2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1455

Életképek a 18. századi Törökországból — Lady Wortley Montagu levelei a török nőkről

ladymontagueBevezetés

A hétköznapok történetének kutatása során érdekes forráscsoportot jelentenek a magánlevelek, amelyek szerzői saját, szubjektív élethelyzeteik leírása kapcsán ábrázolták környezetük jelenségeit, történéseit. Mindez kiemelt érdeklődésre tarthat számot akkor, ha a levél írója különös, számára szokatlan és idegen világba csöppen, hiszen így családtagjainak, barátainak írt sorai szinte útleírásként is olvashatóak. Lady Mary Wortley Montagu, a törökországi angol nagykövet felesége a 18. század elején csaknem ezer olyan levelet írt, amelyekben beszámolt európai és ázsiai élményeiről. Episztolái közül azok, amelyek 1717-1718-ban születtek, bepillantást nyújtanak a muszlim nők életébe, és – a sok fantázia-szülte, torzító útleírás után – segítségükkel sok érdekes információ nyerhető az előkelő török asszonyok mindennapjairól.

Európai utazók művei Törökországról a 16-17. században

Konstantinápoly már az ókor óta mindig fontos csomópont volt, kultúrák találkozóhelye. 1453 után, amikor elfoglalták a törökök, saját ízlésük szerint átformálva hatalmas fejlesztéseket és felújításokat tettek a városban.[1] Külföldi kereskedő társaságok működését is engedélyezték, bekapcsolva így Isztambult az ázsiai és európai térség vérkeringésébe.[2] A városban számos kereskedő, diplomata, tudós és szerencsevadász fordult meg kontinensünkről. Közülük néhányan olyan útleírásokat is készítettek, amelyek segítségével az európaiak képet alkothattak a török világról. A 17. század végére a „Kelet” ábrázolása, a „keleti témák” bemutatása Európa-szerte divatba jött. A keletkezett művek java részét azonban olyan európaiak írták, akik sohasem jártak Törökországban, gyakran saját országukból sem tették ki a lábukat.

Ez, a „keleti” érdeklődés nem csupán kereskedelmi-politikai indíttatású volt, hanem esztétikai is: a világnak ez a része régtől fogva izgalmasnak, titokzatosnak, valamiféle csodának tűnt fel az európai ember szemei előtt. Egy olyan távoli, misztikus, ismeretlen világ, ahol mindig van mit felfedezni, ahol sok újdonság vár az utazóra, és amelynek tükrében Európa kialakíthatja, jobban megértheti saját identitását.[3] Berchet szerint minden egyes kultúrának létre kell hozni a barbárság fantazmáját ahhoz, hogy azt saját civilizált mivoltának ellenpontjaként mutassa be.[4] Ugyanakkor olyan helyszín is például Törökország, ahová el lehet menekülni az európai valóság elől, a vágyak régiója. Mert Európának egy olyan helyre is szüksége van, ahová nem csupán a félelmeit, hanem a vágyait, a csodákkal szőtt álmait is kivetítheti.[5]

A török lakókörnyezet eredeti megfigyeléseken, helyszínen szerzett információkon, közvetlen tapasztalatokon nyugvó leírása, a nők életterét jelentő hárem, háremlik és a férfiak házon, palotán belüli felségterületét jelölő szerámlik hiteles bemutatása a 16. századi európai utazók úti beszámolóiban szerepelt először kontinensünkön. 1551-ben Nicolas de Nicolay, francia utazó (Gabriel d’Aramon kísérőjeként) járt Isztambulban. Úti élményeit 1567-ben Lyonban adták ki „Quatre premiers livres des navigations et peregrinations orientales” címmel, amelynek megírásában saját bevallása szerint egy helyi eunuch segítette.[6] Ebben a könyvben főként a férfiak lakrészének részletes leírását adta, és csak nagyon röviden szólt a szultánné gyönyörű fürdőkkel berendezett, pazar szerájáról, amit ő maga, Nicolay nyilván sohasem láthatott. Művét 1585-ben fordították angolra.

Az első olyan európai, akitől valóban hiteles képet kaphatunk a háremek szobáiról, a női lakrész belső világáról, az olasz Domenico Hierosolimitano (1552 k. – 1622), aki II. Murad (uralk. 1574-95) egyik udvari orvosa volt, és e tisztségéből kifolyólag látogathatta a hárem bizonyos részeit. Műve azonban a 20. század végéig kiadatlan maradt, így csak kevesen ismerhették annak tartalmát.[7] Azt írta, hogy a szultáni hárem 44, egymástól elkülönített kis udvarból és hozzájuk tartozó szobákból áll, mindegyikhez szökőkutak, fürdő(k) kapcsolódnak. A női szobák falai virágokkal telefestettek, gyönyörű brokátokkal borítottak, továbbá gazdag szőnyegek, pazar bútorok jelzik a luxust. Jelezte azt is ez a szerző, hogy a női szobák mellett van egy olyan lakosztály is, ahol a szultán fiúgyermekei nevelkednek, akiket – eltérően a kislányoktól – csak hat éves korukig nevelt az édesanyjuk, utána tanárok gondjaira bízták őket.[8]

Egy másik itáliai, a velencei származású diplomata, Ottavio Bon 1604-1607 között tartózkodott a városban, és részletes leírásokat adott a törökországi mindennapi élet, a szokások kapcsán.[9] Penzer kutatásai szerint Bon szövegeit sokan használták fel úgy a 17. század elején, mintha saját művük lenne, nem jelölték az eredeti szerzőt. Például az angol változat írója, Robert Withers[10], vagy Michel Baudier, XIII. Lajos francia király történésze, akinek 1624-ben megjelent, majd több további kiadást megért művében[11] vette át Bon gondolatait.[12] Maga Bon – több más, Isztambult megjárt európai kortársához hasonlóan – személyesen sohasem léphetett be a háremekbe, de ő is tudott róla, hogy a szultán palotájához tartozó női lakrészek minden kényelemmel felszereltek, háló- és nappali szobák, ebédlők, fürdők, kertek, kerti pavilonok tartoznak hozzájuk.

A 17. században több, a török történelmet tárgyaló munka készült, ezek is sokak figyelmét irányították Törökországra. Például Paul Rycaut „The History of the Turks: From the Year 1678, To the Year 1699” című műve, amely nyomtatásban 1799-ben jelent meg, vagy Richard Knolles „The Turkish History from the Original of the Nation to the Growth of the Ottoman Empire with the Lives and Conquests of their Princes and Emperors” 1687-ben. Georges Sandys „A Relation of a Journey” (1615) és John Sanderson „The Travels of John Sanderson in the Levant: 1584-1602” (1614) című munkái pedig az angol utazók gondolatait közvetítették.

Ezek az útirajzok, történelmi munkák, a Törökországból Európába küldött levelek a 17-18. század fordulóján tehát nagy érdeklődésre tarthattak számot. „Kelet” mesés képe, a vele kapcsolatos félelem és rajongás kettőse azonban végérvényesen „Az Ezeregyéjszaka meséi”[13] című, több kötetes munkával vonult be az európai gondolkodásba. A pikárdiai származású, 1646-os születésű orientalista, Antoine Galland, aki héber és arab tanulmányai után, 1670 és 1688 között az isztambuli portugál nagykövet titkáraként dolgozott, e mesegyűjteménnyel teljesen megbabonázta Európát. Numizmatikai tárgyú írásai, arab, török és perzsa nyelvről tett fordításai eltörpülnek az enciklopédikus mesegyűjtemény mellett, amelyet Galland élete második felében állított össze. A kötetek kiadásához nem csupán fordításokat végzett egy szír kéziratos munka alapján, hanem bizonyos történetek, részletek saját szerzője is volt.[14] A mesegyűjtemény első francia kötetét 1704-ben jelentette meg, s ezt további hat követte, a legutolsó 1717-ben. Nagyon korán, már 1706-ban napvilágot látott az első angol fordítás, majd sorra számos más, európai nyelvre ültették át a munkát. Saját bevallása szerint Lady Wortley Montagu gondolkodására is igen nagy hatással volt ez a mesegyűjtemény, a korában rendelkezésre álló útleírások mellett.

Egy angol lady Törökországban

A levelek keletkezése

A 18. század elejéről kétségkívül ennek az angol hölgynek, Lady Mary Wortley Montagu-nek (leánykori nevén Pierrepont) a levelei nyújtják a legbőségesebb, európai személy által közvetített információt a török nők világáról. A lady 1689-ben született Angliában, és kiváló, a francia és latin nyelv ismeretét is nyújtó, igazi „felvilágosodás-kori” neveltetést kapott.[15] Henry Fielding másodunokahúga volt, érzékeny lelkű hölgy, akinek költeményei révén az irodalomtörténetben is helye van.[16] Művelt édesapja gazdag könyvtárában már fiatal lányként sok érdekes munkát elolvasott, köztük „keleti” útleírásokat is. Amikor férjét nagykövetként Isztambulba küldték, utazásuk kezdete előtt az ifjú feleség tanulmányozott több, Törökországról szóló könyvet is (például a fentebb említett angol szerzők munkáit).

A család 1716 augusztusában indult útnak Angliából. Rotterdam, Prága, Lipcse, Hannover, Bécs, Buda[17], Belgrád, Szófia, Edirne voltak a főbb csomópontjai ennek az útnak. 1717 májusa és 1718 júliusa között tartózkodtak Törökországban. A lady férjének az volt elsősorban a feladata, hogy munkálkodjon a török-osztrák megbékülésen, de intrikák áldozata lett, így diplomáciai küldetését nem tudta kiteljesíteni, és idő előtt, 1718-ban haza kellett térnie Angliába. [18] (Isztambulból hazafelé tartva Genf, Torino, Lyon és Párizs is az úti állomások között szerepelt.)

A lady utazásaik és törökországi tartózkodásuk mintegy két éve alatt folyamatosan levelekben számolt be rokonainak, barátainak az őt ért élményekről. Főként lánytestvérének, lady Mar-nek valamint angol barátnőinek, Anne Thistlethwayte-nek, Caroline hercegnőnek (a későbbi II. György feleségének) írt, valamint Antonio Conti abbénak. A levelek azonban abban az időben anélkül keringtek, hogy nagyobb nyilvánosságot kaptak volna. A lady azonban, úgy tűnik, nagyon fontosnak tartotta levelei mondanivalóját, és nem akarta azokat az enyészetnek adni. Hazatérve Angliába, 1719 és 1724 között kidolgozta levelei irodalmi, szövegében több helyen stilizált, újraírt változatát, és megkérte barátnőjét, Mary Astellt, hogy leveleihez írjon előszót. Az angol nagykövetné azonban nem érhette meg levelei nyomtatott változatban való megjelenését: meghalt egy évvel azok 1763-as angliai kiadása előtt. A „Turkish Embassy Letters” című levélgyűjtemény nagy hatással volt a művelt európai közönségre, 40 évvel később kiadták annak egy terjedelmesebb változatát, majd 1861-ben egy újabb, még több írást tartalmazó anyagot is. Az 1965-67-es angliai kiadás (mely három kötetnyi s mintegy 900 levelet tartalmaz) olyan leveleket is magába foglal (körülbelül százat), amelyeket Mary Wortley-nek írtak, többek között a férje, továbbá Montesquieu, Fielding, Edward Young és lord Hervey.[19]

A művelt, érzékeny és érdeklődő fiatalasszony, Lady Wortley Montagu számára az utazás az érzékelés, a tapasztalatgyűjtés új módja volt, s egyben hitelesítése korábbi olvasmányélményeinek, mindannak, amit már Törökországról tudott. Az utazás, amelyre olyan alaposan készült, sok meglepetést tartogatott. Az ország, ahová félelemmel vegyes kíváncsisággal érkezett, hamar kedvessé és otthonossá vált számára. Férje pozíciója és saját női mivolta lehetővé tette számára azt, amire korábban egyetlen férfi vagy alsóbb társadalmi réteghez tartozó nő számára sem kínálkozott esély: ellátogathatott a legelőkelőbb török nők háremébe, beléphetett a női fürdők csodálatos és férfiak számára tiltott világába. Az angol hölgy meglepve tapasztalta, hogy az európaiak által (olykor európai szobák mélyén) felépített és kiszínezett „Kelet-kép”, a török nők világának korábbi ábrázolása alapvetően nem hiteles, számos ponton kiegészítésre, pontosításra szorul.

A háremek világa

Penzer azt írta 1935-ben, hogy nyugati világunkban a keleti intézmények közül valószínűleg a hárem a legismertebb. A kifejezés tartalma, amely tulajdonképpen a női lakrészt jelöli az iszlámban, az évszázadok alatt számos valós vagy fantázia-szülte leírással gazdagodott. A nők és gyermekeik életterét jelentő, a védelmüket, biztonságukat őrző lakás (esetleg sátor-) rész már az ókor számos államában ismert volt: többek között a görögök, az indiaiak és a perzsák körében is megvolt a nők saját területe a házban. Az iszlám kialakulását követően, főként a muszlim városi kultúra kibontakozásával kialakult a hárem (melynek jelentése az arab harám szóból eredeztethető: a „szent”, a „sérthetetlen”). Az európaiak képzeletét leginkább megmozgató fejedelmi hárem, ahol gyakran több tucatnyi, akár több száz nő lakott, a török szultánság fénykorában élte virágkorát. Ezekben a török háremekben, melyek történetével számos munka foglalkozik, szigorú hierarchia uralkodott, mindenkinek megvolt a maga pozíciója. A háremet a törökök kedvesebb formában haremlik-nek nevezték, itáliai hatásra elterjedt viszont egy másik, perzsa eredetű szó, a szeráj használata is. A szó eredeti jelentését („építmény”, „palota”) szűkítve, és a kifejezést csak a női lakrészre értelmezve itáliai utazók e szó kapcsán az olasz serrato-ra („bezárt”, „elzárt”) asszociáltak, és ezért magát a háremet kezdték seraglio-ként emlegetni műveikben.[20]

Bár a női lakrésszel kapcsolatos európai szóhasználatban több pontatlanság és félreértés alakult ki az évszázadok során, annyi bizonyos, hogy a török uralkodói háremek 1909-ig valóban elzártak voltak kontinensünk utazói elől, alig maroknyi európai szerezhetett csupán közvetlen tapasztalatokat róluk, többségükben nők. Közülük is kiemelkedik azonban az első hírhozó: lady Wortley Montagu.

Az angol hölgy több levelében is beszámolt arról, hogy milyen is a török háremek igazi világa, és hangot adott annak a véleményének, hogy az előtte élt utazók többsége nem írt valós dolgokat a téma kapcsán. Az előkelő török hölgyeket látogató ladyt görög társalkodónője segítette az ismerkedésben, aki tolmácsként vett részt az összejöveteleken. A háremekbe az angol nagykövet felesége mindig kocsival érkezett, igyekezett inkognitóját megőrizni. (Ennek érdekében például török kocsival[21] ment vendégségbe.)[22] A háremek bejáratánál több ízben is eunuchok fogadták, akikről megemlítette, hogy mindenütt nagyon kifinomult, gáláns a viselkedésük. A hárem kapujától díszes folyosókon lehetett a női lakosztály belső szobáiba jutni. A vendégek fogadására minden török háremben felsorakoztatták az ott élő rablányokat: „A kapuban (az úrnő) fekete eunuchja fogadott, aki a legnagyobb tisztelettel segített ki a kocsiból, és átvezetett számos szobán, ahol szépen felöltözött szolgálóleányai álltak mindkét oldalon…”[23] és „A kapuban két fekete eunuch várt, akik átvezettek egy hosszú folyosón, ahol két sorban gyönyörű lányok álltak, a lábukig lecsüngő, gyönyörű fonatokba rendezett hajjal, mindegyikük ruhája ezüsttel hímzett, szép, könnyű damaszt volt…”[24] A hárem legbelső, legszebb szobájában lakott mindig az a nő, aki az egész ház(rész) tulajdonképpeni úrnője volt. Így például a lady vendéglátói: a nagyvezír felesége, továbbá a török birodalom második legmagasabb rangú tisztjének a felesége, Fátima, illetve Háfiza, aki II. Musztafa szultán özvegye volt. Mary Wortley Montagu is leírta leveleiben a korábbi útleírásokból már ismert részleteket: a háremekhez magas falakkal körülvett szép külső kertek, szökőkutak, fürdők tartoztak.

A hárem belső tereit, berendezését illetően az angol hölgy több levelében is nagyon részletes beszámolót küldött otthoni barátnőinek. Azt írta például, hogy „a szobák alacsonyak, amiről azt gondolom, nem baj, a mennyezet mindig fából van, általában intarziás vagy festett és aranyozott”.[25]. Lelkendezve számolt be arról, hogy a szobaablakok gyönyörű kertekre néznek, az ablakok között kis, árkádos falmélyedések vannak, ahová a török nők parfümös üvegcséket és virágkosarakat tesznek. Nagyon tetszett a ladynek az, hogy a szobák padlóján is szökőkutakat és márványmedencéket helyeztek el a török építőmesterek, és az állandóan csordogáló víz kellemes hűvösséget varázsolt a legforróbb napokban is a hárem lakói köré.

Ami a bútorzatot illeti, Mary aprólékos részletességgel írt a kisebb-nagyobb hímzett szaténpárnákkal kényelmessé tett szófákról, a szobafalak vonalába süllyesztett (tulajdonképpen „beépített”) szekrényekről. Annyira tetszett a ladynek a „keleti kényelem”, hogy egy levelében ezt írta: „ezek az ülőhelyek annyira jók és könnyűek, hogy soha életemben nem fogom többé elviselni a nehéz székeket” és: „az összes szobát ezüst szegekkel kivert vagy virágokkal telefestett cédrusfa burkolja, amelyre sok helyen több szárnyú (toló)ajtót nyitnak, amelyek szekrényeket rejtenek. Szerintem ezek sokkal célszerűbbek, mint a mieink”.[26]

Az általa meglátogatott háremek kertjeiről is beszámolnak az angol nagykövetné levelei. Az ezzel kapcsolatos részletekből kiderül, hogy nem csupán árnyat adó fák, illatozó virágok és csobogó szökőkutak voltak a török nők környezetében, hanem olyan szőlőlugasok, rácsra felfuttatott növények is, amelyek árnyat tartottak a kis kerti pavilonoknak, ahol jó időben a hölgyek zenéléssel, hímezgetéssel töltötték az időt.[27] Az angol asszony megjegyezte azt is, hogy a török közparkokban is hasonló pavilonok állnak, és ott a férfiak kávét, sörbetet iszogatnak, beszélgetnek.

