![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
Hogyan fajulhattak el a dolgok idáig? Ezt kérdezi aggódva egyaránt sok török muzulmán és izraeli zsidó, amikor a jelenlegi feszültséget tapasztalva felidézik a hagyományos régi barátság korát. Most újabb drámai események nyomán felelevenednek régi sérelmek is, és kölcsönös újabbakkal együtt éreztetik mind bántóbb és zavaróbb hatásukat mindkét ország és nép számára. A két kormány szemében pedig a feszültség már-már átlépi a tűrhetőség és elviselhetőség határát. A török kormány ugyanis a közelmúltban azonnali letartóztatási kérelemmel fordult az Interpolhoz: bárhol időzik is a világban, nyomozzák ki pontos tartózkodási helyét, és tartóztassák le Netanjahu izraeli miniszterelnököt. Akın Gürlek török igazságügy-miniszter nyilatkozatában azzal az indoklással riadóztatta a lyoni központú és 196 tagú nemzetközi bűnügyi rendőrséget, hogy Izrael még májusban nemzetközi vizeken fegyveresen lépett fel civilekkel szemben, akik egy Gázába tartó flottilla utasaiként segélyszállítmányt kísértek. Az török hatóságok maguk szintén nyomoznak azokkal a jelentésekkel kapcsolatban is, amelyek szerint izraeli katonák a hajókon bántalmaztak, sőt megkínoztak aktivistákat. Utóbbiak több mint négyszázan mintegy 50 bárkán és hajón török kikötőkből indultak el azzal a céllal – mint korábban hasonló flottillák esetében – , hogy áttörjék a Gáza köré vont izraeli haditengerészeti zárlatot, és élelmiszereket és emberbaráti-jótékonysági adományokat juttassanak el az övezetbe. Remélték, hogy a világsajtó tudósításaiból még szembeötlőbbé válik, hogy Izrael – az ellene 2023. október 3-án a Hamasz által végrehajtott és több ezer civil áldozatot követelő terrortámadás után – korlátozta a lakosság számára Gázába küldhető élelmiszer-ellátmány mennyiségét. A New York Times által idézett szakértők szerint részben ez okozta ott később az éhínséget. Mint a lap beszámolt róla, az izraeli erők feltartóztatták a hajórajt, s az aktivistákat átterelték saját naszádjaikra. Egy ideig fogva tartották, majd börtönbe zárták őket a szárazföldön. Ott Izrael szélsőjobboldali nemzetbiztonsági minisztere, Itamar Ben-Gvir peckesen végiglépdelt a letérdepeltetett és megbilincselt foglyok sora előtt, gúnyt űzve belőlük. Eljárását az a videofelvétel is tanúsította, amelyet a politikailag a héják közé sorolt izraeli kormánytag maga tett ki büszkélkedve a közösségi médiára. Az amerikai lap tudósítója beszélt tucatnyi flottillással, akik elmondták, hogy izraeli katonák verték, szexuálisan is bántalmazták őket, és előzőleg gumilövedékeket lőttek ki rájuk.
Nem ez volt az első ilyen eset. Hosszú évekkel korábban, 2010. május 31-én a Szabad Gáza Mozgalom, valamint a török Emberi és Szabadságok Alapítványa és Humanitárius Segítség (IHH) által szervezett flottilla 6 civil hajóját nemzetközi vizeken megtámadta az izraeli haderő, miután a vízi járművek nem engedelmeskedtek rádión leadott felszólításának, hogy ne közelítsenek a haditengerészeti blokádhoz, és tartsanak irányt változtatva Asdód kikötőjébe. Az izraeli kommandósok gyorsnaszádokról és helikopterekről szállták meg a hajókat. A fedélzetre lépve azonban ellenállásba ütköztek a török Mavi Marmara (Kék Márvány-tenger) nevű hajón. Ennek 590 utasa közül negyvenen, soraikban az IHH aktivistáival – vasrudakkal és késekkel felfegyverkezve – szembeszálltak a támadókkal. Az egyenlőtlen küzdelemben kilencen – nyolc török aktivista és egy török-amerikai állampolgár – életüket vesztették. Harmincan megsebesültek. Tíz izraeli kommandós szintén megsebesült. Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának (UNHRC) tényfeltáró bizottsága elmarasztalta Izraelt, eljárását statáriális kivégzéshez hasonlította.
