2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1456

FOGYÓ HOLD – Tanulmányok a török népi kultúráról- Hidrellez, a tavaszünnep

hidrellezBartha Júlia FOGYÓ HOLD

Tanulmányok a török népi kultúráról Forrás: Folklór és etnográfia 95, Debrecen, 1997 Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Hidrellez, a tavaszünnep

A keleti civilizáció népei életüket a szoláris naptár rendjéhez igazították. A búzát akkor vetették, amikor a Fiastyúk együtt mozgott a Nappal – ez novemberre esett, az árpát, ami bármilyen földdel beérte, az őszi napéjegyenlőség idejétől kezdték vetni, a rizst pedig februártól palántázták. Egyiptomban, Iránban és Indiában az év kezdetét a Nílus, a Gangesz és az Indus áradásához igazították, ami a nyári napforduló körül következett be.

Valamennyi országban ekkor került sor a Navaszardi ünnepére, amikor az este beköszöntével hatalmas serpenyőkben parazsat izzítottak, másnap pedig mindenki meghintette magát vízzel.[1] Ez az ünnep az időszámításunk előtti első évszázadokban terjedt el a Földközi-tengeri országokban. Voltaképpen az ősi évkezdés hagyományát őrzi a törökök Hidrellez-napi ünnepe. Jóllehet, a mohamedán országokban a koráni holdhónapokhoz igazodtak – ezeket is többször megreformálták – azonban Törökország egyes vidékein, így Uşak környékén még ma is számon tartják a 45 napos hónap-beosztást. Sőt a hivatalos, Gregoriánus naptár mellett él a gyakorlatban a mohamedán időszámítás, amely 622-től, Mohamed Mekkából Medinába költözésének idejétől, a „nagy futástól” számlálja az éveket és egy másik időszámítási rendszer is, amelyben a szoláris naptár alakította rend a névadó. Eszerint a fedeztetés, megtermékenyítés havával, márciussal kezdődik az év, április a földművesmunkák hava, május a nomádok számára fontos, a legeltetés megkezdésének ideje (ekkor hajtják nyájukat a Torosz fennsíkra), június a cseresznye hava, július az aratás, augusztus a szántás, földmunkák hava, szeptember a bőség, a füge, a szőlő érésének ideje, október ismét a földmunkáké, november pedig a kos hava.[2] A különféle naptárreformok ellenére maradt fennt a török népek hagyományaiban az ősi ünnep, melyet tavasz-ünnepnek mondanak. A Gergelynaptár szerint május 6-ra esik ez a nap. Elsősorban a nomád pásztorok számára jeles nap, ugyanis a vándorló legeltetés, évente ismétlődő ritmusa a nyári és téli napforduló idején kezdik meg levonulásukat a déli, védettebb, melegebb éghajlatú vidékre.[3] A török népek többsége számára nagy ünnep Hidrellez napja, mely szokásrendjét illetően többé-kevésbé egységes képet mutat a Balkántól Anatólián át Közép-Ázsiáig.

Bár az ünnep neve az iszlám vallás két jeles prófétájához kötődik, Orhan Acipayamli, [4] a török folklór kiváló kutatója kategórikusan kijelenti, hogy semmi köze a mohamedán valláshoz. Szerinte olyan ünnep, melyet a törökök Közép-Ázsiából hoztak magukkal.[5] Elnevezésére több változatot ismerünk. Az egyik szerint Hidrellez (Hidirilyaz) Hizir és Ilyaz nevü próféták nevének összevonásával keletkezett. Hizir a szárazföldön vándorolt, Ilyaz pedig a tengerek ura volt. Hizir neve az arab eredetű „zöld” jelentésű szóból származik. Szerencsét hozó prófétának tekintik. Mindketten vándoroltak, s minden év május 6-án valamely réten találkozva beszélgettek. Találkozásuk nyomán a rét kizöldült a vizek megsokasodtak, újjászületett a természet. A nép ezen a napon a próféták találkozását ünnepli. Egy másik legenda szerint Hizir férfi, Ilyaz pedig nő volt. Valaha két ilyen nevű fiatal élt, akik halálosan egymásba szerettek, ám sorsuk csak egyszer hozta össze őket. Május 6-án egy réten szerelmeskedtek, majd nyomban meg is haltak. A nép ezen a napon a szerelmet és a belülről fakadó új életet ünnepli.[6] György barát 1438-58 között írt feljegyzésében [7] az alábbiakat közölte: „Hizir – Ilyász két név összetételéből jött létre. Hizir a mohamedán népeknél sokféle alakban megjelenő személy, akit a törökök prófétának tekintenek, s aki többnyire a szükséget szenvedőknek siet segítségére, illetve aki a természetet megújítja. Ilyász a bibliai Éliás próféta törökösített változata. Abban is hisznek, hogy a két próféta édestestvér, együtt az életvize forrásánál és minden évben együtt zarándokoltak Mekkába.” Mindhárom változat azt igazolja, hogy a bőséget, termékenységet, az élet megújítását kapcsolják ehhez a naphoz. A bőségvarázslás egész évre szól s leginkább ezt célozzák a Hidrellez-napi rítusok.[8] Az ünnepi előkészületeket legtöbb helyen már április közepén megkezdik. Kimeszelik, alaposan kitakarítják a házakat, rendbeszedik a szerszámokat, felgereblyézik az udvart, új ruhákat varrnak és levágják a juhokat – mert Hidrellez-napján tilos állatot ölni, rügyet törni, egyáltalán az élet mindenfajta megnyilvánulása ellen véteni.[9] Ha Hidrellez-napja péntekre esik, akkor aznap, ha nem, akkor a következő pénteken a délutáni ima után kovásztalan lepényt készítenek.

Rézedényben este felakasztják egy fára, ha másnapra megduzzad, jó esztendő, bő termés várható, ha nem, jó lesz felkészülni az inséges évre.[10] Az ünnepet megelőző napon a kertben levő hagymák közül kiválasztanak egyet, s két zöld szárát egyenlő hosszúságúra vágják. Az egyik szárra fehér, a másikra vörös szalagot kötnek. Másnap hajnalban megnézik, s ha a piros szalagos nőtt valamelyest, a kivánság teljesül, bő termés várható, ha a fehér, akkor nem. Általános szokás, hogy az ünnep előestéjén az asszonyok kimennek a ház kertjébe, s apró gallyakból a család minden tagja számára egy-egy kis házat készítenek. Ezáltal minden rászorulót hozzásegít Allah egy takaros házhoz.[11] Úgy hiszik, csak kívánni kell és mindenki vágya teljesül. Aki kertet szeretne, gödröt ás és zöld ágakkal ülteti tele; aki gyermeket akar, apró ágakból bölcsőt készít és ringatja; aki gazdagságot, pénzt szeretne, papírból „aranyat utánzó” nyakláncot akaszt a nyakába.[12] Az eladósorban lévő lányok a zöld ágakra piros szalagot, rongyokat kötnek, hogy még abban az évben férjhez mehessenek.[13] Minden vidéken ismert szokás, hogy Hidrellez estéjén a lányok, asszonyok összegyűlnek. Közülük egy kislány cserépfazékba zálogul apró tárgyakat (karkötőt, nyakláncot, pénzt) gyűjt, zöld ágat tesz közé, majd vízzel tölti a fazekat. Tetejét lekötik vörös vászonnal és tükröt borítanak rá. A keret egyik rázsafája alá teszik éjszakára. Másnap, (Hidrellez napján) ismét összejönnek. A legidősebb asszony fejére menyasszonyi fátylat terítenek, s ráteszik a cserépfazekat. Az edényt borító vörös vásznat egy 7-8 éves forma fiúcska fejére borítják, aki előhúzza a cserépfazékba dugott zöld ágat és a tárgyak valamelyikét. Akiét kihúzta, örülhet, igen szerencsés évnek néz elébe. A többi tárgyat bennehagyják a fazékban, s a benne lévő vízzel megpaskolják az arcukat, „lemossák a szerencsétlenséget”. Közben persze énekelnek, vigadnak.[14] Ispartában szokás a lányokat vízzel locsolni, hogy frissek, egészségesek legyenek.[15] Hidrellez reggelén az útkereszteződésben rongyokat égetnek. Aki a tüzet átugorja, egész évben egészséges lesz, vagy ha beteg, meggyógyul.[16]

Amikor végre elérkezik az ünnep, mindenki tiszta ruhát ölt, a lányok fehéret vesznek magukra, s a falvak, városok apraja-nagyja kimegy a zöldbe ünnepelni. Az egész napot együtt töltik a barátok, rokonok. Kosaraikat megrakják a már előre elkészített ételekkel és vidáman múlatják az időt. Táncolnak, énekelnek. Bár nem hivatalos ünnep, nincs ember, aki valamilyen módon ne emlékezzen meg róla. A városi és falusi ünnep megrendezése között kevés eltérés látható. A leglényegesebb talán az, hogy a városi parkokat, ligeteket ellepik a kereskedők, ajándéktárgyakat, édességet és az éppen divatban lévő portékákat kínálják. Egyre inkább hasonlít az európai majálisokhoz.

J e g y z e t e k:  1. Aly Mazahéri, 1989. 276. 2. Erginer, G. Ankara. 1984. 25. 3. Kultlu, M. Ankara. 1987. 71. 4. Acipayamli, O. Ankara. 1972. 20. 5. Némileg ellentmond a két török szerző, Erginer és Acipayamli véleménye. Az ősi „újév ünnepet” Erginer erősíti, míg Acipayamli nem ad magyarázatot az ünnep keletkezésére, eredetére, csupán folklorhátterére világít rá. 6. Acipayamli, O. Ankara. 1974. 22. 7. György barát, a „Szászsebesi Névtelen” húsz éven át raboskodott Törökországban. Értekezés a törökök szokásairól és gonoszságairól 1438-58 című feljegyzésében értékes néprajzi adatokat közöl. Közzéteszi Tardy Lajos, Budapest, 1977. 104. 8. Hafiz, N. Ankara. 1982. 237-242. 9. Eyuboglu, I. Z. Istanbul. 1987. 192. 10. Acipayamli, O. 1974. 11. Mészáros Gy. 1906. 147. 12. Acipayamli, O. 1974. 13. Bora Nogayoglu közlése, Isztambul. 1991. 14. Acipayamli, O. 1974. 15. Ali Bilgin közlése, Isparta. 1989. 16. Acipayamli, O. 1974. I r o d a l o m – Acipayamli, Orhan 1974 Türkiy’de bahar bayrami Hidrellez. Antropoloji Dergisi, Ankara – Erginer, Gürgüz 1984 Uşak halk takvimi, halk meteorolojisi. Ankara – Eyuboglu, Ismet Zeki 1987 Anadolu inançlari. Istanbul – Hafiz, Nimetullah 1982 Kosovo’da Hidirellez ádetleri = Milletlerarasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri IV. Ankara – Kutlu Muhtar 1987 Şavakli Türkmenlerde göcer hayvancilik. Ankara – Mazahéri, Aly 1989 A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-13. századig. Budapest – Mészáros Gyula 1906 Az oszmántörök nép babonái. Ethnographia. – Tardy Lajos 1977 Rabok, kalmárok az oszmán birodalomról. Budapest
Bartha Júlia

Ahány völgy, annyi nép

cerkez1Azt tartják, a Kaukázusban ahány völgy, annyiféle nép, nemzetiség él. Viharos történelmük során széttagolódtak, néhány tízezres-százezres közösségekké koptak, egy részüket a térség domináló regonális hatalmai (mindenekelőtt Oroszország, Irán/Perzsia, az ottomán birodalom/Törökország, Grúzia) közti sok évszázados vetélkedés, küzdelem szétszórta, egymás ellen kijátszotta. Közösségeik élnek a többi között a Közel-Keleten, Törökországban, Kazahsztánban (sztálini népdeportálások), Iránban. Az eloroszosított arab eredetű muhadzsirsztvo (menekültség, emigráció) szó ezeknek a kaukázusi népeknek, köztük az oszétoknak és az abházoknak a sorsát írja le.

A mostani történet társfőszereplői, az oszétok (vagy: alánok) is eljutottak sokfelé. Rokonaik a magyarországi jászok (1318-ban említik őket először a krónikák). A jászok először a mai Románia keleti részén, Jászvárosban (Iasi) bukkannak fel, majd egy részük továbbmegy északnyugatra, a mai Jászság felé. Nyelvüket évszázadokig megőrizték, aztán átvették a magyart. Egyes elméletek szerint a kunokkal sodorta őket a mongol-tatár nyugatra nyomulás elődeik ősi földjéről, Alániából. (Az alánok szarmata nép volt, a Volga és a Don folyóközében nagy királyságot hoztak létre, amelyet aztán a hunok az i. e. IV. században szétvertek. Részei, névadói Jázónnak, az aranygyapjú-legendának, Colchis birodalmának. (Oroszországban hosszú ideig jaszoknak nevezték az oszétokat, később vették át a grúz „oszét” szót a nép megjelölésére.) Utódaik, az oszétok grúz-bizánci hatásra felvették a kereszténységet, majd az iszlám megjelenésével, nyomulásával sokan közülük áttértek és szunniták lettek. A mai oszétok nagy része keleti ortodox keresztény, de maradtak köztük szunniták is. A második alán birodalom (nagyjából a mai Észak-Oszétiától északabbra fekvő régióban), profitálva a selyemút közelségéből, virágzó monarchiává vált, amelyet az előrenyomuló mongolok-tatárok vertek szét. Az alánok szétszóródtak, egy részük délre, a mai Észak- és Dél-Oszétia területére került, más részük nyugatra sodródott, eljutott egészen Magyarországig. Akik a Kaukázusban maradtak, viharos sorsot éltek meg: más helyi kis népekkel torzsalkodtak. Az oszétok sokszor szembekerültek a grúzokkal, ingusokkal. A grúzokkal az orosz birodalom széthullása és a szovjetrendszer konszolidálása közti átmeneti időszakban, 1918-1920-ban súlyos konfliktusba keveredtek, később népirtással vádolták őket. (A nehéz grúz- oszét viszonyban a népirtás vádja mindkét oldalon a mai napig fel-felbukkan).

Ma az oszétok főleg a két Oszétiában (Észak-Dél) élnek, de Közép-Grúziában is letelepedett egy nagyobb létszámú közösségük. A 2002-es orosz népszámlálás adatai szerint Oroszországban 515 ezer oszét élt. Nem világos, hogy Dél-Oszétia lakosait hova számolták. (Összehasonlításul: a népszámlálás a régió népei között 413 ezer ingust, 411 ezer lezgint, 423 ezer kalmüköt, 815 ezer avart, 520 ezer kabardot talált. Az abházokról nincs adat, azokat a népszámlálás a 4,3 milliós „egyéb népek” kategóriába sorolta.) Az abházokról kevesebbet tudni, mint az oszétokról. Az eredetek homályba vesznek. A ma ismert abház nyelv kialakulása a XIX. századra tehető. Északnyugat-kaukázusi nép, ezelőtt ezerháromszáz évvel már virágzó királyságban élt nagyjából a mai Abházia területén. Később a grúz állammal alárendelt viszonyban állhattak, az abház értelmiség grúz nyelven beszélt (aminek kevés köze van anyanyelvükhöz), átvette a grúzok szokásait, kultúráját. A XI-XVI. században betagolódtak a grúz birodalomba. Később (vesztükre) kiváltak, az ottomán birodalom lenyelte őket. Aztán az orosz birodalom felívelő szakaszában, a XIX. század elején erős eloroszosítási hatás érte őket. Ma a becslések szerint 200 ezer abház él a világon, háromnegyedük Abháziában. A muhadzsirsztvo őket is szétszórta, sokan közülük Törökországban élnek. 1991-1993 között, a grúz-abház összecsapások idején nyugati források szerint több tízezer grúzt elűztek Abháziából, sokat közülük megöltek (Grúziában népirtásról beszélnek), és átbillentették a belső etnikai viszonyokat az abház lakosság túlsúlya irányába. A hágai nemzetközi bíróság jelenleg is vizsgálja a grúzok ellen elkövetett bűnöket.
Népszabadság • D. P.

Az lesz, amit mi akarunk…

E logika vagy minta szerint a putyini/medvegyevi Oroszországnak most ki kellett volna állnia Grúzia mellett annak szakadárjaival, Dél-Oszétiával és Abháziával szemben. Oroszország azonban katonákat küldött Dél-Oszétiába és de facto hadiállapotba került Grúziával. Elirigyelte volna a hajdani, koszovói NATO- vagy inkább amerikai mintát? Hajmeresztően igen, és még a szerepek se cserélődtek ki. Az oroszok egyszerűen ellopták az amerikaiak koszovói érvrendszerét. Nézzük sorban. Szerbia (akkor még Kis-Jugoszlávia) nagyarányú fegyveres beavatkozással remélte letörni a koszovói szakadárokat. Ugyanezt tette tíz évvel később Grúzia Dél-Oszétiában. Az Egyesült Államok válasza légiháború volt a szakadárok védelmében. Oroszország válasza egy kisebb fajta szárazföldi invázió, ugyancsak a szakadárok védelmében. A jugoszláv hadsereg vereséget szenvedett és kivonult Koszovóból. A grúz hadsereg vereséget szenvedett és kiürítette Dél-Oszétiát. A rákövetkező békemegállapodás szavatolta, hogy a jugoszláv fegyveres erők távol tartják magukat a de jure Jugoszláviához (Szerbiához) tartozó Koszovótól.

A grúz-orosz béke még nem jött létre, de az oroszok ugyanazt próbálják elérni, mint anno az amerikaiak, nevezetesen: még csak nyoma se legyen grúz fegyveres jelenlétnek a de jure Grúziához tartozó Dél-Oszétiában és Abháziában, továbbá e kettő környékén. Lábjegyzetként nyugtázandó még egy erős párhuzam: mind Szerbia, mind Grúzia magas fokú autonómiát kínált fel saját szakadárjainak, ám ebből egyikük se kért. (Protektoraik – ott Amerika, itt Oroszország – erre nem is bátorították őket.) Koszovó nem óhajtott visszailleszkedni Szerbiába, a két kaukázusi provincia pedig Grúziába. Ha a koszovói „fejlődésre” pillantunk vissza, nagy bizonyossággal megjósolhatjuk: a kaukázusiaknak a Dél-Oszétiát ért augusztus 8-i grúz támadás után épp oly kevés kedvük lesz visszailleszkedni, mint amilyen kevés a koszovóiaknak volt a jugoszláv néphadsereg tisztogató hadműveletei (1998/99) után. A történelmet bújók kedvéért röviden az is felidézhető, hogy a grúz uralom elleni oszét, utóbb pedig abház lázadásoknak jóval hosszabb a históriájuk, mint a szerb uralom elleni koszovói albán megmozdulásoknak. Koszovó a szerbek kivonulása (1999), a déloszétok és az abházok pedig gyakorlatilag a Szovjetunió felbomlása (1991) óta tekintik magukat függetlennek. Vannak aztán itt még cifra dolgok. Abháziában például azzal végződött a közel húsz évvel ezelőtt beindult polgárháború, hogy az abházok elűztek sok tízezer grúzt – s ezek mind a mai napig nem térhettek vissza lakó- vagy szülőhelyükre. S miközben az oroszoknak nagyon tud fájni, hogy a koszovói albánok ugyancsak futásra kényszerítették az ottani szerbek tíz- és tízezreit, meg hogy a horvátok ugyanezt tették az ő krajinai szerbjeikkel, egyetlen szívsajdulást sem tapasztaltam tőlük az abháziai grúzok hányattatásai miatt. Ami persze nem a történet vége.

Az orosz magatartást kizárólag a „forradalmi” Grúzia (és az ott hatalmon levő, amerikai emlőkön nevelkedett vezetés) magatartása motiválja, nem pedig a mostani, dél-oszétiai ostoba katonai kaland. A három kaukázusi köztársaság közül Szaakasvili Grúziája amerikai hídfőállásnak számít. Föltételezem, hogy ha a grúzok a néhány hónappal ezelőtt nagy többséggel megválasztott elnöküket elűznék és Grúzia ügyeinek intézése egy NATO-barát kormány helyett egy Moszkva-barát kormány kezébe kerülne, akkor Oroszország minden kérdésben, mely Grúzia területi épségét, kisebbségeit, szakadárjait illeti, sokkal nagyvonalúbb tudna lenni, mint ma. De a mai Grúzia valósággal Oroszország nemezise. Stratégiai átok. Azzal, hogy a NATO-ba törekszik, Moszkva megítélése szerint a Fekete-tengeri partvidék keleti felének a legértékesebb szakaszát, az Abháziát is magában foglaló délkeleti részt akarja átjátszani Amerikának. Nem elég, hogy Törökország réges-régi NATO-tagságával elveszett a déli part; hogy Románia és Bulgária egészen új keletű tagságával szinte az egész nyugati part; nem elég, hogy az ugyancsak a NATO-ba törekvő Ukrajnáé az északi part nagyobbik fele, benne a Krím-félszigettel – most még itt van ez is. Áprilisban a NATO bukaresti csúcsértekezletén Oroszország kemény és sikeres erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a szövetség ne kínálja fel a tagsági akcióprogramot (értsd: a NATO-tagság „előszobáját”, mely hasonló az EU stabilizációs és társulási egyezményeihez) Ukrajnának és Grúziának. Ott Grusko orosz külügyminiszter azt mondta, hogy e kettő felvétele „óriási stratégiai hiba” volna, mely „a lehető legsúlyosabb következményekkel járna az európai biztonságra nézve”. Bush amerikai elnök teljes súlyával támogatta ugyan Ukrajna és Grúzia „elindítását” a felvétel felé, de Németország és Franciaország – éppen Oroszországhoz fűződő külön érdekeik és a grúz, valamint az ukrán belső helyzet instabilitása miatt – kieszközölték a téma jegelését. (Idén decemberig. Érdekes lesz.) Németek és franciák előre látták volna az augusztusban bekövetkező eseményeket? Aligha.