A hammám

Az iszlám higiéniai előírásai miatt a muszlimok életében mindig is fontos szerepet játszottak a fürdők, a hammám-ok.[28] Mary Montagu törökországi utazása előtt arra még csak találhatunk példát a fentebb említett művek szerzőit sorolva, hogy európai férfi bejutott a hárem valamely részébe, azt azonban elképzelni sem lehetett, hogy idegen férfi akkor lépjen be egy fürdőbe, amikor ott a nők tisztálkodnak. Így valódi kuriózumnak számítanak még mai szemmel nézve is azok a levélrészletek, amelyekben az angol hölgy elmesélte egy szófiai török fürdőben szerzett élményeit. Ezt írta barátnőjének (már Hadrianopoliszból): „Nem szeretnélek untatni fárasztó utazásunk részleteivel, de nem hagyhatok említés nélkül egy szófiai nevezetességet, amely város a Török Birodalom egyik legszebb városa, és híres meleg vizes fürdőiről, melyek a szórakozásnak és az egészségnek is forrásai. Megálltam itt egy napra azzal a szándékkal, hogy megnézzem a fürdőket.”[29] Mary egy olyan délelőtti időpontban látogatott el a hammámba, amikor az tele volt nőkkel. Leírása szerint a fürdő kőből épült, öt kupolával ellátott építmény volt, melyek közül a legalacsonyabb volt maga a bejárat. Ajtajában, kis fülkében egy nő ült, akinek az előkelő hölgyek pénzt adtak. A levélben bemutatott fürdő hasonlóan épült fel, mint a kor hammámjai általában: márvánnyal burkolt, márványmedencékkel és a fal mellett, körben elhelyezett szófákkal berendezett termekből állt, a hideg vizes teremből lehetett bejutni a forró vizes, kénes gőzbe burkolt szobába, és volt langyos vizes medence is. A lady ezt írta: „Én az utazóruhámban voltam, ami egy lovaglóruha, és bizonyára elég rendkívülien néztem ki benne, de senki sem mutatott meglepetést vagy pimasz kíváncsiságot, hanem a lehető legnagyobb udvariassággal fogadtak. Nem ismerek olyan európai udvart, ahol a hölgyek ilyen udvarias viselkedésre volnának képesek egy idegennel. Azt hiszem, mintegy 200 nő volt ott, és még csak egy sem akadt, aki megvető mosollyal vagy gúnyos pusmogással illetett volna, ami pedig a mi társaságainkból sosem hiányzik, ha valaki nem a divatot pontosan követő ruházatban jelenik meg. Újra meg újra csak ezt mondogatták nekem: »Uzelle, pek uzelle« ami annyit tesz: »elragadó, nagyon elragadó«”.[30] A mezítelenül fürdőző muszlim nők tehát örültek az angol látogatónak, és hosszas kérlelésükre (meg nyilván az elviselhetetlen hőségre is tekintettel) az angol asszony lazított a ruházatán. Megmutatta a török nőknek az általa viselt fűzőt, akik nagyon megsajnálták őt amiatt, hogy belekényszerítették ebbe, a test szabadságát korlátozó szörnyű szerkezetbe.[31] Ez, a szófiai női fürdőről készült 1717-es keltezésű levél (mely 1805-ben francia nyelven is megjelent) adta tulajdonképpen az alapot a híres festő, Ingrès „A török fürdő” című képének elkészítéséhez. A festőművész kimásolta a hammámot leíró két levél részleteit, és zsebében hordta a szöveget, annyira magával ragadta.[32] A nagykövet felesége Isztambulban is látott női fürdőt, de későbbi leveleiben ezekről csak szűkszavúan tesz említést. Kétségtelen, hogy ezek a gondolatok a leggyakrabban felidézettek Mary beszámolóit tekintve. A női fürdők intim világának általa adott leírása ugyanis olyan volt az európai közvélemény számára, mintha valami csodás leleplezés történt volna: fellebbent a fátyol a „nagy, keleti titkokról”.

Öltözködés

Lady Wortley Montagu bárhol is járt Európában, mindig élénken érdeklődött a ruhák, a divat iránt. Ahogyan leveleiből kiderül, ő maga is mindenben próbálta követni a korabeli angol módit (például fűzőt viselt, lovaglóruhát hordott), és élénk képe volt a bécsi divatról is. Törökországban a háremekben látott luxuscikkek mellett talán leginkább a női ruhák ejtették ámulatba. Olyan részletes leírást adott az egykori öltözködésről, hogy a mai olvasó előtt szinte képszerűen megelevenednek a korabeli ruhadarabok. A nagykövetné olyan lelkes rajongója lett a kényelmes, könnyű anyagokból készülő, csodálatos színekben pompázó, a női test szépségét láttató török ruhadaraboknak, hogy saját maga számára is készíttetett keleties öltözéket. (Az egyik, róla fennmaradt leghíresebb ábrázoláson éppen ebben látható.) Erről Mary 1717-ben az alábbi leírást küldte haza testvérének, lady Marnak: „a ruhám első darabja egy nagyon buggyos alsónadrág, amely befedi a cipőmet és illedelmesebben rejti el a lábaimat, mint az alsószoknyád. Halvány rózsaszínű damasztból készült, amit ezüstszín virágokkal hímeztek tele, a cipőm pedig arannyal hímzett fehér kecskebőrből készült. Efölött köpenyt viselek, mely finom, ezüstös fehér, a szegélyén hímzett fátyolszerű anyagból van. Ez a köntös széles ujjaival félig befedi a karomat, és a nyakamnál gyémántgombbal záródik, és nagyon jól kiemelkedik benne a kebel formája és színe. A felsőkabát, mely az öltözéket zárja, fehér és aranyszínű damasztból készült, nagyon hosszú, aláomló ujjai vannak, óarany szegéllyel díszítve, gyémánt és gyöngygombokkal. A kaftánom ugyanabból az anyagból készült, mint az alsónadrágom, és tökéletesen illik rám, és hosszú, szűk, lelógó ujjaival nyújtja az alakomat. Efölött egy kb. négy ujjnyi széles övet viselek, amely teljesen teli van gyémántokkal és más drágakövekkel…”[33]

Az őt vendégül látó előkelő török hölgyek ruházatáról a lady teljesen hasonló leírást adott több levelében is. Az őt szépségével lenyűgöző Fátima például aranyhímzéses, ezüstvirágokkal díszített kaftánt viselt, halványrózsaszín, zöld és ezüstszínű buggyos nadrágot, fehér, hímzett papucsot, rózsaszín-ezüst selyemkendőjét a haján gyöngyös hajcsatokkal rögzítette.[34] A leggazdagabb hölgy, akit Mary Isztambulban látott, a fentebb már említett Hafiza volt, az egykori szultán kiemelt kedvese. Nem csupán lakókörnyezete, hanem a ruházata is jelezte az őt körülvevő mérhetetlen pompát. Egy, a testvérének írott levél szövege szerint Háfiza öltözékét az angol hölgy nagyon részletesen leírta. Eszerint a harmincas éveiben járó török asszony egy dualma nevű, hosszú ujjú alsóinget viselt, efölött bíborszín szövetből varrt, borsószem nagyságú csodálatos igazgyöngyökkel és gyémántokkal díszített ruhát. A keblén egy hatalmas, rombusz alakú gyémánt fénylett, és a levél szerint a legszélesebb angol szalagnál is szélesebb övet viselt, melyet teljesen elborítottak a gyémántok. Háfiza háromsoros gyöngysort hordott a nyakán, apróbb-nagyobb, zöldes smaragdokból fűzve, középen tojásnyi lelógó smaragddal. Fülbevalói mogyorónyi gyémántok voltak, és Mary szerint további csodálatos, gyémánt- és drágakőből készült karkötőket, gyűrűket, fejdíszt viselt. Az angol hölgy kiszámolgatta magában, hogy körülbelül milyen értékű lehetett a török asszony ruházata és ékszerei, és arra jutott, hogy azok ára elérné a 100 ezer font sterlinget. „Így aztán teljesen bizonyos vagyok benne, hogy nincs az az európai királynő, akinek csak mindennek a fele is birtokában lenne, még a császári ékszerek (melyek pedig nagyon szépek) sincsenek ennek a közelében sem”[35] – írta a nagykövetné. Hafiza ruhatárából nem hiányoztak a cobolyprémes bundák sem, és ő is – csakúgy, mint a többi előkelő török hölgy – gyönyörű, finom ruhákba öltöztette szolgálónőit is.

A török nők hajviselete talán még ruházatuknál is jobban ámulatba ejtette Maryt. A finom, áttetsző, színes kendők, kis sapkák többnyire jelentősen szabadon hagyták a hajat, így mód nyílt arra is, hogy leomló sötét fürtjeiket, több ágba[36] befont, változatos módon készített copfjukat ékszercsatokkal, madártollakkal, virágokkal díszítsék az előkelő hölgyek. Az angol levélíró szerint bármit a hajukba tűzhetnek, de ottjártakor Isztambulban „a legnagyobb divat egy széles ékkő-bokréta volt, amely természetes virágokra hasonlít, és amelyet gyöngyszemekből, különböző színű rubint-rózsákból, gyémánt-jázminokból, topáz-virágokból és egyebekből készítenek…”.[37] Az angol hölgy olyan mesterien szőtte leírásait a női öltözékekről, mintha csak Seherezádé meséit keltené életre. Leveleinek több elemzője úgy gondolja, hogy a nagykövetné luxus iránti vágya, a szép tárgyakhoz való vonzódása, illetve saját, ifjúkori álmainak, szépségeszményének kivetítődése is volt mindaz, amit leírt.[38]

Női szépség és szépségápolás

Különösen igaz mindez, ha a török nők szépségéről írt sorait nézzük. Mary Wortley Montagu szép vonásokkal megáldott fiatalasszony volt, akinek üdeségét azonban elhalványították az arcbőrén lévő, az 1715 decemberében elszenvedett himlőből maradt sebhelyek, mely betegség során a híres szépségnek számító nő a szempilláját is elveszítette. Az angol lady ezért Isztambulban is mindvégig élénken érdeklődött a bőr- és szépségápolás, és – az érem másik oldala – a himlő gyógyítása iránt.[39] Talán ez, Mary személyes drámája volt leginkább az oka annak, hogy szinte megszállottan kereste a szépséget mindenütt az utazásai során: élőlényekben, ruhákban, tájakban próbálta meglátni a „tökéletest”.

A levelekből a török nők eszményített leírása tűnik ki, olyan idealizált leírás, mely őket a földkerekség legszebb nőivé avatja. „Biztosíthatlak – írta 1717-ben testvérének, Mar-nek -, hogy az angol udvarnál – amely, azt hiszem, a legkiválóbb a keresztény államok között – nincs annyi szépség, mint itt… (A nők) általában kiemelik szemöldöküket, és a görögöknek és törököknek is az a szokása, hogy szemeiket körben kihúzzák egy fekete tinktúrával, amely messziről vagy gyertyafénynél nagyon is kiemeli feketeségüket. Azt gondolom, a mi asszonyaink közül is sokan szeretnék megismerni ezt a titkot… A körmeiket rózsaszínűre festik, ehhez a divathoz én magam nem tudtam még hozzászokni, és nem találok benne semmi szépséget…”[4]

Több levélben írta elragadtatással az angol nagykövetné, hogy a török hölgyek fehér, hibátlan és illatos bőre, sötét, dús és ápolt haja, arányos teste, árnyas szemeik magát a Paradicsomot idézik fel. Arról számolt be, hogy látott ő már mindent, amit Angliában és német földön szépnek tartanak, de annyi csodálatos nőt még sohasem, mint Törökországban. Az általa leginkább kiemelt és idealizált nőről, a fentebb már említett (lengyel édesanyától és török apától született) Fátimáról például azt írta egy levelében, hogy „ha hirtelen átröppent volna a legfőbb európai trónra, senki nem hitte volna el, hogy nem királynőnek született, pedig egy olyan udvarban született, amit mi barbárnak mondunk. Azt mondhatom, bárki a világon, még leghíresebb angol szépségeink is, irigykedhetett volna, ha a közelébe kerül…”[41] Mary szinte valamennyi esetben, amikor leveleiben a női szépségről szólt, kiemelte, hogy az csakis úgy teljes, ha kifinomult, alázatos és visszafogott viselkedéssel, nemes jellemmel és műveltséggel párosul, azaz a külső és a belső szépség adja a személyiség igazi harmóniáját.

Viselkedés, étkezés, szórakozás

Az angol lady számos, Törökországban íródott levelében utalt arra, hogy hogyan viselkednek a muszlim lányok és nők, és élvezettel ecsetelte szórakozási formáikat. Megfigyelései szerint az előkelő háremekben nevelt kislányokat már kora gyermekkoruktól fogva arra nevelték, hogy tiszteletet tanúsítsanak az idősebbek iránt, hogy halk szavúak, szerények, szolgálatkészek legyenek. A kifinomult viselkedést Mary valamennyi háremben és az általa felkeresett török fürdőkben is tapasztalta. Csodálattal töltötte el, milyen kedvesen, nyitott szívvel, előítéletek nélkül fogadták őt az ottani nők. Fátima például, amikor vendége megérkezett, felállt, hogy fogadja őt, és meghajolva „saját szokásai szerint köszöntötte: szívére tette a kezét, olyan alázattal telt kedvességgel”[42], amit az európai asszony sohasem tapasztalt az angol udvarnál. A török nők mesternek bizonyultak a társalgásban, Mary sajnálta, hogy nem ért a nyelvükön, és kénytelen tolmácsra támaszkodni. Azt tapasztalta, hogy vendéglátói bármely, az akkori európai illem szerint „tabunak” számító, intim témáról is szívesen beszélgettek, és elbűvölőnek tartotta finom humorukat.

Ami a szórakozási formákat illeti, a pazar étkezések, a lakomák utáni zene és tánc, a háremek kertjében tett séták, hímzések készítése töltötték ki leginkább a török nők idejét. A levelek részletei szerint maga az étkezés is a pompa, a fényűzés kifejeződése volt a rangos isztambuli háremekben és fürdőkben. Az akár több tucatnyi, török szokás szerint általában egyidejűleg feltálalt fogásból álló ebédek és vacsorák káprázatba ejtették a nagykövetnét. Leírásaira jellemző, hogy kevésbé az ételek bemutatása ragadta meg a figyelmét, sokkal inkább a drága anyagokból készült asztalneműk, az aranyozott és gyémántokkal kirakott evőeszközök álltak figyelme középpontjában. Hímzett szalvéták, amelyekbe nem volt szíve beletörölni a kezét, arany mosdótálak, kínai aranyozott porcelán kávéskészletek, amelyekhez alig mert hozzányúlni.[43] Az angol lady egyébként a török konyha kiváló ismerőjének tartotta magát már azelőtt, hogy Isztambulba érkezett, mert, ahogy írta, a belgrádi effendi otthonában három hétig alkalma volt megkóstolni a török szakácsok jellegzetes ételeit. Ezek eleinte ízlettek Marynek, végül azonban megunta azokat, és visszasírta saját szakácsa főztjét: „egy indiainak jobban ízlene a török konyha. A szószaik nagyon jók, minden sülthöz jól illenek. Rengeteg fűszert használnak. A levest utolsónak szolgálják fel, és nagyon sok ragufélét ismernek. (…) a lakoma kávéval és parfümökkel ért véget, ami a tisztelet legmagasabb jele. Két szolgáló letérdelve illatosította be a hajam, a ruhámat és a keszkenőmet.”[44] Más levelei szerint az étkezések végén és a fürdőkben a kávé mellett sörbetet is felszolgáltak, amiről Mary úgy vélte, az talán valami „likőr-féle”. Nagy tetszésére szolgált, hogy a bankettekről távozó vendégeknek búcsúzáskor gyönyörű, hímzett kendőket és parfümöt adtak ajándékba.

A lakomákat gyakran kísérte a rablányok zenéje és tánca. A Fátima házánál tett látogatás is ezzel zárult: a háziasszony „jelt adott, hogy zenéljenek és táncoljanak. Négy lány azonnal elkezdett játszani valami finom, légies dallamot, valamilyen, a gitár és a lant között álló hangszeren, és játékukat énekkel kísérték, más lányok ezalatt körben táncolni kezdtek. Ez a tánc nagyon különbözött azoktól, amilyeneket azelőtt láttam. (…) nagyon lágy volt a dallam, finom érzelmekkel, szünetekkel, elhaló tekintetekkel…”[45] Bár az angolok Mary szerint úgy hiszik, hogy a törököknek nincs zenéjük, szerinte ebben tévednek, hiszen van, csak sokkal patetikusabb, mint az angoloké, a törökök nagyon sok természetes hangot használnak.

Az angol nagykövetnének annyira tetszett az előkelő török nők életvitele, hogy elragadtatással írta, hogy ők a világ legszabadabb női, hiszen egyedüliek talán a világon, akik örökös szórakozással töltik az életüket, nincs semmi gondjuk, látogatásokkal telik a napjuk, fürdőbe járnak (ahol heti 4-5 órát töltenek el, megtárgyalva a legújabb társasági híreket), újabb és újabb ruhadivatokat eszelnek ki, és költik a pénzt, ami Mary szerint ugyancsak kellemes foglalatosság…

A török nők helyzete

Korabeli és mai szemmel nézve is paradoxonnak tűnik, hogy egy európai nemesasszony éppen a háremek zárt világában élő muszlim nőtársait tartotta a világon a legszabadabb teremtményeknek. Mary leveleiből tulajdonképpen az a gondolat szűrhető le, hogy a női létnek mindenütt, a 18. század eleji Angliában éppúgy, mint a török birodalomban, megvannak a maga keretei. Az atyai szigor alatt nevelkedő, majd az édesapja által kiválasztott férjjel egybekelő, a szigorú vallásos és társadalmi elvárások szerint élő, a gyermeknevelés és háztartásvezetés gondját vállán viselő, saját vagyonnal nem rendelkező, fűzőbe szorított testű Mary Wortley Montagu számára csábítónak és a szabadság netovábbjának tűnt fel a keleti háremekben élő nők világa. Tolla alatt a hárem, a kifejezetten nők számára fenntartott, tágas tér (ahonnan a férfiak – tulajdonképpen még maga a ház ura is – ki vannak zárva) a „megsérthetetlen intimitás helyszínévé”[46], magas falai és őrzött kapui ellenére a sokszínűen, szabadon megélt női lét szimbólumává válik. A hárem az a lakókörnyezet volt a muszlim nők számára egy férfiközpontú társadalomban, ahol a férfi sohasem lehetett az úr, oda a férj csak vendégségbe érkezhetett, akár egykor maga Mohamed, vagy személyesen a török szultán. Abban a korban egy angol feleség nem tudta megteremteni ezt a fajta szabadságot magának. Ráadásul – szemben török társnőivel – alapvetően egyedül volt, nem tartoz(hat)ott olyan női csoporthoz, amelynek tagjaival együttesen érvényesíthette volna az akaratát.

