2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1457

Osztrák és magyar renegátok mint szultáni tolmácsok: Mahmúd és Murád terdzsümán [1]

topkapiIsmeretes, hogy a 16. századi Oszmán Birodalomban aligha létezett értékesebb árucikk az eleven embernél. A szultán európai hadjáratai nyomán rabok sokaságát hajtották a birodalom belsejébe.[2] Az oszmánok fogságába esett keresztény ifjak sokszor azon az áron menekülhettek meg a kemény rabságtól – ez gyakran gályarabságot jelentett – ha körülmetélkedtek, azaz muszlimmá, renegáttá, „törökké lettek”.[3] Így volt ez Magyarország oszmán uralom alatt álló részében éppúgy, mint a fővárosban, Isztambulban.

A rabsorsból való kiemelkedésnek ezt az útját jól példázza egy magyarból lett oszmán íródeák levele: „Én keresztyén fi vagyok; gyermekségemben rabbá estönk mind atyámval egyetembe. Az atyám kiváltozék [azaz pénzen kiváltotta magát], és engemet törökké tőnek… Annakutána engem török oskolában adának; azt is megtanulám.”[4] A budai János deákot, a levél íróját Arszlán budai pasa nevelte ki kancelláriai szolgálatra. A hozzá hasonló tollforgató magyar renegátok közül kerültek ki a budai pasák íródeákjai és titkárai.[5] Az isztambuli janicsár-iskolákban és szeráj-iskolákban képzett áttért ifjak legjava persze sokkal fényesebb hivatali pályát futott be, mint a birodalom peremvidékén, az oszmán végvárakban és helyőrségekben szolgáló, hasonló sorsú írástudók.[6] A szultán udvarában nagy becsben álltak a dragománoknak (terdzsümánoknak) nevezett renegát szultáni tolmácsok, akik a fordításon messze túlmenő, komoly szerepet játszottak az oszmán diplomáciában. A császári dragománok a legrangosabb külügyi tisztviselőknek számítottak, ők fogadták az európai diplomatákat, ők vezették a népes oszmán követégeket, s értelemszerűen az oszmán hírszerzés kulcsfigurái, csaknem mindig kettős ügynökök voltak.[7] A vallásváltoztatás és a magas szultáni szolgálat életre szólóan megszabta a sorsukat, nem tudunk arról, hogy bármelyikük hűtlenné vált volna a muszlim valláshoz és a szultánhoz.[8]

Mindazonáltal rendkívül érdekes figyelemmel kísérnünk azt, hogy miként ápolták anyanyelvi tudásukat, ismerték-e szülőföldjük történelmét, irodalmát, kultúráját. Legalább ennyire izgalmas nyomon követni vallási nézeteik megnyilvánulásait. ők ugyanis minden más oszmánnál többet tudtak a kereszténységet megosztó vallási küzdelmekről. Kérdés, bekapcsolódtak-e a szülőföldjükön dúló hitvitákba? Két isztambuli tolmács-diplomata párhuzamos életútját vázoljuk most föl. Az egyikük anyanyelve német volt, a másikuké magyar. A bécsi születésű Mahmúd terdzsümán eredeti neve Sebold von Pibrach volt,[9] a Nagybányáról származó Murád dragomán pedig születésekor a Somlyai Balázs nevet kapta.[10] A diplomáciai tevékenységen túl mindketten írók és költők is voltak, irodalmi hagyatékuk a 16. századi magyar-oszmán kulturális kapcsolatok legfontosabb dokumentumai közé tartozik. Mahmúd török nyelven írt magyar krónikája, a `Tarih-i Ungurus` régóta foglalkoztatja a magyar történészeket és irodalomkutatókat.[11] Murád dragomán pedig mint az egyetlen ismert magyarul író oszmán-török költő szerzett magának nevet az irodalomtörténetben. Egyúttal az ő `Himnusz`a az egyedüli olyan muszlim hitbuzgalmi irat a 16. században, amely a magyarországi keresztények vallási kontroverziáiba iszlám oldalról bekapcsolódik.[12] Mind Mahmúddal, mind Muráddal több magyar, német és osztrák tanulmány foglalkozik, ám közös sorsuknak, egymással való személyes kapcsolatuknak és gyakori együttműködésüknek eleddig még senki sem szentelt figyelmet. Való igaz, hogy a rájuk vonatkozó források rendkívül szűkösek, s az adatok értelmezése nagy körültekintést igényel. A kútfőkben szereplő oszmán személyek természetesen egytagú neveket viselnek, s ezeket gyakran összekeverik, félreértik és -írják.[13]

Nem csoda, hogy a kor oszmán szereplőinek azonosítása körül ma is nagy még a zavar. A Mahmúdra vonatkozó legújabb kutatások, elsősorban Ernst Dieter Petritsch és Szakály Ferenc tanulmányai nyomán néhány, kettejük kapcsolatát illető feltevést mégis meg lehet kockáztatni. Mahmúd terdzsümánról csak a legutóbbi időben derült ki, hogy egy bécsi zsidó kereskedő, Jacob von Pibrach Sebold nevű fiával azonos.[14] Petritsch sok félreértést tisztázó tanulmánya szerint továbbra sem tudjuk, hogy mikor és mi okból került oszmán fogságba. Petritsch rendkívül kritikusan viszonyul az 1567-es császári követséggel Isztambulba érkezett Marcantonio Pigafetta `Itinerarió`jához, mely életteli leírást ad a szultán dragománjairól, köztük az idős „Mahometto dragomano”-ról, aki korábban „német nemes” volt s kitűnően beszél latinul és más nyelveken. Pigafetta azt is elmondja, hogy a dragomán II. Lajos magyar király apródjaként vonult a mohácsi csatába, ott fogták el az oszmánok, s ekkor került a szerájba.[15] A pontatlanságok ellenére világos, hogy Pigafetta magával a híres oszmán politikussal találkozott. Mahmúdot már 1541-ben olyan diplomataként említik, aki régtől fogva oszmán szolgálatban áll,[16] nem lehetetlen tehát, hogy valóban az 1526-as mohácsi csatában fogták el. Rendkívül érdekes, hogy a magyar származású Murád tolmács származására szintén nemrégiben derült fény. A Varjas Béla és Szabó András által talált emlékkönyv-bejegyzések bizonyítják, hogy a renegát Murád bég Nagybányán született, Somlyai Balázsnak hívták, és a mohácsi ütközet idején tizenhét éves volt.[17] Londonban őrzött muszlim katekizmusában maga Murád is elmondja, hogy a mohácsi csatát követően került oszmán fogságba, s muszlimmá lett.[18] 1573-ban az Ungnád Dávid isztambuli követ kíséretében lévő Stephan Gerlach találkozott Muráddal, s megtudta róla, hogy „valaha Bécsben tanult”.[19] Mindezek alapján talán feltételezhetjük, hogy a két nagyjából egykorú fiatalember együtt, egyszerre került az oszmánok kezébe. Sőt, az sem kizárt, hogy már gyermekként, a bécsi iskolában tanulótársak voltak, s együtt csatlakoztak Lajos király kíséretéhez. Későbbi szoros együttműködésükre utal az a tény, hogy Ungnád Dávidék követszállását együtt látogatták meg. Gerlachnak az is feltűnt, hogy kettejük közül a német származású tolmács, tehát Mahmúd a vezető. Úgy tűnik fel tehát, hogy a magyar Murád bég Mahmúdnak, a szultáni diplomácia magas rangú tisztviselőjének alacsonyabb beosztású, közvetlen munkatársa volt.[20]

Murád gyakran találkozhatott a legkülönfélébb keresztény követségek tagjaival, akiknek barátságát tudatosan kereste. Arnold Manlius albumába – szokása szerint – három nyelven írta be a következő szentenciát: „Sokkal jobb az ellensíg az olyan barátnál, akki teveled nem egyet érez” (vö. Cicero: `De amicitia` 24, 90). Nem tudni, elkísérte-e Murád Mahmúdot európai követútjaira. Mahmúd 1541 és 1575 közt nagyon sok diplomáciai missziót vezetett Bécsbe,[21] Erdélybe,[22] Lengyelországba,[23] Itáliába, Franciaországba.[24] A halál is egyik követútján érte, Prágában.[25] Nagyon valószínű, hogy 1550-től Mahmúd és Murád együttműködtek a Porta erdélyi ügyeinek intézésében, ahol Rüsztem pasa nagyvezír politikai szándékait próbálták érvényre juttatni. Az oszmánok ekkor a Habsburg-kézben egyesült Erdély és a királyi Magyarország közé kívántak éket verni, s Szapolyai János és Izabella királyné fiát, János Zsigmondot próbálták visszahozni Erdély trónjára.[26] Mahmúd mint a Porta magyar és erdélyi ügyeinek felelőse 1550 márciusában Bécsben tárgyalt Ferdinánddal, s közben kikémlelte a király Fráter Györggyel szőtt kapcsolatait.[27] Később, 1550 nyarán ő vitte be Erdélybe oszmán követség élén a szultán János Zsigmondot támogató s Martinuzzit elítélő parancsát. Személye – mint a Porta politikájának legfőbb erdélyi képviselőjéé – széles körben ismeretes volt, Tinódi Sebestyén is többször szerepelteti őt a korszak történetét feldolgozó verses históriájában.[28] Egy évre rá érkezett Erdélybe Murád is, akit Martinuzzi Fráter György meggyilkolását követően a Habsburg-seregek harminc hónapig tartó fogságba vetettek.[29] Ám nem ő volt ott az egyetlen oszmán fogoly. A források több lefogott csaust emlegetnek, köztük „Mehmed” főcsaust is.[30] Mivel a Mehmed és a Mahmúd neveket rendre összetévesztették, nem lehetetlen, hogy Mahmúd és Murád együtt kerültek Castaldo császári generális fogságába. Mahmúdról egyébként 1550 és 1553 közt hallgatnak a források. Az elfogott főcsaus „dervis” néven emlegetett „famulusában” a szakirodalom eddig is Murádot vélte felismerni.[31] Murádot maga Rüsztem pasa váltotta ki a rabságból, a nagyvezír mutatta be Szülejmán császárnak, aki megtette őt portai tolmácsnak, a latin és magyar szövegek fordítójának.[32]

Murád tehát csak 1553-tól dolgozott szultáni tolmácsként. Nagyon valószínű, hogy Murád kinevezését – közös szabadulásuk után – egykori bécsi tanulótársának, Mahmúdnak köszönhette. A két oszmán dragomán közeli kapcsolatából arra is joggal következtethetünk, hogy ránk maradt történelmi és irodalmi műveik is bizonyos fokú együttműködés eredményeképp születtek. Rajtuk kívül nem ismerünk olyan isztambuli oszmánokat, akik a 16. században a magyar történelem és irodalom terén bárminemű tevékenységet folytattak volna.[33] Mahmúd az 1540-es években írta nevezetes magyar történeti művét, a `Tarih-i Ungurus`-t. Újabban feltételezik, hogy a könyv elkészítéséhez egy magyar nyelvben járatos segítőtársat is igénybe vett.[34] Különösen érdekesek ebből a szempontból az egykor Bécsben őrzött `Képes krónika` arab betűs bejegyzései.[35] Felmerült, hogy a széljegyzetek esetleg Mahmúdtól származhatnak, aki saját művének szerkesztésekor valóban megfordult Bécsben.[36] Csakhogy ezek a bejegyzések magyar nyelvűek, s így inkább lehetnek a magyar anyanyelvű konzultánséi. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy ez a segítőtárs Murád, azaz Somlyai Balázs volt. őtőle ugyanis valóban ismerünk magyar szövegeket arab betűkkel lejegyezve.[37] Tudjuk, hogy Murád maga is foglalkozott történeti művek fordításával. Idős korában, 75 évesen került ismeretségbe az 1584-85-ös császári követség tagjaival, Philipp Haniwalddal és Johannes Löwenklauval. Löwenklau Murád béget művelt, sok nyelvet beszélő emberként mutatja be (arab, perzsa, oszmán-török, latin, magyar és horvát), s azt is tudatja, hogy az öreg tolmácsot mértéktelen borszeretete miatt elbocsátották állásából.[38] 1571-ben Arnold Manlius Stammbuch-jába be is írta a következő bölcsességet: „Az bor vín embernek szopni valo teje”. Kérdés persze, hogy Murád kegyvesztése mögött nem a befolyásos felettes, Mahmúd halála áll-e? Alighanem így történt, hiszen a neves diplomata egykori munkatársa, az „öreg Murád” egy évvel Mahmúd halála után Ungnád Dávid közbenjárását kérte a szultánnál, mert mind ő, mind gyermekei állás és fizetés nélkül maradtak.[39] Murád dragomán ekkor irodalmi és történelmi ismereteit próbálta eladni a nyugati követeknek. Sikerrel. Komoly pénzt kapott az általa latinra fordított oszmán-török krónikáért, melynek legfontosabb része Nesri történeti műve volt.[40]

Ezt a kódexet (`codex Hanivaldanus`) Löwenklau felhasználta latin és német nyelvű híres munkájához, a `Historiae Musulmanae Turcorum`hoz. Kevesen tudják, hogy ez a könyv, mely sokáig az oszmán történelemre és az oszmán szokásokra kíváncsi nyugati olvasók csemegéje volt, egy magyar renegát tolmácsnak köszönheti a létét. A kor politikusai keleten és nyugaton egyaránt óhatatlanul beleütköztek a vallás problémáiba. Az oszmánok általában pragmatikusan szemlélték a meghódított keresztény országok vallási csatározásait. Ha tehették, kitértek a véleménynyilvánítás elől hitvitákban, ha nem, annak a félnek adtak igazat, amelynek győzelmét helyi, pillanatnyi érdekeik alapján számukra kifizetődőbbnek vélték.[41] Mégis kétségbevonhatatlan tény, hogy uralmuk alatt a reformáció tanai rohamosan terjedtek, s az iszlám sajátos vallási türelme a legradikálisabb protestáns felekezeteket is megtűrte. A keresztény teológiai disputáktól távol tartották magukat a muszlimok.[42] A renegát oszmán diplomatákra ez az általános megállapítás aligha vonatkoztatható. ők állandóan egykori hazájuk értelmiségijei közt mozogtak, rájuk nem volt jellemző a keresztényekkel szembeni általános muszlim bizalmatlanság. Ha ritkaságszámba megy is, mégsem véletlen tehát, hogy mind Mahmúd, mind Murád belebonyolódtak a keresztények közti vitákba. Köztudomású, hogy egyes radikális protestáns gondolkodók Erdélyen át végül is Isztambulban kötöttek ki, ahol az 1570-es években valamiféle unitárius „lobbyt” hoztak létre. A legnevezetesebb isztambuli szentháromságtagadó a Heidelbergből menekült Adam Neuser volt, aki belső fejlődésének végpontján áttért az Iszlámra.[43] újabban vált ismeretessé, hogy Neusert Mahmúd házában szállásolták el, s általában Mahmúd látta el a renitens isztambuli protestánsok – többségükben németek felügyeletét.[44] Az is megtörténhetett, hogy Mahmúd alkalomadtán segítségükre kelt az unitáriusoknak a kálvinistákkal folyó ádáz küzdelmükben. 1574-ben az oszmán uralom alatt álló kálvinisták a nagyharsányi zsinaton halálra ítélték unitárius vitapartnerüket, Alvinczi Györgyöt, kihasználva, hogy az a Koránra is tett becsmérlő megjegyzéseket.[45] Az elkeseredett unitáriusok ekkor a Portán kerestek támogatást a revanshoz. Ezt meg is kapták, mégpedig „a hatalmas császárnak tolmácsa levele” által, aki egyenesen biztatta őket, hogy vegyenek elégtételt Kálvin hívein.[46] Többeket foglalkoztat, vajon ki lehetett ez a befolyásos tolmács.[47]

Van, aki azt mondja, a tolmács maga Neuser volt.[48] Adam Neuser azonban sohasem szolgált szultáni tolmácsként, s bármily otthonosan mozgott is isztambuli körökben, arra nem volt hatalma, hogy ilyen súlyú ügyekben felhatalmazást vagy bátorítást adjon bárkinek.[49] Sokkal inkább Neuser felügyelőjét és pártfogóját, Mahmúd terdzsümánt gondolhatjuk a levél szerzőjének. Neki megvolt a kellő hatalma, hogy eljárjon ebben az ügyben. Annál is inkább így lehet ez, mert a kérdéses időpontban, 1575 februárjában Mahmúd éppen Magyarországon tartózkodott, ekkor ment utolsó követi állomása, Prága felé.[50] Murád ránk maradt életműve iszlám kegyességi irodalom. Prózai és verses írásait keresztény olvasóközönségnek szánta, hogy – miként írja – „kedvet ébresszen bennük az Iszlámra”.[51] Hosszú erdélyi fogsága során több ízben megpróbálták visszatéríteni a keresztény hitre, de ő állhatatos maradt. Állítása szerint `Himnusz`ának magyar változatát fogsága alatt szerezte, 1550 és 1553 közt. A három nyelven – latinul, magyarul és törökül – írt vers ránk maradt változata azonban jóval későbbről, az 1580-as évek elejéről való. Ennek lényege egy a Tórával és az Evangéliummal összeegyeztetett egységes iszlám Istentan. A vers nélkülöz minden erőszakot, fölényességet vagy térítő szándékot, s hangsúlyozza a kegyes életvezetés fontosságát mint a vallás alapját. Az Iszlámot olyan univerzalisztikus vallásként mutatja be, amelyet a szélsőséges dogmatizmustól eltávolodó egyistenhivők, így a keresztények is nyugodt lelkiismerettel elfogadhatnak. Rendkívül szembeötlő a költemény egyértelműen protestáns érvrendszere: „Mert az írás azt mondja, hogy az Istent / Meg nem ismerhetjük, mígnem magunkat [meg nem ismerjük], / Ha esmerénk ilyen semmi voltunkat, / Csak ő vagyon, nincsen más, tudjuk őtet.” Vagy: „Nincsen üdvösség az cselekedetben, / De az Istennek ő adományában…” stb.[52] Murádot már erdélyi katolikus fogvatartói is kegyes muszlimként ismerték, azt mondták rá, „türk papasi”, azaz „török” (értsd: mohamedán) „pap”, aki a Tórát, a Zsoltárokat és az Evangéliumot is ismeri.[53]

Kérdés azonban, hogy – miként írja – már ekkor a magyar protestáns frazeológia tárházából merítve védelmezte-e „igaz hitét”? Nem lehetetlen, de valószínűtlen. Versének univerzalizmusa, s egyáltalán az a szándéka, hogy az Iszlámot a magyarok és más keresztények számára népszerűvé, elfogadhatóvá tegye, inkább abból az antitrinitárius szellemi környezetből kaphatott biztatást, amelynek – tudjuk – felettesével, Mahmúddal és a renegát unitárius Neuserrel együtt az 1570-es évek Isztambuljában tagja volt. De másképpen is felfogható a vers üzenete, mégpedig úgy, hogy ez válasz a keresztény vallásegységesítési törekvésekre,[54] vagyis, hogy Murád szerint csupán egyféle vallási univerzalizmusnak van helye a földön: az Iszlámnak. Mahmúdnak és Murádnak különleges sors jutott. Részesei, sőt eleven szereplői voltak a 16. század nagy népi, nyelvi, vallási mozgásainak. S mint akik népek, nyelvek és vallások közt ide-oda közlekedtek, különlegesen gazdag tudással rendelkeztek mindezekről a mozgásokról. Kár, hogy ennek a tudásnak csupán a töredéke maradt ránk.