De ha egyszer – és ha szabad, itt magyar példával élnék – a NATO minden egyes új tag felvételekor ragaszkodott ahhoz, hogy az illető nemzetközi jogilag rendezze vitás kérdéseit a szomszédaival, területi vitái pedig egyáltalán ne legyenek (így jött létre a magyar-román alapszerződés), akkor a német/francia álláspont több mint indokolt volt. A NATO védőernyője tudniillik visszaélésekre, kalandokra is csábíthat… Ha Grúzia ma NATO-tag, kérhette volna a kölcsönös védelemre vonatkozó előírás érvényesítését. Még elgondolni is rossz. A Grúziához való amerikai ragaszkodásnak Oroszország „bekerítésén” – vagy mondjuk inkább úgy: körbevételén – kívül más, annál nem kevésbé nyomós okai vannak. Az energia. Aki azt akarja – márpedig az amerikaiak mindenkinél jobban akarják -, hogy a Kaszpi-tenger mellékén és Közép-Ázsiában kitermelt olaj és földgáz Oroszország megkerülésével jusson el európai és más fogyasztókhoz, egyszóval az orosz vezetékmonopólium megszűnjék, annak nagyra kell tartania Grúzia földjét. Ez ugyanis az egyetlen szárazföldi irány, amely a kérdéses területet Törökországgal összeköti. (Ott van ugyan Örményország is, de az egyfelől oroszbarát, másfelől olyan viszonyban van Azerbajdzsánnal, hogy az minden ilyen együttműködést kizár. És viszont – Karabah miatt.) Grúz területen Baku felől ma is két vezeték fut, és errefelé futna a Nabucco is, bár kétséges, hogy valaha is futni fog. A történtek után pláne. Nyilván önnön stratégiai felértékelődése, az amerikaiak pénzben, fegyverben, kiképzésben stb. megmutatkozó határozott érdeklődése is szerepet játszott abban, hogy az excentrikus Szaakasvili elnök augusztus 8-án elhatározta magát Oroszország „tesztelésére”. Ez azonban borzasztóan nagy tévedés volt. Nem csak és nem is elsősorban azért, mert a kis Grúzia teljességgel félreismerte a sok-sok stratégiai vereséget elkönyvelő nagy Oroszország elszántságát, hanem azért, mert ez a balul sikerült „tesztelés” módot adott az oroszoknak arra, hogy éppenséggel ők „teszteljék le” Amerikát és a Nyugatot. Az orosz katonai beavatkozás szándékoltan „aránytalan” volt – mármint a grúz lépés helyéhez és méreteihez képest. Akik kiötölték, azzal a szándékkal cselekedtek, hogy ágyúikkal világos üzenetet küldhessenek (végre, végre!) Szaakasvili barátainak: itt az történik, amit mi akarunk.

Nagyon durva körülírással: aki ellenségünk akart lenni, abból vazallust csinálunk. Előbb vagy utóbb. Megvan hozzá az erőnk. És ti a kemény, fenyegető tiltakozáson kívül egyebet nem fogtok és nem tudtok tenni, mert az Egyesült Államokat és Oroszországot továbbá az EU-t és Oroszországot annyi-annyi együttműködési és kölcsönös érdekeltségi szál köti össze Észak-Koreától Afganisztánon és Iránon át az európai energiaellátásig, amennyit Grúzia miatt nem érdemes kockára tenni. Nota bene: az oroszok „izmozása” nem légies valami. A maguk részéről ugyan – a Grúziára kimért büntetést elvégzettnek találván – beszüntették a hadműveleteket, de még a Sarkozy, francia elnökkel „kialkudott” megállapodásban sem kötelezték magukat arra, hogy abháziai és dél-oszétiai „békefenntartó” tevékenységüket, akár tetszőleges mennyiségű katonasággal, ne folytassák. Ilyenformán Szaakasvili éveken keresztül kergetett álma, a két szakadár tartomány visszaillesztése, sine die elnapolódik. Az oroszok várnak. A „bűnöző” Szaakasvilivel se ők, se pártfogoltjaik nem tárgyalnak. Inkább hagyják, hogy az idő múlásával hadd kérdezzék csak egyre többet és egyre gyakrabban maguktól a grúzok, vajon az országnak – a szenvedésen kívül – ugyan mi haszna volt Szaakasvili elnök augusztusi katonai kalandjából? Minél többet kérdezik, annál jobb.
Népszabadság • Aczél Endre • 2008. augusztus 16.

Törökország: sok lesz már Iránból?

ketto_3Miközben Törökország a közel-keleti béke tető alá hozása érdekében tesz jelentős erőfeszítéseket a felek közötti közvetítésre, Irán hasonló kísérlettel állt elő. Örmény és iráni források szerint Ankarát és Jerevánt békítené az iszlám köztársaság. A téma akkor került napirendre, amikor múlt héten az iráni külügyminiszter, Manouchehr Mottaki Törökországban járt a két ország kapcsolatainak mélyítése érdekében.

Az iráni nemzeti hírügynökség (IRNA) szerint Mottaki útja során telefonon beszélt örmény kollegájával, Edward Nalbandiannal is. Az IRNA beszámolója szerint Mottaki reménykedését fejezte ki a Jereván és Ankara közötti kapcsolatok javulását illetően. „Politikai elemzők úgy gondolják, hogy Irán, mint a térség meghatározó, stabil hatalma, sokat tehet Törökország és Örményország megbékéléséért”, áll az iráni hírszolgálat riportjában. A török-örmény kapcsolatokról Mint ismert, a keresztény Örményország és a muszlim Törökország viszonya meglehetősen messze áll attól, amit harmonikusnak lehetne nevezni. A legsúlyosabb problémát a két ország kapcsolatában az első világháború idején, 1915-1917 között lezajlott események okozzák. A világháború árnyékában a nacionalizmustól fűtött oszmán csapatok becslések szerint 650 000 – 1 500 000 örmény életét oltották ki. A történteket a legtöbb nyugati történész és természetesen az örmények genocídiumnak tartják, azonban az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság is azon a véleménye van, hogy erre nincs elegendő bizonyíték. Nem véletlenül: a NATO-partner, kiemelkedő stratégiai jelentőségű Törökország ugyanis a mai napig hallani sem akar felelősségének elismeréséről. Egy örmény hírügynökség, a Mediamax szintén hírt adott a telefonbeszélgetésről. Eszerint Mottaki biztosította az örmény külügyminisztert, hogy Irán kész közvetíteni Örményország és Törökország között. „Egy ilyen, Irán által tett kezdeményezés [megvalósulásának] lehetősége nagyon optimista”, nyilatkozta Arif Keskin, az Eurázsiai Stratégiai Kutatóközpont (ASAM) Irán-szakértője. Keskin szerint az iszlám köztársaság sokat nyerhetne a közvetítésből, és talán éppen ez a magyarázata a felajánlkozásnak. „Irán az egyetlen, aki segít Örményországnak abban, hogy oldja térségbeli izolációját. Örményország (…) körül van véve olyan országokkal, mint Törökország és Azerbajdzsán, akikkel régre nyúló problémái vannak.” Irán számára Örményország stratégiai jelentőségű, mondja Keskin.

Ennek oka, hogy „Irán jó kapcsolatokat akar kiépíteni a térség nem-török elemeivel (…). Azeri kisebbsége kulcskérdés számára. Így Törökország eltávolítása Azerbajdzsántól egy örmény-török megbékélés révén Irán érdekeit szolgálná.” Kétségkívül igaz, hogy a 65 milliós Iránnak mintegy 15 millióra tehető azeri kisebbsége van. Keskin meglátása szerint Irán nem tudja megoldani a két ország közötti problémát, és nem világos az sem, hogy Ankara egyáltalán akarja-e ezt. A jelenlegi török vezetés ugyanis szerinte nem akar semmilyen változást a kétoldalú kapcsolatokban. „Vitatható, hogy Irán mennyire lehet pártatlan, vagy hogy kinek a céljait szolgálná. Valószínűtlen, hogy kiállna a török elmélet mellett Örményországgal szemben [a népirtásra vonatkozóan].” Az elemző szerint a közvetítéssel Irán demonstrálni akarja a nyugatnak térségbeli stabilizáló erejét. Mindemellett felhívja a figyelmet arra, hogy az iráni lépés számos kérdést fakaszt török szempontból. „Nem hiszem, hogy Ankara kérte Iránt egy ilyen lépés megtételére. Törökországot zavarja az iráni-örmény kapcsolatok mélysége. Ezért ez biztosan Irán ötlete volt.” Keskin véleménye szerint a török kormánynak számot kell adnia népének az Iránnal való kapcsolatok alakulásáról. „Nem csak erről a közvetítési szándékról van szó. Vegyük [az iráni elnök, Mahmúd] Ahmedinezsád tervben lévő látogatását. Mit nyerhet Törökország egy ilyen radikális politikus érkezéséből? Igaz, hogy az AKP [a kormányzó, Igazság és Fejlődés Pártja] profitálhat belőle belpolitikailag. De más szempontból ez egy nagyon veszélyes látogatás”, fogalmazott Arif Keskin.
Kitekintő – Németh Dániel

Muszlim hitélet a hódoltságban

c2291lap59Dzsámik, mecsetek, dervisrendek Magyarország össznépessége 3,5 millió volt, a Hódoltság területén 900 ezer fő lakott: Az ehhez viszonyítva kis létszámú (a katonákkal és polgár lakosokkal együtt 50-80 ezer főt kitevő) magyarországi oszmán-törökség hitéletéről a keresztény templomokból átalakított vagy újonnan épített mecsetek és dzsámik gondoskodtak. A dzsámik voltak a nagyobb templomok, amelyekben a pénteki istentiszteletet és a pénteki prédikációt, a hutbét is el lehetett mondani. A legfontosabb személy az imám, aki a gyülekezet előtt imádkozva vezette a szertartást. Nagyobb helyeken külön pénteki prédikátor, hátib is volt, kisebb helyeken ezt a feladatot is az imám látta el. Hétköznapokon közönséges prédikátort, a váizt hallgatta a közösség. A dzsámikban több háfiz is volt, azaz olyan személy, aki a Koránt vagy annak egy-egy részletét könyv nélkül tudta. A legismertebb dzsámi-szolga a müezzin, aki napi öt alkalommal szólította imára az igazhívőket.

A mecsetszolgák fizetéséről és a templomok fenntartásáról vagy az állam, vagy az egyházi kegyes alapítványok, a vakufok gondoskodtak. Az ortodox iszlám mellett a Hódoltságban szép számú dervisközösség is működött, amelyek közül a legfontosabbak a bektásik, a halvetik és a mevlevik. A janicsárokhoz közel álló bektási rend budai Gül Baba kolostorát a harmadik budai beglerbég, Jahjapasazáde Mehmed pasa építtette kormányzósága alatt (1543-1548) Gül Baba türbéje, azaz sírkápolnája közelében. Amíg a többi budai rendházban csak 10-20 dervis élt, addig Gül Baba kolostorában 60 dervis lelt otthonra. A halveti dervisek leghíresebb kolostora I. Szulejmán szultán (1520-1566) szigetvári türbéje mellett épült 1576 táján. Rövid időn belül a környék vallási-kulturális központjává vált. A türbére és a kolostorra félszáz katona vigyázott. A závije (kolostor, rendház) leghíresebb házfőnöke a bosnyák Sejh Ali Dede, a 16. századi oszmán művelődés kiemelkedő alakja, aki 1589-1598 között élt Szigetvárott, és itt írta „A bölcsességek pecsétjei” című híres munkáját. A pécsi Jakováli Haszán pasa mevlevi kolostora a 17. században élte fénykorát. Legkiemelkedőbb házfőnöke a pécsi születésű Pecsevi Árifi Ahmed Dede, aki tanulmányait a mevlevi dervisek kónjai központjában végezte. A visszafoglaló csapatok elől 1686-ban Filibébe (Plovdiv) ment, ahol egy új kolostort alapított, majd pedig Isztambulban telepedett le. Itt, a Jenikapi Mevleviháne házfőnökeként dolgozott, tanított és vallási műveket fordított 1724-ben bekövetkezett haláláig. Muszlim iskolák, muszlim művelődés A 17. században 39 hódoltsági városban 165 elemi iskola (mekteb) és 77 közép-vagy felsőfokú teológiai iskola (medresze) működött. A mektebekben a betűvetést, a négy számtani alapműveletet, a Korán olvasását és a legfontosabb imádságokat tanították. A medreszék több lépcsőben közép- és felsőfokú képzést nyújtottak a muszlim vallástudományok, az egyházjog és a természettudományok tárgyköréből.

Magyarországon a legtöbb medresze Budán működött: a budai várban hét, a Vízivárosban pedig öt. Pécsett öt, Egerben és Eszéken pedig négy-négy medreszében tanulhattak a diákok. A Hódoltság legrangosabb medreszéjét Szokollu Musztafa pasa építtette Budán tizenkét éves kormányzósága (1566-1578) alatt. Az iskola 1575 nyarán készült el, s mindenkori tanára a budai mufti, azaz a hódoltsági muszlimok legfőbb vallási elöljárója volt. A medresze leghíresebb tanára Iszá Efendi, aki a gyarmati (1625) és a szőnyi (1627) béketárgyalásokon a török delegáció vezetője volt. 1634-ben burszai, 1637-ben isztambuli kádivá, 1639-ben pedig ruméliai kádiaszkerré, azaz a birodalom európai tartományainak legfőbb hadbírájává nevezték ki. A közhiedelemmel ellentétben a Hódoltság oszmán urai nem voltak műveletlen barbárok. A dzsámikban nemcsak imádkoztak, de írást-olvasást, alapvető vallási ismereteket, Korán-olvasást és imádságokat tanítottak. A pénteki és ünnepi istentiszteletek alkalmával elmondott prédikáció, a hutbe pedig az erkölcsi és politikai nevelés leghatékonyabb formája volt. A mecsetek mellett szép számmal voltak elemi és középiskolák, s ugyancsak a tanítást és a művelődést szolgálták a dervisrendek kolostorai. A művelődést segítették a mecset- és iskolakönyvtárak. Szokollu Musztafa pasa budai iskolakönyvtárában a muszlim vallástudományi munkák mellett a szónoklattan, a költészet, a földrajz, a csillagászat, a zene, az építészet vagy az orvostudomány iránt érdeklődő is talált olvasnivalót. Az állandó háborús viszonyok ellenére több vallási-kulturális központ alakult ki, híres dervisek és tudósok éltek hosszabb-rövidebb ideig a birodalom e távoli végvidékén. A műveltebbek saját könyvtárral is rendelkeztek, mint az 1587-ben elhunyt budai pénzügyi hivatalnok, Ali Cselebi, akinek hagyatékában 119 arab, perzsa és török nyelvű könyvet találtak: vallási, történelmi, politikai, csillagászati, orvosi tárgyú munkák mellett regényeket és versesköteteket, sőt egy álmoskönyvet és egy sakkal foglalkozó munkát is.
Ágoston Gábor

http://mek.oszk.hu/01800/01885/html/index16.html#a3

Római és török fürdők Budapest területén

budapest-rudas-gyogyfurdo-es-uszoda-1845Sok legenda övezi a múltat. Számos felidézett, mondává érlelt valóság veszi körül a természet és a kutatók által történelemmé összerakott emlékeket, köveket. Az archaikus vallásokat éltető, testi és lelki tisztulást egyaránt ígérő feltörő forrásokat, a folyamatosságot jelképesen is hordozó folyóvizeket már az ókorban is mítikus tisztelet övezte. A kultikus beavatások közül kiemelkedik az ember lényét harmonizáló, gyógyító fürdőkúra. Ezek empirikus megismerése ösztönözte az életet adó gyógyító víz tudományát s a fürdők építészetét.

Hazai építészeti kultúránk első virágkorát, egyben kétezer éves fürdőkultúránk legkorábbi megjelenését képviseli az Aquincumban feltárt „polgárvárosi gőzfürdő”, a „kettős (férfi-női) fürdő” és a „kis közfürdő”, s legelsősorban az „aquaduct”, a magas korbéli technikai kultúra alkotta vízvezeték. A római urbanizáció jellegzetessége volt Pannóniában a nagyvonalú thermaépítkezés. Ezek az épületek nem csupán tisztálkodási, egészségügyi célokat szolgáltak, hanem kedvelt társasági helyek is voltak. Budapest jelenlegi területén eddig 19 római korból származó fürdőt tártak fel. Az épületek szigorú műszaki előírások alapján készültek. Különböző funkciókat láttak el, s ennek érdekében tagozódtak. Mindegyikben volt hidegfürdő (frigidarium), langyosfürdő (tepidarium), melegfürdő (caldarium), öltöző (spodyterium), izzasztó (sudatio), pihenőhelyek, tornatermek, masszírozó és természetesen szentély is. A főváros területén eddig talált római kori fürdők első régészeti feltárása Mária Terézia uralkodása alatt, 1778-ban történt. A felszínre került therma 48 helyisége, az izzasztókamra, a padlófűtés megmaradt rendszere nem ad teljes képet az egykori fürdőépületről, további feltárása az utókorra vár. A Pacsirtamező utcában, a Táborvárosi Múzeum az egykor volt katonaváros feltárt emlékei közül a vendégfogadó kádfürdővel, becses őrzője. A római kori fürdők közül a Hajógyári-sziget helytartói palotájának fürdője, valamint a Csúcs-hegyi római villa fürdője csak a kutató régészek számára villant meg évezredek homályából, rövid időre. Ezeket, állaguk megőrzésével, visszatemették. A római birodalom bukása után, a népvándorlás korában, majd a középkorban mind hazánkban, mind Európa szerte a fürdőélet hanyatlásnak indult. A vallási kultúra sokáig tiltotta a nyilvános fürdést, a fedetlen test látványát. Krónikásunk, Anonymus említi, hogy midőn a honfoglaló magyarok átkeltek a Dunán a „felhévizekig” tábort ütöttek. A későbbi, egyes írások emléke már „alhévíz”-ről, Buda déli forrásairól is említést tettek.

II. Endre leányának, Erzsébetnek tiszteletére alhévízen építtetett fürdő-ispotályt. Zsigmond király idején a budai fürdők már erőteljesebb virágzásnak indultak. Az ő uralkodása idején vált Buda királyi székhellyé. A város fejlődése felpezsdítette a kor fürdőkultúráját is. Az ez időben kiadott „Budai Törvény-könyv” külön fejezetben említi a fürdőket, megállapítva, hogy a nyilvános fürdőhelyek a társadalmi érintkezés jelentős színhelyei. Ebből a korból való egy budai, várközeli „therma” tán legkorábbi metszeti ábrázolása A mai Rác-fürdő elődjét, Mátyás-király korában, „királyi-fürdőnek” említették, mert hogy rendeletére fedett folyosó kötötte össze a fürdőt a palotával. A fürdős, vagy feredős mesterekről s a „fürdős szakmáról”, mint elismert foglalkozásról a 15. századból kapunk már írásos emléket. „A jó fürdősök hol fürdővel, hol meg egyébbel gyógyítgatták betegeiket. Azután úgy mellékesen a hajnyírással, a körömvágással és a tűzoltással is foglalkoztak.” Városainkban már a 16. században voltak nyilvános fürdőházak, melyekben mind a hévizeket, mind a különféle savanyúvizeket is használták. Az írásos emlékek szerint – mint minden mesterséget, a fürdős mesterséget is tanulni kellett. Eszerint voltak fürdőslegények és fürdős inasok is. Az inasok annyi esztendeig inaskodtak, mint a többi mesterinasok. Ha elérkezett a felszabadulás ideje, „remeket kellett készíteniük”. Ez a remek valamelyes orvosság, vagy jóféle flastrom volt e, – nem tudhatjuk. Az inasnak vizsgát is kellett tennie, hogy ünnepélyesen fürdőslegénnyé avassák. Ha a vizsga sikerült, a jelöltet ünnepélyesen fürdőslegénnyé avatták. „Az új legény a bevett szokás szerinti négyfogásos mesterasztalt adott, elegendő itallal, s a céhládába betette a kétforintnyi taksát. A víganlakás után azután kezébe vette a vándorbotot, s négy éven át járta-kelte az ismeretlen világot.” A pozsonyi XVI. századi „Artiklbrief” közösen szól a „Bader, Chirurgi, Wundarzt, Barbierer” céhlevélről.

Regulái pontosan előírták, hogy az új fürdőmestereknek minő szerszámokkal kellett ellátnia magát. Ezek között találhatjuk az ollót, az érvágót, a fogót, a metélőkést, a fogzúzó-vasat, a flastromokat, a kenőcsöket, az olajokat, a porokat, purgálókat, 3 font viaszt stb. Fürdéstörténetünk második, nagy korszaka a törökök által megült területek forrásaiból virágzott ki. Abban a felfogásban általában megegyeznek a kutatók, hogy török fürdők korábban volt források mellé, vagy fürdők helyére épültek általában. Buda végleges megszállására 1541-ben került sor. A megszállás alatt Buda építészeti emlékei általában elpusztultak. A törökök erődítéseken, derviskolostorokon, mecseteken, karavánszerájokon és fürdőkőn kívül maradandót nem építettek. Ezek felépítéséhez is más épületek kőanyagát használták fel. A helyiségek belső elrendezése szerint a régészek öt típusba sorolják a török kori fürdőket: 1. Kisebb fürdők, az egyenértékű helyiségek sorrendje tetszés szerinti 2. Egy nagyobb helyiséget (nem az elő-(vetkőző) csarnokot kiemelő fürdőépület 3. Egy kiemelt, centrális helyiség, az izzasztó köré szerveződnek a kisebb helyiségek 4. Az elrendezés középpontja egy csillag alakú centrális helyiség 5. A centrális-medencés helyiség a tulajdonképpeni fürdő, ez a típus már bizánci hatásra alakult ki, elsősorban a gyógyvizes thermális fürdőknél alkalmazták A ránk maradt, még üzemelő török fürdők közül a legjelentősebb a Rudas fürdő. A kutatások megállapították, hogy itt a török idők előtt már fürdő állott. Az 1937-es újjáépítéskor megtalálták egy korai medence nyomait is. A feltárások valószínűsítik, hogy a fürdő már a török hódoltság előtt létezett – ám igen egyszerű kivitelben – mint a kalocsai érsek, de leginkább Buda város tulajdona. Nagyobb arányú fejlődése azonban csak a török hódoltság alatt indult meg. A köztudatban sokáig úgy tartották, hogy 1556-ban Szokoli Musztafa indította meg az építkezést. A legvalószínűbb azonban, hogy Ali a korábbi budai pasa 1556-ban kezdeményezte a fürdő kisebb arányú javítgatását, amit Mohamed folytatott, majd a még mindég rossz állapotban levő fürdőt Szokoli Musztafa csodálatos, orientálási ízlésvilággal újjá varázsolta.