Mindezek után kölcsönös vádaskodások következtek, amelyek egyre súlyosabb és személyeskedőbb gyalázkodásokban merültek ki. Ezek mindegyikének szó szerinti idézésével méltánytalanság lenne megterhelni az olvasót. Néhányat azonban szükséges röviden ismertetni. A török belügyminiszter az izraeli kormányfő elleni körözési indítványát ezzel toldotta meg: “nem engedjük meg, hogy Izrael a Gázában elkövetett bűncselekményeit elleplezze, és az elkövetőket büntetlenség szavatolásával védelmezze.” Az izraeli miniszterelnöki hivatala így vágott vissze: “Eredménytelen marad Erdoǧannak minden arra irányuló szánalmas kísérlete, hogy megfélemlítse a Közel-Kelet egyetlen valódi demokráciájának, Izraelnek a vezetőit és katonáit.” Ez a nyilatkozat egyben azzal vádolta a török államfőt, hogy “antiszemita diktátor, aki falaz a Hamasz terroristáinak, és kurdokat mészárol.”
Hürcan Aslı Aksoy, aki több németországi tudományos alapítvány és Törökországgal foglalkozó intézet rangidős török kutatója, egyik legutóbbi tanulmányában a fenti feszültség előtörténetét elemezve emlékeztet: Törökországot hosszú időn át úgy emlegették, mint “Izrael legrégibb barátját a szomszédban.”Ankara 1949-ben a muzulmán államok közül elsőként ismerte el Izrael államát, egyidejűleg külpolitikai alapelvként magasra tartva a palesztinok önrendelkezési jogának elismerését. Noha Palesztina kérdésében nézeteik különböztek, a két államnak az 1990-es években sikerült nézeteltéréseiket gyakorlatiasan szemlélni, sőt olyan stratégiai partneri viszonyt kialakítani, amely magában foglalta a katonai, védelempolitikai és hírszerzési együttműködést is.
Recep Tayyip Erdoğan és a kormányzó AKP felemelkedésével azonban a 2000-es években ez a viszony fokozatosan megváltozott. A palesztinai kérdés mind jobban a török Izrael-politika homlokterébe került, amivel együtt járt Izrael, kiváltképp a Gázai övezetben alkalmazott módszereinek fokozódó nyilvános török bírálata. Valóságos fordulat következett be a 2008-2009-es gázai háborúval, valamint azzal a nyilvános heves szócsatával, amelyet a 2009-es davosi világgazdasági fórumon egy panelbeszélgetés során vívott Erdoğan az izraeli államfővel, számon kérve Simon Pereszen országa gázai hadjáratának kegyetlenségét. Előbbit felháborította, hogy a moderátor, David Ignatius, a The Washington Post ismert publicistája – arra hivatkozva, hogy már amúgy is jócskán kifutottak a megszabott időből – korlátozni akarta válaszát izraeli vitapartnere szavaira, akit egyébként megilletett volna a befejező utolsó szó joga. Erdoğan – lángvörös arccal és Ignatius karját megragadva, aki hiába igyekezett véget vetni az ülésnek – még ragaszkodott a megfelelő válaszadáshoz, és többször még egy percet kért angolul. Közben az izraeli elnökhöz fordulva törökül kijelentette: Peresz úr! Ön idősebb nálam. Hangja mégis nagyon erősen hallható. De hangoskodásának köze van bűnös lelkiismeretéhez. Az én hangom nem lesz ilyen erős. De ha sor kerül arra, hogy öljenek, ön akkor biztosan tudni fogja, hogyan kell ölni.” Ezzel összefogta iratait, és távozott a teremből. Peresz a távozóra mutatva kérdezte: Törökország talán másképp reagált volna, ha rakéták záporoznak Isztambulra?. Ezt a “Csak még egy percet, csak meg egy percet kérek!” incidensnek nevezett davosi közjátékot a Mavi Marmara hajó utasainak fent leírt drámája követte, ami végül is elvezetett a kapcsolatok szétzilálásához. A 2010/11-es arab felkelések és a regionális szinten folyó hatalmi konfliktusok – mindenekelőtt Szíriában és Líbiában – Ankarát arra késztették, hogy öntudatos, “erősebben militarizált” külpolitikát folytasson – írja az említett németországi török tudományos kutató, Aksoy. Izrael válaszul stratégiailag új tájékozódási pontokat keresett: elmélyítette kapcsolatait Görögországgal, Ciprussal és