Jegyzetek [1] A dolgozat rövidített angol nyelvű változata elhangzott az `Europa und die Türken in der Renaissance` című Wolfenbüttelben tartott konferencián (1997. szeptember 22-26.): `Tarjumans Mahmud and Murad. Austrian and Hungarian Renegades As Sultan’s Interpreters.` Köszönettel tartozom Szakály Ferencnek, aki átadta nekem Mahmúd terdzsümán követútjaira vonatkozó adatgyűjtését. Ebből csupán a két portai tolmács személyes kapcsolatára vonatkozó – általam korábban nem ismert – adatokat vettem át. [2] Takáts Sándor, A török és a magyar raboskodás; `A pribékek`, in `Rajzok a török világból`, vol. I., Budapest, 1915, p. 160-303, 304-335; Tardy Lajos, `Rabok, követek, kalmárok az oszmán birodalomról`, Budapest, 1977.; Fodor Pál, `Adatok a magyarországi török rabszedésről`, in `Hadtörténeti Közlemények`, CIX (1996), fasc. 4., p. 133-142.; Pálffy Géza, `A rabkereskedelem és rabtartás gyakorlata és szokásai a 16-17. századi török-magyar határ mentén. Az oszmán-magyar végvári szokásjog történetéhez`, in `Fons`, IV (1997), fasc. 1., p. 5-78. [3] Takáts, 1915, vol. I, p. 168-170, 306-308.; Szakály Ferenc, `Magyar diplomaták, utazók, rabok és renegátok a 16. századi Isztambulban`, in `Szigetvári Csöbör Balázs török miniatúrái [1570]`, kísérő tanulmány, Budapest, 1983. [4] A levél kiadva: `A budai basák magyar nyelvű levelezése (1553-1589)`, kiad. Takáts Sándor, Eckhardt Ferenc, Szekfű Gyula, Budapest, 1915, p. 17-18. (No 19. – 1565. október 27.) [5] Takáts Sándor, `Oroszlán basa`, in `Rajzok a török világból`, vol. IV, Budapest, 1928, p. 75.; Uő, A magyar és török íródeákok, in Művelődéstörténeti tanulmányok a 16-17. századból, szerk. Benda Kálmán, Budapest, 1961, p. 173. [6] Matuz József, `Az Oszmán Birodalom története`, Budapest, 1990, p. 73. [7] Franz Babinger, `Pfortendolmetsch Murad und seine Schriften`. in `Literaturdenkmäler aus Ungarns Türkenzeit`. Hrg. von Franz Babinger, Robert Gragger, Eugen Mittwoch und J. H. Mordtmann. Berlin und Leipzig, 1927. p. 33-54.; Matuz József, `Die Pfortendolmetscher zur Herrschaftzeit Süleymans des Prächtigen`, in `Südost-Forschungen`, XXXIV (1975), p. 26-60.; Szakály Ferenc-Tardy Lajos, `Nyomozás egy magyar származású szultáni tolmács után`, in `Keletkutatás`, 1989. ősz. p. 60-67.; Szakály Ferenc, `Egy magyar szpáhi a 16. században: a rejtélyes esztergomi „Andreja deák”`, in `Keletkutatás`, 1992. ősz. p. 127-138.; Szakály Ferenc, `Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez`, Budapest, 1995. (Humanizmus és reformáció, 23).; Ács Pál, `Andreas Dudith’s Turkish brother in-low `(sajtó alatt mint a Zágrábi Egyetemen készülő Dudith-kötet része) [8] Szakály, 1995, p. 257. [9] Veress Endre, `Izabella királyné (1519-1559)`, Budapest, 1901, p. 301.; Matuz, 1975, p. 49-51.; Ernst Dieter Petritsch, `Der Habsburg-osmanische Friedensvertrag des Jahres 1547`, in `Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs`, XXXVIII (1985), p. 49-80. [10] Varjas Béla (`Balassi Bálint és a 16. század költői`, vol. II, Budapest, 1979, p. 1014) Wolfenbüttelben talált egy ezidáig publikálatlan emlékkönyv-bejegyzést, amely azt bizonyíthatná, hogy a renegát Murád bég eredeti magyar neve Somlyai Balázs volt (Szakály-Tardy, i. m. 60-67.; Horváth Iván, `Egy kiaknázatlan műfajtörténeti forráscsoport: XVI. századi kéziratos versgyűjtemények`. ItK 1983. 1-3. 80.). Érdekes, hogy Varjas ugyanott találta meg Csöbör Balázs képeskönyvét (Herzog August Bibliothek 206. Blankenburg), s ezt közlésre átengedte Szakály Ferencnek. A kötet előszavában Szakály már említi a wolfenbütteli emlékkönyvet Somlyai Balázs nevével, de sajnos jelzet nélkül. Miközben a wolfenbütteli emlékkönyvet továbbra is keressük, Szabó András rátalált egy másik album amicorumra, mely Murád bejegyzéseit tartalmazza – ezúttal Heidelbergben (Universitätsbibliothek Heidelberg. Hs 487.). Andrea Alciati `Emblematá`jának egyik példányáról van szó (Frankfurt am Main. 1566), amely Arnold Manlius későbbi kölni orvosprofesszor emlékkönyvéül szolgált. A könyv tulajdonosa keresztény követség tagjaként 1571-ben Konstantinápolyban járt, ekkor találkozott Murád béggel, aki többek közt a következőket írta be albumába: „Dominus Muratus interpres curie excellentissimi Cesaris turcorum, Sultani Selimi [II. Szelim: uralkodott 1566-1574], olim in Hungaria Blasius Somlyay de Rivulo Dominarum [=Asszonypataka=Nagybánya] ungarice Szathmar Banya vocata civitate. Murat beg, hatalmas twrewk czaszarnak tolmacza, Magyar orszagba rigen Somlyay Balas Nagy Banyay. In Constantinopoli, mense Maio, anno virginei partus 1571, anno prophete Muhamedi 978.” Ezzel Murád dragomán eredeti magyar nevének kérdése megoldódott. [11] Hazai György, `”Tarih-i Ungurus” – Eine Hanschrift aus der Bibliothek der Ungarischen Akademie der Wissenschaften`, in `Jubilee Volume of the Oriental Collection 1951-1976`, Budapest, 1978, p. 89-93.; `Nagy Szülejmán udvari emberének magyar krónikája. A Tarih-i Ungurus és kritikája`, ford. és a bevezető tanulmányt írta Hazai György, Budapest, 1996. [12] Kiad. Babinger, i. m. p. 33-54.; Varjas, i. m. 596-612.; Kritikai kiadása az RMKT soron következő XVI. századi sorozatának 11. kötetében jelenik meg. – Murád Himnuszának vallástörténeti kuriozitásairól lásd: Horváth Iván, i. m. p. 80. [13] Vö. Szakály, 1995, p. 256. [14] Petritsch, p. 60-61.; Szakálynál (i. m. 1995, passim) mindenütt hibásan: „Pribrach”. Mind Petritsch, mind Szakály figyelmét elkerülte, hogy Veress Endre már 1901-ben tisztázta Mahmúd származásának kérdését (Veress, i. m. 301. 3. j.) [15] „Mahometto dragomano [=Mahmúd]: Ma per esser favorito da Mahometto bassa, oltra la grossa entrata, ch’egli ha, č anteposto a Mahometto, pur anc’egli dragomanno, nobile Tedesco, et di maggior etŕ et di piú prontezza nel parlar delle lingue. Parla benissimo latino, et č huomo che dimostra haver giudizio, et essere destro ne maneggi. Costui essendo paggio di Lodovico, re di Ungaria, dopo la rotta di Moacch fú preso da Turchi, et posto nel serraglio.” in Peter Matkovic, `Putopis Marka Antuana Pigafette u Carigrad od god 1567`, in `Starine`, Zagreb, 1890, p. 143. Vö. Peter Matkovic, `Putovanja po Balkanskom poluotoku XVI. vijeka. Putopis Marka Antuana Pigafette, ili drugo putovanje Antuna Vrancica u Carigrad 1567 godine`, in `Rad`, 1890, p. 65-168.; Florio Banfi, `Pigafetta Marcantonio, Veranzio Antal katonai szakértője`, in `Hadtörténeti Közlemények`, 1936, p. 58-74. [16] Petritsch, p. 60. [17] Varjas, p. 1014.; Szakály, 1983, p. 11.; Szakály-Tardy, 1989, p. 64. [18] `Coequalitas faciei versus Deum`, lásd Babinger, p. 35, 40. [19] `Stephan Gerlachs deß Aeltern Tage-Buch der… durch den Wohlgebohrnen Herrn Hn. DAVID UNGNAD… glücklichst-vollbrachter Gesandtschafft`, ed. von Samuel Gerlach, Frankfurt, 1674.; Magyar kiadása: `Ungnád Dávid konstantinápolyi utazásai`, ford., bev. Kovács József László, jegyz. Fenyvesi László, Kovács József László, Budapest, 1986, p. 144.; Matuz, 1975, p. 53.; Szakály, 1995, p. 256. [20] Ungnád, 1986, p. 144. [21] Petritsch, passim [22] Eudoxiu Hurmuzaki, `Documente privitóre la istoria Romanânilor`, vol. II/1., publ. de Neculai Iorga, Bucuresti, 1900, passim. [23] Veress, passim [24] Matuz, 1975, p. 49-51. [25] Takáts Sándor, `Török követjárás a hódoltság korában`, in `Rajzok a török világból`, vol. II, Budapest, 1915, p. 367-370. – Mahmúd megérkezéséről Prágába Sir Philip Sidney is beszámol Jordán Tamáshoz írt levelében: `The Completed Prose Works`, vol. III, Oxford, 1965, p. 102. [26] Szakály, 1995, p. 207. [27] Veress, p. 301.; Petritsch, p. 63. [28] Tinódi Sebestyén, `Krónika`, kiad. Sugár István, bev. Szakály Ferenc, jegyzetek Sugár István és Szakály Ferenc, Budapest, 1984, p. 109-110, 114, 516. [29] Kropf Lajos, `Terdsüman Murád`, in `Századok`, 1897, p. 387-390. [30] Georg Pray, `Epistolae procerum Regni Hungariae`, vol. II, Preßburg, 1806, p. 343, 352, 367. [31] Joseph von Hammer-Purgstall, `Geschichte des Osmanischen Reiches`, vol. III, Pest, 1827-1835, p. 724.; Babinger, p. 36-37. [32] Hammer, vol. IV, p. 111.- Lásd Murád török nyelvű előszavát három nyelven írt `Himnusz`ához: Babinger-Gragger-Mittwoch, Literaturdenkmäler, p. 143-146. [33] Mahmúd még idős korában is rendelt könyveket Bécsből. Tudjuk, hogy 1573-ban két „Theatrum orbis”-t és más könyveket küldenek neki saját kérésére. Minderről lásd: Takáts Sándor, 1961, p. 179. [34] Hazai, 1996, p. 15. [35] Zsinka Ferenc, `A bécsi Képes Krónika török bejegyzései`, in `Magyar Könyvszemle`, XXX (1923), p. 248-250. [36] Hazai, 1996, p. 19. [37] Bodleyan Library, Oxford, Marsh 179. – Robert Gragger, `Der magyarische Text von Murad’s „Glaubenshymnus`” mit deutscher Überstzung, in `Literaturdenkmäler`, p. 55-69. [38] Johannes Löwenklau, `Neuwe musulmanische Histori türkischer Nation`, Frankfurt am Main, 1590, p. 8.; Babinger, p. 39. [39] Ungnád, 1986, p. 195. [40] `Török történetírók`, ford. és jegyzetek Thúry József, vol. I, Budapest, 1893, p. 29-31. [41] Fekete Lajos, `Budapest a törökkorban`, Budapest, 1944 (Budapest története, 3.), p. 158-159. [42] Szakály, 1995, p. 311-316. [43] Christopher J. Burchill, `Die Heidelberger Antitrinitarier`, Baden-Baden-Bouxwiller, 1989 (Bibliotheca Dissidentium, 11.), p. 107-156. [44] Szakály, 1995, p. 317, 321. [45] Szakály Ferenc, `Volt-e református-unitárius hitvita 1574-ben Nagyharsányban`? in `A Ráday Gyűjtemény Évkönyve`, VII (1994), p. 14-31.; Balázs Mihály, `Teológia és irodalom. Az Erdélyen kívüli antitrinitarizmus kezdetei`. (Doktori értekezés.) Szeged, 1996, p. 51-71. [46] Válaszúti György, `Pécsi disputa` [1588], kiad. Németh S. Katalin, előszó, jegyzetek Dán Róbert, Budapest, 1981 (Régi Magyar Prózai Emlékek, 5), p. 106. [47] Szakály, 1994, p. 26.; Balázs, 1996, p. 64-65. [48] Pirnát Antal opponensi véleménye Balázs Mihály doktori értekezéséről, 1997 (kézirat) [49] Ungnád, 1986, p. 149, 153, 157, 162, 169.; Szakály, 1995, p. 319-322. [50] Budai basák, p. 72-76. – 1575. február 5., február 20., március 30., No 68., 69., 71. – A levelekből kiderül, hogy Mahmúd, a szultán „fő emböre”, Bécsből Prágába tartva megállt Budán is (február 1.), ahol – a nevezetes budai hitvita (február 8.) előtt mindössze öt nappal (Balázs, 72.) – számos aktuális kérdést megvitatott Szokollu Musztafa pasával. Innen folytatta útját Esztergomon, Komáromon (február 3.), Somorján (február 9.) és Pozsonyon (február 11.) át Prága felé.; Takáts, 1915, vol. II, p. 367-370.; Uő, `Török-magyar társadalmi érintkezés`, in Takáts, 1928, p. 30-31.; Matuz, 1975, p. 51. [51] Literaturdenkmäler, p. 143-146. [52] Horváth Iván, p. 80. [53] Murád valószínűleg tagja volt valamelyik dervisrendnek. Különösen jelentős volt ezek között a janicsárokkal szoros kapcsolatban álló bektasi rend, melyhez a híres budai Gül Baba-tekke is tartozott; vö. Fekete, p. 269-271. [54] Lech Szczucki, `Két eretnek gondolkodó (Jacobus Palaeologus és Christian Francken)`, Budapest, 1980 (Humanizmus és reformáció, 9.), p. 70-71.; Szakály, 1995, p. 312-314.

Ács Pál

Török bevándorlók történelmi helyzete Németországban

almanciFaruk Sen: The Historical of Turkish Migrants in Germany in Immigrants & Minorities, Vol. 22, Nos. 2&3, July/November 2003, pp. 208-227.

A török bevándorló munkások toborzása Németországban eredetileg a munkaerőhiány miatti ideiglenes intézkedés volt, de az idők során a bevándorlók letelepültek és csatlakoztak hozzájuk családjaik. Ez életstílus változáshoz és beilleszkedési zavarokhoz vezetett. A szerző a komplex integrációs folyamatot vizsgálja, a török közösség részvételét a német gazdaságban és a változásokat, amelyen a befogadó társadalomnak kellett átesnie ahhoz, hogy eleget tegyen egy olyan közösség szükségleteinek, amely immár negyven éve él Németországban.

A 2001-es év volt a török bevándorlás negyvenedik évfordulója Németországban. Jelentős számú török, kb. két és fél millió él Németországban: sokan közülük már ott születtek, és Törökországot csak szünidei látogatásokból ismerik. A bevándorlók többsége számára az integráció sikeres volt, de még mindig megmaradt az idegen lét érzése mind a törökök mind a németek körében. Ez az idegen lét a valóságban is létezik és a jelenség fő oka a törökök iszlám vallási háttere, amely jelentősen különbözik más, pl. dél-európai bevándorlók kulturális hátterétől. Az elutasítás okozta, hogy a törökök visszahúzódtak, és etnikai szigeteket alkottak. Az integráció elősegítésének és az elutasítás csökkentésének egyik legfontosabb eszköze növelni a tudást a németek körében a törökökről és a törökök körében a németekről. Ez a munka néhány fontos tényt és háttérvonást rajzol fel a németországi török vendégmunkások életéről, valamint aláhúzza a jelenlegi központi problémákat és feladatokat, amelyek az integráció fogalomköréből származnak. A második világháborút követően egy gyors fejlődési fázisba lépve a nyugat-európai országok megpróbáltak úrrá lenni a fellépő munkaerő hiányon, amely különböző gazdasági és demográfiai tényezőknek volt köszönhető. Gazdaságilag kevésbé fejlett dél-európai országokból importáltak munkaerőt. Törökország meglehetősen későn, az 1960-as években csatlakozott a munkaerőt kibocsátó országok körébe. A nyugat-európai török bevándorlás a Törökország és Németország között 1961-ben megkötött munkaerő toborzási egyezmény aláírásával kezdődött. Ezzel egyidőben Törökország aláírt még munkaerő toborzási egyezményeket Hollandiával, Belgiummal és Ausztriával 1964-ben, Franciaországgal 1965-ben és Svédországgal 1967-ben. Az 1960-as évek elején a török bevándorlók egy homogén csoportot alkottak Európában, amit többnyire férfimunkások alkottak. 1961-ben összesen 7116 fő török bevándorló érkezett Németországba.

Amikor Németországot elérte az 1973-as olajválság és gazdasági visszaeséssel kellett szembenéznie, akkor kénytelen volt leállítani az idegen munkaerő befogadását. Ekkorra a török bevándorló munkások száma elérte a 910 500 főt. Jelenleg kb 3,6 millió török él az Európai Unióban, amivel a legnagyobb számú idegen populációt alkotják. Ezek közül kb. 2,5 millió (beleértve azokat is, akik felvették a német állampolgárságot) Németországban él és Nyugat-Európa legnagyobb török közösségét alkotják. Jelenleg kb. 7,3 millió külföldi él Németországban. A törökök Németország teljes lakosságának 2,4%-át teszik ki, amely összesen valamivel több, mint 82 millió. A törökök bevándorlása Európába eleinte lassan haladt, mivel Törökország számára ez újszerű jelenség volt, de 1963 után felgyorsult az európai közösség és Törökország között aláírt együttműködési megállapodást követően. A fő gondolat a török vendégmunkások toborzása mögött az ideiglenes munkaerőhiány pótlása volt Németországban. Mindazonáltal sok török telepedett le ott. Sok török munkás hazatérési szándéka egyre későbbre és későbbre tolódott és a többség a befogadó országban történő letelepedés mellett döntött. Kétségtelen, hogy a törökök az Európai Unióban, különös tekintettel Németországban sok problémával és akadállyal szembesülnek. Az egyik legfőbb az, hogy a német társadalom fogadja el őket, és az ehhez a társadalomhoz való tartozás érzése. A törvény szemében az idegen nemzetiségűek nem érnek fel a hazai nemzetiségűekkel. A török társadalmat sem szociálisan, sem kulturálisan nem tekintik egyenrangúnak. Ez szintén a szakadék és az elválasztódás szélesedéséhez vezet a csoportok között, és lehetetlenné teszi az azonos lehetőségeket, valamint megnehezíti a beilleszkedési folyamatot. A törökök alkotják az EU-n belül a legnagyobb harmadik országból származó csoportot.

Nagy számuk, a német gazdaságban betöltött szerepük és a letelepedés látszata ellenére (már mint olyan értelemben, hogy többségük nem szándékozik visszatérni Törökországba) úgy tekintenek rájuk, mint a legnehezebben integrálható csoportra kulturális különbözőségük miatt. Mindazonáltal, ahol a törököket elfogadják, ott a hozzájárulásuk a német társadalomhoz fejlődött. Például a második generáció egyre inkább részt vesz a közösségeket érintő ügyekben és védik jogaikat, amely erősíti politikai részvételüket és lelkiismeretüket. A Németországban élő törökök fontos szerepet játszanak Törökország és Németország, valamint a két ország társadalma közötti híd megteremtésében, hozzájárulva ezen kapcsolatok fejlődéséhez. Szomszédi, baráti, vagy munkakapcsolatok és kulturális bemutatók növelik a Törökország iránti érdeklődést a németek körében. Ez alapvető változást idézett elő Németország hagyományos Törökország képében. Főleg ezek miatt a kapcsolatok miatt sok német tölti nyári szünidejét Törökországban. E folyamat eredményeképpen kerültek be más európai országok szókészletébe a „ráki” és a „döner” szavak. Ahol a nagy számú török populáció él, a törökök képviseleti jogokat szereztek a helyi önkormányzatokban, ami lehetővé tette számukra, hogy elősegítsék saját városuk és más török városok partnerkapcsolatainak kialakítását ahelyett, hogy egyéb országok kerültek volna előtérbe. A kétnemzetiségű házasságok által új, családi kötelékek is kialakultak.

Bosznay Csaba
Faruk Sen

Meglesz a törökök húsvétján?

ataturk1Tíz éve is már, hogy egy szakmai konferencián a történelemtankönyveiket bemutató kiadók érveltek kiadványaik és szerzőik mellett. Ha jól emlékszem, akkor még csak a Magyar Lajos Alapítvány gondozásában megjelent könyv és a Salamon Konrád jegyezte tankönyv biztosította a történelemtanításban a rendszerváltással ránkszakadt többkönyvűséget a 12. osztályban. (Bizonyára volt más is, de én most a hagyományos struktúrájú és pedagógiai elveket követő taneszközökre gondolok.) Nem csak a Salamon-könyv kezdetlegessége, didaktizálatlansága volt az oka annak, hogy rövid hozzászólásomban a szürke-narancssárga borítóval megjelent MLA könyvét vettem védelmembe. Ennek sok más mellett a fő oka az volt, hogy az én történelemfelfogásommal abszolút egyezően egy külön leckét szentel az Oszmán Birodalom I. világháború utáni megújulásának, a modern török köztársaság születésének.

Ez a súlyos, véres, külső és belső konfliktusokkal terhelt folyamat – talán kezelhetjük a történész szakma konszenzusos igazságának – világtörténelmi jelentőségű, s mint ilyen, a történelemórán megér egy „teljes misét”. Ma, amikor az iszlám kultúra emlőin nevelkedett terrorista csoportok tartják rettegésben a keresztény világ nagyvárosait, különösen fontos lehet bemutatni egy osztálynyi fiatalnak, hogyan volt képes a kontinens beteg embere európaizálódni. Nem véletlen, hogy a törökökkel esett meg ez a példátlan fordulat, hiszen az iszlám legnyugatibb bástyájáról van szó, amely évszázadok alatt folyamatosan ki volt téve az európai keresztény kultúra fellazító hatásainak. Tény, hogy a török hivatalos iratokon a birodalom fővárosaként működő Isztambult mindig a hajdanvolt kelet-római birodalom fővárosának nevén illették. Tehát Konstantinápolyt szerepeltettek, mint ahogy Isztambul is a görögből származik (sztan polisz = a Városba). A XIX. század közepétől kezdve megjelentek az első európai típusú elitképző középiskolák, amelyeknek jelentős része van az új szellemi légkör kialakításában. Ezek a nem alábecsülendő kulturális-civilizációs hatások szökkennek szárba az 1920-as években, amikor a modernizációs reformok megvalósulnak. A nomád korszak óta a török (tágabban inkább pusztai) népek életében meghatározó figura a vezér. Ő az, aki valamilyen hadivállalkozás zsákmányának ígéretével egyesíteni tudja a nemzetségeket. Musztafa Kemálnak hívják a modern Törökország vezérét, aki a szultanátus által aláírt megalázó békét nem fogadta el, megszervezte az ellenállást a görög, olasz, stb. intervenciós csapatok kiűzése érdekében. A sikeres harcok után írták alá a módosított, a török fél számára is akceptálható Lausanne-i egyezményt.