A fürdő első pontosabb leírását a bécsi levéltárban levő, 1597-ből származó, kéziratban találhatjuk, amelyben szerepel, hogy „a fürdő sok gonosz betegség ellen volt sikerrel alkalmazható”. A vetkezés egy kupolás helyiségben történt, ott őrizték a ruhákat, s ugyancsak kupolás helyiségben volt a nagy medence, körülötte hat cella csapokkal, melyekből ömlött a víz. Istvánffy Miklós leírásában (1598) szerepel, hogy az akkor Musztafa-fürdőnek nevezett fürdő kupolája ólommal fedett, rajta üveg ablakok. A fürdőhöz tartozó kisebb forrás (a mai Hungária forrás) mellett derviskolostor állott. Evlia Cselebi török utazó 1660″64 között járt Budán. A fürdő neve akkor „Zöld oszlopos fürdő” (Jesil direkli illidzse) volt, mert a nagy medence fölötti boltozatot tartó nyolc oszlop közül az egyik zöld volt. A nyolc boltív alatt ugyanannyi rituális fürdő (hanefi) volt elhelyezve. A fürdő nevének eredete máig tisztázatlan, bizonyos vélemények szerint a vendégeket Pestről átszállító komp rúdjára utal, más kutatók – például dr. Johanovics Pál a Budai notesz c. munkájában – délszláv etimológiát sejtenek a szó mögött, a ruda (bánya) délszláv kifejezést, ami megfelel a Mineralbad német megnevezésnek. A ruda szó e feltételezés szerint később kapta meg a magyar -as képzőt. Brown, angol utazó 1660-1664 között többször tartózkodott Budán. Leírásaiban érdekesen érzékelteti az itteni fürdőéletet. „A fürdőben szedik le a törökök testükről valami étetőszerrel a szőrt, még a fejük tetejéről is leszedik a hajat, csak a szakállat, és a fiatalok a bajuszt hagyják meg. Fürdés közben a fürdőszolgákkal a testüket végigdörzsöltetik, mégpedig kefével, sőt vannak olyanok, akiket a fürdős hideg vízzel ösztönöz végig. Délelőtt férfiak, délután nők fürdenek.” A török uralom alatt alakult ki tehát a mai Rudas-fürdő központja, a török fürdő nyolc oszloptól tartott kupolája alatt nyolcszögletes medencével. Az 1686-os felszabadító ostromot a Rudas fürdő viszonylag épségben vészelte át. I. Lipót a töröktől visszafoglalt területeket, így a budai fürdőt is kincstári tulajdonnak tekintette, de 1703-ban Buda városának adta, mely a mai napig a főváros kezelésében van. 1711-ben épült fel a mai Erzsébet híd táján a repülőhíd, melyről a fürdő a „Bruckbad” nevet kapta. 1715″1831 között számos fejlesztő, bővítő átépítés történt, ezek nem érintették a fürdő török kori magját. Kisebb-nagyobb fogadók is létesültek körülötte, a terület 19. század elején már a főváros előkelő közönségének találkozó helyévé lett.

A fürdő és Pest között rendszeres hajóáratok és társaskocsi bonyolította a forgalmat. A fürdőépület megújítása egyre sürgetőbbé vált. Az építkezés 1880-tól indult meg, a gőzfürdő még ebben az évben megnyílt, de a végleges átalakítás csak 1883-ban fejeződött be. Ekkor csatolták a törökfürdő sarokmedencéit a gőzfürdőhöz, s ekkor bontották le a fürdőt övező kőfalakat. 1896-ban nyílt meg az uszoda, melynek látogatottsága igen alacsony volt, mivel azt a férfiak és nők csak külön-külön vehették igénybe. (Csak 1930-ban vezették be az együttes igénybevétel lehetőségét.) Az uszoda felett a tetőteraszon 1931-ben napozókat alakítottak ki, melyről gyönyörű kilátás nyílt a Dunára és a Gellért-hegy szikláira. Ez idő tájra esett, hogy a fürdőt hivatalosan gyógyfürdővé minősítették, a fürdő e jellegének kidomborítása céljából is orvosi kezelő helyiségeket, állandó orvosi felügyeletet kapott. Bevezették a diatermia, histamin, galván, farád, négyrekeszes villany-fürdő, sollux és kvarcfény kezeléseket, s a létesítmény 21 kádfürdővel, 23 szobás szállodai résszel bővült 1937-re. A Rudas-fürdő forrásai és kútjai vizüket közvetlenül a dolomitrétegből nyerik. A források vizének hőmérséklete 35-42°C. A fürdő vízellátásának alapját a század első harmadáig a természetes források jelentették. Az 1930-as években tértek át a fúrt kutakból történő víznyerésre. A Rudas Gyógyfürdő hévizcsoportja a közepesen rádioaktív, nátriumot és kalciumot tartalmazó, kalcium-, magnézium- hidrokarbonátos, szulfátos és kloridos ásványvizek közé sorolható, fluorid tartama is jelentős. A gyógyvíz kiválóan alkalmas az izületek degeneratív betegségeinek, idült- és félheveny izületi gyulladások, porckorongsérv, idegzsábák, csontrendszer mészhiányos állapotának gyógyítására. Ivókúra formájában bélrendszer, epeutak, légzőszervek idült, hurutos betegségeinél vált be e gyógyvíz, de idegnyugtató és vérképzés serkentő hatása is elismert. 1924 óta építették ki a Hungária-forrást, majd 1932-től az Attila és Juventus források vizét is alkalmazták ivókúrára. A második világháború sok kárt okozott a fürdőben, de lényegében historikus értékes magja megkímélt maradt. A második világháború után 1946-ban nyílt újra lehetőség az ivókúrázásra, az Attila és Juventus forrásoknál – a Hungária forrás vize csak később volt iható. A jelenlegi ivócsarnok 1965 júniusában fogadta az első látogatókat.

Az 1950-es évektől napjainkig számos modernizálásra, bővítésre, korszerűsítésre került sor, mely munkákat a Műemlék Felügyelőséggel egyeztetve végezték. A közeli Rác fürdő is a törökök által kedvelt, kiépített fürdők közé tartozik, amely a Gellérthegy oldalában fakadó hőforrásokra épült. A budai fürdőkről Zsigmond király idejéből maradt fent az első bővebb tudósítás. Ezekben szerepelnek először azok a fürdők, amelyek a mai Rudas fürdő és Rác fürdő helyén lehettek. Jó Fülöp burgundiai herceg itt járt emberének tudósításából ismerjük meg azt a fürdőt, melyet a korbéli levél „szépnek” nevezett s méltónak Zsigmond budai építkezéséhez. 1536-ban Oláh Miklós esztergomi érsek latinul írt leírásában is érinti e fürdőt s mellette azt a hegyfokot, amelyet szent Gellértről neveztek el azért, mert kétfogatú kocsihoz kötve „bizonyos magyarok” innen hajították le a mélységbe. „Ennek alján a Duna partjától, mintegy 20 lépésnyire melegforrások fakadnak, melyek különösen dagadtságban és évettségben szenvedő emberi testnek gyógyítására kiválóan alkalmasak. E hőforrások közül egyeseket királyforrásoknak neveztek a közel volt királyi fürdő miatt s ezekben úszni is lehet. Nyugat felé, a várfalak alatt királyi és más díszkertek látszottak, feljebb a fürdő mögött a hegyi szőlők terjedtek kellemes látványul.” A korbéli leírásokból kitűnik, hogy a Rác fürdő legalábbis egyes részeit Mátyás király építette ki olyan királyi pompával, hogy sokáig ezt a fürdőt nevezték királyi fürdőnek. 1737-ben Bél Mátyás „Notitia Hungariae novae historico-geographica” című munkája elég részletesen foglalkozik a budai fürdőkkel, amelyeket négy csoportba oszt: polgári fürdők, a rácok fürdője, a kórházi fürdők és a császári hévforrások. 1741-ben jelentette meg Kayssler János György Németországban, Csehországban és Magyarországon tett utazásainak leírását. Ő is említette a Rácfürdőt a Rudas fürdőt (Brückenbad és nem Bruckbad!) a Sáros fürdőt (Blocksbad) és a Császárfürdőt, mint általános népfürdőt. Megírja, hogy a Rácfürdőben együtt fürödnek a nagymedencében a férfiak és a nők. A férfiak csak egy kis előkötényt, az asszonyok egy kis előinget viselnek, „De sokan vannak a Rácfürdőben olyanok is, akik még ezt a – ceremóniát – is feleslegesnek tartják”” 1863-ban Molnár János „Monografische Skizze über das Ofner Raitzenbad” címen megjelent munkájában arra a tényre hivatkozik, hogy a Rác fürdő épületében Korvin Mátyás király címerét lehet látni egy nagy márványlapon és ebből következteti, hogy a fürdő Mátyás király budai fürdőépítkezésének maradványa. Továbbá azt írja, hogy a minden tekintetben megerősített királyi várhoz a délnyugati oldalon egy boltíves folyosó csatlakozott, amely a királyi kertbe és onnan e királyi fürdőbe, a jelenlegi Rác fürdőbe vezetett. Először Evlia Cselebi foglalkozott az említett kútfők közül azzal, hogy maga a fürdőépület milyen volt és hogyan folytak az ottani szolgáltatások.

Ő Debbag-Cháne fürdőjeként említi, mely név az ottani tímárműhelyektől származik. Leírása szerint a fürdő teteje ólomborítású volt, nyolc medencéjében a kevésbé tehetős városi lakosság fürdött, saját kötényével és törülközőjével. Janovits Pál Budai Noteszében foglalkozik a fürdőt körülvevő Tabán elnevezésével is. Leírásában a Rácvárost kétféleképen hívták: Tabánnak amikor az „alsó” várost akarták mondani és „Debbag-Chane” („Tabakhane”)-nak, amikor a „tímárnegyed” megjelölést akarták használni. Ő levezetését az illír nyelvből vette és vonta le következtetéseit. A 19. század közepén, mikor dr. Wachtel Dávid orvos a Bach kormány rendeletéből az összes ásványvizeket és hévforrásokat vizsgálta meglehetősen elhanyagolt állapotban találta ezt a fürdőt. Meg is jegyezte: „Az egykori fényes pompának ma már csak nagyon kevés nyomát lehet megtalálni””. Az újabb fellendülés időszaka akkor kezdődött, amikor a fürdő gazdát cserélt, 1860-ban, az akkori tulajdonos Heinrich János orvostudor megvásárolta és Ybl Miklós tervei szerint tetemes költséggel olyan fürdőintézetté alakította át, amely – az egykori leírás dicsérő szavai szerint – „dísz, csín, kényelem és célszerűség tekintetében mintának vehető s amilyennel a főváros egyetlen hasonló intézete sem mérkőzhetik”. Egy bécsi újság a pompás és csinos intézet ismertetését tartotta legjobb szolgálatának. „A már régebben is fennálló nagy és kis gyógyudvar épületei mellé, melyek megfelelőleg átidomíttattak, Heinrich doktor még két nagy csarnokot építtetett, amelyek mind építészeti csín, mind belső szerkezetre nézve meglepően kitűnőek. A kisebb, az előtt nyílt gyógyudvar üvegtető alá került s egy kőfürdővel szaporíttatott úgy, hogy most abban hat kőfürdő van, amelyek mind újra kiigazíttatva, elegendő világossággal láttattak el. A közös fürdő fenn üveges nyílást nyert, hogy világosság és levegője legyen.” Idegen vendégek számára is gondoskodott a szükséges lakószobákról, s az új homloképület első emeletén 24 kényelmesen bútorozott szoba van e célra rendezve”. A második emeleten tágas tánc- és társalgóterem van. A régi épület nyugati részén van a bejárat az újabba,” a platánokkal árnyazott nagy udvarra szép szökőkút állíttatott.” A korok és az építészet változó világa mellett szót kell említeni arról is, hogy e fürdőt 1929-ben nyilvánították gyógyfürdővé, a hivatalos nemzetközi paraméterek szerint.

A Rác fürdő gyógyvize nátriumot is tartalmazó kalcium-magnézium-hidrogénkarbonátos, szulfátos gyógyvíz, amelynek fluorid tartalma is jelentékeny. Igen alkalmas ízületi gyulladás és köszvény félheveny és idült állapotainál, Bechterew-kór, idült derékfájás izomreuma, idegfájdalmak, isiász és más ideggyulladások gyógyítására, az orthopedia körébe tartozó megbetegedések: gerincferdülések, lúdtalpból származó fájdalmak, valamint baleset utáni állapot feljavítására. A fürdőt 1931-ben, Árpád-házi Szent Imre halálának 900 éves évfordulóján a hercegről nevezték el, 1934-ben nyilvánították gyógyfürdővé. Az épület a háború alatt súlyosan megrongálódott csak 1965-ben nyitották meg, azóta ismét a Rác nevet viseli. Egyes osztályok megnyitására máig nem került sor. A megmaradt Gőzosztály váltott napokon fogad férfi, illetve hölgyvendégeket. A hajdani férfi gőzosztály felett levő Ybl kupola belső tatarozására 1980-ban került sor, az alatta kialakított kondicionáló terem, főként a hölgyek körében népszerű. A széleskörű szolgáltatások közül kiemelhető a frissítő masszázs, a gyógy masszázs, a víz alatti vízsugárkezelés, lábápolás és a gyógymedencék mellett a szárazlég- és nedves-gőz-kamra igénybevétele. A budai törökfürdők önálló alkotások, építészeti előzmények ott sem befolyásolták őket, ahol a keresztény középkori fürdőépületek megelőző fennállása oklevelekben vagy történelmi leírásokban igazolhatóak (Rác fürdő, Császár fürdő). A ma is üzemelő négy budai törökfürdő nagyjából egy időből, a hódoltság elejéről való. A törökök két fürdőtípust ismertek: a természetes hőforrás vizét felhasználó kaplidzsát vagy illidzsát, és a gőzfürdőt, vagy hamamot. Az elsőnél a centrális kialakítású terem közepén lévő medencében fürödtek, az utóbbi csak gőzkamrákat, szőrtelenítő és pihenő helyiségeket tartalmazott. Ez utóbbiaknál a medence teljesen hiányzott, a fürdőzőket vödrökből öntötték le melegvízzel. A jelentősebb típus, melyhez a budai fürdők is tartoznak, az illidzsa, melynél a nyolcszögű fürdőmedencéje fölött ívelő gömbkupolát nyolc zömök oszlop hordozza, hatalmas csúcsíves hevederek közvetítésével. Az oszlopok körül laposívű dongával fedett folyosó fut. E komplikált tértípus mellett találunk egyszerűbbet is, melynél a gömbkupola közvetlenül a fürdőcsarnok határfalain, illetve zömök pilléreken nyugszik. E típus legszebb képviselője a Király fürdő centrális tere. A tizennegyedik budai basa, Szokoli Musztafa közvetlen elődje az „Oroszlán” melléknéven ismert Araszlán kezdte meg a Király-fürdő építését, hivatalba lépése, vagyis 1565 májusa és a Szultán parancsára 1566 augusztusában történt megfojtatása közötti időben. A félbemaradt munkát utóda, a nagy építkezéseiről híres Szokoli Musztafa pasa fejezte be a kupola átboltozásával, a fürdő teljes kiépítésével és felszerelésével. A központi fürdőcsarnok nyolcszög alapú medencéjébe négy lépcsőfok vezet le. A nyolcszög minden oldalába mély fülkék vágnak be, melyeket hatalmas, enyhén csúcsíves hevederek boltoznak át, a fülkék között alacsony, zömök pillérekkel. A csúcsíves hevederek fölé gömbkupola borul. A nagycsarnok északi oldalához csatlakozó három kisebb tér alárendelt jelentőségű és csak a középső csatlakozik a középtérhez.

Ezek a benyílások feltehetően előkelő személyek magánfürdőiként szolgáltak. A középső helyiség tükörboltozattal, a két szélső gömbkupolákkal fedett. A központi medencecsarnokhoz délről csatlakozó helyiségek egy része szintén fennmaradt napjainkra. Rendeltetésük eredetileg várakozó, pihenő, s a török illidzsák elengedhetetlen tartozékát képező szőrtelenítő lehetett. Ezek tulajdonképpen egy hosszú, keskeny kelet-nyugati irányú csarnokban kapcsolódnak egymáshoz. A Király fürdő máig vitatott rejtélye, hogy a budai fürdők közül egyedül miért építették távol a forrásoktól, s miért vezették hozzá föld alatt a termálvizet. Lehetséges megfejtés, hogy a törökök egy esetleges ostrom vagy hosszabb körülzárás esetén is biztosítani akarták maguknak a termálvizek használatát. Ezért vezették a Császár fürdő tájékáról a vizet az alsóvárost körülzáró falgyűrűn át, az erődök által biztosított területre. Az ostrom alatt a fürdő elkerülte a végleges pusztulást, 1686 után Lipót császár az udvari orvosának adományozta. A nyolc kőfürdővel, török medencével és két mellékmedencével rendelkező épület 1721-ben még földszintes volt. Bérlők és tulajdonosok váltották egymást, míg 1796-ban Kőnig Ferenc tulajdonába került. Az új tulajdonos neve – hazai környezetben – a fürdő nevét is Király-ra módosította. Ő végeztetett 1826-ban nagyarányú klasszicista átalakításokat Matthias Schmidt építésszel, átformálva a fürdő külső képét. Gerlóczy 1879-ben írt monográfiájában a Király-fürdőről ekként olvashatunk: „A Király-fürdő a vízivárosi felső Fő-utca 243. száma alatt fekszik, nem annyira gyógyfürdőként, mint inkább tisztasági fürdőként használtatik. Vizét föld alatti vezetéken a 664 m távolban levő Lukács-fürdő udvarából kapja. A víznek hőmérséklete 43-75 °C. A Király-fürdőben van egy közös népfürdő, 19 kőfürdő és 13 kádfürdő. A fürdővendégek számra kilenc szoba áll rendelkezésre” Rontotta a fürdő külső megjelenését a Fő-utcának a 19. század második felében a Duna partok szabályozásához kapcsolódó feltöltése. A homlokzat az utca szintjéhez, mintegy másfél méterrel alacsonyabban helyezkedett el és zavaró arányok keletkeztek. 1891-ben 1904-ben és 1906-ban jelentős átalakítások voltak, melyek azonban a törökfürdő részeket megkímélték. Ilyen állapotban érte a fürdőt az 1944. év és az ostrom, mely az igazán jelentős műemléki értékeket – szinte csodálatosnak mondható – megkímélte. Az egyetlen komolyabb károsodást a nagy török fürdőcsarnok gömbkupoláját ért ágyúlövedéktől származott, mely átszakította a fedelet, de a szerkezeti részeken komolyabb károsodást nem okozott. A klasszicista szárny a repülőbombák által igen súlyos sérüléseket szenvedett s a fürdőt néhány évi működés után be kellett zárni. 1951-ben a Fővárosi Gyógyfürdők és Gyógyforrások Vállalat vette át a fürdőt és több lépcsőben, a műemléki feltételek becsben tartásával újjáépítette, Pfanll Egon tervei alapján. A termál gőzosztály jelenleg kedd-csütörtök-szombaton, hölgyek, hétfő-szerda-pénteken férfiak részére tart nyitva.

A török fürdőkben négy különböző hőmérsékletű gyógymedence van. A vendégek száraz-lég és nedvesgőz-kamrát és a kád- és gyógyfürdők mellett víz alatti vízsugár-masszázst, frissítő masszázst, valamint orvosi gyógymasszázst is igénybe lehet venni. A fürdőben lábápoló szalon is működik. Az itteni víz jellemzői – mivel ma is a Lukács-fürdőből vezetik vizét – a következők: a nátriumot is tartalmazó kalcium- és magnéziumhidrogén, karbonátos gyógyvíz, jelentős fluorid-ion tartalommal. Alkalmas izületek degeneratív betegségei, idült és félheveny izületi gyulladások, gerincdeformáció, porckorong-sérv, idegzsábák, a csontrendszer mészhiányos állapotai, sérülés utáni állapotok kezelésére. Ivókúra formájában a gyomor- és bélrendszer, valamint az epeutak és légzőszervek idült, hurutos betegségei esetén javasolt. És ha valaki a Király-fürdőben jár, annak házi múzeumát is érdemes megtekintenie. A Margitszigettel szemben fekvő budai oldalon egy keskeny területsáv a domb és a Duna között igen gazdag melegvizű forrásokban. Már az ősi kelta törzsek, majd később a rómaiak fürdőket építettek e területen. A Császár-fürdő Budapest legősibb fürdőinek egyike. Írott története a rómaiak Aquincumi időszakába nyúlik vissza. Egy Claudius császár idejéből származó felirat tanúsítja az itteni vizek „aquae calidae superiores et inferiores” létét. Anonymus megemlékezése szerint „Árpád-fejedelem a Dunán átkelvén ezeknél a Felhévízeknél pihent harcai során”. 1148-ban kelt oklevél tanúsága szerint ezen a helyen volt „Forum Geyzae”, vagyis Geyza- Vásárhely, mely II. Géza királyunkról kapta a nevét. A török hódoltság idején érték fénykorukat az itteni fürdők. Mohamed pasa a fürdők melletti dombon (a mai Rózsadombon) a szentéletű Gül-Baba tiszteletére türbét emeltetett és a fürdőket derviszárdákkal kapcsolta össze. Oláh Miklós esztergomi érsek szerint e terület híres volt templomáról, valamint pompás fürdőházáról. Megírta, hogy „32 fedetlen, csodáshatású, pompás fürdője van, melyek közül némelyik a Duna-parttól alig 10 lépésnyire található és a parasztok, szőlőművelők fejig belemerülve fürödnek benne”. E fürdő közelében egy hideg forrás is fakad, mégpedig oly bőséggel, hogy a vize két malmot is hajt. (A mai Török-forrás.) Aasik Mohamed ben Omár ben Bajazit szerint Buda város végén van a Veli bég fürdő (a mai Császár-fürdő gőzfürdője). Vize középmelegségű s a forrás öt malmot is hajt. (A mai Malomtó és a Nádor-forrás.) Brown Eduard angol orvos 1697-ben megjelent munkájában megemlékezik Vel bég díszes fürdőjéről, azután a Barut degirmene, vagyis lőpormalom melletti fürdőről, amely a mai Lukács-fürdő. Harmadik fürdőnek nevezi a Kaplia nevű fürdőt, melyről megírja, hogy 1669-ben a nagy budai tűzvész idején elpusztult és ez felel meg a Császárfürdő átalakított mai népfürdőjének.

Buda vár visszafoglalása után gróf Marsigli pontos leírásokat és rajzokat készített a törökök idejéből megmaradt épületekről. A Császár-fürdő a kincstár birtokába jutott és I. Lipót idejében „Thermae Regiae Majoros” néven ismerték. 1804-ben a Helytartótanács felszólítására orvosokból álló bizottság vizsgálta meg a Császár-fürdő gyógyforrását. Az orvosi jelentés után 1806-ban Marczibányi István királyi tanácsos vásárolta meg a Császár-fürdőt és jótékony adományként a budai Irgalmasrendnek adta azzal a kikötéssel, hogy „a fürdő jövedelméből olyszámú beteg és szerzetes tartassék el, amennyit el lehet tartani”. Ebben az időben a Császár-fürdő szerény kis fürdő volt. 1842-ben építették a nagy gyógyudvart, két melléképülettel, 100 lakó- és 85 fürdőszobával, 340 ezer forint költséggel. Az egykori „Kapli” (zárt) fürdő felhasználása és átalakítása gőzfürdővé az 1860-as évekre vezethető vissza. Ez időben készültek a márványfürdők, valamint a női és férfi uszoda is. Mindezek az újítások a bérbevevő Berger testvérek vállalkozásának köszönhető. A Császár-fürdő gőzfürdője egyike volt az első budapesti gőzfürdőknek. Mint történelmi érdekességet érdemes felemlíteni azt a képet, amelyet Edvi Illés, mintegy 150 esztendővel ezelőtt megrajzolt Budapest fürdőváros erényeiről, különösen a Császár-fürdővel kapcsolatban. Ez azért fontos, mert a modern balneológusokkal egyetértően már ő is rámutatott arra, hogy Budapest fürdőváros különleges értékét éppen az a körülmény adja, hogy a betegek egy olyan modern városban részesülhetnek kapcsolatban a gyógytényezőkkel, amely nem elhagyott hely, hanem a legkülönbözőbb szórakozásokra is alkalmat nyújt. Az Országos Balneológiai Egyesület 1933. évi ismertető füzetében megállapította, hogy a Császár fürdő „tökéletesen pótolja Pöstényt, Bádent, Baden-Badent, Wiesbadent, Aachent és Trencsénteplicet. Az Igalmasrend által házilag kezelt Császár-fürdő igazgatósága 1935. április 18-án mutatta be a budapesti gyógyintézmények és a sajtó képviselőinek a Császár-fürdő különböző fürdőlehetősége és gyógyítást nyújtó intézményei mellett legújabb és Európa-szerte ritkaság számba menő létesítményét: az új iszapfürdőt… 1926-ban versenyuszodát építettek a fürdőhöz. 1965-ben került a Császár-fürdő az ORFI tulajdonába, (Országos Reuma és Fürdőügyi Intézet, vagyis az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe).

