2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1458

Ihol jönnek a törökök

torok7A török gazdaság most nagyon beindult. Egy volt iszlamistákból álló kormány nagy ütemben megszorít és privatizál, emeli a nyugdíjkorhatárt, PPP-ben építtet alagutat a tenger alá, szigorít az adóbehajtáson és széles gesztusokat tesz a nyugatnak. A korábban fundamentalistának tartott kormánypártot megszerette a világias elit, és már azt is elnézik nekik, hogy kendőben engedik egyetemre a lányokat. A gazdasági fejlődés ellenére az EU nem várja tárt karokkal Törökországot, de a törökök is kiábrándultak az elmúlt években az uniós csatlakozásból.

A kérdés napirenden tartása viszont segít a gazdasági reformok és a jogrend átalakításának továbbvitelében. „Több mint tíz éve jártam Budapesten. Nagyon szép város! De gondolom azóta sokkal jobban néz ki az EU-tagság miatt. Telenyomhatták pénzzel az országot. Nagyon sok pénzt kaptak?” – kérdezte kedélyesen egy nyugalmazott üzletember a magyar újságírókat vacsora közben, Isztambulban, 2008 január 31-én. A férfi az egyik legnagyobb török biztosítótársaság egyik vezetője volt, és Törökországot nagyon szeretné már az Európai Unió tagjai közt látni. Abban viszont nem biztos, hogy ezt meg is éri-e. „Nagyon boldogok most a magyarok, hogy beléphettek, ugye?” – kérdezte, és képzeletben már látta az eurómillárdokat, ahogy maguk alá temetik Anatólia kopár hegyeit. A gazdasági előnyökön kívül visszavonhatatlan nyugatiasodást is vár a csatlakozástól. „Utálom a kendőt ” – húzta fel az orrát, amikor sikerült egy kis időre Törökországra terelni a szót. Mesés kelet, nyomorult kelet

Az idézett beszélgetés egy nagyon elegáns villa étkezőjében történt. A legexkluzívabb török gazdasági klub néhány potentátja gyűlt össze a külföldi újságírók kedvéért, országimázst építeni. A klubnak bankárok és politikusok is tagjai, köztük a leggazdagabb török, akiről azt beszélték, hogy folyton magángépével repked, „Párizsban ebédel és Londonban vacsorázik”. A vacsorának helyt adó, belül márvánnyal borított épület Isztambul egyik legmenőbb környékén áll. A városrész Isztambul ázsiai oldalán fekszik, mintegy 30 kilométerre a Kék Mecset és Aja Szofia környékétől, a turisták által ismert óvárastól. Isztambulnak ezen a részén a házak leginkább Dél-Spanyolország elegáns üdülőhelyeire emlékeztetnek, a fényárban úszó üzletek Milánóban is lehetnének. A bárok pedig Barcelonát idézik, kivéve, hogy mindegyik előtt egyenruhás biztonsági őr vigyázza az isztambuli elit italozását. Nagy házak épülnek Isztambulban Az itt élők korán kelnek. „A bankárok nagy része Ázsiában lakik és Európában dolgozik” – mondta egyikük, a Garantibank munkatársa. „Aki reggel hatkor ül autóba, az megúszhatja a dugót.” A két kontinens között a Boszporusz-hídon a legegyszerűbb átjutni, még akkor is, ha reggel héttől este kilencig hatalmas rajta a forgalom, az autók lépésben haladnak. Reggel annyival könnyebb, hogy csak Ázsia felé van rajta fizetőkapu. A cikk a hirdetés után folytatódik h i r d e t é s A frissen felhúzott felhőkarcolókkal teli üzleti európai negyedbe jó másfél óra az út, a régi belváros ennél is lassabban érhető el napközben. Pedig így is csak a város egy apró szeletén kell átutazni: 100 kilométert lehet egy irányba haladni, anélkül hogy az ember kilépne Isztambulból. Az impozáns tőzsdepalota is az európai oldalon van. Ennek környékén is egymás után nőnek ki a földből a felhőkarcolók. A Galatasaray is erre építi új, 80 ezres stadionját.

Csak az elmúlt egy hónapban két gigantikus bevásárlóközpont nyílt a városban, ezek mellett a labirintus-szerű régi bazár csak egy trafiknak tűnik. Detektorok és Atatürkök mindenütt A török szállodákban, irodaházakban mindenütt fémdetektoron kell átmenni a belépéshez. A rendőri jelenlét nagyon látványos, a belvárosban vízágyúk és rohamkocsik parkolnak. A boltok környéke tele van biztonsági őrökkel. Így is rendszeresek a merényletek, általában kurd szeparatisták robbantanak, de a szélsőséges iszlamista szervezetek is veszélyesek. A biztonságiakon kívül Kemal Atatürk, a modern köztársaság alapítója látható mindenütt. Nincs iroda a fényképe nélkül, nincs nagyobb köztér a szobra nélkül és az összes bankjegyre is az ő portréját nyomták. A város 12 millió lakójának nagy része persze nem az imént méltatott ázsiai elitnegyedben él. Folyamatosan érkeznek vidékről a szegények, akik közül sokan „babaházaknak” csúfolt kalyibákban élnek. „Itt is divat lett, hogy a szegényebb környékeken éjszaka autókat gyújtogatnak” – magyarázta a város két arcát Pinar Uyan migráció-kutató. „A törökök 30 százaléka még mindig paraszt, de az 50-es évek óta folyamatosan áramlanak a városokba. Először csak a legközelebbi központba, majd egy igazi nagyvárosba, aztán lehetőség szerint Isztambulba.” Régi dicsőség Isztambul tényleg a környező világ közepe. Nem csak hatalmas mérete, hanem gazdasági ereje miatt is. A török gazdaság GDP-je alapján a 17. legnagyobb a világon, ám ennek 60 százalékát Isztambul termeli és a török külkereskedelem 75 százalékát is innen intézik. Míg Isztambulban a világon elsőként vezették be a kártya nélkül, sms-sel is működő bankautomatákat, addig az ország keleti területein bankfiókok sincsenek. „Ott az emberek inkább aranyat vesznek” – érzékeltette az országon belüli hatalmas különbségeket Levent Celebioglu, a TEB nevű bank igazgató-helyettese. A török tévében olyan bankreklám is megy, ahol egy férfi elveszti az összes ruháját, meztelenül beszalad egy boltba, és ott a karórájába szerelt chip-kártyával tud gatyát venni. Fogják az adást Törökország keleti vidékein is, de ott szinte feudalizmus van, néhány éve még rabszolgákat is árultak, nők alig járnak az utcán. Pláne nem ülnek kendő nélkül szexi ruhában a szupermarket kasszájában, hogy paypal rendszerű karórára szolgáljanak ki meztelen pasikat.

Nagy ugrás A török gazdaság 2001-ben összeroppant, de azóta látványosan fejlődik. Akkor szörnyű pénzügyi válság szakadt az országra, az infláció majdnem 70 százalékos volt, a GDP 7,5 százalékkal csökkent, a költségvetési hiány 16 százalékra nőtt. 2001-ben a bankok fele csődbe ment és örökre bezárt. Mára az infláció csak 8,4 százalék, a GDP 4,5 százalékkal nő, a hiány pedig csak 2,1 százalék. 2001-ben a padlóra kerültek A 2001-es pénzügyi válság februárban néhány nap alatt rengette meg Törökországot, bár komoly jelek figyelmeztettek. Néhány hónappal korábban egymillió ember sztrájkolt a kormány gazdaságpolitikája és az IMF reformjai ellen. Már 2000 novemberében menekülni kezdett a külföldi tőke a tőzsdéről, végül több mint 27 milliárd dollár tűnt el az országból. A válság előtti két évben a kormány erősen túlköltekezett, az államháztartási hiány sokszorosára nőtt. A válságot közvetlenül az akkori elnök és miniszterelnök vitája okozta, előbbi ugyanis akadályozta egy korrupció-ellenes csomag elfogadását. A külföldi befektetők megijedtek, hogy ismét puccs vagy valamilyen más balhé lesz, és egy nap alatt 5 milliárd dollárt vontak ki a tőkepiacról. A kormány felszabadította az addig kötött valutaárfolyamot, és a török líra alig egy hónap múlva csak felét érte mint korábban. Ettől az import megfizethetetlenül drága lett, az erre építő vállalkozások csődbe mentek. A hirtelen meglóduló infláció miatt a bankok nem tudták érvényesíteni követeléseiket és tucatszámra mondtak csődöt, cserben hagyva betéteseiket. Az IMF előző évben átutalt 12 milliárdos segélycsomagja is felszívódott a válságban. A kormány a vállalkozásokat ideiglenes adómentességgel igyekezett megmenteni, kevés sikerrel. Tüntetésekhez vezetett, hogy fél évre befagyaztották az állami szférában a béreket, miközben az infláció már a döntés meghozatalakor 50% körüli volt. Sok közgazdász szerint Magyarország 2004-05-ben csak azért kerülhetett el egy hasonló válságot, mert a világgazdaság akkor jól ment, és a befektetők bíztak a friss EU-csatlakozás sikerében. A 2001-es válság okait mindenki másban látja, de abban konszenzus látszik, hogy a kormány rövidlátó populista osztogatása nagyban hozzájárult a széteséshez. „A kormány pénznyomtatásra használta a központi bankot”, „a féléves ciklusokra bebetonzott líra-árfolyam kiszolgáltatta az országot a spekulánsoknak”, „az IMF rossz tanácsokat adott” –ezt a három magyarázatot hallottuk a legtöbbször négy napos isztambuli látogatásunk alatt, amikor egymás után tartották előadásaikat hazájukról bankárok, üzletemberek és egyetemi tanárok.

A török gazdaság problémái hasonlítottak a magyaréra: eladósodott az állam, felpörgött az infláció és megtorpant a növekedés. Ma is aránytalanul erős az állami szféra, rossz az adózási morál, a hazai kisvállalkozások vegetálnak és hitelt sem képesek felvenni, a szociális kiadások túlságosan terhelik a költségvetést, kevés a sztráda, rohad a vasút. A 2002-ben megválasztott Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) radikális reformokba kezdett. A kikötőket elkezdték privatizálni Az utóbbi években gyors privatizáció indult: a bankokkal kezdték, aztán jöttek a telefontársaságok, a repülőterek és a kikötők. Most pedig az energia-szektor, a posta és a szerencsejáték következik. A kiadásokat nagyon keményen visszafogják: az idei költségvetés szerint 37 százalékkal jut kevesebb az állami intézményeknek és a szociális programoknak. Ezen belül 25 százalékkal akarják megvágni a nyugdíjkasszát: megszüntetik a korkedvezményt és „harmonizáció” néven egy csomó jogosultságot visszavonnak. A nyugdíjkorhatárt folyamatosan emelik, az adókat szigorúbban behajtják. A cél, hogy a 2023-as centenáriumra (az Oszmán uralkodók megdöntésének és a szekuláris köztársaság kikiáltásának 100. évfordulójára) a mostani GDP-t megduplázzák. 2008-ban egyszerre hat új autópályát építenek (20 milliárd dollárért) elkezdik az Ankara-Isztambul vasúti vonal felújítását (a 12 órás út ezzel 4 órára csökken) és PPP konstrukcióban alagutat fúrnak a Boszporusz alá. Szinte mindenhez hozzányúltak, a hadseregen kívül. A sereg: állam az államban A török hadsereg a szekuláris köztársaság záloga Törökországban. A rendkívül erős és egyre nagyobb költségvetést kapó sereg 1945 óta több alkalommal is átvette a hatalmat, amikor a belpolitikát válságosnak tartották vagy féltek az iszlamisták térnyerésétől. A hadseregnek saját lakótelepei és üzleti vállalkozásai vannak.

Évtizedek óta változó intenzitású harcot folytatnak a kurd felkelők ellen. Ezen a télen több támadást intéztek Irak kurdok lakta vidékére is, továbbá csapatokat állomásoztatnak Észak-Cipruson. Törökország a NATO tagja, a szövetség második legnépesebb (több mint egymillió fős) hadseregével az USA után. A világ egyetlen muzulmán hadserege, amely Izraelnek is szövetségese. A kormányt keménysége ellenére szeretik. Tavaly 47 százalékot kaptak a választásokon, ami egészen rendkívüli eredmény a korábbi évtizedekhez képest. (2002-ben még csak 34 százalékkal nyertek.) Pedig a párt nehéz helyzetből indult, Erdogan miniszterelnök egy bírósági ítélet szerint a 2002-es választáson nem is indulhatott. Erdogant azért fosztották meg egy időre politikai jogaitól, mert a 90-es években egy tüntetésen az iszlámot magasztaló verset olvasott fel. Abban az évtizedben az AKP elődjeinek tekinthető iszlamista pártokat többször is betiltották, de új néven rendre újraalakultak. Ehhez képest a kifejezetten világias, alkoholt fogyasztó és a nőket fedetlen fővel szívesen látó, nyugaton tanult elit is megszerette a pártot. Tolga Egemen, a negyedik legnagyobb török bank vállalati üzletágának igazgató-helyettese szerint „ma már csak a paranoiás szekularisták” félnek tőlük. Pedig épp most vasárnap provokálták a baloldali ellenzéket azzal, hogy engedélyezték, hogy az állami egyetemeken kendőt viselhessenek a lányok. A török alkotmány eddig minden vallási jelképet tiltott a közszférában, a mostani döntést is heves tiltakozások sora kísérte. A gesztus viszont segít a szegényebb vallásosoknak lenyelni a megszorítások keserű piruláját. Hogy a kendő-kérdés nem csak szimbolikus, arra jó bizonyíték a Nobel-díjas török író, Orhan Pamuk Hó című regénye. A könyv azzal kezdődik, hogy egy városban egymás után lesznek öngyilkosok a lányok, mert nem viselhetnek kendőt az iskolában. Kék Mecset. Miközben a hadsereg és az ellenzék is többször megkongatta a vészharangot a kormány iszlamista hozzáállása miatt, addig az EU és az USA rendre kiállt a hatalmon lévők mellett. A mostani kormány ugyanis hiába használ vallási szempontból konzervatív retorikát, nem csak gazdaságpolitikájában liberális.

Olyan gesztusokat tett a nyugatnak, amit elődjeik évtizedes noszogatásra sem. Eltörölték a halálbüntetést, egyre többet vesznek át az EU-s jogrendből, megszüntették a férjek „családfői” státusát, ami anyagilag teljesen kiszolgáltatta a feleségeket. Továbbá látványosan kibékültek a szomszédos Görögországgal és meglepően kompromisszumkésznek bizonyultak Ciprus újraegyesítésének ügyében (a 2004-es egyesülés a sziget görög oldalán tartott népszavazáson bukott el). Így is maradt azért bőven emberi jogi probléma: több millió kurd él anyanyelvi oktatás és közigazgatás nélkül, a szólásszabadság sem teljes és továbbra is tilos feszegetni az első világháború idején lemészárolt több millió örmény sorsát. (A négy napos előadás-sorozat alatt egyszer utalt valaki erre, „úgynevezett /so called/ örmény népirtás”-nak nevezve, és abban a kontextusban, hogy ezzel nem lehet örökké a kormányokat nyugatról zsarolni. Franciaország törvényben nevezi népirtásnak az akkori pogromokat, az USA 2007-ben visszatáncolt egy hasonló lépéstől.) Reformok és megszorítások örök ciklusai Ilter Turan, a Bilgi nevű magánegyetem volt rektora szerint a mostani kormány egyáltalán nem jobboldali, ahogy korábban sem a baloldal volt hatalmon. Szerinte annyi történt, hogy a régi, a 2001-es válság előtti elitet vallási vonalon volt a legkönnyebb támadni, és az iszlámhoz fűződő viszonyuk miatt látszanak külföldről jobb- és baloldalinak a pártok. Turan nem szimpatizál a mostani kormánnyal, de azt elismerte, hogy stabilitást és gazdasági növekedést hoztak. „Törökország évtizedekig válságok és megugrások ciklusai között vergődött. 1923 óta minden kormány modernizációt hirdetett, de valójában sokáig egy szűk gazdasági-politikai elit volt hatalmon. Az erjedés a 80-as években kezdődött, a gazdaság megnyitásával. Sokáig a nehezen összetákolt koalíciók egyben tartásában merült ki a kormányok teljesítménye. A „ki mit kap” egyensúlyozás elvitt minden energiát. A mostani egypárti kormánynak van ereje valódi reformokhoz.” Az utcákon oszlatásra alkalmas rendőrautók állnak Turan szerint a török gazdaság története 1945 óta úgy nézett ki, hogy „ciklikusan rendre beütött a krach, aztán a kormányok mentek sírni külföldre”. Először az 50-es évek végén volt nagy baj. „Akkor kaptam egyetemi ösztöndíjat az USA-ba. Az akkori pénzügyminiszter az apám ismerőse volt, így az ő személyes közbenjárására felvehettem 50 dollárt az induláshoz. Képzeljék el, 50 dollárhoz személyesen a pénzügyminiszter közbenjárása kellett!” Hasonló kedélyességgel mesélt a 70-es évek olajválságáról: „A török kormánydelegációt egy hétig várakoztatta a szaúdi király. Természetesen olajat akartak kikönyörögni tőle.