E nélkül a katonai és külpolitikai diadal nélkül egészen bizonyosan nem tudta volna a polgári átalakulás elengedhetetlen lépéseit megtenni, sokszor brutális kegyetlenséggel rákényszeríteni népére. A legfontosabbak: a köztársaság kikiáltása, egyház és állam szétválasztása, a svájci polgári jog adaptálása a török feltételek figyelembevételével, írásreform, hogy a kisebb jelentőségűeket ne is említsük. A „törökök atyja” körül kialakul egy a korban szokásosnak mondható személyi kultusz. Ez azonban csak részben a felvilágosult zsarnok által kikényszerített kritikátlan ujjongás. Mussolini handabandázó hőspózai és teatralitása távol állnak tőle. A duce hírhedt demagógiájára szokták idézni: „Ha előretörök, kövessetek; ha meghalok, bosszuljatok meg; ha hátrálok, öljetek meg!” Ilyesféle gondolatokat az atatürki életműben nagyítóval sem lehetne találni. Rá sokkal jellemzőbb a „Béke otthon, béke a világban” szlogen, amely, ha nem is túl fantáziadúsan, de humanista eszményt fogalmaz meg. A kor érdekes paradoxona, hogy egy iszlám ország, az európai hagyományokban szűkölködő Törökország lesz a folytatója azoknak a humanista tradícióknak, amelyek európai talajon fejlődtek ki, és amelyeknek érvényét a korban éppen Olaszország (majd később Németország) átmenetileg felfüggeszti. Atatürk az európai kultúrába bekapcsolni igyekszik hazáját, míg a fasiszta diktátorok országukat kitépni próbálták ebből a kötelékből. Európában azóta a kizökkent idő helyreállt. Ennélfogva a mai Törökország teljesítménye is relativizálható, más megítélés alá esik. A török riviéra kiépült szállodalánca mellett eszünkbe jutnak a földrengések idején kártyavárként összeomló kalyibanegyedek, többpártrendszer uralkodik, de mindenki tudja, hogy az európai értelemben vett citoyen polgárság bizony vékonyka réteget képvisel, de említhetnénk a brutálisan szétvert nőnapi tüntetést is vagy a kurd kisebbség problémáját. Mindazonáltal próbáljuk meg azt hinni, hogy az egyetlen szekularizált iszlám állam elég erős a területén is fenyegető fundamentalista attakok elviseléséhez és visszaveréséhez.

Gondolok pl. az iszlámtalanított hadsereg nem elhanyagolható szerepére. (Érdekes apróság: izraeli turistákkal töltöttem együtt egy éjszakát egy panzióban éppen futball-VB idején és megrökönyödve tapasztaltam, hogy micsoda elánnal szurkolnak a török csapatnak. Akkor nem értettem, most már értem, az egyetlen barát a térségben, a zsidó állam légiereje a török légtérben végzi gyakorló repüléseit!) Higgyük azt, hogy a 80 évvel ezelőtti reformok kitörölhetetlenül szervesültek! Nem mindegy, hogy tálaljuk a Török Köztársaság történetét az órán, én inkább a pozitívumokra szeretem a hangsúlyokat helyezni, és óvatos optimizmust sugallni. Európa délkeleti lábainál egy politikailag ellenséges muzulmán ország létezése olyan, ma is meglévő, elzárkózó reflexeket hozna működésbe Európában, amelyek beláthatatlan következményekkel járnának. Törökország fontos állam a világon, éppen egymásnak ellentmondó kulturális és politikai kötöttségei (vágyakozása?) miatt. Érdekes, hogy az ősi rivális Görögország támogatólag lépett fel az unió országait végletesen megosztó vitában. De ki tudja, mennyi befolyása volt az ügyre, lehet, hogy csak az amerikai-brit tandem gazdasági-katonai-stratégiai érdekei előtt hátrált meg az EU? Az első sorompót mindenesetre felnyitották Brüsszelben, de ki tudja, lesznek-e valaha birtokon belül? Vagy a régi tréfás magyar szólást idézhetjük: meglesz a törökök húsvétján!

Peragovics Ferenc 2005. november 02.

Az ázsiai hunok

hunok1(…Részlet) Kínától Nyugat-Európáig Az Európa keleti végein a 370-es években feltűnő hunok – akik pár évtized múlva hatalmas birodalmat hoztak létre Attila vezetésével és tevékenyen részt vettek a Nyugatrómai Birodalom utolsó évtizedeinek történéseiben – az európai kora középkor jól ismert, később nemegyszer legendák ködébe burkolt szereplői. […] Az összes későbbi nomád hódítót Európa besorolta a hunok utódai közé, így a magyarokat is, jóllehet az egyes későbbi nomád törzsszövetségek etnikailag nem tartoztak a hunokhoz. […]

Az első jelentős nomád birodalmat, mely a Kr. e. 2. században érte el fénykorát, a kínaiak a hiungnu névvel illették (mai kínai kiejtésben kb. hsziungnunak hangzik). Deguignes francia orientalista azonosította először ezt a nevet a 4-5. században az Európában feltűnt és ismertté vált hun névvel. Ez az azonosítás nyelvileg azóta igazolttá vált, annak ellenére, hogy az ázsiai és a későbbi európai hunok között az etnikai és történeti szálak igen lazák. „Északi és keleti barbárok” A kínai civilizáció a környező, általa barbárnak tartott népekkel való szakadatlan küzdelem közben jött létre és szilárdította meg magát. […] A kínaiak a különböző északi nomád törzseket egybefogóan hunak, azaz „északi barbár”-nak nevezték, míg a keletebbre, főleg a mai Kelet-Mongólia és Mandzsúria területén élő törzseket tunghu, azaz „keleti barbár”-nak hívták. Nyugat felé a mai Kanszu tartomány volt a kínai civilizáció és állam határa; Kanszuban már különböző indoeurópai népek, így irániak és tohárok éltek, utóbbiakat a kínaiak jüecsi néven illették. A hiungnu név először Kr. e. 318-ban jelent meg kínai forrásban, a kínai történetírás első nagy alkotója, Sze-ma Csien „Történeti feljegyzések” című művében. Ugyancsak Sze-ma Csiennek köszönhetjük a hiungnuk kultúrájának első leírását. „Az északi barbárok területén éltek, s egyik helyről a másikra vándoroltak, állataikat legeltetvén.

Főleg lovat, tehenet és juhot tartanak, de olyan ritka állataik is vannak, mint a teve, szamár, öszvér és a vadló […] Állandóan továbbvonulnak vizet és legelőt keresvén, nincsenek fallal körülvett városaik vagy állandó lakóhelyük, és semmilyen földműves tevékenységgel nem foglalkoznak. […] Nincs írásuk, ígéreteik és egyezségeik is csak szóbeliek. Kiskorukban juhon tanulnak lovagolni, s íjjal és nyíllal madárra és patkányra lőni. Mikor már kissé nagyobbak, rókára és nyúlra vadásznak, melyeket ételnek fogyasztanak el. Így minden fiatalember tudja az íjat használni, és háború esetén fegyveres lovasként szolgálatba állni. Szokásuk, hogy békeidőben nyájaikat legeltetik, és vadászattal tartják fenn magukat, míg válságos időben fegyvert ragadnak, és fosztogató-rabló harcokra indulnak.”[…] A lovasnomád életmód területén maguk a kínaiak is sokat tanultak a hiungnuktól, így elsősorban a lónak mint harci állatnak a használatát. A nyereg, majd később a kengyel a nomádoktól eredt, és a lovas öltözködésének is nem egy elemét, így a szűk nadrágot, a csizmát, az öltözködés díszeit a nomád minta formálta. A nomádok „harciassága” a nomád életmód szűkösségéből és „hiánygazdaságából” fakadt: a nomádok rá voltak utalva, hogy a kínai letelepült civilizáció bizonyos termékeit, így elsősorban a gabonát, a luxuscikkeket: selymet, drága kelmét, ékszereket és fegyvert adó formájában vagy erővel elvegyék. A béke ára a kínaiak által „ajándék”-nak nevezett adózás volt, ennek hiányában a nomádok fegyverrel vonultak a kínai városok és falvak ellen. A nomád támadásoknak kitett Észak- Kína védelme teremtette meg az alapot a kínai nagy fal fölépítésére. […]

Etnikum és nyelv A forrásokban először Kr. e. 318-ban szereplő hiungnuk etnikumáról és nyelvéről keveset tudunk. A nomád törzsszövetségek mindig igen heterogén etnikumúak voltak, és a hódítások révén csatlakozott törzsek vagy népek a továbbiakban a hódító törzs nevét viselték. […] A hiungnuk eredeti etnikumára és nyelvére nézvést csak azt mondhatjuk, hogy feltehetőleg török és/vagy mongol nyelvűek lehettek. […] Az első birodalom, Kr. e. 200 körül A hiungnuk első feltűnését követően még egy évszázadba tellett, míg erős nomád birodalmat tudtak szervezni a Kr. e. 3. század végére, 2. század elejére. Pár évvel halála előtt Kína első egyesítőjének, az erőskezű Csin Si Huang-ti császárnak 214-ben még sikerült a hiungnukat ordoszi hazájukból kiűzni észak felé. A halálát (Kr. e. 210) követő anarchikus éveket azonban kihasználták a hiungnuk, hogy visszatérjenek ordoszi hazájukba, és rövidesen nagy birodalmat szervezzenek Kína északi részén. Ez idő tájt a hiungnuk vezetője Tumen és fia, Maotun voltak. A hiungnu vezető címe a sanjü volt. […]Maotun leszámolt apjával, Tumennel, és 209-ben felvette a sanjü címet, melyet haláláig, 174-ig viselt. Uralkodásának harmincöt éve a hiungnu birodalom megteremtésének és első virágzásának ideje. Először a Góbit és Kelet-Mongóliát hódította meg. […] Ezután nyugatnak fordult és a kanszui jüecsiket hódoltatta, majd észak felé egészen Dél-Szibéria és az Altáj vidékéig terjeszkedett. Így a prémkereskedés és az Altáj vidéki fémtermelés hasznát egyaránt megszerezhette. De a legfontosabb gazdasági erőforrás, mint minden nomád birodalom számára, Kína volt. Kínát kellett rákényszeríteni fegyverrel, hogy kereskedés és adók formájában ellássa a nomádokat a szükséges árucikkekkel. Maotun szerencséjére az új Han-dinasztia első uralkodója, Kao-cu (Kr. e. 206-195) alatt Kína még gyenge volt az ellenállásra, […] a kínaiak hosszú időre defenzív helyzetbe kerültek. 198-ban kötötték meg először azt a békét, ami meg-megújítva mintegy hatvan éven át szabályozta a hiungnuk és Kína viszonyát. A béke mindkét fél számára előnyös feltételeket biztosított. Kína mentesült a harcias nomádok elleni állandó küzdelemtől, a nomádok számára pedig Kína adók formájában biztosította a szükséges mezőgazdasági és fényűzési javakat, valamint a hiungnu uralkodóháznak szintén „kijáró”, presztízsként kezelt kínai hercegnőt. Maotun még egy nagy hadjáratot vezetett élete végén, Kr. e. 175-174-ben nyugatra. […]

A hiungnu birodalom Mandzsúriától a Balhas-tóig terjedt, északon a Bajkál-tóig és Dél-Szibériáig ért fennhatósága, délen pedig Kína felé a nagy fal szabott határt terjeszkedésének. A nomádok sinizálása 140-ben a Han-dinasztia legkiemelkedőbb császára, Vu-ti lépett a trónra (ur. Kr. e. 140-87), akinek uralkodása alatt Kína minden téren megerősödött, és ez a kínai-hiungnu kapcsolatok új fázisát is jelentette. Kína egyre többször merészkedett a nagy faltól északra, nyugaton pedig Kanszuba és azon túlra, hogy a nomád ellenséget saját területén törje meg. […] A kínai hadi sikerek persze a hiungnuk által leigázott népek és törzsek lázongásait vonták maguk után, így Vu-ti halála után pár évtizeddel, a Kr. e. 1. század közepére a hiungnu birodalom egysége megrendült. […] A kínai császárok a megegyezések feltételéül szabták, hogy a sanjü formálisan ismerje el Kína fennhatóságát és küldjön túszt a kínai udvarba. A hiungnuk hosszú ideig próbáltak ellenállni, de Kr. e. 54-ben a déli hiungnu csoportok sanjüje, Huhanje szimbolikus lépést tett: elfogadta a kínai fennhatóságot, és cserébe védelmet kért a kínai császártól. […] A kínai fennhatóság elismerése fejében a kínaiak a nomád-kínai határvidéken, a nagy falon belülre engedték a nomádokat, ahol letelepítve védelmi funkciót láttak el. (Kína számára ez a módszer vált a nomádok sinizálásának, azaz kínaivá tételének egyik legfőbb eszközévé, melyet igen sikeresen alkalmazott az elmúlt 2000 év során. Ugyanakkor érdekes, hogy sok esetben a nomádok belső autonómiájának érintetlenül hagyása teremtette meg a lehetőséget, hogy a letelepített nomádok szervezkedjenek és később fellázadjanak a kínaiak ellen.) A déli hiungnuk Ettől kezdve a déli hiungnuk, akik Kína határvidékén éltek Ordoszban és Észak-Sanhsziben kínai szövetségesekként, más politikát és érdekeket követtek, mint az északi hiungnuk, akik a Góbiban és Mongóliában éltek. Utóbbiak, mint a sztyeppe nomád harcosai, továbbra is inkább a konfrontáció útját választották Kínával, őrizve függetlenségüket. Az északi hiungnuk teljes megtörése Kr. u. 89-ben következett be. Ekkor az északi hiungnuk jelentős része költözött délre és nyugatra. […]

A birodalmi keretek megszűnése természetesen nem jelentette a törzsek megszűnését, hanem a hatalmi keretek változását: a nép kisebb, törzsi-nemzetségi keretek között folytatta életét, és elvándorlások, összeolvadások következtében ilyenkor jelentősen megváltozhatott az etnikai kép, akárcsak egy-egy nomád birodalom létrejöttekor. Különösen áll ez a déli hiungnukra, akik a Kínába való adminisztratív beolvasztás után is jelentős hatalmi tényezők voltak még hosszabb ideig, és katonai segédcsapatokként gyakran felhasználták őket az egymással viaskodó kínai pártok a Han-dinasztia bukását követő anarchikus időszakban, a 3-4. században. Olyannyira, hogy a 4. század elején egy hiungnu vezető, Liu Jüan fellázadt a kínaiak ellen és újból felvette a sanjü címet. Rövidesen a hiungnuk elfoglalták a két császári fővárost, Lojangot (311) és Csangant (316), kivégezték a Cin-dinasztia császárát, és Csao néven új kínai dinasztiát alapítottak. […] A hiungnu éppúgy kínaivá szelídült évszázadok alatt, mint ahogyan később a hódító mongolokból vagy mandzsukból is kínai lett. A mai Észak-Kína népességének etnikai képe hűen tükrözi az évezredes nomád hódítások és asszimilációk sorát. A nyugati hiungnuk: a hunok Végezetül meg kell emlékeznünk a hiungnuk nyugati elvándorlásairól, hiszen ezek nyomán született meg később az a nyugati hiungnu törzsszövetség, mely a mai Kazak-sztyeppe vidékéről a 370-es években hun néven Európába vándorolt, majd hatalmas birodalmat hozott létre, melynek fénykora Attila (? 453) uralkodása volt. Egyes hiungnu csoportok nyugati elvándorlása a Kr. e. 1. század közepén kezdődött. […] A nyugatra vándorolt hiungnu csoportok évszázadok alatt jelentős etnikai változásokon mehettek keresztül. A Tien-san és Kazakisztán vidékén ekkortájt túlnyomórészt iráni eredetű népek éltek (vuszunok, szakák, alánok stb.), akikkel a feltehetően török-mongol etnikumú hiungnu csoportok intenzíven érintkeztek és keveredtek. A 370-es években, amikor a hunok feltűntek Európa keleti végeinél, már egy soketnikumú nomád törzsszövetség képét mutatták. * A hiungnu = hun név azonossága ugyan bizonyítottnak vehető, de a történeti út, melynek során a nyugatra több hullámban elkerülő hiungnuk új törzsszövetséget hoztak létre hun néven, nem ismert. Így bármennyire is jogosult a hiungnukat mint a hunok keleti elődeit kezelni és ázsiai hunoknak nevezni őket, e tény mélyebb történeti következtetésekre – a névhasználat folytonosságán kívül – nem jogosít fel bennünket.
VÁSÁRY ISTVÁN:

Egy kis foci: Galatasaray vs. Fenerbahce

fbgsEnnél tisztább urbánus- népi, elitista-proli, kozmopolita-nemzeti ellentétet a keresztény világban sem lehetne találni. Ha politikai jelzőket keresünk, akkor a Galatasaray a nagypolgári liberális, a Fenerbahce pedig a népi-baloldali jelzőt kaphatná. Az osztálykülönbségek mára kezdenek feloldódni, de a kölcsönös gyűlölet nem változott. A Galatasaray stadionja Isztambul európai részén van, értelemszerűen a Galata negyedben, ami a „gallokról”, vagyis az ott letelepedett nyugati kereskedőkről kapta a nevét.

Az egyesületet a legelitebb török gimnázium diákjai alapították, akik Svájcba mentek tanulmányi kirándulásra, hogy jobban megismerkedhessenek e kiváló sporttal az 1900-as évek elején. „Galata Sarayi efendileri” volt a csapat kezdeti beceneve, vagyis a “Galata Palota úriemberei”, szóval ez egy finom európai csapatnak indult, az első játékosok mind jól beszéltek franciául. A csapat bölcsőjét jelentő suliba jártak az Ottomán szultánok gyerekei is, de a monarchisták mellett erős volt a diákok nyugati elkötezettsége is. Sokáig az egyesület vezetésében csak a gimnáziumban végzettek kaphattak helyet. ….. A Fenerbahce stadionja Isztambul ázsiai részén van és az ázsiai identitás a mai napig fontos a szurkolóknak. Mára ugyan ebben a klubban is jó sok pénz van, de eredetileg ez a szegény munkásosztály csapata volt. A „nép csapata”, ahogy sokáig becézték.

A klub első jelképe egy világítótorony volt (a pálya mellett állt) és a csapat az első világháború végéig a török haditengerészek kedvelt klubjának számított. A nyugati megszállás idején (1918-23) a csapat sok meccset játszott az antant katonáiva,l és ezzel a nemzeti ellenállás szimbóluma lett. Kemal Atatürk Fenerbahce szurkoló volt, ezt már 1918-ban nyilvánosságra hozta. Részben ezzel összefüggésben a klub a modern, szekuláris és nacionalista törökök csapata lett, a fővárosi alsóközéposztály, a kisiparosok kedvence, akikhez sorra csatlakoztak a nagyvállalkozók is. A 70-es években a jobbközép pártok fedezték fel maguknak a klubot, és elterjedt nézetté tették, hogy a Fener az „igazi török” csapat.

Teljes cikk: http://sportgeza.hu/futball/2008/eb/galatasaray_vs._fenerbahce/

Törökök Berlinben: társadalmi kirekesztés és mobilitási stratégiák

almanya_turkiye_bayrak-jpg20121003115618.jpg.slide_-609x360Jelenleg mintegy 1,9 millió török él Németországban.[1] A befogadó társadalom adott munkaszükségleteit szolgáló bevándorlók a Németország és Törökország által 1961-ben aláírt első kétoldalú egyezményt követően jöttek Németországba. Noha a legtöbb török -vendégmunkásként- érkezett, a berlini török bevándorlók ma már nem alkotnak homogén csoportot.[2]

Csoportjuk a német társadalomnak csaknem minden rétegében képviseli magát, és integrálódott a gazdaságba is. 35000-nél több üzletet vezetnek Németországban törökök, és a 120000-et is meghaladja az ezekben foglalkoztatottak száma. A kezdetben munkásként dolgozó, majd később előrelépő török bevándorlók eseteinek vizsgálata azt mutatja, hogy a társadalmi rend új pozícióiba kerülésük egyedi jellegzetességekkel, pontosabban anomáliákkal terhesen zajlik. Mobilitásuk sajátosságaira rávilágíthatunk, ha a társadalmi hierarchiában – a német társadaloméban és az ottani török népességében egyaránt – betöltött helyzetüket vizsgáljuk.[3] A törökök által Németországban elfoglalt társadalmi tér A társadalmi térben betöltött pozíció alakítja azokat a sajátos elvárásokat és törekvéseket, melyek felé a társadalmi csoportok cselekvései irányulnak. E várakozások és törekvések, valamint a cselekvők szubjektív önértelmezése képezi az emberek stratégiáinak alapját (Bourdieu 1974: 175, 466-168; Bourdieu 1990). Annak érdekében tehát, hogy a társadalmi csoportok gyakorlati tevékenységét és csoportspecifikus életstílusát megértsük, azonosítanunk kell a társadalmi térben elfoglalt helyüket. Bourdieu szerint a társadalmi tér struktúráját a rendelkezésre álló összes gazdasági, kulturális, társadalmi és szimbolikus tőke mennyisége és összetétele adja meg (Bourdieu 1974: 114). A törökök által a német társadalomban elfoglalt társadalmi tér vizsgálata azt mutatja, hogy a gazdasági tőke tekintetében nincs jelentős különbség a török és a német munkások között (Zapf és Brachtel 1984, idézi Bröskamp 1991: 28).[4] A németországi törökök csoportján belül ráadásul egyre nagyobb mértékű rétegződés figyelhető meg, és a török cégek és alkalmazottak növekvő száma a törökök egy része esetében felfelé irányuló gazdasági mobilitást jelez (Blaschke és Ersöz 1992; Sen 1993). Így, jóllehet, többségük még mindig munkás, a törökökről, mint homogén blokkot alkotó csoportról kialakított kép mára már érvényét vesztette.[5]

Kulturális tőkéjüket tekintve a németországi törökök helyzete összetett. A kulturális tőke legegyszerűbben mérhető formája az iskolai végzettség. Ezen a területen világosan látható hiányosságaik vannak. Míg a németek körében a befejezett szakképesítéssel rendelkezők aránya 69,3 százalék, a törökök és más bevándorló csoportok esetében ugyanez az arány 23,7, illetve 18,3 százalék (Sen 1993: 28). A Berlinben egyetemre beiratkozott törökök és németek százalékos arányában – 4, illetve 14 százalék – észlelhető különbség a törökök ilyen értelmű lemaradásának további megnyilvánulása.[6] A szakképzésben részt vevő elsőéves hallgatóknak csupán 16,4 százaléka külföldi. Berlinben 1989-ben a német fiatalok 68 százalékával szemben a külföldi fiataloknak mindössze 30 százaléka vett részt szakképzésben. Az iskolaelhagyók 20 százaléka külföldi. E csoport 31,4 százaléka egyáltalán nem rendelkezik diplomával, míg németek esetében ugyanez az arány 11,2 százalék (Stölting 1991: 2-9). Noha a németországi törökök iskolai végzettsége fokozatosan emelkedik, kulturális tőkéjük szempontjából még mindig egyértelműen hátrányban vannak a németekhez képest. Az állampolgárság ugyancsak a kulturális tőke intézményesült formájaként értelmezhető (Bröskamp 1991: 10). Nem egyszerűen bizonyos törvényes és politikai jogoknak szükséges feltétele; az állampolgársággal való rendelkezés befolyásolja az egyénnek a társadalom egészében elfoglalt helyzetét (Bröskamp 1991: 11). Azzal, hogy a törökök elenyésző arányban szereznek német állampolgárságot, és iskolai képesítéseik viszonylag gyengék, pozícióik kulturális tőkéjüket illetően a német társadalom más csoportjaihoz képest rosszak.[7] A török bevándorlók legszembeötlőbb hiányossága mindazonáltal társadalmi és szimbolikus tőkéjüket tekintve észlelhető. Az egyén társadalmi tőkéjének mennyiségét a kapcsolatháló mérete, a mobilizálható kapcsolatok száma és e kapcsolatok társadalmon belüli hatékonysága határozza meg. A törököknek hatékony kapcsolathálójuk van saját csoportjukon belül, ennél azonban kevesebb és kevésbé hatékony kapcsolatokkal rendelkeznek a török bevándorlóközösségen kívül.