2000-ben az intézmény már ismét az Irgalmasrend kebelében működik. 1981 első felében elkészült az eredeti formájában restaurált török-fürdő és a hozzá kapcsolódó 300 ágyas új szanatóriumi épület. A gyógyításhoz és a kezelésekhez a gyógyvíz és a minősített ásványvíz a Budapest Gyógyfürdői és Hévize Rt. Lukács-fürdőjének és a Margitsziget nagyhírű Magda-forrásának mélyfúrású kútjaiból érkezik. Az Intézet speciális szolgáltatásai: belgyógyászat, speciális felkészültséggel, a reumatológiai, aktoimmun, anyagcsere- és csontbetegségek szövődményeinek ellátása, klinikai, immunológiai és allergológiai centrum, általános sebészet, speciális felkészültséggel, a kifejezetten gerinc és mellkas deformitású, vagy súlyos általános állapotú, reumás betegek ellátására, ortopédiai és reuma-sebészet, felkészítve és felszerelve a modern endoprotézisek beültetésére, különös tekintettel a csípő-, térd- és kézprotézisekre, aktív klinikai reumatológiai ellátás – diagnosztika és terápia – járó és fekvőbetegek részére, rehabilitáció reumatológiai betegségekben, azok következményeiben, vagy egyéb mozgásszervi betegségben szenvedő betegek számára, osteoporosis diagnosztikai és terápiás centrum. A társadalombiztosítottak és nem biztosítottak, hazai és külföldi vendégek egyaránt igényelhetik az Intézet valamennyi gyógyszolgáltatását. Római fürdők, török fürdők. Jelenben élő múlt. Ritkaság környezetünkben – vagy talán megszokott mesevilág. Frissességet, egészséget kölcsönző csodák. Elmúlt évezredeink, évszázadaink becses hagyatékai, egy új évezred hajnalán, amikor a műemlékként megmaradt gyógyfürdők a termál- és egészségturizmus húzóerejét jelentenék, fenntartási és megóvási gondokkal küzdenek. A szakszerűség és a gondoskodás a fürdőknél is a hosszú és hasznos élet titka. A Kincstári Vagyon Igazgatóság és a Főváros együttműködésével, összhangban a Széchenyi-tervvel még éppen jókor tudnák megoldani a felmerülő problémákat és gyógyító kincseinket büszkén a világ elé tárni. Átfogó megoldásra van szükség, hogy a holnapban élő múlt is biztosított legyen.
Dr. Soós Péter

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A földi paradicsom – A muszlim fürdőkultúra szerepe az egészség és szépség megőrzésében

hamamA középkori iszlám birodalomban számos köz- és magánfürdőt építettek a muszlimok, hogy mindenkor eleget tehessenek a rituális mosakodás szabályainak. Testük ápolása, szépségük és egészségük megőrzése világszemléletükből következett: úgy vélték, kötelességük gondoskodni az Allah által teremtett világ egészéről, beleértve saját testüket is. Egészségfogalmuk sajátosságai közé tartozott abbéli hitük, hogy a világban minden mindennel összefügg, és hogy az ember maga is sokat tehet egészsége érdekében.

A fürdőzés és a hammámokban gyakorolt szépségápolási és egészségvédő eljárások ehhez nagyban hozzájárultak. Muszlim nők, férfiak és gyerekek töltötték meg az iszlám birodalom fürdőit azokban az évszázadokban, amikor a középkori Európában csak kevés gondot fordítottak a személyes higiénére. A muszlim hívők mindegyikének állandó kötelessége a (rituális) mosakodás, ezért városaikban – Keleten és Nyugaton egyaránt – már a középkorban igen fejlett fürdőkultúra alakult ki. A szépség, a tisztaság, illetve maga az egészség hozzátartozott a harmonikus életvitelhez, mindez a világ teljességéről való muszlim gondolkodás része volt. Az egészségnevelésben így már kicsi gyermekkortól kiemelkedő szerepet kapott a testápolás, a tisztálkodás műveleteinek elsajátítása. A fiúk és lányok általában serdülő korukig anyjukkal és a család más nőtagjaival együtt a ház elkülönített részében, a háremben éltek. Ebben, a nők és gyermekek számára elkülönített és fenntartott lakrészben a kicsiknek külön szobájuk volt, melynek falait és padlóját szőnyegekkel és gyékénnyel borították, közepén pedig kisebb vagy nagyobb fürdőmedence állt, amely mellé télen meleg, nyáron pedig hideg vízzel teli kancsót állítottak a felnőttek. E medence a gyerekek mosdatására szolgált, hiszen –becsületbeli ügy– volt tisztántartásuk és csinos öltöztetésük.[1] A lakóházakon belül található fürdők mellett nagy számban elterjedtek és óriási népszerűségre tettek szert a középkor során azok a közfürdők (arab nevükön hammám-ok), ahová a kisebb gyerekek – nemüktől függetlenül – édesanyjukkal és nőrokonaikkal jártak, általában hetente egyszer.

A fürdők épülete Ha a muszlim orvoslás sok évszázad alatt született tudományos eredményeit áttekintjük, és ebből, illetve a muszlim gondolkodás egészéből indulunk ki, világossá válik, hogy maga az egészség és a szépség Allah művének a beteljesülése, az isteni harmónia visszatükrözője, ezért a szépség- és egészségápolás (egymástól elválaszthatatlanul) az iszlám valláshoz tartozó kötelezettség. Mindezt a gondolatsort teljes mértékben alátámasztja az iszlám birodalomból ismert sok ezer köz- és magánfürdőnek az Univerzumot idéző és szimbolizáló épületegyüttese, illetve a tisztálkodás szabályai. A víz maga az arabok számára a Paradicsomot előrevetítő földi jelenség. Miként a sivataglakó beduinoknak egyik legnagyobb gyönyörűséget az jelentette, ha édesvízű óázisok mentén kialakult városokba értek, a városlakóknak a fürdő (hammám) biztosította a kapcsolatot az éggel. A Korán szerint –Allah vizet bocsát le az égből, és újjáéleszti vele a földet– (2:164), és a Paradicsom leírásakor is fontos szerephez jut a víz az idilli állapotok ecsetelésében. Az iszlám kultúrában a zubogó források és szökőkutak, a szemet gyönyörködtető vízmedencék legalább annyira szolgálták a hívők lelkének, mint testének a felüdülését. A fürdők azonban még jelentősebb szerepet töltöttek be a muszlimok életében: e helyszíneken tisztálkodás közben nem csupán a szemükkel, hanem valamennyi érzékszervükkel megtapasztalhatták a felfrissülést, az újjászületést, magát az isteni harmóniát. A hammám ezért a szent és a profán keresztpontjában álló, sajátos intézmény volt az iszlám kultúrában, és – bár építészetileg számos megoldást a Bizánci birodalomban megismert római thermákból merítettek az arabok – mind megjelenésében, mind pedig jelentőségét tekintve a muszlim fürdő minden korábbi hasonló építményt felülmúlt. Egy-egy város hírneve és gazdagsága a közfürdők számában jutott kifejezésre. Ibn Khaldún azt írta, hogy –A jólét és a gazdagság luxust követel–, és más történetírók illetve utazók is hajlottak arra, hogy valamelyest eltúlozzák a muszlim központokban található hammám-ok számát. A 9-10. századi Bagdad esetében például 60 ezer és 200 ezer között vibrál a közfürdők száma különböző szerzők műveiben, amely számadatok közül az alsó érték is meglehetősen magas.[2]

A fürdő elkülönített részei a rituális megtisztulás különböző lépéseit szimbolizálták, építészeti megjelenítése pedig olyan esztétikus – sokszor pazar – volt, hogy a hammám valóban maga volt a –földi Paradicsom–. A XII. századi szerző, Abd al-Latíf al-Bagdadi –Könyv a hasznosságról– (Kitáb al-ifada) című könyvében részletes képet festett Kairó közfürdőiről. Leírása szerint a hammámok tetőzetét boltíves oszlopok tartották, és – a külső szemlélő számára is megkapó látványt nyújtó – kupoláik az épület belsejében tartózkodó fürdőzőket kápráztatták el leginkább. Más muszlim épületekhez hasonlóan a fürdők kupolái is az égboltot (tágabb, átvitt értelemben Allah világát) szimbolizálták. A szépen ívelt tetőkön apró, gyakran csillag alakú ablakok voltak, amelyeket különböző színű, áttetsző (nyitható és mozgatható) üvegekkel fedtek a fürdő építői. Így, miként a fenti szerző is írja, a hammám vendégei valóságos fényárban úsztak, a medencék víztükrén, a csempével borított falakon és padlón a napfény erősségétől és irányától függően mesebeli színes fények vibráltak. Al-Bagdadi szerint aki egyszer részese volt e látványnak, sosem akar többé máshol lenni, és szerinte a legcsodálatosabb paloták látványa sem nyújt olyan élvezetet, mint a közfürdőkben megtapasztalható szépség.[3] A fürdők falait és padlóját borító fényes, márványból készült és színezett csempék csak fokozták ezt az élményt: a granadai Alhambra csodás fürdőinek (melyeket I. Juszuf idején építettek) falait például arany, szürke, zöld, kék és vörös csempék díszítették.[4] Az Ezeregyéjszaka 132. történetének egyik költeménye így foglalja össze e gondolatokat: –E háznak erős kőtömbök ím virágai, ha tűz lángja nyalja körbe, szívünk örül neki, pokolnak gyanítanád, valójában ott a menny, S napot, holdat is látsz számosat benne fényleni.–[5] Az építmények belső tagoltsága is logikus rendet követett. A fürdő bejáratánál voltak megtalálhatóak az öltözők, és itt volt a színtere a tisztálkodáshoz szükséges kellékek beszerzésének is: lehetett törölközőt vagy köntöst kölcsönözni, haj- és testápoló szereket vásárolni. A hammám ezen részében illemhelyeket is kialakítottak.

Az öltözőkből a vendégek legelőször a melegvizes terembe jutottak, ahol igazi gőzfürdő várta őket. A helyiségben lévő hőmérsékletet és páratartalmat a padlóba épített agyagcsövekben áramoltatott víz hőfokával és mennyiségével szabályozták. A forróvizes teremben a felhevült padlót a fürdőszolgák vízzel locsolták, és így keletkezett a test pórusainak megnyitását segítő finom pára. Ebből a teremből a langyos-vizes medencé(ke)t rejtő fürdőszobába mentek a vendégek, onnan pedig a hidegvizes mártózást biztosító helyiségbe. A hammámnak voltak még más, fontos részei is, például azon szoba vagy szobák, ahol pihenéssel, szépítkezéssel vagy éppen étkezéssel tölthették el az időt a muszlimok. Egy-egy hammám mérete és termeinek illetve medencéinek száma természetesen függött az építtető(k) anyagi helyzetétől, társadalmi pozíciójától, vagy az adott térség szokásaitól, a fürdőzők igényeitől. A fentiekben felvázolt fürdő az –ideális– változat: egységei az évszakokat szimbolizálták: a legmelegebb helyiség a telet, a langyos az őszt, a hideg a nyarat, a pihenő helyiség pedig a felüdülést hozó tavaszt juttatta a szemlélők eszébe, miként ez például Abd al-Rahman Badawi –A misztériumok misztériuma– (Sirr al-asrar) című művéből is kiolvasható.[6] A nagyobb méretű, jelentős beruházással felépített fürdők egész embertömeg tisztálkodásának a helyszínei voltak, éppen ezért fontos volt, hogy a szegény és gazdag vendégek bizonyos mértékű elkülönítését megoldják. Erre szolgált például az öltöző-kabinok kialakítása, hogy a hétköznapi emberek ne láthassák az előkelők mezítelenségét, és léteztek olyan egyszemélyes kádak is, amelyek ugyanezt az elkülönülést lehetővé tették a medencék (rawíja) népes világával szemben. A fürdőzés szabályai A fürdőzés szabályai – miként a hammám felépítéséből is kiolvasható – lefektettek voltak, maga a termek elrendezése kijelölte a művelet menetét, hiszen a különböző hőfokú termekből csak meghatározott sorrendben lehetett továbbhaladni (meleg – langyos – hideg – száraz). Abd al-Latíf al-Bagdadi a 12. századi kairói nyilvános fürdők kapcsán azt tanácsolta a (férfi) fürdőzőknek fentebb már idézett művében, hogy töltsenek el kis időt az első teremben, aztán a második és harmadik medencében, és végezetül pihenjenek le egy puha heverőre, hogy testük elkezdjen izzadni. Azután törölközzenek meg többször is egy tiszta vászonkendővel, és ha már eleget izzadtak, menjenek a hammám elkülönített részébe, és végezzék el a rituális mosakodást, majd üljenek bele egy kád kellemesen langyos vízbe, és szappannal mosakodjanak meg. Ezt követően dörzsöljék be testüket az évszakhoz illő ecettel, és tisztogassák le bőrüket vízzel vagy krémek segítségével. Ezután újra mártózzanak meg egy vízzel teli kádban, és a fürdőből való távozás előtt alaposan töröljék szárazra testüket rózsa- vagy ámbraillatú kendővel. Az arab szerző azt is ajánlotta, hogy a tisztálkodást végző, és az izzadás miatt sok folyadékot veszítő fürdőzők kortyolgassanak rózsavizet vagy almaszörpöt.[7]

A nők és a fürdőzés A nyilvános fürdők azon kevés helyszín közé tartoztak, ahová a nők is ellátogathattak. Természetesen csak akkor, amikor a férfiak nem voltak jelen, általában a déli ima után, az alkonyi ima előtt. (A nagyvárosokban persze léteztek csakis a nők illetve a férfiak részére fenntartott fürdők, ez utóbbiaké leggyakrabban a bazárnegyedben.) A nők számára éppúgy, mint a férfiaknak, a fürdő a társasági élet fontos színterét jelentette, azt a helyet, ahol a barátnőkkel nőrokonokkal és ismerősökkel hosszas – a testi közelség miatt gyakran intim – beszélgetéseket folytathattak. A források szerint a hammám nem pusztán a tisztálkodás és szépségápolás legfontosabb muszlim helyszíne volt, hanem olyan intézmény, ahol a nők között körbe-körbejártak a legjobb szépségápolási szerek és ételek receptjei, ahol megbeszélték a legújabb híreket és pletykákat, tanácsokat adtak egymásnak gyermeknevelési és szerelmi ügyekben, sőt, számos szerző szerint a fürdőkben készítették elő a házasságkötéseket is. A nők számára a fürdő tehát sokrétű jelentéssel bírt, akár a szabadság szimbólumaként is felfogható. Éppen ezért a hammámba menetel a muszlim hölgyek esetében nagy előadást jelentett: a legszebb ruháikat és legdrágább ékszereiket magukra öltve indultak fürdőzni, mintha esküvőre mennének. A nők kisebb gyermekeikkel és házuk háremében lakó nőtársaikkal vonultak a fürdőbe. A kisfiúk közül csak azokat vihették magukkal, akik –nem voltak még eszesek–, és amint azok felserdültek (mukallaf-ok lettek) a női fürdőszolgák hazküldték őket, mondván: –Majd apáddal gyere vissza!– A fürdő személyzete is nőkből – esetleg eunuchokból – állt, és amikor az asszonyok elfoglalták a –földi Paradicsom– épületét, a bejárati ajtóra törölközőkendőt akasztottak, jelezvén az utca embere számára, hogy a hammám férfiaknak tiltott terület, időlegesen csakis a nők birodalma. A fürdő a muszlim nők számára a váltott vizekben való megmártózás és izzasztás mellett az agyagos- és egyéb pakolások, test- és bőrmasszírozás, hajápolás és testszőrtelenítés műveletéhez jelentett színteret.

A melegvizes teremben történő, nagyjából félórai izzasztás után a fürdetőasszonyok egy lepedővel letakart márványpadra fektették a vendéget, és ledörzsölték egy okra nevű agyag-szerű anyaggal, amit –Arménia földjének– is neveztek.[8] Ez a gőztől és melegtől kitágult pórusú bőrt átjárva alaposan kitisztította a testet és meglágyította, szépítette a bőrt. E pakolást lemosva a hajmosás, a fejbőr masszírozása következett, amelyhez illatos és habzó anyagokat használtak. A muszlimok körében – férfiak és nők között is – igen elterjedt volt a hajfestés szokása. Vagy feketére festették hajukat (a férfiak a szakállukat is), vagy hennával színezték, amely aranyvörös, narancsos árnyalatot kölcsönzött a hajnak. A nők gondosan, tincsenként festették be a hajukat, ügyelve, hogy a henna ne érje nyakuk vagy homlokuk bőrét, hiszen azt is befogta volna (a hennát használták különböző testrészek, például a kéz festésére is). A fürdőzést, masszázst és hajmosást a szőrtelenítés művelete követte, amely az iszlám világban általánosnak mondható volt. Ez több lépést is magában foglalt: a hónalj, a kar, a láb, az arc illetve a szeméremdomb teljes szőrtelenítését. A szőrtelenítésnek több módját ismerték, és a különböző technikák, kenőcsök használata függött a térségben kialakult szokásoktól, és természetesen aszerint is változott, hogy a test melyik részét kívánták lecsupaszítani. Ismerték és alkalmazták ugyan a borotválást, de elterjedtebb módszer volt a nura nevű krém használata, ami egyfajta ragacsos kenőcs volt, amit felkentek a megfelelő bőrfelületre, és egy kis idő elteltével letörölték, a kihullott szőrszálakkal együtt. Ez, és a többi ilyesfajta krém oltatlan meszet és arzénos triszulfátot tartalmazott, amely adalékanyagok túl gyakori vagy túl hosszas használata során a bőr elveszíthette puhaságát, ezért a kenőcsöt gyorsan le kellett öblíteni, és a szőrtelenítés végén a bőrfelületet ápoló-szerekkel kezelték. E célra rizslisztből, csicseriborsóból vagy babból készült, bőrnyugtató és tápláló pakolást készítettek, a növények porrá tört magvát rózsa- vagy mirtuszillatú vízben feloldva.[9]

A test szőrtelenítésével kapcsolatos hanyagságot a muszlimok piszkosságként és ápolatlanságként értelmezték, és a szőrös nők állandó csúfolódások, adomák tárgyai voltak. Előírás volt a hetente legalább egyszer történő depiláció, és 40 napnál hoszabb szünetet nem tarthattak a hívő nők e művelet elvégzését illetően. A szőrtelenítést a manikür követte, majd a szépítkezés utolsó fázisa, az arc kikészítése jött, ami nagyon fontos volt a muszlim nők körében, különösen a szemek hangsúlyozása, hiszen a fátyolviselés miatt ez volt az egyetlen eszközük szépségük és ápoltságuk megvillantására az illatosító-szerek használatán kívül. Szintén nagy gondot fordítottak a fogak tisztítására, melyhez összezúzott gyöngyház, tojáshéj és faszén keverékét használták, az ajak illetve a fogíny pedig festés nélkül is állandóan élénkpiros színű volt a bétellevelek rágcsálásától. Az arcot viszont kissé kipirosították egy púder-szerű anyaggal. Valószínűleg a hammámban fürdőző és szépítkező hölgyek sokasága ismerte az ókori Keleten és al-Andalúszban azokat a kozmetikai szereket és eljárásokat, amelyek hozzájárultak szépségük és egészségük megőrzéséhez, s így férjük szívének rabul ejtéséhez, amire – a többnejűség szokását és az ágyasok jelenlétét elfogadó társadalmakban – minden nőnek nagy szüksége volt. A 11. században al-Shirázi, szír orvos műve, –A házasság könyve– számos kozmetikumot is számbavett, például bőrtisztító krémeket, melyek akkori alapanyagait a kozmetikai ipar a mai napig széles körben felhasználja, mint például a rizs-, árpa-, vagy mandulalisztet, a bóraxot és a halolajat. E könyvben volt például egy olyan recept, amely a bőr kisebb és súlyosabb egyenetlenségeinek eltüntetését ígérte egy krém segítségével, mely –az arcot csillogó rózsaszínné és ragyogóvá változtatja, és eltűnik minden vöröses folt és sömör, a lepra nyomai, a himlőhelyek, minden régi forradás, májfolt, mégpedig oly mértékben, hogy (a krém használójára) 7 nap után a saját testvére sem ismer rá.– Al-Shirázi –csodareceptjében– többek között az alábbi alapanyagok szerepeltek: meggy, szőlőgyökér, sáfrány, kandis-cukor, gumi-arábikum, denevér-vizelet, anyatej, tojásfehérje, mandulaolaj, füge-lé, szárított, porított tengeri hagyma, vérehulló fecskefű, menta, csicseriborsó-liszt, rizsliszt, pisztácia, római mustár, örmény bórax, víz, olaj és újabb adag tojásfehérje az anyagok összeállításához. A nagy szír orvos receptjei között fog- és szájápolási szereket is találhatunk.