Életútjának korábbi eseményeit is áttekintve látszik, hogy Mary törökországi élményei hatására másként kezdett gondolkodni saját női mivoltáról, mint korábban, angliai évei alatt. 1710-ben még azt írta Burnett főtisztelendőnek, akitől latint és irodalmat tanult, hogy „nem bizonygatom a nemek egyenlőségét. Nincs kétségem afelől, hogy Isten és a természet minket, nőket alsóbb helyre tett: mi vagyunk a Teremtés alsóbb része, engedelmességgel és alávetettséggel tartozunk a felsőbb nemnek, és minden asszony, aki átengedi magát a hiúságnak és az őrületnek, és mindezt tagadja, az lázad a Teremtő törvénye és a természet vitathatatlan rendje ellen.”[47]

1717-18-ban, Törökországból Európába küldött leveleiben már egészen más hangot ütött meg, és – igaz, gyakran indirekt módon, nem önmagáról vagy a „nőkről” beszélve, csakis a „török” nőket említve – tulajdonképpen kifejezte gondolatait a nők szabadsághoz való jogáról. 1717 februárjában barátjának, Conti abbénak a kérdéseire válaszolva azt írta egy (francia nyelvű) levelében, hogy egyáltalán nem igaz az, hogy Mohamed kizárta a nőket az eljövendő paradicsomi boldogságból. Mary szerint Mohamed nagyon is gáláns férfiú volt, aki igencsak szerette a női nemet, már csak ezért sem tulajdonítható neki efféle barbarizmus. Ellenkezőleg, a török[48] nőknek is nagyon szép túlvilági életet ígért. Igaz, hogy a férfiaknak elkülönült helye lesz a túlvilágon, de a lady szerint a nők sem lesznek boldogtalanabbak. Ám ahhoz, hogy egy muszlim nő üdvözüljön, fontos, hogy (Mary szavaival élve) „ideát sok-sok kis muszlimot hozzon világra”.[49] Vagyis kifejtette, hogy a muszlim nőkkel kapcsolatos legfontosabb elvárás, hogy gyermekeket szüljenek, ezért a török társadalomban a szüzességüket őrzőknek és az özvegyeknek, ha nem mennek újra férjhez, nem jár megbecsülés. Azok a nők, akik lustaságból vagy rosszindulatból nem vállalják a gyermek kihordását és felnevelését, nem töltik be azt a feladatot, amire hivatottak, és Allah törvényei ellen lázadnak. Kifejtette, hogy török hölgyismerőseinek nem ritkán 12-13 gyermekük is van, és megvetik azt a nőt, aki nem tud gyermeket foganni.[50] Az angol hölgy ezt fűzte hozzá mindehhez, utalva rá, hogy mennyire elfogadhatatlan a muszlimok szempontjából a zárdában élő apácák sorsa: „Nem tudom, mit gondol ön a mi szempontunkból ily extravagáns tanításról, ám biztosíthatom önt, uram, hogy a törökök nem olyan tudatlanok a politika, a filozófia vagy akár maga az udvarlás terén, mint ahogyan mi azt hisszük. (…) …virágoznak náluk a tudományok.”[51]

Egy, ugyancsak az abbénak keltezett korábbi levelében Mary már kifejtette, hogy az európai közhiedelemmel ellentétben igenis, az iszlám tanításai szerint a nőknek van lelkük[52], és ők is elérhetik az üdvösséget. „Itt nem azt tartják, hogy az az Istennek legjobban tetsző, ha valaki szüzességi fogadalmat tesz. Hittudományuk sokkal racionálisabb, ezt állíthatom”[53] – írta az angol lady, és nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor az iszlám vallás tanításait pozitívan értékelte.

Kiemelte, hogy a török nőknek nem prédikálnak folyton a túlvilági büntetésekről, hagyják őket örülni az élet szépségeinek, nem kell tartaniuk a férjük haragjától, hiszen rendelkeznek saját vagyonnal, amit válás esetén a férjüknek ki kell egészítenie. Testvérének írt levelében Mary kifejtette, hogy, bár az iszlám szerint a férfiaknak négy feleségük lehet, a legtöbb gazdag férfinek nincsen ennyi, inkább ágyasokat tartanak, akik egy külön házban élnek, ahová a férjek el-ellátogatnak, ez pedig szinte semmiben nem különbözik a gazdag angol férfiak szokásaitól… A háremek privilégiumait az angol asszony szerint még soha, semmi nem fenyegette, és „egészében nézve úgy látom, a török nők az egyetlen igazán szabad népség az egész birodalomban”[54] – tette hozzá, kifejezve azt a reményét, hogy testvére ezek után világosabban fogja látni a török háremekre vonatkozó igazságot, mint egyes (hamis képet nyújtó, gyakran sok ostobaságot tartalmazó) útleírásokból.

A ruhák, a divat iránt oly élénken érdeklődő nagykövetné kifejtette véleményét arról is, hogy miként gondolkozik a muszlim ruházkodási előírásokról. Szerinte egyenesen jó az, ha az utcán fel sem lehet ismerni a beburkolt testű, bő ruhájú nőket, hogy meg sem lehet különböztetni az úrnőt a szolgálótól. A féltékeny férj így nem tudja követni a nejét, egy férfi azt sem tudja tulajdonképpen megmondani, hogy találkozott-e jártában-keltében a hitvesével. Érdekes gondolat Mary tollából az alábbi: „ez az állandó álarcosbál teljes szabadságot ad neki (t. i. a nőnek), hogy kövesse vágyait a lelepleződés legcsekélyebb veszélye nélkül…”[55], és kertelés nélkül kifejtette, hogy ruházatuknak köszönhetően a muszlim nők könnyebben tarthatnak szeretőt, mint folyton „szem előtt lévő” angliai kortársnőik.

Összegzés

Lady Mary Wortley Montagu a 18. század elején az angliai nagykövet feleségeként jutott el Törökországba. Bár nyilvánvaló, hogy nő létére nem lehetett szerepe a diplomáciai feladatok ellátásában, átvitt értelemben mégis diplomatája lett ő a kultúrának, a népek közötti közeledésnek. Életútjának egyik elemzője szerint a hosszú út során, melyet Londonból Isztambulba, majd vissza megtett, nem csak a kilométereket hagyta maga mögött.[56] Levetette azokat az előítéleteit is, amelyekkel kiszínezett útleírásokon nevelkedett európaiként Keletre érkezett. Művelt, széles látókörű, jó ízléssel bíró, a szépre fogékony, az új dolgokra nyitott hölgyként ment Törökországba, ahol a nyelvi akadályok, az eltérő szokások és a kulturális-vallási különbségek ellenére képes volt beilleszkedni a számára csupa meglepetéssel szolgáló hétköznapokba.

Európaiként tulajdonképpen először nyert betekintést a háremek és női fürdők világába, amelyek leírásakor a saját problémái (bőrhibák, honvágy, női mozgástér hiánya, luxus utáni vágy stb.) is mind tükröződnek a leveleiből. Az útleírás-szerű élménybeszámolók tulajdonképpen jó eszközt jelentettek Mary számára a saját identitása kereséséhez, megértéséhez, és ahhoz, hogy (burkoltan) önmagáról beszéljen. Hangsúlyozandó, hogy az angol lady nem írt az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó nőkről, nem „vegyült” velük, nagyon is tartotta arisztokrata mivoltát (ez levelei kifinomult, újra csiszolt irodalmi stílusából is látszik…)

Levelei megjelenésüket követően Európa számos írójára, festőjére hatottak, ha jelentőségük nem is mérhető „Az Ezeregyéjszaka meséi”-hez. Kontinensünkön divatba jöttek a „keleties” dolgok, és ebben nem kis része volt ennek az angol hölgynek. Leveleinek olvasói között volt Voltaire, Johnson, Gibbon, Walpole és Richardson.[57] Európa öndefiniálásához a Mary-féle gondolatok tartalmára, az iszlám kultúráját szintetizáló Törökország „titkainak” megismerésére is szükség volt.

A 18. században hihetetlenül divatba jöttek a „Kelet”-re tett utazások, férfiak és női kísérőik sokasága indult el Törökországba is. Közülük némelyek, mint például Edmund Chishull[58] vagy a francia származású író és világutazó, Aubry de la Motraye[59] a török háremekről is írtak (az előbbi gyakorlatilag csak azok kapujáig jutott, az utóbbi pedig – egy svájci órásmester segédjeként fellépve – az üres hárembe látogathatott el csupán[60]). Mary Wortley Montagu leveleinek varázsa azonban felülmúlta e művekét azok számára, akik a török nőkről szerettek volna olvasni. A lady episztoláival tulajdonképpen előkészítette azoknak a 18-19. századi női utazóknak a tapasztalatszerzését, akik hozzá hasonlóan szintén bejutottak a keleti háremekbe. Például Sophia Lane Poole („Az Ezeregyéjszaka meséi” című könyv-gyűjteményt első ízben angolra fordító Stanley Lane Poole felesége), aki „The Englishwoman in Egypt, Letters from Cairo Written During a residence there in 1843/4” (1844) címmel jelentette meg élményeit. Vagy Anne Harvey, aki a „Turkish Harems and Circassian Homes” című, 1871-es művében azokat a nehézségeket is leírta, amelyekkel szembekerült a muszlim helyszíneken.[61]

Levelei eddig kiadott legteljesebb, 1965-67-es (azóta több, javított kiadásban is megjelent) három kötetes válogatásának előszavában Halsband feltette azt a kérdést, hogy érdemes-e Mary Wortley Montagu halála után 200 évvel is a közönség elé tárni ezeket a műveket? A politika-, zene-, társadalom-, gasztronómia-, divat- és vallástörténet, a tágan értelmezett kultúrtörténet művelője számára erre a kérdésre egyértelműen igenlő válasz adható.

(Világtörténet, 2005 ősz-tél 46-60. o.)

© 2005 Ambrus Attiláné Dr. Kéri Katalin egyetemi docens

JEGYZETEK
A város történetéről l. pl.: Lewis, Bernard: Isztanbul és az oszmán civilizáció. Gondolat, Bp., 1981.

1535-ben a franciák kaptak kereskedési jogot Szulejmán szultántól, 1581-ben az angolok megalapították a Levant Company-t.

Almarcegui, Patricia: La fascination du voyage en Orient. Lady Wortley Montagu. In: Fantasies du harem et nouvelles Schéhérazade. Centre de Cultura Contemporánia de Barcelona – Muséum d’histoire Naturelle – Somogy Éditions d’Arts, La Spézia, 2003. 15. o.

Berchet, Jean-Claude: Le bonheur oriental. In: Orient en lumières. Université de Grenoble III., Grenoble, 1987. 98. o.

Julliard, Colette: Imaginaire et Orient. L’écriture du désir. L’Harmattan, Paris, 1996. 10. o.

Penzer, N. M: The harem. Bookplan, London, 1965. 27. o.

Hierosolimitano, Domenico: Relatione della gran cittá di Constantinopoli. (sic!) 1611. (kézirat) és Domenico’s Istanbul. (Trans.: Austin, Michael, ed.: Lewis, Geoffrey) Warminster, E. J. W. Gibb Memorial Trust, 2001.)

Penzer i. m. 30. o.

Bon, Ottavio: Il serraglio del gran signore descritto a Constantinopoli nel 1608, con notizie sul Bon de Gugl. Berchet, Venezia, 1865.

Robert Whiter: Description of the Grand Signor’s Seraglio of Turkish Emperor’s Court. 1650

Baudier, Michel: Histoire generalle du serrail et de la cour du grand seigneur. 1624.

Penzer i. m. 37. o.

Legteljesebb magyar fordítását Prileszky Csilla készítette, megjelent 7 kötetben az Atlantisz Kiadónál, Budapest, 2000.

Larzul, Sylvette: Le coup de maître d’Antoine Galland. In: Qantara – Magazine des cultures arabe et méditerranéenne. Paris, hiver 2004/2005. 38. o.

Életéről l. pl.: Halsband, Robert: The Life of Lady Mary Wortley Montagu. Clarendon Press, Oxford, 1960.; Grundy, Isobel: Lady Mary Wortley Montagu – Comet of the enlightenment. Oxford University Press, Oxford, 1999.; Moulin, Anne-Marie – Chuvin, Pierre: Lady Mary Montagu. L’islam au péril des femmes. Maspero, Paris, 2001.; Beaudoin, Sophie: Le regard de Mary. = Qantara No 45., automne 2002.

Verseit és prózai műveit l.: Montagu, Mary Wortley Lady: Poetical Works of the Right Honorable Lady M_y W_y M_e. London, 1781.
Selected Prose and Poetry of Lady Mary Wortley Montagu. Transcribed R. S. Bear.
http://darkwing.uoregon.edu/~rbear/montagu.html#letter (2005. 08. 24.); Grundy, Isobel: A Moon of Literature: Verse by Lady Mary Wortley Montagu. = New Rambler: Journal of the Johnson Society of London. vol. 112. 1972. 6-22. o.

A magyar történelem kapcsán jól ismert és többször idézett forrás a lady levelezésének azon részlete, ahol a téli Magyarországon való átutazását örökítette meg. L. erről pl.: Horwath, Peter: Identifying Place Names in Hungary Used by Lady Mary Wortley Montagu. = English Language Notes 1988. Mar. v. 25 (3) 36-39. o.

Anwar-Chenderoff, Leili: Une Anglaise parmi les Turques: Lady Mary Wortley Montagu. In: L’Orient des femmes. Dir: Palmier-Chatelain, Marie-Élise – Lavagne d’Ortigue, Pauline, ENS éd., Lyon , 2002. 161-173. o.

Halsband, Robert: Preface. In: The Complete Letters of Lady Mary Wortley Montagu. Ed.: Halsband, Robert. Clarendon Press, London, 1980. I. k. (A továbbiakban: Letters) V. o.

Penzer i. m. 16. o.

Egy levelében azt írta, hogy a török fogatok teljesen másfélék, mint európai társaik. Sokkal kisebb ablakaik vannak, hogy megóvják utasaikat a hőségtől. Jóféle fenyődeszkából készítik őket, mint a holland kocsikat. Festett és díszített farácsozatot készítenek a kocsikhoz kívülről, belülről pedig kis kosarakkal, virágcsokrokkal díszítik őket, néhány szép versidézettel tarkítva. Lady Mary Wortley Montagu levele (továbbiakban: M. W. M. levele) 1717. április 1-én (a levél címzettje nem ismert). In: Letters i. m. I. k. 312. o.

M. W. M. levele testvérének, Lady Marnak. 1717. április 18-án. In: Letters i. m. I. k. 347. o.

Uo. 347. o.

Uo. 349. o.

M. W. M. levele Anne Thistlethwayte-hez 1717. április 1-én. In: Letters i. m. I. k. 343. o.

Uo. 343. o.

Uo. 343. o.

A témáról lásd e tanulmány szerzőjének munkáit: Holdarcú, karcsú ciprusok. Terebess, Bp., 2002.; A földi Paradicsom – a muszlim fürdőkultúra szerepe az egészség és szépség megőrzésében. = Egészségnevelés, 2001/1. 36-40. o.

M. W. M. levele 1717. április 1-én (a levél címzettje nem ismert). In: Letters i. m. I. k. 312. o.

Uo. 313. o.

Mary még 1741-ben is újra elmesélte ezt az esetet egy levelében, mert nagyon tréfásnak találta, hogy a török nők a fűző láttán azt gondolták, hogy a saját szabadságukkal ellentétben az európai nőket rabságban tartják a férfiak.

Almarcegui i. m. 32. o.

M. W. M. levele 1717. április 1-én Lady Marnak. In: Letters i. m. I. k. 326. o.

M. W. M. levele 1717. április 18-án Lady Marnak. In: Letters i. m. I. k. 350-351. o.

M. W. M. levele 1718. március 10-én Lady Marnak. In: Letters i. m. I. k. 382. o.

Mary egyik levelében azt említi, hogy egy hölgyön 110 hajfonatot számlált össze.

M. W. M. levele 1717. április 1-én Lady Marnak. In: Letters i. m. I. k. 327. o.

L. pl.: Anwar-Chenderoff i. m. 166. o.

Európában ő volt az egyik legelső és egyben legharcosabb szószólója a himlőoltásnak, leveleiben részletesen beszámolt a betegség elleni harc törökországi csodálatos eredményeiről, saját gyermekén is elvégeztette a karcolást, hogy a betegség veszedelmes változatától megkímélje. L: M. W. M. levele 1717. április 1-én . In: Letters i. m. I. k. 338-339. o. L. erről még: http://www.stanford.edu/~dbmuniz/Montagu.htm (2005. 08. 24.)

M. W. M. levele 1717. április 1-én Lady Marhoz. In: Letters i. m. I. k. 327. o.

M. W. M. levele 1717. április 18-án Lady Marhoz. In: Letters i. m. I. k. 350. o.

Uo. 349. o.

L. pl.: M. W. M. levele 1718. március 10-én Lady Marhoz. In: Letters i. m. I. k. 382-383. o.

M. W. M. levele 1717. április 18-án Lady Marhoz. In: Letters i. m. I. k. 348. o.

Uo. 351. o.

A kifejezés Anwar-Chenderoff tanulmányából való. Anwar-Chenderoff i. m. 169. o.

Idézi: Anwar-Chenderoff i. m. 171. o.

Mary levelében „a török” kifejezés szerepel, ez pontosabban „a muszlim”.

M. W. M. levele 1718 februárjában Conti abbéhoz. In: Letters i. m. I. k. 375. o.

M. W. M. levele 1718. január 4-én Anne Thistlethwayte-hez. In: Letters i. m. I. k. 375. o.

M. W. M. levele 1718 februárjában Conti abbéhoz. In: Letters i. m. I. k. 376. o.

George Farquhar például azt írta a „Gavallérok hadicsele” című, Angliában népszerű, 1707-ben megjelent színművében: „alázatos töröknek születtem, ahol a nőknek nincs lelkük, nincs tulajdonuk, elégedetten kell üldögélnem…” Letters i. m. I. k. 363. o. 3. lábjegyzet

M. W. M. levele 1717. május 29-én Conti abbéhoz. In: Letters i. m. I. k. 364. o.

M. W. M. levele 1717. április 1-én Mar-hoz. In: Letters i. m. I. k. 328. o.

Uo. 328. o.