A törökök más külföldiekhez képest is ritkán kerülnek kapcsolatba németekkel (Zapf és Brachtel 1984, idézi Bröskamp 1991: 28). Érdekes módon ettől a másodgenerációs török fiatalok helyzete sem sokban tér el. Az idegenrendészet berlini felmérése szerint a mintába eső 1000 (16 és 25 év közötti) török 30 százaléka nagyon ritkán kerül érintkezésbe német fiatalokkal, 34 százalékuknak pedig egyáltalán nincs ilyen kapcsolata (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1992: 14). Ugyancsak említésre érdemes, hogy 1985 és 1991 között 11 százalékkal emelkedett azok száma, akik állításuk szerint nem kerülnek németekkel érintkezésbe (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1992: 14), 1991 és 1993 között pedig állandó szinten maradt ez az arány (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1994a: 18). A szimbolikus tőke elégtelensége A németországi törököknek – a tőke különböző bourdieu-i kategóriáit tartva szem előtt – a szimbolikus tőke területén a legnagyobb a hátrányuk. A szimbolikus tőke -hitel, azoknak tulajdonított hatalom, akik megfelelő elismerésre tettek szert ahhoz, hogy maguk is oszthassanak elismerést- (Bourdieu 1990: 135). Az elismertség és a megbecsültség nélkülözhetetlen feltétele a szimbolikus tőkének. -Míg a tőke egyéb formáinak van független objektivációja, legyen az pénz, cím, viselkedési attitűd vagy hajlam, a tőkének ez a formája csupán mások szemében létezik- (Joppke 1986: 60). Nem egyéb tehát, mint olyan gazdasági vagy kulturális tőke, amelyet egy társadalom elismer és megbecsül (Bourdieu 1990: 135), s ezért különösen fontos. Németországban a törökök társadalmi megbecsülése komoly fogyatékosságokat mutat. Még azok is a társadalmi megbecsülés hiányáról panaszkodnak, akik gazdaságilag már előreléptek és viszonylagos jólétben élnek. Megengedhetnék ugyan maguknak például, hogy magas lakbért fizessenek, és készek is áldozni erre, mégis sokszor évekig kell lakást keresniük. Meggyőződésük szerint török mivoltuk miatt kell problémákkal szembenézniük. Tudják, hogy pénzükkel nem képesek hozzájutni a szerintük őket megillető javakhoz. Gyerekeiket nem engedik be a diszkókba, mert törökök.[8] Világos számukra, hogy a társadalmi megbecsülés hiánya semmissé teszi a különböző területeken, például az üzleti életben vagy az oktatásban elért sikereiket. A szimbolikus tőke hiányában más tőkéjük értékét veszti. A törökök, a róluk szóló becsmérlő viccek,[9] az ellenük irányuló támadások és inzultusok következtében még a külföldiek más csoportjain belül is sajátos helyzetbe kerültek: egyfajta kisebbségen belüli kisebbség lettek (Castles és mások 1984: 100).[10]

Az a tény, hogy a törököket a -külföldi-kérdésen- (Ausländerprobleme) belül is mindig kiemelkedő problémának tekintik (lásd Mandel 1988, 1989; Lutz 1991), világosan jelzi, hogy a német társadalomban a törökökről kialakított kép igen negatív.[11] A helyzet iróniája, hogy a berlini fal lebontását követő bevándorlási hullám nyomán erősödő idegengyűlölet rövid időn belül a németországi törökök ellen fordult. 1992 augusztusában a rostocki menekültek elleni támadások után a közélet figyelme ismét a törökökre irányult, s megint őket kiáltották ki a társadalmi problémák legfőbb forrásának.[12] Így azután nem meglepő, hogy a törökök voltak és a mai napig is ők a Rostock óta egyre gyakoribbá váló gyújtogatások fő célpontjai. Egy Berlinben végzett felmérés kimutatta, hogy a török fiatalok 93 százaléka az idegenekhez, és különösen a törökökhöz való ellenséges viszonyt tartja a németországi élet legnagyobb hátrányának (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1992: 10). Ahelyett, hogy elismernék a németországi törökök sikereit, teljesítményeit és – másfelől – szenvedéseit, a közvéleményben kialakult negatív kép következtében elutasítják azokat. Nemcsak a munkások vagy a sikeres vállalkozóvá lett korábbi munkások szenvednek a társadalmi elismerés hiánya miatt. A Németországban élő török művészek és írók hasonló elégedetlenségüknek adnak hangot. Legfőbb sérelmük, hogy -etnikai- művészekként, írókként vagy szociális munkásokként kezelik őket, és hogy munkájuk értékelése a német művészekre és írókra vonatkozó kritériumoktól eltérő alapon történik (lásd Seyhan 1989; Suhr 1989; Cirak 1991: 5; Erdem 1991: 57-59; Wollbert 1991; Lutz 1991). Elégedetlenségük forrása, hogy nem mint művészek és írók per se, hanem csak mint etnikai művészek részesülnek elismerésben. Az a tény, hogy a törököktől a német társadalom megtagadja a társadalmi elismerést, befolyásolja egymás közötti kapcsolataikat és hálózatok kiépítésére irányuló törekvéseiket is. Ilyen irányú erőfeszítéseik nem a közösségen belüli hírnév és presztízs megszerzését célozzák, hanem egyértelműen pragmatikusak és rövidlátóak.[13] Bármilyen szimbolikus tőkével rendelkezzen is valaki törökként más törökök között, mindezt semmissé teszi a szimbolikus tőkének az az általános hiánya, mely a török kategóriához társul a német társadalomban. Ez a helyzet azután hozzájárul a társadalmi ellenőrzésnek a németországi törökök körében megfigyelhető további gyengüléséhez. A török bevándorlók között presztízzsel és hírnévvel rendelkezőknek nem sikerül azonos nemzetiségű társaik számára új -szignifikáns másokká- válniuk. Ezt talán jól illusztrálja egy személyes történet. Zeynep és én ugyanazzal a járattal utaztunk Törökországba a karácsonyi ünnepekre. A reptéren találkoztam vele; rendkívül jól öltözött volt. Az esküvőket leszámítva ezúttal láttam őt először kisminkelve. Tettem néhány megjegyzést csinos külsejére. Nevetve válaszolt: -Mi mást is tehetnék? Törökországba megyünk. Ha nem öltözöm ki, amikor Törökországba megyek, akkor mikor öltözhetnék ki?

Kinek a kedvéért öltöznék itt [Németországban] ki?- Ám nemcsak Zeynep, hanem az összes többi török utas is figyelmet fordított az öltözködésére.[14] Az izin, az évi rendes törökországi utazás előtt a törökök jelentős időt töltenek vásárlással; nemcsak azért, hogy ajándékokat vegyenek, hanem azért is, hogy maguknak ruhákat vásároljanak, melyeket azután Törökországban viselnek.[15] Az izin idején készült fényképek ugyanezt mutatják. Ha nem is egyedüli módja, de a magamutogatás és a státusjavak fitogtatása fontos része a hírnév és a presztízs megszerzésének. A hírnévnek és a presztízsnek tulajdonított jelentőséggel ellentétes, hogy a németországi törökök a presztízsjavak mutogatására érdemtelennek találják németországi életüket. A szimbolikus tőke hiánya, amely minden török bevándorlót érint, a németországi törökök összes tőkéjének összetételét meghatározza. Törökország és a németországi törökök szimbolikus tőkéje A törökök elleni gyűlölet erősödése és az ellenük irányuló támadások egyre gyakoribbá válása a német társadalomban kizárja, hogy szimbolikus tőkéjük a közeljövőben növekedhessen. A törökök, akik tisztában vannak szimbolikus tőkéjük hiányával, azzal ugyancsak tisztában vannak, hogy e tőke növekedése azon múlik, sikerül-e szokásaikat a -török kultúrától- elválasztaniuk.[16] A megbecsülés hiánya abban a társadalomban, amelyben élnek, arra ösztönzi a németországi törököket, hogy e hiányt valamilyen módon kompenzálják. E tisztánlátás következménye, hogy egy részük megvet mindent, ami török, és a németeknél is németebbé igyekszik válni. A legtöbb németországi török azonban más alapot és vonatkoztatási csoportot keres szimbolikus tőkéje növeléséhez. Törökország a legkézenfekvőbb hely arra, hogy gazdasági mobilitásuk, valamint társadalmi és szimbolikus tőkéjük között összhangot teremtsenek. Ennek azonban semmi köze nincs a -visszatéréshez- Törökországba; a bevándorlók és leszármazottaik többsége jövőjét csak Németországban tudja elképzelni. A szülőföldhöz fűződő szálak azonban túlságosan értékesek ahhoz, hogy a társadalmi mobilitás áldozatául essenek. Törökország döntő jelentősége a németországi törökök önértékelésében és társadalmi megbecsülésre irányuló törekvésükben az életükben szerepet játszó vonatkoztatási csoportok komplex struktúráját hozza létre. A török bevándorlók között újabban kialakuló rétegződés ellenére többségük a munkásosztályhoz tartozik. Ha mindennapi életük során érintkezésbe kerülnek németekkel, akkor az szinte kizárólag munkásosztálybeliekkel történik.

Az a tény, hogy egy szegmentált munkapiacon a munkásosztály legalsóbb rétegéhez tartoznak, s hogy a társadalmi rendben előrelépni igyekeznek, azt eredményezi, hogy törekvéseiket a német munkásosztály életstílusa befolyásolja, vagyis a német társadalomban a munkásosztály életstílusához idomulnak. Törökország szerepe miatt azonban a helyzet összetettebb ennél. Számos tanulmány mutatja, hogy még a török vidékről származó bevándorlók sem szándékoznak falvaikba hazatérni. Ha valaha visszatérnek is Törökországba, városokban akarnak letelepedni, és nem munkásként szeretnének dolgozni, hanem arról álmodoznak, hogy önállóak lesznek (Sen 1987: 5; Keyder és Aksu-Koc 1989).[17] Néhányan valójában már el is kezdték egyengetni a Törökországban önállóvá váláshoz vezető utat azzal, hogy beszálltak rokonaik vagy hemserieik (falubéli) kis törökországi üzleteibe. Egyesek részvényekkel is rendelkeznek törökországi szövetkezetekben és középvállalatokban. Törökországi befektetéseik és üzleti érdekeltségeik révén jövedelmük forrása és természete változatosabbá vált. E változatosság bátorítja az önállóságról szőtt álmokat, hiszen így azok részben már valóságként jelennek meg, s nem kötődnek kizárólag – egyébként valószínűtlen – hazatérésükhöz. Németországi munkásstátusuk ellenére a török társadalmi kontextusban önmagukról kialakított kép már nem munkásokat mutat. A németországi törökök jövedelme és megtakarítása a német márka török lírával szembeni magas átváltási aránya (1 DM = 30330 TL) miatt a török társadalom kontextusában eltérő értelmet nyer. Egy munkás törökországi minimálbérét (körülbelül havi 250 márka) figyelembe véve, látható, hogy németországi jövedelmük (havi 1500-2000 márka) jóval több, mint az otthoni munkásoké. Valójában több, mint egy átlagos középosztálybeli alkalmazott bére. Törökországi ingatlan- és földbefektetéseikkel, valamint (főként) kis üzleti érdekeltségeikkel tehát a németországi törökök gazdasági tőkéjének összes mennyisége Törökország kontextusában eltérő jelleget ölt. Míg Németországban a munkásosztályhoz tartoznak, ugyanazzal a gazdasági tőkével Törökországban a középosztályi léthez kerülnek közel. Simmel felhívja a figyelmet a pénz egyenlősítő erejére. Szerinte a pénz -kiterjeszti az egyenlőség fogalmát, amennyiben az egyenlőtlenség érzékelésének alapja nem az emberek közötti eredendő különbségek esszencialista felfogása, hanem a pénz birtoklásában mutatkozó különbség lesz- (idézi Miller 1987: 73). A pénz egyenlősítő ereje hozza létre a németországi törökök saját társadalmi mobilitására vonatkozó benyomásait, vagyis azt az érzésüket, hogy Törökországban a középosztályhoz tartoznak.

A társadalmi hely érzékelésének bizonytalansága Törökországban Nem egyértelműek a németországi törökök arra vonatkozó érzései, hogy felemelkednek a társadalmi tér új pozícióiba, és csatlakoznak a törökországi középosztályhoz. -A betöltött pozícióban megszerzett hajlamok- Bourdieu szerint -magukba foglalnak egy igazodást is ehhez a pozícióhoz – ez az, amit Erving Goffman úgy fejez ki, hogy »az ember érzékeli saját helyét«- (Bourdieu 1977: 5). Valaki társadalmi helyének érzékelése azáltal jön létre, hogy a társadalmi tér struktúráját internalizálja, inkorporálja. A társadalmi hely érzékelése annak érzékelését is jelenti, hogy mi az, amit az ember megengedhet magának, és mi az, amit nem, s -az egyén helyének hallgatólagos elfogadását, a korlátok érzékelését vonja maga után- (Bourdieu 1985: 728). A török munkások felfelé irányuló mobilitásának kétértelműsége a török társadalmon belüli helyük érzékelésének bizonytalanságában figyelhető meg. Egyfelől nem érzik úgy, hogy bizonyos tevékenységek, melyekben egy törökországban foglalkoztatott munkás nem merne részt venni, számukra tilosak lennének, másfelől azonban az effajta -korlátlanság- érzete a gyakorlatban kényelmetlen szituációkat szülhet. A társadalmi hely érzékelésének bizonytalanságát érdekesen illusztrálja az a vita, mely a megfelelő helyszín kiválasztását övezte Eryilmazék lányának közelgő esküvője kapcsán. Az összes családtag – az anya (Güllü), az apa (Mustafa), a két lány (Banu és Zeynep), a két fiú (Ali és Halil), és a meny (Nurgül) – részt vett Banu következő évben Isztambulban tartandó (noha mindkét család Törökország fekete-tengeri területéről származik) esküvőjének tervezésében.[18] Mindenki más helyszínt javasolt, és senki nem értett egyet a többiek ötleteivel. A vita közepén Zeynep egy újabb javaslattal állt elő: -A legszebb hely tulajdonképpen- nem is tudom. Úgy értem, ott van az a hely, ahol voltunk, tudjátok. Az erdőben. Az a palota. Legyen ott.- Güllü: -Melyik, kislányom? A rózsaszín? Az, amelyik rózsaszínre van festve?- Banu: -Ja, igen, tudom. Van egy rózsaszín és egy sárgára festett is. Igen, az szép. Ez igaz.- Güllü: -Igen, igen, az ott nagyon szép. Legyen ott. [A férjéhez, Mustafához fordul.] Az az a hely, ahol idén voltunk az izin alatt. Tudod, neked is tetszett, Mustafa.- Nurgül: -Megőrültetek? Van fogalmatok róla, mennyibe kerül az a hely?- Mustafa: -A pénz nem fontos. A helynek gyönyörűnek kell lennie. Az ott nagyon szép.- Zeynep: -Ez az, megtaláltuk. A vita lezárva.- Nurgül: -Hát mi már nem is számítunk? Ez igazságtalanság. Nekünk Burcu [esküvői terem Kreuzbergben] jutott. A ti lányotok egy palotát kap.- Mustafa: -Ne akard, hogy megmondjam, mennyire feldühítesz. A ti kiadásaitok 28000 márkámba kerültek.- Güllü: -Egyszerű itt [Berlinben] megrendezni, nem? Csak néhány terem közül lehet választani. [Nurgülhöz fordulva.] Mi nem tetszik neked a Burcun? Hatalmas terem, a legjobb.- Mustafa: -Nem a pénz miatt aggódom. De rengeteg ember jön, és ott nem fognak elférni. Hogy zsúfolunk be annyi embert oda?- Güllü: -Ez igaz. Jönnek a faluból is.- Banu: -Megvan! A legjobb megoldás! Zárjuk le a Belgrádi Erdőt [Belgrat ormani]. Hívjunk annyi embert, amennyit akarunk. Hozzunk annyi széket, amennyit akarunk, és állítsuk fel őket.-

Mustafa: -Hát, ez is egy lehetőség. Tulajdonképpen jobb, mint bárhol máshol. Hol találhatnánk szebb helyet? Szabad levegő, erdő. És hozunk ütős és fúvós hangszereket. Felállítjuk a székeket. Jobb, mint a többi hely. Magunk leszünk. Nem lesz gond a férőhellyel. És senki sem fog zavarni bennünket.- Nurgül: -Hogy fogtok kibérelni egy erdőt?- Mustafa: -Kifizeted az árát, és megkapod. Hogy másképp?- Banu: [Felém fordul.] -Ismered a Belgrádi Erdőt, ugye? A levegő fantasztikusan tiszta. Mint a mennyország. Hát nem lenne csodálatos?- Az esküvőt egy évvel később megtartották – ám nem az egyik köskben, melyre palotaként utaltak, és nem is az erdőben, hanem egy, az alsóközép- és munkásosztály körében népszerű közönséges esküvői teremben Isztambulban. Ez a beszélgetés azonban azért érdekes, mert két fontos dolgot mutat: érzékelteti, hogy milyen jellegű helyszínekkel kapcsolatban értettek egyet a családtagok a Törökországban és Németországban tartandó esküvőket illetően, valamint jelzi az említett helyszínek és az egy évvel későbbi esküvő tényleges helyszíne közötti éles kontrasztot. Először is szükség van néhány információra a beszélgetésben felmerülő helyszínekről. A Zeynep által javasolt -palotaszerű- helyek, ahol nyilvánvalóan a nyári izin alatt jártak, nemrégiben felújított isztambuli köskök (pavilonok) az Ottomán időszakból. (Ez esetben Málta Pavilon és Fehér Pavilon.) A felújítások határozott nosztalgiával zajlottak, és a pavilonok ma drága kávéházakként funkcionálnak. Az újjáépítések tetszést arattak azok körében, akik magukat tősgyökeres isztambuliként tartják számon, s akik az Anatóliából Isztambulba bevándorlók beáramlása és életstílusa miatti ellenérzésüknek rendszeresen hangot adnak. A kávéházak drágák; elegáns fogásokkal, villásreggelikkel és klasszikus zenei koncertekkel egy viszonylag jómódú csoportot céloznak meg, melynek tagjai – Bourdieu terminológiájával – jelentős szimbolikus és kulturális tőkével rendelkeznek. Ezeknek a helyeknek Isztambulban magas a presztízsük, s így a nyolcvanas években népszerű helyszínei voltak a felső-középosztálybeli esküvőknek. Burcu ezzel szemben egy törökök által üzemeltetett esküvői terem Kreuzbergben – a hasonló helyek közül a legrégibb. Noha népszerű a berlini törökök körében, olcsó, viseltes berendezésével, tradicionális ütős és fúvós zenével, valamint populáris zenekari muzsikával a német társadalomban semmi esetre sincs presztízse, és kizárólag török bevándorlók használják.[19] A Belgrat ormani egy isztambuli erdő, népszerű piknikező hely; fogadásokat azonban ott nem szokás tartani. A beszélgetés ideje alatt az erdőben egyáltalán nem voltak kávéházak és éttermek. A beszélgetés érdekessége, hogy jól mutatja a Törökországban és a Berlinben elfogadhatónak talált helyszínek közötti kontrasztot. Berlin esetében az esküvőiterem-választás egyértelmű: a lehetőségek szűk skálán belül mozognak, s mind ugyanolyan jellegűek. A Burcuban vagy más ilyen típusú helyen megrendezett esküvők hasonlítanak abból a szempontból, hogy a vendégeket hogyan ültetik, mit szolgálnak fel, milyen zenét játszanak stb.