A király végül nem fogadta őket. Később ha elfogyott a pénz az USA-hoz mentek, Washington pedig szólt a Világbanknak, és így mindig időben jöttek a hitelek.” Törökország jó adós, 2001 után sem jelentettek fizetésképtelenséget senkinek. Törökország Európa? Miközben a török kormány egyik fő célja az EU-csatlakozás, a lakosság egyre kiábrándultabb. Néhány éve még 70 százalék akarta a tagságot, ma már alig megkérdezettek harmada biztos abban, hogy ez üdvözítő lenne. A kiábrándulás egyik fő oka Oguz Demir szerint, hogy az EU-tagállamok politikusai össze-vissza beszélnek. Demir USA-ban végzett 28 éves közgazdász, az Ekonomistler nevű török kutatóintézet elemzője. Barátaival egy yahoogroup-os hírlevéllel kezdték elemzéseiket szétküldeni, a hőskorszakban 20 ezer címre ment a kiadvány. Ma már a TÜSAID (Török Gyáriparosok és Üzletemberek Szervezete) mellett dolgoznak, irodájuk Isztambul egyik legmenőbb ingatlanjában van, ahonnan a Galata-hídra és a Yeni dzsámira látni az ablakokból. Demir szerint az EU saját elveit meghazudtolva sokszor civilizációs kérdésnek állítja be a török csatlakozást, „holott ez egy meghaladott nézőpont, ma már minden az integrációról szól”. Szerinte Nicolas Sarkozy francia elnök miatt törökök tömegei ábrándulnak ki Európából, és ez mindkét félnek nagyon rossz. (Sarkozy decemberben még azzal fenyegetett, hogy megvétózza a csatlakozási tárgyalások folytatását. Végül annyival is megelégedett, hogy többször elmondta, nem támogatja Törökország belépését az EU-ba.) Törökországtól több okból is tartanak az EU legnagyobb és leggazdagabb államai. Egyrészt a keleti és középső területek felzárkóztatása rengeteg pénzbe kerülne. Másrészt a több mint 70 milliós ország nagyon erősnek számítana, az EP tele lenne török képviselőkkel a Tanácsban pedig nagyon sokat érne a török szavazat. „Törökország nagy, és ez itt nekünk hátrány. Nézze meg Horvátországot, ötmillió ember, mindjárt beveszik, nem sokat számít az nekik” – mondta egy török üzletember. Visszakérdeztem, hogy a sok nagyon szegény török régió nem okozhat-e szintén gondot. „Járt már Bulgáriában? És őket már bevették.” – válaszolt. Isztambul Sok európai politikus elvből is ódzkodik bevenni egy muzulmán országot. A jelentősebb muzulmán lakosságú nyugati államokban a közvélemény jelentősebb része ellenzi a török csatlakozást (Magyarország viszont támogatja). Ráadásul a kurd kisebbség helyzete, a hadsereg politikai befolyása miatt a liberálisok közül is sokan aggódnak. Demir szerint butaság az EU azon aggodalma is, hogy majd törökök milliói indulnának munkát keresni a régi tagországokba. „Európa egyre öregszik, csökken a népesség szinte minden államában. Ez nagyon veszélyezteti a gazdaságukat. A török társadalom viszont fiatal és gyorsan gyarapodik. Ha elmennek az emberek, az inkább nekünk lesz rossz, mert a képzettebbek mennének, nem kellenek már a betanított munkások sehol Európában. Úgyhogy ez inkább a mi problémánk lenne. Ahogy az is, hogy az európaiak felvásárolhatnák a tengerparti üdülőhelyeket és a termőföldeket. Legalább annyi tartani valónk van, mint nekik.” A török csatlakozás szükségességéről a politikai és a gazdasági elitben is erős kompromisszum van. Ám a hivatalos szólamokon túl sokan úgy vélik, hogy az út fontosabb, mint a cél. Egy közgazdásznő azt mondta, hogy „Tulajdonképpen mindegy hogy belépünk-e és mikor. Az a lényeg, hogy a kérdés ébrentartásával a török jogrend folyamatosan európaizálódjon, az ország nyugatiasodjon, a kapcsolatok mind szorosabbá váljanak. Ha ez sokáig tart, Törökország visszafordíthatatlan pályára lép.”
Magyari Péter, index

A koszovói csőd

tamasgasparmiklosSok mindenről szokás mondani, hogy evvel vagy avval kapcsolatban megtévesztették a közvéleményt. Ez igen gyakran indokolatlan, s csak a kisebbségben maradtak dohogása. Azt hiszem azonban, hogy a jugoszláviai összeomlás tekintetében a nagyközönség számára hozzáférhető információk anynyira egyoldalúak, hogy az egyszerűség kedvéért föl kell tételeznünk, hogy az olvasó úgyszólván semmit se tud az egész történetről. Itt most csak egy epizódot idézek föl egészen vázlatosan. Itt a közkeletű hazugság egyszerűen időrendi trükk.

Amikor a Milosevics vezette kormányzat belement végre abba, hogy teljesítse a Nyugat követeléseit, a rambouillet-i tárgyalásokon az amerikai küldöttség váratlan új igényekkel állt elő – ez volt a híres B jegyzőkönyv: a problematikus területekre kiküldendő, „békefönntartó” NATO-erőknek területenkívüliséget igényelt, jogsértéseikre teljes jogi immunitást, katonai-rendőri joghatóságot, beleértve a bűnügyi nyomozást és vizsgálatot. A NATO-erők parancsnoksága utasíthatta volna a jugoszláviai helyi hatóságokat, költségei fedezésére igénybe vehette volna a helyi forrásokat – más szóval olyan hatalmat igényelt magának, amelyeket megnyert (és persze: megvívott!) háború után, föltétlen megadás (kapituláció) esetén lehet kikötni, de így is nagyon kemény; a náci Németország végső veresége után hoztak létre ilyen viszonyokat. Ám Jugoszlávia nem állt hadban a NATO-val, a nem létező háborút az Egyesült Államok és a NATO nem nyerhette meg tehát. Magát az ultimátumot (a B jegyzőkönyvet) mintha az 1914 nyarán a szerb királyi kormányhoz intézett osztrák jegyzékből másolták volna ki, az követelt egy másik állam fölségterületén nyomozási jogokat a saját hatóságainak. Ámde a szerbek ezúttal nem gyilkolták meg a trónörököst vagy az amerikai alelnököt vagy Javier Solana akkori NATO-főtitkárt. A szerbek 1914-ben is, a huszadik század végén is csak elutasíthatták ezt az ultimátumot (hiszen ez Jugoszlávia szuverenitásának megszűnését jelentette volna, s a róla való lemondásra a jugoszláv kormánynak nem volt se joga, se lehetősége). Ezt a dokumentumot (a B jegyzőkönyvet) másnak, mint hadüzenetnek nem lehetett érteni. Ezután és ennek következményeképpen tört ki az első koszovói háború – amelyben a szerb katonaság szerepét nem szabad mentegetni -, ebben pedig a legrémesebb atrocitásokra azután került sor, miután Clinton elnök légiereje már bombázta Belgrádot.

Ez nem menti föl Milosevics kormányát bűntetteinek felelőssége alól, de nem tudjuk, hogy a szörnyűségek megtörténtek volna-e, ha az Egyesült Államok és a NATO nem tekinti Jugoszláviát – megszűnése előtt hosszú évekkel – semminek. Arról se szabad megfeledkezni, hogy amennyiben a koszovói albánok nem bojkottálják szisztematikusan (nyugati támogatással!) a jugoszláviai szövetségi választásokat, akkor Milosevics régen megbukott volna – de akkor a koszovói helyzetre a jugoszláviai szövetségi és autonómiarendszeren belül kellett volna megoldásokat keresni és találni, ami nem lett volna a Jugoszlávia szétzúzására elszánt NATO-hatalmak ínyére. Azóta Bosznia-Hercegovina, Koszovó, sőt: Macedónia (félig-meddig Montenegró is) nyugati gyámság alatt áll, Szerbia mindenét elvesztette – s a szerbek minden bűne ellenére a jugoszláviai háborúk legfőbb vesztese a szerb nép, ellene hajtották végre az egyetlen sikeres „etnikai tisztogatást” (a horvátországi krajinai szerbek kiűzését) – a szerbek is próbálkoztak vele, hátborzongató rémtetteket követtek el, de minden esetben vereséget szenvedtek -, nem beszélve a szimbolikus megaláztatások végtelen soráról. Azt, hogy a szimbolikus megaláztatásokat milyen érzés valamely nemzetnek elviselnie, minden magyar ember jól tudja. A szerb népen kívül Európában még az orosz népnek kellett hasonló megaláztatásokat elszenvednie. A Szovjetunió utolsó vezetése avval a föltétellel ment bele a kapitulációba, hogy a birodalomból kiszakadó utódállamokban nem lesznek amerikai támaszpontok, egyikük se lesz a NATO tagállama, és a „közeli külföldön”, azaz a volt keleti tömb országaiban se lesz közvetlen és agresszív nyugati terjeszkedés. Ezeket a hallgatólagosan elfogadott (gentlemen’s agreement) elveket a Szovjetunió megszűnése után anélkül vágták a sutba, hogy valaki azt mondta volna, hogy „hoppá, pardon”. Mi több, a Jelcin-korszakban nyugati gyámság alakult ki, az amerikai tanácsadók által kierőszakolt sokkterápiás gazdasági reformok pedig hozzájárultak az oroszországi gazdaság de facto megszüntetéséhez, az amerikai flotta pedig ott van a Fekete-tengeren. Ennek a reakciója volt a nacionalista-tekintélyelvű Putyin-rezsim hódítása, amelyet – mint a szabadságjogok (micsodák?) híve – nem kedvelek, de amelynek a kialakulása igazán nem érthetetlen, s amely teremtett annyi stabilitást, amennyi a Jelcin-éra fölfordulásához, züllött gyarmati erkölcseihez, társadalmi és kulturális kollapszusához képest kétségtelenül haladást jelent, bár a Putyin-rezsim tagadhatatlanul: diktatúra. Nem kell hozzá nagy éleslátás, hogy valakinek az eszébe jusson: milyen szerepet játszott a demokratikus weimari köztársaság bukásában a versailles-i békediktátum. Vagy az, hogy a négyszáz év óta első független magyar állam megszületésének a neve mindannyiunk számára, máig is: Trianon. Az orosz és szerb páriaállamok egymásra voltak utalva.

Az 1990-es években úgy föstött, hogy a görögkeleti vallású, hagyományú államokat kiközösítik Európából, újjáalkotják a nagy skizmát, az indokolatlanul és méltatlanul lenézett „Bizáncot” alacsonyrendű („ázsiai”) hagyatékként lökik a szemétdombra – a „Bizáncot” és a „fanariótákat” alpárian gúnyoló soviniszta szemét a magyarországi szociálliberális sajtóban is bőséggel föllelhető. Fölújultak rég feledésbe merült politikai sémák. Akár a XVII-XVIII. században, a görögkeleti-ortodox népekkel szemben (egészen szeptember 11-ig) Európában a török-muzulmán erőket részesítették előnyben a nyugati hatalmak. Ebből a kulturális-politikai karanténból Romániának a maga föltétlen Nyugat-barátságával és Amerika-hűségével sikerült kitörnie, de az egyetlen régi kelet- európai NATO- és EU-tagállamban, Görögországban szerbbarát tömegtüntetések voltak (biztosan most is lesznek) Belgrád bombázása alatt. De most már a romániai kivételesség is inog. Az is baljóslatú volt, ahogyan Szerbia első világháborús ellenfeleinek utódállamai (Németország, Ausztria, Magyarország) a konfliktusban mindig Szerbia ellenségeivel szövetkeztek, és diplomáciájuk, titkosszolgálatuk tevékeny, energikus részt vállalt Jugoszlávia szétdarabolásából – ekkor adta föl Németország a külföldi német katonai beavatkozás önként vállalt tilalmát, fölébresztve a térség népeinek régi eredetű (föltehetőleg nagyobbrészt indokolatlan, reméljük!) gyanakvását. A Szerbiától de facto már régen elszakadt, nyugati hadseregektől őrzött Koszovó (ahonnan azonban az ottani szerb kisebbségnek persze nem szabad elszakadnia) függetlenségének kinyilvánítása, bármenynyire általános – és elvontan persze helyeselhető, de legalábbis érthető – népi óhaj volt is, semmiféle konkrét előnyt nem jelent a koszovói albán lakosságnak. Lehetett volna kímélni a halálra sebzett szerb érzékenységet mindenféle köztes megoldásokkal – elérni pl. a szövetségi köztársaság státust, és beérni főkonzulátusokkal nagykövetségek helyett, big deal -, de még az is jobb lett volna, ha az európai hatalmak és az Egyesült Államok nem ismerik el Koszovót (ahogyan nem ismerik el a ciprusi török köztársaságot vagy Tajvant, amelyek így is megvannak, élnek, ha nem is könnyen) a pristinai tartománygyűlés (ma már talán nemzetgyűlés) egyoldalú nyilatkozata ellenére, bár a gyakorlatban független államként kezelik, ahogy eddig is. Senki nem tagadja, hogy az elismerés ellenkezik a nemzetközi joggal, ahogyan ellenkezett vele a Jugoszlávia elleni légiháború is. Én nem törődöm különösebben a nemzetközi joggal, de itt a szimbólumok világában járunk. Mit jelent az Szerbiának, hogy a szerb nép esetében az ún. „nemzetközi közösség” hajlandó volt eltekinteni a nemzetközi jogtól? Nem többet és nem kevesebbet, mint azt, hogy a szerbek nem egyenlők a többi nemzettel.

A csütörtök esti belgrádi tüntetés – még tart, amikor ezt a cikket írom – nem valami tetszetős, elkeseredett nacionalista tüntetések ritkán azok, a szónokok pedig ritka nagy ostobaságokat beszélnek. Lángolnak az ellenséges követségek, ami nem szép dolog, de nem is meglepő. Semmi nem meglepő ebben az egész rémségben, mindent lehetett tudni előre, ahogyan azt is lehet tudni, hogy már megint emberek fognak meghalni semmiért. Illetve nem semmiért, hanem annak a megerősítéséért, hogy nyilvánvaló legyen: a Nyugat által a szegény népekre, országokra oktrojált világrend ellen – mindegy, mi okból – lázadókat leverik és megbüntetik. A „balkanizálás”, azaz a kelet-európai kisállami nyomorúság erőszakos fönntartása nem gazdaságilag érdeke a Nyugatnak, értéke a példa statuálásában van: Moszkva és Washington között nem szabad lennie önállóskodó középhatalomnak. Az önállóskodók – pl. legutóbb Lengyelországban a Kaczynski fivérek – nekem ugyan mostanában legtöbbször nem rokonszenvesek, de bukásuk jelentése egyértelmű és világos. Még Chirac és Schröder önállóskodása is a múlté. Ezért a leckéért kell esetleg megint vérbe borítani a Balkánt. Két modell, két típus marad Kelet-Európában. Az egyiket az álliberális, korrupt, a Nyugattal szemben szervilis, komprádor, félgyarmati, gazdaságilag működésképtelen Jelcin-rezsim, a másikat az autoritárius, félkatonai, nacionalista, represszív-konformista, bürokratikusan hatékonyabb, gazdaságilag élhetőbb Putyin-rezsim testesíti meg. A legtöbb kelet-európai sorstársamhoz hasonlóan, nekem egyikhez se fűlik a fogam. Bennünket, magyarokat közelről érint a koszovói csőd. Azokban az országokban, amelyekben magyar nemzeti kisebbségek élnek, Koszovó függetlenné nyilvánítása fölébresztette a legvadabb félelmeket – tőlünk. Önmagában semmi baj nincs a nemzeti önrendelkezésre, szuverenitásra, akár (urambocsá) határmódosításra való törekvéssel. De ennek nincs gyakorlati jelentősége.

Ámde a magyaroknak végre meg kellene tanulniuk politizálni. Ennek egyik eleme a számunkra életfontosságú szomszéd népek lelkületének megértése. Ebben középponti helyük van a nagy történelmi félelmeknek. Ahogyan mi – lehet, irracionálisan – a nyelvileg társtalan magyarság eltűnésétől, beolvadásától, kihalásától féltünk, talán még mindig félünk a nagy szláv-germán tenger közepén, úgy a románok a nehezen egyesült „nemzetállamuk” széttöredezésétől, autonóm provinciákra szakadásától rettegnek. És hát persze: az erdélyi magyar politikusok Markó Bélától Tőkés Lászlóig üdvözlik Koszovó függetlenségét, és közlik, hogy ezt „precedensnek” tekintik – aztán magyarázhatják még ötven esztendeig, hogy „milyen értelemben” – meg politikai öngyilkosok kisebb csoportjai egyenesen tüntetéseket rendeznek Románia kellős közepén üdvözlendő a szép mintát. A kisantantot már megint gyönyörűen összehoztuk magunk ellen. Percek alatt. Ha a mai magyar kormány lesz olyan rövidlátó és kuka, hogy elismeri a független Koszovót, akkor csakugyan azt kell mondanunk, hogy a magyarországi politikai osztálynak, úgy, ahogy van, végképp elment az esze. A már előkészített dokumentumokat, kérem szépen, ne süllyesszék az irattárba, hanem semmisítsék meg, hátha az utókor majd elfelejti, hogy egyáltalán megfordult a fejükben.
Tamás Gáspár Miklós, Népszabadság

Orhan Pamuk: Az új élet

pamuk„Egy napon elolvastam egy könyvet, és ettől az egész életem megváltozott. … láttam a másik életre nyíló ajtó küszöbénél kiszivárgó fényt; láttam mindent, amit már ismertem, és mindent, amit még nem… Mindaz, amit addig tanultam, minden amiben addig hittem, megszűnt érték lenni… de azért csak folytattam az olvasást, mert minél inkább előrehaladtam a könyvben, annál jobban megértettem, hogy olyan útra tévedtem, ahonnan nem lehet visszafordulni.” Oszmant, az ifjú narrátort egészen felkavarja ez a titokzatos olvasmány.