az Ábrahám-megállapodások keretében néhány Öböl menti állammal, és biztonságpolitikai fókuszát Törökországon túli megterhelhetőbb partnerségekre helyezte. A gazdasági kapcsolat még messzemenően érintetlenek maradtak a stratégiai nézeteltérésektől. A kétoldalú kereskedelmi forgalom 2010. évi 3,4 milliárdos értéke 2021-ben 8,4 milliárd dollárra növekedett. Ez a gazdasági összefonódás sem tudta kárpótolni a politikai bizalomvesztést. Ám a palesztinai kérdés változatlanul a kétoldalú viszony Achilles-sarka maradt, és döntő mértékben okozza a felek további kölcsönös elidegenedését. A kétoldalú viszony 2023. október 7-e óta újabb mélypontra jutott. Ez nemcsak a gázai háborúnak a következménye, hanem annak is, hogy a térségben több jelentős változás is végbement, így meggyengült az Irán, Hizbollah és Hamasz alkotta “ellenállás tengelye” Izraellel szemben, megbukott az Asszad-rendszer Szíriában, és Oroszország részben kivonult a Közel-Keletről. Mindkét állam különbözőképpen érzékeli e változások nyomán támadt fenyegetettségének mértékét, ezekhez igazítja külpolitikai és biztonságpolitikai prioritásait. A török kormány minden korábbinál sokkal élesebben bélyegezte meg Izraelnek Gázában a Hamasz-terrortámadásának megtorlásként indított hadjáratát. Erdoğan a katonai visszavágást aránytalannak minősítette, Izraelt ismételten háborús bűncselekmények és népirtás elkövetésével vádolta meg. Hakan Fidan külügyminiszter gyanúja szerint a zsidó állam “Nagy-Izrael” létrehozására törekszik, végső célja a térség országainak tartós meggyengítése és cselekvőképtelenné tétele. A török kormány – véli a tanulmány szerzője – a regionális elszigeteltség és a kudarcba fúlt hegemonikus törekvések korszaka után szomszédai irányában pragmatizmust gyakorol, amelynek központi eleme a gazdasági együttműködés és a kapcsolatok normalizálása. Az Izraellel szembeni egyre élesedőbb hang ezért nem tekinthető átfogó stratégiai irányváltás jelének, hanem része kiszámított politikai kommunikációnak.
Izraelben is változott a Törökországról alkotott kép. Jóllehet az izraeli kormány a törökhöz hasonlóan továbbra is Iránt tekinti a térség legnagyobb biztonságpolitikai fenyegetésének, Törökországot mind inkább úgy érzékeli, mint politikai vetélytársat, amelynek megvannak a saját regionális céljai. Az izraeli média úgy értelmezi Törökország közel- és közép-keleti tevékenységét, mint amely egy “újoszmán rendezési elképzelés” kifejezése. Ennek alapján pedig Törökország megkísérli, hogy szerepét regionális “birodalmi” hatalomként katonai, ideológiai és vallási eszközökkel alapozza meg. Mint a szerző végkövetkeztetésként megállapítja, mindezek a fejlemények összességükben hozzájárultak ahhoz, hogy Törökország és Izraeli viszonya egyre inkább nyílt geopolitikai konfliktussá sűrűsödött. Minthogy a felek egyre erőteljesebben értelmezik úgy vetélkedésüket, mint összefonódó és térségeken átnyúló versengést, nő a kockázata a nem szándékos eszkalációnak. De nő nemcsak a közvetett konfrontációk, hanem a téves számítások veszélye is. Sehol sem annyira szembeszökő a rivalizálás dinamikája, mint éppen Szíriában, ezen a központi stratégiai törésvonalon, mert mindkét félnek alapvetően eltér a véleménye az Asszad utáni Szíria belső rendezésről. Az országban kialakultak nem hivatalos, de világosan körülhatárolt befolyási övezetek. Törökország az ország északi és északkeleti részére összpontosítja figyelmét, célja a kurd autonómiastruktúrák korlátozása. Izrael Szíria déli részén tartja a szemét, valamint az ország belsején át húzódó stratégiai folyosókon, hogy még idejében elháríthassa az esetleges veszélyeket. Ahol ezek a befolyási övezetek érintkeznek, határozottan növekszik a véletlen eszkaláció kockázata, annak ellenére, hogy a felek, mint eddig, igyekeznek elkerülni a