Az ilyen típusú helyek közül Burcu a legjobb (a beszélgetés ideje alatt legalábbis az volt), és más jellegű hely fel sem merül. Jelentős megtakarítása és befektetése ellenére az Eryilmaz család társadalmi helyének érzékelése a német társadalomban egyértelmű: világosan látják korlátaikat. A probléma bonyolultabbá válik, amikor Törökországban kell helyet választani. A lehetőségek skálája széles és változatos. Drágaságuk, valamint meglehetősen exkluzív és kifinomult légkörük ellenére az elegánsan felújított köskök, ahol a falusi vendégek minden bizonnyal kilógnának a sorból, a lány esküvőjének megrendezésére alkalmas helyszínekként jönnek számításba. E gyönyörű helyek egyikét német márkáival a család könnyedén kibérelheti. Semmi okát nem látják, miért ne engedhetnék meg maguknak, hogy kibéreljék a Törökország felsőközéposztálya által látogatott helyek valamelyikét. Ha megvan rá a pénz, elérhetőnek tűnnek. A kontraszt azonban igen éles ahhoz az alternatívához képest, amelyben végül megállapodtak: kibérelni vagy -lezárni- az erdőt az esküvőre, ami valójában nem lehetséges, odavinni annyi széket, amennyit akarnak, davul zurna zenét szervezni, ami a fent említett pavilonokban megoldhatatlan. Az ültetési rend, a felszolgált ételek és italok, a zene stb. szempontjából ez egészen eltérő módja az esküvő szervezésének. Az olyan esküvőnek, ahol a vendégeket sorba állított székekre ültetik,[20] tradicionális ütős és fúvós zenét játszanak – vagyis a hagyományos falusi esküvők mintájára szervezett lakodalomnak az említett pavilonokban megrendezett esküvőkétől eltérő, azokénál alacsonyabb a státusa a török társadalomban. Mindazonáltal, falusi esküvő jellege ellenére ennek az elrendezésnek megvan a maga sajátossága. Az Eryilmaz család valami egyedivel szeretne előállni[21]: le akarnak zárni egy ismert isztambuli erdőt. Amennyiben van elég pénzük, ebben mi sem gátolhatja meg őket. Az esküvőt végül érdekes módon egy közönséges esküvői teremben (dügün salonu) tartották Isztambulban. Az esküvői videóból világosan kiderül, hogy az a fajta esküvő volt ez, mely Törökországban a munkások és a városi alsóközéposztály körében általános. Attól eltérően, amit Németországban engednének meg maguknak, a Törökországban számukra elérhetőnek tűnő választási lehetőségek skálája széles és változatos. A felső-középosztályi elrendezéstől az újszerű, egy isztambuli erdőben megtartott, falusi lakodalom jellegű esküvőig terjed a megvalósíthatónak talált elhelyezések és szervezések skálája. A -korlátok érzékelése- egyfajta társadalmi tájékozódásként, az ember helyének érzékeléseként működik – a török társadalmon belüli -helyük- érzékelése pedig igen bizonytalan és kétértelmű. A pénz egyenlősítő ereje elhomályosítja helyük érzékelését a török társadalomban, s azt a hitet ébreszti bennük, hogy csupán pénzen múlik, milyen életstílust követnek.

A gyakorlatban mindazonáltal tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a pénz Törökországban sem elég ahhoz, hogy olyan életstílust valósítsanak meg, amilyet kívánnak. A fenti beszélgetés során egyedüli nehézségként a vendégek számának kényszerű korlátozása merült fel a pavilonokban tartandó esküvővel kapcsolatban. Észrevehető azonban, hogy a beszélgetés későbbi részében, amikor a pavilonokat és az erdőt hasonlítja össze, Mustafa azt mondja az utóbbiról: -Ott jobb. Magunk leszünk- Senki sem fog zavarni bennünket.- Látható ebből, hogy noha a rendezvény a pavilonban is zártkörű lenne, ott nem éreznék úgy, hogy egyedül vannak (biz bize – magunk közt). Valami megzavarná otthonosság-érzésüket. Másfelől, bár az erdőt lehetetlen lezárni, és zártkörű esküvői fogadásra használni, Mustafa úgy véli, ott magukban lennének. A magukban levésnek ez az érzése az itt megrendezett esküvők eltérő hangulatával és szervezésével függ össze. Elérhetőnek látják ugyan a pavilonokat, és mégis, ezeken a helyeken, amelyek a vidéki származású embereket lenéző közép- és felső osztályokat reprezentálják, kényelmetlenül érzik magukat. Feszengésük okait ugyancsak tőkéjük összetételében találhatjuk meg. A németországi törökök gazdasági tőkéje Törökország kontextusában eltérő értelmű, és elméletileg ugyan lehetővé teszi, hogy előrelépjenek az ottani középosztályok felé, mégsem elegendő ahhoz, hogy elismert helyet biztosítson számukra a török társadalom középosztályai körében. Bármit is tesznek vagy érnek el, mégis csupán almanacik vagy almanyalik – ezek a szavak pedig a nouveau riche lét, a visszamaradottság, a civilizálatlanság stb. képzetét keltik. A török bevándorlók maguk is tisztában vannak e címkékhez tapadó negatív képzetekkel, és stratégiákat dolgoznak ki ezek legyőzésére.[22] E megjelölésekkel szembeni érzékenység világosan kitűnik egy Wollbert által megkérdezett, Törökországba visszatért személy szavaiból: -A hátam mögött azt mondták rólam, hogy »almanyali« vagyok. Ez azt jelenti, hogy visszajött, rengeteg pénze van, de nem tud semmit! Nem szeretem ezt a szót: az almanyali szónak számomra szörnyű a jelentése. Pont, mint a »vidéki bugris« kifejezés (törökül kiro). Mintha most jöttünk volna a városba az őserdőből- (Wollbert 1989: 7). Mivel nem ismerik el – a főként gazdasági tőke szempontjából elért – teljesítményeiket, azok itt sem biztosítják számukra a társadalom megfelelő helyét. Németországi pozíciójukhoz hasonlóan, ismét megfosztják őket az elismeréstől és a megbecsüléstől, vagyis a szimbolikus tőkétől – ezúttal azonban a török társadalomban. Összességében alacsony iskolázottsági szintjük miatt a németországi törökök a kulturális tőke ezzel járó intézményes formáját tekintve is hátrányban vannak. A kulturális tőkének azonban létezik más olyan formája is, melynek a török középosztályok megítélése szerint a török bevándorlók híján vannak.

Nem megfelelő a modoruk sem, és kulturálatlanok. Röviden: nem rendelkeznek elegendő mennyiséggel abból, amit Bourdieu beépített kulturális tőkének nevez (Bourdieu 1986: 243-245). A kulturális tőkének ez a formája az értelem és a test hosszú távú beállítódásaira, kulturáltságra stb. utal. Wollbert interjúalanya szerint az almanyali kifejezéshez tapadó képzetek éppen ennek a típusú tőkének az elégtelenségét jelzik. A törökországi középosztályok rossz néven veszik a kulturális tőke tekintetében nyilvánvaló hiányosságokkal rendelkező almanacik rövid idő alatt elért viszonylagos gazdasági prosperitását. Igyekeznek maguk közül kirekeszteni az almanacikat, s ennek érdekében nem győzik hangsúlyozni vidéki származásukat és vagyonszerzésük mikéntjét.[23] Mindezzel a legitimációt szeretnék megtagadni az almanacik gazdasági tőkeszerzésének módjától, s következésképp felfelé irányuló mobilitási törekvéseiktől és attól az igényüktől is, hogy Törökországban a középosztályok sorába fogadják őket. Mobilitási stratégiák A németországi törökök, akik a török társadalomban almanacikként tisztában vannak kulturális és szimbolikus tőkéjük elégtelenségével, stratégiákat alakítanak ki a felfelé irányuló mobilitási törekvéseik útjában álló akadályok legyőzésére – stratégiákat, melyek gazdasági tőkéjük kulturális tőkévé alakítását célozzák meg.[24] –léteznek olyan javak és szolgáltatások, amelyeket a gazdasági tőke másodlagos költségek nélkül, azonnal hozzáférhetővé tesz; mások viszont csak a kapcsolatok (vagy társadalmi lekötelezettségek) társadalmi tőkéje révén szerezhetők meg, ezek azonban csak akkor mozgósíthatók azonnal, a kellő pillanatban, ha jóval korábban kialakították és hosszú ideig ápolták őket- (Bourdieu 1986: 252). A kulturális tőke legértékesebb része, az iskolázottság, az előbbi kategóriához tartozik. A gazdasági tőke viszonylag közvetlenül hozzáférhetővé teszi az iskolai képesítéseket. Az almanacik, akik tisztán látják az e gazdasági tőkében rejlő lehetőséget, kiemelt hangsúlyt fektetnek gyerekeik iskoláztatására. Korábban már adatokkal kimutatták, hogy a török családoknak és maguknak a gyerekeknek is milyen erősek az ambíciói és törekvései az iskoláztatás terén (lásd Wilpert 1980; Stölting 1991). Annak ellenére, hogy az intézményes akadályok és nyelvi nehézségek miatt kevés az esélyük a sikerre, törekvéseik nem gyengülnek.

A gyerekek iskoláztatása kiemelkedően fontos; különösen igaz ez azokra a török bevándorlókra, akik a német társadalomban már nem munkások. A gyerekek iskoláztatására magas várakozásokkal tekintő török bevándorlók többsége mindazonáltal azzal is tisztában van, hogy Németországban gyerekeik esélye az iskolák befejezésére vagy képesítés megszerzésére csekély. Újabban gyakran előfordul, hogy gyerekeiket Törökországban járatják iskolába. Német márkában szerzett jövedelmük és megtakarításaik segítségével ki tudják fizetni Törökország magas presztízsű iskoláit, ahol gyerekeiket németül oktatják.[25] Noha ez a gyakorlat még nem terjedt el széles körben, számos berlini török család közös vágyát fejezi ki.[26] Egyes bevándorlócsaládok még haza is térnek azért, hogy gyerekeiket megfelelő iskoláztatásban részesíthessék. A hazatérők körében valójában igen elterjedt ez a stratégia, vagyis az iskoláztatás felhasználása arra, hogy előrelépjenek a gazdasági tőkéjük alapján őket megillető társadalmi pozícióba. -A jó iskolát az almanyali stigma elleni »csodaszerként« használják-, mondja Wollbert (1989: 7), aki azt állítja, hogy -a hazatérő bevándorlók sikerei, melyeket gazdasági tőkéjük egy bizonyos iskolázottsági szint kulturális tőkéjévé alakítása terén értek el, e munkáscsaládok számára a túlélés és az otthoni társadalom elérni kívánt pozícióiban történő megújulás egyik módját jelenti- (Wollbert 1989: 11). Fontos része a hazatérők reintegrációs stratégiáinak, hogy magasabb fokú oktatásba invesztálnak (Wollbert 1989: 12). A gazdasági tőke az iskolai végzettségtől eltérően nem teszi azonnal hozzáférhetővé a kulturális tőke más formáit, nevezetesen azokat, amelyek egy beépítési, beolvasztási folyamatot előfeltételeznek (Bourdieu 1986: 244). A külső gazdagság átalakítása az ember szerves részévé -állandó bevésési, feldolgozási munkát- követel meg (Bourdieu 1986: 244), s -mindvégig magán viseli legkorábbi állapotának nyomát- (Bourdieu 1986: 245). Ez a tulajdonság megerősíti a beépült kulturális tőke szimbolikus értékét. -Mivel átadásának és megszerzésének társadalmi feltételei homályosabbak, mint a gazdasági tőke esetében fennállók, ez a fajta tőke arra prediszponált, hogy szimbolikus tőkeként funkcionáljon- (Bourdieu 1986: 245). A beszéd és/vagy testbeszéd nyelvi, osztályok szerinti vagy regionális különbségei a beépített kulturális tőke ilyen formáinak fontos aspektusai. Érdemes megjegyeznünk, hogy a törökországi középosztály tagjai pontosan ezen az alapon különböztetik meg az almanacikat: vidéki származásuk, modortalanságuk, kulturális hiányosságaik alapján. A középosztályok megítélésében az almanaciknak sok a pénzük, de tudatlanok és kulturálatlanok. Az almanacik és a középosztályi miliők Törökországban Az almanacik másik stratégiája gazdasági tőkéjük kulturális tőkévé alakítására az, hogy középosztályi miliőbe helyezkednek Törökországban. Az azonban, hogy az almanacik középosztályi környékeken szereznek lakásokat, általában ellenségességet ébreszt velük szemben.

Egy isztambuli középosztályi környék egyik lakója a következőket jegyezte meg az ugyanabban a háztömbben lakó, Mercedeseiken hazatérő almanacikkal kapcsolatban: -Látszik, hogy a környék lecsúszott. Ezek az almanacik mind lakásokat vettek. Az utcák tele vannak Mercedesekkel. És nézze meg, ki száll ki belőlük. Átvetik a zsákjaikat a vállukon, és úgy cipelik. Reggel, délben, este tisztítják és mossák az ablakokat. Hát persze, nem ide tartoznak, mi mást is tehetnének?- A célzás itt is modortalanságukra, vidéki származásukra vonatkozik, melyet gesztusaikkal árulnak el, s alapvetően arra az ellentétre utal, amely említett tulajdonságaik és Mercedesekkel szimbolizált gazdasági státusuk között húzódik. Környékbeli izolációjuk köztudott és normálisnak tekintett dolog. A tőke ajándékozás, vásárlás vagy csere révén átadható egyéb formáitól eltérően a kulturális tőke beépített formájának felhalmozási időszaka a szocializáció egész folyamatát lefedi (Bourdieu 1986: 246). Ez az egyik oka annak, hogy a török bevándorlók és a hazatérők annyira igyekeznek gyerekeiket kulturált miliőben szocializálni. -Kulturált miliőhöz- tartozni fontos. Azoknál az almanaciknál, akik a Törökországban velük szemben megnyilvánuló ellenségességet nehezen viselik, a gyerekeik számára kitűzött szocializáció szempontjából ennek kiváltképp nagy a jelentősége. A németországi törökök is középosztályi nyaralóhelyeken szeretnek ingatlanba befektetni.[27] Szülőfalujukhoz fűződő szálaikat fokozatosan elvágják. Új társadalmi környezetükben az éves izin alkalmával kialakított kapcsolatok és barátságok nagyobb jelentőséghez jutnak életükben, mint korábbi kapcsolataik falubelieikkel és falujukkal. Erylmazék berlini lakásán például a beszélgetés gyakran terelődik cumali szomszédaikra, a velük együtt az izin alatt készült fotókra és egyéb közös emlékeikre. Anélkül, hogy valaha is találkoztam volna velük vagy akár láttam volna őket, rengeteget megtudtam ezekről a Cumaliban élő emberekről és a két család kapcsolatáról. Az Erylmaz család tagjai gondosan ügyelnek arra, hogy mindig vigyenek nekik ajándékot, és hogy beszerezzék azokat a dolgokat, amelyeket Berlinből kérnek tőlük. Amikor megérkeznek Cumaliba, a családtagok gyakran telefonálnak Berlinbe azzal, hogy miket hozzanak a többiek a szomszédoknak. Ezeket a dolgokat minden alkalommal aggályos gonddal gyűjtik be. A szülőfalujukba vitt ajándékokkal nem ez a helyzet. Természetesen visznek ajándékokat, amikor oda látogatnak, a berlini beszélgetések azonban mindig a cumali barátaiknak szánt ajándékokra vonatkoznak. Mustafa fia és lánya egyaránt az izin alatt jegyezte el jövendőbelijét Törökországban. A menyasszony és a vőlegény is a cumali szomszédság köréből származott. (Banu vőlegénye egyúttal hemseri is volt.) Az eljegyzési ünnepségeket cumali lakásukon tartották, és nem egy hemseri, hanem két szomszéd, egy bíró és egy ügyvéd – akikre mindig hivatalos címükkel, nem pedig nevükkel utalnak – húzta rá a menyasszony és a vőlegény ujjára a gyűrűt, és hirdette ki az eljegyzést. Legidősebb fiuk Berlinben tartott eljegyzési ünnepsége során ezzel szemben egy hemseri húzta fel a gyűrűt, és ő soha nem került szóba a beszélgetések során.

Az, hogy középosztályi környékeken vesznek lakást, teljesen berendezik, előkészítik valószínűtlen hazatérésükre, és ott töltik az izint, a bevándorlók társadalmi gyökereinek manipulálására szintén hatással van. A 22 éves Ümit Berlinben született és nőtt fel. Találkozásunkat követően megkérdezte tőlem, Törökország melyik részéről származom. Amikor elárultam neki, hogy isztambuli vagyok, azt válaszolta: -valószínűleg mi hemseriknek számítunk-.[28] Egy idő után kiderült, hogy nem sokat tud Isztambulról és kerületeiről, még arról a környékről sem, ahol szüleinek – akik még mindig Berlinben vannak – lakása van. (Nem tudta jól elmondani, hogyan lehet szülei isztambuli lakásához eljutni.) Szülei Törökország fekete-tengeri régiójának egy városából jöttek Németországba, nyolc évvel ezelőtt azonban vettek egy lakást Isztambulban, ahol hazatérésüket követően akarnak letelepedni. Azóta ott töltik az izint. Ümit csupán egy nagyon rövid időt töltött ott. Amikor Isztambulról kezdtünk beszélgetni, nevetve jegyezte meg: -Tulajdonképpen mi azok közé tartozunk, akik utólag lettek isztambuliak.- Az új miliőben töltött izinek az előrevetített és elérni kívánt új életstílus és társadalmi pozíció próbájaként funkcionálnak. Az, hogy a török nagyvárosok középosztályi környékeibe helyezik magukat, ahol az izinek alatt barátságokat és kapcsolatokat alakítanak ki, a németországi törökök arra irányuló stratégiájának része, hogy a török kontextusban leküzdjék kulturális és szimbolikus tőkéjük -hiányát-. E törekvés teljesen kifejlett formái a hazatérők gyakorlataiban figyelhetők meg. Hazatérését és törökországi esküvőjét követően Banu minden energiáját középosztályi életstílus kialakítására fordította. Egy berlini gyár futószalagja mellett eltöltött tíz év után Törökországban most -kiélvezi- a háziasszonyi létet. A törökországi inflációra vonatkozó megjegyzései ellenére alapvető panaszai azzal a nehézséggel kapcsolatosak, amely a – saját szavaival – kaliteli big cevré-be (-előkelő miliőbe-) kerüléssel jár együtt Törökországban. E törekvésében ambíciói gazdasági és kulturális téren egyaránt meghaladják férje lehetőségeit. Elsősorban két és fél éves fia foglalja le; minden energiáját és pénzét arra fordítja, hogy előkelő miliőbe kerüljön, és jó iskoláztatást biztosítson számára. Férje ellenvetései ellenére be szeretne lépni egy viszonylag divatos isztambuli sportklubba, és e privilégiumra hajlandó bevándorló munkásként töltött évei alatt szerzett megtakarításából egy nagyobb összeget áldozni.[29] -A légkör nagyon fontos. Egyrészt Orhannak [a kisfiúnak] szüksége van rá, másrészt én is megfelelő baráti körre tehetek szert- – indokolta állhatatosságát. Banu más eszközöket is látott arra, hogy jó miliőbe kerüljön. Amikor édesanyjától Berlinben telefonon Banu felől érdeklődtem, a következő választ kaptam: -Mit csinálna? Boldog. Megvannak a »fogadási napjai« [gün]. Mind összejönnek. Munka, munka; sosincs vége. Ez a helyzet.

