoldást látni. Aki egy posztszovjet kisállam kőolajtermelő fővárosaként gondol Bakura, alighanem meglepődik azon, mennyi szép régi épület található ebben a városban: egyfajta sajátos orosz-török klasszicizmus termékei. A keleties, törökös, iszlám és nemzeti elemek (hogy most akkor keleti, török, moszlim vagy nemzeti, azt művészettörténész tudná elkülöníteni, ha egyáltalán…) majd minden épületen láthatók: a kovácsolt vas vagy réz erkélyrács, hatalmas, diadalívnél nagyobb kőcsipke kapuzat, fríz és stukkó, aprólékosan megmunkált fémkapu, vagy épp a legújabb toronyház tetejének valódi funkció nélküli, oszlopokon nyugvó kis pihenő kupolái: rendre keleti motívumok.

Mindez nem tolakodó, nem propagandisztikus és nem erőltetett, ellenkezőleg, ízléses és valahogy magától értetődő. Ám ugyanakkor ott a nyugati elemek is: a leggyakoribb a korinthoszi oszlop, de láthatni tympanont, jón oszlopot, itt-ott még neogótikát is. Temérdek épület között teremt összekötő kapcsot a sárga homokkő alapanyag (vélhetőleg a városhoz legközelebbi építőkő), melyet nem kell vakolni, festeni. Hasonlót Jeruzsálemben láttam. A félig lakatlan, skanzen-szerű történelmi óvárost középkori falak veszik körül. A hasonló óvárosokban megszokott zegzugos sikátorok, hangulatos kis terek, kávézók mellett markáns törökös vonás a kő- vagy téglaépületből kiemelkedő fa kiugró vagy erkély (ilyesmi házban élt ezer kilométerrel odébb Rodostóban a nagyságos fejedelem). Ezek a fa épületelemek néhol az óvároson kívül, a XX. századi házakon is feltűnnek. Az óváros kincse egy vallási épületegyüttes: a XII. században kezdték építeni, és bővítések, toldások után a XV-ben fejezték be. A világörökség része.

A bakui modern művészetek múzeuma cseppet sem provinciális, bárhol lehetne Európában. Azt pedig álmomban sem gondoltam volna, hogy épp a bakui szépművészeti múzeumban látok majd eredeti Raffaello Santit (ha nem is a legismertebb képek közül) és több antik római portrészobrot, köztük egy első századi Seneca-fejet. A múzeum időszaki kiállításán egy kortárs azeri művész szürrealista képei a falakon: rémmese-illusztrációk. A termek közepén meg, üvegvitrinekben, ókori és középkori fémedények. Hogy ez merész és nagyvonalú múzeumrendezői koncepció, vagy csak helyszűke-szülte kényszer, nem tudom. György Péter tollára való. Az embernek olyan érzése van: ez a város, ez az ország több turistát, nagyobb hírverést, komoly idegenforgalmat érdemelne.
Kelet és Nyugat nem csak az építészetben találkozik, de a családban, akár egyetlen családban is. Talib barátom két lánya példa erre. Ayten – a Nyugat. Neve valami olyasmit jelent: Nap és Hold. Ayten orvostanhallgató. Festi a haját, körmét, ajkát, szemét. Szeret strandolni, táncolni. Öltözködésével, viselkedésével budapesti egyetemista is lehetne. Gunay – a Kelet. Neve: félhold. Török fejkendőt visel, eltakarva haját, tarkóját, nyakát. De a lábszára, alkarja is fedett, idegen férfi csak az arcát, kezét láthatja. Főiskolás. Egy vallási iskolában szeretne majd tanítani. Nem jár úszni, sem táncolni, mert ezeket a tevékenységeket Allah ellenzi.

És mit látunk az utcán? Ayten (a Nyugat) a gyakoribb. A kegyetlen, ostoba arab-perzsa csadort itt egyetlen nőn sem láttam. De a törökös fejkendőt is legfeljebb ha tíz nőből egy viseli. Az emberek divatosan, nyugatiasan öltözködnek. Igaz, a bugyi és a popsi egy részét is megmutató csípőnadrágot itt senki sem hordja, a dekoltázsok is illedelmesek. És míg a nő és férfi autóvezetők aránya Budapesten 1:1, Bakuban inkább 1:10. A férfiak kicsit konzervatívabban öltözködnek, mint nálunk, de a különbség nem nagy, inkább csak fokozati: itt több az ing és kevesebb a póló, és még léteznek férfi és női színek.

Barátom harmadik gyermeke a tizenhat éves fiú, Orkhan. Vele leveleztem leginkább a kapcsolat-újrafelvétel hónapjaiban. Nos, Orkhan (majdnem) iszlám fundamentalista. Gyűlöli Örményországot, Oroszországot, Iránt, Franciaországot, Izraelt, az USA-t. Ha jól emlékszem, kamasz fiúként én is fekete-fehérben gondolkodtam, megfontolatlan, de változékony szenvedélyekkel – azonban nem hiszem, hogy valaha is komplett országokat vagy népeket gyűlöltem volna. Furcsa lehet egy nagyon fiatal ország polgárának lenni, évezredes államok között. Mint a visegrádi négyek: az 1100 évnél idősebb cseh, lengyel és magyar állam, meg a húszéves szlovák. Mennyi kisebbségi érzést forrása! Azerbajdzsán 1992-ben született, közvetlen előzményének a volt szovjetköztársaság, illetve az 1918-1920 közötti rövid függetlenség tekinthető. Mellette Örményország és Irán, mindkettő ókori múlttal. De még a kora középkori születésű Grúzia is: mi Baskíriában vagy Levédiában legeltettük lovainkat, amikor ők már keresztény királyságban éltek. No persze, Azeri csak akkor fiatal, ha a mai államra, területre, nemzeti identitásra gondolunk. Mert civilizációs előzmény akad bőven. A mai ország helyén volt a keresztény kaukázusi Albánia. No persze, ehhez az államhoz épp annyi köze van a mai azeri népnek, mint magyaroknak a római Pannóniához. A szeldzsuk-török törzsek a magyar honfoglalással egy időben jelentek meg ezen a földön. Azeri egész történelme önvédelmi harc: arabok, perzsák, mongolok, oszmán-törökök, oroszok ellen. Hunyadi Mátyás korában létezett egy magyar-azeri szövetség. Ugyanennek a koalíciónak volt tagja Velence, Nápoly, Perzsia, és a nagyvonalú diplomáciai akció a fenyegető oszmán-török terjeszkedés ellen irányult. Nem volt túl hatékony: a korabeli hírközlés mellett nem lehetett ekkora távolságokat sikeresen áthidalni.

