Kaukázus: ki kit utál és miért?

A Kaukázus térségét előszeretettel nevezik puskaporos hordónak, ahol a kis államok és a regionális hatalmak közül lényegében mindenki konfliktusban áll mindenkivel. Bár ez az értelmezés nem áll messze a valóságtól, a Kaukázus erőviszonyai nem teljesen reménytelenül átláthatatlanok.

A Kaukázus térségét előszeretettel nevezik puskaporos hordónak, ahol a három kis állam (Örményország, Grúzia és Azerbajdzsán) illetve a környező nagy és regionális hatalmak (Oroszország, Törökország, Irán) közül lényegében mindenki konfliktusban áll mindenkivel. Bár ez az értelmezés nem áll messze a valóságtól, a Kaukázus erőviszonyai azért mégsem teljesen reménytelenül átláthatatlanok.

A legtöbb térséggel foglalkozó elemzés általában az orosz-iráni-örmény és a török-azeri-grúz „háromszögek” szembenállásában próbálja megragadni a regionális konfliktusok mintázatát. Bár ez a paradigma mára sokat veszített magyarázóerejéből (elég a közelmúltban látványosan javuló orosz-azeri vagy török-iráni viszonyra utalnunk), de most – szemléletessége miatt – mégis a „két háromszög” modellt követve próbálom felvázolni a régiós államok közötti szövetségi viszonyokat illetve konfliktusokat.

A legnyilvánvalóbb eset Örményország és Azerbajdzsán, egyelőre kibékíthetetlennek tűnő, ellenséges viszonya. A két állam a karabahi háborút lezáró 1994-es fegyverszünet óta is de jure hadiállapotban áll egymással. Az eddigi kétoldalú vagy közvetítéssel folyó béketárgyalások eddig rendre zátonyra futottak, pedig konfliktus feloldására már eddig is számos – nem is feltétlenül életképtelen – javaslat született: kezdve a Karabahnak garantált széleskörű, már-már a de facto függetlenséggel felérő autonómiától, a Bosznia-Hercegovina példáját másoló Azeri-Karabahi föderáció tervén át egészen a területcserés elképzelésekig (Karabahért cserébe Azerbajdzsán egy Törökországgal és Iránnal határos korridort kapna).

Az örmény fél azonban csak Karabah teljes függetlenségét, míg Azerbajdzsán területi integritása csorbítatlan helyreállítását szabja egy békemegállapodás előzetes feltételéül. Márpedig ezen az alapon a közeljövőben nem valószínű, hogy bármiféle kompromisszum körvonalazódhat.

Törökország és Örményország kapcsolatát – Törökországnak a karabahi konfliktusban az azeriekkel vállalt szolidaritásán túl – az 1915-ös örmények elleni népirtás történelmi traumája is súlyosan terheli. Törökország még a népirtás megtörténtét sem hajlandó elismerni, az ezen a téren érzékelhető fokozódó nemzetközi nyomás ellenére sem. A karabahi konfliktus kirobbanása óta Törökország (Azerbajdzsánnal összehangoltan) teljes határzárat és blokádot foganatosított Örményországgal szemben, melyet végül a 2008-as tárgyalásokon, az ezirányú nagyfokú amerikai nyomás ellenére sem oldottak fel. A nyugati nagyhatalmak – mindenekelőtt az USA – által szorgalmazott török-örmény megbékélés is minden valószínűség szerint még jó ideig várat magára.

Örményországnak másik két szomszédjával, Grúziával és Iránnal fenntartott viszonyát a közömbösség illetve eseti együttműködés jellemzi, amit azonban mindenképpen túlzás lenne szövetségesi vagy akár csak baráti kapcsolatként minősíteni. Az örmények és grúzok kapcsolatát – dacára annak, hogy a térség két muszlimoktól körülvett keresztény népéről van szó – történetileg nem az összetartás, sokkal inkább a bizalmatlanság jellemezte.