A lányunk előkelő társaságba került, Ayse.- Valójában nemcsak Banu igyekszik -fogadási napok- révén bekerülni a környékbeli középosztályok körébe. A günök tartása a hazatérők középosztályba kerülését célzó erőfeszítéseinek sorába illeszkedő fontos stratégia (Wollbert 1989). A törökországi középosztályok ellenállást tanúsítanak az almanacik ambícióival és gazdasági tőkéjük révén elért részleges társadalmi felemelkedésükkel szemben. Ez az ellenállás a középosztályok kirekesztési szándékát tükrözi. A hazatérők, mint -németesek- elutasítása Wollbert szerint (1990) -nem elviselhetetlen kulturális különbségekre adott válasz, hanem inkább hasonló orientációkkal és stratégiákkal rendelkező emberekre adott reakció, mely a társadalmi hatalomért folytatott küzdelmet erősíti-. Ha a török társadalomban a németországi törökökkel szemben megnyilvánuló ellenségességet ebből a nézőpontból közelítjük meg, akkor állítólagos kulturális – a valaha birtokolt, de idővel elveszített török kultúrától való – elidegenedésükről a hangsúly Törökország bizonyos társadalmi osztályain belüli helyükre s ottani kapcsolataikra kerül át. Következtetés A németországi törökök által elfoglalt társadalmi teret két különböző helyen betöltött társadalmi pozícióik kölcsönhatása alakítja. Helyzetüket mindkét országban a szimbolikus tőke hiánya jellemzi. Mivel a német társadalomban nemkívánatos idegen csoportként -kulturális- megkülönböztetésben van részük és társadalmi státusuk alacsonyrendű, az elérni kívánt felfelé irányuló társadalmi mobilitás valószínűbb, és ezért kitüntetett helyszíne Törökország, ahol a társadalmi osztályok közötti határok átjárhatóbbak, mint Németországban. Gazdasági tőkéjük kulturális és szimbolikus tőkévé alakítása Törökországban megvalósíthatóbbnak tűnik, mint Németországban. Törökország állandó jelenléte a bevándorlók németországi életében nem annyira -tradicionalizmusukkal-, Törökországhoz tartozásuk megváltoztathatatlanságával, vagy azzal a kérdéssel függ össze, hogy valóban hazatérnek-e valamikor – sokkal inkább mobilitási igyekezetükkel kapcsolatos. A török bevándorlók életstílusai, érintkezéseik, valamint Törökországhoz fűződő kapcsolataik csak mobilitási törekvésük és az általuk elfoglalt társadalmi tér sajátosságai keretében érthetők meg. E társadalmi tér és mobilitási törekvés jellegzetességeinek figyelembevétele nélkül sem a németországi törökök életstílusainak dinamikáját, sem pedig találkozásaikat és kapcsolataikat Törökországgal nem érthetjük meg. Köszönetnyilvánítás Szeretném megköszönni a névtelen olvasó hasznos javaslatait. Természetesen minden tévedésért engem terhel a felelősség. A cikk egy korábbi változata az 1994. április 14. és 16. között Utrechtben rendezett -Bevándorlás, társadalmi kirekesztés és az európai város- című nemzetközi konferencián hangzott el.

Hivatkozott irodalom Blaschke, J. és A. Ersöz (1992): Buyurun. Türkische Unternehmer in Berlin. Eine Ausstellung des Museums für Europäische Migration. Berlin: Edition Parabolis. Bourdieu, P. (1974): Distinction. A Social Critique of the Judgement of Taste. London, Melbourne, Henley: Routledge and Kegan Paul. Bourdieu, P. (1977): Outline of a Theory of Practice. Cambridge: University Press. Bourdieu, P. (1985): The Social Space and the Genesis of Groups. Theory and Society, 14: 723-744. Bourdieu, P. (1986): The Forms of Capital. In Handbook of Theory and Research for the Sociology of Education. J. G. Richardson (szerk.), 241-258. New York-London: Greenwood Press. (Magyarul: P. Bourdieu: Gazdasági tőke, kulturális tőke, társadalmi tőke. In A társadalmi rétegződés komponensei. Angelusz R. (szerk.), 156-177. Budapest: Új Mandátum, 1997. Bourdieu, P. (1990): Social Space and Symbolic Power. In P. Bourdieu: In Other Words. Essays Towards a Reflexive Sociology, 123-139. Cambridge: Polity Press. Bröskamp, B. (1991): Etnische Grenzen des Geschmaks. Perspektiven eine praxeologischen Migrationsforschung. Kézirat. Cag˘lar, A. S. (1994): German Turks in Berlin: Migration and their quest for social mobility. Kiadatlan PhD.-disszertáció. Montreal: McGill University. Castles, S., B. Heather és T. Wallace (1984): Here for Good: Western Europe-s New Ethnic Minorities. London: Pluto Press. Cirak, Z. (1991): Interjú Z. Cirakkal. In Die Ausländerbeauftragte des Senats. Türkische Berliner, 52. Berlin: Verwaltungsdruckerei. Die Ausländerbeauftragte des Senats (1991): Türkische Berliner. Berlin: Verwaltungsdruckerei. Die Ausländerbeauftragte des Senats (1992): Pressemitteilung Berliner jugendliche türkischer Herkunft in Berlin. Die Ausländerbeauftragte des Senats (1993): Presserklärung. Spitzenposition berlins bei Einbürgerungen. Die Ausländerbeauftragte des Senats (1994a): Pressemitteilung. Türkische berliner halten trotz wichtigen Umdtände an den Integration fest. Die Ausländerbeauftragte des Senats (1994b): Bericht zur Integrations- und Ausländerpolitik. Berlin: Verwaltungsdruckerei. Erdem, T. (1991): Interjú T. Erdemmel. In Die Ausländerbeauftragte des Senats, Türkische Berliner, 56. Berlin: Verwaltungsdruckerei. Joppke, C. (1986): The Cultural Dimension of Class Formation and Class Struggle: On the Social Theory of Pierre Bourdieu. Berkeley Journal of Sociology, 31: 53-78. Keyder, C. és A. Aksu-Koc (1989): External Labour Migration from Turkey and its Impact: An Evaluation of the Literature. International Development Research Centre. Report 185e, April. Lutz, H. (1991): Welten verbinden: Türkische Sozialarbeiterinnen en den Niederlanden und der Bundesrepublik Deutschland. Frankfurt/Main: Verlag für Interkulturelle Kommunikation. Mandel, R. E. (1988): We Called for Manpower, but People Came Instead. The Foreigner Problem and Turkish Guestworkers in West Germany. Kiadatlan PhD.-disszertáció. Chicago University. Mandel, R. E. (1989): Turkish Headscarves and the -Foreigner Problem-: Constructing Difference Through Emblems of Identity. New German Critique, 46: 27-46. Miller, D. (1987): Material Culture and Mass Consumption. Oxford: Basil Blackwell. Sen, F. (1987): Turks in the Federal Republic of Germany: Achievements, Problems, Expectations. Bonn: Zentrum für Türkiestudien. Sen, F. (1993): 1961 bis 1993: Eine Kurze Geschichte der Türken in Deutschland. In Deutsche Türken – Türk Almanlar. C. Leggewie és Z. Senocak (szerk.). Hamburg: Rowohlt. Stölting, E. (1991): Unverständnis – Verständnis – Misverständnis. Schwierigkeiten beim Zugang junger Ausländer zur Berufsausbildung. Berlin: Free University. Seyhan, A. (1989): Introduction. New German Critique, 46: 3-9. Suhr, H. (1989): Ausländerliteratur: Minority Literature in the Federal Republic of Germany. New German Critique, 46: 71-103. Toelken, B. (1985): Türkenrein and Türken Raus. Images of Fear and Aggression in German Gastarbeiterwitze. In Turkish Workers in Europe. J. Basgöz és N. Furniss (szerk.). Bloomington: Indiana University Press. Yurtdisi Isci Hizmetleri Genel Müdürlügü (1992): 1991 Yili Raporu. Ankara: Calisma ve Sosyal Güvenlik Bakanligi. Wilpert, C. (1980): Die Zukunft der zweiten Generation. Erwartungen und Verhaltensmöglichkeiten ausländischer Kinder. Königstein: Ts. Hain. Wollbert, B. (1989): Neue Formen des Kanul günü in der urbanen Türkei: Ein gün in Izmr – Skizze eines Frauentreffs. A Deutsche Gesellschaft für Völkerkunde Congress-en tartott előadás. Október 2-6., Marburg. Wollbert, B. (1990): Aufstieg und Einstieg. Zur Bedeutung des Schulerfolgs für türkische Rückkehrerfamilien. Kézirat. Később megjelent In Berlin interkulturell. H. Barkowski és G. R. Hogg (szerk.). Ergebnisse einer Berliner Konferenz zu Migration und Pädagogik. Berlin: Colloquium, 279-298. Wollbert, B. (1991): Kunst und Migration: Kunst im Kontext von Arbeitsmigration, Exil und Kulturaustausch. Gründungsveranstaltung des Arbeitskreits Migration, Kultur, Kunst des Interdiziplinairie Verbundes Migrationsforschung. Berlin, júl. 5. Zapf, W. és W. Brachtel (1984): Die Lebensqualität der Gastarbeiter. In Lebensqualität in der Bundesrepublik. W. Glatzer és W. Zapf (szerk.). Frankfurt-New York: Campus. Jegyzetek * A cikk megjelent: A. C. Cag˘lar (1995): German Turks in Berlin: Social Exclusion and Strategies for Social Mobility. In New Community, 21(3): 309-323. 1]

A -németországi török- és -török bevándorló- kifejezéseket azonos értelemben használom. Az utóbbi nem a németországi török jelenlét ideiglenességére utal, hanem arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy ezek az emberek otthonuktól távol élnek. A Törökországból érkezett bevándorlókra továbbá egyszerűen a -törökök- kifejezéssel utalok, s nem teszek semmiféle megkülönböztetést származásuk alapján. A bevándorlók eltérő etnikai, társadalmi, gazdasági és vallási (alevi és sunni) háttérrel rendelkeznek. E terminológia alkalmazásával nem akarom tagadni a török bevándorlók közötti ilyenfajta különbségek meglétét. A tanulmány célja azonban nem az, hogy nyomon kövesse az etnikai vagy vallási gyökereik eltéréséből eredő különbségeket. A cikk alapjául szolgáló, 1987 és 1989 között Berlinben végzett terepmunka során az itt idézett emberek egyike sem utalt etnikai vagy vallási hátterére. 2] Akik nem munkásként érkeztek Németországba, azok vagy menekültek, vagy pedig diákok, akik tanulni jöttek Törökországból, és maradtak. Noha ez utóbbiak soha nem alkottak jelentős csoportot, a Törökországból menedéket keresve Németországba érkező emberek száma 1978 és 1981 között elérte a 77880-at (Yurtdisi Isci Hizmetleri Genel Müdürlügü 1992: 9). Ez az adat 1987 óta állandó növekedést mutat, bár nem olyan erőteljeset, mint az 1978-tól 1981-ig tartó időszakban. Az 1987-re, 1988-ra, 1989-re, 1990-re és 1991-re vonatkozó adatok sorban a következők: 11426, 14873, 20000, 22082, 23877 (Yurtdisi Isci Hizmetleri Genel Müdürlügü 1992: 9). 3] Annak elemzésére vonatkozóan, hogy a bevándorlás miként változtatta meg a németországi törökök társadalmi helyének érzékelését, alakította át identitási tereiket, valamint az -otthon- fogalmának tulajdonított értelmezésüket lásd (Cag˘lar 1994). 4] E csoportok között egyedül a ház- és lakástulajdon szempontjából találunk jelentős eltérést. (A német munkások esetében 44, a vendégmunkásoknál 3,5, a törököknél pedig 1,2 százalék a tulajdonosok aránya.) (Bröskamp 1991: 28) Figyelembe véve, hogy a bevándorlók inkább az anyaországban fektetnek ingatlanba, a különbség nagy valószínűséggel annak tulajdonítható, hogy nem szívesen vallják be, ha Németországban van házuk. 5] Hivatalos adatok szerint Berlinben a mintegy 4000, törökök által irányított üzlet (többségében török éttermek, fűszerüzletek és utazási irodák) hozzávetőleg 10000 embert (főként, de nem kizárólag törököket) alkalmaz (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1991: 35). 6]

Ebbe az adatba azok a törökök is beleértendők, akik tanulni jöttek Németországba. Tehát nem minden németországi török egyetemi hallgató munkásként Németországba érkezett törökök gyereke. 7] Állandó növekedése ellenére a németországi törökök közül német állampolgárságot megszerzők aránya (1992-ben 4,6 százalék) még mindig alacsony (Die Ausländerbeauftragte des Senats 1993: 5). 8] Ez a fiatal törökök mindennapos problémája. A legtöbb berlini diszkóban nem látják őket szívesen, vagy be sem engedik. Számukra ez lényeges konfliktusforrás. 9] Ilyen viccekből készült válogatás: Toelken 1985. 10] Meg kell jegyeznünk, hogy az iszlám és a kereszténység közötti vallási különbségekből eredő ellenségességnek jelentős a szerepe abban, hogy a németek és más nagyobb bevándorlócsoportok a törököket egyaránt nemkívánatosnak tartják. 11] A törökök és a Németországban élő külföldiek más nagyobb csoportjai között érzékelt különbség világos és kézzelfogható kifejeződésére vonatkozóan lásd a Heidelberg Manifestót (1982) (Castles és mások 1984). 12] A Rostockban megtámadottak között érdekes módon nem voltak törökök vagy Törökországból érkezettek. 13] A csoportjukon belül létrehozott és kiépített hálózatok vizsgálata során a németországi törökök belső rétegződésének hatását is figyelembe kell venni. A bevándorlás korai időszakához képest egyre nagyobb mértékben érzékelik az osztályok mentén kialakuló tagozódást. Fokozatosan ez váltja fel a vidéki/városi származás és az iskolázottság különbségein alapuló korábbi felosztást. 14] Ez nem volt szokatlan eset. Minden alkalommal, amikor török bevándorlókkal repültem Törökországba (legalább hússzor), a bevándorlók feltűnően jobban öltözöttek voltak, mint Berlinben. 15] Az izin a németországi törökök évenkénti nyári (júliusi és augusztusi) törökországi nyaralását jelenti. Központi szerepet játszik életükben (lásd Caglar 1994). Nem szokatlan, hogy Németországban vásárolt ruhákat, nadrágokat, ingeket stb. törökországi viselésre tesznek félre. 16] Úgy gondolom, az a büszkeség, mellyel egyes németországi törökök megvetnek mindent, ami a -török kultúrával- kapcsolatos, valamint néhány török bevándorló marginális, de magas presztízsű német csoportokhoz fűződő kapcsolatai e tisztánlátás megnyilvánulásainak tekinthetők. Az antropozófia keresztény alapja igen jó eszköznek bizonyult arra, hogy néhány iskolázott németországi török elkülönítse magát a német társadalomban élő, a törököket és a -török kultúrát- az iszlámhoz kapcsoló képzetektől.

Marginális, de mégis -kulturált- német csoportokon keresztül keresik a társadalmi megbecsülést a német társadalomban. E stratégia azonban jelentős kulturális tőkét igényel, s ennélfogva csak nagyon kevés török számára követhető. E távolságteremtési kísérlet legelterjedtebb formája a németekhez főződő kapcsolatok és barátságok túlhangsúlyozása, a német boltokban vásárlás stb. Ezt igazolja Nalan válasza az esküvőjét megelőző leánybúcsú (a menyasszony barátnői és nőrokonai részvételével zajló buli) alkalmával viselt ruháját illető dicséretemre. Arra a megjegyzésemre, hogy -Nalan, gyönyörű a ruhád-, azt válaszolta: -Egy német butikban vettük- – mintha a ruha szépségének ez természetes magyarázata lenne. 17] Az ezzel a kérdéssel foglalkozó néhány felmérés alapján elképzelhető, hogy az önállóságra törekvők aránya meghaladja a 70 százalékot (Sen 1987: 5). Az önállóvá válás a németországi törökök általános vágya, és nem kizárólag törökországi tevékenységeikre vonatkozik (lásd Die Ausländerbeauftragte des Senats 1994b: 16.) 18] Minden nevet megváltoztattam. 19] Az isztambuli elegáns kávéházak -elnyugatiasodott- kínálatával szemben Burcuban a cig köfte, a lahmacun és hasonló fogások szerepelnek az étlapon. Burcuban a zenekarok többnyire populáris török zenét és más országok néhány népszerű számát játsszák, a hagyományos török népzene a davul zurnával azonban ugyancsak állandó része a Burcuban tartott esküvők zenei kínálatának. 20] Mustafa a dizmek szót használja a székek elrendezésére, ami azt jelenti, hogy -sorba állítani a székeket-. Ez a fajta ültetési rend igen furcsán venné ki magát felső-középosztálybeli esküvőkön Törökországban. 21] Később az este folyamán megkérdeztem tőlük, hogy hallottak-e már ilyesmiről. A válasz a következő volt: -Nem, de miért is ne?- 22] Szeretik, ha -európai törökökként- hivatkoznak rájuk. Figyelembe véve Európa pozitív konnotációját a török társadalomban, ahol -a Nyugat- a modern és civilizált világot képviseli, az almanaci vagy almanyali negatív képzeteinek az európaiság pozitív képzeteivel való felváltásának vágya fejeződik ki ebben. 23] Nem egyedül a középosztályok táplálnak ellenérzéseket az almanacikkal szemben. Falubélieik és azok a rokonaik, akik nem mentek, illetve nem tudtak Németországba menni, ugyancsak ellenségesek velük szemben. A hangsúlyt itt mindazonáltal a középosztályok ellenséges érzületére helyezem, hiszen az almanacik általában nem azt tervezik, hogy szülőfalujukba térnek vissza, hanem azt, hogy török városokban telepednek le. Az ellenségesség ez utóbbi formája jelentősebb. 24] Noha elméletileg a német társadalomban is – tehát ott, ahol élnek – lehetőség volna e konverzióra, a gyakorlatban ezt nem könnyű elérni. A németországi törökök maguk is tisztában vannak az előttük tornyosuló olyan akadályokkal, mint például az idegengyűlölet, vagy gyerekeik elenyésző esélye magasabb iskolai végzettség megszerzésére.

Többségük végül is munkás Németországban. Azok számára, akik a német társadalomban gazdaságilag már előreléptek, a szimbolikus és társadalmi tőke hiánya, valamint a külföldiekkel és a törökökkel szembeni erősödő gyűlölet Németországot alkalmatlanná teszi az ilyen konverzióra. 25] Törökországban amellett a néhány középiskola mellett, ahol mindig is németül folyt a tanítás, elsősorban a hazatérők gyerekei számára megnyitottak olyan lycée-ket, ahol a tananyag oktatása ugyancsak németül folyik. 26] Lehet, hogy még semmilyen tervet nem készítettek, és nem szerezték meg a szükséges információkat, mégis igen gyakran hangoztatják, hogy gyerekeiket ilyen iskoláztatásban szeretnék részesíteni. 27] Kezdetben inkább saját falvaikban és városaikban fektettek be, később azonban már egyre inkább a nagyvárosok középosztályi kerületeiben vásároltak házakat. 28] Fontos szem előtt tartani, hogy Berlinben született. 29] Ez egyrészt saját megtakarítása, másrészt pedig családi pótlék, amit annak ellenére sikerült megszereznie Németországból, hogy Törökországban lakik. Egy rövid időre ugyanis visszatért Németországba szülni.

Pál Eszter fordítása Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-tár

Ayse C. Caglar

Az Orient express, a vonatok királya

oxKirálynak, grófnak, államfőnek, hírességnek vagy luxuskörülményekhez szokott jómódúnak kellett lennie annak, aki a legendás Orient expresszen akart utazni Párizsból Isztambulba. A „vonatok királya, a királyok vonata” 1883-tól közlekedett a több mint háromezer km-es útvonalon. A mozdonyt olykor vasútmániás uralkodók vezették, máskor rablóbandák támadtak rá, néha pedig napokig állt hóban elakadva. Megannyi legenda, amely ma is tovább él.

Az orient szó keletet jelent, tehát az Orient expresszt keleti expressznek is nevezhetnénk. A Párizs és Konstantinápoly (a mai Isztambul) közötti vasúti összeköttetés megteremtésében nagy szerepet játszott a nyugat-európai országok érdeklődése Kelet iránt, valamint az Európát kelet-nyugati irányban átszelő vasútvonal kiépítésének sokak által régóta dédelgetett vágya. A legenda valóra váltása egy belga bankárnak, Georges Nagelmackers-nek adatott meg: ő volt az, aki 1972-ben – amerikai mintára – létrehozta az első európai étkező- és hálókocsi társaságot, a Compagnie Internationale des Wagons-Lits-t. A vasúti kocsik ugyancsak az amerikai modellt vették mértékül: Nagelmackers az akkori legkorszerűbb, forgóvázas kocsikat szerezte be, amelyeket azután minden elképzelhető kényelemmel és pompával felszerelt. Munkálkodásának eredményeként a háló- és étkezőkocsik messze meghaladták az amerikai példa eleganciáját és kényelmét. A vasúttársaság renoméját emelte az a tény, hogy a belga király – aki a vonatvállalat főrészvényese is volt – áldását adta az oroszlános királyi jelkép használatára, amely a kocsik oldalát díszítette. Igazi luxusvonat volt az Orient expressz, amelyre csak első osztályú jegyet lehetett váltani! A szerelvény általában öt kocsiból állt: a mozdony után poggyászkocsit tettek, ezt követte két háló- és egy étkezőkocsi, majd ismét poggyászkocsi zárta a sort. Az első világháborúig használt favázas és faburkolatos kocsikból ma is látható egy Magyarországon: a 2347 pályaszámú kocsi a budapesti Magyar Vasúttörténeti Parkban vehető szemügyre.

Az étkezőkocsi – amelyet Európa egyik legszebbjének tartanak – nosztalgiavonatként is közlekedik. A Compagnie Internationale des Wagons-Lits 1882-ben próbautat szervezett Párizs és Bécs között. A mintegy 1350 km-es távot közel 28 óra alatt tette meg a „villámvonat.” A sikeres főpróba után az első, 1883. június 5-i Párizs-Konstantinápoly útvonal óriási publicitást hozott az Orient expressznek, amely 3186 km leküzdését kínálta minden korábbi lehetőségnél gyorsabban és elegánsabban. A Várna-Konstantinápoly közötti pályaszakasz azonban csak 1889-re készült el, ezért az utasok eleinte csak Párizs és Várna között utaztak a vonattal, onnan Konstantinápolyba hajóval érkeztek. Az út 83 és fél órás volt, ebből 15 órát a hajózás tett ki. Az első út nem volt bonyodalmaktól mentes: Varciorovától nem messze árvíz miatt kellett várakoznia a luxusvonatnak, nem sokkal később pedig földcsuszamlás akadályozta haladását. Később, de már indításának évétől kezdődően, a „királyok vonatára” rablóbandák is felfigyeltek, és olykor rajtaütöttek az utazókon. Egy görög bandavezérnek 1891-ben még elrabolnia is sikerült az utasokat és a személyzetet, akiket aztán jókora váltságdíj fejében engedett szabadon. Az első vonat útvonala – amely egészen 1888-ig változatlan maradt – a következő volt: Párizs-Strassburg-Stuttgart-München-Bécs-Pozsony-Budapest-Szeged-Temesvár-Orsova-Bukarest-Ruszcsuk-Várna. A vonat eleinte mintegy 690 km-en keresztül haladt magyar területen, majd 1884-től, további vonalak elkészültével, 1048 km-re nőtt a magyarországi pályaszakasz hossza, amely ekkor a teljes útvonal mintegy egyharmadát tette ki. Létrehozásának hetedik évében az Orient expressz 67 óra 35 perc alatt ért el a francia fővárosból Konstantinápolyba.