Az azeri identitás két pillére: az örmények iránti gyűlölet és a törökök iránti szeretet. Ami az örményeket illeti, a napi politikai ellentétek mögött ott az eltérő társadalmi szerkezet és a bonyolult történelem. Évszázadokon át: a török röghöz kötött, adózó paraszt – vagy zsoldos katona, hivatali és katonai nemes. Velük szemben sok örmény: kézműves, kereskedő, az újkorban értelmiségi. Egy kicsit a zsidók európai helyzetéhez hasonló szituáció. Aztán a nagy fordulat a XX. század elején: megtalálják a bakui kőolajmezőt. A semmiből születik azeri burzsoázia és proletariátus, ehhez képest az örmény, immár, elmaradott kispolgári nép. A cári Oroszország a Kaukázus-vidéken a keresztény örményekre támaszkodott a moszlim népekkel szemben. A múltbéli ellentéteket az 1992-es háború tette elevenné: Örményország elfoglalta Karabah tartományt. (Sokat gondoltam akkor Talib barátomra – Örményországban, egy azeri faluban született. Vajon harcol-e, s ha igen, melyik oldalon?) Az egyik azeri városban vérengzésre is sor került, melyet az ENSZ elítélt. No persze, bonyolultak a dolgok: az örmények egy örménylakta tartományt foglaltak el. Ha az a vérfürdő nincs, akár rokonszenvezni is lehetne ezzel, mint nemzeti felszabadítással. Az örményeket viszont annak idején az oroszok telepítették ide, hogy földrajzilag elválasszák egymástól az azeri és törökországi törököket. De mit tehetnek erről az akkori örmények ükunokái? És, bizonyos értelemben, így szilárdultak meg az azeri nép körvonalai.

Részletek

2012-10-13

Rejtély, miért hullanak a gránátok a szír-török határon

Sem Törökországnak, sem Szíriának nem érdeke, hogy háborúba torkolljon határ menti konfliktusuk, ennek ellenére továbbra is lövik egymást. Senki sem tudja, miért.

Azóta, hogy Szíria lelőtt egy török repülőgépet június végén, rendkívül feszültté vált a szomszédos országok viszonya. Többen már háborút vizionálnak azt követően, hogy egy határközeli török falura szíriai gránátok hullottak, a válaszcsapásban pedig török katonák estek el. A szombati szíriai bombázást követően a török miniszterelnök figyelmeztette szír kollégáját, hogy minden provokációt meg fognak torolni. A két ország mozgósította határ menti egységeit, amelyek ugrásra készen várakoznak.

Egyelőre mindenki úgy véli, hogy nem fog háború kitörni. A törökök egyértelműen el akarják kerülni a konfliktus eszkalálódását”. A határ menti gránáteső kapcsán N. Rózsa Erzsébet, a Magyar Külügyi Intézet igazgatója egyéni akciót vél a háttérben, külföldi kollégái legalábbis ezt az irányt sejtik. A támadásról feltehetőleg Aszad elnököt sem értesítették előzőleg. Ennek magyarázata az lehet, hogy Szíriának – Törökországhoz hasonlóan – jelen helyzetben semmiféle érdeke nem fűződik a fegyveres összecsapáshoz szomszédjával. Persze, ahogy a most zajló közel-keleti események többségének, úgy a szír-török összecsapásoknak is lehet más magyarázata. Ilyen például a Szíriában központi támogatással megalakuló „kurdisztáni állam”, de okot adhatnak a támadásra a Törökországban korábban menedékre lelő szíriai ellenzékiek is, akik előtt immár lezárták a határt. „A nemzetközi sajtó és az elemzők sem ismerik behatóan a fegyveres konfliktus okait, nincs is rá egyelőre reálisnak tűnő magyarázat” – rögzítette az mno.hu számára N. Rózsa Erzsébet hétfői budapesti előadását követően.

„Egy városa sincs” a szíriai felkelőknek

A polgárháború immár 18-19 hónapja zajlik, de Líbiával ellentétben Szíriában nincs olyan összefüggő terület, amelyet a felkelők birtokba tudtak volna venni. Ez a legfőbb oka annak, hogy az Aszad-ellenes erők képtelenek olyan nagyszabású offenzívát indítani, mint korábban líbiai társaik. Meglepő tény, hogy a szíriai hadseregnek csupán mintegy húsz százaléka harcol a lázadók ellen, a többieket ki sem vezényelték a laktanyából. „A városoknak, ahol a felkelők csapatai jelen vannak, maximum egyes kerületeit tartja ellenőrzése alatt az ellenzék. Az ország különböző pontjain, teljesen szét vannak szórva az egységeik, kizárt dolog, hogy ilyen helyzetben általános támadást tudjanak indítani” – hangsúlyozza az MKI koordinációs igazgatója.

A harcok elhúzódása minden kétséget kizáróan az Aszad-rezsimet erősíti, mert a lakosságnak egyre inkább elege van a fegyverropogásból. A rezsim túlélését vetíti előre az is, hogy a társadalom középső rétegét adóknak, a vállalkozóknak, kereskedőknek a piaca folyamatosan veszélyben van, gazdaságilag ellehetetlenülnek ezek az emberek.

Cikk folytatása Magyar Nemzetben

2012-10-09

150 forint a benzin Azerbajdzsánban

Elég szürreális körülmények között írom ezt a cikket. Egy török olajvállalkozóval és barátnőjével kajálunk egy 25 emeletes panel erkélyén. De legalább van nála wifi.

Egy nagy buli után kerültünk ide, mert nem ittam, és csak én tudtam hazavezetni a Zsiguliját. Itt dolgozik Bakuban, az olajiparban érdekelt. Mint oly sokan mások. Azerbajdzsán ennek köszönhetően hihetetlenül fejlődik, trendi ország lett.

A benzin literje átszámítva 150 forint. Amikor lefotóztam a benzinkút tábláját, ketten odajöttek, hogy mit csinálok.Mondtam, ilyen árakat húsz éve nem láttam, megörökítem.

Régen igazi kúthoz hasonló eszközökkel merték ki a kőolajat, a képen látható szerkezet nem vicc, hanem múzeumi darab. A földgáz meg most is feltör, van olyan rész, ahol ezer éve lángok csapnak ki a földből. Vagy még régebb óta, talán a Prométheusz mítosz is emiatt játszódik a Kaukázusban.

Bakuban egymást érik az építkezések. Annyi felhőkarcoló még nincs, mint Bangkokban, de három már van. Csepp alakúak, irodák vannak bennük, és meghatározzák a városképet. A kisebb, 20-25 emeletes házak pedig rohamtempóban készülnek.

Az árak picit olcsóbbak, mint nálunk, az átlagkereset 120 ezer forintnyi manat. Vannak plázák, tengerparti sétálóutca, trendi üzletek. Meg középkori városmag, ahol ott jártamkor a híres mecset elé beállt Hummerrel egy helyi vállalkozó, oly módon, hogy az autó eltorlaszolta a bejáratot. Kábé úgy, mintha nálunk a Bazilika lépcsőjén parkolt volna.

Részletek

2012-10-07

A keresztes uralom vége Jeruzsálemben

Közel egy évszázadig volt a keresztesek birtokában Jeruzsálem, Szaladin szultán azonban 825 évvel ezelőtt, 1187. október 2-án bevette a Szent Várost.