Évekig bolyong Törökországban, bejárja a legelhagyatottabb helyeket, s mindvégig ugyanaz az őrült szerelem és remény hajtja. Különös kalandokon át vezet útja egészen addig a napig, amíg meg nem érti, hogy az új világ, amelyre oly igen vágyik, talán nem is egyéb, mint maga a fényes halál…* Az biztos, hogy stílusában megint egy rendhagyó művel állunk szemben. A könyv főhőse elolvas egy titokzatos könyvet, amely felkavaró hatással van rá, magát a könyvet olvasva, majd elolvasva, egy kis ülepedés után pedig ez a könyv volt hatással rám. A történetben nem derül ki konkrétan szerző és cím megjelölésével, hogy mi is ez az elképesztő hatású könyv, de a vége felé haladva az olvasásban, olyan érzése van az embernek, hogy talán maga ez a könyv az, amelyet a kezében tart. A könyvet olvasva, Oszman személyisége lassan átalakul. Persze megismerve őt, itt is érvényes az a mondás, hogy az ember csak azzá tud átváltozni, aminek a lehetőségét már magában hordta. Újra- és újraolvassa a könyvet, elemzi, szinte ízekre szedi, az abban megsejtett végső titkot kutatva. Természetesen egy igazi „bekattanásos” történetből nem maradhat ki a mintegy lángorkánként végigsöprő totális szerelem sem, hisz’ a könyv is ügy kerül kezei közé, hogy a „Nagy Ő”-nél látja meg először, és neki akar imponálni az elolvasásával. Közben titokzatos dolgok történnek, a lány nagy szerelmét – nem főhősünkről van szó -, bizonyos Mehmetet, aki szintén a könyv nagy tudora, egy ismeretlen alak lelövi, de az áldozat eltűnik, egyelőre nem tudni mi lehet vele. Aztán megkezdődik Oszman és ihletője, Dzsánán új élet utáni kutatása, vagy inkább bolyongása, mivel buszról buszra szállva barangolnak az országban. De mi is ez a talán közhelyszerűen hangozható új élet, amit olyan nagy hévvel keresnek? A 22 éves Oszman mindig fájdalommal és dühvel gondolt a körülötte élő emberek nyomorúságára, tudatlanságára és ostobaságára, mindig ez az érzés fogta el, ha rájuk nézett.

A nyomorúságon itt nem anyagi, egzisztenciális kategória értendő, hanem az ettől független, lapos, silány, lehangoló életmód, amelyről az embernek néha a bibliai „siralomvölgy” kifejezés jut eszébe. Nap-nap után, a szürke hétköznapok nyomasztó terheitől meggörbült lelkű és sokszor már őrlángon sem lelkesedő emberek kígyózó oszlopa menetel végeláthatatlanul a semmibe. Alvás, evés, munka, alvás, evés, munka… kipipált, letudott ünnepek… de az óra ketyeg… Igen, az Idő. Oszmanék az állandó, kutató utazás során arra a megállapításra jutnak, hogy a világ legrémisztőbb eleme az idő, ez elől menekülünk állandó mozgásban, keresve azt a pillanatot, amikor az idő megáll, megszűnik. A keresett új élet a teljességérzet, a kivételes pillanat. Oszmanék nem az első vándorai ennek az útnak, szemeink előtt óhatatlanul elvonul Faust doktor szelleme („Ha egyszer így szólnék a perchez: Oly szép vagy, ó maradj, ne menj! / Akkor bátran bilincsbe verhetsz, / Akkor pusztulnék szívesen! / Akkor harang konduljon értem, / Akkor szolgálatod letelt, / Az óra több időt ne mérjen, / Akkor az én sorsom betelt!”), és szintén a lét magasabb formáit hirdető nietzschei Zarathustra (Az embert felülmúló embert tanítom néktek. Olyasvalami az ember, amin felül kell kerekedni. Mit tettetek ti, hogy felülkerekedjetek rajta? (…) Mi a legnagyobb mit megélhettek? (…) Az óra, midőn azt mondjátok: Mit számít az igazságosságom! Nem látom, hogy izzás és parázs volnék. Márpedig az igaz ember izzás és parázs!). A busz balesetezik, halottak és haldoklók szerteszét, Oszmanék túlélik pár zúzódással. Különös érzésvilágnak lesznek tanúi. Az élet és halál mezsgyéjének, a se itt, se ott leírhatatlan atmoszférájú állapotának. Halálközeli élmény – így nevezik mostanában. Megrázkódtató hatású világ ez, de nem! Ez sem lehet a nagy megoldás! Talán jobb volna előtte mégis egy kicsit élni is, mottóként idézve azt a szlogent, hogy vajon van-e élet a halál előtt? De hát mi lehet akkor a végső megoldás? Hiszen a fenti útkeresést kiváltó tipródásokat már annyian felvetették. Vagy mindenképpen ez irányba, ezekből az alapokból kiindulva kell keresni a dolgok értelmét? Mert a regényben feltárul egy másik eszmeiség, egy másik nézőpont is. Oszmanék elvetődnek Mehmet, a titokzatosan eltűnt „könyv-prófétának” az apjához, aki egy országosan elterjedt titkos társaság vezetője. A társaság létrejöttét kiváltó egyik ok – mivel az apa így tudja – a fia halála, aki a könyv elolvasása után szintén teljesen megváltozott és az apja szerint ekkor kezdődtek azok a folyamatok, amelyek a fiú vélt tragédiájához vezettek.

Mert az apa szerint a könyv egy láthatatlan kéz által előidézett káprázat, szemfényvesztés, amellyel az arra hajlamosak és fogékonyak vágyait és álmait felkorbácsolják és meghülyítik a fiatalokat. A titkos, földalatti szervezet a könyvben és a könyv híveiben a tradíció, azaz esetünkben a keleti kultúrkör és hagyományok, ezáltal egyben az ország elleni összeesküvést, a Nyugat kezét és folyamatos beszivárgását látja. Ha végig gondoljuk az ő nézőpontjukat, ebben is van valami. Elég, ha csak a tv vagy videó előtt ücsörgő magányos emberekre gondolunk – és nem kell ahhoz egyedül lenni, hogy az ember magányos legyen – akiket a média észrevétlenül manipulál, elültetve bennük a nyugtalanság és a zilált törtetés magvát, megszerkesztett szupersztárok, életmód guruk, és egyéb hivatásos „megvilágosodottak” által. Az apa szervezete egy illegális önvédelmi egylet, amely odáig megy módszereiben, hogy ügynökökkel figyelteti és likvidáltatja a könyv híveit. Valóban elgondolkodtató, hogy az embert megbéklyózó korlátok lebontása során nem sérülnek-e óhatatlanul a tradíciók által képviselt pozitív elemek, értékek. Mert ideológiai megközelítések nélkül is tény, hogy bizonyos értékrendek kiiktatása a sokszor felszabadultság érzetét adó, de általában csak ideig-óráig tartó eredmények ellenére a dekadenciába, hanyatlásba torkollás. Mert gyümölcséről ismerszik meg a fa. A jó fa jó gyümölcsöt terem, ez mércéje a rengeteg féle indíttatású útkeresésnek is. De tény, hogy történetünk tekintetében a titkos társasággal sem tudunk tökéletesen egyetérteni, mert bár a külső behatások esetében sok igazságuk van, de az „új életet” kereső személyek belső mozgatóit és késztetéseit, úgy érezni, figyelmen kívül hagyják. Valahogy eltolódik náluk, egy kezdetben még jó meglátásokkal felépített képlet. A tradíció alap, nem tető. Mert anélkül, hogy még véletlenül is a tradíciók ellen szólnék, Nietzsche Így szólott a Zarathustrában írt sorai jutnak eszembe: „Szeretem, akik nem tudnak élni, hacsaknem úgy, mint alábukók, mert ők azok, akik mindétig általjutók. (…) Szeretem, akinek élete megismerés, és azért akarja a megismerést, hogy az embert fölülmúló ember élhessen egykor. És saját alábukását akarja így.” A mű vége felé már halvány sztoicizmus-féle, bölcs belátáson alapuló beletörődés is érezhető. De őszinte megnyugvás-e ez? Talán igen, talán nem, vagy inkább néha igen, néha nem? Oszmanék a pillanat emlékművéhez hasonlatos, valami elementáris erejű „robbanáshoz” hasonló, dübörgő feelinget kerestek. Mi tehát, illetve van-e egyáltalán megoldás? Azt nem tudom. De, hogy van ilyen feeling, az biztos. Láttam… *a jelölt rész a könyv fülszövege
Andriska István

Fatih Akin, egy régi interjú

fatihakinFatih Akin A fiatal német rendezőgárda egyik fenegyereke. 1973-ban született. Szülei törökök, ő már két nyelven, két kultúrában nevelkedett. Eredetileg színész akart lenni. Színészkedik is, Júliusban című filmjében maga alakítja a határőrt a Magyarország és Románia közötti sorompónál. 1994-ben iratkozott be a hamburgi szépművészeti főiskolára. Első rövidfilmje Sensin – Du bist es (Sensin – Te vagy az). Ismét rövidfilm következett, a Getürkt, ezzel végigjárta a fesztiválokat. Első játékfilmjét, a Kurz und Schmerzlos (Gyorsan és fájdalom nélkül) címűt Budapesten is bemutatták a Goethe intézet és az Örökmozgó közös programjában.

Fatih Akin most a 2001-es Berlini filmfesztivál nemzetközi zsűrijének tagja. Tavaly nyáron, filmje német bemutatója előtt beszélgettem a rendezővel. Daniel tanár, messziről látszik rajta, hogy rá lehet bízni a viráglocsolást, ha nyáron vakációra indulunk. Juli az utcán árul bizsukat. Ha Daniel elmegy mellette, Juli rászögezi pillantását, ám hiába. Daniel sajnos egy másik lánnyal ismerkedik meg, Melekkel, aki Törökország felé indul. Daniel utána ered, és épp ő szedi fel a stoppoló Julit, aki csalódásában hátat fordított Hamburgnak. A szomszéd növényeit ezen a nyáron senki nem fogja öntözni. Daniel és Juli együtt utazzák át Németországot, majd Ausztrián keresztül Budapestre viszi őket a sors, onnan pedig Románián át igyekeznek Isztambul felé. Daniel mindaddig nem veszi észre Julit, amíg… De erről kár beszélni. Fatih Akin mesét mond, s amilyen keményen realista és direkt volt első filmje, Gyorsan és fájdalom nélkül, olyan fantáziadús és romantikus a második. Mesének értelmeztem a filmjét. Így akarta? Fatih Akin: Igen igaza van, én is mesének terveztem. Hogyan lehet egy road movie-val a mese érzetét kelteni a nézőben? Nagyon fontos a forgatás helyszínére jellemző elemeket beépíteni filmbe, ezért merítettem például a magyar, a jugoszláv és a török filmhagyományból, hogy az ottani néző is ráismerjen. Mitológiai elemeket is beépíthetünk a népmesékből, amint például Kusturica teszi. Emellett dramaturgiailag is úgy kell felépíteni a történetet, hogy az eredmény egy szubjektív hatású elbeszélés legyen. Hogy a néző be tudjon illeszkedni az elbeszélő helyébe. Dániel alakjára miért pillant vissza a filmben? Így már tudja a néző, hogy mi lesz belőle.

A forgatókönyvünknek több változata is volt, mert nem tudtuk eldönteni, helyes-e, hogy Daniel beleszeret a nőbe, és hogy mikor szabad ezt a nézőnek megtudni. Volt még több hasonló dramaturgiai kérdés. Fontosnak tartottam, hogy a film Hamburgban, azaz inkább valahol a seholban kezdődjön, mint egy western-film. A feladat a néző megtévesztése volt, utána jött a változás, visszamentünk az időben, és egy teljesen más Moritz Bleibtreut mutatunk, ami felkelti a néző kíváncsiságát. Azt kell kérdeznie: „Mi történt itt, miért más most, mint az előbb?” Megpróbáltuk az egészet kronologikusan is felépíteni, de az nem volt olyan érdekes. Mehmet Kutulus és Idil Üner alakjával nagyon jól sikerült az egész blokk. Ha Európáról van szó, Németországban mindenki először Spanyol-, Francia- vagy éppen Olaszországra gondol és nem Törökországra. Ha a törökök hazautaznak, mindig ugyanazon az útvonalon mennek. Itt egy teljesen más Európát látunk, csak a bajorokat veszed palira, holott a filmben alig van szó politikáról. Csupán a tradicionális arroganciát mutatom meg a két város, Hamburg és München között. Én szeretem a bajorokat. Vagy Berlin és München? Igen, ezek a csipkelődések akaratlanul is belefolytak a filmbe, de én megpróbáltam a bajorokat lehetőleg a jó oldalukról bemutatni. A történet tulajdonképpen a német határ után kezdődik, és ott aztán teljesen hiányzik a politika. Ami a politikát illeti, bele akartam venni valamit a balkáni háborúból, de abszolúte nem passzolt a történethez. Nem lehet a műfajokat keverni. Két út van Törökország felé: Magyarország-Románia-Bulgária, vagy Olaszországon keresztül Bari kikötőjén át. Igen, a jugoszláv háború miatt kerülő úton kell menni, és a Branka Katic által játszott szerep az egyetlen politikai vonatkozás. Kezdetben egy cigánynőről lett volna szó, és akkor elmentem motívumokat keresni Budapestre, ahol állítólag sok cigány él. Ez a bombázás idején volt. De ott sokkal érdekesebb alakokat találtam, akik a jugóktól menekültek át. Így alakult ki Luna alakja. De ha ezt a vonalat még jobban kiépítettem volna, akkor azok az úgynevezett progresszívak jól letoltak volna. Nem értem az a magyar-román határ ábrázolását. A film egy idillt mutat be, holott a valóság pedig ennek épp az ellentéte. Itt is egy mesebeli állapotot akartál bemutatni, pedig azok ott annyira ellenségesek egymással? Igen, én egy mesebeli „Tim és Struppi”-határt akartam. Rengeteg olyan határ van a világon, mint a magyar-román. Egy könyvben olvastam két képzeletbeli államról, amiben részben még magyarul is beszélnek, olyan határról, mint az most a Balkánon van. De én nem azt akartam ábrázolni. A valóságban is léteznek ilyen kicsi, idillikus határok. Tényleg? Például a Moldáviai határ. Az mesebeli. Ismerted Budapestet régebbről? Átutazóból. Voltam ott egyszer a barátnőmmel, és elkerültünk egy Fekete Lyuk nevű lebujba.

Én ebben a Fekete Lyukban akartam forgatni, de sajnos már nem létezik. Tudom. De még ott áll üresen, be lehetett menni, hogy ott forgassunk. Mikor voltál a Lyukban? 1992-ben. Az még egy másik Budapest volt. Abszolút igazad van, akkor még a régi gárda dolgozott ott. A punkok teljesen eltűntek a város képéből. 92-ben az emlékezetem szerint rengetegen voltak, és ma alig találtam belőlük, hogy kompárzoknak felvegyem őket. Kaptatok támogatást a Mafilmtől vagy a várostól? Igyekeztek segíteni nekünk, de nehezen értettük meg egymást. Nekik teljesen más a tradíciójuk. Itt, ha azt mondod, forgatok, kell az utca, akkor 95 %-ban tied az utca. Ott, ha azt mondod, kell az utca, megígérik, hogy megkapod, de amikor megjelensz a meghatározott időben a stábbal, az utca nem a tiéd. Ők még a kommunista tradíció szerint dolgoznak, más a rendszerük, más a mentalitásuk. Ami ma nem készült el, azt majd folytatjuk holnap. Persze csupán az idősebbek ilyenek, a fiatalok már nyugati módon gondolkodnak. De nem mehetsz a nyakukra prédikálni, hogy a te rendszeredbe bevond őket. Sarudi Gábor például a Mafilmtől már jó 30 éve produkcióvezető, ő már nem tanul át. Meg kell hát találni a középutat. Kompromisszumokat kell kötni, különben tönkre mész. A tanácsadótok Rajk László volt. Ez ajándék volt a számotokra, vagy neked semmit nem mond a neve? László nagy ember, fontos ember, aki sokat tett a filmért, de csak a tervezésben vett részt. Amikor a nehézségek jöttek a Mafilmmel, akkor ő már nem volt benne. Ő csak a forgatási helyeket kereste ki és javasolta nekünk. Vele terveztük meg az egész budapesti forgatást. Elolvasta a forgatókönyvet, és azt mondta: Ide figyelj, itt kezded, itt van egy bajor város, itt van egy folyó, utána jönnek hegyek, és rajzolt nekem papírra várost, folyót és hegyeket. Utána sokkal jobban a szemem előtt volt a saját könyvem.