Anwar-Chenderoff i. m. 171. o.

Almarcegui i. m. 16. o.

Travels in Turkey and back to England. London, 1947.

Travel through Europe, Asia & into part of Africa. I-II. London, 1723.

L. erről: Penzer i. m. 42. o.

Almarcegui i. m. 16. o.

Kép forrása

Indzsi Deniz: Családom története

Apai nagymamám, Ratka Tülay Deniz a törökországi Izmir-ben született 1921-ben, anyai ágon bolgár, apai ágon török felmenőkkel. Az ő életét már megváltoztatta az Atatürk által alapított köztársaság: mohamedán létére – igaz, titkolva igazi célját – Szófiába ment, a Színművészeti Akadémiára színészetet tanulni; ez abban az időben még szokatlan és nagyon modern dolognak számított. Kiváló tánctudását a tradíció révén örökölte, s emellett szépsége is figyelemre méltó volt. Török apja -miután megtudta – nem vette jónéven a színészettel való foglalkozást, ezért 18 évesen férjhez kényszerítette egy Rusze-i (Bulgária) török dohánykereskedőhöz.

Boldogtalan házasság, kicsapongó, brutális férj lett az osztályrésze. Házasságukból 1941-ben egy fiúgyerek született, aki a Husszein nevet kapta. Ezek a második világháború évei voltak s egy dunaszekcsői hajós fiatalember, Kovács János 1944-ben Ruszé-ban rekedt teherszállító hajójával. Éppen a török dohánykereskedőnél keresett és kapott munkát, amolyan házi és ház körüli mindenes, szolgálólegény volt. A magyar legény és a török-bolgár fiatalasszony között titkos, mély szerelem szövődött. Mivel az asszonyt férje utazásai miatt elhanyagolta, nem bánt jól vele, sőt gyakran meg is verte, a két szerelmes úgy határozott, hogy elszöknek Ruszé-ból Magyarországra.

Amikor a Dunán újraindult a hajózás, ez így is történt és 1947-ben János, Tülay és Husszein a dunaszekcsői házban rendezik be otthonukat. Azonnal elindították a válópert és a válás kimondása után 1950-ben összeházasodtak. Ők voltak tehát apai ágon a nagyszüleim. Az ötvenes években a magyar valóság nem volt toleráns az egymás közt törökül beszélő és mohamedán vallású anyával és fiával szemben, ezért a Tülay 1960-ban a törökországi rokonokhoz küldi fiát. A fiú a későbbiekben gyakran jött haza az anyjához látogatóba. Egy ilyen látogatás során ismerkedett meg budapesti származású édesanyámmal. Szerelmük gyümölcse lettem én.

Édesanyám nem akart Magyarországtól elszakadni, édesapámnak viszont vissza kellett térnie Törökorszába. Én édesanyámnál maradtam, de kicsi koromtól kezdve leginkább nagymamám nevelt. Megtanított mindenre, amit tudott: átadta a török nyelvet, a mohamedán hitet és a tradicionális török tánc (ezen belül a hastánc) tudását és szeretetét. A nyarakat 13 éves koromig Izmir-ben töltöttem édesapámnál és annak családjánál. Ezeken a nyarakon tanultam meg igazán a török tradicionális táncot és azt, hogyan kell az élő zenére táncolni. 13 éves koromban ért családom tragédiája: egy autóbalesetben valamennyi törökországi rokonom (édesapám, féltestvéreim) meghalt. A tragédiát nagymamám sem tudta feldolgozni és egy évre rá, 1976-ban ő is meghalt. Így szakadt meg kapcsolatom Törökországgal és a török nyelvvel. A tánctudást, amit nagymamámtól és a török hagyományokból örököltem, mindmáig próbálom átadni azoknak, akiket ez érdekel. Sokat tanultam más műfajú táncokból is; kialakítottam egy olyan, csak általam művelt táncstílust, amelyben a tradicionális török hastánc, az indiai, afrikai tánc és a kortárs tánc különböző elemeit vegyítem.
Indzsi Deniz

2010: a három kulturális főváros

Januárban három város mutatkozik be Európa 2010-es kulturális fővárosaként: a németországi Ruhr-vidéken található Essen, a dél-magyarországi Pécs, valamint a Boszporusz két partján fekvő Isztambul.
Essenben január 9-10-én, Pécsett 10-én, Isztambulban 16-án kezdődik ünnepélyesen a zenei, színházi, táncművészeti, filmes, illetve irodalmi rendezvénysorozat. A német városban a világörökséghez sorolt Zollverein, egy 1986-ban bezárt szénbánya és a hozzá tartozó egykori kokszolómű lesz a nyitófesztivál helyszíne. Pécsett a kezdő napon 24 órán át folyamatosan tartanak rendezvényeket a középületekben és közterületeken. Isztambulban valamivel későbbre időzítették ugyan a hivatalos kezdést, de már az azt megelőző napokban is lesznek vizuális, illetve akusztikus művészeti programok.

A jövő évre az általános gyakorlattól eltérően nem egy-két, hanem három várost jelölt ki az EU-országok kormányait képviselő Tanács európai kulturális fővárosnak. A lehetőségért nagy csatát szoktak vívni a pályázó városok, hiszen az ráirányítja az európai reflektorfényt, növeli az idegenforgalmi érdeklődést, és a tapasztalatok szerint hatása jóval tovább tart, mint ameddig az esztendő. Az odaítélés feltételei közt nem csak az szerepel, hogy a kulturális rendezvényeknek „európai dimenziót” kell tükrözniük, hanem az is, hogy a programoknak tevékeny résztvevője legyen maga a helyi lakosság.

Immár két és fél évtizede, 1985 óta követik azt a gyakorlatot, hogy egy-egy évben egy vagy több város az Európa kulturális fővárosa cím birtokában szervezhet nagyszabású rendezvényeket. Különleges esztendő volt 2000, amikor az ezredforduló jegyében egyszerre kilenc város – Avignon, Bergen, Bologna, Brüsszel, Helsinki, Krakkó, Prága, Reykjavík és Santiago de Compostela (Spanyolország) – volt európai kulturális főváros.

Tavaly a nagy-britanniai Liverpool és a norvégiai Stavanger, idén az ausztriai Linz, valamint a litván főváros, Vilnius volt Európa kulturális fővárosa.

forrás: hirextra.hu, 2009. december 28. hétfő

Törökország közel-keleti ambíciói – A birodalom visszavágyik

Európa egykori beteg embere, Törökország többszöri geopolitikai műtétet követően mára makkegészséges lett, és erős tettvágy feszíti. A Közel-Keleten általános a vélemény: a térség államaiban vágyott demokratizálódási folyamat sorsa nagyban függ a török munkálkodás eredményétől.

Családegyesítésként éli meg az észak-szíriai Manbidzs egyik mecsetjének az imámja a vízummentességről szóló török-szír megállapodást. Szarhán sejk a Narancs érdeklődésére elmondja: családját kettészakította az első világháború végén kialakított török-szíriai határ, így jó, ha két-három évente láthatta Gaziantep környéki rokonait. Mivel a két ország közötti viszonyt az ezredfordulóig számos probléma terhelte a kurd kérdéstől az Eufrátesz és a Tigris folyók vízmegosztásáig (nem beszélve arról, hogy míg az előbbi ország NATO-tag volt, a másik a szovjet érdekszférába tartozott), a csaknem nyílt ellenségeskedés miatt meglehetősen körülményes volt a szomszédolás.

Oszmán világ

A vízum- és vámmentességen Szarhán sejk mellett sokan örvendeznek még. A határon törzsvendég kávé-, tea- és cigarettacsempészek mellett a szíriai nagybani kereskedők, a török befektetők és a két ország tudományos elitje is nagy lehetőséget lát az idén októberben megkötött csaknem félszáz politikai, gazdasági, kulturális, tudományos egyezményben. Ankara és Damaszkusz közeledése azonban csak egyik szegmense Törökország utóbbi években tapasztalható közel-keleti politikai offenzívájának, amely a térség egyik legizgalmasabb belső indíttatású geopolitikai változása a három évtizeddel ezelőtt lezajlott iráni iszlám forradalom óta.

A Financial Times október elején arról cikkezett, hogy Törökország az EU-csatlakozási nehézségek miatt egyre inkább hátat fordít Európának, és Ázsia felé tekint. „A kijelentésnek van valóságmagva – mondja bejrúti irodájában az Al Quds televízió szerkesztője, Muhammad Allús, a globalizáció és iszlám viszonyát kutató politológus. – Törökországban nő a csalódottság az unióval szemben, de a közel-keleti török aktivitás szélesebb külpolitikai koncepcióban gyökerezik. Ennek lényege: a vezető politikai és gazdasági szerep megszerzése az egykori Oszmán Birodalom utódállamaiban.”

Nyugati politikai és tudományos körökben már a neooszmanizmus születéséről beszélnek. Hogy a kifejezés mennyire találó, vitatott, de az új külpolitikai koncepció világos megfogalmazást nyert egy 2001-ben megjelent és azóta több mint harminc kiadást megélt könyvben. A Stratejik Derinlik (Stratégiai mélység) című mű szerzője az egyetemi tanár, politológus Ahmet Davutoglu. A nyolcvanas évek jelentős üzletembere, majd miniszterelnöke, a Törökország közel-keleti és belső-ázsiai gazdasági érdekszféráit megrajzoló Turgut Özal nyomdokaiban lépkedő Davutoglu nagy hatású munkájában túllép az ország hagyományos Kelet és Nyugat közötti hídszerepén. Pontosan körülhatárolt geopolitikai prioritásokat fogalmaz meg, amelyekben hasonló hangsúllyal szerepel a Balkán, a Kaukázus, a Közel-Kelet, Észak-Afrika és Belső-Ázsia, mint a közeledés az EU-hoz. Belső-Ázsia az ott élő török nyelvű népekkel (kazakok, üzbégek, türkmének, kirgizek) való rokonság okán, míg a többi az oszmán örökség miatt. Bár Ankara továbbra is aktív a Balkánon és Belső-Ázsiában, a Líbiától Irakig, Grúziától Szaúd-Arábiáig terjedő terület az arab-iszlám világ egykoron oszmán fennhatóság alatt volt része ma a legújabb török külpolitikai offenzíva területe.

Középhatalom

A már évek óta a Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök tanácsadójaként dolgozó Davutoglu május óta külügyminiszterként ültetheti át a gyakorlatba elméleti alapvetéseit. Az iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) vezette kormány az utóbbi időben Nyugat felé (is) tett legjelentősebb gesztusa a török-örmény kiegyezés volt. Erdoganék ugyan még nem ismerték el az elő világháború alatti genocídiumot, mondván, hogy „muszlim ilyet nem tesz” (erre való hivatkozással tagadják például a nemzetközi bíróság által megvádolt Omar al-Basír szudáni elnök bűnösségét a dárfúri mészárlásokban), de a határnyitás és a megbékélési egyezmény fontos lépés lett a két ország közötti viszony rendezésében. A kiegyezés konfliktusba hozta ugyan Törökországot hagyományos kaukázusi szövetségesével, Azerbajdzsánnal, de az örmények által megszállt Karabah ügyében Erdogan kormánya az örményekkel való kiegyezés után megkerülhetetlen közvetítővé vált.

Geopolitikailag nagyobb jelentősége van a török-iráni közeledésnek. Ebben a közös politikai-gazdasági pragmatizmus legyőzi a súlyos ideológiai és történelmi ellentéteket. (Isztambul mint a szunnita kalifátus központja, Perzsia pedig éppen az oszmán birodalom felemelkedése óta a síizmus bástyájaként évszázadokon át háborúzott a közel-keleti hegemóniáért.) A kurd kisebbség – többmilliós – jelenléte mindkét országban komoly gondokat okoz, a Közel-Kelet feletti befolyásért folytatott küzdelemben pedig van egy közös vetélytársuk: Szaúd-Arábia. Emellett Irán Ankara számára a szárazföldi kapu a belső-ázsiai török köztársaságok felé, míg Törökország a perzsa állam nyugati földrajzi kapcsolata. Összeköti őket az iráni (és türkmenisztáni) gázt török földön továbbító vezeték tervezete is. Mindez jól magyarázza az elmúlt hónapok sűrű diplomáciai találkozóit a két ország között. Mindkét elnök járt a másik országában (igaz, Ahmedinezsád nem a fővárosban, hanem Isztambulban, hogy ne kelljen abszolválnia a protokoll által előírt Atatürk-sír-látogatást), a gazdasági együttműködést a duplájára, évi 20 milliárd dollárra kívánják felfuttatni.

Irakra is elsősorban a kurdok miatt figyel a török kormány. „A kirkuki és moszuli török kisebbségen keresztül Ankara is az iraki belpolitikai játszma része, különösen Kurdisztánban. Egyes vélemények szerint Irán jóváhagyásával, a síiták politikai súlyának növelésére nyithatták meg a török konzulátust Baszrában – magyarázza a helyzetet Muhammad Allús. – Ettől várják Dél-Irakban a török tőke pregnánsabb megjelenését. A másik magyarázat szélesebb politikai összefüggésbe helyezi az eseményt. Eszerint Törökország iraki és közel-keleti politikai offenzívája mögött az Egyesült Államok áll, amelynek célja, hogy az iraki kivonulást követően legyen egy Irán növekvő befolyását ellensúlyozó, az ország egyben tartásában érdekelt, a térségből származó, vele szövetséges középhatalom.”

Mindez akkor történik, amikor a közel-keleti arab országok hagyományos vezető államai tehetetlenkednek a nemzetközi porondon. Egyiptom Mubarak elnök várható utódlásával van elfoglalva, Szíria az iráni szövetség béklyójában szorong, Szaúd-Arábia pedig hiába aktív gazdaságilag a térségben, a hozzá köthető vahabita ideológia elidegeníti az arab országok többnyire világiasan gondolkodó vezetőitől.

A Nyugat álma

Törökország külpolitikai offenzívája november végén Észak-Afrikában folytatódott: a baszrai konzulátus megnyitása után már Líbiában járt a török miniszterelnök, ahol a párialétből a nemzetközi porondra extravagánsan visszalibbenő Muammar Kadhafi elnökkel tárgyalt, és újabb nagy volumenű gazdasági megállapodásokat írt alá. Ezzel Erdogan az egykori oszmán befolyási területek nyugati végéhez érkezett. Míg Törökország aktív megfigyelő az Öböl Menti Együttműködési Tanácsban, a török vezetők hasonlóan jó viszonyt ápolnak Egyiptommal, amely arab politológusok szerint az állam-vallás-hadsereg hármas viszonyrendszerét figyelembe véve különösen sokat szeretne tanulni Törökországtól, kiutat keresvén a demográfiai, gazdasági, politikai és ideológiai válságból. Valamennyi szakértő egyetért azonban abban, hogy a legnagyobb jelentőségű lépések az elmúlt években Törökország és Szíria között történtek meg.

A Szíriával való békülési folyamat már egy évtizede, az arab ország által korábban támogatott Abdullah Öcalan Kurd Munkapártja (PKK) elleni közös fellépéssel megkezdődött, majd a korábban említett októberi egyezmények aláírásában, valamint aleppói és gaziantepi közös kormányülésekben csúcsosodott ki. A két ország, amely 1998-ban katonai konfliktus szélére sodródott, idén ősszel közös hadgyakorlatot tartott a határövezetben.

„Szíria számára kulcsfontosságú a politikai-gazdasági nyitás legnagyobb gazdasági súlyú szomszédjával” – írja az arab sajtó. Musztafa Labbád politikai elemző az al-Nahár napilapban rámutat: Damaszkusz még az egyik „szent tehénről”, azaz az 1938-ban a szír mandátumterületet birtokló franciák által Törökországnak adományozott arab többségű iskenderuni szandzsák visszaköveteléséről is kész volt lemondani Ankara támogatása érdekében. Nagy szüksége van rá, ugyanis Törökország vált a legfőbb közvetítővé a szír-izraeli béketárgyalásokon. Erdogan iszlamista kormánya más, mint a korábbi, nyugati közvetítők: a miniszterelnök az év elején a davosi gazdasági fórumon keményen bírálta az izraeli hadsereg gázai offenzíváját, majd emiatt ősszel nemkívánatosnak minősítette a zsidó állam katonáit az Anatóliai Sólyom elnevezésű – eredetileg – közös NATO-izraeli hadgyakorlaton, amelyen Tel-Aviv végül nem vett részt. Avigdor Lieberman izraeli külügyminiszter erre megkérdőjelezte a közvetítő pártatlanságát, Avraham Ben Eliezer munkaügyi miniszter pedig személyesen tiltakozott Erdogannál. Az izraeli tiltakozás az évtizedeken át fennálló amerikai-izraeli-török szövetségi triumvirátust siratja. „Ez a fennálló hatalmi viszonyok lassú átrendeződését hozhatja maga után, ami Szíria célja, de Izrael ellenérdeke” – mondja Muhammad Allús.

Az izraeli tiltakozás is rámutat az Erdogan-kormány ideológiai hátterének és politikájának különleges ízére. Az arab országokban végzett közvélemény-kutatások szerint a török miniszterelnök a legnépszerűbb iszlamista vezető. A térségben mind a mérsékelten vallásos társadalmi rétegek – elsősorban az eseményeket követő értelmiség, a középosztály -, de a katonai vezetők is fokozott figyelemmel kísérik a törökországi történéseket. Az ő értelmezésükben az iszlám és a modernitás összeegyeztethetőségének újabb – és minden korábbinál több reménnyel kecsegtető – kísérlete zajlik.

És evvel megvalósulni látszik a Nyugat egyik álma is: az tudniillik, hogy Törökország az etnikai különbözőségek és a konfliktusokkal terhelt oszmán múlt ellenére példa legyen az ideológiailag lemerevedett, politikailag megbénult, kilátástalanságtól frusztrált arab társadalmak számára. A török példát ugyanis ezek az országok a nyugati katonai-gazdasági beavatkozásokkal ellentétben inkább a magukénak érzik. Az iszlám ideológiai háttér, az ezt szabályozó erős államhatalom (a hadsereg és egyéb erőszakszervezetek), a stabil gazdaság és összehangolt külpolitika a mai Törökország főbb jellemzői. Az arab országoknak e tulajdonságokból hellyel-közzel az első kettőből van meg valamenynyi. Széles társadalmi csoportok érdeke azonban, hogy tanuljanak a török példából.