A keresztény erők a kezdeti sikerek után a XII. század végére már defenzívába kényszerültek a Szentföldön, a keresztes királyságok területe egyre csökkent. Ebben a legnagyobb szerepe Szaladinnak, Egyiptom és Szíria szultánjának volt, aki uralma alatt hatalmas területeket egyesített, hadseregreformjai révén pedig félelmetes haderő felett rendelkezett.

3379052_8144789ad6ef5035d77fb4c6381e8517_wm
„Szaladin sebes dromedárján menekül” c. metszet a 17. századbólFotó: Hulton Archive

A Jeruzsálemi Királyságot eközben trónutódlási viszály is tépázta. Az 1186-ban fiatalon, utód nélkül meghalt V. Balduin trónját végül nagynénje, Szibilla hercegnő oldalán Jeruzsálemi Guido (Guy de Lusignan) szerezte meg, de a belső ellentétek tovább gyengítették a keresztesek erejét.

A Szent Város sorsa valójában nem a falai alatt, hanem 1187. július 4-én, a hattini csatában dőlt el, ahol a keresztesek súlyos vereséget szenvedtek, így Jeruzsálem helyőrsége sem erősítésre, sem felmentésre nem számíthatott, amikor Szaladin hadai szeptember végén megérkeztek.

A védelmet irányító Ibelini Balián helyzete gyorsan tarthatatlanná vált, néhány napi heves harc után gyakorlatilag néhány tucat katonája maradt. Az erőviszonyokat figyelembe véve az is nagy eredmény volt, hogy Balián Szaladinnal a megadásról tárgyalva elérte, hogy a város lakói megválthassák magukat és elkerüljék a rabszolgaságot, sőt a templomokban őrzött szent tárgyak és műkincsek egy részét is magukkal vihessék a szabad elvonulást kapott védők.
Jeruzsálemet végül október 2-án adták át Szaladinnak, aki tartotta magát ígéretéhez, és „pogány” létére nem rendezett tömegmészárlást a városban, ahogy a keresztesek tették a város elfoglalásakor, 1099-ben.

Részletek

2012-10-02

Kurd-török béke: történelmi lehetőség?

Történelmi csúcson az áldozatok száma
Törökország egy hosszú évtizedek óta elhúzódó konfliktus véres epizódjai által beárnyékolt időszakon van túl, de úgy tűnik hasonlóan nehéz korszak vár rá. Miközben a kormányzó Igazságosság és Fejlődés Pártja a kurd közösséget kettős beszéddel igyekszik megnyerni, a Kurdisztáni Munkáspárt gerillái és a török kormány közti harcok áldozatainak száma az elmúlt 15 hónapban rekordot döntött.

AKP stratégiák

A kurd-kérdéshez való mérsékelten pozitív hozzáállását az AKP több ízben is bizonyította. Bár legfontosabb kezdeményezéseik, mint a Kurd nyitás és az Osloi tárgyalássorozat rendre kudarcba fulladtak, kétségkívül az ő nevükhöz fűződik a török rendszer legtöbb kurd etnikai jogokat érintő megvalósítása. A politikai iszlám mentén mobilizáló párt olyan eredményeket tudhat magáénak e területén, mint a kurd nyelven sugárzó TRT 6 televízió vagy a kurd nyelv tanulásának választható tantárgyként való bevezetése. Bár az európai kisebbségpolitikai standardok szerint ezek a reformok banálisnak tűnhetnek, a törökországi kontextusban, ahol a kilencvenes években elképzelhetetlen lett volna a kurd etnikum létének hivatalos említése, fontos eredmények.

Ugyanakkor, az AKP és karizmatikus vezetője, az ország miniszterelnöke Recep Tayyip Erdogan kíméletlen katonai megtorlással válaszol, ha a Kurdisztáni Munkáspárt gerilláinak támadásairól van szó. A török hadsereg, a NATO katonai haderejének második legnagyobb állományával az iraki határ mentén való táboraikban rendszeresen üldözőbe veszi a PKK gerillákat és súlyos vesztességeket okoz a kurd szervezetnek. Ezekre a PKK aztán a maga során az ország délkeleti részein levő katonai illetve rendőrségi támaszpontokra mért csapásokkal válaszol, ami az erőszak eszkalálódásához vezet.

Ez a kettőség határozza meg a kormány azon kommunikációs stratégiáját, amivel igyekszik leválasztani a PKK problémát a kurd-kérdésről. A kettő azonban nem független egymástól, hiszen

kurdok milliói gondolják úgy, hogy a PKK hűen képviseli érdekeiket és támogatják a gerillák harcát. A PKK pedig akkor valósítja meg legvéresebb támadásait, ha a kurd kisebbséget valamilyen sérelem éri. Ebben a keretben értelmezhető például az utóbbi hetek legnagyobb PKK merénylete, amely során szeptember 18-án a gerillák egy gyengén védett katonai konvojra támadtak, és amiben legalább tíz katona vesztette életét valamint 70 sérült meg. Mindez éppen egy nappal azután hogy a bíróság börtönbüntetésre ítélte a kurd etnikai párt egyik parlamenti képviselőjét Sebahat Tuncel-t .

Történelmi helyzet

Az erőszak mértékének növekedése ellenére most lehet itt egy tartósabb béke megkötésének pillanata. Ha a kurd kisebbség kollektív jogokat érintő kéréseit listázzuk, talán a legfontosabb követelésük az anyanyelvi oktatás bevezetése és a tíz százalékos parlamenti választásokkor alkalmazott küszöb eltörlése.

Ezek teljesítéséhez hosszú évek óta egyedülálló módon Erdogan valamint pártja rendelkezik elegendő politikai tőkével, így a kérdés inkább az, hajlandóak-e ezt felhasználni. Különösen kicsi a kockázat most, amikor a parlamenti választások csak 2015-re várhatóak, a helyi képviselők illetve az elnök választása pedig csak 2014-re. A politikusok bizalmi és ismertségi indexének listáját magasan vezető Erdogan pedig visszavonulása előtt sajtó információk szerint már csak az elnöki pozícióra pályázik, ami állítólagos rák betegsége miatt igen valószínű forgatókönyv. Ilyen szempontból tehát a Közel-keleti török nagyhatalmat álmodó miniszterelnöknek személyes célja is lehet, hogy a kurd-kérdést rendező vezetőként vonuljon be a nemzet történelmébe.

Másrészt, a pillanat egyedülálló az éppen zajló alkotmányozási folyamat miatt is. A korábbi katonai rezsim által elfogadott és azóta már számtalanszor módosított alkotmány helyett az AKP új alaptörvény elfogadására vállalkozott. Ez a kurdok számára nem csak az ország intézményi berendezkedésének befolyásolása szempontjából fontos (centralizált nemzetállam vs. decentralizáltabb döntéshozatal), hanem azért is, mert az előző alkotmány több cikkelye is a török etnikumra tett utalásával diszkriminatív volt rájuk nézve.