Különösen hangos volt a hammám és környéke akkor, ha egy házasságkötés előtt álló szűzleányt vezettek oda az esküvő előtti tisztálkodás és testszépítés céljából. A fürdő már e műveletsort megelőzően is fontos szerepet játszott a házasságok előkészítésében. Az anyák gyakran itt –nézték ki– fiaik számára az arát, mondhatni, ők voltak fiúgyermekük –szeme–, hiszen a férjek csakis a házasságkötés után tekinthették meg először feleségük testét (néha még arcát is). A fürdő környezete a leendő anyósnak teljes mértékben lehetővé tette, hogy az ott tisztálkodó leányokat szemügyre vegye, meggyőződjön testi adottságaikról, viselkedésükről, beszédjüket hallgatva következtessen gondolkodásmódjukra és erényeikre, és (nő)rokonaikat megismerve benyomásokat szerezzen a családról. Európai szemmel nézve meglehetősen furcsa, ám a hammám világával összeegyeztethető volt az a szokás, hogy a leendő anyós meny-jelöltje testét – annak női hozzátartozói jelenlétében – a fürdőben szivaccsal és kefével megtisztogatta, így mérve fel, hogy nincs-e a leánynak valamilyen testi hibája.[10] A fürdőben lehetett megbeszélni a hozomány részleteit is, és amennyiben a házasságot nyélbe ütötték (természetesen a jegyespár férfi hozzátartozóinak ügyleteként, de mégiscsak az anyák által befolyásolva), az esküvőt megelőző napok valamelyikén tapasztalt fürdetőasszonyok csinosították ki a menyasszonyt. A muszlimok körében is ez az a pillanat, amikor az ara testét a lehető legszebben felékesítik, és e rítusnak fontos állomása volt a hammám. A közfürdőkhöz fűződő hiedelmek Al-Gazáli, aki a –Vallásos ismeretek helyreállítása– című művében külön fejezetet szentelt a hammámban gyakorlandó illendő viselkedésnek, azt írta, hogy a nők számára a közfürdő látogatása megengedhetetlen, kivéve azokat, az asszonyokat, akik betegek vagy nemrégiben szültek. Vég nélkül intették a férjeket, hogy feleségeiket ne engedjék a fürdőházakba, ám e dörgedelmek a jelek szerint igen keveset értek. A hagyomány szerint Allah 72 angyalt állított a fürdők kapujába, hogy megátkozzák azokat, akik fedetlenül lépnek be oda. Ennek ellenére voltak – férfiak és nők is – akik nem ügyeltek a vallásos tanításokra, és megmosolyogták Abu Hanifát, aki – hogy ne kelljen látnia a hammámban pucéran fürdőző hittestvéreit – bekötött szemmel vezettette magát a medencéhez.

A fürdőkben – éppen kétes hírük miatt – nem volt szabad imádkozni, és az a babona járta az iszlám országokban hogy e hely – a víz keleti néphitben való megítélése alapján – a démonok és a lelkek székhelye, és olyanfajta szellemek, mint amelyek a forrásokban vagy barlangokban élnek, a hammámban is megtalálhatók. Ez a babona annyira befészkelte magát egyes muszlim gondolkodók fejébe, hogy bizonyos jogtudósok azon elmélkedtek, kell-e és hogyan fürdőbérleti díjat szedni a dzsinnektől? Kitalálták a szellem- és ördögűzés fürdő-beli módját is: ha valaki gonosz szellemet vélt látni a felszálló gőzben, baszmalát kellett kiáltania.[11] A fürdőkkel kapcsolatos megítélés tehát nem volt egységes a muszlim világban. A hadíszokban egymásnak ellentmondó részletek olvashatók: a hammám védelmezői szerint Mohamed egyszer így kiáltott fel: –Mily csodás épület a közfürdő!– Egy másik hagyomány szerint viszont az ördög (iblísz) ezt mondta: –Kértem Allahtól lakóhelyet, és ő a hammámot adta.– Összegzés A fürdő tehát hol mint pokol, hol mint földi Paradicsom jelenik meg a középkori iszlám világ forrásaiban. E helyszínen – a körülmények nyújtotta lehetőségek folytán – a léleknek és testnek alkalma nyílott a kifényesedésre a megtisztulásra éppúgy, mint vallásos szempontból elvetendő, erkölcstelen cselekedetekre. Az egyes emberek hitbuzgalmának mértékétől, a közösség erkölcsöket megtartó erejétől függött az, hogy ki mire használta ezt, az önmagában véve fontos egészségügyi-szépségápolási helyszínként létező létesítményt. Az mindenesetre hangsúlyozandó tény, hogy a muszlimok körében azokban a középkori évszázadokban tapasztalhatjuk a fürdőkultusz kibontakozását, amikor a keresztény Európában a személyi higiéné, a tisztálkodás elhanyagolt és jelentéktelen területe volt a mindennapi életnek.

Jegyzetek 1. Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Európa, Budapest, 1989. 58. o. 2. Heller, Erdmute – Mosbahi, Hassouna: Tras los velos del islam – Erotismo y sexualidad en la cultura árabe. Herder, Barcelona, 1995. 292. o. 3. Idézi: Grotzfeld, Heinz: Das Bad im arabisch-islamischen Mittelalter. Wiesbaden, 1970. 144. o. 4. Doromby Endre: Spanyolország. Panoráma, Budapest, 1982., 464. o. 5. Az Ezeregyéjszaka meséi I. köt. 132. mese, Fordította: Prileszky Csilla; Atlantisz, Budapest, 2000. 664. o. 6. Idézi: Heller – Mosbahi 293. o. 7. Idézi: Grotzfeld 141-143. o. 8. Mazahéri 85. o. 9. Wiebke, Walter: Femmes en Islam. Sindbad, Paris, 1981. 173. o. 10. Heller – Mosbahi 307. o. 11. Uo. 309. o. Ez a betűszó a –Bismi –lláhi al-rahmáni al-rahím–, Koránban szereplő kezdősor rövidítése, jelentése: – Az irgalmas és könyörületes Isten nevében.
Kéri Katalin

Kulturális létesítmények a török hódoltságban

Hans Dernschwam, a nagyhatalmú Fuggerek ügyvivője 1555-ben, Isztambulból hazatérőben utazott át Budán. Mélyen megdöbbentette a nem is olyan régen még virágzó város nyomorúságos állapota. „A vár kívülről siralmas látványt nyújt… A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és a hó elől. A nagy, tágas termeket istállószerűen, kőből-anyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincére nincs szükségük [a törököknek], ezeket szeméttel töltötték meg… A házak egytől egyig disznóólakká váltak…”

Jó száz évvel később, 1665-ben John Burbury is hasonlóan elszomorító képet festett. […] Vajon tényleg ennyire nem törődtek volna a hódítók új lakóhelyükkel? Tényleg csak „lelakták” Magyarországot? Aligha. Hosszú távra rendezkedtek be, környezetüket minden bizonnyal a számukra kényelmes, megszokott, megfelelő módon próbálták kialakítani. Más kérdés, hogy igényeik és lehetőségeik nem találkoztak az európai ízléssel. […]

A jeles 17. századi utazó, Evlia Cselebi, már-már idilli állapotokról tudósít. Pécsnek például „hetven helyen van sétahelye, tulipánokkal és madarakkal tele… hol a hajlott lombozatú fűz, nyár, ciprus és hársfák árnyékában, […] magas fű között Szelszebil folyóhoz hasonlóan, csillogó vízmedencéket képezve néhány száz folydogáló forrás folyik, s mindenki a maga szerettével barátkozik”.

A török előkelők minthogy javakat nemigen gyűjthettek maguknak vagy családjuknak, jövedelmeiket vagy felélték, vagy vallási-kulturális intézmények alapításába fektették. Elsősorban dzsámikat, mecseteket, derviskolostorokat emeltek a lélek épülésére, sírkápolnákat (türbe) a holtak emlékére. A tanulni vágyó ifjak számára alap és középfokú iskolákat, mektebeket és medreszéket hoztak létre. A testi élvezetek kielégítésére pedig a fürdők szolgáltak.

Imahelyek

Bár az iszlám szerint az ima bárhol érvényes, a vallás közösségi volta miatt mégiscsak az együttes imádkozás az „igazi”. Ennek a helye a mecset (szó szerinti jelentése: a leborulás helye) és a dzsámi (a gyülekezés helye).

A két imahelytípus jogosítványaiban tér el egymástól: a dzsámiban el lehet végezni a pénteki prédikációt (hutbe), a mecsetben nem. A különbség külsőleg abban nyilvánul meg, hogy a dzsámiban van szószék (mimber), az alkalmazottak között pedig egy – vagy akár több – pénteki prédikátor (hátib) is helyet kap. Más, például építészeti különbség nincsen köztük. A hódoltság körülbelül száz, muszlimok lakta településének szinte mindegyikében állt legalább egy állami kézben lévő dzsámi.

Abban a 30-35 városban, ahol a katonákon kívül polgári lakosság is élt, további egy-két állami dzsámi és jó néhány magánalapítású imahely is működött. Nehéz megmondani, hogy összesen hány dzsámi és mecset létezett a hódoltságban, számuk azonban nagy valószínűséggel meghaladta a kétszázat.

Állami imahely

A dzsámik és mecsetek fenntartójuk szempontjából két csoportra oszthatóak: állami és magán alapításúakra. Az állami dzsámik minden költségét az állam fedezte bevételeiből, a templomszolgák tehát állami alkalmazottak, az épület állami ingatlan. Ezért fordulhat elő, hogy a zsoldlajstromokban a katonák között előimádkozókkal (imám) és müezzinekkel is találkozunk, vagy az állami erődítési munkálatok során a bástyák mellett egy-egy dzsámi tetőszerkezetére is gondot fordítottak. Az állam által fenntartott dzsámikat rögtön elárulja elnevezésük.

Sokszor, főleg a hivatalos iratokban kertelés nélkül állami dzsáminak nevezik őket (dzsámi-i hassza). A köznyelv inkább a hódítás idején uralkodó szultán nevét használta az imahely megjelölésére, minthogy az állam az uralkodó személyében testesül meg. Ezért olvasunk a hódoltsági forrásokban annyiszor Szülejmán dzsámiról. Harmadrészt gyakori a Nagy Dzsámi elnevezés is, utalva arra a tényre, hogy a település legnagyobb imahelye többnyire az állam kezében volt. Egyébként nem állami dzsámit sosem neveznek Nagy dzsáminak.

A magyarországi állami dzsámik túlnyomó többsége eredendően keresztény templom volt. Ennek oka a pénteki prédikáció (hutbe) szimbolikus jelentőségében keresendő, ebben ugyanis megemlítették az uralkodó nevét. A foglalás tehát az első pénteki imával nyer mentális megerősítést A muszlimok érthető sietséggel tisztították meg a bevett vár egyik templomát a keresztény szimbólumoktól, az oltárt, a padokat kihajították, a freskókat lemeszelték, leterítették imaszőnyegeiket és meghatározták az imairányt (kibla).

A templom kiválasztásánál két szempont játszott szerepet: lehetőleg a település legnagyobb templomának kellett lennie, s mindenképpen a leginkább védhető városrészben, lehetőleg a várban kellett állnia. Így lett szultáni dzsámi a budai Nagyboldogasszony-templom, az esztergomi Adalbert-féle székesegyház, vagy a pécsi bazilika.

A fehérvári koronázótemplom csupán azért kerülte el sorsát, mert nem lehetett volna kellő sebességgel átalakítani. (Persze lehet, hogy Szülejmán a királysírokat – „elődeinek” nyughelyét kímélte….)

Ha nagy ritkán – mint például Szigetváron és Gyulán – nem találtak megfelelő épületet, akkor az oszmánok gyors építkezésbe fogtak. Az állami dzsámi státusz persze nem vonta magával magától értetődően a virágzó vallási életet.

Az állam magáénak tekintette, hát használta is: A pécsi székesegyház vagy az aradi dzsámi inkább katonai raktárra hasonlított, mint imahelyre.

Kisebb településeken az állam csupán egyetlen dzsámit tartott fenn, nagyobb, több, jól elkülönülő negyedből álló városokban azonban többet is. Lippán és Gyulán például a külsővárban és a városban is létezett Szülejmán nevét viselő imahely. Érdekes, hogy Budán az állam a várban fizette két, majd három dzsámi személyzetét (Szülejmán dzsámi, Orta Dzsámi és Fethijje dzsámi), míg a külvárosokban egyet sem pénzeltek.

Magándzsámik

Sokkal kevesebbet tudunk a magánalapítású imahelyekről. Egy ilyen „vállalkozás” kettős terhet rótt az alapítóra.

Nemcsak az épületről és annak felszereléséről kellett gondoskodnia, hanem biztosítania kellett a fenntartási költségeket és az alkalmazottak fizetését is. Erre a célra vallási alapítványokat hoztak létre, amelyekben általában valamilyen állandó jövedelemforrást – boltok bérleti díját, malmok bevételeit – rendeltek az intézmény mellé. A befolyó javadalmakat egy felügyelő és annak írnoka kezelte. Az alapító ez esetben tehát nem egy meghatározott összegtől vált meg, hanem folyamatos bevételről mondott le.

Érdekes tény, hogy a magánalapítású dzsámik és mecsetek gombamód szaporodtak a hódítások nyomán. Egy-két évvel, évtizeddel a foglalás után már volt helyi tőkeerős, alapításra áldozni tudó réteg a hódoltságban.

Gyulán például 1579-ben, mindössze 13 évvel a város török kézre kerülése után, az állami imahelyek mellett már működött Iszhák és Ali bég dzsámija, s állt Mehmed aga, Iljász kethüdá és Kurd bég mecsetje is, azaz öt magánalapítású imahely várta a híveket. Figyelmet érdemel az alapítók személye is: a tehetősebb szandzsákbégek mellett két középvezetőnek, egy agának és egy kethüdának (parancsnok helyettes) is módjában állt a kultúra támogatása.

Talán még érdekesebb ebből a szempontból egy bácskai mecset, azt ugyanis egy kézműves vagy kereskedő, bizonyos Kecsedzsi (nemezes) Mehmet alapította. Nem kevésbé különös, hogy 1675-ben a Várad melletti Sólyomkő palánkjának kovácsa kér engedélyt a portától, hogy dzsámit építhessen.

Persze nem minden magánalapítású dzsámi volt életképes: Ibrahim Csausz tabáni mecsetje például már a XVI. század közepe táján romokban állt, minaretjébe baglyok költöztek, úgyhogy Szokollu Musztafa pasának kellett rendbehozatnia és új adományokkal ellátnia. A számokra áttérve: A hódoltság körülbelül száz muszlimok lakta településén, az utolsó és legkisebb palánkvárig bezárólag állt legalább egy állami kézben lévő dzsámi.

Abban a körülbelül harminc városban, ahol a katonákon kívül polgári lakosság is élt, további egy-két állami dzsámi, és jó néhány magán alapítású imahely működött. Hogy összesen hány dzsámi és mecset lehetett a hódoltságban, nehéz megmondani, számuk azonban mindenképpen kétszáz fölött volt.

Minaretek

Eddig csupán az imahelyek létezésének tényével foglalkoztunk, de érdemes egy rövid kitérő erejéig ezek minőségéről is szót ejtenünk. Az épületek építészeti rangját a minaretek száma határozta meg. Legtöbb minarettel az isztambuli Kék mecset bír, pontosan hattal. A szultáni dzsámik – a Szülejmánijje, az Edirnei… – általában négy minarettel épültek, a rangosabb személyek pedig kettőt-kettőt építtettek.

Magyarországon ilyenről nem tudunk, nálunk csupán egy-minaretes dzsámik épültek. E tény mindenképpen a hódoltság szegénységéről vall, mint ahogy Evlia Cselebi leírásai közül nem egy.

A párkányi pálánk imaházát így jellemzi: „deszkaminaretes, deszkazsindellyel fedett kis dzsámi.”

Persze vannak ellenkező előjelű megfigyelések is: A pécsi Kászim pasa dzsámi birodalmi léptékkel szemlélve sem számít kicsinek, Szokollu Musztafa tabáni dzsámiját pedig állítólag a legnagyobb török építész, maga Mimár Szinán tervezte. Azt egyébként még közelítőleg sem tudjuk megítélni, hogy vajon hány dzsámi épült a hódoltságban ténylegesen.

A többséget valószínűleg keresztény templomból alakították ki, de azért több tucat eredendő építményről is tudunk. Az imaházak nívójáról vall, vallana személyzetük létszáma is.

Jegyzékek sajnos csupán az állami intézmények esetében állnak rendelkezésünkre, de ezek egy része is töredékes: a dzsámik alkalmazottait többféle forrásból fizették. A legnagyobb imaházakban, például a fehérvári Nagy dzsámiban 15-16 ember is dolgozott, a legkisebben mindössze kettő: a közösség elöljárója, az imám, és a müezzin, aki imára szólította a híveket.

Kolostorok

A kolostorok az állami hivatalnokok látókörén kívül estek, hiszen magán alapítású intézmények voltak. Saját iratanyaguk – ha létezett egyáltalán – nem maradt ránk. Mivel építészetileg nem voltak különösebben feltűnőek – a felületes szemlélő általában csak egy egyszerűlakóházat látott – nem találjuk meg őket sem a nyugati várrajzokon, sem a leírásokban. Evlia Cselebi persze lelkiismeretesen feljegyezte a kolostorokat is, 35 hódoltsági településen több mint 100-at számolt össze belőlük. Igaz, pontosabb információkkal csak néhány esetben szolgált. Ha a török utazó által közölt szám túlságosan magasnak tűnik is, mégsem lehetetlen, hogy a hódoltságban számos rendház létesült, mivel ezek célja csak részben volt az elmélyedés, az elvonulás helyének biztosítása: szoros kapcsolatokat tartottak fenn a hadigépezettel is.

Török szerzetesrendek

Magyarországon három rend jelenlétét tudjuk dokumentálni. Először a bektasik érkeztek, legnagyobbjuk legelőször: Gül Baba. Állítólag aggastyánként jött Budára 1541-ben, s ő mondta az első pénteki prédikációt a budai Nagyboldogasszony templomból átalakított Szülejmán dzsámiban. Ahogy imáját befejezte, visszaadta lelkét teremtőjének. A mai Rózsa-dombon temették el, sírja fölé a harmadik budai pasa, Jahjapasazáde Mehmed (1543-48) emeltetett kápolnát (ez a máig is látható Gül Baba türbe). A türbe melletti rendház a hódoltság legjelentősebb kolostorává nőtte ki magát, a XVII. század végén már 60 dervisnek adott otthont.

A bektasik még jónéhány kolostort mondhattak a magukénak: Budán, a Nap hegy nyugati lejtőjén állt Hizir Baba kolostora, rendház épült Egerben, Fehérváron, Lippán és talán Hatvanban, Temesváron is. E

gy másik dervisrend, a harcias halvetiké is igen hamar megtelepedett a hódoltságban. Temesváron, Pesten, Budán, Esztergomban, Pécsen és Fehérváron alapítottak rendházat. Nevüket a halvet – elvonulás – szóból nyerték, mert meditációs technikájuk egy hosszú, negyvennapos elvonulásra alapult. Legjelentősebb képviselőjük az az Ali dede lehetett, aki a szigetvári Szülejmán-türbe őreként írta máig is forgatott vallási műveit a 16. század végén.

A keringő dervisek (a mevlevik) az oszmán birodalom legképzettebb, legműveltebb, legnagyobb tiszteletnek örvendő szerzetesei voltak. Magyarországon egyetlen kolostoruk működött, Pécsen. Valószínűleg a XVII. század közepén alapította a közelebbről ismeretlen Jakováli Haszan pasa.

Nem tartozott a nagy, noviciusok képzésére is felhatalmazott rendházak közé, mégsem kell alábecsülnünk a jelentőségét. A birodalom európai felében alig tucatnyi kolostor állt, s ebből mindössze kettő tartozott a „nagy” rendházak, az ászitánék közé. A pécsi kolostor léte tehát a hódoltsági kulturális élet megbecsültségéről vall. Miként utolsó sejhjének, Ahmed dedének az életútja is: Miután 1689-ben elhagyni kényszerült szülővárosát, Isztambulba ment, ahol hamarosan az egyik legjelentősebb mevlevi kolostor, a Jenikapi Mevleviháne főnöke lett.

Több olyan településen (Szegeden, Bácson, Gyulán, Nógrádon, Mohácson, Szabadkán, Zomboron) éltek dervisek és dervisfőnökök – sejkek, dedék, babák -, ahol nem tudunk kolostorról, de az ő jelenlétük mindenképpen szerzetesközösséget sejtet. Összességében az Evlia Cselebi által említett száz rendházzal szemben biztos adataink tíz település kb. 20 kolostoráról vannak, és összesen 17 helyről tudunk dervisek jelenlétéről.

Sírkápolnák, zarándokhelyek

A népi iszlám elképzelései szerint a szentek a mohamedi fény hordozói, s ezt nem szűnnek meg sugározni haláluk után sem. Aki tehát sírhelyüket meglátogatja, maga is részesülhet ebből az áldásból, aki pedig sírkápolnát, türbét emel föléjük, okkal bízhat abban, hogy az utolsó ítélet napján fénylő arccal állhat a Legfőbb Bíró elé. Kápolnák és „kupolák” (mai szóhasználatunk szerint pavilonok) őrizték a közösség szempontjából jelentős halottak emlékét is. Ilyenek a hódoltságban is léteztek, a helyi viszonyoknak megfelelően elsősorban katonák sírjai felett. Türbét a hódoltságban viszonylag keveset építettek.. Közülük azonban kettő, Gül baba budai és Idrisz baba pécsi türbéje ma is áll. De sírkápolna őrizte Gyulán Ali bég, Székesfehérváron Szülejmán pasa, Budán Kalajlikoz Ali pasa és Veli bég emlékét is. A szigetvári Turbék dombon emelt sírkápolnában pedig Szülejmán szultán maradványait, el nem szállítható belső szerveit helyezték örök nyugalomra.

Emlékhelyeket elsősorban a csatamezőkön emeltek. Mohácson például egy „famecsetből lett kápolna” állt, amit „Szolimán emeltetett az elesett Lajos magyar király és a maga győzelme emlékére, és hamis prófétája iránti hálájából elrendelte, hogy állandóan egy dervis imádkozzon ott.” Zarándokhelyként szolgált a görösgáli Deli Hüszejin sírja is, aki állítólag levágott fejét visszaszerezte legyőzőjétől, sírjánál pedig csodák történtek. (A török vajda feje a valóságban Szigetvár előtt karón száradt).

Oktatási intézmények

Furcsa módon legkevesebbet talán a hódoltsági muszlim oktatásról tudunk. Az iskolák többsége magánalapítványként működött, ezért iratállományuk csak ritkán maradt fenn.

Az elemi iskolák (mekteb-i szibján) esetében még abban sem lehetünk mindig biztosak, hogy önálló épülettel bírtak, elképzelhető, hogy az órák a dzsámiban vagy annak udvarán folytak.

A tanítók (muallim) néha a dzsámik alkalmazottaihoz tartoztak, a fizetésüket is onnan kapták. Az egri Ahmed halife például dzsámija szónoka és közösségének vezetője is volt (imám és hátib), de emellett ellátta az iskolamesteri teendőket is. Máskor az intézmény fenntartását, a tanítók fizetését kiadható házak, boltok fedezték.

Fehérváron három elemi iskola működésének anyagi hátterét összesen 18 ház bérleti díjaiból teremtették elő. Történt mindez 1544-ben, alig egy évvel a város elfoglalása után. Ebből legalábbis arra következtethetünk, hogy a törökök igyekeztek minél gyorsabban megteremteni az oktatás feltételeit, s erre egy végvidéki garnizonban is kellő figyelmet fordítottak. Talán így lehet ez a hódoltság többi jelentősebb településén is, bár adataink alig vannak.