 

Forrás: Magyar Narancs, Manyasz Róbert, 2009/51. (12.17)

Thúry József: magyar nyelvész, turkológus

Thúry József

Makád, 1861. december 25. – Kiskunhalas, 1906. május 22.

Középiskolai tanulmányait Kunszentmiklóson és a budapesti református főgimnáziumban végezte. A budapesti egyetemen szaktárgyai mellett finnugor, tatár, török, mongol és perzsa nyelveket és irodalmat tanult, de a keleti történetírók és utazók munkáit is tanulmányozta . Ez idő alatt egy török nyelvészeti dolgozatával (Az ujgur, csagatáj és oszmán-török dialektusok egyezései és eltérései) egyetemi pályadíjat nyert. 1884-ben bölcsészdoktori és magyar-latin szakos tanári oklevelet szerzett. Ekkor Trefort Ágoston oktatási miniszter Vámbéry Ármin ajánlatára az akkor felállított s a budapesti kereskedelmi akadémiához csatolt keleti tanfolyamon a török nyelv tanárává nevezte ki, és ilyen minőségben működött négy évig. 1884 nyarán állami ösztöndíjjal Isztambulban és Kis-Ázsiában járt tanulmányúton. A következő év nyarát a Nógrád vármegyei palócok között töltötte, s a palóc népet és nyelvet tanulmányozta. 1887-től a nagykőrösi református főgimnázium, 1888-tól a kiskunhalasi gimnázium magyar-latin szakos tanára, nagyon jó kapcsolatban volt Szilády Áronnal. 1906-ban a budapesti egyetem török-perzsa tanszékére hívták meg, de kinevezése előtt meghalt.

Összehasonlító nyelvészettel, a török-magyar történelmi kapcsolatokkal és török irodalomtörténettel foglalkozott. Legjelentősebbek török nyelvészeti kutatásai, turkológusként az európai szintű tudósok közé sorolható. Legelső dolgozata Ethnologiánk módszerei címmel az Egyetemes Philologiai Közlönyben jelent meg (1883). A török történetírókra vonatkozó tanulmányaival, műveiknek alapos tárgyi és nyelvi magyarázatok kíséretében közrebocsátott fordításaival nagy szolgálatot tett a magyar történettudománynak. Számos ebben a témakörben született munkái közül kiemelkedik a Török történetírók (1893 -1896) két kötete és a Pecsevi viszonya a magyar történetíráshoz című, a Századokban megjelent remek értekezése. Nyelvészeti és irodalmi tanulmányai sorából a kasztamuni török nyelvjárásról (1885), a Behzet-ül-Lugat ez. csagataj szótárról (1903), a középázsiai török irodalomról (1904) és a török dráma-irodalomról (1905), továbbá a Zrinyiászról (1894) s a Szilágyi és Hajmási históriájáról szólókkal maradandót alkotott. Meghatározóak azok az tanulmányai is, melyekben a magyar őstörténet körébe vágó kutatásai alapján a magyarok eredete, őshazája és vándorlása (Századok, 1896.), a magyarok szavarti-aszfali neve (Századok, 1897.), majd a székelyek eredete (Erdélyi Múzeum, 1898.) kérdését világítja meg új adatokkal, önálló felfogással.

Az MTA levelező tagja 1903. május 8-tól. Akadémiai székfoglalóját Török nyelvemlékek a 14. század végéig címmel 1903. október 5-én tartotta.

Fő művei: Az ugor-magyar theoria. – A török szókincs apológiája. Egyetemes Philologiai Közlöny, 1884-85.; A kasztamuni török nyelvjárás. Bp., 1885.; Az 1663-1664-ik évi hadjárat. Hadtörténelmi Közlemények, 1890.; Szigetvár elfoglalása 1566-ban. Hadtörténelmi Közlemények, 1891.; Pecsevi viszonya a magyar történetíráshoz. Századok, 1892.; Török történetírók. Kiad., ford., jegyz. I-II. Bp., 1893-96.; A magyarok eredete, őshazája és vándorlásai. Századok, 1896.; A székelyek eredete. Erdélyi Múzeum, 1898.; Csagatáj szótár. Bp., 1903.; Török nyelvemlékek a XIV. század végéig. Bp., 1903.; A XIV. századbeli oszmán-török nyelv. Nyelvtudományi Közlemények, 1904.; A közép-ázsiai török irodalom. Bp., 1904.; A közép-ázsiai török nyelv. Bp., 1906.

Róla szóló irodalom: Thúry József. Századok, 1906.; Gombocz Zoltán: Thúry József „Magyar-török összehasonlító szótára”. Akadémiai Értesítő, 1907.; Németh Gyula: Thúry József levelező tag emlékezete. Bp., 1934.; Csikai Valéria: Thúry József. Analecta Linguistica, 1973.; Pataki Ferenc: Egy elfelejtett magyar tudós, Thúry József akadémiai tag életútja. Ráckeve, 1990.

Forrás: Múlt-kor történelmi portál, 2009. május 30. 17:33

Kapható művei (forrás libri.hu)

Aligha van nemzet, melynek eredetére vonatkozólag annyi és olyan természetű kútforrás maradt volna fenn, mint a magyarokra vonatkozólag, s mégis talán egy nemzetnek őstörténetét som borítja olyan sűrű homály mind e mai napig, mint éppen a magyarokét.

***

Az első kötetben Thury József tolmácsolásában hat krónika magyar vonatkozású részeit olvashatjuk el, többek között Kemálpasazáde beszámolóját az 1526-os hadjáratról és a mohácsi csatáról, valamint megtaláljuk Nagy Szulejmán 1521-es, 1526-os, 1529-es és 1532-es hadjáratáról tudósító hadinaplók szövegét.

Mikulásra várva

Szent Miklós a korai keresztény egyház püspöke volt, aki a mai Törökország partjainál fekvő Myra (Demre) városában halt meg 343. december 6-án. Ajándékhozó legendái közül legismertebb, amikor három szegény lánynak az ablakán arannyal teli erszényeket dobott be, hogy apjuk tisztességgel ki tudja házasítani őket. Máskor éhezők között osztotta szét egy hajó búzarakományát, a szállítmány mégis hiánytalanul érkezett rendeltetési helyére. Senki nem tudta, ki segített rajta.

Halála után a keleti egyház szentjévé avatták, az emberek pedig utánozni kezdték őt – halálának napján titokban ajándékokat adtak barátaiknak. Nyugat-Európában először francia apácák ajándékoztak meg gyerekeket az ő nevében 1100 körül. Míg Kelet-Európában a tiszteletet parancsoló, gyakran teljes püspöki díszben megjelenő jutalmazó és dorgáló szent alakja honosodott meg, a Hollandiában ajándékot hozó Sinterklaas inkább manóra emlékeztető, kedves és mókás figura. A holland bevándorlók őt vitték magukkal az amerikai gyarmatokra, ahol legendái összemosódtak az ősi skandináv népmesék öreg, jóságos varázslójának történeteivel, aki a rakoncátlan gyerekeket megbüntette, a jókat pedig megajándékozta.

Gül Baba és a magyarországi bektasi dervisek

dervisBevezetés

Minárék erkélyeiről dallamos ezánt zengő müezzinek, dzsámik és mecsetek imaszőnyegein kuporgó, fátyolos hangon Koránt recitáló éltes imámok, aranyos betűkkel díszített régi arab, perzsa és török nyelvű vallási műveket, jövőbe látó tudós könyveket lapozgató turbános törökök és bosnyákok, az esti mécsek pislogó világánál Koránt másoló muszlimok, füstölők illatától bódult, kerengő dervisek, Mekkát megjárt muszlim zarándokok, tengerek és szárazföldek vándorai, Allah iránti szerelmüket versben megéneklő, réveteg tekintetű szúfik, török végvárak bajvívóit énekeikkel buzdító, hőstetteiket zengő lantos költők. Mindennapi szereplői egy rég letűnt világnak. Megszokott alakjai egy idegen kultúrának, egy más világlátásnak, amely Magyarországon nem tudott gyökeret ereszteni, mert ez a föld egy régebben meghonosodott kultúrának volt hazája, és ez a hazai kultúra elszívott előle mindent, nem hagyván számára forrást. E kultúra a 17. század végén az oszmánli török katonákkal és családtagjaikkal együtt tűnt tova, s az új hatalom urai megtettek mindent, hogy az országlakókat minél kevesebb emlékeztesse a másfélszáz éves oszmánli török uralomra.

Az oszmánli uralom emlékei oly gyorsan tűntek el, amilyen gyorsan öltöttek keleties vonásokat városaink a török foglalás után. Talán csak egyetlen épület volt, amely továbbra is vonzotta a Balkán, Kis-Ázsia és Arábia igazhívőit: Gül Baba síremléke, vagy ahogy ők nevezték, Gül Baba türbéje. Ahhoz, hogy Gül Baba hírnevének az emberi feledékenységgel, a nevét fenntartó türbének pedig az idők viszontagságaival dacoló titkát megérthessük, vissza kell térnünk azokhoz az időkhöz, amikor Buda még a félhold uralma alatt állott. A török Buda Jóllehet Szulejmán szultán 1526-ban és 1529-ben is bevonult Budára, azt mégsem foglalta el. Nem azért, miként azt egyes történészek vélik, mert előre látta volna, hogy milyen nagy pénzügyi terhet jelent számára a birodalom logisztikai központjától oly messzire fekvő, hadseregének hatósugarán kívül eső város és az alája tartozó terület meghódítása, hanem azért, mert az 1526-ban magyar királlyá választott Szapolyai János (1526-1540) lojalitása, s a szerémségi várak török őrhada elegendő ellenőrzést biztosított a szultán számára Magyarország felett, no meg azért is mert a Balkán természetes határát jelentő Duna-Dráva vonalon túl egy ismeretlen világ várta a hódítokat. Szapolyai halála után, amikor I. Habsburg Ferdinánd (1526-1564), akit 1526-ban a magyar nemesség egy része szintén magyar királlyá választott, elérkezettnek látta az időt Buda és Magyarország korábban Szapolyai által ellenőrzött részeinek meghódítására, Szulejmán sem várhatott tovább. A szultán, vagy ahogyan ők nevezték, a padisáh csapatai 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján elfoglalták Budát. A főváros elfoglalása után Magyarország három részre darabolódott: a Magyar Királyság, Habsburg uralkodók alatt, az ország északi részein a hajdani országterület harmadára, mintegy 100-120 ezer négyzetkilométerre zsugorodott, a középső, megközelítőleg ugyanekkora nagyságú országterületet az oszmánok csatolták birodalmukhoz. Szapolyai keleti országrészéből pedig, amely az előbbieknél kisebb volt, a török vazallus Erdélyi Fejedelemség született meg.

Buda, a középkori Magyar Királyság fővárosa, az Oszmán Birodalom legészakibb tartományának, a budai vilajetnek lett a központja, ahol mindent a katonai feladatoknak kellett alárendelni. A frissen meghódított terület védelmére a budai várba már 1541-ben 2653, a pesti várba pedig 914 katonát rendeltek. A védelem erősítésére további 4196 főt helyeztek át a délvidéki török várakból. A katonák között a törökök mellett szép számmal találunk ortodox hitű délszlávokat, de a muszlimok között is sok volt a bosnyák, horvát vagy szerb. Idő haladtával ez a balkáni délszláv elem került túlsúlyba olyannyira, hogy helyesebb lenne nem is török, hanem balkáni-muszlim világról beszélnünk. Buda utcáin a hódító törökök és a szolgálatukban álló délszlávok mellett magyarok, latinnak nevezett raguzaiak, zsidók és az összeírásokban kiptinek mondott ortodox hitű cigányok keveredtek.1 A katonák részint a várak kaszárnyáiban, részint a polgári lakosokkal együtt, a várak mellett lévő városok házaiban telepedtek le. A budai helyőrség a királyi palota környékén, a Várhegy szélein és a kapuk táján lakott. Janicsárkaszárnyák voltak még a mai Fortuna és Országház utcában, a Bécsikapu tér környékén. A lovasságot a várhegyen kívül, a külvárosban helyezték el. A tartomány elöljárója, legfőbb katonai és polgári parancsnoka, a budai pasa először Martinuzzi Fráter György házában, majd a Duna partján lakott, a királyi kert tövében. Háza olyan közel volt a Dunához, hogy Szokollu Musztafa budai beglerbég (1566-1578) fia a palota ablakából ugrott a Dunába, ha úszni támadt kedve. Magasabb vízállás idején, miként a birodalom fővárosában, Isztambulban a Boszporusz-parti villáknál és házaknál szokásos, a pasa és vendégei csónakjaikkal egészen a palota ajtajáig mehettek.

Ezt a szállásukat csak a tizenötéves háború (1593-1606) idején cserélték fel a biztonságosabb várbelivel, amikor az 1598. évi ostrom előtt az akkori budai pasa felköltözött a Várba, és a mai Várszínház közelében rendezte be hivatalát. A pasa után a helyi oszmán igazgatás másik fontos oszlopa, a janicsáraga a Bécsikapu tér közelében lelt otthonra. A magyarok a mai Dísz tértől északra lévő utcákban és a Vizivárosban, azaz a Széna tértől a Lánchíd budai hídfőjéig elterülő városban laktak. Az olaszok az Olasz utcában, a zsidók a Zsidó utcában, azaz a mai Táncsics Mihály utcában éltek. A Vizivárosban, elkülönülve az ottani magyar keresztényektől és zsidóktól, nagyszámú cigányság élt. A város lakossága jól rekonstruálható a török adóösszeírások alapján. A lakosokat, miként a birodalom nagyobb városaiban általában, Budán is utcánként, illetve a török városi igazgatás sajátos beosztásához igazodva mahallénként, azaz „városnegyedenként” írták össze. A mahallékat a nagyobb múltú muszlim városokban valamely jelesebb vallási építményről nevezték el, Budán azonban a város utcái után kapták nevüket: így volt Olasz ucca mahalle, Szentgyörgy ucca mahalle, Mindszent ucca mahalle, Szombathel ucca mahalle, Szent Pál ucca mahalle, Ötvös ucca mahalle, Zsidó ucca mahalle, Szent Péter mártír ucca mahalle és Kopt mahalle. Az oszmán hatóságok felekezetek szerint tartották nyilván a város lakosait: az elsőként felsorolt mahallékban a keresztények, a Zsidó ucca mahalléban a zsidók, a Kopt mahalléban pedig az ortodox hitű, délszláv nevű cigányok laktak. Buda nem muszlim lakossága a 16. század második felében:2 A legnagyobb vallási csoport a keresztényeké volt. Az 1559. évi összeírás készítői megjegyezték, hogy Budán az 1546-ban lajstromba vett 366 keresztény közül 209 meghalt, 3 családfő eltűnt, heten pedig elköltöztek. 1559-re adóköteles lett 45 korábbi fiú, s beköltözött a városba 95 családfő és 42 nőtlen fiú. Az első összeírás óta eltelt 13 év alatt így a budai keresztények száma csak 10%-kal csökkent. A keresztényeket a zsidók követték: 1547-ben 73 családban 33 dzsizje-fizetőt vettek lajstromba. Az 1546-ban összeírt 101 zsidó közül 1559-ig 12 meghalt 70 pedig megszökött. Időközben Budára költözött 35 családfő és három nőtlen férfi, valamint összeírási sorba jutott egy fiú. Mivel az 1547. évi összeírás készítői külön feltüntették a beköltözők származási helyét, így tudjuk, hogy Budára a többi között 25 család telepedett be vagy költözött vissza Isztambulból, Kavalából, Szalonikiből és Monasztirból. A beköltözések azonban nem pótolhatták az elvándorlókat, így 1559-ben a defterbe vett zsidók száma az 1546. évinek csupán 58%-a volt. A visszaesést a század végéig azonban sikerült kiküszöbölni, sőt jelentős növekedést regisztrálhatunk. Amíg 1546-ban még csak 72 családfőt írtak össze, addig 1590-ben már 104-et, ami 44 %-os növekedést jelent. Budán kétség kívül az ortodox hitű cigányok között regisztrálhatták az adóösszeírók a leglátványosabb gyarapodást: összeírt családfőik száma 1546 és 1559 között 12 %-kal, 1546 és 1580 között 75 %-kal növekedett. Ez a gyarapodás annál inkább figyelemre méltó, mert épp közülük tértek át a legtöbben a hódítók új hitére. A budai kipti lakosság számarányának növekedése a nagyarányú bevándorlással magyarázható.3 Egységesebb képet mutatott Pest lakossága. Az összeírók zsidókról és ortodox hitű cigányokról itt nem tesznek említést. A lajstromba vett 121 család kizárólag magyar volt.

Az 1546-ban összeírt pestiek 66%-a 1559-re meghalt, elköltözött vagy megszökött. A beköltözőknek köszönhetően azonban a város lakossága nem csökkent. Hasonló volt a helyzet Óbudán is: jóllehet az 1546-ban összeírtaknak 34 %-a meghalt vagy megszökött 1559-re, a beköltözéseknek köszönhetően itt sem csökkent a népesség.4 A hódítók lassan a saját képükre formálták a várost. A messziről érkező utasnak először a dzsámik égbe nyúló tornyai, azaz mináréi tűntek fel. A dzsámik és mecsetek zöme átalakított keresztény templom volt. A templomokból eltávolították a keresztény szimbólumokat, kihordták a padokat, a hideg köveket díszes török és perzsa szőnyegekkel takarták le. Kialakították a mekkai irányt (kible) jelző mihráb-fülkét, hogy az igazhívő muszlimok Mekka felé fordulva végezhessék imájukat, a namazt. A mihráb jobb oldalán kőből vagy fából elkészítették a pénteki szónok, azaz a hátib számára a szószéket, a minbert. Ilyen szószékek csak a dszámikban voltak, csak itt lehetett elvégezni a pénteki istentiszteletet. A kisebb muszlim templomokban, azaz a mecsetekben erre nem volt lehetőség, ott csak a közönséges napi imádkozást végezték a hívek. A keresztény templomokból átalakított dzsámik mellett a hódítók szép számmal építettek maguknak új dzsámikat és mecseteket.5 A dzsámik mellé mektebeket és medreszéket, azaz elemi és középiskolákat,6 imáretnek hívott szegénykonyhákat, fürdőket, a birodalom nagyobb városaiban kórházakat és könyvtárakat építettek. A vallási építmények után megjelentek a kézművesek műhelyei és a kereskedők boltjai is, nagyobb városokban szakmánként elkülönülve. Budán a mai Úri utcának a Dísz tértől a Szentháromság utcáig terjedő részét Csizmadia sornak hívták, mert itt sorakoztak a csizmadiák műhelyei és árusítóhelyei. De külön mahalléjuk volt egy időben a fazekasoknak és külön utcájuk a rézműveseknek. Ez a keleties világ idegennek tűnt azoknak a nyugati utazóknak, akik néhány évvel vagy évtizeddel korábban még a keresztény Buda utcáin jártak. A város új urai és lakói nemcsak az utcákat építették be bódéikkal, de befalazták a templomok és lakóházak ablakait is. Az 1555. augusztusában Budán járt Hans Dernschwam alig ismer rá az egykor virágzó városra: „A házak sorban egymás után beomlanak.

Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és hó elől. A nagy, tágas termeket, szobákat istállószerűen, kőből-agyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincékre nincs szükségük; ezeket szeméttel töltötték meg. Saját házának senki sem ura és gazdája.”7 A házakat annyira körülépítették, „hogy az ember jószerivel rá sem ismer a kapukra és a régi nagy hintóbejárókra. Ugyanis a házak elé – mi több: a házakhoz tapasztva – ereszalját, zsibárusbódékat építettek, melyekben a kézművesek török módi szerint a nyílt utcán ülnek és dolgoznak.”8 Ne feledjük azonban, hogy a középkori Magyar Királyság hajdani fővárosa az oszmánli török időkben csak egy volt a birodalom tartományi központjai közül, majd 1500 kilométerre a birodalom kulturális központjától. Ahogy nőtt a távolság Isztambultól, úgy lettek egyre kisebbek és szürkébbek az épületek, úgy jutott egyre kevesebb pénz a budai dzsámik és középületek építésére. Helyi mecénásban pedig nem bővelkedett ez a távoli végvidék. A legtehetősebbek még így is derekasan kivették részüket ideiglenes új hazájuk építéséből. Valamennyiük közül kiemelkedett Szokollu Musztafa, budai pasa (1566-1578), Szokollu Mehmed nagyvezír unokaöccse, aki a leghosszabb ideig, tizenkét esztendőn át kormányozta a budai tartományt. Musztafa pasa, Budán, Pesten, Székesfehérvárott és Eszéken egy-egy dzsámit, Budán két, Székesfehérvárott, Füleken, Földváron és a szerémségi Nemcsén egy-egy mecsetet, Budán egy nagyobb, Pesten egy kisebb medreszét építtetett.9 De a tartomány végvidék jellege, a háborús viszonyok nem kedveztek a békés építő munkának: „Ugyan minek építkeznénk ? Hiszen egyszer csak itt teremnek a keresztények, és összelövöldözik az egészet. Inkább pénzünk legyen, amit könnyen és bármikor magunkkal vihetünk” – mondták a budai törökök 1605-ben egy már hónapok óta közöttük élő német szolgának.10 Ha a házakra nem is, a dzsámikra és mecsetekre, türbékre és derviskolostorokra azért jutott annyi pénz és akarat, hogy a távolba szakadt muszlimoknak ne kelljen nélkülözniük Allah igéjét. A muszlim hitélet A hódoltsági muszlimok vallásos és erkölcsi életéről az itteni dzsámik és alkalmozottaik gondoskodtak. A legfontosabb személy az imám volt, aki a gyülekezet előtt imádkozva a szertartásokat vezette. Gyakorta ő töltötte be a hátib, azaz a pénteki prádikátor tisztét is. Ilyenkor napidíja még kisebb helyeken is elérhette a 15-20 akcsét, azaz egy janicsár napi zsoldjának háromszorosát. Nagyobb dzsámikban külön hátib szolgált.

A pénteki prédikáció mind vallási, mind pedig politikai tekintetben a muszlim közösség életének jeles eseménye volt. Az első, ún. intő prédikációban a hátibnak lehetősége nyílott, hogy figyelmeztesse a gyülekezet tagjait az iszlám előírásainak betartására. A prédikáció tartalma rendesen kapcsolódott a muszlim vallási naptárhoz: így nyújt alkalmat például a böjti hónap, a Ramazán, vagy Muharrem hava, az Asúra napja a böjtről, az alamizsnaosztásról és a jótéteményekről szóló elmélkedésre, és az ehhez kapcsolódó erkölcsi intelmekre. A prédikáció után a hátib felszólította a híveket az imádkozásra, mire mindnyájan elvégezték imádságukat. Ezután következett a pénteki istentisztelet legünnepélyesebb és politikai szempontból is kitüntetett része, a tulajdonságok szónoklata. Ebben a szónok megemlítette a kalifa, esetünkben az oszmán szultán nevét, ami azt jelentette, hogy mindazokon a területeken, ahol a szultán nevét a hátibok belefoglalták a hutbéba, a szultán volt az úr. A főhatóság kinyílvánításának ezen ünnepélyes formája és a pénzverés a hatalomnak olyan külső jegyei voltak, amelyet a birodalom minden alattvalója könnyen felismerhetett. Ezért olvashatjuk a muszlim birodalmak régi krónikáiban a következő mondatot oly gyakran: Az ő nevére mondták a hutbét és az ő nevére verték a pénzt. Budán erre 1541 szeptember 2-án, a város elfoglalása utáni első pénteki napon került sor a dzsámivá átalakított Nagyboldogasszony-templomban. Dzselálzáde Musztafa török történetíró erről így számolt be krónikájában: „A szent pénteki napon a vallásvédő padisáh ő felsége az államnak összes oszlopaival, a vezírekkel, előkelőkkel, az udvari szolgákkal és az egész sereggel a dzsámiba ment. A müezzinek az imára hívó éneket énekelték s az ezán hangjaival szerencséltették Budun városát és környékét. Az ékesszólású hátib pedig a pénteki imát mondta, Isten és a teremtmények legelsőjének dicsőítése után a győzedelmes padisáh nevét említvén a hutbéban. Az említett napon az egész müszülmán hadsereg sírt örömében, azért, hogy míg a tegnapi napon ama templom a hitetlenség festményeivel volt tele, ma már a paradicsomhoz hasonló dzsámivá alakult át és a korán olvastatott benne. Ilyen állapotban a padisáh hatalmának örökké tartásáért imádkoztak, mint aki a vallás eme szerencséjének szerző oka volt. Hallgattassék meg az ima Isten trónja előtt!”11

Hétköznapokon közönséges prédikátort, egy váizt hallgatott a gyülekezet. Prédikációiban gyakorta ki kellett térnie a híveket leginkább foglakoztató kérdésekre, amelyeket azok kis cédulára írva nyújtottak át neki. Egy-egy ilyen prédikáció megszerkesztése a váizoktól a teológiai ismereteken túl a legkülönfélébb politikai, gazdasági témákban való jártaságot és jó retorikai készséget igényelt. Az igényesebb váizok házi könyvtáraiban ezért olyan kéziratos könyveket találhatunk, amelyek a perzsa, arab és török költészet, az iszlám miszticizmus, vagy épp az álomfejtés birodalmába vezették el a prédikátorokat.12 A dzsámikban több háfiz is volt. Ezek olyan vallásos személyek voltak, akik könyv nélkül tudták az egész Koránt, vagy annak egy-egy részét. Az alkalmazottak közül mind rangban mind pedig fizetségben az utolsó helyen következtek a dzsámiszolgák: egy-két lámpás és gyertyagyújtogató, azaz csiraktár és szirádzsi, mecsetszolga, azaz kajjim, és végül a müezzinek, akiket a budai keresztények is jól ismertek, hiszen naponta ötször is láthatták őket a dzsámik karcsú mináréinak kör alakú párkányain, amint imára szólítják Mohamed híveit, mindig szigorúan meghatározott időben, aminek kijelölésében egy másik dzsámiszolga, az időjelző vagy muvakkit volt a müezzinek segítségére. A dzsámik alkalmazottai nem panaszkodhattak. Békés és veszélytelen munkájukért jobban megfizették őket, mint e veszélyekkel teli távoli végvidék helyőrségeinek katonáit. A 16. században a legalacsonyabb rangú mecsetszolgák napidíja sem igen maradt el a janicsárok zsoldjától, a tartomány nagyobb dzsámijaiban szolgáló imámok fizetsége pedig az oszmán hadsereg legjobban fizetett lovas szpáhijainak zsoldjához közelített. Azokat a dzsámikat, mecseteket és iskolákat, amelyekről az állam nem tudott gondoskodni, az Oszmán Birodalomban oly kiterjedt alapítványi rendszer, a vakufok hálózata tartotta el. Szegények és gazdagok tehetségükhöz mérten igyekeztek eleget tenni vallásuk jótékonysági elvárásainak. A szegényebbeknek gyakran csak arra tellett, hogy szerény napidíjat folyósítsanak azon mecsetszolgák számára, akik haláluk után lelki üdvösségükért elmondanak egy-egy imát. A tartomány katonai-polgári igazgatásának magasabb polcain biztos jövedelmet húzó, jelentékenyebb ingatlanokkal rendelkező hivatalnokok, begler- és szandzsákbégek, defterdárok és kádik bőkezűbb alapítványokat tettek.

Ezek a tehetősebb tisztségviselők felismerték, hogy milyen fontos szerepet játszanak a dzsámik a nép erkölcsi nevelésében és hitéletének ápolásában, s ezért sorra emelték a hírnevüket is öregbítő nagyobb imaházakat, s versengve ostromolták a Portát kérvényeikkel, hogy az általuk kibővített és szószékkel ellátott mecseteket dzsámiknak ismerje el, és engedélyezze bennünk a pénteki istentisztelet tartását és a hutbe elmondását. Valamennyi közül kiemelkedett Szokollu Musztafa budai pasa, akinek módjában állt, hogy a földet, mely neki otthont adott, nagyszámú építkezéseivel gazdagítsa. De a többi budai pasa is kitett magáért: Rüsztem pasa (1559-1563) például Esztergomban mecsetet, iskolát és fürdőt építtetett. A fürdőket igen szerethette, mert az esztergomin kívül Pesten, Székesfehérvárott és Lippán is csináltatott egyet-egyet. Murteza pasa pedig épületek egész sorát javíttatta ki budai kormányzóságának (1626-1630) ideje alatt a saját pénzén. Építkezéseit a pasa életrajzírója Mohamed Nergiszi (1592-1635) és egy hivatalos irat is fenntartotta az utókornak: a pasa rendbehozatta számos magyarországi vár és város falait, tornyait és hídjait, a várakban lévő ágyúszertárakat, hadianyagraktárakat és lőporraktárakat, de több vallási építményt is felújíttatott. Így hozatta rendbe a budai Fethijje dzsáminak és tartozékainak tetőszerkezetét, a pesti kincstári dzsámi födémjét, az egri szultáni dzsámit, amely az Egert elfoglaló Mehmed szultánnak a nevét viselte, valamint a székesfehérvári, a zsámbéki, a paksi, szegedi, simontornyai, gyulai és újlaki kincstári dzsámikat. Palotán pedig, ahol eredetileg nem is volt dzsámi, a városi muszlim közösség kérésének engedve új dzsámit emeltetett.13 Ismert, hogy az iszlám világ azon tagjait, akiket már nem elégített ki az ortodoxia életfelfogása, s akik durva darócba öltözve a keleti városok zsibongó forgatagától távoleső csöndes rendházaikba visszahúzódva vallásos elmélkedéssel törekedtek a leki tökéletesedésre, igénytelen ruházatukról szúfinak, az általuk létrehozott vallási-filozófiai mozgalmat pedig szúfizmusnak szokás nevezni. Az iszlám világ ezen réveteg tekintetű aszkétái más és más módon vélték elérhetőnek a végső célt, a megsemmisülést, midőn a szúfi eggyéolvad az egyedüli tökéletes Ő-vel. Azt az utat vagy ösvényt, amelyen a szúfi elérheti végcélját az iszlám miszticizmus az arab taríka szóval jelöli. A különféle misztikus irányzatokat, amelyeket Európában csak közönségesen dervisrendnek nevezünk, „a szúfit az Istenhez eljuttató út” arab nevéről az oszmánli törökök taríkatnak nevezték. A bektasi dervisrend története

Az iszlám alapvetően közösségi vallás, olyannyira, hogy a muszlimok szerint a kisebb-nagyobb gyülekezetek együtt üdvözülnek vagy éppen kárhoznak el. A Paradicsom eléréséhez pedig elegendő az iszlám öt oszlopának – a hit megvallása, a napi ötszöri ima, az alamizsnálkodás, a mekkai zarándoklat és a böjt – betartása, vagy akár a hősi halál a hitetlenek elleni harcban. Azonban már a hidzsra első századaiban (VII-VIII. sz.) feltünedeztek belső utakat kereső misztikusok, akik az üdvösséget lelki fejlődéshez kötötték, mi több, a mennyországot már a földi életben elérhetőnek tartották. Elképzeléseik keresztény, buddhista, és perzsa hatásokat tükröztek. Gyapjúból – arabul szuf – készült ruhájuk miatt általában szúfinak nevezték őket.14 A szúfi tanok a VIII-X. században kristályosodtak ki, oly nagyhatású mesterek munkája nyomán, mint Haszan al-Baszrí (642-728) vagy Dzú n-Nún al-Miszrí (meghalt 861-ben). A rohamosan terjedő „eretnekség” kihívta az iszlám ortodoxia haragját, amely hamarosan lecsapott az elhajlókra. 922-ben kivégezték a kor leghíresebb mesterét, Halládzs al-Manszúrt, mert egy misztikus utazása során így kiáltott fel: Analhakk! – vagyis: Én vagyok Isten! A X-XII. században a szúfi bölcsek azon fáradoztak, hogy tanaikat az ortodox iszlám szemében is elfogadhatóvá tegyék. A szúfizmus nem áll szemben az iszlámmal – érveltek -, éppen ellenkezőleg, elfogadja és elmélyíti azt. A XII-XIII. század politikai válságai nagy változásokat érleltek a misztikusok számára is, a széthulló muszlim birodalmak romjain virágzottak a szúfi közösségek. Semmi sem akadályozta szerveződésüket, sőt gyakran épp a helyi hatalmak támogatták az első dervisrendeket. A kor bizonytalan életkörülményei pedig nagy tömegeket fordítottak a misztika – a belső világ – felé.15

FORRÁS: TEREBESS HUNGÁRIA KFT
Ágoston Gábor – Sudár Balázs

FOGYÓ HOLD – Tanulmányok a török népi kultúráról – Kartográfiai törekvések a török néprajztudományban

piriBartha Júlia FOGYÓ HOLD

Tanulmányok a török népi kultúráról

Forrás: Folklór és etnográfia 95, Debrecen, 1997

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Kartográfiai törekvések a török néprajztudományban

Törökország történetében a 19. század közepétől felerősödik az a mozgalom, amely a nyelvújítást és a népi kultúra felemelését célozza. Az oszmán dinasztia keretében élő soknyelvű, sokféle kultúrájú és vallású népcsoportokat a turáni eszmerendszer fogta össze és lendítette az új fejlődési irányba.

Ebből táplálkozott a nyelvújítási mozgalom, melynek legelszántabb képviselői a népi írók voltak.[1] Közülük is ki kell emelnünk Ziya Gökalp nevét, aki először vitt a köztudatba olyan fogalmakat mint nemzet, nemzeti kultúra, etnikum. 1923-ban jelent meg A törökség alapelvei [2] című munkája, amelyben megfogalmazza a nemzet mibenlétét, sorra vizsgálja azokat az antropológiai, nyelvészeti és egyéb kultúrhatásokat, amelyek a történelem folyamán a nemzet létrejöttéhez hozzájárultak. Két alapvető fogalommeghatározása miatt idézik gyakran a kultúrtörténészek: ez a medenijet és a harsz. A medenijet az elit kultúráját, a nemzeti kultúrát jelenti, a harsz pedig a népi kultúra sajátossága, eredeti szelleme, alkotóerejének kifejeződése. Ebből táplálkozik a nyelvújítás szándékától áthatva újjászületett török irodalom,[3] indulhatnak meg a nyelvészeti kutatások, és létrejöhetnek a népi kultúra kutatásának intézményei. A tudománytörténet hőskorszaka századunk húszas éveitől kezdődik, és szinte töretlen lendülettel tart a második világháborúig, újabb hullámában a hatvanas évekig. A kezdeti nehézségeken túljutva – ami főleg az európai terminusok pontos fogalmi meghatározását jelenti [4] –, lassan megjelennek az alapvető kézikönyvek. Törökre fordítják A. V. Gennepnek az áőeneti rítusokról írott könyvét, [5] Saintyves folklór kézikönyvét, [6] de saját szerzőgárda is jelentkezik, így Hámit Zübeyir Kosay szerkesztésében 1939-ben megjelenik a Néprajzi kalauz, 1939-ben az Etnográfia és folklórkalauz, 1949-ben Findikoglu-Rustow etnográfiai-kalauza, 1960-ban E. Yener Néprajzi kalauza, 1972-ben Ülkütasirnak A köztársaság és a folklór-etnográfia kutatása, Boratavnak A török népi irodalom 1969-ben, A török folklór 1973-ban és Baykurtnak A török folklór című munkája 1976-ban.[7]

Az anyagi és szellemi kultúra kutatása külföldi kutatók bevonásával indul. Mindenki örömmel tesz eleget a törökök meghívásának, hiszen a szinte érintetlen Anatólia, a civilizáció bölcsője mindenkit nagy reményekkel tölt el, és szakmai sikerekkel kecsegtet. Francia és angol kutatókon kívül magyarok is kapnak lehetőséget, sőt a magyar kutatások és a magyar intézményrendszer szolgál mintaként a török tudományszervezők előtt. A nyelvészeti kutatások terén már bejáratott útja volt a török-magyar tudományos kapcsolatoknak, már a múlt század derekától Budapesten működő Turkológia Tanszék munkáját is jól ismerték a török kutatók, sőt, Németh Gyula, 1916-17-ben megjelent német kiadású török nyelvkönyvének [8] latin betűs átírással közreadott szövegét még Atatürk is tanulmányozta, amikor az arab írásjegyekről a latin betűs írásra való áttérést tervezték.[9] Természetesnek tűnt tehát, hogy amikor a ’30-as években megfogant az Ankarai Egyetem létrehozásának gondolata, a Hungarológiai Intézet megalapítása is szerepelt a tervekben. 1936-ban nyitotta meg kapuit az egyetem Nyelvi?Történeti?Földrajzi Karán belül. [10] Feladata az volt, hogy átültesse a magyar tudományos élet eredményeit, tapasztalatait, megismertesse a magyar történelmet és irodalmat, s magyar nyelvre oktassa a leendő szakembereket. A Hungarológiai Intézet [11] elsőként kinevezett vezetője Rásonyi Nagy László volt, akinek fő kutatási témája a török-magyar érintkezések nyelvi, főként onomatológiai (személynévadás) és történeti problematikája. A Hungarológiai Intézet áldásos munkáját jelzi, hogy a kiválóan képzett szakemberek számos szakmai cikket és szépirodalmi művet lefordítottak. Tayyib Gökbilgin történelmi témájú írásokat, Şerif Baştav Németh Gyula cikkeit, valamint az Attila és hunjai című könyvét fordította. (1962-ben Isztambulban jelent meg.) [12] Tahsin Saraç fordításában második kiadást is megért egy Petőfi-válogatás, Vural Yildirim pedig Kosztolányi és Déry Tibor írásaiból fordított. A török?magyar kulturális kapcsolatok szervezésében, ugyanakkor a tudományos kutatások megindításában és az alapvető intézmények létrehozásában elévülhetetlen érdemei voltak Mehmet Fuat Köprülünek (1890-1966), és Hamit Zübeyir Koşaynak (1898-1984). Mindkettőjük erősen kötődött Magyarországhoz, így nem véletlen tehát, hogy a párhuzamosan meginduló nyelvjárási és néprajzi gyűjtések magyar mintára történtek.