közvetlen katonai összeütközést. Ennek az aggodalomnak a jogosságát mutatja a 2025. áprilisi eset. Izrael Palmira közelében bombázta azokat a szíriai légitámaszpontokat, amelyeknek Törökországnak való átadását már eltervezték, s amelyeket török katonai szakértők már meg is szemléltek azzal a szándékkal, hogy országuk hadereje mielőbb használatba vehesse őket. A The Economist című brit hetilap “Izrael kontra Törökország: a következő nagy rivalizálás a Közel-Keleten” című cikkében elemzi a helyzetet. – Törökország és Izrael a csatabárdot valószínűleg végleg eláshatja, ha már a múlté Netanjahu és Erdoğan korszaka – írja. Török és Izraeli kormányképviselők előszeretettel hangsúlyozzák, hogy túl sok a közös vonás e két nyugati orientációjú és nem arab közel-keleti hatalomban ahhoz, hogy továbbra is viszálykodjanak. Hiszen még a 1990-es években Törökország volt Izrael legértékesebb partnere a régióban. De az aggodalom a két jelenlegi vezető utáni korszakra is érvényes. Izrael úgy tartja számon az Erdoğan esetleges utódaként emlegetett Hakan Fidan török külügyminisztert és volt titkosszolgálati főnököt, mint Izrael megátalkodott ellenségét, aki szoros kapcsolatokat ápol Iránnal. Egy izraeli titkosszolgálati elemző azt állította róla, hogy Izraelre nézve ő a legveszedelmesebb ember a régióban. Mindamellett eltúlzottnak tetszik az a feltételezés, hogy nyílt összecsapásra kerülhet sor Amerika legbensőségesebb szövetsége és a NATO második legnagyobb hadserege között. Az utóbbi évek mégis megmutatták, hogy egykor elképzelhetetlennek tartott háborúk is lehetségesek. És most nem kevesebb forog kockán… Ezért éppen ez a legalkalmasabb pillanat arra, hogy mindezzel szemben felüssük a zsidó-oszmán/török kapcsolatok történetének legfényesebb lapjait. Amikor Katolikus Ferdinánd 1492-ben visszahódította Granadát a móroktól, s végképp kiűzte őket Spanyolországból, a mórokkal együtt a félszigetre még 711-ben érkezett és később meggazdagodott, művelt és az araboktól átvett tudományokat maguk is kiválóan művelő és továbbfejlesztő zsidók közössége elvesztette azt a szabadságát, amit a toleráns iszlám alatt élvezett. “Lecsapott rájuk az inkvizíció, választást engedvén nekik a megkeresztelkedés s a kereszténység gyakorlása vagy a száműzetés között. Nem mintha az egyház heves ellensége lett volna a zsidóknak – a pápák ismételten tiltakoztak az inkvizíció babársága ellen. De a spanyol király úgy gondolkodott, hogy megtömheti erszényét ennek az idegen fajnak szorgalmasan gyűjtögetett vagyonával. Majdnem ugyanabban az esztendőben, amikor Kolumbusz fölfedezte Amerikát, Ferdinánd felfedezte a zsidókat. A zsidók nagy többsége a keservesebb alternatívát választotta, s menedékhelyet kezdett keresni . Némelyek hajóra szálltak, Génuában (ma Genovában) és más olasz kikötőkben kerestek bebocsátást; visszautasították őket, s mind nagyobb nyomorúságban vitorláztak tovább, míg el nem értek Afrika partjaira , ahol sokakat közülük meggyilkoltak, mert azt hitték róluk, hogy lenyelt ékszereket rejtegetnek testükben – írja Will Durant amerikai filozófus és történész 1926-ban kiadott The Story of Philosophy című, sok nyelvre lefordított kiváló művében, amely Benedek Marcellnak az eredetivel egyenértékű ragyogó átültetésében magyarul is olvasható A gondolat hősei címen. A világhírű amerikai szerző ezután megírja, hogy néhányukat befogadták Velencében – “ez a város tudta, hogy tengeri hatalmából mennyit köszön saját zsidainak. Mások Kolumbusz utazását pénzelték, aki talán azt ő fajtájukból való volt – remélvén, hogy a nagy hajós új hazát talál nekik”. Sokan törékeny hajókon fölfelé vitorláztak az Atlanti-óceánon, az ellenséges Anglia és az ellenséges Franciaország közt, hogy végül annyira-amennyire szíves fogadtatást találjanak a nagylelkű kis Hollandiában.