Az Orient expressz 1889. és 1914. között élte fénykorát. Híre bejárta az egész világot, kocsijaiban koronás fők és államférfiak váltották egymást egy-egy út erejéig. A királyok közül sokan azt a luxust is megengedték maguknak, hogy különkocsiban utaztak az Orient expresszen. A vasúttársaság örömmel tett eleget minden kívánságuknak és gond nélkül hozzákapcsolta az uralkodói szalonkocsikat az express vagonjaihoz. Így utazott például a vonatimádó Ferdinánd bolgár fejedelem, aki országának területén még a mozdonyt is számtalanszor vezette! Ugyancsak különkocsiban utazott II. Friedrich bádeni herceg; egy maharadzsa kedvéért pedig egyszer állítólag titokban kapcsoltak lefüggönyözött pluszkocsikat az Orient expresszhez, hogy az előkelőség és hét felesége zavartalanul utazhasson Párizsból Konstantinápolyba. orient expressEgy másik anekdota szerint egyszer egy gróf érsekújváron leszállt a vonatról, amíg a szerelvény vizet vételezett, és olyannyira belemerült az éppen ott játszó cigányzenekar hallgatásába, hogy lemaradt a vonatról. Mint később kiderült: szerencséje volt. A vonat ugyanis balesetet szenvedett, és éppen az a kocsi roncsolódott össze a legjobban, amelyikben a gróf is utazott volna. A megmenekült gróf azon nyomban alapítványt tett a cigányzenekar javára, és arra kötelezte a muzsikusokat, hogy az Orient expressz érkezésekor zenéjükkel szórakoztassák az utasokat. Innen ered az érsekújvári cigányzenekar hagyománya. Az első világháború alatt nem közlekedett az Orient expressz. A luxusvonat szerepét a trianoni békeszerződések után a Simplon-Orient expressz vette át, amely elkerülte Magyarországot. Útonala Párizs-Bázel-Milánó-Velence-Trieszt-Belgrád-Szófia-Konstantinápoly volt. A vonat 1924-ben tért vissza eredeti útvonalához, amelyhez 1939-ig, a második világháborúig hű maradt. Ekkor ismét szünet következett, majd 1948-ban helyreállt a forgalom.

Ugyanebben az évben megindult a Balt-Orient expressz, amely Stockholmot kötötte össze Szófiával. A második világháború után azonban az Orient expressz nem az volt, aminek indult: a vonat elveszítette luxus jellegét, és másodosztályú kocsikkal is közlekedett. 1951. és 1955. között a vonat csak Párizs és Bécs között járt, majd egy időre ismét eljutott Bukarestig. Aztán, a 1990-es évek végén már Budapest volt a végállomás, majd ez is lekerült a menetrendről, és az Orient expressz jelenleg ismét Párizs és Bécs között közlekedik. 1977-től azonban megindult a nosztalgia-Orient expressz, amely a Simplon-Orient vonalán halad. Az Orient expressz azonban időről időre „betér” Budapestre is, ahol a Keleti pályaudvaron méltó tiszteletadással fogadják. A legendás vonat Agatha Cristie-t is megihlette. Történt ugyanis, hogy 1929-ben az Orient expressz Isztambultól nem messze hóesés miatt elakadt. Tizenegy napig vesztegelt a nyílt pályán, utasainak a környékbeli falvakból szereztek élelmet. Állítólag ez az esemény adott ötletet az író nak a „Gyilkosság az Orient expresszen” című regényhez.
www.danubiusmagazin.hu

Törökország magyar emlékei

macarsokakA magyarok és a törökök között – a kezdeti időket leszámítva – az érintkezés már III. Béla királyunk korában megkezdődött. Ez az érintkezés azonban sokáig csupán követjárásokra és harci cselekményekre szorítkozott. Az állandó jellegű kapcsolat csak a mohácsi csatavesztés után kezdődött meg, sokáig csak ellenséges előjellel, és ez a közel 150 évig tartó török hódoltság mindkét nép életében örökre maradandó emlékeket hagyott. Ez idötartam alatt, – bár tele volt véres harcokkal és dúlásokkal – mégis kialakult egy sajátos érintkezési forma a két nemzet között a harcok szüneteiben s néha évtizedekig is tartó békésebb időszakokban, s a ” fogyó hold” árnyékában már művelődéstörténeti kapcsolatokról is beszélhetünk. A magyar hódoltsági területekről visszavonult török birodalomnak politikailag érdekében állt a Habsburgok gyengítése, ezért messzemenően támogatta a magyaroknak minden Habsburg-ellenes felkelését, így elsősorban Thököly Imre felkelését, majd pedig II. Rákóczi Ferenc szabadságharcát.

S amikor ezek elbuktak, akkor sem hagyta cserben a résztvevőket; jóllehet politikai ütőkártyaként már nem használhatta őket, mégis menedéket és megélhetést biztosított számukra. Ugyanez történt a negyvennyolcas szabadságharc bukása után Kosutth Lajossal és társaival. A ” kiegyezés” után a magyar-török kapcsolatok főleg kulturális téren éreztették hatásukat, majd az első világháborúban politikai téren is, s mint szövetségesek velünk együtt vesztették el a háborút. A két háború közti újabb kulturális és gazdasági kapcsolatokat a második világháború alatt újabb politikai kapcsolatok követték: Törökország semleges volt s a magyar kormány itt próbálkozott kapcsolatot keresni az angolszász hatalmakkal. A törökországi magyar emlékeket legcélszerűbben földrajzi alapon tárgyalhatjuk és ebbe a keretbe illeszthetjük bele a személyeket, akik a megfelelő hellyel kapcsolatban álltak. Ebből a szempontból elsősorban a régi főváros: Istanbul (Konstantinápoly) jön tekintetbe. Utánna következnék fontosságban Tekirdag (Rodosto), majd Izmit (Nikomédia) és utoljára, de nem utolsó sorban – Kütahya. A törökországi magyar emlékeket legcélszerűbben földrajzi alapon tárgyalhatjuk és ebbe a keretbe illeszthetjük bele a személyeket, akik a megfelelő hellyel kapcsolatban álltak. Ebből a szempontból elsősorban a régi főváros: Istanbul (Konstantinápoly) jön tekintetbe. Utána következnék fontosságban Tekirdag (Rodosto), majd Izmit (Nikomédia) és utoljára, de nem utolsó sorban – Kütahya. * Az ötvenmilliós Törökországnak közel 4 millió lakosú egykori fővárosa: Istanbul (Isztambul), a Kelet-Római Birodalom egykori fővárosa, amely – Új-Róma (Roma Nova), később Bizánc, majd Constantinopolis (Konstantinápoly) néven szerepel. Első útunk természetesen a Justinianus császár által emelt Aja Szófia nevű világhírű templomba vezet, amely ma már nem keresztény székesegyház, de nem is török-mohamedán imaház, hanem – hála Kemál Atatürk modern gondolkodásának – a múlt minden emlékét őrző különleges múzeum. Isztambuli magyar emlékeink is itt kezdődnek. Az Aja Szófia egyik XII. századi mozaikja II. Komnenos császárt mutatja be feleségével, Eirene császárnővel. Ez a finom művű mozaik rendkívül értékes történelmünk szempontjából: Eirene (Irene) Szent László királyunk lánya volt, eredetileg Piroskának hívták.

Szent László korán, 16 éves korában árván maradt leányát Kálmán királyunk adta nőül I. Komnenos bizánci császár hasonló korú fiához, a későbbi császárhoz, hogy ezzel is erősítsék a magyar-bizánci kapcsolatokat. Házasságukból született és korán elhalt legidősebb fiuk, Alexios mozaikportréját a szülőké mellett láthatjuk. II. (Nagy) Szulejmán szultán személyével kapcsolatos a mohácsi-csata, Budavár elfoglalása, Esztergom, Pécs és Székesfehérvár bevétele, Kőszeg sikertelen ostroma és végül a szigetvári ostrom, amely alatt meghalt. Szíve és egyéb belső részei a Szigetvárhoz négy kilométerre fekvő Turbék nevű községben vannak eltemetve, amely ma is zarándokhelye a törököknek. Az egykori márvány-síremlék helyett ma kápolna áll sírja felett, falában a török kormány emléktáblájával. Budavár elfoglalásakor a királyi palota és a Mátyás-templom értékeit mint hadizsákmányt Isztambulba vitte és ebből csak két hatalmas bronz gyertyatartó maradt meg, amelyek négy és fél évszázad óta állnak azon a helyen, ahova Nagy Szulejmán állította azokat: az Aja Szófia mihrabja, imafülkéje előtt. A budavári kincsek közül megmaradt egy Corvin- és Drágffy-címeres remekművű kard, amely évszázadok óta gazdagítja a Szeráj gyűjteményét. A 150 ezer lakosú lzmit (Iszmit), vagy régebbi nevén Nikomédia, Isztambultól alig száz kilométerre a Márvány-tenger ázsiai partján nekünk magyaroknak különleges jelentőségű: itt élt száműzetésben Thüköly Imre, – feleségével, Zrinyi Ilonával és kíséretével. A szultán 1700 januárjában kelt fermánjával Iszmittől keletre 10 kilométerre egy szép földbirtokot adományozott a bújdosóknak megélhetésük biztosítására, amelyet azóta is „Magyarhegynek” (Macar Dagi) neveznek. Thököly Imre 1705-ben halt meg-és az örmény temetőben temették el. Zrínyi Ilona a következő évben halt meg és holttestét Isztambulban temették el a bencések Saint Benoit-templomában. 1906-ban mindkettőjük halotti maradványait hazaszállították Magyarországra és Zrínyi Ilonát a kassai dómban, Thököly Imrét pedig a késmárki vártemplom kápolnájában helyezték nyugalomra. Iszmit egyik főutcáját sokáig Thököly-sugárútnak nevezték. * A magyar emlékek után kutató magyar túrista hova is mehetne először, mint Rodostóba. A 40 ezer lakosú Rodostó, mai nevén Tekirdag, a Márvány-tenger európai partján fekszik, tehát könnyen megközelíthető.

A második világháború után Tekirdag katonai körzetnek számított s így a turisták számára tilos terület volt, a tilalmat csak 1965-ben oldották fel. II. Rákóczi Ferenc és kísérete Törökországba való érkezésekor Isztambulban, majd a Boszporusz partján fekvő Yeniköyben lakott. III. Achmed szultán 1720 tavaszán megvásárolta Tekirdag örmény negyedében a ma „Magyar-utcának” (Macar Sokak) nevezett útvonal összes házait és ezt jelölte ki a bújdosóknak állandó lakóhelyül. Azonkívül a szultán Rákóczinak is adományozott tekintélyes földbirtokot, méghozzá örökletes joggal. Rákóczi Ferenc ezt végrendeletében felerészben a bujdosók eltartására, felerészben pedig a iodostói katolikus egyházra hagyta. A rodostói csodaszép tengerparti sétányról a sziklás parton macskaköves utca vezet fel a Rákóczi-házhoz, amely a Magyar-utca első háza, vele szemben egy kis kápolnával. Az emeletes házon, a főbejárat baloldalán márványtábla van török és magyar nyelven: E házban élt 1720 – 1735-ig II. Rákóczi Ferenc magyar fejedelem, aki 1703-1711-ig a magyar nép szabadságharcát vezette, s késöbb török földön talált menedéket. – A ház, amely ma Rákóczi-Emlékmúzeum, 1929-1932 közt épült újjá (Möller István építöművész vezetésével), ugyanis ekkor vette meg a magyar kormány az épületet Törökországtól és ma is a magyar állam tulajdona. Az előcsarnokba belépőt Kisfaludi-Stróbl Zsigmond Rákóczi-szobra és két zászló fogadja: az egyik a piros-fehér-zöld nemzeti zászlónk, a másik pedig a fejedelem harci lobogója. Az I. emeleti kiállítás anyagát 1968-ban a Magyar Nemzeti Múzeum állította össze és a török-magyar irodalmi, nyelvészeti és kulturális kapcsolatokat mutatja be. Érdekesek a fali táblákon az azonos eredetű magyar-török szavak felsorolásai. A II. emeleten van a nagyterem, Rákóczi ebédlője, korabeli bútorzattal, egy emelvényen áll az a karosszék, amelyet a fejedelem faragott rodostói magányában. Az ebédlöterem mellett kis szoba nyílik, az asztalon Mikes Kelemen leveleinek díszkiadása, ugyanis ez volt Mikes Kelemen írószobája. Egy öreg ládán kopjafa, 1970 augusztusában kilenc magyar diák hozta Háromszékből, rovásírás-utánzattal: Kopjafa Mikes Kelemen írószobája emlékezetére, honfitársai – szülőföldjéről, 1970. aug. 5.

Az emlékmúzeum különleges anyagából meg kell még említenünk a hatalmas térképeket, amelyek a kurucok győzedelmes hadjáratait szemléltetik, és a Kuruc Hadi Szabályzatot (1707), amely a hadszervezést és a hadellátást szabályozza és nem utolsó sorban a kurucok piros-fehér hadi zászlaját, rajta a latin felirattal: Justum causam Deus non derelinquet (Isten az igaz ügyet nem hagyja el). Helyet kapott a kiálütáson Rákóczi hű társának, Bercsényi Miklósnak ismeretlen festőtől eredő arcképe és Mányoki Ádám Rákóczi-képe. A hatalmas ebédlőteremben kapott helyet Rákóczi diplomáciai kapcsolataira, külpolitikájára, gazdasági törekvéseire vonatkozó anyag. Itt van két szép gyertyatartó, amelyeket a fejedelem maga esz tergályozott, majd faragványokkal és festéssel díszített. Mikes Kelemen emlékét idézi még a kiállított Mikes-címeres ezüstpohár. Itt látható még Thököly Imrének, Rákóczi Ferenc nevelőatyjának és édesanyjának, Zrínyi Ilonának az arcképe és egy részlet Thököly Imre végrendeletéből, amelyben Rákóczi Ferencet teszi meg általános örökösévé, mint politikájának a folytatóját. * Rákóczi Ferenc hamvait 1735-ben Mikes Kelemen Isztambulba szállíttatta s a bencések templomában helyezték nyúgovóra. E templom jobboldali mellékoltára előtti kripta csaknem két évszázadon kersztül adott helyet a magyar szabadság nagy alakjának: II. Rákóczi Ferenc fejedelemnek, és édesanyjának, Zrínyi Ilonának, valamint Thököly Imre és Zrínyi Ilona 1694-ben Nándorfehárvárt született és egyéves korában Nikápolyban meghalt kislányának, Thököly Zsuzsának. Itt nyugodott még Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina, végül a fejedelem idösebb fia, az 1738-ban Csernavodán elhunyt Rákóczi József. A magyar kormány I. Ferenc József rendeletére 1906-ban szállíttatta őket haza Magyarországra. A Rákóczi-emigráció idején Isztambulnak ezen a környékén szinte egy kis magyar városnegyed alakult ki. Még a második világháború alatt és utána tíz évig állt itt egy hatalmas bérház, a „Budapest Apartman”, amelyben magyar családok laktak, általában szegény sorsú emberek, köztük számos régi emigráns leszármazottja. A bérház a galatai nagy városrendezésnek esett áldozatául. (A rodostói magyar kolónia utolsó tagja – Horváth István – 1799-ben halt meg, 87 évvel a kurucok fegyverletétele után) – A törökök ma is nagy becsben tartják Rákóczi Ferenc emlékét és nemcsak a rodostói, de az isztambuli iskolák diákjai is – tanulmányi kirándulásaik során – tanáraik vezetésével gyakran látogatják a tekirdagi magyar emlékmúzeumot. * Még alig koptak meg a betűk a rodostói temető keresztfáin, mikor újra, s még nagyobb számban érkeztek magyar politikai menekültek Törökországba.

Az 1848-1849-es szabadságharc bukása után Kossuth Lajossal több mint ötezer ember lépett török földre, akiknek az orosz porta az osztrák császár háborús fenyegetése ellenére is menedéket adott. Először Viddinben, majd Sumlában telepedtek le, később a szultán, hogy távolabb legyenek Ausztriától, az anatóliai Kütahya nevű, ma 75 ezer lakosú várost jelölte ki számukra lakóhelyül. Ott Kossuth Lajos és vele együtt mintegy 1250 magyar – köztük Mészáros Lázár hadügyminiszter, Batthyány Kázmér gróf külügyminiszter, Perczel Mór és Guyon Richárd tábornok – az új lovassági laktanyát kapták meg szálláshelyül és a török kormány minden menekült számára azt a fizetést folyósította, amit a hasonló rangban és beosztásban lévő török tisztviselő kapott. Kossuth Lajos, akit a törökök „magyar padisah”-nak hívtak, ennek megfelelő fizetést kapott (padisah = uralkodó, kormányzó). Kossuth lakosztálya az emelet középrészén, a főbejárat felett volt, az épület ma a városháza és Kossuth lakosztálya a polgármesteri hivatal. Kossuth azonban hamarosan megunta ezt a „tömegszállást” és kibérelt egy házat egy másik városnegyedben, az utcát ma is Macar Sokak, Magyar-utca néven nevezik. A háznak 13 szobája volt, ahol kényelmesen elfért az egész család és közvetlen kísérete, a berendezés egyszerű és magyaros (kerevetek, háziszőttes szőnyegek és a család arcképei és egyéb magyar vonatkozású emlékek). Kossuth születésének százötvenéves évfordulóján, 1952-ben emléktáblát helyeztek el a ház utca felöli falára – magyar és török szöveggel. Kossuth Lajos – családjával és szűkebb környezetével 1851. szeptember 1-én hagyta el Kütahyát és a Mississippi nevű amerikai fregattal Angliába hajózott. Lakóháza Kütahyában Kossuth- múzeummá alakult át és az 1977. évi magyar török kulturális megállapodás értelmében az építkezéseket és átalakításokat a török állam végzi, a berendezésről viszont Magyarország gondoskodik, a házat jelenleg még a városi tanács gondozza.

A Törökországban maradt magyar föemberek egy része (Bem, Kmetty, Guyon) áttért a mohamedán vallásra, török nevet vett fel és továbbra is katonai szolgálatban maradt, történetük megörökítésre érdemes. A lengyel származású Bem József (,,Bem Apó”), a magyar szabadságharc legendás hírű tábornoka, elveihez híven mindig a muszka ellen harcolt. Az elsők közt lett mohamedánná és Murad Tevfik pasa néven Aleppo kormányzója lett és nagy érdemeket szerzett egy keresztény-üldözés leverésével. Emlékét szép szobor hirdeti Budán és Marosvásárhelyt. Guyon Richárd gróf, a magyar szabadságharc angol származású tábornoka, Kursid pasa néven lépett török hadiszolgálatba és Damaszkusz főparancsnoka lett és résztvett az orosz-török háborúban. Fiatalon halt meg és Isztambulban az üsküdari temetőben helyezték nyugovóra. Emlékét sírjának érdekes magyar felirata örzi s egyben tanúsítja, hogy a török katonai szolgálatban is megmaradt jó magyarnak. Legkülönösebb azonban Kmetty György tábornok életregénye. A világosi fegyverletétel után Törökországba ment és Iszmail pasa néven belépett a török hadseregbe és Aleppóban élt. Utóbb áttelepült Angliába, de az orosz háború hírére visszament Törökországba és először Kars városát védte, majd megsemmisített egy 30 ezer főnyi orosz sereget. A béke helyreálltával nyugdíjba ment, sokat utazott Nyugat-Európában és Magyarország néven Londonban újságot alapított. Ott is halt meg 1865-ben, 75 éves korában. […]
Dr. Heckenast Dezső, Krónika, 1980 május [részlet].

Magyar rabszolgák leszármazottai Törökországban II: Kétszer testvér

Néhány röpke nap Gebizben: székely kaput állítani, átélni a falu megfoghatatlan nemzeti öntudatát, erdélyi magyar és törökországi „macar” települések között szövetséget teremteni – Csíkszeredából busznyi székely küldöttség utazott június közepén Dél-Törökországba, hogy újrakössön egy talán évszázadokkal ezelőtt megszakadt köteléket. Mikor? Hogyan? – Kétszázvalahány éve. Az orosz hadsereg elől. – Nem, négyszázötven éve. Az egész falut rabszolgaként. Aztán szárazság volt. Az állatok koplaltak. Vándorolni kellett, fel a hegyekbe. Meg a cserkeszek. – Mit tudnak rólunk? – Budapeste. Az a fővárosuk, igaz? Törökül, angolul, esetlenkedve próbáljuk megérteni egymást Yilmaz Büjükgebizzel, a lelkes férfiúval, aki még nyilatkozott is nemrég egy helyi napilapnak magyarságáról és a falu eredetéről; illetve a fiatal Alp Arszlannal, a Bizánc-verő szeldzsuk szultán nevét viselő, rendkívül szelíd és barátságos fiatalemberrel. Több történet közös nevezője: Macarköy-Gebiz magyar alapítású település, ebben nincs vita a négyezer gebizi lakos között.