Elszalasztott alkalom
A lehetséges béke érdekében a török fél stratégiája, amely elválasztaná a PKK gerilláival folytatott háború kérdését a kisebbségi jogoktól akár célravezető is lehetne. Valószínűleg a kurd gerilla mozgalom úgy is elveszítené mozgásterét és támogatását, ha a kurd kisebbségi törekvések meghatározó része teljesülne. Ebből a szempontból pedig az anyanyelvi oktatás engedélyezése a kurdok számára kulcsfontosságú szakpolitika lehet.

Részletek

2012-09-29

A diktátorok eltűntek, a kilátástalanság maradt

Az arab tavasz országai kezelhetetlen demográfiai problémával állnak szemben: népességük többségét 25 év alattiak adják, akik nagy részének esélye sincs belátható időn belül munkához jutni.

Megint forrong a Közel-Kelet: az arab tavasszal megindult folyamatok a korábbi brutális kiszámíthatóság helyett teljes kiszámíthatatlanságot hoztak a térségben, ez pedig állandóan magában hordozza egy hirtelen, sőt akár egy nagyobb konfliktus lehetőségét is. Ráadásul mindez Európa déli határainál történik, úgy, hogy az EU-nak se szándéka, se képessége, hogy befolyásolja ezeket az eseményeket.

Dühös fiatalok

Az arab tavasz országai szinte kezelhetetlen demográfiai problémával állnak szemben: népességük többségét 25 év alatti fiatalok adják, akik nagy részének viszont esélye sincs, hogy belátható időn belül munkához jusson. Így aztán viszonylag könnyen kaphatók mindenfajta radikális ötletekre.

Öt évvel ezelőtt ennek a fiatal arab tömegnek egy jó része az őket elnyomó rezsimekre, illetve a nyugati világra haragudott. Utóbbiakra nem kis részben azért, mert az állami propaganda az elmúlt évtizedekben folyamatosan az „arabok mint áldozatok” témát sulykolta. Az arab tavaszt követően azonban a diktátorok eltűntek, a mindennapi problémák viszont nem. Ebben a helyzetben pedig különösen szenvedélyesen lehet hinni abban, hogy bajaik valódi okozója a külföld, pontosabban elsősorban az Egyesült Államok és a Nyugat (meg persze Izrael).

Cikk folytatása

2012-09-18

Csuvas esküvő

Megint a piros-fehér-zöld színek együtt, mint némelyik Bolgár, Török, és Ujgur népviseletben!

„A csuvasok (csuvas nyelven: Чăвашсем, oroszul: Чуваши) türk származású népcsoport, akik a mai Oroszország területén a Volgától Szibériáig húzódó területen élnek. Legtöbbjük az Ural-hegységtől nyugatra található Csuvas Köztársaságban él, de a volt Szovjetunió területén szinte mindenhol megtalálhatók kisebb-nagyobb csuvas közösségek. …

Őseik:
A csuvasok származásával kapcsolatban sincs teljes mértékben elfogadott magyarázat. Az egyik elmélet szerint a volgai bolgárok szuár és szabir törzsei, illetve a helyben élő mari törzsek összeolvadásából származnak. A másik elmélet alapján a csuvasok a Volga-vidék őslakosainak leszármazottai, akik magukba olvaszották a szkítákat, a volgai bulgárokat és marikat.

A csuvasok őseinek számító türk népcsoport feltehetően Szibériál élt a Tian Shan és az Altáj közötti medencében a Kr. előtti 3. évezredtől[9]. A Kr. u. 1. században nyugatra kezdtek vándorolni, a mai Kazahsztán területén keresztül, majd a 2. – 3. században elérték a Kaukázus északi részét, ahol számos államot hoztak létre és a térségben kerültek kapcsolatban különféle iráni néppel. A csuvasok őseinek egyik államát Ó-Bulgáriának hívták, amely elképzelhető, hogy azonos Nagy-Bulgáriával, a másik a Suvar Hercegség volt. A 7. század második felében a kazárok támadásainak következtében Ó-Bulgária felbomlott, lakosainak egy része észak felé, a Volga-Káma térségébe menekült.

Részletek

2012-09-10

Kaukázus: ki kit utál és miért?

A Kaukázus térségét előszeretettel nevezik puskaporos hordónak, ahol a kis államok és a regionális hatalmak közül lényegében mindenki konfliktusban áll mindenkivel. Bár ez az értelmezés nem áll messze a valóságtól, a Kaukázus erőviszonyai nem teljesen reménytelenül átláthatatlanok.

A Kaukázus térségét előszeretettel nevezik puskaporos hordónak, ahol a három kis állam (Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán) illetve a környező nagy és regionális hatalmak (Oroszország, Törökország, Irán) közül lényegében mindenki konfliktusban áll mindenkivel. Bár ez az értelmezés nem áll messze a valóságtól, a Kaukázus erőviszonyai azért mégsem teljesen reménytelenül átláthatatlanok.

A legtöbb térséggel foglalkozó elemzés általában az orosz-iráni-örmény és a török-azeri-grúz „háromszögek” szembenállásában próbálja megragadni a regionális konfliktusok mintázatát. Bár ez a paradigma mára sokat veszített magyarázóerejéből (elég a közelmúltban látványosan javuló orosz-azeri vagy török-iráni viszonyra utalnunk), de most – szemléletessége miatt – mégis a „két háromszög” modellt követve próbálom felvázolni a régiós államok közötti szövetségi viszonyokat illetve konfliktusokat.

A legnyilvánvalóbb eset Örményország és Azerbajdzsán, egyelőre kibékíthetetlennek tűnő, ellenséges viszonya. A két állam a karabahi háborút lezáró 1994-es fegyverszünet óta is de jure hadiállapotban áll egymással. Az eddigi kétoldalú vagy közvetítéssel folyó béketárgyalások eddig rendre zátonyra futottak, pedig konfliktus feloldására már eddig is számos – nem is feltétlenül életképtelen – javaslat született: kezdve a Karabahnak garantált széleskörű, már-már a de facto függetlenséggel felérő autonómiától, a Bosznia-Hercegovina példáját másoló Azeri-Karabahi föderáció tervén át egészen a területcserés elképzelésekig (Karabahért cserébe Azerbajdzsán egy Törökországgal és Iránnal határos korridort kapna).

Az örmény fél azonban csak Karabah teljes függetlenségét, míg Azerbajdzsán területi integritása csorbítatlan helyreállítását szabja egy békemegállapodás előzetes feltételéül. Márpedig ezen az alapon a közeljövőben nem valószínű, hogy bármiféle kompromisszum körvonalazódhat.