Ö javasolt nekem fontos embereket. Én nagyon megkedveltem és szeretném remélni, hogy én is tetszettem neki. Szép volt vele dolgozni. Olvastam, hogy nem sikerült együttműködnötök a rendőrséggel. Segítettek legalább az árusok a bolhapiacon, amikor ott forgattatok? Na ja, ez volt az első fogatási napunk Magyarországon, a bolhapiacon, aminek állítólag nagyon rossz híre van. Először egy másik, normális piacon akartunk forgatni, mielőtt ezt felfedeztük. Mindenki azt mondta, Isten ments, ott ne forgassatok. De mi, én és az operatőr (Pierre Aim) rettentő érdekesnek találtuk. Az asszisztensem, Dylan Gray egy kanadai magyar, most Pesten él, a barátnője is magyar így aztán gerillamódon forgattunk. Egyszerűen megjelentünk, bejelentés nélkül, elkezdtünk forgatni, és az emberek akceptáltak minket. A zeneszerzővel (U.K. Wendt) is kezdettől fogva együtt dolgozol. Az egyik számnál, amely a filmzene promóciós CD-jén is rajta van, az volt a benyomásom, hogy előtte biztosan hallgattatok Makám kolindát. Aztán meglepődve hallottam a Korai Örömöt. Hogyan került hozzátok? Azt az 1997-es CD-t valaki a kezembe nyomta… Akkor már kerestem az együttest, amelyik a Fekete Lyukban játszana. Itthoni haverok közt néztem szét. Ekkor nyomta valaki a kezembe ezt a CD-t. Meghallgattam, és el voltam tőle ragadtatva. Épp ezt a zenét kerestem. A mentalitása nagyon illett a film témájához. Igyekeztem bizonyos elemeket beépíteni belőle a filmbe. Például amikor berobognak Budapestre. A pesti forgatás nagyon jó volt. Egy egész hónapot ott éltem, otthon éreztem magamat. Igyekeztem megkötni a kompromisszumokat, és a többiekkel együtt sokat tanultam. Kiváló döntésnek érzem, hogy a különböző országokban forgatott epizódokat meghagytad az eredeti nyelven. Nem pusztán magyarul beszélnek a filmedben, hanem él a duma, nem forgatókönyvben előirt szöveget mondanak fel. De jó az, hogy a nézőnek egy csomó különböző feliratot kell olvasnia? Ez szubjektív dolog.

A film hőse tényleg idegen országokon keresztül utazik. A franciáknál, spanyoloknál vagy olaszoknál még megérteted magad. De a magyar nyelv egészen más, mint például a román, ahol franciául azért tudsz értekezni az emberekkel. A nyelv alapvetően az emberekhez tartozik. Amikor magyar vagy román színészekkel dolgoztam, elmondtam a tolmácsnak, hogy körülbelül mit kell mondaniuk a színészeknek, de mondják úgy a saját nyelvükön, ahogy gondolják. Mi pedig utána szerkesztettük meg a feliratot. Talán ezért kelt igazán hiteles érzést az emberben, nem úgy, mint egy forgatókönyv-szöveg. Igen. Amerikában a bikulturális film a normális, Németországban ennek még egzotikus hatása van. Rajtad kívül itt senki nem csinál török-német filmet. Amerikához, Franciaországhoz vagy Angliához képest van ám egy jókora különbség. Ott az emigránsfilmek már a 80-as évek óta hozzátartoznak a kultúrához, a franciáknál az arabok, az angoloknál a pakisztániak. Ezek bevándorló országok lettek, amit a németek még nem akarnak beismerni. A vita itt épp most kezdődik, hogy bevándorló ország vagyunk-e vagy sem. Ha a politikusok azt mondják a polgároknak, hogy ez egy bevándorló ország, és a polgárok ebbe beleegyeznek, akkor majd természetesek lesznek az ilyen filmek, legalábbis remélem.
Nagy Elisabeth, filmkultúra

„Veszélyes fordulópont” (Selim Deringil történész a török nacionalizmusról)

eskilerMagyar Narancs: 1863-ban, amikor az „Örmény alkotmány”-nak is nevezett szultáni fermánt kiadták, az örmények a birodalom legtekintélyesebb és talán legjómódúbb kisebbségét alkották. Szűk másfél évszázaddal ezután, Isztambulban a nyílt utcán gyilkolták meg az egyik utolsó, még Törökországban maradt örmény értelmiségit, Hrant Dinket. Hogyan magyarázná ezt a radikális változást?

Selim Deringil: Az 1863-as „alkotmány” nem az örmények privilégiuma volt, a birodalom minden nem muszlim kisebbsége kapott egy-egy ilyen chartát, amely részletesen leírta a jogaikat és a kiváltságaikat, s szabályozta a kötelességeiket is. Ezt követően jelentek meg a jól ismert nacionalista tendenciák, melyek hatottak az örményekre is. Az örmény társadalom korántsem volt egységes. Isztambulban élt az amira, a gazdag és befolyásos örmények csoportja, míg az anatóliai részek örmény parasztjai alig különböztek muszlim, török és kurd szomszédaiktól. Az 1890-es években megjelenő örmény nacionalista szervezetek, a Dasnak és más mozgalmak célja az örmény kisebbség elszakadása, függetlensége volt. Ezért folyamatosan összeütköztek az államhatalom hivatalos és nem hivatalos erőivel. Ebben a kontextusban kell beszélnünk azokról a határozatokról, amelyeket az első világháborúban hoztak az Oszmán Birodalomban. Alapvetően ezek képezik a mai viták alapját. Vajon ez népirtás volt-e, vagy sem? Az örmény fél mindenképpen ezt a meghatározást akarja elfogadtatni, a török fél hallani sem akar erről. Eközben – ahogy ön is említette – eltűnt az a népesség, amelynek isztambuli csoportjai kiemelkedő jólétben éltek, anatóliai csoportjai pedig beilleszkedtek muszlim szomszédaik közé. MN: Mégis, hogyan minősítené az 1915-ös eseményeket, s melyek ezeknek a máig ható következményei?

SD: Kétféle nézet létezik ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint, s ez a hivatalos török álláspont is, az örmények együttműködtek az oroszokkal, s hátba támadtak minket, az Oszmán Birodalom pedig, élve az önvédelemhez való törvényes jogával, eltávolította, egy másik helyre költöztette, kitelepítette őket. 1915-ben egy ún. „ideiglenes törvényt” hoztak erről. Az egyik hivatalos álláspont szerint a kitelepítéseket maximális emberséggel igyekeztek végrehajtani, ahol lehetett, vonaton szállították őket, a hátrahagyott vagyonokat összeírták, a visszatérőknek vissza is juttatták, és így tovább. Nem állítom, hogy nincs igazság ebben, épp úgy, ahogy általában a hivatalos történeti álláspontokban – de ez csak az igazság egyik fele. Az igazság másik fele, és erről senki sem szokott beszélni, hogy létezett egy, a hivatalos iratokban nem szereplő, voltaképpen titkos szervezet, a Teskilat-i Mahsusa. Természetesen nem voltak ők annyira titkosak, épp eleget írtak már róluk, de a hivatalos állami iratokban sehol sem találkozhatunk ezeknek az embereknek a nevével. A kitelepítések során – nevezzük ezt most így – nagyon piszkos dolgokat követtek el. Jószerivel ki sem értek a városokból az örmények, máris megerőszakolták a lányokat és az aszszonyokat, meg ehhez hasonlók… Hogy ez kinek a bűne, az örmény forradalmi szervezeteké vagy a Különleges Szervezeté, külön kérdés, amit megvitatni itt és most nincs lehetőségünk. Hangsúlyozom, nem akarok belemenni abba, hogy ez népirtás volt-e, vagy sem. Ez egy végtelen vita. Például arról, hogy az ENSZ 1949-es, népirtásokról szóló határozatát lehet-e viszszamenőleg alkalmazni? Bevallom, történészként ez számomra egyáltalán nem tűnik érdekesnek. Az érdekel, és a lelkiismeretem szempontjából is azt érzem fontosnak, hogy mi történt ezekkel az emberekkel. Hogyan történt meg, hogy erről a tájról eltűnt egy ekkora népesség. MN: Törökországban ma komoly viták folynak az „örmény kérdésről”. Ez azon pontok egyike, amelyeken zátonyra futhat az EU és Törökország dialógusa is. Mi az oka annak, hogy a mai Török Köztársaságban, amely nem is tekinti magát az Oszmán Birodalom jogutódjának, ez ekkora feszültséget vált ki? Az országot alapító Musztafa Kemál Atatürk nemcsak az antant, de az ifjútörök mozgalom és a Teskilat-i Mahsusa ellen is küzdött, s mindent megtett azért, hogy elvágja az új Törökországot az oszmán örökséghez kapcsoló kötelékeket. Aligha lehetne tehát az új Törökországot felelőssé tenni az eseményekért.

SD: Az új Török Köztársaság és az Oszmán Birodalom kapcsolata kényes kérdés. Egyfelől szívesen hangoztatjuk, hogy mi egy új társadalom vagyunk, amely elvágta a múlthoz fűződő kötelékeit, másfelől napjaink – talán iszlamista identitásba burkolódzónak is nevezhető – török nacionalizmusát átitatják a múlt kisajátítására irányuló törekvések. Például Talat pasa, aki mintegy mérnöke volt az örmények elszállításának, az iszlamista nacionalisták szemében hősnek számít. Musztafa Kemál Atatürk nyíltan elítélte az 1915-ös eseményeket, s azt hangoztatta, hogy a felelősöknek számot kell adniuk tetteikről. Ezt a nemzetgyűlés jegyzőkönyveiben világosan láthatjuk. Később ez nem valósult meg. Ez az ügy is feledésbe merült – egészen az 1974-es ciprusi partraszállásig. Az ezt követő években Törökország egyedül maradt a világban. Ekkor kezdődtek az ASALA örmény terrorszervezet gyilkos akciói török diplomaták ellen, s ezután került napirendre a világban az „örmény kérdés”, a török-örmény vita, és ez a valami, amiről nem tudom, hogy genocídium volt-e, vagy sem. Ez a folyamat az 1980-as évekig tartott, amíg az ASALA-val el nem szaladt a ló, és nem robbantott a párizsi Orly repülőtéren is bombát, amely tucatjával ölt, illetve sebesített meg francia polgárokat. Ezt követően az ASALA elvesztette a Franciaoszágban és más országokban megszerzett rokonszenvet. Örményország, amely a későbbiekben fogja majd elnyerni a függetlenséget, soha nem vállalt közösséget az ASALA-val. Mindig terrorszervezetnek tekintette. Ugyanakkor a török fél erről nem vett tudomást, és azt vélelmezte, hogy az ASALA és Örményország között szerves kapcsolat áll fenn. Véleményem szerint ez nem volt helyes. MN: Örményországot ekkor még Örmény Szovjet Szocialista Köztársaságnak hívták. A Szovjetunió és az új Törökország kapcsolata, bár néha kifejezetten közel álltak egymáshoz, általában nem volt felhőtlen. Lehetett-e a Szovjetuniónak befolyása az események ilyen alakulására? SD: A múlt század harmincas éveiben nem volt rossz a Török Köztársaság és a Szovjetunió viszonya. Szorosak voltak a kereskedelmi kapcsolatok, szovjet szakemberek működtek közre az anatóliai ipari beruházásokban, szó volt hitelekről is. Mindez a hidegháborúban romlott meg. Törökország Amerika oldalára állt, a Szovjetunió pedig 1945-ben területi követelésekkel lépett fel Kelet-Anatóliában, és a szorosok közös védelmét követelte. Az igények egészen Trabzonig terjedtek, azaz jelentős térségre vonatkoztak. A Szovjetunió Örményország és Grúzia nevében lépett fel, mondván, hogy ezek örmény, illetve grúz területek, bár a grúz vonal később feledésbe merült. Ez is szerepet játszott abban, hogy az oroszokkal, az örményekkel, s általában a szovjet köztársaságokkal feszültté vált Törökország viszonya. MN: Hogyan értékeli a török nacionalizmus fejlődését és mai állapotát?

SD: A nacionalizmus védekező mechanizmus. A reflexei akkor jönnek elő, amikor az emberek fenyegetve érzik magukat. Ha jólétben és biztonságban tudják magukat, ha nem kell aggódniuk a jövő miatt, akkor az emberek általában nem nacionalisták. Törökország veszélyes fordulóponthoz érkezett ebben a tekintetben, ostromlott várnak érzi magát, s ez erősödő, mind vadabb, sőt – aggódva mondom ki e szót – fasizálódó török nacionalizmust hozott a felszínre. Ez nagyon sokban különbözik a Musztafa Kemál és a köztársaság eszméi által fémjelzett, mérsékelt, centrista nacionalizmustól. Sokkal veszélyesebb ezeknél. MN: Ez a török nacionalizmus egy új nemzet új identitásához is kapcsolódik, elvégre az oszmán időkben az „oszmánizmus”, illetve az egyszemélyes uralkodói szuverenitás elfogadása jelentette a hivatalos birodalmi identitás alapjait. A török nyelvben „nemzet” értelmű, arab eredetű millet szó is eredetileg „felekezet”-et, illetve „felekezeti nemzet”-et jelölt. Honnan erednek a mai török nacionalizmus előképei? SD: Lehet, hogy a török nacionalizmus egy új nemzet nacionalizmusa, de ennek a gyökereit éppen Közép-Európában láthatjuk. Egyik fő török letéteményese Nihal Atsiz volt, aki közvetlenül Hitlerben látta a példaképét. Atsiz az 1940-es években lépett színre, militáns, nyíltan fasiszta, az iszlám előtti törökséget előtérbe helyező mondanivalójával. A mai nacionalisták is fenntartanak egy olyan honlapot, amely közvetlen elődjükként bálványozza őt. Más kérdés, hogy mit tudnak ezek Atsizról, s egyáltalán magáról a történelemről. Nem sokat. A honlap egy nevezőre hozza Atsizt és Atatürköt, miközben Atsiz gyűlölte Atatürköt. Börtönbe is vetették néhány évre, 1945-ben. MN: Hogyan értékeli a török nacionalizmus és a Török Köztársaság jövőjét? Várható-e ebben a kérdésben alapvető fordulat, vagy Törökország hű marad azokhoz az eszmékhez, melyeket egykor tán Európától tanult, de ott ma már idejétmúltnak számítanak? SD: Próbálok optimistán közelíteni a kérdéshez. Az Európai Unió Törökörszág számára valóban életfontosságú. Érezhető egy olyan hangulat is, hogy tán nincs is szükség rá, elég lenne a saját házunk táját rendbe tenni, önerőből demokratizálódni. Ez gyönyörű gondolat, én is nagyon szeretném, ha így lenne, de sajnos Törökország csak az EU pozitív hatása alatt teheti meg sikeresen ezeket a lépéseket. Ha az unió hátat fordít nekünk, akkor meg fognak erősödni azok az irányzatok, amelyekről az imént beszéltem. De az a Törökország-ellenesség, amely mostanában Francia-országban és Németországban felütötte a fejét, végtelenül zavaró, már-már rasszista jelenség. Melyik az az ország, amely, miután teljesítette az összes, a koppenhágai és még ki tudja, milyen feltételt, még mindig azt hallja, hogy csak népszavazás után csatlakozhat? Vajon így tettek-e Romániával vagy Bul-gáriával, ezzel a két, tegnap még kommunista országgal? Elfogadhatatlan számomra, hogy Törökországgal szemben ilyen kiegészítő kritériumokat támasszanak. Dobrovits Mihály „Ez a valami” Hogy az első világháború során Kelet-Anatóliából csekély kivétellel eltűnt az örmény népesség, senki sem vitatja. Erre az oszmán parlament által 1915. május 27-én megszavazott, s 1915. június 1-jén hatályba lépett (és elvben 1916. február 8-ig hatályban levő) kitelepítési ideiglenes törvény adott lehetőséget.

Ennek második paragrafusa értelmében egyénileg vagy csoportosan kitelepíthetők a lakosok azokból a helységekből, ahol kémkedést vagy szabotázst érzékeltek. A törvény nem nevezte meg külön az örményeket, és nem vonatkozott a betegekre, a vakokra, a katolikusokra és a protestánsokra, valamint egyes kereskedőkre és iparosokra, ám nyilvánvaló volt, hogy elsősorban az örmények, s kisebb részben a fekete-tengeri görögök és a szír keresztények (asszírok) ellen irányult. A kitelepítéseket kivételes brutalitás kísérte. A kitelepítendőket külön erre a célra alakított csendőregységek kísérték. Jószerivel megfosztották őket a létfenntartás minden eszközétől, mindennaposak voltak a legsúlyosabb kegyetlenkedések. Akik az úton nem pusztultak el, azok többsége a ma Szíriához tartozó Deir ez-Zorban lelte halálát. Az Anatóliából eltűnt örmény népesség számát az örmény források másfél millióra, a törökök háromszázezerre becsülik. Az első világháború után a híres történész, A. J. Toynbee vezette helyszíni vizsgálóbizottság 6-800 ezres veszteséget tartott reálisnak. Az eseményeket amerikai és nyugati források már a világháború alatt is szívesen nevezték népirtásnak. Az Oszmán Birodalommal kötött, s a Török Köztársaság által soha el nem fogadott sévres-i béke kifejezetten kötelezte az Oszmán Birodalmat a bűnösök kiadására. Maga a birodalom sem tétlenkedett: a háború után hatalomra került új szultán, VI. Mehmet Vahdettin jó ürügyet talált az örmény népirtásban a birodalmat a világháború során irányító triumvirátussal (Enver, Talat, Cemal pasák) és az általa gyűlölt ifjútörök mozgalommal való leszámolásra. Így a háború után, igaz, távollétükben, ezért is felelősségre vonták és halálra ítélték őket. 1919-ben Isztambulban nemzetközi bíróságok is ítélkeztek az ügyben, legtöbbször ugyancsak a bűnösök távollétében. A Török Köztársaság ma elvi alapon tagadja, hogy szándékosan követtek volna el népirtást, s ehhez közelít számos kutató, köztük Bernard Lewis álláspontja is, akik elsősorban a muszlim és a keresztény közösségek közti, fokozatosan polgárháborúvá eszkalálódó összetűzések, az éhínség és más körülmények szerencsétlen összjátékát látják a tragédia mögött. Az örmény álláspont szerint – s ezt támogatja a nyugati történészek túlnyomó többsége, valamint néhány török értelmiségi is – valójában szándékolt népirtás történt, amihez a kitelepítési törvény csak a kereteket adta meg.
Dobrovits Mihály, Magyar Narancs

A Köroglu desztánok, forrásai, változatai – Adorján Imre

korogluEurópa és a nyugati világ számára Köroglu személyéhez köthető népdalok és történetek (desztánok) a 19. sz. első felében, a 30-as évektől váltak ismertté. Először 1830-ban egy orosz utazó Iránban bukkant Köroglu-verseket tartalmazó kéziratokra, majd 1832-34 körül egy lengyel diplomata, Alexander Chodzko, aki az eredeti kézirat szövegét annak angol fordításával együtt 1842-ben Londonban kiadta. Chodzko alapján 1843-ban a német, 1853-ban a francia fordítása készült. A szöveget 1856-ban orosz nyelven S.S. Penn adta közre Tbilisziben. Azerbajdzsánban nagy volt az érdeklődés a Köroglu desztánok iránt és 1840-től kezdték gyűjteni variánsait. 1904-ben N. Marr filológiai szempontból vizsgálta a szövegeket. 1927-től Veli Huluflu népszerű folyóiratokban már latin betűs átírással közölt belőle epizódokat.