Elemi iskolák működéséről csupán Vácon, Temesváron, Esztergomban, Szigetváron, Egerben, Lippán és Budán tudunk. Itt egy rövid kitérőt kell tennünk. A hódoltsági forrásokból százszámra bukkannak fel a hodzsák. Márpedig ez a szó általános értelemben tanítót, mestert jelent. Minthogy azonban az iskolákkal kapcsolatban sohasem fordul elő, azt kell gondolnunk, hogy inkább tágabban, „művelt ember” értelmében, vagy esetleg tiszteleti címként használták. A hodzsák között bizonyára voltak tanítók is, de óvatlanság volna mindegyikükben a hódoltsági oktatás képviselőjét látnunk.

Az elemi iskolákhoz hasonlóan keveset tudunk a közép- és felsőoktatási intézményekről, a medreszékről is. Bizonyos, hogy legalább egy igen rangos medresze működött a hódoltságban, az, amelyet Szokollu Musztafa pasa (1566-78) alapított Budán. Tanára (müderrisz) napi 50 akcsét vághatott zsebre, amely igen komoly fizetésnek számított. Ennél többet csak akkor kaphatott volna, ha valamilyen szultáni főiskolán tanít, de ilyenek csak a birodalom szívében, Isztambulban, Burszában és Edirnében voltak..

Ismerünk még néhány közepes fizetést adó iskolát (Budán, Szigetváron, Temesváron), de ezek száma összesen sem haladja meg a fél tucatot. Vajon ennyire kevesen vágytak volna tanulni? Aligha, a fenti fehérvári példa épp az ellenkezőjét sugallja. S hogy igény is volt, mutatja annak a lovasnak az esete, aki megtanult perzsául és belekóstolt a klasszikus költészetbe is – Ilokon, egy Isten háta mögötti váracskában. Aligha tévedünk, ha a hódoltsági oktatási intézmények számát jóval magasabbnak gondoljuk, az ismert esetek alacsony számát pedig a források hallgatásának tulajdonítjuk. Legalábbis elgondolkoztató, hogy Evlia Cselebi 33 településen több mint száz iskolát írt össze.

Fürdők

A török kulturális intézmények közül talán a fürdőkről írtak a legtöbbet, mivel számos épület máig megmaradt. Felépítésükkel, szerkezetükkel, működésükkel éppen ezért most nem foglalkozunk. A fenti intézményekkel ellentétben fürdőt alapítani megérte, hiszen folyamatos és időnként kimondottan jelentős bevételek származtak belőle. Ezért azután a magánfürdő kimondottan luxusnak számított: a hódoltságban valószínűleg az egyetlen budai pasa-fürdő kivételével nem is volt ilyen. A közfürdőkre viszont komoly igény mutatkozott, a polgári lakossággal rendelkező településeken szinte kötelező jelleggel építettek legalább egyet. „Tolna városában a muzulmánok már annyira megsokasodtak, hogy …fürdőre is szükség van.” rendelkezik Szülejmán szultán 1564-ben. A helyi fürdőkultúrát mutatja, hogy a közönség nem akármiben pihentette fáradt tagjait. Ugyancsak Tolna „romladozó fürdője az úttól távol, félreeső helyen van, ezért nem használják.” – írja Evlija Cselebi, s többször is érezhető ellenszenvvel ír a „kicsiny és sötét” fürdőkről.

Egy szépen megépített, világos és jó levegőjű intézmény minden bizonnyal nagyban emelte alapítója népszerűségét. Nem csoda, hogy jó néhányan vállalkoztak erre.

A legnagyobb építtető persze Szokollu Musztafa volt a maga 16 fürdőjével, de azért például Güzeldzse Rüsztem pasának sem kellett szégyenkeznie négy alapítványával. A hódoltság 30 településén összesen több, mint negyven fürdőről van biztos tudomásunk.

Ha a fenti kulturális intézményeket térképre vetítjük, azt tapasztaljuk, hogy a hódoltsági muszlim lakta települések élesen két csoportra válnak. Zömük olyan kisebb-nagyobb vár, amely szinte csak katonáknak ad otthont. Ezekben a kötelező dzsámin vagy mecseten kívül mást nemigen találunk, s jó, ha három-négy templomszolga fáradozott a lelkek épülésén. E váracskák és palánkok közül emelkedik ki az a 30-35 város, amely jelentős számú polgári lakossággal is bírt. S ezekben rendre felbukkannak a hagyományos muszlim kulturális intézmények is: az iskolák, a kolostorok, a fürdők.

Sudár Balázs – Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

A törökországi bujdosók sírhelyei és a magyar tudóstársadalom

eskiA magyar közvéleményt már Mikes Kelemen leveleinek 1786 körül történt hazahozatala és 1794-es első közzététele óta élénken foglalkoztatta a törökországi kuruc emigráció története. A 19. század második felétől kezdve pedig számos kitűnő magyar tudós látogatott el Törökországba, hogy felkeressék a magyarok sírjait őrző temetőket, és feltárják az emigrációkra vonatkozó korabeli forrásokat.

Leginkább is három város számított a magyarok érdeklődésére: Isztambul, ahol a lazaristák galatai Saint Benoît-temploma őrizte Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc hamvait, valamint a feriköyi protestáns temető, ahol a fejedelem egyes bujdosótársai nyugodtak; Rodostó (Tekirdag), a helyi görög templomban Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós udvarmester síremlékeivel, valamint a helyi görög, örmény és római katolikus temetők magyar, illetve magyar vonatkozású sírjai; és nem utolsósorban Izmit (ma: Kocaeli), Thököly Imre fejedelem síremlékével és az ottani magyar kolónia feltételezett temetőjével. II. Rákóczi Ferenc és társai hamvainak hazahozatala már a reformkorban szóba került, az itthoni újratemetés gondolata azonban a politikai helyzet enyhülését követően az 1860-as évektől vetődött fel egyre gyakrabban. A sírok feltárásának és a hamvak hazahozatalának legfőbb szorgalmazója Thaly Kálmán történetíró, függetlenségi párti politikus volt, aki 1862-től különböző napilapok, majd a Magyar Történelmi Társulat 1867-től megjelenő folyóirata, a Századok hasábjain cikkek sorozatát jelentette meg a bujdosók nyugvóhelyeiről és síremlékeiről, 1873-ban pedig már több írásában is szorgalmazta a hamvak hazahozatalát. Thaly alapvető érdeme, hogy kitartó kutatással összegyűjtötte a bujdosókra vonatkozó első hazai híradásokat, személyesen vagy levélben felkereste a fent említett városokban korábban megfordult magyar látogatókat, és kapcsolatot létesített az 1849 utáni törökországi magyar emigráció tagjaival is. Végül pedig, kitartó kutatómunkája alapján elsősorban neki köszönhető, hogy a bujdosók hamvainak a Képviselőházban három évtizeden át szorgalmazott feltárása és hazahozatala megvalósulhatott.

Az alábbiakban elsősorban Thaly kutatásai alapján kívánjuk összefoglalni a bujdosók sírjainak felkutatását, a kezdeti lépésektől egészen a hamvak feltárásáig. A kezdeti lépések A rodostói bujdosók nyughelyeiről a hazai sajtóban megjelent első hiteles leírás egy ismeretlen nevű kassai magyar „orvos-doctor” Isztambulban, 1794. június 12-én kelt levele számolt be. A levélíró még 1792-ben szakadt keletre, és Lengyelország ukrajnai részét, Moldvát, Havasalföldet, majd Bulgáriát beutazva 1794. május közepén érkezett Rodostóba, ahol a magyar bujdosók egykori utcájában szállt meg, és egy 116 esztendős (!), Horváth István nevű magyar vendége volt. A levél többek között beszámol arról, hogy a helyi görög templomban három magyar – Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós – sírhelye található, „Rákóczy pedig Constantinápolyban, Szent-Péter (!) templomában fekszik”. A latin feliratú rodostói síremlékek közül Bercsényiét le is másolta az orvos, és a leveléhez mellékelve elküldte egy kassai barátjának. A levelet a címzett még július 30-án tovább küldte Bécsbe, ahol hamarosan nyomtatásban is napvilágot látott a Magyar Mercurius című magyar újság augusztus 8-i, 63. számában. Magyar utazók a későbbiekben is eljutottak a bujdosók sírhelyeihez, mint például a fiatal Széchenyi István gróf, a nagyközönség azonban csak elvétve értesülhetett ezekről a látogatásokról. Jelentősen megváltozott a helyzet 1849 után, amikor is az Oszmán Birodalom területére menekült magyar emigránsok közül többen is fontosnak tartották, hogy elzarándokoljanak Rodostóba és Izmitbe, például a tudós isztambuli antikvárius és könyvgyűjtő Szilágyi Dániel, közülük azonban senki sem tette közzé tapasztalatait. Ennek ellenére az elkövetkező 10-12 év során egyre-másra érkeztek hírek Magyarországra a bujdosók sírhelyeiről. Ezeket leginkább az isztambuli magyar kolónia tagjai közvetítették, 1861-ben pedig egy Donáth Mátyás nevű 48-49-es emigráns számolt be részletesen Thaly Kálmánnak Thököly fejedelem izmiti sírjáról. Csakhamar sor került az első tudományos kutatóútra is, ám erről a vállalkozásról is csak elszórt híradások, főleg levélrészletek és későbbi visszaemlékezések tudósítanak. Még 1861-ben körvonalazódni kezdett Magyarországon egy törökországi kutatóút terve, amely a Magyar Tudományos Akadémia három tagját, id. Kubínyi Ferenc országgyűlési képviselőt, Henszlmann Imre régész-műépítészt és Ipolyi Arnold történészt, törökszentmiklósi plébánost foglalta magába.

A háromfős társaság legfőbb célja a Buda török kézre kerülését (1541) követően Isztambulba került „Corvinák”, azaz Mátyás király híres könyvtárának felkutatása volt, de mind Magyarországon, mind pedig a Törökországban élő magyarok között elterjedt a hír, hogy valójában II. Rákóczi Ferenc illetve Thököly Imre bujdosásának helyszíneit, valamint a bujdosók Isztambulban, Izmitben és Rodostóban található sírjait kívánják felkutatni. A tudóstársaság az akkor már kisebb megszakításokkal ötödik éve Isztambulban tartózkodó Vámbéry Ármin, a későbbi neves turkológus és utazó támogatását kívánta megnyerni. Bár Vámbéry meglehetősen szkeptikus volt a tervezett kutatás sikerét illetőleg, mégis örömmel vállalta, hogy segíti a három akadémikus munkáját. Ennek megfelelően még a Magyarországról történt elindulásuk előtt lépéseket tett a Magas Portán, hogy Isztambulban és a rodostói örmény „pátriarkai okmánytárban” kutatásokat végezhessenek, illetve felkereshessék az izmiti örmény temetőt is. Vámbéry Ármint azonban ekkor már a számára világhírnevet szerző közép-ázsiai útjának megszervezése foglalkoztatta, mivel tervei szerint még áprilisban, a nyári forróság beköszönte előtt szeretett volna elindulni. A magyar akadémikusok kérésére egy ideig hajlandó volt elhalasztani az indulást, mivel azonban Kubínyiék utazása is egyre jobban eltolódott, Vámbéry 1862. május 15-én elhagyta a török fővárost, s ezzel kezdetét vette a kalandos perzsiai, illetve közép-ázsiai utazás. Nem sokkal távozását követően a magyarok is megérkeztek Isztambulba, ahol sikerült is rátalálniuk Mátyás király elhurcolt Corvináinak egyik-másikára, sőt, Rodostóba is eljutottak. Ipolyi Arnold egyik évekkel később írott visszaemlékezéséből egyértelműen kiderül, hogy igaza volt Vámbérynek, amikor a Thököly- és Rákóczi-emlékek kutatását (is) sejtette Kubínyiék utazása mögött. Erről a tervükről azonban nem igazán mertek hivatalos körökben nyilatkozni, s éppen ezért nagy volt a meglepődésük, amikor maga az osztrák nagykövet, Anton Prokesch von Osten báró vetette fel a kérdést, még rögtön az első, Isztambulban töltött napok egyikén, hogy mikor akarnak Rodostóba látogatni. A hírük ugyanis jócskán megelőzte őket, s miként otthon, az isztambuli magyar emigránsok körében is az terjedt el, hogy a háromtagú társaság valójában Thököly és Rákóczi síremlékeit jön meglátogatni.

A nagykövet biztatta is őket az utazásra, és ekkor derült ki, hogy Prokesch von Osten, aki maga is tudós ember volt, korábban több ízben járt Rodostóban – először még az 1820-as években -, és látogatásai során feljegyzéseket is készített naplójában. Az idős diplomata elő is kereste a megfelelő kötetet, s kiderült, hogy legalább húsz-harminc latin nyelvű magyar vonatkozású sírfeliratot is gondosan lemásolt. A tudósok három isztambuli magyar, dr. Vélics, Czakó Imre gyógyszerész, valamint az utóbbi neje kíséretében látogattak el Rodostóba. A nagykövet sajátkezű ajánlólevelével a kezükben felkeresték a helyi osztrák-magyar konzult is, aki azzal lepte meg őket, hogy az édesanyja egy Katinkay nevű magyar menekült leánya volt. Ugyancsak magyar vér csörgedezett házigazdájuk, dr. Stefanelli feleségének ereiben, aki Grimani leányaként a Kőszeghyektől származtatta magát. Alig egynapos ott-tartózkodásuk alatt Ipolyi misét szolgáltatott Rákóczi egykori kápolnájában, s felkeresték a fejedelem által a rodostói római katolikus eklézsiára hagyott egyik házat, a „madzsar-cseszmé”-t (Rákóczi csorgókútját), valamint megtekintették a Bercsényi, Esterházy és Sibrik síremlékeit őrző görög templomot. Ipolyi emellett jegyzeteket készített a római katolikus anyakönyvekből, Henszlmann pedig lerajzolta a lakóházat, annak tornácfestményeivel, a csorgókutat és felirataikkal együtt a három síremléket. Egy későbbi visszaemlékezésében Ipolyi említést tett arról is, hogy Mikes könyvével a kezében bejárta a tengerpartot, sőt, a Törökországi levelek alapján még Mikes egykori lakóhelyét is felismerni vélte. A rodostói látogatásukról pedig csak az isztambuli kutatásaikról írott korabeli jelentésük emlékezik meg néhány szóban. A tervezett izmiti zarándoklat viszont elmaradt, s bár a Henszlmann Imre által készített rajzok közül kettő is Thököly izmiti síremlékét ábrázolja, ezeket korábbi rajzok alapján készítette, amelyekhez minden bizonnyal valamelyik Isztambulban élő magyartól jutott hozzá. Isztambuli tartózkodásuk során Kubínyiék felkeresték a galatai Saint Benoît-templomot – Zrínyi Ilona és II. Rákóczi Ferenc nyugvóhelyét -, valamint Rákóczi orvosának, Lang Ambrusnak a feriköyi temetőben található síremlékét. Keleti útjuk során egyébként Henszlmann összesen 27 rajzot készített, melyek közül húsz volt magyar vonatkozású. Mint korábban utaltunk rá, Kubínyiék rodostói látogatásáról egyetlen részletes ismertetés sem készült. Igaz, hazatérésüket követően mindhárman sokat meséltek tapasztalataikról, többek között Thaly Kálmánnak is, Kubínyi azonban fenntartotta magának a jogot az expedíció történetének megírására, s e célra Ipolyi csekély jegyzeteit és Henszlmann rajzait is elkérte.

A tervezett tanulmány azonban sosem készült el, s bár a jegyzetek és a rajzok utólag vásárlás útján Ipolyihoz kerültek, azok a mai napig nem kerültek elő. Kubínyi csupán a három rodostói síremlék rajzát engedte át közlésre Thaly Kálmánnak. Az expedíció történetéről is csak két rövid, későbbi visszaemlékezés tudósít. Ipolyi 1878-ban hivatkozott rá a Prokesch von Osten nagykövetről írott megemlékezésében, Thaly pedig 1888 őszén, Törökországból történt hazatérése után kereste fel az akkor már nagybeteg Henszlmannt, aki alig egy héttel halála előtt részletesen beszámolt neki a 26 évvel korábban történtekről. Az elkövetkező két évtized során csak néhány, nem hivatalos látogatásról van tudomásunk. 1877-ben egy Kutschera Hugó nevű magyar, Thaly szerint az isztambuli osztrák-magyar követség vagy konzulátus egyik fiatalabb alkalmazottja rándult át másodmagával Rodostóba, ahol látogatást tett a római katolikus kápolnában, valamint a magyar síremlékeket őrző görög templomban és a helyi temetőkben. Élményeit a Pester Lloyd 1878. július 16-i és 18-i számaiban tette közzé német nyelven, s ugyanott a három sírfeliratot is közölte. Hasonló volt a helyzet Thököly Imre izmiti síremlékével is, amin először báró Vecsera nagykövetségi tanácsos végeztetett javításokat, és díszes vasráccsal keríttette körbe. Később, 1870 körül pedig egy Izmitbe szakadt hódmezővásárhelyi 1849-es veterán, Nogell István restauráltatta. Ezekről azonban a hazai közvélemény nemigen szerzett tudomást, és Thaly Kálmán is csak baráti értesülések során jutott az információk birtokába. Kubínyiék utazását követően közel húsz évet kellett várni, hogy a magyar tudóstársadalom és általában a magyar közvélemény újra konkrét értesüléseket szerezhessen a bujdosók nyugovóhelyeiről. 1881 nyarán a fiatal, de már addig is jelentős érdemeket szerzett történész, Thallóczy Lajos (1856-1916) elhatározta, hogy Törökországba utazik, és többek között felkeresi a bujdosók emlékeit is. Atyai jó barátja, Thaly Kálmán, aki már két évtizede szorgalmazta a bujdosók kutatását, a következőképpen reagált fiatal kollégája tervére: „Mi szép dolog, hogy te Isztambulba, Nicomaediába s Rodostóba mégysz! Mikor támadt ez okos és mégis bolond terved? Okos, per absolutum, és bolond, azért, hogy nekem idejében nem tudtál róla szólni, – mert igen nagy kedvem volt volna ez utat veled együtt megtenni…” Levele utóiratában Thaly arra ösztönözte a fiatal kutatót, hogy Rodostóban feltétlenül emlékezzen meg róla, és tapasztalatairól készítsen alapos jegyzeteket. Thallóczy Rodostóba és Izmitbe tett látogatásáról csupán néhány magánlevele tudósít. 1881. szeptember 12-én a Héttorony őrszobájából írta meg Takáts Sándornak, hogy volt „Kis-Ázsiában Thököly sírjánál”, és Rodostóba készül, Hampel Józsefnek pedig ugyanakkor a következő szavakkal köszönte meg otthoni segítségét: „hálámat az Album ügyében kifejtett fáradozásodat illetőleg lerovom egy Miatyánkkal Rákóczi és Thököly sírjánál”.

Thallóczy látogatása mindössze tiszteletteljes zarándoklat volt a két emlékhelyen, ennek ellenére nem feledkezett el öreg barátjáról sem, akit hazatérése után két, a bujdosóktól maradt ereklyével is megajándékozott. 1888 őszén viszont már maga Thaly Kálmán, II. Rákóczi Ferenc fejedelem életének szenvedélyes kutatója látogatott Törökországba, abból a célból, hogy tudományos kutatásokat végezzen az isztambuli és rodostói Rákóczi-emlékek körében. Thaly Kálmán törökországi kutatásai Törökországba érkezését követően Thaly először Izmit városát kereste fel, ahol Rákóczi fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona és mostohaapja, Thököly Imre fejedelem töltötték életük utolsó éveit. Az alig egynapos kirándulásra október 5-e reggelén került sor. Mivel Thaly nem tudott törökül, a Vámbéry-tanítvány Kúnos Ignác turkológust vitte magával, aki már három éve élt török földön. Útmutatóul Thököly titkára, Komáromi János törökországi naplóját vitték magukkal, s emellett Thaly rendelkezésére állt egy 1848-49-es magyar veterán, Donáth Mátyás 1861-ben hozzá intézett levele is Thököly sírjáról, valamint az egykori izmiti magyar kolónia feltételezett lakóhelyéről. E levél a következő adatokat tartalmazta a fejedelem síremlékéről: „Izmithen az örmények mintegy kilencz év előtt egy új örmény templomot építtetvén, a temetőben talált sírköveket mind a templom falaiba felhasználták. Akkor gyaníthatólag Thököly sírkövét is kiemelék helyéből: mert az most helytelenűl fekvőleg, nagy fák sora alatt van, mindjárt az út mellett, egészen a földbe beereszkedve.” A veterán szabadságharcos levele ugyanakkor nem csupán Thököly síremlékének hollétéről tudósított. Részletesen beszámolt arról is, hogy merre lehetett a fejedelem és Zrínyi Ilona kíséretének lakóhelye, mivel Donáth a következőképpen folytatta levelét: „Továbbá Thököly hívei Kazuklu-Eszkele fölött voltak letelepedve egy faluban, melynek csak temetője tudatik, hogy hol volt, – most is puszta magyar falunak hívják a törökök e helyet. Egy Madzsar-oglu (magyar-fi) nevű öreg ember még él Serajliban az unokák közűl. Múlt nyáron, hogy a nogaji tatárok átköltözének török földre, oda is levetődtek s a temető-helyet áskálni kezdték, de mivel keresztekre találtak, – abbanhagyták. Továbbá onnan harmadfél óra járásnyira, Baktsadzsik nevű örmény faluban a cseszmébe vannak beépítve innen kövek, de felirataikkal befelé; vannak még emberek, kik jól tudják, hogy ezek a puszta magyar falu temetőjéből vitettek oda.” A tenger feletti hegyoldalban fekvő örmény temető előtt egy „őszbe csavarodott nagyszakállú, derék, tisztes örmény pap” várta Thalyékat a „fehér hajú vén sírkertőrrel”, néhány más öregember társaságában.