Törökország és Örményország kapcsolatát – Törökországnak a karabahi konfliktusban az azeriekkel vállalt szolidaritásán túl – az 1915-ös örmények elleni népirtás történelmi traumája is súlyosan terheli. Törökország még a népirtás megtörténtét sem hajlandó elismerni, az ezen a téren érzékelhető fokozódó nemzetközi nyomás ellenére sem. A karabahi konfliktus kirobbanása óta Törökország (Azerbajdzsánnal összehangoltan) teljes határzárat és blokádot foganatosított Örményországgal szemben, melyet végül a 2008-as tárgyalásokon, az ezirányú nagyfokú amerikai nyomás ellenére sem oldottak fel. A nyugati nagyhatalmak – mindenekelőtt az USA – által szorgalmazott török-örmény megbékélés is minden valószínűség szerint még jó ideig várat magára.

Örményországnak másik két szomszédjával, Grúziával és Iránnal fenntartott viszonyát a közömbösség illetve eseti együttműködés jellemzi, amit azonban mindenképpen túlzás lenne szövetségesi vagy akár csak baráti kapcsolatként minősíteni. Az örmények és grúzok kapcsolatát – dacára annak, hogy a térség két muszlimoktól körülvett keresztény népéről van szó – történetileg nem az összetartás, sokkal inkább a bizalmatlanság jellemezte.

Az egyébként monofizita és nem ortodox örmények elsősorban saját magukat tartják az ősi keresztény civilizációs örökség hordozójának, míg az ortodox grúzok szerintük csak felületesen keresztények. Ennek van is annyi valóságalapja, hogy a grúzok történetük során periodikusan hol inkább a kereszténység, hol inkább az iszlám felé orientálódtak és Grúziának ma is vannak olyan régiói, mint például a Fekete-Tenger parti kikötőváros Batumi környéke, ahol az etnikai grúz lakosság (tehát nem más kisebbségek) muszlim vallást követ. Ezt a történeti bizalmatlanságot tovább fokozza a két állam Oroszországhoz való merőben eltérő viszonyulása. Grúzia számára úgy tűnik, hogy az alapvetően szegény és izolált Örményországgal való együttműködés gazdaságilag sem túl sok perspektívát kínál. Így az olyan keleti-nyugati irányú közlekedési és transzport gigaberuházások, mint a Baku-Tbiliszi-Ceyhan oljavezeték, Baku-Tbiliszi-Erzurum gázvezeték (a Nabucco projekt kulcseleme) vagy éppen az EU-s támogatást is élvező TRACECA program keretében megépített Kars-Akhalakali vasútvonal rendre Grúzia részvételével és Örményország megkerülésével valósulnak meg.

A szintén nem éppen baráti országoktól körülölelt Irán számára Örményország azon kevés szomszédja egyike, amely vonatkozásában sem területi viták, sem különösebb ideológiai ellentétek nem terhelik a kölcsönös kapcsolatokat. Így az Iráni Iszlám Köztársaság sokkal jobb kapcsolatok ápol a keresztény Örményországgal, mint a muszlim Azerbajdzsánnal. Sőt a karabahi háború során Irán még jelentős – ha nem is katonai -támogatást nyújtott Örményország számára azzal, hogy javarészt Irán biztosította Örményország elektromos árammal történő ellátását. Mint ahogyan napjainkban is elsősorban Irán révén (a Jereván-Agarak vezetéken keresztül) biztosított Örményország kőolaj és földgáz ellátása.

Míg az örmény-iráni együttműködés elsősorban gazdasági-energetikai dimenzióban érvényesül, addig katonai értelemben Örményország egyetlen valódi szövetségese Oroszország. Az orosz-örmény együttműködésnek igen mély történeti gyökerei vannak: a cári birodalom a keresztény örmény kaukázusi alattvalóit jóval megbízhatóbbaknak tekintette a különféle muszlim vallású kaukázusi és török nyelvű népeknél. És bár a mai Karabah területe kétségkívül a középkorban is az örmény civilizációs szférához tartozott, Karabah mai örmény népessége jóval későbbi eredetű: a 19. század közepétől kezdve telepítettek ide elsősorban Perzsiából bevándorolt örményeket a cári hatóságok. A karabahi háborúban bizonyos hátramaradt szovjet (illetve a Szovjetunió 1991-es felbomlásától számítva orosz) csapategységek tevőleges katonai támogatást nyújtottak például az örmények 1992-es offenzívájához. Erre a leghírhedtebb példát az úgynevezett Hodzsali mészárlás szolgáltatta, amikor is egy karabahi azeri falu csaknem ötszáz lakosának legyilkolásával végződő támadásban a szovjet 366. gépesített ezred katonái is részt vettek.

A Szovjetunió széthullását követően a kaukázusi országok közül Örményország lépett be elsőként a FÁK védelmi szövetségébe, illetve a kaukázusi országok közül egyedüliként 1992 májusában alaírója volt a szintén Oroszország által kezdeményezett, úgynevezett Taskenti Szerződésnek (a Független Államok Közösségének Kollektív Biztonsági Szerződése). 2002 óta tagja a szerződés helyébe lépő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (Collective Security Treaty Organization – CSTO). A FÁK mandátum révén mind a mai napig orosz katonák is közreműködnek az török-örmény illetve az örmény-iráni határszakasz védelmében, az Oroszország által 2044-ig bérelt Gyumri bázison pedig 2005-ös információk szerint tankok, nehéztüzérségi egységek valamint 18 darab MIG-29-es vadászgép és S-300-as föld-levegő rakéták is állomásoznak. A bázis fontos eleme a FÁK Egyesített Légvédelmi Rendzserének. Oroszország számára Örményország azért is értékes szövetséges, mert a három kaukázusi állam közül ez az egyetlen, melynek tartós oroszbarát politikai orientációjában biztos lehet.

A szomszédjaihoz viszonyítva csekély népességű és gazdaságilag önmagában jelentéktelen Örményország regionális súlyát, az orosz védelmi garanciákon túl, elsősorban az amerikai örmény diaszpóra nemzetközi lobbi ereje biztosítja. Az örmény lobbi erejét bizonyítja az amerikai Kongresszus által 1992-ben elfogadott Freedom Support Act 907a cikkelye, amely megtilt bármiféle pénzügyi illetve katonai segítséget Azerbajdzsán számára, amíg az fel nem oldja az Örményországgal szemben fenntartott blokádod és nem rendezi tárgyalásos úton a Hegyi Karabah konfliktust. A cikkely Örményország vonatkozásában nem, csupán Azerbajdzsán irányában állapít meg szankciókat, ezzel implicite Azerbajdzsánt minősíti agresszorként a karabahi konfliktusban. Bush elnök sem volt képes elérni a Kongresszusnál a kérdéses cikkely visszavonását, csupán felfüggesztették azt, ám a felfüggesztést a Kongresszus évente felülvizsgálja.