Különös, hogy ez a nagy amerikai polihisztor, aki a szintén tudós feleségével, Ariellel közösen tízkötetes civilizáció-történetet is írt negyven év alatt, ebben a nagyon népszerű korábbi alkotásában egy szóval sem említi a menekülő zsidók legkészségesebb befogadóját, Konstantinápolyt. Örök talány övezi ezt a kihagyást. Hiszen legtöbbjük éppen azért vette útját arrafelé, mert reménykedett az üldözöttek előtti kapunyitás ottani évszázados oszmán-török hagyományának változatlan érvényében. Kolumbusz Kristóf 1492. augusztus 2-án éjfélkor kénytelen volt a viszonylag ismeretlen palosi kikötőből kifutni hajóival hosszú utazására, mert a Cádiz környéki tengeri útvonalakat eltorlaszolták az elkergetett spanyol szefárd zsidók számkivetésbe induló vízi járművei. Fennmaradt az őket később befogadó II. Bajazid szultán szinte szállóigévé vált mondása: “Bizony nagyot tévedtek azok, akik a zsidók elűzését Katolikus Ferdinánd bölcs tettének nevezték. Ő ezzel valójában elszegényítette Spanyolországot, ellenben gazdaggá tette Törökországot”. Amikor az oszmánok 1324-ben elfoglalták, majd első fővárosukká nyilvánították Bursát, az addig bizánci uralom alatt élő zsidók felszabadítójukként üdvözölték őket. Orhan szultán a zsidók számára engedélyezte az Élet Fája-zsinagóga megépítését. Konstantinápolyi hitközségük pedig 1453-ban ugyanilyen lelkesedéssel fogadta II. Mehmedet a világváros meghódítóját. Mindkét említett szultán arra bátorította a nyugat-európai zsidókat, hogy telepedjenek le birodalmukban. Konstantinápoly bevétele után egy évvel külön meghívólevelet is írt az európai zsidó közösségeknek az edirnei rabbi, Jichak Sarfati, hangsúlyozva, hogy a keresztény világban elszenvedett gyötrelmeik után biztonság és felvirágzás vár rájuk az oszmánoknál. Rómában 1555-56-ban gettóba zárták a zsidókat, az adriai Anconában pedig letartóztattak 51 marranót, vagyis az üldözések hatására megkeresztelkedett vagy erőszakkal megkeresztelt, de régi hitét állítólag titokban ápoló “újkeresztény” zsidót. Többjüket máglyára küldték. Nagy Szulejmán szultán ekkor “felkérte” IV. Pál pápát, hogy eszközölje ki az Anconában bebörtönzött zsidók szabadon bocsátását, akikkel a Porta gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatban állt, oszmán alattvalóknak, török védelem alatt állóknak nyilvánítva őket. A pápa meghajolt az akkori “szuperhatalom”, az Oszmán Birodalom legfőbb ura eme határozott óhaja előtt, s haladéktalanul elengedte a foglyokat. És most már nagy léptekkel előrehaladva az időben, 1840 októberében az oszmán reformkorszak, a tanzimát felvilágosult szultánja, Abdülmedzsid híres fermánjában szenvedélyesen megbélyegezte a zsidókkal szemben felhozott “vérvádakat”. Terjesztőiket megbüntették. Majd “nemes” és “magasztos leirataiban” az uralkodó meghirdette, hogy vallási hovatartozásra való tekintet nélkül szavatolja a birodalom minden alattvalója számára az élet, a becsület és a vagyon sérthetetlenségét. Ezt megerősítette az 1876-os első oszmán alkotmány, amelyet ugyan 15 hónap múltán II. Abdülhamid önkényesen felfüggesztett, de amelyet az 1908-as ifjútörök forradalom idején ismét életbe léptettek. A szultán felesküdött a népre és alkotmányra, ám egy év múltán egy általa állítólag támogatott ellenforradalmi zendülés leverése után ledöntötték trónjáról. A forradalom demokratikus légkörében még parlamenti választásokat is tartották. Ekkor jutott be a törvényhozásba 5 zsidó képviselő – a 142 török, 60 arab, 25 albán, 23 görög, 12 örmény, 4 bolgár, 5 szerb és 1 román honatya mellett. Közben már a Spanyolországból befogadott zsidók jól beilleszkedtek az Oszmán Birodalomba. Egy részük azonban áttért a muszlim hitre. Azokat, akik új hazájukban felvették az ottani vallást, dönméknek nevezték. A török dönmek ige jelentése megfordulni, visszatérni. A muzulmán közösségnek ez a része igen fogékony volt az új, modern eszmék iránt a birodalom legpezsgőbb szellemű, soknemzetiségű és sokvallású városában, Szalonikiben. Híresek voltak szorgalmukról, jótékonyságukról, s kiváló iskolarendszert építettek ki. A dönme Semsi efendi korszerű nevelési elveket meghonosító szaloniki iskolájába járt Musztafa Kemál, a későbbi Atatürk, aki ebben a városban is született, miként a kommunista Nazim Hikmet, a törökök modern költőóriása. A muzulmán közösség részeként fontos szerepet játszottak a dönmék az ifjútörökök politikai mozgalmában, forradalmában is, amely szintén Szalonikiből indult ki. A dönme Dzsavid bej volt első belügyminiszterük. Ő engedélyezte a cionistáknak telepek építését a oszmán Palesztinában.