A pap és a vén sírásó elmondták, hogy mintegy 60 évvel azelőtt, a régi örmény temető felszámolása után szállították át a fejedelem hamvait (és síremlékét) az új helyére. Mivel egyházi irataik szerint a magyarok a fejedelem nyughelyét örök időkre vásárolták meg, az egyházi tanács kötelességének érezte, hogy Thököly hamvai is új helyre kerüljenek. A sírkert délkeleti részén két óriási, több száz éves platánfa állt. Ezek egyikének lombsátra alatt pillantották meg Kúnosék a kuruc király síremlékét, az angolok temetőjében. 1888-ra ugyanis angolok kezdtek temetkezni a néhai magyar fejedelem síremléke köré, s a legutóbbi éppen Thököly szomszédságában, egy 1878-ban elhunyt fiatal angol tengerész sírja volt. Kúnos tolmácsolásában Thaly rögtön rákérdezett, hogy „ki gondozza így a madzsar kiráj nyugvóhelyét?” Mire a két helybéli illetékes a következő választ adta: „Az angolok, uram, az angolok, – a kik ide temetkeznek melléje!” A síremlék ugyanis a magyar látogatók meglepetésére ép és jól gondozott volt. A díszes vaskerítést alig néhány évvel korábban festhették újra, mivel a szín még élénk volt rajta. A síremléktől öt-hat lépésnyire Thalyék Thököly egykori csurgókútjának márványkő gyűrűjét is megtalálták, a hozzá tartozó két, négyszögletűre faragott koronakővel együtt. Thököly hamvai azonban nem a síremlék alatt, és nem is a csorgó közelében feküdtek, hanem a másik platánfa közelében. Eredetileg ugyan a síremlék is ott állt, de az agg temetőőr szerint később az angolok átvitették, hogy a saját temetőjüket díszítse. Thaly törökországi útjának legfőbb célja ugyanakkor a Rákóczi-emigráció rodostói helyszínének feltérképezése volt. A kétnapos utazásra rögtön az izmiti kirándulást követő napon, október 6-án délután sor került. Thaly tolmácsa ismét Kúnos Ignác volt, útitársakul viszont még hozzá csatlakozott Bárczay Oszkár királyi tanácsos, egykori honvédtiszt, valamint dr. Kincses Imre isztambuli magyar orvos. Ez utóbbi volt egyébként Thaly ismerősei közül az egyetlen, aki török katonaorvosként ezredével korábban megfordult Rodostóban, ahol még 1888-ban is voltak ismerősei.

A kutatócsoport másnap kora reggel érte el a várost, ahol előbb egy fogadóban foglaltak szobát, és érkezésükről értesítették a magyar származású Pierre Aslan osztrák-magyar és német birodalmi konzult. A délelőttöt a bujdosók egykori lakóházai, Rákóczi kápolnája, valamint a Bercsényiék sírjait rejtő görög templom megtekintésére fordították. A kápolnában Francisco Randozzo plébános szívességéből megtekintették a régi anyakönyveket, ezek tüzetes átvizsgálását viszont terjedelmük miatt délutánra halasztották. A görög templomban megtalálták gróf Bercsényi Miklós, gróf Esterházy Antal és Sibrik Miklós udvarmester síremlékeit, de a 95 éves sekrestyés elmondása alapján, mely szerint mintegy hatvan esztendővel korábban a templomban nagyarányú helyreállításokat végeztek, Thaly arra a következtetésre jutott, hogy a sírköveket utólag más helyre tették. Gyanúját igazolandó, a konzulhoz fordult, hogy Bercsényi sírját felnyittathassák. (A szükséges engedélyeket ekkor ugyan nem sikerült megszerezni a helyi görög egyháztól, a legidősebb rodostói lakos, egy 95 esztendős görög azonban másnap határozottan állította, hogy a templom restaurációjakor a sírköveket nem mozdították el helyükről.) Ebéd után ismét visszatértek a parókiára, ahol a halálozási anyakönyveket 1800-ig maga Thaly jegyzetelte ki, az 1848-ig tartó adatokat pedig Bárczaynak és Kúnosnak mondta tollba. Az esketési anyakönyveket Kúnos, a születésieket pedig Bárczay másolta le, részben Thaly diktálásával. Az estig tartó kivonatolást követően a társaság megtekintette Rákóczi egykori csorgókútját is. Másnap reggel helyi görög és örmény földművesek érkeztek látogatóba, akik azzal a meghökkentő ajánlattal hozakodtak elő, hogy Thaly, a magyar küldöttség vezetőjeként adja el, vagy ha arra nem hajlandó, adja bérbe nekik a bujdosók parlagon heverő egykori szántóföldjeit és rétjeit. Azokat ugyanis a török hatóságok senkinek sem engedik hasznosítani, mondván, hogy „azok a magyarok földjei”.

A helyi földművesek kérelme alapján jutott Thaly arra a következtetésre, hogy III. Ahmet szultán az 1720-ban Rodostóba telepített bujdosóknak „nemcsak »egy egész utczát« vett meg, … hanem a Rodostóhoz tartozó vakuf- (állami) birtokok egy részét is”, s mi több, erről ünnepélyes fermánt is kiállított, amely még 1888-ban is megvolt a helyi városházán. A tévhit hosszú évekig tartotta magát, és csak a későbbiekben idelátogató magyar kutatók – Thallóczy, Szádeczky-Kardoss stb. – kitartó nyomozásának köszönhetően sikerült megcáfolni. A rodostói városházán ugyanis semmilyen erre vonatkozó fermán nem került elő, ami nem is véletlen, mivel III. Ahmet csupán meghatározatlan időre vette bérbe az örmény városrészben a bujdosók számára kijelölt 24 házat. Thalyék a bujdosókolónia temetkezési helyeit sem tudták már fellelni. A magyarokat eleinte a helyi görög és örmény temetőkben helyezték nyugalomra, az 1700-as évek közepétől azonban egyre sűrűbben temetkeztek Rákóczi egykori kertjébe, amit eleinte a magyarok kertjebeli temetőnek, majd magyar temetőnek s legvégül katolikus temetőnek neveztek az anyakönyvek bejegyzései. Thalyék ottjártakor azonban a régi temetkezési helyeket már felszámolták, a sírköveket pedig a templomudvarokban fektették le, igaz, feliratukkal felfelé, de azok az eltelt évtizedek alatt teljesen lekoptak. Az 1830 táján felszámolt temetőkben talált maradványokat egy közös sírverembe hantolták el. Ugyancsak október 8-án Thaly, Kúnos tolmácsolása mellett, elbeszélgetett a görög vendéglős 95 éves apjával, aki a legöregebb rodostói lakosként még számos érdekes történetet tudott mesélni a rodostói magyarok életéről. Itt feltétlenül meg kell említenünk azt a tényt, hogy az utolsó magyar nevű rodostói lakos, a 94 éves Kőszeghy Cecilia, alig két héttel Thalyék érkezése előtt hunyt el. Végezetül Thaly isztambuli tevékenységéről kell beszámolnunk. Rövid törökországi tartózkodása alatt a történetírónak többször is alkalma volt felkeresni a lazarista misszió Galata negyedben található Saint Benoît-templomát. Jó kapcsolatot alakított ki François Lobry tartományfőnökkel, és sikerült tisztáznia, hogy II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona és Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina hamvai valóban a templomban találhatóak. Kitartó nyomozással sikerült feltárnia II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírboltjának és koporsóinak 1839. június 23-án történt felbontásának a történetét, ami azért is fontos, mivel az akkor jelen volt és 1888-ban még élő francia papok, illetve az egyházi feljegyzések tanúsága szerint valóban megtalálták a fejedelem hamvait, ám a későbbiekben már nem nyitották fel a sírt. Thaly felkereste a feriköyi sírkertet is, ahol megtekintette a Campo Grande-i ótemetőből 1859-1860 táján átszállított két Rákóczi korabeli sírt, illetve a síremléket is megvizsgálta.

Ezek egyike Lang Ambrusnak, a fejedelem udvari orvosának sírköve volt, a másikat pedig, a rajta levő francia jellegű címerek alapján Rákóczi egyik francia kísérőjének tulajdonította Thaly. Az isztambuli kutatás során Thalynak egy magát hosszú évtizedek óta tartó téveszmét sikerült megcáfolni, mely az 1848-1849-es emigráció tagjai által terjedt el a törökországi magyarok között, illetve odahaza. Sokan ugyanis az utóbbi sírt tartották II. Rákóczi Ferenc nyugvóhelyének. Thaly hamarosan hazatért, isztambuli ismerőseivel azonban továbbra is kapcsolatot tartott. A bujdosók ügyének megnyert François Lobry, valamint Bárczay Oszkár és a továbbra is török földön tevékenykedő Kúnos Ignác segítségével számos kérdésre sikerült választ kapnia. Így törökországi tapasztalatairól a következő évben kiadott Rodostó és a bujdosók sírjai – Történelmi kutatások a helyszínén című kötetében már az újabb eredményeket is hasznosíthatta. Thaly második törökországi útjára pontosan egy év múlva került sor, amikor is az öttagú Corvina-kutató bizottság tagjaként érkezett Isztambulba. Miután Bonetti kardinális, konstantinápolyi pátriárkától és pápai nagykövettől, valamint a lazarista misszió galatai elöljárójától, François Lobrytól megkapta a sírfelbontáshoz szükséges engedélyeket, 1889. október 7-én ismét felkereste a Saint Benoît-templomot, és felnyittatta II. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona sírját. A sírfeltárás a lehető legnagyobb titokban zajlott le, amire jellemző, hogy a városban tartózkodó öttagú akadémiai bizottságból Thaly csak Fraknói Vilmos nagyváradi kanonokot avatta be tervébe. Rajtuk kívül a pápai nagykövet, François Lobry, négy-öt francia lazarista pap, valamint a rend alkalmazásában álló segédmunkások voltak jelen. A feltárás során bebizonyosodott, hogy Rákóczit valóban oda temették el, és hamvai sértetlenek voltak. Zrínyi Ilonának azonban csak a koponyáját találták meg, de ez nem okozott meglepetést Thalynak, mivel Mikes Kelemen 1735-ben, Rákóczi temetésekor írt sorai szerint a fejedelemasszony hamvait már annyira elporladva találták, hogy csak a koponyáját emelhették ki, és azt helyezték a fia maradványai mellé. Mikes sorai ugyanakkor arról tudósítottak, hogy Zrínyi Ilona koponyáját a fia koporsójába tették, ennek ellenére Thalyék két egymás mellett fekvő koporsóban találtak rá a maradványokra. A fejedelem hamvait Thaly egy külön erre a célra készült cédrusfa ládában helyezte el.

A felfedezés egyértelműen cáfolta a korábbi kósza híreszteléseket, és feltétlenül jelentős tudományos eredménynek számított, ennek ellenére Thaly a lazarista misszió galatai elöljárójával, François Lobryval kötött szóbeli megegyezés értelmében – amely mindkét félt kétesztendei titoktartásra kötelezte – majd’ két és fél évig hallgatott a felfedezésről, és csak 1892. május 15-én számolt be róla a Magyar Történelmi Társulat negyedszázados emlékünnepén. A Rodostó második, átdolgozott és az új eredményekkel kibővített 1893. évi kiadásában pedig a szélesebb olvasóközönség is megismerkedhetett a fejedelem hamvainak feltárásával, illetve az azt megelőző körülményes, s időnként kalandos kutatásokkal. 1894 áprilisában a parlament két egymást követő ülésén is foglalkozott a hamvak hazahozatalával, és Thaly 14-én és 16-án is beszámolt az elmúlt két évtized történéseiről, és többek között az isztambuli sírfeltárásról is megemlékezett. Wekerle Sándor miniszterelnök ugyan nem zárkózott el a parlament határozatától, s bár a kérdés továbbra is napirenden maradt, újabb előrelépés egyelőre nem történt. A millennium idején viszont ismét előtérbe került a hamvak hazahozatalának kérdése. Miközben a napi- és hetilapok folyamatosan cikkeztek róla, Thaly Kálmán a Képviselőházban szorgalmazta, hogy a millenniumi ünnepségek keretében haza kell hozni a „szent hamvakat”. Bánffy Dezső miniszterelnök ígéretet is tett a hamvak hazahozatalára, valamint az e tárgyban meghozott 1894. évi országgyűlési határozat végrehajtására, de pontos időpontot nem tudott megjelölni. 1896. március 25-i keltezésű levelében a miniszterelnök felkérte Thalyt, hogy részletesen tájékoztassa a korábbi törökországi kutatások eredményeiről, aminek a történetíró az április 20-i miniszterelnökségi megbeszélésen eleget is tett, sőt, Bánffy kérésére javaslatokat is tett a további teendők kapcsán. A miniszterelnök ezután felkérte Thalyt, hogy kezdje meg a tárgyalásokat a rodostói Missziós Kongregáció rendfőnökével a hamvak feltárásáról. A történetíró ezután fáradhatatlanul buzgólkodott a hamvak hazahozatalán, és 1906-ig a „legkülönfélébb politikai beállítottságú és színvonalú lapokban és folyóiratokba” készített publikációkat. Szádeczky-Kardoss Lajos törökországi kutatásai A hamvak feltárása és hazaszállítása a Rákóczi-szabadságharc 200. évfordulóján vált ismét napi aktualitássá, és 1903-ban az egyes vármegyék és városok egyre-másra intézték sürgető felhívásaikat a Képviselőházhoz. Ekkor került sor Szádeczky-Kardoss Lajos történész törökországi kutatásaira is. Szádeczky volt a szervezője a „Rákóczi-zarándoklatnak”, melynek célja a bujdosók törökországi emlékeinek felkeresése volt. Szádeczky előbb 1903 tavaszán egyedül, majd az ősz folyamán, októberben is látogatást tett Rodostóban, illetve Izmitben.

Rodostóban felkereste a magyarok utcáját és Rákóczi kápolnáját. A Bercsényinek tulajdonított épületről Thalyénál részletesebb leírást hagyott hátra, a palota díszes mennyezetét és festett falát is nagyobb felületen épen találta. Ugyanakkor azt is tapasztalnia kellett, hogy az Esterházynak, Bercsényinek és Sibriknek nyughelyet adó Panagia Pneumatokratoria-templomot Thaly kutatásait (1888) követően, 1896-ban teljesen újjáépítették, és akkor az eredeti sírokat is felbontották. Szemtanúk elmondása szerint a csontok mindhárom sírból mellékletek, sőt koporsók nélkül kerültek elő. A templom felépítése után az addig zsákokban és ládákban körültekintően, külön-külön felcímkézve félretett maradványokat a megfelelő sírkő alatt temették el újra, ismét csak koporsó nélkül, de a sírok eredeti (Thaly által leírt) sorrendjére már nem ügyeltek. Szádeczky ezért felásatta a Bercsényi Miklós síremléke alatt fekvő csontvázat, a maradványokat egy rézlemezzel bevont ládába tetette át, s az újra elföldelt sírláda kulcsát magához vette. Izmiti látogatásai alkalmával Szádeczky nem elégedett meg az örmény temető megtekintésével, és elhatározta, hogy felkeresi a Virágok mezejét, ahol Thököly és Zrínyi Ilona töltötték utolsó éveiket. Szádeczkyt nemcsak a „honfiúi kegyelet” ösztönözte erre, hanem annak tudata is, hogy addig magyar történetíró még nem járt arrafelé, sőt, még az udvarház pontos helyéről sem volt tudomásuk. Erre buzdította egyébként maga Thaly Kálmán is, aki 1888-ban nem jutott el Thököly lakóhelyére. Szádeczky Thaly Kálmánnak A Rákóczi-emlékek Törökországban… című nagysikerű kötetét is magával vitte, amely tartalmazta Donáth Mátyás 1861-ben írt levelét, valamint Thaly helyszíni tapasztalatainak összegzését. Szádeczky a tavasz folyamán egy tizenöt éve Izmitben élő, Pap Keresztély nevű magyart kért fel adatai ellenőrzésére, aki, mint szenvedélyes vadász, különösen jól ismerte a város környékét. A későbbiekben Pap valóban rátalált a magyar kolónia feltételezett lakóhelyére, Thököly és Zrínyi Ilona csiflik-je kapcsán viszont csakis a Gök dag, azaz Szent Illés hegye jöhet szóba, ami Isztambulból Izmit felé haladva délkeleti irányban terült el. Szádeczky három honfitársa kíséretében október 17-én délután érkezett Izmitbe, és másnap Szádeczky és Pap kikocsikáztak a Magyarhegy lábánál elterülő Karatepe faluba. A lakosok között sokan viselték a Madzsar nevet, és a helyi hagyomány szerint ők a falu határában egykoron lakott magyar bujdosók leszármazottjai voltak.

A Magyarhegy aljában még akkor is megvoltak annak a háznak a romjai, ahol a „magyar vezér” lakott. Karatepéből Pap Keresztély egyik ismerőse vezette tovább őket. A magyarok is tatár fanyergekkel felszerelt zömök hegyi lovakra ültek, és a puskás vezető, a lovak tulajdonosai, valamint egy sereg érdeklődő suhanc kíséretében elindultak, hogy megtalálják Thököly fejedelem egykori majorházának helyét. A Nagy patak („Büjük-dere”) és a Rezes-patak („Baki-ordsa-dere”) érintésével juttattak el a Magyar-patakhoz („Madsar-dere”), ahol végre felismerni vélték a csiflik romjait. Egy finom faragású márványoszlop-talapzatot is találtak, amelyen szép csigakövületek nyomai voltak. A hamvak feltárása Tisza István miniszterelnök 1904. június 22-ére egy bizalmas értekezletet hívott össze, többek között a Thököly izmiti síremlékének, illetve lakóhelyének felkutatásában érintett Thaly Kálmán és Szádeczky-Kardoss Lajos részvételével. A miniszterelnökkel együtt tizennégy fős társaság ekkor döntött a hamvak hazahozatalának fontosabb mozzanatairól. Az egybegyűltek az isztambuli Saint Benoît-templom II. Rákóczi Ferenc és anyja, Zrínyi Ilona, valamint fia, Rákóczi József maradványainak, a rodostói Panagia Pneumatokratoria görög templomból gróf Bercsényi Miklós főgenerális, gróf Esterházy Antal generális és Sibrik Miklós udvarmester hamvainak, Izmitből pedig Thököly Imre fejedelem földi maradványainak hazaszállítását határoztak el. Az 1723-ban Rodostóban elhunyt Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina hazaszállítása is szóba került, de az ő hamvai felett a Csáky család tagjai rendelkeztek, ezért először az ő hozzájárulásukat kellett megszerezni. Az értekezleten arról is döntöttek, hogy a hamvakat a kassai dómban fogják elhelyezni, kivéve Thökölyét, akit végakarata szerint valamelyik egykori szabad királyi város evangélikus templomában kívántak örök nyugalomra helyezni. A miniszterelnök felterjesztését 1904. július 11-én a király is helybenhagyta, és felhatalmazta a további intézkedések megtételére is. A hamvak hazahozatalának előkészítésével a miniszterelnök Thaly Kálmánt és Thallóczy Lajos történészt, közös pénzügyminisztériumi osztályvezetőt kívánta megbízni, de Thaly őszinte csalódására végül a kormány a fiatal Thallóczy mellett döntött. Thallóczy 1904. december 4-én báró Forster Jenő titkár kíséretében Törökországba utazott, és sikeresen lezárta a tetemek hazaszállítására vonatkozó tárgyalásokat a török kormánnyal, valamint az illetékes egyházi hatóságokkal.

Másik fontos feladata az volt, hogy a hamvakat és a síremlékeket előkészítse a magyar kormány részéről Isztambulba küldendő öttagú bizottság részére. Thallóczy előbb december 17-én gróf Bercsényi Miklós, gróf Esterházy Antal és Sibrik Miklós hamvait tárta fel Rodostóban. Miután megállapították a három bujdosó azonosságát, a maradványokat egy-egy cédrusfa ládába helyezték, és Móricz Péter drinápolyi konzul jelenlétében hiteles jegyzőkönyvet vettek fel. A kulccsal lezárt, pecsétekkel ellátott ládákat ezután átszállították Isztambulba, ahol 19-én reggel elhelyezték a Saint Benoît-templomban. A következő napon került sor Zrínyi Ilona hamvainak feltárására és azonosítására. A feltárás során bebizonyosodott, hogy a fejedelemasszony hamvai, Mikes Kelemen leírásával ellentétben – mely szerint 1735-ben csupán a koponyát találták épségben, s azt II. Rákóczi Ferenc koporsójába helyezték – teljes egészében magmaradtak, és külön koporsóban nyugodtak. Ugyancsak sikerült azonosítaniuk Rákóczi József maradványait is. Ez ugyancsak fontos felfedezésnek számított, mivel róla többen is úgy vélték, hogy Csernavodában temették el, s csupán Thaly állította határozottan, hogy az apja mellé helyezték nyugalomra. II. Rákóczi Ferenc sírjához viszont nem nyúltak hozzá, mivel annak – Thallóczy véleménye szerint is – „egy országos küldöttség előtt kell végbemenni”. Végül Thököly sírjának feltárására került sor 21-én. Thallóczy a tényleges feltárás megkezdése előtt az isztambuli Szent Gergely örmény iskola igazgatóját, Thoumayan urat küldte Izmitbe, hogy ott tájékozódjon a sír és síremlék jelenlegi állapotáról. Az iskolaigazgató és Thaly Kálmán útmutatásai alapján, a kétnapi ásatás során kétségkívül bebizonyosodott, hogy Thököly földi maradványai nincsenek a síremléke alatt, mivel azt 1871-ben vitték a jelenlegi helyére, a valódi sír pedig a Komáromi János titkár által jelzett platánfa tövében van. Thallóczy orvosok és Pap Keresztély jelenlétében, helybéli munkásokkal ásatta ki a sírt, amelyet teljesen áthatottak a platánfa helyenként egy méter szélességet is elérő gyökerei. Nagy fáradozás után végül három méter mélyen sikerült rátalálniuk a Komáromi által említett négy nagy fedő kőlapra, amelyek egyikét átvágva egy nagy kövekkel kiboltozott érintetlen sírüregre bukkantak. Elsőként nagy mennyiségű vaskapocs és szeg került elő, annak a gerendázatnak a tartozéka, amivel Komáromi János lefedte a halottat. A szurokkal bekent gerendázat maradványai ugyancsak nagy mennyiségben bukkantak elő. Thököly csontváza fejjel keletnek feküdt. A koponya teljesen épen maradt meg, a csontok azonban a csaknem két évszázad óta behatoló gyökerektől elmozdultak, ezért nagy elővigyázatossággal szedték össze őket. A sírban talált nagy mennyiségű arany- és ezüst skófiummal kivarrott szövetdarab, eredetileg a süveget díszítő három gyöngy, bőrdarabok, hímzések bizonyították a tetem azonosságát.