Az egyébként monofizita és nem ortodox örmények elsősorban saját magukat tartják az ősi keresztény civilizációs örökség hordozójának, míg az ortodox grúzok szerintük csak felületesen keresztények. Ennek van is annyi valóságalapja, hogy a grúzok történetük során periodikusan hol inkább a kereszténység, hol inkább az iszlám felé orientálódtak és Grúziának ma is vannak olyan régiói, mint például a Fekete-Tenger parti kikötőváros Batumi környéke, ahol az etnikai grúz lakosság (tehát nem más kisebbségek) muszlim vallást követ. Ezt a történeti bizalmatlanságot tovább fokozza a két állam Oroszországhoz való merőben eltérő viszonyulása. Grúzia számára úgy tűnik, hogy az alapvetően szegény és izolált Örményországgal való együttműködés gazdaságilag sem túl sok perspektívát kínál. Így az olyan keleti-nyugati irányú közlekedési és transzport gigaberuházások, mint a Baku-Tbiliszi-Ceyhan oljavezeték, Baku-Tbiliszi-Erzurum gázvezeték (a Nabucco projekt kulcseleme) vagy éppen az EU-s támogatást is élvező TRACECA program keretében megépített Kars-Akhalakali vasútvonal rendre Grúzia részvételével és Örményország megkerülésével valósulnak meg.

A szintén nem éppen baráti országoktól körülölelt Irán számára Örményország azon kevés szomszédja egyike, amely vonatkozásában sem területi viták, sem különösebb ideológiai ellentétek nem terhelik a kölcsönös kapcsolatokat. Így az Iráni Iszlám Köztársaság sokkal jobb kapcsolatok ápol a keresztény Örményországgal, mint a muszlim Azerbajdzsánnal. Sőt a karabahi háború során Irán még jelentős – ha nem is katonai -támogatást nyújtott Örményország számára azzal, hogy javarészt Irán biztosította Örményország elektromos árammal történő ellátását. Mint ahogyan napjainkban is elsősorban Irán révén (a Jereván-Agarak vezetéken keresztül) biztosított Örményország kőolaj és földgáz ellátása.

Míg az örmény-iráni együttműködés elsősorban gazdasági-energetikai dimenzióban érvényesül, addig katonai értelemben Örményország egyetlen valódi szövetségese Oroszország. Az orosz-örmény együttműködésnek igen mély történeti gyökerei vannak: a cári birodalom a keresztény örmény kaukázusi alattvalóit jóval megbízhatóbbaknak tekintette a különféle muszlim vallású kaukázusi és török nyelvű népeknél. És bár a mai Karabah területe kétségkívül a középkorban is az örmény civilizációs szférához tartozott, Karabah mai örmény népessége jóval későbbi eredetű: a 19. század közepétől kezdve telepítettek ide elsősorban Perzsiából bevándorolt örményeket a cári hatóságok. A karabahi háborúban bizonyos hátramaradt szovjet (illetve a Szovjetunió 1991-es felbomlásától számítva orosz) csapategységek tevőleges katonai támogatást nyújtottak például az örmények 1992-es offenzívájához. Erre a leghírhedtebb példát az úgynevezett Hodzsali mészárlás szolgáltatta, amikor is egy karabahi azeri falu csaknem ötszáz lakosának legyilkolásával végződő támadásban a szovjet 366. gépesített ezred katonái is részt vettek.

A Szovjetunió széthullását követően a kaukázusi országok közül Örményország lépett be elsőként a FÁK védelmi szövetségébe, illetve a kaukázusi országok közül egyedüliként 1992 májusában alaírója volt a szintén Oroszország által kezdeményezett, úgynevezett Taskenti Szerződésnek (a Független Államok Közösségének Kollektív Biztonsági Szerződése). 2002 óta tagja a szerződés helyébe lépő Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetének (Collective Security Treaty Organization – CSTO). A FÁK mandátum révén mind a mai napig orosz katonák is közreműködnek az török-örmény illetve az örmény-iráni határszakasz védelmében, az Oroszország által 2044-ig bérelt Gyumri bázison pedig 2005-ös információk szerint tankok, nehéztüzérségi egységek valamint 18 darab MIG-29-es vadászgép és S-300-as föld-levegő rakéták is állomásoznak. A bázis fontos eleme a FÁK Egyesített Légvédelmi Rendzserének. Oroszország számára Örményország azért is értékes szövetséges, mert a három kaukázusi állam közül ez az egyetlen, melynek tartós oroszbarát politikai orientációjában biztos lehet.