A népszerűsítést és gyűjtést H. Alizade folytatta, műve 1941-ben jelent meg. Jelentős A. H. Tahirov munkássága is. A desztánokat 1949-ben M. H. Tahmasip rendszerezte és az egyes népdalokból összefüggő történetet alkotott. 2000-ben a „SSRI Népek eposzai” sorozat Eurá-zsiáról szóló kötetében – Israfil Abbasli és B. Abdullah orosz fordításában – 24 Köroglu desztán kapott helyet. A két kutató által „kanonizált” szöveggyűjte-mény és a korábbi gyűjtések katalogizált anyaga Bakuban a Nizámi Irodalmi Intézet (Edebiyyat Institut) archívumában található. Azerbajdzsánban a Köroglu desztán az élő népi hagyomány szerves része, még 1976-ban és 1989-ben is bukkantak fel újabb variánsai. Pertev Naili Boratav az 1931-ben Isztambulban megjelent Köroglu monog-ráfiájában 11 variánsát sorolja fel és az anatóliaiakat mellékletben közli. A Köroglu alkotások desztánként, de bizonyos esetekben egyszerű elbeszé-lésként (hikâye) is meghatározhatók, mivel mindkét műfaj elemei keverednek bennük. Eredetük és formájuk szerint ugyan desztánnak tekinthetők, de különösen a letelepedett, városi törökség közt elterjedt változataik inkább csak mesés történetek (hikâye, masal). Az igazán desztán jellegű Köroglu változatok a hősi énekhez közelítenek, amelyekhez szabadon felhasználják az adott környezet mitológiáját, a régebbi kor eseményeiről szóló történeteket vagy azok elemeit, epizódjait. Köroglu legendás személyéhez kötik a valóban megtörtént török-iráni-, a türkmén-kizilbas harcokat és a dzseláli felkelések eseményeit is. Az anatóliai és azeri változatok pedig gyakran olyan „betyár történetek”, amelyek az elnyomott népet védelmező Köroglut dicsőítik. A Köroglu nevéhez kapcsolódó történeteknek nemcsak a török-, hanem más, nem török népek közt, így örmény, grúz, kurd, tadzsik és afgán területeken is bukkantak fel változatai.

Míg a „nyugati” (kaukázusi, anatóliai és azeri) desztánok Körogluja a törvényen kívül álló rablógyilkos, addig a „keleti” válto-zatokban ő a bölcs és igazságos uralkodó. Evlia Cselebi. úti- és történelem könyvében (Seyahatnâme…), említi Köroğlu nevét a nevezetes 16. századi hangszeres énekmondók között és működési területének észak-nyugat Anatóliát jelölte meg. Személyesen nem ismerhette, mert Evlija később, 1611-ben született. Az oszmán-kori Köroglu személyét nem teljesen a költői képzelet alkotta. Több tucat 16-17. századi oszmán okmány (Mühimme Defteri) szól a dzselali lázadókról, ezek közül nyolc, 1580-1585 között keletkezett irat említi Köroglut. Újabb feltételezés szerint több rabló Köroglu is élhetett Anatóliában. Közülük az egyiket a kormányzat katonai feladatokra felbérelte. Egy dokumentum pedig azt bizonyítja, hogy a rabló cimborája, Deli Haszan bocsánatot nyert a kormányzattól és tízezer társával csatlakozott az oszmán sereghez, végül boszniai bejlerbég vált belőle. Esete Rózsa Sándort, a 19. századi magyar betyárt juttatja eszünkbe, akinek Kossuth Lajos 1848. október 3-án Hódmezővásárhelyen megbocsátott és ezt követően százötven társával vett részt a szabadságharc délvidéki harcaiban, elnyerve Damjanich János parancsnok megbecsülését. Tudjuk, nemcsak Rózsa Sándor, hanem más betyárok is részt vettek a szabadságharcban. A Köroglu desztán Magyarországon Magyarországon először a 19. században Vámbéry Ármin hívta fel a figyelmet a Köruglu desztánra, aki az iráni Khoj város bazárjában egy eredeti kéziratot vásárolt és amelyből három vers török szövegét latin betűs átírásban és fordításával közölt. Chodzko fordítását a kor turkológiai módszerével vizsgálta, és erős kritikával illette. Vámbéry szerint: „ …a Köroglu neve alatt ismeretes hősmondák,… a valódi turkomán népszellem bélyegét viselik, csakhogy részint nyelvüket alakították át, részint tárgyukat toldották meg új epizódokkal…

Az Oxustól egész Syriáig minden török törzsnél feltalálható hősmonda, nyelve tekintetében kevésbé (sic.) jelentékeny, de annál fontosabb és értékesebb a nemzeti szellem és jellegzetesség (sic.) szempontjából s a Chodzko gyűjtötte textusnak eredeti nyelven való kiadása már azért is jutalmazó munka lenne egy alapos turkológusra nézve, mert a különben érdemes orientalista e költeményeket nagyon szabadon és nem mindig helyesen fordította…” Vámbéry kritikája, ma is megállja a helyét. Ugyanis Chodzko, a rabló Körogluból egy perzsa Rusztemnek megfelelő, Sahnáméba illő hőst szeretett volna formálni. Ebbéli igyekezetében Chodzko a török „beg” (magyar: bég, bej) szót felcserélte a lengyel „bóg” (ejtsd: bug) szóval, melynek jelentése: isten. Chodzko kéziratában a versek (dalok) azeri-törökül szerepelnek, a próza pedig perzsául ott, ahol a szöveg szabad szerkesztése alkalmat adott rá, hogy a versek rablóját hősként mutassa be. A 19. század végén, 1893-ban még Kúnos Ignác fordításában jelentek meg magyarul Köroglu-versek. Ezt követően egyre kevesebben és egyre ritkábban foglalkoztak hazánkban Köroglu fordítással. Népszerűsítésére kevés kísérlet történt. Weöres Sándor három, Kónya Lajos négy Köroglu verset fordított magyarra. Kónya fordításaiban a sorok szótagszáma és a versszakok rímelése, rímképlete nem egyezik a török versekével, míg Weöres követi az eredeti szótagszámot és rímet, de egyikük sem osztja fel műfordításait versszakokra. Vámbéry „a Körogluról, a nemzeti hősről s egyszersmind nemzeti dalnokról” szóló gyűjteményeket „a turkomán pusztaságtól… a Földközi-tengerig, a legkülönbözőbb formákban, változatokban” hallotta énekelni. Mint írja: „Köroglut… mint síitát, mint szunnitát ünneplik s egyszer úgy jelenik meg, mint a puszták fia, máskor, mint a konstantinápolyi szultánok bajnoka, máskor a (iráni) sahok szolgálatában áll, de mindig a valódi törökség mintaképe és a turáni hősiesség igazi képviselője marad.”

A 19. sz-i európai romantika lelkesedett a hősmondákért. Divatos olvasmány volt Osszián álkelta mondavilága, Wagner ősgermán és Grál-tárgyú zene-drámái, Longfellow indián álmitológiája. Korunk nyugati folkloristái Köroglu nyugati párjának a helyi hatalmasságok ellen küzdő hőst, Robin Hoodot tartják, aki a nép ajkán hasonlóképpen vált közönséges banditából a szociális igazságos-ság harcosává. Találó megállapítás: „Köroglu azeri verziója a zenész hajlamú, lovas Robin Hood.” Miért nem vált divatossá Köroglu hazánkban annak ellenére, hogy Vámbéry idejekorán felhívta rá a figyelmet? Hogyan lehet, hogy a magyar betyárballadák keletkezésének és lejegyzésének idején, ezek közkedveltsége ellenére, az azonos hátterű, célú és tartalmú Köroglu versek nem kerültek be a magyar köztudatba? Tudjuk, hogy a betyárballadák a valóban létezett betyárok cselekedeteinek, élettörténeteinek módosított, tipizált megjelenítései. A valóságban útonálló rablógyilkost a népköltészet rokonszenves hősként ábrázolja, és a társadalmi igazságszolgáltatás bajnokát látja benne. Vargyas Lajos szerint: „nem a betyárok fogalmazták meg ezeket a balladákat. Ők az életükkel fogalmaztak, azzal, amit vállaltak. A nép egésze fogalmazta meg róluk azt, amit törvényszerűnek látott bennük… Egy fél évszázad társadalmi feszültsége, majd országos méretű kirobbanása 1848-ban, majd még gyűlöletesebb, idegen szellemű elnyomás kellett ahhoz, hogy mindez megvilágosodjék, s költészetté sűrítve létrehozza a tökéletes kifejezést: Nem leszek a német katonája, Inkább leszek a hazámnak betyárja.” Nem ugyanerről szól-e a Köroglu desztán? Chodzko is a fordítása előszavában kihangsúlyozza, hogy az iráni türkmén törzsek Köroglu részletekkel, dalokkal bátorították magukat az irániak ellen vívott csatáik során. Még 1916-ban is a Köroglu desztán szolgált a türkisztáni „baszmadzsi” (Türkisztán Nemzeti Fel-szabadulás Mozgalom) az oroszok ellen folyamatosan vívott küzdelmeinek nemcsak erkölcsi mértékéül, hanem követendő példájaként, mert a „történelmi” Köroglu a mindenkori elnyomókkal szemben a szabadságért harcolt. A 19. századi magyar és a Köroglu 16-17. századi szegénylegényeit, „betyárjait” a hasonló gazdasági-társadalmi feszültségek hatására a népi megítélés vitézi rangra emelte.

Míg hazánkban a betyártörténetek kedveltek voltak, s a „ponyvairodalom” is terjesztette őket a vásárokban, addig Köroglut – néhány turkológuson kívül -, senki se ismerte. Köroglu történeteket több nyelvre is le-fordították, miért maradt ki ebből hazánk? Európában a 19. században egyeduralkodóvá vált az a szemlélet, hogy a népek őstörténetére, származására, eredetére a mindent eldöntő, kizárólagos tudományos választ egyedül a nyelvészet képes megadni. Ezt követően hazánkban fellángolt az úgynevezett „ugor-török háború.” A nyelvészet alapú őstörténet kutatás meg akarta semmisíteni az évszázadok óta általánosan elfogadott „szkíta-hun-magyar” származástudatot. Az 1848–49-es szabadságharc bukása és a finn–magyar nyelvrokonság hivatalos, általános el-ismertetése között összefüggés fedezhető fel. Ugyanakkor a Habsburg önkény-uralom korában a magyar nemzeti érzelmű közvélemény nem volt hajlandó befogadni a finnugor nyelvrokonságot. Többen – közöttük Táncsics Mihály – úgy érezték, hogy ez egy újabb megaláztatás a nemzet számára. Hunfalvy Pál stratégiát dolgozott ki a Kalevala finn eposzra épített nyelv-rokonság elfogadtatására. Hazánkban Elias Lönnrot a finnek és a velük rokon népek epikus énekeiből összeállított Kalevalájáról már 1836-ban beszámolt a Literaturai Lapok. Hunfalvy szerint: „A runókat… érdemes lesz összehasonlítani a magyar népdallal… a gondolatok kifejezése általában kétszerezve van,… mi a nyelv dússágát hasonértelmű szókban tünteti elő, de az áttételt nehezíti, melly (sic.) más nyelvben alig bir (sic.) eleget tenni a kifejezések változásainak. A rím nem tiszta, hanem hasonvégzetű; mert e runók egy költői népnek természeti alkotása.” Csakhogy Hunfalvy „összehasonlításának” minden egyes megállapítása, amellyel a finn-magyar nyelvrokonságot, és ez által a közös eredetet akarta igazolni – így a gondolatrím, a szinonima, az ön- és ragrím -, ugyanúgy illik a török népköltészet alkotásaira, így a Köroglu desztánra is. Hunfalvy sajnos nem vette figyelembe a valóban felező nyolcasokban írt legrégibb fennmaradt magyar elbeszélő költemény kezdő sorainak a magyar őstörténetre vonatkozó üzenetét: „Emlékezzünk / régiekről / A Szkitiából / kijöttekről…”

A Köroglu desztán készülő fordítása A következő megállapítások Ferhat Gulamoğlu Ferhadov (Baku 1975) Köroglu desztán összeállítására vonatkoznak, amelyet Puskás Lászlóval együtt fordítunk. A mű stílusa A mű nyelvezetében nem kizárólag azeri és anatóliai török szavak fordulnak elő, hanem az iszlám kultúra arab és főként iráni jövevényszavai is, amelyek fokozatosan beépültek a nép nyelvébe s használatuk során „eltörökösödtek.” A prózai részekben a párbeszédeket az ún. egyenes beszédstílus teszi mozgalmassá. Az elbeszélést bőségesen színezik hasonlatok, ami mind az anatóliai, mind az azeri szájhagyomány útján terjedő népi irodalomnak máig jellemző tulajdonsága. A prózai részek belső rímekkel tagolt és hangsúlyozott mondatai sokszor a „szabad vers” érzetét keltik. Példa erre a sok közül „Paripája nyergében, éles szablya kezében, rabló madár képében, ezer élet erejével” (Darutoll). A török ének- és mesemondók eszköztárába tartoznak azok az éppen folyó eseményhez és annak szereplőihez igazodó sztereotíp mondások, szólások, melyeket a történetektől függetlenül általában az idő múlásának az érzékeltetésére szúrnak be énekükbe, szövegükbe előadásaik során. A szólásokat, értelmezésüket a hallgatóság jól ismerte. Ilyen például a következő: „Távozzon csak Nigar Hanim, a negyven keskenyderekú leánnyal hadd menjenek, most ki másról számolnék be, mint Belli Ahmedról.” (Isztambul) Vagy: „Menjen Köroglu Csenlibelbe, most neked kiről kell, hogy hírt adjak, hát Arap Rejhanról.” (Ajvaz) A magyar népmesemondók is sokszor figyelmeztetik a hallgatóságukat „az epizódváltásra, egy-egy epizód beékelésére, egy-egy befejezetlen eseménysorhoz való visszatérésre.” Mivel a desztánok kifejezetten a falvak lakossága, a vándorló, legeltető életmódot folytató nép és nem az udvar, a díván előkelőségei számára készültek, a verses részekben nem találhatók meg azok a klasszikus perzsa metrikus kötött formák, amelyeket a török magasabb udvari körök számára írók használtak. A verses részeknél a párbeszédes formát az ún. „felelgetős,” az „atma türkü,” más néven „taslama” (taşlama) helyettesíti. Ezekben az egyik szereplő által dalolt versre a másik szereplő ugyancsak azonos sor- és szótagszámú dallal válaszol. Ezek a formák a népdalokban általában kétsorosak, a Köroglu desztánban azonban a „desztán stílusnak” megfelelően négysorosak.