Kardot nem találtak, viszont rábukkantak egy pálcának vagy tőrnek a fogantyújára is. Az azonosításhoz jelentősen hozzájárult a térdcsont, amelyből Thallóczy beszámolója szerint „konstatálni lehetett, hogy egy seb következtében, bizonyos elfajulás állott elő”. A feltárás után a csontokat orvosi felügyelet mellett elpakolták. Thallóczy lefényképeztette a fejet, és a sírban talált mellékleteket nagy gonddal ugyancsak a csontok mellé rakatta. Még a helyszínen hiteles jegyzőkönyvben rögzítették, hogy az örmény érsek mind a maradványokat, mind pedig a síremléket feltétel nélkül átadta. Thallóczy tisztában volt azzal, hogy a helyi örmény hitközség „bizonyos pénzbeli kárpótlást” vár a temető megbolygatásáért cserébe. Ezért sietett Isztambulba szállítani a sírkövet és a fejedelem földi maradványait. Itt jegyezzük meg, hogy a törökországi bujdosók mellett néhány más sír felkutatását és újratemetését is tervbe vették. Thaly javaslatára a lengyelországi Danzigban 1719-ben elhunyt Vay Ádám udvari marsall, az ugyancsak Lengyelországban meghalt gróf Forgách Simon generális, a Franciaországban eltemetett gróf Bercsényi László (Bercsényi Miklós fia), valamint a források szerint a gyöngyösi ferences templomban örök nyugalomra helyezett Bottyán János generális sírját is szerették volna feltárni, hogy mindannyiukat a kassai dómban kialakítandó sírboltban helyezhessék el. Bottyán és Forgách maradványait azonban hosszabb kutatással sem sikerült azonosítani, Franciaország marsalljának magyarországi újratemetése ellen pedig a leányági leszármazottak emeltek óvást, habár a francia kormány is beleegyezett a hamvak hazaszállításába. Egyedül Vay Ádám hamvai kerültek haza, miután a kormány által kiküldött bizottság és a Vay család képviselői 1906. június 16-án átvették, és elhelyezték a vajai családi sírboltban, majd utóbb egy számára készíttetett síremlék alatt. Végezetül a fejedelem emlékét haláláig őrző udvari kamarásról, Mikes Kelemenről kell szólnunk. Háromszék vármegye főispánja már 1904-ben szorgalmazta a hamvak felkutatását, és Mikes szülőhelyén, Zágonban történő újratemetését. Ez egészen 1906 szeptemberéig napirenden volt, mivel azonban Mikes hamvai számos társával együtt a régi rodostói temetők felszámolása óta közös sírveremben nyugodtak, esély sem lehetett a feltárásukra. Magyarországon közben döntés született arról, hogy II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Zrínyi Ilona és Rákóczi József hamvait a kassai dómban fogják örök nyugalomra helyezni. Thököly hamvaival kapcsolatban azonban korántsem volt ilyen egyértelmű a helyzet. Thököly végső nyughelyének a helyéről ugyanis éles küzdelem alakult ki két felvidéki város, Késmárk és Eperjes között. Thököly végakarata ugyanis az volt, hogy egy ágostai hitvallású evangélikus templomban helyezzék örök nyugalomra. Eleinte kétségtelen volt, hogy csakis szülővárosa, a nemesi előnevét adó Késmárk jöhet szóba, a miniszterelnök azonban Prónay Dezsőhöz, a Magyar Evangélikus Egyház egyetemes felügyelőjéhez fordult, hogy Thököly hamvait készséggel fogadják-e Késmárkon, valamint, hogy méltó helyet találnak-e neki az ottani ágostai hitvallású evangélikus templomban?

Prónay rögtön továbbította a kérdést a késmárki evangélikus egyházhoz, és az egyházközség augusztus 7-i rendkívüli közgyűlésén „nagy lelkesedéssel egyhangúlag” elfogadták az indítvány, és hálájukat fejezték ki Tiszának. Ugyanakkor kijelentették, hogy készséggel átengedik az evangélikus templomot. Időközben, 1906. június 24-én Wekerle Sándor miniszterelnök egy ötfős delegációt jelölt ki, hogy Törökországba utazzanak a hamvak hazahozatalának lebonyolítására. A delegáció tagjai Thaly Kálmán, Thallóczy Lajos, Török Aurél orvos-antropológus, Fraknói Vilmos címzetes püspök és báró Forster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke lettek. Isztambulba érkezésük után október 16-23. között sorban átnézték a sértetlen ládákban átvett maradványokat. II. Rákóczi Ferenc 1889. október 7-én feltárt maradványait 17 éven át nem bolygatták meg, amit Thaly Kálmán is megerősített, Török Aurél pedig megállapította, hogy a feltárás teljes gonddal ment végbe. A csontváz felépítése, és a Thaly által korábban már leírt mellékletek – a koponyatetőt fedő ezüstfonalú horgolt hálódarab, valamint a „finom bársony és selyemből készült ruha és aranyhímzésű szemfedőfoszlányok” – alapján a bizottság egyhangúan megállapította a fejedelem azonosságát. Zrínyi Ilona, Rákóczi József, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal és Sibrik Miklós azonosításakor elsősorban Thallóczy két évvel korábbi tapasztalatait vették alapul, s helybenhagyták a maradványok azonosságát. Thököly sírládájának a felbontásakor Thallóczy Lajos részletesen előadta az izmiti feltárás körülményeit. Miután kétségkívül megállapították a fejedelem azonosságát is, lefényképeztették a koponyát és a perforálódott bal térdet. Ellenőrizték a „Thököly-féle láda” tartalmát is, amelybe Thallóczy 1904. december 23-án Kolossa Ferenc követségi titkár, Lázár Alfréd dragomán (tolmács) és báró Forster Jenő titkár jelenlétében elhelyezte Thököly sírmellékleteit. A láda tartalmát szinte hiánytalannak találták, csupán a fejedelem süvegét díszítő három gyöngy nem került elő. Ezek feltehetően a 25 kg súlyú vasalkatrészek alá kerülve porladhattak el. Bercsényi Miklósné Csáky Krisztina maradványait ugyancsak rendben találták. Ez utóbbit korábban Szendrey János akadémiai levelező tag tárta fel és helyezte el egy ládába a család megbízásából. Október 22-én a bizottság tagjai elrendezték a koporsóba helyezett maradványokat, melyeket másnap szállítottak át a Kelet nevű hajóra, ahol már elhelyezték a sírköveket. Thököly sírmellékleteit egy külön ládában szállították a fedélzetre, hogy később muzeális célokra, Késmárkra szállíthassák. A hajó 24-én délelőtt 10.25-kor indult el Isztambulból, és másnap, 9.15-kor érkeztek a Fekete-tenger melletti Constancába, ahol 13 óráig át is pakolták a Magyar Államvasutak díszesen berendezett kocsijára a hamvakat. Thököly koporsója II. Rákóczi Ferencétől jobbra került, és mindkettőre fejedelmi jelvényeket – süveget, kardot és buzogányt – helyeztek piros bársonypárnán.

A vonat 8 óra 20 perckor robogott be Orsovára október 27-én, ahol ünnepélyes külsőségek között Thaly Kálmán beszéde mellett átadták a hamvakat az országos küldöttségnek, akik között a magyar evangélikus egyház négytagú küldöttsége is képviselte magát. „Lelkiismerettel adhatjuk át a szent ereklyéket a hazának és – bocsánat, hogy magamról is szólok – áldom az isteni gondviselést, hogy az, amiről ifjúkoromban álmodoztam, s amelynek előkészítésére férfikoromban évtizedekig dolgoztam, most öregkoromban az ő kegyelme által megvalósulhatott, és e megvalósulásban a Képviselőház szíves jóvoltából magamnak is rész jutott. Most már én, öreg szolgája a Rákóczi-kultusznak, befejezem feladatomat” – hangzott el Thaly megható beszédében. Kulcsszavak: Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársaik, kuruc emigráció, kegyelet, tudomány- és kutatástörténet, török-magyar kapcsolatok Irodalom Bene János (1997): Vay Ádám hamvainak hazahozatala 1906-ban. In: Heckenast Gusztáv – Molnár Sándor – Németh Péter. (szerk.): Rákóczi kori tudományos ülésszak II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Vay Ádám hamvai hazahozatalának 90. évfordulója alkalmából. 1996. október 25. Vaja, 103-10 Halász Hajnal – Katona Cs. – Ólmosi Z. (Válogatta, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta és az előszót írta) (2004): Dokumentumok II. Rákóczi Ferenc és társai újratemetéséhez (1873-1906). Magyar Országos Levéltár, Budapest Ipolyi Arnold (1878): Prokesch-Osten Antal emlékezete és Mátyás király könyvtára maradványainak fölfedezése. [Értekezések a történelmi tudományok köréből VII.]. Budapest Kincses Katalin Mária (2003): „Minden különös ceremonia nélkül” A Rákóczi-kultusz és a fejedelem hamvainak hazahozatala. In: Kultusz és hagyomány – Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc 300. évfordulójára. Argumentum, Budapest, 132-177. R. Várkonyi Ágnes (1961): Thaly Kálmán és történetírása. [Tudománytörténeti tanulmányok I.]. Bp. Seres István (2001): A bujdosók sírjai Törökországban – Kúnos Ignác életútjához. In: Hodossy Gyula (szerk.): Vámbéry Antológia. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 149-160. Seres István (2002): A bujdosók sírjai Törökországban II. – Vámbéry Ármin életútjához. In: Hodossy Gyula (szerk.): Vámbéry Antológia. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 139-148. Seres István (2004): Rákóczi Rodostója. História. 1, 34-35. Seres István (2003): A Rákóczi-emigráció kutatásának törökországi forrásai. In: Tamás Edit (szerk.): A Rákóczi-szabadságharc és Kelet-Európa I. köt. Tanulmányok a Rákóczi-szabadságharc kezdetének 300. évfordulójára. [A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei 45.] Sárospatak, 395-309. Serez, Mehmet (2001): Tarihte türk-macar iliţkileri. II. Rakoczi Ferenc ve Mikes Kelemen’in Türkiye Mektuplarý. (Tekirdag Valiligi Yaninidir), Tekirdag Szádeczky Lajos (1904): A bujdosó kuruczok emlékei Törökországban. Századok. 38, 595-636. Thaly Kálmán (1889): Rodostó és a bujdosók sírjai – Történelmi kutatások a helyszínén. Budapest Thaly Kálmán (1893): Rákóczi-emlékek Törökországban és II. Rákóczy Ferencz fejedelem hamvainak föltalálása. (Második, bővített és számos képpel illustrált kiadás.) Budapest Zachar József (1997): Aki holtában sem térhetett haza – Bercsényi László. In: Heckenast G. – Molnár S. – Németh P. (szerk.): Rákóczi kori tudományos ülésszak II. Rákóczi Ferenc és bujdosótársai, valamint Vay Ádám hamvai hazahozatalának 90. évfordulója alkalmából. 1996. október 25. Vaja, 111-119.
Seres István

Az isztambuli magyarok adakozása az MTA-székház építésére 1860-ban

konstantinAz isztambuli magyarok adakozása az MTA-székház építésére 1860-ban Demény Lajos a Magyar Tudomány 2000. 12. számában hívta fel a figyelmet arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia székházának felépítése érdekében rendezett országos gyűjtéshez a bukaresti magyar közösség is, ha csak szerény mértékben is, de lelkesen csatlakozott.1 Más, távolabbi magyar kolónia is adakozott azonban, nevezetesen a kevésbé ismert isztambuli magyarok. A források alapján úgy tűnik, hogy az Isztambulban élő magyarok csak az 1848-49-es szabadságharc alatt, illetve annak bukását követően formálódtak közösséggé, amelynek táptalaja az anyaországban kibontakozott szabadabb szellem, valamint a számos politikai menekült lehetett. Az 1849. nyarán a török fővárosba érkezett Winkler-féle piemonti és velencei magyar légió katonáihoz az ott élő magyarok közül még 250-en iratkoztak fel, s újabb légiót alakítva az ifjú Orbán Balázs vezetése alatt megindultak a magyarországi hadszíntér felé. Az egység, miután Edirnénél hírt kapott a világosi fegyverletételről, feloszlott.2 A menekültek egyletet alapítottak 1851. május 15-én Isztambulban, baráti összejövetelek tartása és segélyezés céljából, melynek ekkor 78 rendes és 26 tiszteletbeli tagja volt (első helyen Kossuth Lajos). Magyar, olasz és francia isztambuli lapokat járattak, sőt egy saját költői és prózai lapot is kiadtak Eszmecserék címmel. Fényes táncvigadalmakat rendeztek, amelyen más európai nemzetek képviselői is megjelentek, és sikerült az olasz és a lengyel emigrációval is állandó összeköttetést teremteniük. Az említett évben az osztrák követség saját fegyveres katonáival lerohanta a Magyar Egylet házát, és az ott talált irományokat és kis könyvtárat elkobozta. Az Egylet működéséről 1856-ból van újabb adat: ekkor Tüköry Lajos egyik levelében arról ír csodálkozva – jellemezvén az akkori viszonyokat -, hogy a bálja verekedés nélkül végződött. 1857-ben, a felbomlóban lévő egyesület tatovlai székházában szállt meg Vámbéry Ármin. A szétesés végül az általános szegénység és a pártoskodás miatt következett be. A magyarok protestáns hitközösséget is alapítottak Keleti Magyar Protestáns Colonia néven, 1854. december 10-én, Galatán. Legfontosabb feladatuknak egy iskola felállítását tekintették. Ennek érdekében az amerikai, angol és skót egyházakhoz fordultak, kérvényezve amerikai védnökség alá helyezésüket, amelyet meg is szereztek. A hitközségi tagok amerikai útlevelet kaptak, amellyel az egész ország területén és külföldre is szabadon utazhattak. A krími háború miatt az oktatás csak 1857. márciusában indult meg. Az iskolában 30-40 magyaron kívül számos nemzet gyerekei tanultak. A krími és az olaszországi események szétszórták nemcsak az emigrációt, hanem a protestáns közösséget is. Koós Ferenc emlékiratai szerint 1864-ben már csak tízen maradtak összesen, s ebből is csupán négy volt protestáns. Nem volt saját telkük és házuk. Azok, akik Isztambulban maradtak, a holland imaházba jártak. 1863-ban már más forrás szerint sem volt külön „gyűldéje” a magyaroknak, hanem a német Teutoniában gyülekeztek. Isztambulban a későbbiekben is számos magyar keresett és talált megélhetést, akik újra felállították az Egyletet.3 A magyarok természetesen folyamatosan figyelemmel kísérték az otthoni történéseket, s így ők is tudomást szereztek az akadémiai székház felállítására szervezett gyűjtésről. Pontos forrásukat már nem lehet megtudni: hírt kaphattak a magyar napilapokból, vagy a bukaresti gyűjtést szervező Koós Ferenctől, aki kapcsolatban állt az itteni református közösséggel, de akár Vámbérytől is, kit az adományozók között találunk. Az isztambuli magyarok 62 körmöci aranyat, egy 3 arany értékű utalványt, valamint Nogell István 20 aranyat érő pályadíjösszegét gyűjtötték össze és juttatták el az Akadémiának, azaz összesen 88 aranyat, csupán arra kérve az intézményt, hogy az adakozás tényét közlő Pesti Naplóból küldjenek pár számot.4 Toldy Ferenc Magyar Akadémiai Titoknok Úrnak Pesten Stambul, 28. Mart. 1860. Tisztelt Titoknok Úr! Az örök sors bennünket szeretett szülőföldünk határain kívül vetve, e távol honban rendelé találnunk házat és hazát. Bármilly erős legyen is azonban magán érdekünk kapcsa, melly bennünket ez idegen hazához csatol; nem szabad, hogy nemzetiségünkhöz hűtlenül, annak közös érdekei iránt részvétlenek maradjunk. Ezen meggyőződés az, melly bennünket azon elhatározásra vezérelt, hogy belföldi honfitársaink dicséretes példáját követve, a magyar akadémia háza építésére korlátolt tehetségünkhöz képest mi is meghozzuk hazafiúi adónkat. Csekély vagyon az öszveg mellez e célra öszvetéve az illető hellyrei eljuttatás kérésével önhöz ezúttal átküldeni bátorkodunk; azonban ki sokat ad, vagyonából ad, ki keveset ad, szívéből ad, szól a közmondás; fogadja ön azért e keveset addig is, amíg talán többet szaporíthatnánk azt, ‘s vegye át ön azt a haza nevében, oly szívesen, mint az adva van. Isten Önnel és a hazával! az összes aláírók nevében Szilágyi Dániel sk. Névsora a magyar akadémia háza építésére adakozó Sztambuli lakosoknak (Első szállítmány) körmöci arany Szilágyi Dániel 1 Szilágyi Minna 1 Szilágyi Béla 1 Szilágyi Irma 1 László Mari 4 Kun Albert 2 Zilahy Imre 1 Zilahy Vilhelmina 1 Tóthfalussy Károly 1 Tóthfalussy Jozefa 1 Tóthfalussy Lajos 1 TóthfalussyMátyás 1 Tóthfalussy Mari 1 Kovács István 2 D. G. D. 2 Palchner Robert 1 Mátyi István 2 Hajdu Gábor 1 Hajdu Julianna 1 Kommendinger Antal 15 Barbulavich I. D. 1 Donath L. 2 Nogell István 8 Sipos György 1 Dr. Schneider Antal 1 Ásóth [Asbóth] János 4 Hirsch Joachim 2 Huszka Miklós 1 Káposztás János 1 Egy valaki 3 Öszveg készpénzben 65 Vámbéry Ármin (utalványban) 3 Öszvege az első szállítmányna 68 [plussz a 20 arany értékű Nogel-féle pályadíjösszeg] Aki emigrációs emlékiratot vagy korabeli isztambuli útleírást olvasott, annak számos név ismerősen csenghet a fentiek közül. Közülük most csak azokat emelném ki, akik a magyar tudományos élethez valamilyen egyéb formában is hozzájárultak (Vámbéry méltatásáról közismertsége miatt eltekintettem). Szilágyi Dániel (1830 Hajdúhadház-1885 Isztambul): A debreceni teológushallgató végigküzdötte a szabadságharcot, majd annak bukása után török területre menekült. A száműzetésben szenvedélyévé váltak a nyelvek: a török mellett arabul és perzsául is megtanult; emellett angol, francia, német és magyar műveket (pl. Petőfit) ültetett át törökre. A krími háborút követően megvásárolt egy könyvesboltot. 1862-ben ötven török könyvet adományozott az MTA számára. Jó barátja volt Szilády Áronnak, akit 1856-ban kalauzolt Isztambulban, segítette nyelvtanulását, s a későbbiekben több török kéziratot küldött neki. Könyvkereskedőként sok keleti ritkaságot gyűjtött össze, elsősorban magyar vonatkozású műveket, de az egyéb történeti anyagot, a régi török irodalmi alkotásokat is vásárolta. Elsőként figyelt fel a Törökországban lappangó Corvinákra. A Tanzimat, a török reformkor legjelentősebb alakjaival, Sinászival és Dzsevdet pasával is kapcsolatba került. Halála után hagyatéka legértékesebb részét az MTA vásárolta meg, létrehozva belőle a 438 kódexből álló „Collectio Szilagyianá”-t, amely ma is a Keleti Könyvtár egyik legértékesebb állománya.5 Nogel István: A szabadságharc előtt a Magyar Nemzeti Múzeum alkalmazásában állt, ahol a híres zoológus és botanikus Frivaldszky Imre vette pártfogásába és segítette hozzá, hogy távolabbi utakra indulhasson. 1841-46. között a Balkánon és Kis-Ázsiában gyűjtött, melynek történetét könyvben is kiadta. Megfordult Isztambulban, Burszában, a Krímben, a Kaukázus északi oldalán, majd Grúziában és Örményországban. A Kaukázusban több csúcsra is feljutott Moritz Wagner német természettudóssal, a müncheni egyetem tanárával. Még három évet töltött el a szultáni parkok kertészeként a török fővárosban. 1846. áprilisában visszatért Magyarországra. Egyes feljegyzések szerint 1849-ben hadnagy a szabadságharc hadseregében, de más adatok alapján nem kizárt, hogy mégsem volt hazájában a kérdéses időben. A szabadságharc bukása után kertészsegéd lett a szultán kertjében. 1879. március 19-ről ismert egy Hermann Ottónak címzett levele, amelyben leírja az utóbbi években történt sáskajárásokat. Ekkor Izmir környékén élt.6 Sipos György: A karánsebesi sótiszt őrmester volt a szabadságharcban. A sumlai tábor feloszlatása után Fuád pasa kertésze lett Kanlidzsán. 1862-ben segített a Corvinák felkutatásában, majd ugyanebben az évben Sesonk trónörökös szobrát is Magyarországra juttatta, amely ma is a Szépművészeti Múzeum Egyiptomi Gyűjteményének egyik legjelentősebb darabja. Később Iszmail egyiptomi alkirály kertésze lett. A Kairóban 1868. március 15-én alakult magyar egylet elnöke. Az egyiptomi idegengyűlölet egyre erőszakosabb megnyilvánulásait követően (1882) sokan elhagyták az országot; Sipos is szem elől veszett.7 Mint azt maga Szilágyi is megfogalmazta levelében, az adományokat olyan emberek tették, akik közül számosan politikai vagy egzisztenciális okok miatt nem térhettek vissza, vagy nem tudtak visszatérni – akár életük végéig – hazájukba, de ennek ellenére fontosnak érezték a magyar kultúra és tudomány ügyét, s ily módon is ki akarták fejezni a nemzethez és szülőföldjükhöz való tartozásukat. Csorba György 1 Demény Lajos: A bukaresti magyarok adakozása az MTA-székház építésére 1860-ban, Magyar Tudomány 2000. 12. 1529-1531. 2 Orbán Balázs: Törökországról s különösen a nőkről, Bp., 1999. 106-110. 3 Magyar Országos Levéltár P 1569. Veress Endre iratai 10. cs. A forrás szerint az újságnak 1854-ben legalábbis biztosan ez volt a címe.; OSZKK Analekta 11.121.; Veress Sándor: A magyar emigratio a Keleten, Bp., 1879. I. k. 190., Jancsovics István: Kirándulás Istambolba az 1863-dik áv april havában, Pest, 1864.;53. o.; Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus kora Magyarországon I-II. k. Bp., 1922-é.n. I. k. 404-405., II. k. 318.; Vámbéry Ármin: Küzdelmeim, Bp., 1905. 122.; 1848-49. Történelmi Lapok 1894. 18. sz.; Koós Ferencz: Életem és emlékeim. 1828-1890, Brassó, 1890. II. 355.; Rónay Jácint: Naplótöredék. Hetven év reményei és csalódása. Nyomtatott kéziratul 10 példányban. (Pozsony). II. 200-204.; Protestáns Egyházi és Iskolai Lapok 1866. 1373-1376., 1407-1410. 4 MTA kézirattár RAL 942/1860 Szilágyi Dániel levele Toldy Ferencnek, Stambul, 1860. Mart. 28.; Az adakozást az Akadémia 1860. április 16-i ülésén jelentették be: Pesti Napló 1860. április. 17. 5 Csorba György: Az 1848-49-es törökországi magyar emigráció története, Hadtörténelmi Közlemények 1999 (112.):2. 389. 6 Csorba 1999. 382. 7 Gaboda Péter: Egy egyiptomi szobor(gyűjtemény) útvonalának történeti tanulságai, Bulletin du Musée Hongrois des Beaux-Arts.

A Szépművészeti Múzeum Közleményei, Bp.,1995. 121-130.
Csorba György

16,474FansLike
639FollowersFollow