A szomszédjaihoz viszonyítva csekély népességű és gazdaságilag önmagában jelentéktelen Örményország regionális súlyát, az orosz védelmi garanciákon túl, elsősorban az amerikai örmény diaszpóra nemzetközi lobbi ereje biztosítja. Az örmény lobbi erejét bizonyítja az amerikai Kongresszus által 1992-ben elfogadott Freedom Support Act 907a cikkelye, amely megtilt bármiféle pénzügyi illetve katonai segítséget Azerbajdzsán számára, amíg az fel nem oldja az Örményországgal szemben fenntartott blokádod és nem rendezi tárgyalásos úton a Hegyi Karabah konfliktust. A cikkely Örményország vonatkozásában nem, csupán Azerbajdzsán irányában állapít meg szankciókat, ezzel implicite Azerbajdzsánt minősíti agresszorként a karabahi konfliktusban. Bush elnök sem volt képes elérni a Kongresszusnál a kérdéses cikkely visszavonását, csupán felfüggesztették azt, ám a felfüggesztést a Kongresszus évente felülvizsgálja.

Az amerikai kettős mérce alkalmazása joggal fájhat Azerbajdzsánnak, amely a hatályos – a nemzeti önrendelkezés elvével szemben az államok területi sérthetetlenségének elsőbbséget biztosító – nemzetközi jog alapján, úgy tűnik, hiába reméli a konfliktus rendeződését. A látványos azeri fegyverkezési és katonai fejlesztési program dacára az egyoldalú katonai támadás sem tűnik reális opciónak az Oroszországgal védelmi szövetségben álló Örményország ellen. Míg Örményország külpolitikáját az utóbbi húsz évben alapvetően az orosz orientáció határozta meg – ami nem mond ellent annak, hogy Örményország éppen diaszpórájának köszönhetően az USA-val is jó kapcsolatot ápol -, addig Azerbajdzsán az egyértelmű elköteleződés helyett sokkal inkább a nagyhatalmak közti lavírozásra kényszerült.

Azerbajdzsán Oroszországhoz fűződő viszonya meglehetősen ambivalens. Az örmények nyújtott orosz támogatás miatt Azerbajdzsán vonakodott belépni a FÁK-ba, végül az örményektől elszenvedett katonai vereség után, 1993-ban mégis tagja lett a szervezetnek. 1994-99 között Grúziához hasonlóan Azerbajdzsán is részese volt a Taskenti Szerződésnek, ám részvételét nem hosszabbította meg. Helyette, Grúziával, Ukrajnával, Moldovával majd később Üzbegisztánnal közösen életre hívták a GUAM (illetve GUUAM) csoportosulást, hivatalosan csupán kereskedelmi együttműködés szándékával, ám valójában a katonai együttműködés céljával is. 2005-ben Üzbegisztán kilépett a GUAM-ból, 2010 óta Ukrajna is inkább újra Oroszország irányában orientálódik, az Obama-adminisztráció hivatalba lépése óta pedig USA részéről is érezhetően csekélyebb támogatásban részesül a szervezet, így mára a kezdeményezés jelentéktelené lett.