Életrajzaikba pillantva megértjük az okát. Mehmet Fuat Köprülüt 1938-ban a Kőrösi Csoma Társaság, 1939-ben a Magyar Tudományos Akadémia választotta tiszteletbeli tagjává. 1914-ben megjelenő cikkében [13] a szellemi néprajznak mint új tudománynak, kijelöli a helyét a társadalomtudományok rendszerében. Indítványára szerveződik 1927-ben Ankarában az Anatóliai Néptudományi Kör (Anadolu Halk Bilgisi Dernegi), ami rövid idő után nevét megváltoztatva mint Török Néprajzi Társaság (Türk Halk Bilgisi Dernegi) vonul be a tudománytörténetbe. Első kiadványuk, a Néprajzi Hírek (Halk Bilgisi Haberleri) az ország különböző helyein gyűjtött etnográfiai adatközléseket hozza. A gyűjtőmunka megkönnyítésére Gyűjtési útmutatót (Halk Bilgisi Toplayicilarina Rehber) adnak ki. A legnagyobb dolog azonban mégis az volt, hogy az ország különféle vidékein széles körű, szervezett néprajzi gyűjtést indítottak. A török tudománytörténet másik kiválósága Hamit Zübeyir Koşay, archeológus, folklorista, aki az 1930-as években a múzeumok országos igazgatója volt, így pozíciójánál fogva is sokat tehetett a tudományszervezés és a nemzetközi kapcsolatok kiépítése terén.[14] Kiválóan beszélt magyarul, 1917-ben jött Magyarországra, itt végezte a Polgári Iskolai Tanárképzőt, majd Eötvös-kollégistaként 1923-ban az egyetemet. Németh Gyula és Gombocz Zoltán tanítványaként doktorált. Török részről elsősorban ő, magyar oldalról Györffy István volt a kulcsembere a két ország közötti néprajzi együttműködésnek. Györffy Istvánnak a török kultúra iránti érdeklődése közismert. (Alig 14 évesen kezdett ismerkedni a török nyelvvel.) 1909-től gondozta a Kereskedelmi Akadémia Keleti Múzeumának anyagát, lehetősége volt az Akadémia által szervezett törökországi és balkáni tanulmányutakon gyűjtéseket folytatni. Dobrudzsai útjain főként a helynevekkel foglalkozott, és az etnikai csoportok szálláshelyeit vázolta. Az 1916-ban megjelent etnikai térképe máig az egyetlen olyan forrásértékű munka, amely a romániai és bulgáriai török népcsoportokról alapvető támpontot adhat a további kutatásokhoz.[15] A vele közel azonos korú Mészáros Gyula révén is kapcsolata volt a törökséggel, hiszen Mészáros 1904-1996 közötti isztambuli gyűjtései, valamint a Volga-vidéki csuvasok és tatárok között gyűjtött anyaga 1909-ben került a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályára, ahová ugyanabban az évben Györffyt kinevezték gyakornoknak. 1918-ban a Lenárd-féle expedíció tagjaként jelentős munkát végzett Törökországban.

Bár az expedíció célja más irányú volt – a gazdasági együttműködés lehetőségeit kellett kipuhatolniuk – Györffy a néprajzkutató szemével mérte a terepet. Az expedíció munkájáról így számol be: Gyűjtésem anyaga főleg településföldrajzi és a népi építkezés szempontjából fontos. E területet ez irányban még egyáltalán nem vizsgálták. Ez irányban gyűjtésem kimerítő. Nagy súlyt fektettem ezenkívül a földmívelés tanulmányozására is. Gyűjtésünk értékét emeli, hogy megfigyelhettünk a népéletből több olyan jelenséget, melyet a kis-ázsiai kutatók ? akik többnyire nyáron végezték tanulmányaikat – a dolog természeténél fogva nem láthattak.[16] A háborús viszonyok közepette csak üggyel-bajjal térhettek haza, így a kutatóút során készült 650 felvétel közül csak 150-et, és az Észak-Bythiniáról készített etnikai térképet hozhatták haza. Az Isztambulban maradt anyag valószínűleg valamelyik archívumban várja, hogy valaki felkutassa; ami hazakerült, annak pedig a II. világháború végleg megpecsételte a sorsát. Az expedíció tudományos eredményeiről a Kőrösi Csoma Társaság 1922. januári ülésén számol be, s közzéteszi a Társaság akkor induló folyóiratának első számában is.[17] 1921-től több közleménye foglalkozik a török falu településszerkezetével, a népi építészettel és magyar párhuzamaival.[18] Ilyen előzmények után érthető, hogy mindent megtett, amikor lehetőség nyílt a török?magyar tudományos együttműködésre, bár maga többé nem lépett török földre. A közös kutatások, tapasztalatcserék szervezésére a legmagasabb szinten folytak tárgyalások, ezt jól illusztrálja az a tény, hogy 1930-ban a török kulturális miniszter, Ahmed Zeki Vali Magyarországra látogat, sőt egy alkalommal még Györffy szülővárosában, Karcagon is megfordul Tagán Galimdzsán és Györffy István kíséretében. Hamit Zübeyir Kosay személyében nagyszerű partnert találtak, elsősorban neki köszönhető, hogy több magyar kutató tehetett tanulmányutat Törökországban. Ő szervezte meg Bartók Béla 1936-os gyűjtőútját, de rajta kívül Fekete Lajos, Halasi Kun Tibor, Palotay Gertrúd és a Néprajzi Múzeum munkatársa, Tagán Galimdzsán is dolgozhatott ott. A második világháború és az utána következő politikai változások más irányt szabtak a jól induló közös kapcsolatoknak. A törökök figyelme elfordult Nyugat-Európa irányába, bár a Hungarológiai Intézet révén nyelvészeti és irodalmi szálak összekötötték a két országot, de mindebből a néprajztudomány alig részesült.

A kutatás szervezeti kereteinek létrehozásában jelentős lépés volt az 1955-ben alakult Népművészetet és Népszokásokat Vizsgáló Társaság (Halk Sanatlarini ve Ananelerini Tetkik Cemiyeti), újabb nevén a Török Folklórkutatás Társasága (Folklor Araştirmalari Kurumu), amely azóta is működik, konferenciákat szervez, kiállításokat rendez és kiadványok megjelentetését gondozza. 1964-ben Török Folklórintézetet Létesítő Kör (Türk Folklor Enstitütü Kurma Dernegi) néven bizottság alakul, amely 1966-ra létrehozza a Török Folklór Társaságot (Türk Folklor Kurumu), melynek azóta is rendszeresen megjelenő folyóirata a Folklór, számos kiváló, a nemzetközi megmérettetésben is helytálló írásokat közöl. Ezzel egyidőben tűnnek fel olyan folyóiratok, mint Folklórposta (Folklór Postasi), Török Folklórkutatások (Türk Folklor Arastirmalari), Török Néprajzi Folyóirat (Türk Etnografya Dergisi), a meginduló regionális kutatások bizonyítékaként a Szivasz Folklórja (Sivas Folkloru). Az anyagi kultúra kutatásáról azonban kevés szó esik. Amilyen lendülettel indult a kutatási célok, módszerek, az ezeket segítő testületek, archívumok létrehozása, olyan döcögősen alakult a szakemberképzés. A Fuat Köprülü és Hámit Zübeyir Koşay köré sereglett nagy nemzedék ereje fogytán már csak tervként foglalkozhatott az utánpótlás kinevelésével. Törökországban máig nincs független tanszéke a néprajzoktatásnak. 1938-48 között az Ankarai Egyetem Nyelvi-Történeti-Földrajzi Karán Pertev N. Boratav irányításával népköltészet-kurzusokat szerveztek, ugyanezen a tanszéken etnológiai és szociálantropológiai képzés is indult, de a mindenkori vezetők egyéni érdeklődésétől, kutatási területeitől függött, hogy a német iskola vagy a francia etnológia, esetleg az amerikai antropológiai irányzatok valamelyike szabja meg a képzés és a kutatás irányát. Nagy jelentőségű volt a török tudománytörténetben Sedat Veyis Örnek munkássága, aki ugyancsak más pályáról került a népi kultúra kutatására. Teológusként végzett 1953-ban az Ankarai Egyetemen, majd Németországban a Tübingen Egyetemen etnológiát hallgatott, 1960-ban ugyanott doktori szigorlatot tett. Hazatérése után a német iskola szellemével termékenyítette meg a török tudományt, előbb docens, majd 1971-től professzorként szervezi az etnológusképzést. Utóda Orhan Acipayamli, a francia etnológia szellemiségét vitte az Ankarai Egyetemre. Nyugdíjba vonulása után Gürbüz Erginer (S. V. Örnek tanítványa volt) vezetésével folyik a szakemberképzés.

A tudománytörténet rövid ismertetése után lássuk, miként illeszkedik be az európai kutatást jellemző térszemlélet egy olyan kis-ázsiai ország tudománytörténetébe, amelynek tradíciói ugyan más irányt diktáltak volna, mintáért mégis az európai tudomány felé fordult. Az európai néprajzi kutatásban a térszemlélet – a kultúrjavak előfordulási helyét is számbavevő vizsgálat – kialakítása terén kiemelkedő jelentőségű volt Wilhelm Mannhard munkássága.[19] A táji variációkat figyelembe vevő módszer újdonság volt a néprajzi kutatásban. A térszemlélet kialakulásában azonban közrejátszottak a társtudományok, elsősorban a nyelvtudomány, az archeológia és az antropológia, de mindenekelőtt a megsokasodott földrajzi tudásanyag teremtette meg a térbeli látásmód feltételeit. Hogy a nyelvészeti kutatások, nyelvjárási atlaszok terén bevált kartografikus eljárásmód a néprajztudományon belül atlaszkeretekben is alkalmazható, a német munkák nyomán bebizonyosodott. Az első komoly vállalkozások a két világháború között láttak napvilágot.[20] Ami újdonság volt a korábbi próbálkozásokhoz képest, az, hogy a térképre vitt anyag már nemcsak illusztrációként szolgált, hanem a jelenségek térbeli elrendeződéséből kirajzolódó problémák adják a vizsgálat alapját. Az 1937-ben Párizsban rendezett első nemzetközi néprajzi kongresszustól kezdődően minden jelentősebb nemzetközi fórumon felmerült a kartográfia elméleti és módszertani problémája. A török néprajztudomány a bevezetőben vázolt okok miatti majd fél évszázados fáziskésése a térképészeti módszerek alkalmazásában is megmutatkozott. 1975-ben, Isztambulban az első nemzetközi folklórkongresszuson Nejat Birdogan vetette fel a néprajzi atlasz készítésének időszerűségét.[21] Ismerteti a módszer alkalmazásának előnyeit, leginkább azt hangsúlyozva, hogy a módszerrel lehetővé válik a tájegységek közötti kapcsolat kimutatása, s a kulturális elemek elterjedtségének vizsgálata. Felhívja a figyelmet azokra a kérdéskörökre, amelyekre a vizsgálatok során tekintettel kell lenni. Így a folklórjelenségek változására, terjedésére ható tényezőkre, úgymint: etnikai, táji csoportok, vallási csoportok. A paraszti gazdálkodást befolyásoló ökológiai tényezőkre (hegyi falu, erdős vidék települése, folyó melletti település stb.).

A mondák gyűjtésénél a mondaképző elemek térképészeti jelölésére (természeti képződmények, mondahősök nevének előfordulása). Javasolja a népzene sajátosságainak vidékenkénti gyűjtését. Kitér a viselet, a lakodalmas szokások, gyermekfolklór, néptánc, építkezés, gazdálkodás területén gyűjtött adatok kartografikus feldolgozásának jelentőségére. A munkához 1:100 000 léptékű térképek használatát javasolja, s példaként mutatja be saját munkatérképeit. Nejat Birdogan felvetése több szempontból érdekes megvilágítást ad a török néprajznak. Igazodik a minden tekintetben mintaként kezelt európai tudományos szemlélethez, hangsúlyozza azokat az elvárásokat – etnikai csoportok kérdése, vallási megoszlás, ökológiai tényezők szerepe –, amelyek egyébként kerülendő témák Kis-Ázsia országaiban. Olyannyira tabuként kezelt dolgok, hogy a török szerzők, noha tisztában vannak azzal, hogy mit jelentenek az etnikai sajátosságok a kultúrában, az etnikumokat mégsem jelölik, pusztán az adatok származási helyét tüntetik fel. Ez ugyan nagyjából utal az etnikai csoportokra, hiszen nagy valószínűséggel lehet tudni, hogy mely vidéket milyen népcsoportok népesítettek be, de sem pontos statisztikai adatok, sem más adekvát források nem állnak rendelkezésre. Ezzel olyan akadály került a tudományos kutatás elé, amely jó időre megkérdőjelezi az atlasztörekvések lehetőségét. Nejat Birdogan munkája mégis figyelemre méltó, jóllehet, az általa javasolt munkamódszerek, a jelölés nem igazán kiforrottak, az atlasz lapjai nem kezelhetők könnyen, de ez a munka során kialakult volna. Ugyanezen a kongresszuson Hamit Zübeyr Koşay a kultúra találkozási pontjairól beszélt. Arra intett, hogy a kultúrát nem szabdalják politikai határok, hogy azt történeti-földrajzi egységében kell vizsgálni, ha kell, Elő-Ázsiától Kínáig gyűjtsenek összehasonlító adatokat, hogy világosabban kirajzolódjék a migráció révén bekövetkezett változások iránya. Példaként hozza az amerikai szociál-antropológia szemléletét és vizsgálati módszerét.[22] Tehát nem a szemléleten, az ötletek hiányán, hanem sokkal inkább a térséget jellemző kusza politikai viszonyok hatásán múlott, hogy az első nemzetközi folklórkongresszuson felvetett tervet negyedszázad elteltével is csupán törekvéseknek tekinthetjük. Noha az eltelt idő alatt kiváló összefoglaló munkák, a regionális kutatások megindulását illusztráló művek születtek, a kartográfia módszere nem terjedt el a török kutatók körében.