Az amerikai kettős mérce alkalmazása joggal fájhat Azerbajdzsánnak, amely a hatályos – a nemzeti önrendelkezés elvével szemben az államok területi sérthetetlenségének elsőbbséget biztosító – nemzetközi jog alapján, úgy tűnik, hiába reméli a konfliktus rendeződését. A látványos azeri fegyverkezési és katonai fejlesztési program dacára az egyoldalú katonai támadás sem tűnik reális opciónak az Oroszországgal védelmi szövetségben álló Örményország ellen. Míg Örményország külpolitikáját az utóbbi húsz évben alapvetően az orosz orientáció határozta meg – ami nem mond ellent annak, hogy Örményország éppen diaszpórájának köszönhetően az USA-val is jó kapcsolatot ápol -, addig Azerbajdzsán az egyértelmű elköteleződés helyett sokkal inkább a nagyhatalmak közti lavírozásra kényszerült.

Azerbajdzsán Oroszországhoz fűződő viszonya meglehetősen ambivalens. Az örmények nyújtott orosz támogatás miatt Azerbajdzsán vonakodott belépni a FÁK-ba, végül az örményektől elszenvedett katonai vereség után, 1993-ban mégis tagja lett a szervezetnek. 1994-99 között Grúziához hasonlóan Azerbajdzsán is részese volt a Taskenti Szerződésnek, ám részvételét nem hosszabbította meg. Helyette, Grúziával, Ukrajnával, Moldovával majd később Üzbegisztánnal közösen életre hívták a GUAM (illetve GUUAM) csoportosulást, hivatalosan csupán kereskedelmi együttműködés szándékával, ám valójában a katonai együttműködés céljával is. 2005-ben Üzbegisztán kilépett a GUAM-ból, 2010 óta Ukrajna is inkább újra Oroszország irányában orientálódik, az Obama-adminisztráció hivatalba lépése óta pedig USA részéről is érezhetően csekélyebb támogatásban részesül a szervezet, így mára a kezdeményezés jelentéktelené lett.

A 2000-es évtized közepén a poszt-szovjet térségben kirobbanó „színes forradalmak” hatására az addig hangsúlyosan a nyugati orientációt preferáló azeri vezetés – alighanem a grúziai események továbbgyűrűzésétől tartva – láthatóan ismét inkább Oroszország felé fordult. 2008-ban, az orosz-grúz háború kitörésekor Ilham Alijev már nem sietett Tbliszibe utazni, hogy az ukrán, lengyel és balti elnökök társaságában kifejezze szolidaritását Grúziával. Ezzel együtt az orosz-azeri katonai együttműködés napjainkban a kabalai orosz radarbázis fenntartásában merül ki, és a kapcsolatokban inkább a kölcsönös gazdasági előnyszerzés dominál. Elég talán itt arra utalni, hogy az azeri kőolaj és földgáz túlnyomó része még napjainkban is az orosz felvásárlás révén illetve vezetékhálózaton keresztül jut el az európai piacokra. Azerbajdzsán és Grúzia viszonya alapvetően baráti, a kapcsolatokat a pragmatikus gazdasági együttműködés jellemzi.

Az azeri népet a legszorosabb történeti kötelék azonban két déli szomszédjához, Törökországhoz és Iránhoz fűzi. Éppen ezért igen érdekes, hogy míg az elsővel viszonya, szilárd szövetséges, sőt szívélyes addig az utóbbival alapvetően feszült, néha pedig kimondottan ellenséges. Törökország a függetlenné váló Azerbajdzsán számára, nem egyszerűen csak egy stratégiai fontosságú szövetséges volt egy alapvetően ellenséges környezetben, hanem annál jóval több. A szekuláris török köztársaság egy Azerbajdzsán számára vonzó társadalmi és politikai modellt képvisel, ráadásul a szoros etnikai-nyelvi kötelékek miatt az azeriek, mint rokon testvérnépre tekintenek a törökökre.

A török közvéleménynek az azeriek ügyével való nagyfokú érzelmi azonosulása és szolidaritása dacára, az örmény-azeri háború alatt Törökországnak nem állt módjában katonai segítséget nyújtania Azerbajdzsánnak. A török-azeri szövetség demonstratív kinyilvánítására azonban több ízben sor került és nemcsak Örményországgal, hanem például Iránnal szemben is. Az Erdogan kormányzat hatalomra kerülése óta azonban fokozatos hangsúlyeltolódás megy végbe a török külpolitikában. A török-iráni viszony látványosan javult, miközben közép-ázsiai és kaukázusi török kapcsolatokkal szemben, úgy tűnik, egyre inkább közel-keleti arab országokkal való együttműködés élvez prioritást. A török-azeri kapcsolatok 2008-ban igazi mélypontot értek el, amikor, Törökország Azerbajdzsánnal való előzetes konzultációt mellőzve, tárgyalásokba kezdett Örményországgal a kétoldalú kapcsolatok rendezéséről – igaz, ezek a tárgyalások később eredmény nélkül értek véget.

Azerbajdzsán és Irán kapcsolata még szorosabb, mint az azerieké és a törököké. Ne feledjük, hogy az orosz expanziót megelőzően a mai Azerbajdzsán területe nem az Ottomán-, hanem a Perzsa-birodalom fennhatósága alá tartozott. Ennek is tulajdonítható, hogy a török nyelvű azeriek, a perzsákhoz hasonlóan, síiták. Ennek ellenére napjainkban a két állam kapcsolata számos feszültséggel terhelt.

Az egyik, talán legszembeötlőbb ellentét ideológiai természetű: Azerbajdzsán és Irán nagyon különböző, sőt már-már egymás antitézisének is felfogható társadalmi és politikai berendezkedést képviselnek. Azerbajdzsán hangsúlyozottan szekuláris köztársaság, ahol a vallást minden tekintetben próbálják távol tartani a politikától, és alapvetően a kemalista Törökország társadalmi modelljét igyekeznek követni, ezzel szemben Irán egy sajátos teokrácia, és az iráni ajatollahok számos alkalommal ostorozták az azeri politikai vezetést, hogy az azeri társadalomban tulajdonképpen elnyomják a siíta vallásgyakorlást.

Részletek

2012-09-08

Ismeretlen nyelvű ókori írásra bukkantak

Különleges ókori táblára bukkantak Törökországban, Diyarbakir környékén. A Ziyarettepe nevű ásatási helyszínen talált tábla ismeretlen nyelven készített írást tartalmaz.

A Ziyarettepén talált szöveg megfejtésén jelenleg is dolgoznak a kutatók, az előzetes vizsgálatok Angliában zajlanak. A feltehetően Kr. e. 8. századi leletről a diyarbakiri múzeum igazgatója, Nevin Soyukaya tájékoztatta a Hürriyet török újságot, amelynek weboldalán képek is megtekinthetőek az ókori tábláról.

Ziyarettepe (Zijaret tepe) egy 32 hektáros területen található, közel a Tigris folyóhoz. A telep Kr. e. 1000-700 között, vagyis az újasszír birodalom idején élte fénykorát. Ekkor az asszírok fontos kereskedelmi központja volt Tushan néven. A hadsereg számára szállásul is szolgált, de adminisztratív centrum is volt, hiszen az állami kormányzó palotája is ezen a magaslaton állt. A táblát is itt, a leégett tushani trónteremben találták.