A versek 8 vagy 11 szótagos sorokból állnak. A verssorok (mısra) szótag-számának mértéke a „hedzse.” Mivel a szótagszámot a szerzők az ujjaikon számolják ki, a nép „ujj mérték” (parmak ölçüsü) néven ismeri. A népdalokban a szótagok – a bennük szereplő magán- vagy mássalhangzókra tekintet nélkül – egyenlő értékűek, nincs különbség a rövid és hosszú szótagok közt. A 11 szótagú sorokat a szünet, a „durgulama” tagolja, ahol is az éneklés röviden, egy lélegzetvételnyi időre megszakad. E hangsúlyos helyek neve a „durak”, melyeknek a szótagszámláló sorokban fontos szerepe van. A forma (stílus) legkevesebb 2 „duraklı” lehet. Ez a török megfelelője a magyar verselés sormetszetének, a „cezúrának”. A középkori magyar verselésben és a népdalokban gyakori az olyan négy-soros versszak, amelynek minden egyes sorát 8 vagy 11 szótag alkotja. Ilyen az ún. kétütemű, teljes szótagszámú, felező nyolcas, mely minden valószínűség szerint, két kétüteműnek az összetételéből származott. Befejezés Sajnos korábban Köroglu és más török eredetű népi és irodalmi értékek a politika és az „ugor-török háború” csatáinak áldozataivá váltak. Csak remélhető, hogy a török népi kultúra kincsei további hazai ismertetésének a jövőben nem lesz akadálya, s nem esik a civilizációk közt ma is dúló harc áldozatául. Hazánkban is végre megjelenhet a Köroglu desztán első magyar fordítása, hiszen a finn Kalevala már öt (!) különböző kiadást ért meg. Az Azerbajdzsáni Köztársaság nagykövete Dr. Haszan Haszanov úr, tudo-mást szerezett Dede Korkut Könyvének magyar nyelvű kiadásáról. A művet – mely az azeri kultúrának is szerves része – Puskás László barátommal fordítottuk magyarra és az Európai Folklór Intézet – L’Harmattan 2002-ban jelentette meg. A nagykövet úr felajánlotta segítségét, hogy a már összeszokott fordítópárosunk munkájának eredményeként megjelenhessen és a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé váljon a Köroglu desztánok egyik gyűjteménye. 2006 márciusá-ban Bakuba látogathattunk. A nagykövet úr 2007 februárjában megszerezte számunkra – az Azerbajdzsáni Szerzői Jogok Állami Irodájától – a kettőnk nevére szólóan, jogdíj megfizetése nélkül a fordítási és kiadási engedélyt. Nem kis munkába vágtuk a fejszénket. Közel 500 A/5-ös oldalt kellett magyarra fordítani. Munkánk a végéhez közeledik. Arra törekszünk, bár tudjuk, hogy a kiadás még sok munkát igényel, hogy az Azerbajdzsáni Köztársaság Napjának 90. évfordulójára megjelenhessen a Köroglu kötet. Reméljük, hogy több mint egy éves munkánk, Dr. Hoppál Mihály és a L’Harmattan kiadó közreműködésével, a magyar-azeri kulturális együttműködést szolgálja.
Adorján Imre

Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái (1570)

miniaturakA nálunk oly gyakorta pusztító történelmi viharok egyenes következménye – de egyben a pusztulással dacoló törekvések jele is –, hogy a történeti-művelődéstörténeti kútfőink jelentős része szerte a világban szétszórva található. Ezeknek a kézírásos, illetve nyomtatott forrásoknak – közös nevükön Hungaricaknak – és tárgyaknak a számbavételére az előttünk járó nemzedékek, kivált a dualizmus korában, oly nagy energiákat fordítottak, hogy úgy tűnhet: minden érdemlegeset felkutattak már. Valójában azonban a Hungarica-kutatás munkája nem fejeződött s nem is fejeződhet be soha; hiszen állandóan gyarapszik a feltárandók száma is; nemcsak olyképpen, mint az első világháború után, amikor a magyar közgyűjtemények jelentékeny hányada egy csapásra külföldre került – anélkül, hogy a helyéről akárcsak egy jottányit is elmozdult volna –, hanem olyképpen is, hogy a határainkon túl is naponta keletkeznek olyan munkák (pl. emlékiratok), amelyek eleve a Hungaricák közé számítanak.

Bár a Hungarica-kutatás napjainkban közel sem folyik a kívánatos rendszerességgel és intenzitással, szorgos és áldozatos kutatók erőfeszítései szinte minden évben hoznak valami szenzációszámba menő felfedezést. Az elmúlt évtized felfedezései közül – hogy csak a korábbi századok anyagánál maradjunk – időrendben is, értékrendben az első helyre kívánkozik az a 942. évi arab nyelvű levél, amelyet egy 10–11. századi mór krónika őrzött meg számunkra a rabati királyi könyvtárban. E levél az ibériai kalandozások során fogságba esett magyar harcosok vallomásai alapján számol be a magyar viszonyokról, köztük arról, hogy honfoglaló őseink hét vezér parancsnoksága alatt élnek és hadakoznak. Noha az arab betűkkel, jócskán eltorzítva leírt vezérnevek azonosítása körül nyilván még sokáig folyik majd a vita, e híradás jelentőségét aligha lehet túlbecsülni. Egy londoni árverésen vásárolta meg az Országos Széchényi Könyvtár azt a 13. század első felében keletkezett kéziratot, amely Magyarországi Szent Erzsébet szentté avatási jegyzőkönyvét s benne az azzal kapcsolatos tanúvallomásokat tartalmazza, amely az 1235-ben felvett pápai jegyzőkönyv egyetlen fennmaradt másolata.

Csak az utóbbi években kezdett hozzá a magyar történetírás Capestrano-i Szent János († 1456) Rómában és Párizsban őrzött kanonizációs jegyzőkönyveinek feldolgozásához is: a tanúk vallomásai páratlanul értékes adatokat közölnek a 15. századi Délvidék társadalmi és gazdasági viszonyairól. A legnagyobb magyar humanista költő, Janus Pannonius verseit már a 16. században is többször kinyomtatták; ki gondolta volna, hogy egész sor ismeretlen verse lappang, amíg a spanyolországi Sevillából elő nem került egy műveit őrző kódex. Huszár Gál 1560/61-ben Óváron, Kassán nyomtatott Énekeskönyve – az első magyar protestáns énekgyűjtemény – első példánya 1975-ben Stuttgartban bukkant elő; eddig is könyvtárnyit írtak róla, anélkül azonban, hogy 1602 óta bárki is látta és tartalmát ismerte volna. Nem annyira forrásértéke, mint inkább érdekessége emeli a fentebb említettek mellé azt a kis török miniatúrás könyvet, amelyet kiváló irodalomtörténészünk, Varjas Béla lelt fel a nyugat-németországi Wolfenbüttelben, s amelyből e számunk címlapképe is való. A 14 – önmagában is értékes – színes képet a címlap felirata kapcsolja a magyar történelemhez, miszerint „Ez[en] könyv irattatott Konstantinápolyban, az kapitány Ali basa portáján, szigetvári Csöbör Balázsnak keze által, ezerötszázhetven” . A benne található figurák nyilván Ali kapudán pasa (= tengernagy) sztambuli udvartartásának jellegzetes alakjait ábrázolják, s mivel a kötet csonkítatlanul maradt ránk és egyébként csak üres lapokat tartalmaz, kézenfekvő, hogy a miniatúrák, részben vagy egészében, a szigetvári Csöbör Balázs alkotásai.

Az, hogy egy magyar ember Isztambulban török miniatúrákat fessen, csak az első pillantásra tűnhet hihetetlennek és érthetetlennek. A szultáni szeráj számadáskönyveiből ugyanis tudjuk, hogy az ezer meg ezerszámra Törökországba hurcolt magyar rabszolgák között akadtak olyanok is, akik – kitanulván e mesterséget – a szultáni szeráj festőműhelyében dolgoztak. (Nyilván az ő kezemunkájuk nyomán sikeredtek egyes, magyarországi hadműveleteket megörökítő török miniatúrák – pl. a mohácsi csata jelenetei – olyannyira hitelessé.) Amennyiben feltételezésünk helyes, s a miniatúrákat valóban Csöbör festette, úgy megtaláltuk az eddig csak török nevükön ismert magyar származású török miniátorok egyikének magyar nevét is. (A kötet hasonmás kiadása a következő esztendőben jelenik meg nyomtatásban az Európa Kiadónál.) A nyomtatott Hungaricákból felbukkanhat még egy-egy, magyar közgyűjtemények által megvásárolható példány, a külhoni közgyűjteményekbe sodródott darabok azonban nyilván sohasem kerülhetnek „haza”, mint ahogy csak mikrofilmen lehet Magyarországra „telepíteni” a szomszédos országokbeli, a bécsi és a római levéltárak gazdag magyar vonatkozású anyagát is. Feltárásukkal mégis gyarapodik legnagyobb és legfontosabb „közgyűjteményünk”, a múltról való kollektív ismeretek kimeríthetetlen tárháza. Készült a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás Fejlesztés Operatív Program 3.1.1 Központi Programja keretében, az Európai Unió társfinanszírozásával, az Educatio Társadalmi Szolgáltató Kht. megbízásából.
SZAKÁLY Ferenc

Törökök és a keresztény könyvek

elyazmasiGróf Luigi Ferdinando Marsigli (1653–1730) tábornok nagy érdemeket szerzett hazánk tudományos leírásában. A Bolognában született hadmérnök a török kiűzésével végződött magyarországi háborúban végül a császári hadsereg mérnökkari parancsnokságáig lépdelt előre a ranglétrán. Többek között neki köszönhetjük a Duna itteni szakaszának tüzetes feltárását és feltérképezését (Danubius pannonicomysius. Amsterdam, 1726 [6 kötet]).

A magyarországi hadműveleteket ugyanis nagyban befolyásolta a sok árterület és regisztrálatlan vízfolyás. Ez utóbbiak a gyakori esőzések következtében átkelhetetlenné duzzadtak, vagy pedig fenékig befagytak. Manapság is számos érdekes leletre számíthat a Bolognában őrzött Marsigli-hagyatékban kutató történész. Marsiglinak köszönhetjük Mátyás király Európa-szerte elhíresült könyvtára, a Bibliotheca Corviniana (röviden: a Corvina) maradványainak megmentését is — hittük sokáig. Tény, hogy a 17. századi köztudat szerint a törökök, ha nem is gondosan, de megőrizték azt, ami a Corvinából megmaradt. Például I. Rákóczi György (1593–1648) négy ízben próbálkozott a Portánál, illetve a budai pasánál, hogy a Corvina maradványait a gyulafehérvári iskola számára – akár komoly anyagi áldozatok árán is – megszerezze. Tény viszont az is, hogy a budai palotába, némi baksis fejében bejutott császári követek és nyugati utazók – egy-két hiszékeny kivételtől eltekintve – legfeljebb a Corvina hűlt helyéről, mint könyvekről tudtak beszámolni. Tény végül az is, hogy – miközben a győzelemittas keresztény katonák mintaszerűen kifosztották és kiégették Budát – a menthető értékek után kutató Marsigli 1686. szeptember 3-án egy nyolcszáz darabos könyvhalmazt talált a palota környékén. Ezek nagy része annyira összerohadt, hogy mindössze háromszázat ítélt érdemesnek Bécsbe szállítani. Bármennyire kézenfekvő feltevés, hogy ez a könyvgyűjtemény a Corvina maradványaival azonos, néhány évtizede Csapody Csaba erős kétségeket támasztott e felfogással szemben. Megmentett könyvek Egy Fodor Pál által most publikált 1552. évi szultáni rendelet eldönteni látszik a dilemmát. Ez ugyanis az egyik korábbi budai dizdár (várnagy) visszaélései között megemlíti, hogy az – más értékes tárgyakkal együtt – „a budai ágyúszertár kolostorában” talált „nyolcszáz darab hitetlen könyv és nyolc darab […] miseruha” lefoglalását elmulasztotta. (Vagyis: elmulasztotta azokat kincstári tulajdonba venni.) E rendelet nyilvánvalóan nem a Corvinára, hanem valamilyen egyházi testület (társaskáptalan, királyi kápolna, kolostor) könyveire vonatkozik.

A számok 1552. és 1686. évi egybeesése legalábbis valószínűsíti, hogy ugyanarról a könyvhalmazról van szó. Ne menjünk most bele a találgatásba, hogy a könyvek melyik testületéi voltak; egyébként is elképzelhető, hogy nem szerves gyűjteményről, hanem több helyről összegyűjtött állományról van szó. A lényeg számunkra ehelyütt ugyanis az, hogy a megszállók a könyveket nem egy ellenséges ideológia potenciális eszközeinek, hanem éppoly zsákmánynak tekintették, mint az értéktárgyakat, fegyvereket, berendezési tárgyakat stb. (E szempontból közelítve a kérdéshez persze közömbös az is, hogy Marsigli a Corvina vagy más könyvtár maradványait mentette-e a császárvárosba; a törökök ezt is, azt is – úgyahogy – biztonságba helyezendő kincstári vagyontárgyként kezelték.) Ideológia és tudomány Az európai felfogás hajlamos a törököket bárdolatlan barbárok tömegének tekinteni, akiknek lételeme volt mindent elpusztítani, ami nem muszlim alkotás. Való igaz, hogy a muszlim köznép számára az írás nem a gondolatközlés eszköze. Ha „jó” az írás, babonás elképzelésekkel felruházott talizmán, ha „rossz” – mert idegen jelekkel rótták – gyanús, veszélyes, következésképp elpusztítandó. A „tudományos érdeklődés” fogalma nem létezett – muszlim felfogás szerint a Koránban mindenre megtalálható a válasz – következésképp mindenki, aki idegen nyelven jegyzeteket készít, csakis kém lehet. A birodalom vezetői (főleg persze a renegátok) között azonban számos művelt, kifinomult ízlésű férfiú akadt, akik – ha a helyzet úgy hozta – nagyvonalúak, nagylelkűek és emelkedettek is tudtak lenni. Egy egyedi, ám beszédes példa: Szulejmán szultán Székesfehérvár bevétele (1543) után egy díszes leplet helyezett el Mohácsnál legyőzött ellenfele II. Lajos király sírján, s utóbb is ellenőriztette, hogy az nem tűnt-e el kézen-közön.

Török fordító Persze az egyszerű tisztek és katonák között is akadtak olyan „csodabogarak” , akik nem eladható tárgyként, hanem egy idegen kultúra hordozójaként kutattak könyvek után az újonnan török kézre jutott várakban, vagy csak egyszerűen nem hajították félre, ha ilyenek akadtak a kezükbe. Például Mahmud tolmács (terdzsümán) saját elbeszélése szerint 1543-ban a székesfehérvári királyi palota romjai között bukkant rá arra a magyar krónikára, amelyet utóbb törökre ültetett át. (A Mahmud által elvégzett munkára az elébb azért használtuk a „fordítás” helyett az „átültetés” minősítést, mert a derék tolmács nem annyira visszaadta, mint a török ízlésnek megfelelően áthangszerelte az eredetit. Vagyis: ott, ahol abban tények álltak, a Tarih-i Unguruszban jobbára szóvirágokat találunk, s így manapság azt is nehéz eldönteni, hogy egy ismert középkori krónikával vagy eddig ismeretlen forrással van-e dolgunk.) Mahmud maga osztrák származású volt (eredeti neve: Sebold von Pribrach), Bécsből került II. Lajos udvarába apródként, s a mohácsi csatában esett török fogságba. Az eltelt tizenhét esztendő alaposan átformálhatta gondolkodását; minden jel szerint hithű muszlim vált belőle. Bár a keresztény diplomaták jelentései gyakorta szólnak róla, semminő jelét sem adta annak, hogy vonzódnék hozzájuk és a keresztény kultúrához. Ha Mahmud azzal a hátsó szándékkal végezte el az átültetés fáradságos munkáját, hogy a Padisáh figyelmét újonnan szerzett tartománya történetének kivonatával magára vonja, úgy helyesen számított. Egyre nagyobb befolyásra tett szert a szultáni szerájban, a külföldi követek versengtek kegyeiért. Hosszú időn át ugyanis ő viselte az első tolmács – a külügyminiszteri méltósággal felérő – tisztét, s e minőségében számos diplomáciai missziót vezetett nyugati országokba (többek között szülővárosába, Bécsbe) 1575-ben bekövetkezett haláláig. Mahmuddal ellentétben minden hátsó szándék nélküli érdeklődés vezette a „keresztény könyvek” tanulmányozásához a Pécsett, bosnyák eredetű családban született Ibrahim Pecsevit (=Pécsi Ibrahimot), aki – hangsúllyal a magyarországi eseményekre – terjedelmes munkában dolgozta fel a Török Birodalom történetét Nagy Szulejmán uralkodásától (1520–1566) a 17. sz. negyvenes éveiig (Tarih-i Pecevi). Pecsevi életének jelentős részét Magyarországon töltötte. Hol mint a budai defterdári hivatal tisztviselője, hol mint székesfehérvári bég stb. szolgált; olyan helyeken tehát, ahol aki akart, könnyen híreket szerezhetett a királyi Magyarországon és Erdélyben forgó könyvekről, s némi szervezés árán hozzá is juthatott ezekhez.