A 2000-es évtized közepén a poszt-szovjet térségben kirobbanó „színes forradalmak” hatására az addig hangsúlyosan a nyugati orientációt preferáló azeri vezetés – alighanem a grúziai események továbbgyűrűzésétől tartva – láthatóan ismét inkább Oroszország felé fordult. 2008-ban, az orosz-grúz háború kitörésekor Ilham Alijev már nem sietett Tbliszibe utazni, hogy az ukrán, lengyel és balti elnökök társaságában kifejezze szolidaritását Grúziával. Ezzel együtt az orosz-azeri katonai együttműködés napjainkban a kabalai orosz radarbázis fenntartásában merül ki, és a kapcsolatokban inkább a kölcsönös gazdasági előnyszerzés dominál. Elég talán itt arra utalni, hogy az azeri kőolaj és földgáz túlnyomó része még napjainkban is az orosz felvásárlás révén illetve vezetékhálózaton keresztül jut el az európai piacokra. Azerbajdzsán és Grúzia viszonya alapvetően baráti, a kapcsolatokat a pragmatikus gazdasági együttműködés jellemzi.

Az azeri népet a legszorosabb történeti kötelék azonban két déli szomszédjához, Törökországhoz és Iránhoz fűzi. Éppen ezért igen érdekes, hogy míg az elsővel viszonya, szilárd szövetséges, sőt szívélyes addig az utóbbival alapvetően feszült, néha pedig kimondottan ellenséges. Törökország a függetlenné váló Azerbajdzsán számára, nem egyszerűen csak egy stratégiai fontosságú szövetséges volt egy alapvetően ellenséges környezetben, hanem annál jóval több. A szekuláris török köztársaság egy Azerbajdzsán számára vonzó társadalmi és politikai modellt képvisel, ráadásul a szoros etnikai-nyelvi kötelékek miatt az azeriek, mint rokon testvérnépre tekintenek a törökökre.

A török közvéleménynek az azeriek ügyével való nagyfokú érzelmi azonosulása és szolidaritása dacára, az örmény-azeri háború alatt Törökországnak nem állt módjában katonai segítséget nyújtania Azerbajdzsánnak. A török-azeri szövetség demonstratív kinyilvánítására azonban több ízben sor került és nemcsak Örményországgal, hanem például Iránnal szemben is. Az Erdogan kormányzat hatalomra kerülése óta azonban fokozatos hangsúlyeltolódás megy végbe a török külpolitikában. A török-iráni viszony látványosan javult, miközben közép-ázsiai és kaukázusi török kapcsolatokkal szemben, úgy tűnik, egyre inkább közel-keleti arab országokkal való együttműködés élvez prioritást. A török-azeri kapcsolatok 2008-ban igazi mélypontot értek el, amikor, Törökország Azerbajdzsánnal való előzetes konzultációt mellőzve, tárgyalásokba kezdett Örményországgal a kétoldalú kapcsolatok rendezéséről – igaz, ezek a tárgyalások később eredmény nélkül értek véget.

Azerbajdzsán és Irán kapcsolata még szorosabb, mint az azerieké és a törököké. Ne feledjük, hogy az orosz expanziót megelőzően a mai Azerbajdzsán területe nem az Ottomán-, hanem a Perzsa-birodalom fennhatósága alá tartozott. Ennek is tulajdonítható, hogy a török nyelvű azeriek, a perzsákhoz hasonlóan, síiták. Ennek ellenére napjainkban a két állam kapcsolata számos feszültséggel terhelt.

Az egyik, talán legszembeötlőbb ellentét ideológiai természetű: Azerbajdzsán és Irán nagyon különböző, sőt már-már egymás antitézisének is felfogható társadalmi és politikai berendezkedést képviselnek. Azerbajdzsán hangsúlyozottan szekuláris köztársaság, ahol a vallást minden tekintetben próbálják távol tartani a politikától, és alapvetően a kemalista Törökország társadalmi modelljét igyekeznek követni, ezzel szemben Irán egy sajátos teokrácia, és az iráni ajatollahok számos alkalommal ostorozták az azeri politikai vezetést, hogy az azeri társadalomban tulajdonképpen elnyomják a siíta vallásgyakorlást.

Részletek

2012-09-08