Nem asszír nevek vannak a táblán

A tábla fordításával a Cambridge-i Egyetem kutatója, John MacGinnis foglalkozik. Szerinte asszír ékírásról van szó, amely nagy jelentőségű lehet a történészek számára. A szöveg a kutató szerint női neveket sorol fel, feltehetőleg olyan nőkét, akik egykor Tushanban dolgoztak. Ám a nevek nem asszíriaiak. A Cambridge-i Egyetem kutatója számos közel-keleti nyelvekben jártas kollégájával konzultált, de egyikük sem ismerte fel a nyelvet, amelyen a tábla készült. Nem perzsa, elámi, egyiptomi, arab, héber és nem is arámi nyelvű a tábla. (Az Újasszír Birodalom – amelynek részét képezte Ziyarettepe – köznyelve
fokozatosan az arámi lett a legutolsó időkben.)

MacGinnis feltételezése szerint a nevek alighanem subriaiak voltak – Subria a régió egyik elnevezése volt, mielőtt az asszírok ideértek volna. De az sem kizárt, hogy olyan nőkről van szó, akiket a Zagrosz-hegység területéről telepítettek ide, az asszírok ugyanis több mint hárommillió embert telepítettek át Kemalettin Köroglu, a Marmara Egyetem kutatója szerint. Köroglu úgy véli, hogy a subriai nyelv nem volt igazán jól ismert, és soha nem írtak ezen a nyelven.

A kutató szerint az áttelepített nők az asszír palotában dolgozhattak, ahogy ez másutt is szokás volt az újasszír birodalom idején. MacGinnis a táblán szereplők közül Impane, Ninuaya, Sasimi, Bisunume, Malinayasi és Pinda neveket tudta elolvasni.

Részletek

2012-08-28

Tévút Mohácsig – 2. rész

20120726-hunyadi-janos-szobra-a-pecsi7Mátyás király elszalasztott lehetőségei

Mátyás király nem folytatta apja, Hunyadi János intenzív törökellenes politikáját. Nem alaptalanul tartott attól, hogy hátbatámadják az osztrák Habsburgok, de egyéni céljai is inkább nyugat és észak felé fordították. Közben elszalasztotta az oszmán birodalom összeroppantására adódó legnagyobb lehetőségeket.

Sokan nem is tudják, hogy az 1526-os mohácsi csata előtt már hosszú ideje élethalálharcot vívott Magyarország a terjeszkedő Oszmán Birodalommal. A nemzeti tragédia évfordulójához közeledve többrészes sorozatban tekintjük át azt a másfél évszázados (tév)utat, amelyen a középkori Magyarország a pusztulás felé rohant. Sorozatunk első részében a balkáni ütközőállamok szétesését, az oszmán-törökök észak felé terjeszkedését követtük nyomon. A második részben a végvárak helyzetét és Mátyás király törökkel szembeni politikáját tekintjük át.

Belső megosztottság, külső fenyegetés

Magyarországot az 1440-es évektől súlyos belső megosztottság, belháború gyengítette. Ráadásul nyugat felől a Habsburgok akarták ellenőrzésük alá vonni az országot: 1437-39 közötti első magyarországi uralkodójuk, Albert nyomán, majd a gyerek V. László révén 1440-től folyamatosan igényt tartottak a magyar koronára. A Felvidéket a cseh zsoldosvezér, Giskra sanyargatta. A magyar főurak jelentős része pedig a Habsburgokat támogatta.

Ekkoriban kezdődött meg a Zsigmond király által 1437-ig kiépített, hatvan erősségből álló déli végvárrendszerünk szétesése is. Engel Pál szerint 1437-39 között elsősorban birtokjogilag zilálódott szét a két déli várvonal. Habsburg Albert rövid kormányzása idején ugyanis a magyar főurak kulcsfontosságú erődítményekre tették rá a kezüket, elsősorban adományozások révén. A hatvan királyi uradalomból, várból csak 30-35 maradt meg – főleg a királyné birtokában, mire Albert 1439-ben meghalt. (Bertényi Iván ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy 1439-ben a törökök már elfoglalták a rendkívül fontos Szendrő várát is, tehát nemcsak birtokjogilag kezdett szétzilálódni a végvári rendszer.)

Királyok és ellenkirályok kezdték és zárták az ezután következő, 1440-1540 közötti száz évet. 1440-ben a Habsburg csecsemő (V. László) és a gyenge lengyel ifjú (I. Ulászló) hívei marakodtak a széteső középkori Magyarországon. Közben a főurakkal és a Habsburgokkal szemben egyre erősödött az úgynevezett „nemzeti” vagy köznemesi párt. Ez a „nemzeti” párt állt Ulászló mögött 1440-ben. Hunyadi János ennek a pártnak – amelyet nem véletlenül neveznek majd hamarosan Hunyadi-pártnak – volt a vezére az 1440-es évek közepétől bő egy évtizedig.

A belháborúban vívta Hunyadi az egyik legsikeresebb csatáját

Hunyadi az 1441-es bátaszéki csata után erősödött meg Engel Pál szerint, amikor a belháborúban a Habsburgok (V. László) híveit Újlaki Miklós macsói bánnal együtt legyőzte, és cserében az általa támogatott I. Ulászlótól (1440-44) hatalmas birtokokat, tisztségeket és címeket kapott. (Ekkor már szörényi bán volt, ezt a tisztet még Habsburg Alberttől kapta.)

Végül Hunyadi elképesztő méretű birtokokat szerzett, de olyan tisztségeket (erdélyi vajda, székelyek ispánja) is, amelyek révén – saját birtokain kívül – közhatalmi jogosítványokkal még nagyobb területeket ellenőrizhetett. Újlaki a Dunántúl egy részét és az ország közepét, Hunyadi a Tiszántúlt és az attól keletre fekvő részeket uralta, majd fokozatosan bizonyos észak-magyarországi területekre is rátette a kezét. A nem mindig a legerkölcsösebb módszerekkel szerzett javakat azonban Hunyadi a török elleni harcra fordította, ezzel emelkedett ki kortársai, a hasonló nagyurak közül.

Hunyadi diadala Nándorfehérvárnál

Ám Hunyadi János – akárcsak később fia, Mátyás király – kénytelen volt az 1440-es években néhány sikertelen hadjárat után felismerni, hogy a török ellen a védekezésnél többet aligha tehet. Nem volt sikeres az 1443-44-es hosszú hadjárat, s Hunyadi az 1444-es várnai csatában maga is majdnam odaveszett, a fiatal és meggondolatlan I. Ulászló pedig a csatatéren vesztette életét. Hunyadit megverték a törökök 1448-ban Rigómezőnél is.