Egyedülálló kora török történetírásában, hogy – ellentétben a hasonló vállalkozások szerzőivel – kitekintése volt a „hitetlen népek” világába is. Használta többek között a magyar Istvánffy Miklós, Heltai Gáspár, Tinódi Sebestyén és az itáliai Paolo Giovio munkáit. A török vámosok tudomásunk szerint semmiféle érdeklődést nem tanúsítottak a hazatérő kereskedők szekerén vagy hajóján meglapuló könyvek iránt. (Nem úgy, mint a Habsburg Birodalom élesszemű fináncai, akik a 18. században a poggyász széthányásával és a könyvek elkobzásával igyekeztek megakadályozni a felvilágosodás tanainak begyűrűzését.) Már folyt a „tizenötével háború” (1593–1606), amikor (1594-ben) jelentette az egyik harmincados a Pozsonyi Kamarának, hogy a hódoltságból török vásznat visznek ki a királyi Magyarországra, cserébe könyvecskékért és postillákért. A török hatóságoknak az ellen sem volt kifogása, hogy a piacokon és vásárokon a nyomdász-könyvkereskedők is kirakodjanak. Ennek különösen az 1560/1570-es évek sűrű szakramentárius–antitrinitárius hitvitáinak idején volt jelentősége, amikor is némi túlzással szólva havonta jelentek meg a disputációkról friss beszámolók vagy azokhoz kapcsolódó más kiadványok. Nyelvgyakorlás Visszatérve a törökök keresztény könyvek iránti érdeklődésére, ennek néhány alkalomszülte megnyilvánulásáról is szolgálhatunk elszórt adalékokkal. Skaricza Máté Szegedi Kis István-életrajzában (Bázel, 1585) az 1562. évnél az alábbiakat olvashatjuk: „Eközben odaérkezett [Szolnokra, ahol Szegedi Kist Mahmud bég sanyarú fogságban tartotta] a tiszteletreméltó öreg Bakonyi Albert is, akivel a bég Cegléden annak saját házában lépett ismeretségre, és meghagyta neki, hogy a nála látott világkrónikát késedelem nélkül vigye hozzá eladásra. Ezt a kegyes férfiú [aki ekkortájt a Duna-melléki református egyházkerület szuperintendense volt] meg is tette, észrevévén, hogy ez egy olasz eredetű török ösztönzésére történt, akivel együtt szemlélte meg egykor a zsarnok [értsd: Mahmud bég] a könyv képeit. A hatalmas könyv végül is csak három forintért jutott annak tulajdonába.” Hogy az olasz származású renegátnak miért volt szüksége erre a kötetre – pl. azért-e, hogy ki ne essék a nyelvgyakorlatból, vagy csupán az illusztrációkban gyönyörködve igyekezett felidézni egykori önmagát –, soha nem fogjuk megtudni.

A mohácsi béget 1640-ben a magyar történelem részletei is érdekelhették, oly hosszan fordíttatta magának Bonfini krónikáját, pontosabban – mint az alábbiakból kiderül – annak magyar változatát: Chronica az magyaroknak dolgairól…, melyet Heltai Gáspár megírt a magyar nyelven és ez rendre hozta az Bonfinius Antalnak nagy könyvéből és egyéb históriás könyvekből nem kicsin munkával (Kolozsvár, 1575). Laskai Sándor – ez a magyar és török oldalra egyaránt kémkedő, gyakran gyanús ügyletekbe bonyolódó kiskomári református lelkész – 1640. szeptember 13-án a következőket jelentette gróf Batthyány Ádámnak, a Kanizsával szembeni végek főkapitányának: „ismét alámentem vala érteközni, mi karban légyön az állapat Törökország felé; elérközvén Vid Benedök uramhoz, negyed napra jöttem ki Laskó várasából, de mihelyön odaértem, az mohácsi szandzsákbég is odaérközött Vid Benedök uram házához 18 lovassal […]. Jövetelinek oka csak az volt, hogy Benedök uram az magyar Bonfiniust törökül tolmácsolná neki, mivel maga az bég nemigön magyar [értsd: nem tud jól magyarul]. Megértvén penig, hogy én mind olvasni és törökül is jól tudnék, vasárnap csak prédikációra sem bocsátott, sem hétfőn mellőle nem eresztött.” * Hogy a megszállók „hitetlen könyvek” iránti alkalmi érdeklődése a birodalom hanyatlása idején, magyarországi uralmuk végén sem változott, tanúsítják azok a kötetek, amelyekbe egykori német tulajdonosaik bejegyezték, hogy azokat Buda visszavételekor zsákmányolták. Tanúsítván ezzel, hogy nemcsak a török, hanem a keresztény hadakban is akadtak olyan katonák, akik egy könyvet is értékes zsákmánynak tekintettek… Készült a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás Fejlesztés Operatív Program 3.1.1 Központi Programja keretében, az Európai Unió társfinanszírozásával, az Educatio Társadalmi Szolgáltató Kht. megbízásából.
SZAKÁLY Ferenc

Ki volt Jakováli Haszan pasa?

jakovaiIsmereteim szerint először Foerk Ernő említette 1918-ban. Hamarosan a pécsi helytörténeti és turisztikai munkákban is elterjedt a neve. Az építés idejéről is Foerk Ernő nyilatkozott először, amelyet ő indoklás nélkül a 16. századra tett. A dátumot a helytörténetírás úgy látszik, kevéssé vette át, csak a Dercsényi-Pogány-Szentkirályi féle Pécs-kötetben találkoztam vele (1956). 1960-ban megjelent, Pécs török műemlékeit tárgyaló művében a régész Gerő Győző így fogalmazott: „Hasszán pasa dzsámijának építési idejét nem ismerjük, de minden valószínűség szerint – társaihoz hasonlóan – a XVI. század második felében épült.” Bár sem e munkában, sem a későbbiekben nem találunk olyan tudományos érvelést, mely e nézetet igazolná, mégis széles körben elterjedt e vélemény.

A dzsámi falán látható műemléki táblán is e dátum olvasható. A jeles török művészettörténész, Ekrem Hakkı Ayverdi sokkal óvatosabb volt e kérdésben. Haszan pasa személyét nem határozza meg, Jakovát a koszovói településsel azonosítja. Az építkezés ideje kapcsán megjegyzi, hogy a dzsámi rosszabbul van tájolva, mint a Kászim pasa dzsámija, ezért esetleg korábbi lehet annál. Jakováli Haszan komplexumáról – elsősorban a kolostorról – több dokumentum is megemlékezik, azonban mindössze kettő tartalmaz használható információkat az alapító személyére, s így közvetve az alapítás idejére vonatkozóan: Evlia cselebi útleírása 1663-ból (a), és egy szultáni parancs 1680-ból, amely a dervisektől elvett kolostor visszaszolgáltatásáról rendelkezik (b). A két forrásból az alapításra vonatkozóan a következő információk nyerhetők ki: 1. Az alapító neve Haszan (a, b), rangja pasa (a, b). Mellékneveként szerepel a Jakováli (‘Jakovából való’, a) és a gázi (‘hitharcos’, b). 2. Az alapító egy egész komplexumot hozott létre a Szigeti kapu előtt: dzsámit, medreszét (főiskolát) és mevlevi kolostort is építtetett (a). 3. Az alapító fia, Hadzsi Memi 1680-ban életben volt (b). 4. A komplexum 1663-ban már készen állt (a). A fentiek alapján megkockáztathatunk néhány következtetést : 1. Mivel egy teljes komplexum építéséről van szó, Haszan pasa minden bizonnyal erősen kötődött Pécshez. 2. Mivel fia 1680-ban még életben volt, Haszan pasa működésének idejét a 17. századra kell tennünk. 3. A Gázi melléknév talán a végvidéki szolgálatra utal. 4.

A Jakováli ragadványnév a pasa jakovai kötődését mutatja. E néven két várost tartottak számon a birodalomban. Az egyik Koszovo nyugati részén fekszik (ma: Djakovica), a másik a Dráván túli Baranyában volt, magyarul Diakovárnak hívták, mai neve: Djakovo. 5. Mivel a Jakováli ragadványnév más forrásban ismereteim szerint nem szerepel, nagyon valószínű, hogy a pasát más megkülönböztető névvel ismeri a történetírás. Szerencsénkre akad egy olyan személy, akire mindezek a tulajdonságok ráillenek: a történeti irodalom Hadzsi vagy Szokolovics Haszan kanizsai pasaként ismeri őt. Közvetlen forrást jelenleg nem ismerek arra vonatkozóan, hogy ő lenne a kolostor alapítója, azonban a fenti kritériumok mindegyikének megfelel, sőt, életrajza további közvetett bizonyítékokkal is szolgál. Mielőtt azonban megpróbálnánk felvázolni pályafutatását, érdemes néhány szót szólnunk a kutatás lehetőségeiről is. A török hivatalos iratokban és a történeti munkákban a hatalmi elit tagjait többnyire csak személynevükkel és rangjukkal említik meg, az apai nevet gyakorta elhagyják. Mivel többen is viseltek azonos nevet, a szolgálati helyek pedig gyakorta változtak, az életpályák rekonstruálása igen nehéz. A nem túlságosan egyértelmű névadási gyakorlat persze magukat az oszmánokat is zavarta, ezért a hasonló nevet viselő személyek megkülönböztetésére ragadványneveket (lakab) használtak. (Ezekkel leggyakrabban a krónikákban találkozunk.) Ezek azonban változhattak is, így a kései korok kutatóját csak részben segítik ki: azt is ki kell derítenünk, hogy egyazon személy hányféle lakabot használt. Történetünk egyik hőse, Ibrahim pasa például a következő ragadványnevekkel fordul elő forrásainkban: Deli (‘bolond’), Hadzsi (‘zarándoklatot járt’), Szarhos (‘részeges’), Gázi (‘hitharcos’), Jakováli (‘Jakovából való’); ezek mellé sorolhatjuk még a családi kötelékekre utaló megnevezéseket is: Memibegovics (‘Memi bég fia’) és Szokolovics (‘a Szokollu családból való’). A dzsámialapító Haszan pasa esetében is hasonló problémával kell szembesülnünk. 1. Haszan pasáról az első információm egy olasz nyelvű levélből származik. Egy 1623. november 11-én kelt zárai jelentés szerint a boszniai pasa fiát, Haszan béget egri pasává nevezték ki. 1624-ben a spalatói comes megerősítette ezen információt. Más forrásokban azonban ebben az időszakban Haszan nevű egri pasával nem találkozunk, viszont éppen ekkoriban adatolható Szülejmán, majd Ahmed pasa.

Haszan egri kinevezése tehát legalábbis kétséges. Az első biztos adat 1626-ból, az apa – Szarhos Ibrahim pasa – egyik leveléből származik, amelyben többek között arról tájékoztatja Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet, hogy Haszant a közelmúltban kanizsai pasává tették. Sokáig nem élvezhette e posztot, mivel 1627-ben már Bekir töltötte be e funkciót. 1631-ből több családi levél is fennmaradt, ezekből az derül ki, hogy Haszan Isztambulba ment, hogy engedélyt kérjen egy mekkai zarándokútra. Minthogy később hadzsi (‘zarándok’) melléknévvel tűnik fel, az utazásra minden bizonnyal ténylegesen sor került. I. Rákóczy György erdélyi fejedelem portai deákja, Kőrösi István – Haszan régi ismerőse – azt tudatta urával, hogy a pasa „többig esztendőnél az ő szent földükre, Tiabára [a Kábához, Mekkába] járván, itt viszont [Isztambulban] csaknem esztendeje, hogy csak költséggel és fogyatkozással lakik” Ezek szerint tehát Haszan 1631-ben ment Mekkába, ahonnan 1632 nyarán térhetett vissza Isztambulba, ahol a megfelelő pozíció megszerzésére várakozott. A szerencse végül 1633. július 29-én mosolygott rá, ekkor a szultán „a fejedelem [Rákóczy György] tiszteletiért” kanizsai pasává nevezte ki. Kőrösi jelentéséből kiderül, hogy az erdélyiek erősen támogatták Haszant, mert a „szegény megholt fejedelem [Bethlen Gábor] is igen szerette”. Az erdélyi követ csak azon bánkódott, hogy nem sikerült a fejedelemséghez közelebb fekvő állást szerezni Haszannak. Ezután hosszú ideig – talán csak egy rövidebb megszakítással – e posztot viselte, amelyben még 1640-ben is megerősítették. S valóban, 1641-ből is fennmaradt egy magyar nyelvű levele. Vitézei „teljesítményéről” a magyarok sokat panaszkodtak, ő pedig mentegetődzött Esterházy Miklós nádorhoz írott levelében. Haszan végvidéki aktivítása indokolja a Gázi előnév használatát is. Nem lehetetlen, hogy rövid kihagyás után ismét Kanizsán tevékenykedett, s őt tisztelhetjük Sáhin Haszan pasa személyében. Az újonnan érkező helytartó, akit a magyarok először Haszannak neveztek, Sahin Haszanként írta alá egyik levelét. Adataink azután Sahin pasáról szólnak, ilyen néven nevezik ki Eger élére is, ahonnan viszont ismét csak Sahin Haszan néven ír. A kettős névhasználat meglehetősen furcsa. Ugyanakkor a török sahin szó éppúgy sólymot jelent, mint a szláv szokol. A nevezetes Szokollu család tegjai pedig törökösen Sahinoglunak nevezték magukat.

Az azonosítást ugyanakkor gyengíti az a tény, hogy Hadzsi Haszan tudtommal nem nevezte magát Sahin Haszannak, családi viszonyaira pedig a Szokolovics névvel utalt. Tovább rontja – de véglegesen nem zárja ki – az azonosítás esélyeit, ha Sahin Haszan azonos az 1639/40-ben Bosznia élén álló Bosznali Sáhin pasával – Hadzsi Haszan ekkor ugyanis a kanizsai tartományt vezette. 1649-ben Haszant Bosznia élére nevezik ki, majd hosszabb szünet után 1661 júliusában találkozunk újra vele. A hozzá intézett szultáni parancsban „a kanizsai végvidéki viszonyok ismerőjének” nevezik, s meghagyják neki, hogy akadályozza meg Zrínyiújvár építését és őrizze Kanizsát. Sajnos a levélből nem derül ki, hogy Haszant milyen minőségében utasították a fentiekre. Két évvel később feltűnik (először 1663. július 7–16-ra datált levélben) egy Haszan nevű pasa a tartomány élén, ő az, aki 1664 nyarán a várat Zrínyi és Hohenlohe hadaival szemben védelmezi. Evlia cselebi Jentür Haszan pasa néven emlegeti, s többször is volt a vendége. Levelei alapján 1665. májusáig töltötte be tisztét. Ő azonban nagy valószínűséggel nem volt azonos a mi Szokollu Haszanunkkal, aki az 1665-ös év nagyobbik felét Erdélyben töltötte. 1664 végén ugyanis a szultán Erdélybe küldte azoknak a határkérdések a tisztázására, amelyek a vasvári béke, illetve Székelyhíd lerombolása miatt merültek fel. Ekkor boszniai pasa volt, rangját még 1665 márciusában is viselte, amikor Segesváron tartózkodott. 1665. augusztus 13-án azonban már mint volt boszniai pasa ír levelet. E dokumentum alapján tudjuk, hogy a pasa Hadzsi Haszannal azonos, ugyanis Szokolovics Haszanként írta alá. Útjáról az erdélyi források gyakran megemlékeznek, találkozott magával a fejedelemmel is. Komolyabb sikereket mégsem ért el, mivel az erdélyiek nem hitték el, hogy valódi kompetenciái vannak a tárgyalások lezárásához. Haszan 1665. augusztusban, esetleg valamivel később távozott a fejedelemségből. További tevékenységéről egyelőre nincsenek adataink. 2. Haszan apját a családi levelezés szerint Ibrahim pasának hívták, akit a török történetírók Szarhos Ibrahim pasájával azonosíthatunk. Ezt az egymással összekapcsolódó életrajzi adatokon túlmenően egyértelműen bizonyítja egy 1661-ből származó szultáni parancs is, amelyet Szarhosoglu (‘a részeges fia’) Haszan pasának címeztek. Kettejük összetartozását még egy jelző teszi biztossabbá. Ibrahim és Haszan is Szokolovicsnak, azaz a Szokollu családhoz tartozónak nevezi magát magyar leveleiben. Az apa Szokolovits Ibrahimként ír levelet 1632-ben a kassai főkapitánynak. Maga Haszan is Szokolovitnak nevezi magát a nádorhoz írott levelében, 1634-ben. Ibrahim anyja ugyanis a neves famíliához tartozott: Lala Mehmed budai pasa, később nagyvezír nővére, s így a család legrangosabb tagjának, Szokollu Mehmed nagyvezírnek az unokatestvére volt. 3.