A századfordulón a zsidók 17 százaléka Szalonikiben gyári munkás volt. Ők alapították 1909-ben a szocialista munkásszövetséget. A legtöbb dokkmunkás szintén a zsidóság soraiból került ki, közülük is számosan részt vettek a szervezett munkásság mozgalmaiban. 1878-tól az Oroszországtól elszenvedett háborús vereség után hosszú évekig béke honolt a birodalomban. A város bekapcsolódott a nemzetközi vasúthálózatba, 1899-ben kigyúltak a villanylámpák, 1907-ben megindultak az első villamosok. Az 1893-as oszmán birodalmi népszámlálás adatai szerint a városban 37 ezer görög, 35 ezer zsidó és 29 ezer muzulmán élt. Brit becslések azt mutatták, hogy 1900-ban a zsidók száma 50, a törököké 35, a görögöké 15 ezer volt. Amikor a város 1912-ben Görögország részévé vált, már 90 ezer zsidó élt a városban. Szaloniki egész lakossága még egy évtizedig tartotta magát zsidó polgártársainak hagyományaihoz, s együtt ülték meg a szombatot. A zsidók egyharmad része azonban 1935-ig kivándorolt Palesztinába. 1941 és 1943 között a német megszállók haláltáborokba hurcolták el a zsidókat. Csak négy százalékuk tért haza. 1997-ben Szalonikit Európa kulturális fővárosává választották. Ezzel ismerték el, hogy Kelet és Nyugat keresztútján, az Oszmán Birodalom alatt az egyik legszebb európai példaként testesítette meg a bizánci, a görög, a szláv, a török, a francia, a spanyol, valamint a keresztény, az oszmán muzulmán és a zsidó kultúra virágzó együttélését.
A felszabadító háború kemalista győztesei a köztársaság 1923. októberi kikiáltása után egy évvel alkotmányt hirdettek. Ebben kinyilvánították, hogy a Török Köztársaság minden állampolgára szabadságot és teljes jogbiztonságot élvez – vallására való tekintet és utalás nélkül. Rögzítették továbbá, hogy senki nem zaklatható vallása, szektája, szertartása vagy filozófiai nézetei miatt. Ezekhez az elvekhez igyekeztek hűek maradni, ha hazai és külföldi politika hatásokra vagy nyomásra nem is alkalmazták őket következetesen. A harmincas évek legelején a kormány megkezdte a régi isztambuli egyetem teljes átszervezését és megújítását. Ehhez szükség volt tapasztalt és tekintélyes külföldi szakemberekre. Főleg németországi tudósokra gondoltak. Ez az 1931-1932-ben megfogalmazott igény 1933 januárja, vagyis a nácik meglepetésszerű berlini hatalomra jutása után váratlanul és hirtelen találkozott az egyik napról a másikra “faji” vagy politikai üldözötté váltak sürgős igényével, hogy mielőbb kijussanak az országból, és hivatásuknak megfelelő alkalmazást találjanak. A Török Köztársaság viharos gyorsasággal megfelelt mindkét igénynek. Kormánya 1933-tól kezdve menedéket nyújtott nekik: Németországból, majd később a “Nagynémet Birodalomhoz” csatlakoztatott Ausztriából befogadta és méltányos módon elhelyezte azokat a tudósokat, orvosokat, építészeket, várostervezőket, zeneművészeket, színészeket és rendezőket, akiket a nácik elüldöztek. Számuk nyolcszáz és ezerkétszáz közöttire becsülhető. Közöttük volt három nemzetközi hírű magyar is: Schwartz Fülöp patológus, frankfurti egyetemi tanár, Péterfi Tibor orvos-biológus, a citológia úttörője és Schwarz András Bertalan jogász, a római jog és a papirológia, az ókori papiruszokon fennmaradt emlékekkel foglalkozó tudomány szaktekintélye. Schwartz Fülöp svájci egyetemi és családi kapcsolatai segítségével Zürichben először tanácsadó központot hozott létre, majd megalapította az üldözött német tudósok külföldi szükségközösségét. Az ő nevükben, 1933 júliusában ő tárgyalt Ankarában a felajánlott török egyetemi állások németekkel való betöltéséről. A nem várt arányú sikerrel koronázott kilencórás megbeszélés után jegyzőkönyvet írt alá az első harminc odaítélendő isztambuli professzori állásról dr. Reşit Galip közoktatási miniszterrel. Később tárgyalt dr. Refik Saydam egészségügyi miniszterrel azokról a német professzorokról is, akik várományosai lehettek az épülő ankarai egyetemi gyermekkórház vezető orvosi beosztásainak.