– Ez itt Eski Macar, azaz Ősmagyar, a helybéliek így nevezik – mutat a domboldalra Beder Tibor, és lábunk alatt, a píneák, mediterrán cserjék között valóban szabályosabb kőhalmok, házmaradványok villannak meg, a dombtetőre pedig jó állapotban megmaradt lépcsősor fut föl. Ez a lépcső volt Eski Macar főutcája – teszi hozzá Mehmet Cakman gebizi kísérőnk, az a derék macarköyi macar, aki tizenhat évvel ezelőtt befogadta a Balkánt és Törökországot átszelő Bedert. A csíkszeredai főtanfelügyelőt ugyanis nem hagyta nyugodni Ispay Ferenc felfedezése – amelyről a New York-i tanár 1981-ben adott hírt az Élet és Tudomány című folyóiratban –, és sokadik nekirugaszkodásra 1990-ben Romániából Macarköybe zarándokolhatott végre, hogy ő legyen Ispay után a második ember, akit zavarba hoz e török falu népének furcsa magyarságtudata. – Sok-sok évvel ezelőtt Eski Macar volt az első falu ezen a vidéken – magyarázza Mehmet Cakman –, aztán a lakói fölhagyták ezt a helyet, és arrébb költöztek, nem messzire innen. De a régi temető, az Eski Mezarla, illetve ahogy egyesek emlegetik, a Macarca Mezarla (magyar temető – M. G.) még ma is létezik itt a domb alatt. Atatürk szobrától, a főtéri dzsámitól és a hamarosan fölállítandó csíki székely kaputól mintegy két kilométerre fekszik Gebiz régi, ma is néhány száz ember által lakott településrésze, amelyet alapításától kezdve Macarnak hívnak; s amelynek lakói akkor is ragaszkodtak ahhoz, hogy személyi igazolványukba a Macar szót írják be születési helyként, amikor a falut hivatalosan már Karapinarnak (Feketeforrásnak) nevezték. Mehmet Cakman is ott éldegél tanyáján feleségével, Merjam asszonnyal és öt gyermekükkel. Egyszerű gazdálkodó emberek, rendkívül vendégszeretők, mint mindenki Gebizben, csupán az az egyetlen gond velük, hogy fizimiskájuk nagyjából annyira hasonlít a környező falvak törökjeiére, amennyire a gebizi őstemető a szokványos törökországi sírkertekre. Azaz semennyire.

A többségi népcsoport mellett cserkeszek, lázok, nagyobb számban kurdok élnek, és imitt-amott nyilvánvalóan keverednek Törökország területén – nem beszélve az Oszmán Birodalom fénykorában minden égtájról ütemesen beáramló vérfrissítésről. Ám Gebizben és az északabbra fekvő jörük világban Belső-Ázsia mintha szokatlan erővel elevenedne meg a kávéházi asztaloknál, a nomád sátrak környékén, a havasi jajlákon (legelők, nyári szállások – M. G.): nem kell különösebb antropológiai előismeret ahhoz, hogy feltűnjön a gebiziek nagyon hangsúlyos ázsiai jellege. S amikor előző nap megérkezett a faluba a csíkszeredai küldöttség, a „klasszikus” tatáros székely arcokat jóformán lehetetlen volt megkülönböztetni a helybeliekétől. A földön üldögélve vízből és joghurtból készült italt, kitűnően hűsítő ajránt szürcsölünk Cakmanéknál, ebben a török szokás szerint igen puritán módon berendezett házban; odakint, a szőlőlugassal borított, teraszszerű emelvényen beszélgetnek az asszonyok. – Mikor ideértem, már tudtam, hogy testvérnéphez jöttem, amint azt is, hogy ők pedig testvérnép közé telepedtek be – emlékezik Beder Tibor. – Amikor 2600 kilométeres, nyolcvannapos gyaloglás után megérkeztem a faluközpontba, kérdeztem az embereket, hol vannak a magyarok. Mutatták, menjek arra, ott van Magyar. Elindultam, mentem fel az ösvényen, néztem a hegyeket, amelyek nagyon hasonlítottak a székelyföldi, csíkszentdomokosi havasokra, s akkor viccesen mondtam magamnak, valószínűleg jó helyen járok, akik ide letelepedtek, csíkszentdomokosiak kell hogy legyenek, addig jöttek, amíg olyan hegyeket nem találtak, mint az otthoniak. Éppen az iskolát építették kalákában a Cakman testvérek, köszöntöttem őket: „Jak samlar” (jó estét), meghajoltam, és azt mondtam, ben macarim, én magyar vagyok. Abban a pillanatban befejezték a munkát, megöleltek, egymás szemébe néztünk, s az volt az ő tekintetükben, hogy te idejöttél hozzánk olyan messziről, 450 évvel ezelőtt magyarul köszöntöttük volna egymást, magyarul beszélgettünk volna, de most már csak törökül beszélünk, és Allah az istenünk, de a szívünk mélyén érezzük, hogy együvé tartozunk. Jóleső érzéssel fogtunk kezet, az egész falu népe odagyűlt. Ez volt az én első szállásom, ebben a szobában aludtam.

Törökországban minden nagyobb községben van vendégház, minden idegent oda szállásolnak el, nem a lakásra invitálják. Cakmanék pedig egyenesen behoztak ide – mondja Beder Tibor elakadó hangon. – Mi testvérek vagyunk – teszi hozzá szűkszavúan Mehmet Cakman. Magasan áll a gaz az öreg fenyőfák alatt, a régi „magyar temetőben”. Némán, végképp megzavarodva lépkedünk a dülöngélő, földbe süppedő, egymásra rogyó sírkövek között. Évek során számos török temetőt bejártunk Isztambultól az Ararátig, de ehhez foghatót sehol nem láttunk. Kopjafaszerű, geometrikus mintázatú, napszimbólumokkal, itt-ott torz bálványarccal vagy madárfaragvánnyal díszített kövek váltakoznak a hagyományosabb, „turbános” török sírokkal a magas fűben. „Akár az udvarhelyszéki varrottasé, olyanok ezek a minták”, suttogja egy erdélyi asszony a hátunk mögött, s mi hiába próbálunk értekezni az ördög ügyvédjeként a geometrikus népi díszítőművészet időkön és tereken átívelő természetéről meg az esetleges közös ázsiai példákról – a Macarca Mezarla még jobban összekuszálja a szálakat. De latin betűs feliratot, nevet hiába keresünk: leginkább csak egy-egy évszámot karcoltak a homokkő felületbe arab kalligráfiával. Később Gebiz határában még elhagyatottabb sírkertre bukkanunk egy feltehetően középkori épületrom környékén, amely éppen olyan, mint ez, csak jóval kisebb, és a „kopjafák” mellett nagyobb számban vannak „törökös” sírok. Beder Tibor szerint a gebiziek talán földrajzi elzártságuknak is köszönhetik, hogy megőrizhették sajátos műveltségüket, magyarságtudatukat. A nyugalmazott főtanfelügyelő Moldvát említi párhuzamként: az életforma megkövesedett ott, ahogy Gebizben is. – Erdélyben olyan közegben élek, amelyben mindennap kérdéses: meg tudok-e maradni magyarnak. Az ember keresi a fogódzókat: mi az, ami bennünket megtart ebben a kultúrában? Amikor hallottam, hogy van Törökországban is egy hasonló sorsú település, elindultam ide, hogy tanuljak tőlük valamit. Hiszen nagyon érdekes, hogy a gebizi nem tud egy szót sem magyarul, alig valamit Magyarországról, mégis büszke a származására. És nagyon ad a „rokonság” vendégül látására. Nem sétálhatunk úgy a faluban, hogy ne kísérne bennünket kíváncsi gyerekhad, hogy ne lapogatnának hátba idegenek, hogy ne lesnék minden kívánságunkat.

Asztalokat raknak ki a főtérre, a mecset árnyékába, ahol zokszó nélkül nézi végig a muzulmán falu, ahogy a magyar csoport fekete nejlonszatyrokban szállítja oda és gurítja le torkán az első osztályú török söröket a hőségben. Az esték pedig úgy telnek, hogy ülünk vendéglátóink házában, aztán egyszer csak tizenegy körül bekukkant egy asszony, karjában csecsemő, majd még egy három kislánnyal, szépen leülnek körénk a kanapéra, majd megérkeznek a munkából a férfiak, Öz papa, a Német lányok kamionsofőr édesapja, jön Német mama is aztán, a sógor és természetesen a szomszédok. Végül azt veszszük észre, hogy többtucatnyian szorongunk a nappaliban, kíváncsian lessük egymás mozdulatait, ropogtatjuk a kesudiót, szeljük a görögdinnyét, és néhány szóval kitűnően elszórakoztatjuk egymást. Beszélgetünk utazásról, a gazdálkodásról, ha kérdezik, Magyarország jó és szép hely-e, szikár igennel válaszolunk (legbelül pironkodva), de dicsérjük emellett Törökország semmihez sem hasonlítható szépségét és izgalmasságát, ami jólesik a gebizi macaroknak. Persze nem kell ahhoz Gebizig utazni, hogy valaki megtapasztalja a török vendégszeretetet és a magyaroknak járó megkülönböztetett figyelmet Törökországban. Nagyot téved, aki úgy véli, a mai török–magyar közlekedés kimerül az isztambuli bazárosok „cserebere Amo szappan” nevetve tört magyar mondatában. Az európai török végek és az iráni határ között számtalanszor utazva elég volt kimondani: magyarok vagyunk, és már jött is a két mutatóujj elmaradhatatlan dörzsölgetése meg az idevágó mondat: „türk ve macar kardestir”, azaz „török és magyar testvérek”. Attilához, a hun uralkodóhoz kötik magukat is, minket is, a magyarságot egyszersmind a legnyugatabbra eljutott török népnek tekintve. De Gebiz-Macarköyben ennél is többről van szó. Érkezésünk másnapján a csíkszeredaiak kiemelik buszukból a lapra szerelt székely kaput, amelyet Beder Tibor elképzelései szerint a „magyar temető” bejáratához kellene állítani. Ahogy a busz mellett gyarapodnak a tulipános, napos, holdas faragványú kapuelemek, egyre több gebizi gyűlik a térre, majd megjelenik a polgármester is, hogy kategorikusan kijelentse: a temetőbe ugyan nem kerül a székely kapu! Int az embereinek, még a helybéli rendőrség (két fő) is csákányt, ásót ragad, és azonmód nekilátnak a főtér föltöréséhez.

A székely kapunak a főút mellett, a falu legfőbb helyén kell állnia, mondja ellentmondást nem tűrően a polgármester, hogy mindenki lássa, és ha magyar turisták járnak erre, ne menjenek át Gebizen megállás nélkül, hiszen nekik is közük van hozzá. Két lyukat ütnek a kövezetbe, a székely ácsok méricskélnek – néhány óra alatt felállítják a kaput az aranyozott Atatürk-szobor előtt. „Uram, te kinyitottad a mennyek kapuját, hogy minden benned hívő bemehessen a te országodba. Lehetőséget adsz, mert nem zárod be a kaput. Testvérnép a testvérnépnek állít kaput, és nyitva hagyja, hogy minden békességes szándékkal közeledő embert beengedjen, de az ártó szándékú ember előtt örökre zárva maradjon. Legyen a szeretet és a béke kapuja” – hangzik az avatóünnepségen Ferencz Imre csíkmindszenti plébános kapuszentelő imája, és nem lehet hétköznapi látvány Gebiz-Macarköyben, ahogy a dzsámi előtt egy katolikus pap széttárt karral, teljes díszben, Krisztus, a mi Urunk nevében fohászkodik. „A székely kapu az otthonosságra figyelmeztet: legyünk otthon a Székelyföldön, Macarköyben, Magyarországon. Leginkább legyünk otthon egymás szívében” – mondja Pomogáts Béla, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elnöke; Bíró Ernő, Csíkszentdomokos polgármestere Attilát mint közös őst idézi; Beder Tibor a székely zászlót a törökhöz hasonlítja, törökül köszönti a gebizieket. Megint felsír a síp, dübörög a dob, a gardon és a furulya, Haáz Sándor, a neves szentegyházi kórus karnagya-tanára fújja, és Erdal Salikoglu isztambuli orvos, a magyar–török zenetörténeti kapcsolatok kutatója törökül és magyarul énekel, miközben hosszú nyakú szazlantjával kíséri magát. Teljes az összhang. Bedernek nem ez az első székely kapuja Törökországban: tavaly hosszas (és keserves) szervezőmunkával elérte, hogy Rodostóban, akár most Macarköyben, a Rákóczi-múzeum elé, a Magyar utca bejáratánál felállítsanak egy kaput közadakozásból. – Küldöttségünk jövetelének az a célja, hogy lehetőséget teremtsünk a gebiziek magyarságtudatának magasabb szintre emelésére – összegzi az ünnepség üzenetét Beder Tibor.

– A testvérvárosi kapcsolattal is tudatosíthatjuk bennük, hogy kötődésükkel értéket képviselnek, amelyet érdemes megőrizni és újrafogalmazni. S hogy az is érték számukra, hogy a török és a magyar néphez egyszerre tartoznak. Többlet van ebben. Egy gebizi kétszeresen testvér, hiszen már törökként az, s beolvadt magyarként is. Késő este van, ülünk a kávéházi teraszon a kapuval szemben. Gebiz polgármesterével, Mehmet Cengizzel és a török–magyar kapcsolatok kutatójával, Hayrullah Yigitbasi történésszel beszélgetünk. – Évszázadok óta él bennünk az eredettudat – mondja a polgármester –, de Beder Tibornak köszönhetően felerősödött a magyarság iránti érdeklődésünk, a mai nap pedig ennek konkrét eredménye: magyar testvéreink meglátogattak minket, egy szép napot töltöttünk együtt, eszmét cseréltünk, ez pedig még közelebb hozott bennünket egymáshoz. Tervezzük, hogy más csoportok is jönnek majd látogatóba, s szorosabbá, gyakoribbá válik a kapcsolat. Hayrullah úr segítségével viszontlátogatásokra is sor kerülhet. – Segítheti a kapcsolatfelvétel Gebiz turisztikai fejlődését is? – Biztosan lesz turisztikai vonzata is ennek az eseménynek. De bátran mondhatom, az embereket ebben az esetben nem elsősorban a turizmus fellendítése érdekli, hanem érzelmi oldalról közelítik meg a dolgot. Sok angol, német, amerikai, belga utazó jár erre, de más nációjú embereket ilyen lelkesedéssel, szeretettel nem tudnának fogadni: nem turisztikai látogatásként viszonyulnak az önök ittlétéhez, inkább mintha közeli rokonok keresték volna fel őket. Pusztán gesztusértékű a székelyföldi küldöttség jövetele, vagy van kézzelfogható jelentősége is a találkozásnak? – kérdezzük Hayrullah Yigitbasit. – A gesztusértékű esemény 16 évvel ezelőtt történt Beder Tibor látogatásával – feleli a történész. – Most magam is tapasztaltam a küldöttség tagjaként, hogy ezek a kemény, zárkózott hegyi emberek milyen szívből fogadták önöket. Amit Törökország-szerte megélhetnek a magyarok, azt itt ma sűrítve érezhettük. Gebizben 4200 magyar tudatú ember él. Ez teszi különlegessé e zárt községet, amit a környezetük is tud róluk. Írásos bizonyítékot még nem találtak, de a hagyományban, a legendákban él a macarköyiek magyarságtudata. Erre szakosodott tudósoknak kellene ezt megvizsgálniuk, oszmán birodalmi iratokat kellene kutatni. A budapesti akadémiai könyvtárnak például gazdag oszmán kori kéziratanyaga van. Véleményem szerint kellő kutatómunkával lehetséges volna utánajárni a gebiziek eredetének. Úgy vélem, Thököly Imrével jöhettek ide magyarok az Isztambul melletti Gebzéből. Elképzelhető, hogy felvidékiek vagy erdélyiek voltak. De ez egyelőre tézis, amely még bizonyításra szorul. A magyarok az egyik legsúlyosabb történelem tulajdonosai a törökökkel kapcsolatban is, ezért is nagy siker a mai nap: nagyon erősnek kell lenniük a közös gyökereknek. Folytatjuk
Margittai Gábor

A törökök zseniális producere – exkluzív interjú Haluk Kurosmannal

halukAzt mondják róla, hogy visszahúzódó, és zseniális. A neves kanadai OIART intézményben képezték ki a szakmára, ahol díjat neveztek el róla, az intézet „valaha volt legzseniálisabb hallgatójáról”. Haluk Kurosmannal, Emre Aydin, a maNga és a Gripin producerével beszélgettünk. Mi pontosan egy producer feladata? A producer az albumot létrehozó személy. Egy albumon minden, amit hallasz, A-tól Z-ig a producer felelőssége. Minden producernek saját stílusa, munkamódszere van. Van, akinél ez limitáltabb, másoknál sok minden más is beleférhet az alapfeladatokon kívül.

Ha a saját módszeremet kellene bemutatnom, azt mondanám, hogy a dalok kiválasztása, a dalszövegek és a zene végső formába helyezése, a hangzásvilág kialakítása, a dalok rögzítse, a mixelés és a mastering folyamata tartozik a feladataim közé, a gondolat megszületésétől egészen a stúdióban történő megvalósításig. Miért és hogyan lett producer? Fiatalon, 15 évesen kezdtem el gitározni, három év után volt egy bandám, aminek én voltam a frontembere és a zeneszerzője egyaránt. És igazából csak most fedezem fel, hogy már akkoriban is „producerkedtem”, amolyan amatőr módon, 23 évesen már tudtam, hogy én igazából nem a színpadon képzelem el az életemet, hanem sokkal inkább a kulisszák mögött, a „konyhában”, ahol az egész produkció elkészül. A másik oka annak, hogy producer lettem, azzal a vággyal függ össze, ami mindannyiunkban megvan: nyomot hagyni a világban. Szerintem a gyerekvállalás is ezzel függ össze, szeretné az ember, hogy maradjon utána valami, amit hátrahagyhat az utókornak. A legnagyobb motiváló-erő számomra az, hogy tudom, hogy egy album vagy dal, amit kiadok a kezeim közül, túl fog engem élni. Lehet, hogy 20-30 év múlva is fogja őket valaki hallgatni.

Nem csak producerkedik, dalszerző és szövegíró is egyben. Melyiket szereti jobban? A produceri munkát, vagy az alkotóit? Igazából nem tudok különbséget tenni a kettő között. Ha van valami, akármi, amit tehetek azért, hogy egy album jó legyen, akkor azt megteszem. Lehet ez szövegírás, zeneszerzés, hangszeren való játszás vagy akár csupán arculattervezés. De azt hiszem a producerkedés mellett amit leginkább szeretek csinálni, az a szövegírás. Igazából azt is mondhatjuk, hogy producerként is igen érzékeny pontom a dalszöveg. Mert szerintem egy dal hangzásvilága vagy stílusa kimehet a divatból ugyan, de a melódiája és a szövege örökre az emberek emlékezetébe vésődhet. Milyen a helyzete Törökországban a rock/alternatív zenének? A rock/alternatív zene az utóbbi 5 évben hatalmas fejlődésen esett át, ennek ellenére még mindig óriási energiát kell belefektetni. Ha sikerül minőségi albumokat piacra dobni, az jócskán megkönnyíti a műfaj terjesztését. Mindazonáltal az illegális mp3 terjedése a török piacot nagyon nehéz helyzetbe sodorta, és amíg ez a helyzet nem oldódik meg, a hallgatóság sem várhatja el, hogy minőségi zenét kapjon, amibe rengeteg munkát, energiát és nem utolsósorban pénzt fektetnek a készítők. Európában most rendkívül népszerűek a különböző skandináv országokból származó előadók. Úgy tűnik tehát, hogy nem lehetetlen betörni az angolszászok által uralt piacra. A törököknek sikerülhet-e ez?

Szerintem ahhoz, hogy külföldön sikeres legyél, először a saját országodban kell annak lenned. Ezen kívül a zenében kell, hogy legyen valami, ami alapvetően török, ami magán viseli Törökország jegyeit, hagyományait. Nálunk nagy hangsúlyt fektetnek a melódiára, a különféle hangszerekre. Amikor meghallod a dalt, és érzed rajta a török föld illatát, akkor szerintem az a dal sikert hozhat külföldön is. Természetesen magában kell foglalnia az örök érvényű zenei igazságokat is. Az önnel dolgozó előadók ma Törökország legsikeresebb produkciói közé tartoznak, gondolok itt például a maNga együttesre vagy Emre Aydinra. Ön szerint mi a sikereik titka? Immáron négy-öt éve dolgozom együtt a maNgával, a Gripinnel és Emre Aydinnal. Jól ismerjük egymást, pontosan tudjuk, hogy mit akarunk, csapatként dolgozunk és döntünk, s az album-munkálatok során is e szerint cselekszünk. Szerintem a titok nyitja az, hogy ismerjük egymást, egy hullámhosszon gondolkodunk, közös erővel ugyanabba az irányba tartunk. Ez a siker hosszútávon megmaradhat-e? Szerintem, amíg ilyen kapcsolatban vagyunk egymással, amíg ugyanazért a célért egyesült erővel dolgozunk, igen. Járt már Magyarországon? Nem, még nem. De persze szeretnék egyszer. Ha azt mondom, magyar zene, mi jut eszébe először? Ákos. Meghallgattam a dalait, és nagyon tetszett.
Baksa Tímea – zene.hu 2007.08.23.

16,474FansLike
639FollowersFollow