Ibrahim életpályája a rendelkezésünkre álló adatok alapján fő vonalaiban körvonalazható. 1603-ban mint kösztendili bég vett részt a Buda felmentésére induló török hadjáratban. 1605-ben Bocskai kapitánya, a Dunántúlon és Stájerországban tevékenykedő Némethy Gergely mellé rendelték. Ekkor már valószínűleg a kanizsai vilájetet irányította, magyar nyelvű levelei 1605. júniusától 1607. februárjáig maradtak fenn. Még 1608. július 7-én is említik e rangban, ekkor Mohácsra vonult csapataival Ali budai pasa hívására. Sőt, az év szeptemberében még e minőségében írt felterjesztéseket Isztambulba. 1609–10-ben Boszniai pasa volt, 1610 őszétől pedig az egri tartományt irányította. Itt szolgál legalább 1615 májusáig. 1615 végén Moldvában lázadás tört ki, István vajdát elűzték. Támogatására a szultán Ibrahim pasát rendelte ki, aki akkor a szilisztrai szandzsák vezetője volt. Bár a moldvaiak visszavonulásra kényszerítették, hamarosan Iszkender pasával és annak boszniai és szerémségi csapataival tért vissza, s fojtotta el a lázongást (1616). Nem lehetetlen, hogy ő az az Ibrahim pasa, aki 1620-ban a temesvári tartományt vezette, majd újra boszniai pasává lépett elő. Pecsevi szerint e minőségében Bethlen Gábor segítségére küldték, bár később az elmaradt támogatásért a kanizsai pasát, Deák Mehmedet marasztalták el. Peez adatai szerint Ibrahim is távozik egy rövid időre Bosznia éléről, de 1623 májusában ismét ebben a minőségében nevezik ki a Bethlen mellé rendelt seregek szerdárjává (parancsnokává), ekkor vejével, Arszlánnal együtt valóban részt vett a morvaországi hadjáratban. 1625 második felében még boszniai pasaként kapott parancsot, 1626 júliusában azonban már csak mint volt boszniai pasa írhatott levelet Bethlen Gábornak. 1628 áprilisa és augusztusa között egri pasa. Valószínűleg – időrendi megfontolásokból – ő bukkan fel 1629 végén és 1630-ban Temesvár élén. 1631 áprilisában újra Egerben találjuk, s bár 1633. február 24-én már utódját nevezik ki, ő még március 11-én is e minőségében ír a rimaszombatiaknak. 1634. október 23-án viszont mint volt temesvári pasa kapja meg a szegedi szandzsákot arpalikként. 1635 legelején Bosznia élére nevezik ki. Itt csak rövid ideig időzhetett, 1635/36-ban már utódját, Szálihot említik. 1636-tól 1640-ig számos dokumentumban bukkan fel egy – vagy több? – Ibrahim pasa, aki arpalikképpen (nyugdíj-, ellátmányképpen) kap különböző szandzsákokat. 1636 szeptemberében Szegedről ír levelet, 1637-ben Pozsegát kapja, mint korábbi boszniai pasa, ugyanezen év szeptemberében újra Szegeden találjuk 1638-ban mint volt temesvári pasa levelez a városból. 1639-ben volt boszniai pasaként ír alá egy levelet. 1640-ben pedig ismét „szegedi váli”-ként bukken fel. Néha a Deli megkülönböztető név is előkerül, amelyet Szarhos Ibrahim is használt: a fenti adatok egy része minden bizonnyal hozzá köthető. Figyelemre méltó, hogy Ibrahim Pecsevi, aki 1650 körül távozott az élők sorából, két helyütt is elhunytnak (merhum) nevezi Ibrahm pasát. Más források szerint azonban még az 1660-as években is élt egy Szarhos Ibrahim nevű pasa. Evlia cselebi 1660-ban találkozott vele, s Eszterházy Pál szerint Érsekújvár ostromában is szerepet kapott 1663-ban: „A tüzérek tábornoka Ibrahim pasa, akit Scori-nak, azaz iszákosnak neveznek, és e névre valóban rászolgált. Hatvanéves, s bár sokat tapasztalt katona, már nem ügyes, mert az öregségtől reszket minden tagja. Szakálla hasonlít az alkoráni szakállra.” Újvári szerepléséről a török ügyekben egyébként eléggé megbízhatatlannak tűnő Georg Kraus segesvári történetíró is tud.

Esetleg elképzelhető, hogy Pecsevi és Esterházy is tévedett: előbbi tévesen állította halottnak, utóbbi pedig rosszul adta meg életkorát. De az is lehetséges, hogy két különböző, bár nagyon közeli rokonságban álló személyről van szó. A nevek azonossága mindenképpen zavarba ejtő, már csak azért is, mert az atya – vagy nagyapa – személye azonos. 4. Ibrahim pasa apját Pecseví szerint Arnaut (‘albán’) Memi bégnek hívták. A jeles történetíró állítását már csak azért is komolyan kell vennünk, mert minden esély megvolt rá, hogy személyesen találkozzon a pasával, másrészt Lala Mehmed szolgálatában – 15 év alatt – sokat hallhatott róla: Memi felesége Lala Mehmed nővére volt. A családi kapcsolatot több olasz nyelvű forrás is megerősíti. Egy 1626 körül keletkezett, Bosznia helyzetét taglaló jelentés Ibrahim bin Meninbegnek nevezi a pasát. Egy levélben pedig testvérének, Halil pasának a haláláról olvashatunk, akiről máshonnan tudjuk, hogy szintén „Memimbegovics” volt. Ezzel szemben Evlia cselebi, aki pedig személyesen találkozott Szarhos Ibrahimmal, egy másik hagyományt ismertet. Szerinte a pasa nagyapját hívták Memi bégnek. Mint láttuk, Ibrahim halálának időpontja kérdéses. Az ellentét esetleg feloldható volna úgy, hogy két Szarhos Ibrahim működött a hódoltságban: az egyik fia, a másik pedig – nem az előbbi Ibrahim ágán – unokája volt Memi bégnek. Elképzelhető az is, hogy több Memi bég követte egymást a családfán. A családi kapcsolatok tisztázása további kutatásokat igényel. Pecseví ezt a Memi béget kapcsolatba hozza Karin várának elfoglalásával és a kirkai szandzsák határmódosításaival. Evlia lényegében ugyanezt állítja: szerinte a várat – másodjára – Hüszrev bég vette be 1538/9-ben (944), s eredendően egy másik szandzsákhoz tartozott, majd Arnavud Memi bég idején került át a kirkai szandzsákba. Ezek szerint mindketten ugyanarra a személyre gondoltak. Róla azután Evlia sokat ír, szerinte a 16. század egyik jeles harcosa volt, a pozsegai szandzsák várainak egyik meghódítója. Időrendi problémák persze itt is akadnak, hiszen Memi legaktívabb korszakát a források az 1530-as évekre teszik. Ha valóban ő volt Ibrahim apja, akkor ez utóbbi igen kései gyerek lehetett. 5. Akárhogy bonyolódtak is a rokoni kapcsolatok szálai, Jakova várát – a mai Djakovót, magyarul Diakovárt – éppen Memi hódította meg. S ebben a városban állt Ibrahim pasa palotája is, itt találkozott vele Evlia 1660-ban. Az utazó egyébként e helyet a család odzsklikjának, azaz központi birtokának, fészkének nevezte. Az olasz nyelvű Bosznia-leírás is Ibrahim pasához köti az egész pozsegai szandzsákot, s szokása ellenére ezt az információt Jakova esetében újra megerősíti, nyilván nem véletlenül. Így nem meglepő, hogy Haszan erről a településről nyerte ragadványnevét, s még az sem kizárt, hogy éppen itt született.

Egyébként már apját is emlegették Jakovali Ibrahim pasaként. 6. Úgy tűnik, a család sok szállal kapcsolódott Pécs városához. Memi pasa nagy valószínűséggel azonos a Szigeti kapun belül álló komplexum – dzsámi, főiskola, fürdő – alapítójával. Ez magyarázná azt is, miért építkezik Haszan a kapun kívülre: a családi alapítványokat akarta így egy tömbben tartani. Ibrahim pasának háza volt a városban, s a levelek tanúsága szerint többször tartózkodott itt. Haszan mint kanizsai pasa szintén gyakran megfordulhatott a városban, hiszen a kanizsai helytartók meglehetősen ritkán tartózkodtak tartományuk központjában. De Haszan anyai nagyszülei – a Szokolluk – is kötődtek Pécshez. Ferhád pasa dzsámit, fürdőt és kolostort alapított a városban, a jeles történetíró, Ibrahim Pecsevi pedig hosszú szolgálat után itt töltötte öregségét. 7. Talán az sem véletlen, hogy Haszan pasa éppen mevleví – keringő dervis – kolostort létesített Pécsen. E rend az Oszmán Birodalom egyik legelitebb kongregációja volt, e korszakban mindent egybevetve sem érte el kolostoraik száma a százat, a Balkán félszigeten pedig – Isztambult leszámítva – körülbelül egy tucat rendházuk működött. Egy végvidéki pasa számára tehát egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy éppen e rendet támogassa, mint ahogy a hódoltságban másnak nem is fordult meg ilyesmi a fejében. Csakhogy a Balkán egyik legnagyobb múltú rendháza éppen Bosznaszarájban, azaz Szarajevóban működött; 1462-ben alapította Isza bég. Haszan családjának boszniai kapcsolatai egyértelműek, apja, nagybátyja és ő maga is jó néhány évig irányította a tartományt. Valószínű tehát, hogy éppen a szarajevói kolostor adhatta az ihletett a pécsi rendház alapításához. A fentiekből úgy vélem, a nyitva maradt kérdések ellenére is jól kirajzolódik egy nagyhatalmú, a boszniai és a kanizsai végek életében meghatározó szerepű család története, amely sok szállal kötődött Pécs városához. Az a tény pedig, hogy Haszan szűkebb családjának éppen Jakova volt a központja, egyértelműen eldönti a hódoltság legépebben fennmaradt dzsámijának alapítójával kapcsolatos kérdést. Így viszont a komplexum semmiképpen sem épülhetett a 16. század második felében: az alapítás legkorábban az 1620-as évek második felére tehető, magam azonban inkább néhány évvel későbbre tenném.
Sudár Balázs

Mevlana és a versei

mevlana1(„Mauláná” annyit jelent, mint „a mi mesterünk” Rúmí pedig, hogy római, azaz kisázsiai, minthogy Kis-Ázsia korábban a Keletrómai Császársághoz tartozott.) R. Bálkhban született 1207-ben és mintegy 14 éves volt, mikor atyját, a mohamedán teológust, száműzték a városból. A család nem kis szerencséjére, mert így megmenekültek a mongol vérfürdőtől. Hosszú bolyongás után a kis-ázsiai szelcsuk szultanátus fővárosában, Konjában (Iconium) telepedtek le. Atyja halála után R. vette át a teológiai katedrát és atyja prédikátorságát. Nemcsak mecsetekben, hanem köztereken is szónokolt, nagyszámú hallgatóság előtt.

A szúfizmusba (iszlám misztikába) atyja egyik tanítványa vezette be, de R. életének döntő változása akkor következett be, amikor egy Sámsz-i Tábrízí nevű vándordervis érkezett Konjába. R. rajongó imádattal fordult a hipnotikus tekintetű ember felé, akiben „Allah tökéletességének földi tükörképét” vélte felfedezni. R. tanítványai féltékenyek lettek a dervisre, úgyhogy fenyegetéseik elől Sámsz-i kétszer menekült el Konjából, de R. fiát küldte utána és visszahozatta. Harmadszorra, 3 évvel érkezése után, 1247-ben a dervis nyomtalanul eltűnt; állítólag R. tanítványai tették el láb alól. A következőkben R. azonosította magát a nyomaveszett dervissel, mintha annak inkarnációja volna, és tulajdon verseit is annak neve alatt (Diván-i Sámsz-i Tábrízí) adta ki. Ezután megalapította táncoló, másként őrjöngő dervisek rendjét, melynek ő lett első nagymestere. 1273-ban halt meg Konjában; sírja mindmáig zarándokhely, a mellette épült Mevlivi (Mauláná) közösség rendházaival és iskoláival. – A legjelentősebb perzsa misztikus költő 60000 párrímet hagyott az utókorra. Ezekben, virágnyelven bár, de közérthetően, nem annyira a szúfik tanait, mint életérzését adja elő. Szúfizmusa számos forrásból táplálkozik, elsősorban Plotinoszból és a hellén neoplatonistákból, de helyet kap benne a panteizmus, a gnoszticizmus és nemegyszer Mózes, Krisztus, Buddha, Mohamed szellemi örökségének egy-egy töredéke. A világ azonos az istenséggel. A nap és a porszem egyformán az ő partikulája. Az ember, a Mindenható kiszakadt része, visszavágyódik, nem Istenhez, hanem Istenbe. A szúfik közössége részegen fetreng a kocsmában, mert berúgtak az istenség jelenlététől. (A kocsma és a részegség szimbólikusan is értelmezhető.) Isten angyala légyottra hívja az aszkétát, és szerelmi mámorban ölelkezik vele, de az istenséggel való végleges egyesülést csak a halál hozza meg. Mindezt – és még sokkal többet – a szúfik nem dogmák formájában hirdették; a dogmákat náluk rajongás pótolta.

Ugyanekkor aszkézisük megfért egyfajta szelíd hedonizmussal; valamennyien egyetértettek az ember istenítésében, a panteizmus szeretetteljes kiterjesztésében állatra, növényre, holt tárgyakra és egyetértettek a három monoteista vallás fanatizmusával szemben a vallási toleranciában. Ennek az irányzatnak volt legköltőibb és – tulajdon kifejezése szerint – legbolondabb képviselője Rúmí. 120000 sor verse a szúfi hívő Bibliája; a nem-bennfentest a versek tematikus azonossága untatja, a metaforák és kifejezések szűntelen ismétlése fárasztja, csakúgy, mint Ibn al-Arábi versei, Buddha szerzeteseinek zsoltárai, vagy a keresztény egyházi énekek Szent Ambrustól XIII. Leó pápáig. (Faludy György gyüjtése) DZSELÁL ED-DÍN RÚMÍ – Irán és talán az egész világ legnagyobb misztikus költője (született Balkhban 1207-ben, meghalt a kisázsiai Konjában 1273-ban). A mongol invázió elől a család Konjába (Iconium) menekült. Rúmi, apja mesterségét folytatva, teológiát tanított, mikor 1244-ben Konjába érkezett a rejtélyes vándorló szúfí, Samszo’d-Dín Tebrízí, akinek hatására Rúmí is szúfí lesz, és szakít addigi életével. Lelki mestere ihletésére írta dívánját, a szúfízmus legköltőibb és legmélyebb lírai emlékét, amely mestere, Samsz-e Tebríz nevét viseli (Kolliját-e Samsz-e Tebrízí). A mintegy huszonhétezer párverset számláló monumentális műve, a Meszneví-je ma’naví (A dolgok belső értelméről szóló didaktikus költemény) a szúfízmus summája, s az eredetileg illusztrációként szolgáló, de már-már teljesen önállósuló (gyakran népi eredetű) történetek kimeríthetetlen kincsesbányája. Bolgár – Volga-parti város neve, Kazantól száz mérföldnyire. Szaqszín – két város neve, az egyik Kína határán, a másik – valószínűleg erről van szó – a kazárok földjén. Irák két királyságát – az egyik Iráq-e’adzsamí, Perzsia nyugati provinciája, a másik Iráq-e ‘arabí, a Tigris és Eufrátesz közti vidék. Az első ő, a végső ő – a Korán 57. szurájának 3. verséből. Az eredetiben arabul. Záf hegy – a népi hiedelem szerint ötszáz paraszanga (1 paraszanga = 6240 m) magas hegy, amely körülveszi a földet. A dévek és a perík lakhelye. A muszlim geográfusok a Kaukázussal azonosítják. Anqá – mitikus óriás madár, amely talán azonos az Ezeregyéjszaka Rokhjával. A szúfik szimbolikájában az ismeretlen isten jelképe. Ibn Szína – a legnagyobb muszlim filozófus, akit a középkori Nyugat-Európában Avicenna néven ismertek (született 980 körül, meghalt 1037-ben). sár-házban – a testben. Madaram – a szúfík gyakran nevezték így a lelket. seríf – a próféta leszármazottjait hívták így. Dzsunaid – iráni származású híres szúfí (meghalt Bagdadban 909-ben). Bájazíd – a legnagyobb szúfík egyike, iráni származású, igazi neve Abú Jazíd Basztámí (meghalt 874 körül). pír – szúfí sejk, mester. kháridzsita – muszlim szekta, amely Alí és Mu’ávija küzdelme során keletkezett. Később több ágra bomlott.

Az iszlám betű szerinti, szigorú betartását követelte, politikai téren pedig a kalifának a közösség által történő választását hirdette. Itt: hitetlen. ghúl – rossz szellem, démon. Vaszít – híres arab jogtudományi mű. Mubít – a tudós al-Száhib ibn’Abbád (megh. 995) híres szótára. RUBÁÍK Sudár Balázs fordításai A szépségektől csókot veszel… – szólt kedvesem – Az enyém nem kell? Aranyat adjak? – kérdem. – Értéktelen. A lelkemet kéred? – így felelt: – Igen. Míg a lélek napjának arca fenn ragyog A szúfi, mint minden porszem, táncolni fog Azt mondják, a sátán műve ez E sátán szép. S a léleknek ő a test. Reám pillant kedvesem. Zokogok keservesen. A szóbeszéd szél nekem: Tüzemet vele gerjesztem. Míg velem vagy, nem hagy aludni szerelmem Ha nem vagy itt, nem hagy nyugodni keservem Ó, Istenem! Két napja kerül az álom S te jól tudod, egyforma mindkét éjjelem. Ej, kemény szavú! Összetörted szívemet Méltatlan tán? Miért nem adsz kegyelmet? Ó, jaj! Édes szád nem szól keményen sosem Én hordom magamban keserűségemet… Szerelmed tüzétől gyúlt a szívem lángra Szavaid árja ömlött lelkem folyójába A víz káprázat, a tűz villám volt csupán A mesének vége. Álom volt talán. Hajnalban eljött hozzám az, akit szép arcáért irigyelnek az égiek is. Tekintetét szívemre szegezte: S míg eljött a reggel, sírt ő, és sírtam én. Akkor azt kérdezte: Kettőnk közül vajon melyikünk szerelmes? Lelkem! Szíved s szívem közt út halad Szívem ismeri azt az utat. Szívem olyan, mint az áttetsző, tiszta víz Tükrében a holdfény húz vonalat Jer éjszaka! Sötéted a titkok útikalauza Mert idegen szemek elől rejtett. Szememre álom borult, szívemre szerelem. Kedvesem szépsége, nézd, mit tett velem. Múlt éjjel, hasonszőrű legényekkel A fűbe heveredtünk. Volt borunk, égett a tűz, szólt a zene. Bár Te lettél volna ott, más senkise. Ej pohárnok! Oly bort adj nekem Mely vizet s földet nem látott sosem Nem a testem, a szívem beteg Mire jó a sörbet? Bort adj, bort nekem!
Sudár Balázs, Terebess online

16,474FansLike
639FollowersFollow