Hitler természetesen értesült arról, hogy elűzöttjeivel kapcsolatban áll Törökország. Kijelentette: “Megengedhetetlen, hogy Mustafa Kemal védelmébe vegye ezt a zsidó bandát.” Még hozzá küldött üzenetében is kérte, hogy ne engedje be országába ezeket a “kommunista professzorokat.” Török források szerint a címzett több miniszterének jelenlétében ezt mondta: Egy őrvezető engem ne próbáljon rávenni arra, hogy segédkezzem sötét dolgaihoz. Egyben elrendelte a befogadási eljárás meggyorsítását.
Még egy magyar vonatkozás: a náci uralom alá került hazájából már nyugat felé, az Egyesült Államokba tartó dr. Rudolf Nissent még Zürichben elérte Schwartz Fülöp szükségközösségének értesítése a törökországi elhelyezkedés lehetőségéről, és ő Amerika helyett inkább ezt választotta. A biztos kezű sebész Berlinben rendkívüli egyetemi tanárként működött, a Charité Kórházban első helyettese és kedvenc tanítványa volt a világhírű Sauerbruch professzornak, aki az általános, valamint mellkas- és tüdősebészet egyik legnagyobb tekintélyének számított. Nissen doktor a nácik “faji” értelmező szótára szerint “félvér” volt. Ám “kivételezéssel” kecsegtették, tekintettel első világháborús hősiességére: önkéntesként súlyosan megsebesült, tüdőlövést szenvedett. Ilyen hamis és számára elfogadhatatlan keggyel ő nem kívánt élni, azonnal távozott. 1933. október elsejével kinevezték az Isztambuli Egyetem sebészprofesszorává. Ebben a minőségében érkezett hozzá kérés Magyarországról 1938 januárjában, hogy vállalja el műtét elvégzését Babits Mihályon. Előző év tavaszán állapították meg, hogy a nagy költőnek, a Nyugat szerkesztőjének gégeszűkületét – gyakran fuldokló köhögését és légszomját – daganat okozza. Nissent egy magyar orvos, Klopstock Róbert ajánlotta, aki korábban a Sauerbruch-klinikán dolgozott. Ennek alapján Basch Lóránt ügyvéd, a Baumgarten-alapítvány kurátora – elnöke a költő volt – Kánya Kálmán külügyminiszter útján kapcsolatba lépett a sebésszel, aki vállalta is az operációt. A műtétet február 10-én végezték, ami előtt a mélyen vallásos katolikus Babits meggyónt és megáldozott. Nissen bravúros megoldással eltávolította a daganatot. Ezzel levegőhöz juttatta betegét, akinek a magyarság és irodalma számára áldásos és termékeny életét így sikerült még három évvel meghosszabbítania …. A második világháború idején Törökország aktív, másképpen fegyveres semlegességet fogadott. Ez az évek során alkalmas eszköznek bizonyult, hogy a köztársaság alapítójának halála után is lényegében megőrizze a kemalista kormányzás alapértékeit, nemkülönben az ország területi épségét. Mindezt a határán felsorakozott német haderő árnyékában. Az esetleg “szükséges” fegyveres beavatkozására Berlinben már megvolt a részletes terv. A fenyegető német légi megtorlástól való félelem késztette Törökországot arra, hogy a nyugati – angol és amerikai – szövetségesek 1943-tól kezdve már sorozatos sürgetései ellenére se engedélyezze katonai támaszpont létesítését, vadászgépek elhelyezését, s ne lépjen be oldalukon a háborúba. Ez utóbbitól a németek fölöttébb tartottak. Török diplomaták sok esetben határozott fellépésüket német partnereikkel szemben éppen e Berlin számára vészterhes lehetőségre való burkolt célozgatásukkal hitelesítették. E kifinomult taktikának volt utánozhatatlan nagymestere Behiç Erkin franciaországi török nagykövet. Atatürk egykori harcostársa és legközelebbi barátainak egyike, a megszállt országban a kollaboráns vichyi kormányzatnál, korábban pedig 11 éven át ugyanebben a rangban Magyarországon képviselte hazáját. Az első osztályú német