Ezek után következett Hunyadi János legfényesebb győzelme, a nándorfehérvári diadal. Itt hatalmas szerepe volt a népfelkelőknek is, akik tömegükben tudták ellensúlyozni a török hadsereget. Engel Pál szerint így a Kapisztrán János által toborzott parasztsereg megsegítette Hunyadi csapatait. Ennek az összefogásnak az eredménye lett az a győzelem, amely 1456-ban a mai Belgrádnál bekövetkezett. (Nemcsak az ostrom alól mentették fel a várat, hanem nyílt csatában is megfutamították a 150 ezres katonasággal felvonuló ellenséget.) Nándorfehérvár kulcspontja volt ekkor az országnak, itt ért össze a két déli magyar végvárvonal. Az erődítmény felszabadítása és a török sereg megverése 70 évre biztosította Magyarország nyugalmát. A diadalt kivívó hadvezér, Hunyadi János azonban a győztes táborban dúló pestisjárvány áldozatául esett még 1456-ban.

Mátyást királlyá választják

A törökverő halála után – hosszas küzdelmek árán – fiát, Mátyást választtatta királlyá a Hunyadi-párt 1458-ban. Mátyás igyekezett stabil központi hatalmat kiépíteni, ám történészeink szerint ez az erős polgárság hiányában nem sikerülhetett tartósan. Még súlyosabb következményekkel járt, hogy Mátyás elhanyagolta a törökellenes küzdelmet, ritkán és felemás sikerrel támadott az oszmánok ellen. A központosított hatalom révén szerzett erőforrásait nem a délről fenyegető veszély ellen, hanem nyugati és északi hadjáratokra fordította.

A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy Mátyás helyzete rendkívül nehéz volt, már uralkodásának kezdetén is. Az Albert felesége, Erzsébet által Kottaner Jánosnéval ellopatott magyar koronát sokáig a Habsburg-ház feje, III. Frigyes tartotta magánál. E nélkül pedig Mátyás 1458-as trónra lépése sem számított jogilag kellőképpen alátámasztottnak, legitimnek alattvalói szemében. III. Frigyes és Mátyás évtizedekig tartó háborúba bonyolódott egymással. Frigyes utóbb visszaadta a koronát. Mátyást 1464-ben megkoronázták, de cserében Frigyes szerződésben kikötötte, hogy ha Mátyás törvényes fiú utód nélkül hal meg, a Habsburgokra száll vissza a korona, illetve a magyar királyi trón (ráadásul még 80 ezer aranyforintot is kért Mátyástól).

Mátyás később sem fordult teljes erejével a török ellen. Ennek oka egyrészt az volt, hogy részben saját ambícióinak megfelelően, részben Magyarország európai súlyának növelése céljából a cseh királyi, sőt később a német-római császári trónra tört. A megosztott figyelem tragédiákhoz is vezetett: a törökök 1474-ben nem véletlenül hatoltak be 250 kilométerre egy rablóhadjárat során, és ellenállásba alig ütközve fosztották ki Nagyváradot, az akkori ország közepén.

Ebben a helyzetben Mátyás érdemének a török elleni harcban legfeljebb a végvárrendszer megerősítését tudhatjuk be, amivel valóban sikerült évtizedekre feltartóztatni a török előrenyomulását. Szabács várának elfoglalását is azért hajtotta ki csapataiból – iszonyatos veszteségek árán – 1476-ban, mert ezzel a Nándorfehérvárt fenyegető oszmán erődítményt semlegesítette. Itt azonban az is kiderült, hogy az ütőképes, de viszonylag kis létszámú állandó zsoldossereg – a fekete sereg megnevezésük valószínűleg csak Mátyás halála után terjedt el – offenzív háborúkra nem elegendő. Ennél nagyobb hadsereget viszont Mátyás a sok rendkívüli adó ellenére sem tudott eltartani.

Európa katasztrófája volt a perzsák veresége

De ahhoz, hogy a törökök 1474-ben Váradig merészkedjenek, előbb keleten kellett hogy leszámoljanak régi ellenségükkel. A törökök ugyanis 1473-ban verték le Uzun Hasszánt, a perzsa uralkodót, aki évtizedeken át hiába kért segítséget az európai hatalmaktól, így Mátyástól is.

Kisfaludy Katalin történész Matthias Rex című könyvében így fogalmaz: „Ez a vereség Uzun Hasszán, de Európa számára is katasztrofális volt. Az erő, amely az oszmán fősereget majd két évtizedig lekötötte Kisázsiában, megszűnt létezni. A perzsa uralkodó diplomáciai erőfeszítései hajótörést szenvedtek. Fényes követei mindhiába kilincselték végig a keresztény fejedelmeket Budától Rómáig. Szép ígéretekben természetesen nem volt hiány, s bár Velence kézzel fogható segítséget is nyújtott, a nagy összefogás terv maradt. A kedvező alkalmakat Mátyás is elmulasztotta, nem támadott: a hódító összes ereje Uzun Hasszánra zúdult”.

Az első elszalasztott lehetőség

A fiatal, mindössze 16 éves Mátyás már 1459-ben elszalasztotta az egyik legnagyobb lehetőséget az oszmán birodalom összeroppantására. A római pápa tanácskozást hívott össze ugyanis abban az évben Kisfaludy szerint. Ezen a megbeszélésen részt vett a perzsa uralkodó, Uzun Hasszán követe is. Ám a magyar uralkodó nem élt az „interkontinentális” szövetség lehetőségével, pedig így Ázsiából és Európából, két oldalról egyszerre lehetett volna megtámadni az oszmán törököket. (Uzun Hasszán annak a Kara Jülüknek volt az unokája, aki Zsigmond magyar királynak szoros szövetségese volt Tardy Lajos történész szerint, tehát a magyar-perzsa kapcsolatoknak azért volt már előzménye.)

A fiatal Mátyás mentségére szolgálhatott még 1459-ben, hogy abban az évben a Felvidéken a már említett Giskra zsoldoscsapataival kellett szembenéznie, a Dunántúlra pedig III. Frigyes, a Habsburg-ház feje tört be. III. Frigyes magyar trónigényét próbálta érvényesíteni, de kezdeti itthoni szövetségesei – a magyar főurak közül például Újlaki Miklós – a döntő pillanatban elpártoltak tőle. Korábban azonban Frigyest magyar királynak választották, és ez a Habsburgok számára később fontos hivatkozási alap lett a magyar trón megszerzésére.

Tardy Lajos, a magyar-perzsa középkori diplomáciai kapcsolatokról írt 1986-os tanulmányában (Mohács és a perzsa hadba lépés elmaradása) azt írja: „Mátyás királynak uralkodása első két esztendejében vajmi kevés lehetősége volt arra, hogy nagyobb mérvű önálló külpolitikai tevékenységet bontakoztasson ki.” 1460-ban Mátyás annyit tett, hogy díszkísérettel bocsátotta a perzsa követeket további útjukra.

Részletek

2012-08-18

16,474FansLike
639FollowersFollow