vaskereszt birtokosaként beosztottjaival együtt ügyesen és sikeresen használta ki Törökország különleges helyzetét. Franciaországi török zsidók számára igyekeztek mentességet kieszközölni a zsidótörvények és az antiszemita intézkedések alól – akár megtartották török állampolgárságukat, akár nem. Dokumentáltan nyolcvan zsidó életét mentették meg azzal, hogy többszöri határozott tiltakozásukra a németek a fogságból elengedték és nem deportálták őket. Ezt azonban nem az ankarai kormány döntése alapján vagy utasítására tették. A török diplomaták legtöbbször maguk kezdeményezték az embermentést. Bátor tetteiket lelkiismeretük szavára hallgatva vitték véghez, hazai támogatás nélkül. Ezzel nemritkán kockára tették életüket, diplomáciai karrierjüket, magukra vonva nem csak a németek és a vichyi franciák haragját, hanem saját kormányukét is. A németek végül megelégelték a török nagykövet “állandó okvetetlenkedését”, zsidók melletti harcos kiállítását, és elérték, hogy erős nyomásukra 1943-ban hazarendeljék. A bátor török diplomaták sorából is kiemelkedik Selahattin Ülkümen rodoszi főkonzul. A német megszállók a szigeten 1944 júliusában megkezdték a zsidók összegyűjtését. A főkonzul ekkor követelte a helyi katonai parancsnoktól a török állampolgársági zsidók azonnali szabadon bocsátását. Kleemann tábornok a követelést elutasította. Később viszont meghátrált, miután Ülkümen már emelt hangon arra hivatkozott, hogy a német tiszt makacsságával súlyos nemzetközi incidens kockáztat a semleges és szomszédos Törökország kormányával. A célzás megtette hatását. Ily módon sikerült megmentenie mintegy ötven török zsidót, akik közül csak 26-nak volt török útlevele, a többiek viszont elmulasztották időben megújítani korábbi állampolgárságukat. Utóbbiak megoltalmazása a diplomata saját bátor kezdeményezése volt, mivel ilyesmire a központ egyáltalán nem biztatta kiküldötteit, sőt rossz szemmel nézte az ilyen fellépést. Miután Törökország 1944.augusztus 1-jén megszakította diplomáciai kapcsolatait a náci Németországgal, német harci gépek bombát dobtak a rodoszi török konzulátus épületére. Két konzuli alkalmazott életét vesztette, Ülkümen várandós felesége pedig súlyos sérüléseket szenvedett. Néhány hét múlva belehalt sebeibe, de halála előtt még épségben megszülte kisfiát. A főkonzult a németek Athénba szállították, és a háború m végéig internálva tartották. Ülküment 1989-ben az izraeli Jad Vasem Alapítvány felvette a Világ Igazainak sorába, és tiszteletére fát ültetett Jeruzsálemben. Hazája 2001-ben a legmagasabb török kitüntetést adományozta neki. A washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum 2004-ben szintén kitüntetéssel tisztelgett emlékének. A kitüntetést fia vette át apja helyett, aki előző évben hunyt el 89 éves korában. Érdemeit Tom Lantos kaliforniai képviselő méltatta az amerikai képviselőházban.
A történelmi kutatások szerint a holokauszt idején Nyugat-Európából 2200-2500 török zsidót hurcoltak el az auschwitzi és sobibori megsemmisítő, valamint hat koncentrációs táborba, ahol közülük szintén sokan elpusztultak. Dalia Ofer izraeli történész kutatásai szerint a Törökországon keresztül Palesztinába eljutott “szabályos” és “illegális” menekültek együttes száma 16 474 volt…Mindez olyan körülmények között, hogy 1938-tól Törökország korlátozta zsidók beengedését. E sorok írója reméli hogy sok adattal nem terhelte meg túlságosan olvasóit. Úgy véli, hogy ez a részletezés szorosan hozzátartozik, egyben hozzá is járul cikkünk címében jelzett bonyolult témák megértéséhez.
Flesch István – Türkinfo