J e g y z e t e k 1. A mozgalomról lásd Germanus Gy. 1984., 106?131; vö.: Naciye Güngörmüs 1992., 16?18; Ömer Seyfettin 1992., 1?5. 2. Gökalp, Ziya 1923.; uő.: Halk medeniyeti Başlangiç. In: Halka Dogru 1329. (1913); uő.: Usullere Dair: Halkiyat?I. Masallar. In: Küçük Mecbua 18. 1338. (1922). 3. A török nemzeti irodalom előfutáraként Ömer Seyfettint (1884?1924) tiszteljük, aki nem kisebb feladatot tűzött maga és pályatársai elé mint azt, hogy a népnyelvet, ezáltal a népi kultúrát az irodalom rangjára emelte. Hárem címmel magyarul megjelent kötetében (ford. Puskás László) 22 novelláját olvashatjuk. 4. Lásd: folklor-halkiyat fogalmak körüli vita. Fuat Köprülü 1914. 5. Gennep 1939. A mű eredeti cím: Rites de passans. 1909. Ford. P. N. Boratav. 6. P. Santyves 1951. 7. A török néprajztudomány történetének első korszakában megjelent fontosabb munkák: H. Z. Koşay 1939; uő. 1951.; uő. 1952.; uő. 1974.; Findikoglu?Rustow 1949.; M. S. Ülkütaşir 1938.; 1966.; 1972.; E. Yener 1960.; S. Baykurt 1976. 8. Németh Gyula: Türkische Grammatik (Sammlung Göschen 771), Berlin-Leipzig, 1916.; Türkisches Lesebuch mit Glossar. Volksdichtung und moderne Literatur (Sammlung Göschen 775), Berlin-Leipzig, 1916.; Türkisches Übungsbuch für Anfänger (Sammlung Göschen 778), Berlin-Leipzig, 1917. 9. Az új török ábécé létrehozásánál a magyar nyelv rendszerének hasonlósága, a magánhangzó-illeszkedések, a ragozás, a két nyelv közös artikulációs bázisa miatt érdeklődtek a magyar írásrendszer iránt. A magyar nyelvújítás eredményei és módszerei szolgáltak mintául. 10. Az Ankarai Egyetem Bölcsészettudományi Karának neve: Ankara Üniversitesi Dil ve Tarih?Cografya Fakültesi. 11. Az ankarai Hungarológiai Intézet történetét ismerteti Kakuk Zsuzsa 1990., 116?126. 12. Kakuk Zsuzsa 1990., 116?126. 13. Fuat Köprülü. Ikdam Gazetesi, 1914. febr. 6. 14. Kakuk Zsuzsa, im. 15. Györffy István 1916., 390?405. 16. Kőrösi Csoma Arch. I., 1921., 252. 17. Györffy István 1921., 250?251.; uő. 275?276.; uő. 1929., 17?18.; 1929., 16?17.; 1929., 15, 19. 18. Bartók kutatóútját az I. nemzetközi folklórkongresszuson elhangzott előadásában is említi, sőt Bartók három előadásának szövege is megjelent Törökországban. Koşay, H. Z. 1976., 195?201.; vö. Arsunar, F. 1937. és Bartók 1936. 19. Barabás J. 1963., 28. 20. Barabás J. 1963., 43. 21. Birdogan, Nejat 1976., 75?78. 22. Koşay, Hamit Zübeyir 1976., 195?201. I r o d a l o m -Arsunar, F. 1937 Béla Bartok ‘un üç konferansi. In: Ankara Halkevi Yayini, 18. 1936. ? Anadolu ‘nun pentatonik melodileri -Baykurt, S. 1976 Türkiye ‘de Folklor. Ankara -Birdogan, N. 1976 Türkiye Folklor ve Etnografya Atlasi. In: Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. I. C. Genel Konular. Ankara -Findikoglu, Z. F. 1949 Folklor ve Etnografya Kilavuzu. Ankara -Gennep, V. 1939 Folklor. Ankara -Gökalp, Z. 1922 Asullere Dair: Halkiyat?I. Masallari. In: Küçük Mecbua 18. 1338. 1913 Türkçülügüm Esaslari. Ankara, 1923; Halk Medeniyeti ve Başlangiç; In: Halka Dogru. 1329 -Güngörmüş, N. 1992 Magyar tudósok szerepe a török nyelvújítási mozgalomban. In: Jászkunság, 3. sz. -Györffy I. 1916 Dobrudzsa. In: Földrajzi Közlemények; 1921 A Lenárd-féle kisázsiai expedíció. In: Kőrösi Csoma Archívum. I.; A török falu. In: A Falu. nov. 15.; uo. dec. 15.; 1929 Törökországról. In: Levente, jan. 1.; A török nép és életmódja. In: Levente, jan. 15.; A török népművészet. In: Levente, febr. 1.; A török nép jövője. In: Levente, febr. 15. -Kakuk Zs. 1990 Az ankarai Hungarológiai Intézet története. Keletkutatás, Tavasz. -Koşay, H. Z. 1939 Etnografya ve Folklor Kilavuzu. Ankara; 1951 Ankara Budun Bilgisi. Ankara, 1939.; ? Alaca?Höyük. Ankara; 1952 Halkbilgisi Kilavuzu. Istanbul; 1974 Makaleler ve Incemeler. Ankara; 1976 Türk Folklor Araştirmalarinda Mukayese ve Tarihî Metoda Yönelis. In: I. Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri I. C. Genel Konular. Ankara. -Köprülü, F. 1914 Yeni Bir Ilim: Halkiyat?Folklore. In: Ikdam Gazetesi, febr. 14. -Németh Gy. 1916 Türkische Grammatik (Sammlung Göschen 771). Berlin?Leipzig, Türkisches Lesebuch mit Glossar. Volksdichtung und miderne Literatur (Sammlung Göschen 777). Berlin-Leipzig,; 1917 Türkisch-Deutsches Gesprächsbuch (Sammlung Göschen 777). Berlin -Leipzig; Türkisches Übungsbuch für Anfänger (Sammlung Göschen 778). Berlin- Leipzig -Örnek, S. V. 1971 Türk Halkbilimi. Ankara, 1977.; Anadolu Folklorunda Ölüm. Ankara -Saintysves, P. 1951 Folklor Elkitabi. Istanbul -Ülkütaşir, M. S. 1972 Cumhuriyetle Birlikte Türkiye ‘de Folklor ve Etnografya Çalismalari. Ankara; 1976 Türkiye Türklerinde Ad Verme ile Ilgili Gelenek ve Inançlar. In: I. Uluslararasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. I. C. Genel Konular. Ankara -Yener, E. 1960 Etnografya Kilavuzu. Ankara
Bartha Júlia

FOGYÓ HOLD – Tanulmányok a török népi kultúráról – Hagyományos árucsereformák a keleti kereskedelemben

grafika_magyar-torok_kereskedelmi_forgalom_alakulasa_2001-2012_1Bartha Júlia FOGYÓ HOLD Tanulmányok a török népi kultúráról

Forrás: Folklór és etnográfia 95, Debrecen, 1997

Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

Hagyományos árucsereformák a keleti kereskedelemben A keleti civilizáció, a kereskedelem fejlődése minden bizonnyal összefügg a Kína-Kelet-Turkesztán-Pamír-Perzsia-Európa útjait összekötő nagy nemzetközi árucsereforgalmat bonyolító útvonallal – történelmi terminológiával: a selyemúttal. Időszámításunk előtt a 2. századtól már létezett ez az útvonal, s élénk forgalmat bonyolítottak rajta. Nemcsak selymet, hanem mezőgazdasági termékeket, fűszer-féléket, kerámiát szállítottak, s nemcsak az árucsereforgalom, hanem az érintett országos kulturális migrációja is ehhez az útvonalhoz kapcsolható. A szárazföldi kereskedelem fejlődése és fellendülése a muszlim országokban a mekkai zarándoklatokkal is kapcsolatba hozható, hiszen az évente ismétlődő zarándoklatok óriási tömegeket mozgósítottak, amelyek ellátásához töménytelen mennyiségű árura, főleg élelmiszerre volt szükség. A muszlim országok kereskedelme a 8-10 századra óriási fejlődésen ment át. A kereskedelmi útvonalak behálózták Kis-Ázsiát, az Arab-félszigetet és Észak-Afrikát. A karavánutak mentén szerájok épültek, ahol az utazók megpihenhettek, feltölthették megfogyatkozott víz- és élelmiszerkészletüket, s áruik egy részétől is megszabadulhattak. A szerájokhoz hatalmas raktárak tartoztak, hovatovább a nagybani kereskedelem központjaivá váltak. A nagykereskedők itt raktározták és árulták feldolgozatlan áruikat és adták tovább a helybéli kiskereskedőknek.

A nemzetközi kereskedelmi utak mentén hatalmas városok jöttek létre, kialakult az árucsere-forgalom intézményrendszere. Kezdetben csak a szerájokban, később azokon kívül is óriás raktárépületek épültek, melyeket funduq-nak, vagy hán-nak neveztek.[1] Nagy kiterjedésű udvarokat zártak közre a 2-3 emeletes közraktárak, melyeket fedett átjárók kötöttek össze. A hánok nemcsak raktározták az árukat, hanem egymással is árucsere-kapcsolatban álltak. Az allepói üvegedényeket szíriai termékekkel együtt damaszkuszi kereskedők árulták, az Indiából származó ámbra, fűszerek és értékes faanyagok az egyiptomi kristályüvegekkel és szövetekkel egyiptomi zsidók hánjaiban halmozódtak. A közepes nagyságú városokban a hánok száma száz alatt lehetett, de a nagyvárosokban, mint Kairó vagy Bagdad, melyek a muszlim hitélet és kereskedelem szervezésének központjaivá váltak a kora-középkorban, a hánok száma több százat is elérhetett.[2] A hánok a tőzsde szerepét is ellátták, áraikat a mindenkori kereslet-kínálat határozta meg. A Koránban lefektetett törvények szerint az állam csak háború vagy éhínség idején avatkozhatott az árak szabályozásába, akkor is csak az alapvető élelmiszerek – kenyérgabona, datolya, olaj – esetében. Forgalmuk kiváltképp a zarándokútra induló karavánok összeverődésének idején nőtt meg, több tízezer embert kellett főleg élelmiszerrel ellátniuk.[3] A leggazdagabbak azonban minden bizonnyal a kézművesek, ékszerészek, kelmeárusok hánjai voltak. Népes kiszolgálószemélyzet, teherhordók, árukezelők, kutyás éjjeliőrök biztosították a zavartalan kereskedelmet és az áruk biztonságos őrzését. A nagyvárosokban, kikötők mellett vásárokat rendeztek, ahol főleg gabona, datolya, olaj, szőnyeg, aszalt gyümölcs, sózotthal, szappan és faáruk cseréltek gazdát. A vásárokat a városok központi helyén, nagyforgalmú tereken vagy kikötők szomszédságában tartották.[4] A török nyelv perzsa eredetű jövevényszóval (pazar, bazar) jelöli a vásártartásra kijelölt napot.[5] Hagyományos csütörtöki (persembe pazari) és keddi (sali pazari) vásárokat tartottak, s nyilván a hét utolsó napja is vásárnap volt, mert pazar szóval is illették.[6]

A vásári forgatag, az árubőség és az állandó vásárhelyeken jöttek létre a keleti kereskedelmet leginkább jellemző bazárok. Eredetileg fedett utcasorok voltak, amelyekre kétoldalt nyíltak az üzletek. Elsősorban az éghajlattól függött, hogy milyen formában alakították ki a a bazárokat. A középkori Iránban Turkesztánban, a Kaukázuson túli vidéken, Afganisztánban és Mezopotámiában a bazárokat boltíves tetőkkel borították, de Szíriában és Egyiptomban, ahol kevés a csapadék, a gerendákra terített gyékényszőnyeg is megtette. A Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén nyitott bazárt építettek, de a járókelőket szélesre hagyott eresz védte az esőtől.[7] Törökország területén ma is megtalálható mindkét forma. A csapadékos vidéken a fedett bazár jellemző, míg Belső-Anatólia városában a nyitott bazár. A boltok és kézművesműhelyek rendszerint együtt épültek, s mindmáig így is működnek, megvalósítva az árutermelés és kereskedelem komplex egységét. A bazárok ily módon rendszerint egyetlen szakma, céh kézműveseit is kereskedők fogták össze. Valóságos utcasorokat alkottak a különféle mesterségek és üzleteik. Jó részüket szinte érintetlenül megőrízte az idő, mások viszont az átalakuló életmód áldozatául estek. Legszemléletesebben talán a nemezelők esete példázza az utóbbit. Törökországban Balikesir környékén, Afyonban, Konyában, ahol még élő mesterség a nemezelés utcasorra fűzve egymás mellett találunk 10-12 boltot és műhelyt, Iszpartában pedig már csak az utcanév utal a hajdan volt pezsgő életükre. Általánosan elmondható, hogy a nagy bazárok a települések központjában jöttek létre, közéjük szétszórtan telepedtek meg az egyéb szakmák – pékek, pecsenyesütők, italárusok bódéi: A szakmánkénti tömörülés nemcsak az árak, hanem a minőség ellenőrzését is szolgálta. A kontárokat nem tűrték maguk között, szigorúan büntették őket. Apróbb csalások azonban mindig is voltak, az aranyművesek „finoman ráleheltek a mérleg egyik serpenyőjére, vagy viaszt ragasztottak az aljára”. A súlyok nem voltak egységesek. Nemegyszer városonként sőt mesterségenként változtak. A ratl Mekkában 120 dirhemet ért (1 dirhem = 3,28 gr), Kairóban 440, Bagdadban 130, Damaszkuszban 600, Szíriában 600, Aleppóban 720, Konstantinápolyban 1200, az Eufrátesz-parti Harranban 720, Jeruzsálemben 800, dirhemmel volt egyenértékű. A szabvány szerinti könyök hat ujjnak felelt meg. (Egy ujj 6 egymás mellé tett árpaszem szélességének felelt meg, egy árpaszem viszont 6 egymás mellé fektetett öszvérfarokszőrrel volt egyenlő szélességű.)

Nem csoda, hogy kevesen ismerték ki magukat a mértékegységek között. Annak ellenére, hogy a mértékegységeket hitelesítették, a fémek ötvözetét szabványok írták elő nem kevés bonyodalom származott a számításokból, jócskán akadt dolguk a bazárok rendtartóinak. A korabeli magyar források közül 1553-ból Dernschwam János [8] feljegyzései a legbecsesebbek, aki Konstantinápolyban kereskedőudvarok, vámházak, boltok, szatócsbódékon kívül bedesztenekről [9] is tudósít: „… a bedesztennek nevezett két nagy kereskedőcsarnokot, amelyet a császár kőből építtetett és boltoztatott amelyekben mindenféle aranyholmit és selyemárukat árulnak (…) ennek a két kereskedőháznak felül nincsenek boltozatai csak négy faluk áll és középen néhány pillér és elválasztó fal, két szintben, erős kváderkőből; a templomokhoz hasonlóan ezeken nyugszik a boltozat; az ablakok a magasban vannak. És a falak mentén minden árussorban magasított dobogók állnak, melyek másfél bécsi rőf magasak, kifelé pedig két rőf szélesek, miáltal hat ember egymás mellett elfér a piaci árussoron. (…) Ez a két kereskedőcsarnok a legelőkelőbb egész Konstantinápolyban, bennük sok-sok országból érkezett mindenféle selyemholmit árulnak a különböző nemzetiségű kalmárok.”[10] Minden bizonnyal a mai isztambuli fedett bazár elődjéről kaptunk képet. Minden bazársoron megtalálható a nyalánkságok szentélye, az édességbazár, ahol helvát és más keleti ínyencséget, mézes ostyát, cukorkát, gránátalmával, gyömbérrel, ánizzsal ízesített finomságokat árulnak. A török árucserét tekintve nincs olyan éles határ a bazár és a piac között, mint gondolnánk. Ha meg kellene fogalmaznunk a különbséget, azt kell mondanunk, hogy a bazár értékes áruk és kézműves műhelyboltok, a piac pedig idényáruk, kommersz termékek árucseréjének színhelye, kerete. A vásár és bazár fogalma többé-kevésbé napjainkban is fedi egymást. A piacot csarsi (çarşi) névvel jelöli a török nyelv, ami az elárusító helyre, térre utal.[11] A piactartás idejét nem szabályozták, emberemlékezet óta a városokban exponált helyeken minden nap tartanak piacot, ahol szezongyümölcsöt, zöldségfélét, sajtot árulnak. A falusi termelők ide hozzák portékáikat, a nomádok a kecskebőrtömlőbe ömlesztett sajtot. Azonban helyileg jól elkülönítik az élelmiszer- és takarmánypiacot, és állatpiacot, ahol éppúgy árulnak nyergelni való szamarat, áldozati állatnak szánt juhot, mint asztalra való szárnyast. A középkor óta a keleti városokban a bazárok, vásárok, szabadtéri piacok, szatócsboltok mellett sajátos színfoltot jelentettek a vándorkereskedők, akik apró csecse-becséket, olcsó árukat kínálva rótták az utcákat. Nyaranta jégárusok lepték el az utcákat, s tömbökben vagy reszelt pelyhekben árusították a gyümölcsök, serbet hűtésére használt jeget. A forró égövi országokban töménytelen mennyiséget használtak el nyaranta, ezért jó előre biztosították a kellő mennyiséget.

Télen hatalmas medencéket engedtek tele forrásvízzel. A tetején képződött 2-3 cm-es réteget baltával, csákánnyal felszerelt munkások hada aprította, s csúsztatta a külön e célra épített boltíves vermekbe. Több száz tömb jeget halmoztak fel a jégtározókba, ahonnan a mozgó jégárusok vételezhették készletüket. Ahol mód volt rá, Perzsiában és Afganisztánban jégtározó barlangokban tárolták a jeget, Mezopotámiába az iráni hegyekből szállították. Itt állami irányítás alatt állt a jégelosztás.[12] A vízárusok éppúgy hozzátartoztak a keleti utcák képéhez, mint jegesek. Folyókból a városokat összekötő vízvezetékekből töltötték fel tömlőiket „egy szamárra jobbról, balról egy-egy vizestömlőt raknak, hajtója utcáról utcára menve rikoltozza, hogy „vizet vegyenek”, az árát pedig a kimért mennyiségben szabja.” – írja Georgievics Bertalan, Egy fogoly útja Törökországban címmel 1526-39-ben írt feljegyzésében.[13] A víznél nagyobb kincs nincs a forró éghajlatú országokban. Különösen a kora-középkori zarándoklatok idején nőtt meg az értéke, amikor a zarándokútvonalba eső városok lakossága a többszörösére duzzadt. Aly Mazahéri írja: „1011-ben az utazás ideje alatt egy pohár víz kétszáz ezüstbe került; 1012-ben a garmaták betömték a kutakat, 15 ezer ember lelte halálát”.[14] A mozgó vízárusok azóta nem tömlőből, hanem mívesen munkált, hátukon hordott víztartályból ibrikkel töltik a vizet, de ma is hozzátartoznak a keleti városok képéhez. A kereskedőréteg a társadalmi rangsorban mindig megbecsült helyen állt. Rendszerint külön városnegyedekben laktak. Ibn Battúta [15] 14. századi arab utazó így jellemzi a Földközi-tenger partján fekvő Antalya viszonyait: „A város különböző rétegei teljesen elkülönülnek egymástól. A keresztény kereskedők egy kikötő elnevezésű területben laknak. Városrészüket fal veszi körül. (…) A mohamedán lakosság magában a városban lakik. Itt van a főmecset, egy medresze, sok fürdő, hatalmas piacok.” Az oszmán birodalomban, szinte csak a kereskedők járhattak-kelhettek szabadon. Dernschwam János már idézett írása szerint: „A zsidók és az idegen kereskedők Lengyelországból, Oroszországból, Oláhországból és Magyarországról foglalkozásuk űzése céljából ki- és beutazhatnak. Mindenütt szabadon közlekedhetnek árujukkal, csak a vámot kell megfizetniük a császárnak. Abban a szerájban szállnak meg, amelyikben akarnak, a saját viseletükben járhatnak, kelhetnek.”[16] Szabad mozgásterük lévén nemcsak az árujuk jutott el idegen tájakra, hanem az információkat is hozták-vitték. Nem egyszer a változások hátterében is ők álltak. Idegen népek kultúráját honosították meg, ha megragadtak valamely területen.

Nekik köszönhetően terjedt el a keleti civilizáció számos eleme Európában. Távol- és Közel Keleten a kínaiak, arabok, görögök, törökök, örmények közül kerültek ki a legjobb kereskedők, akik a világ minden tájára eljutottak. A közlekedés forradalma nem hagyta érintetlenül a keleti országokat sem. A régi karavánutak nyomán műút fut, autókonvojok szállítják az árukat, a hagyományos árumozgatás, teherhordás módszerei számos helyen megmaradtak, a nagy kontraszt ellenére jól megférnek egymás mellett. J e g y z e t e k 1. Mazahéri, 1989. 236. 2. u.o. 237. 3. A bagdadi kalifák a 10. században rendelték el, hogy a mekkai zarándokok nagy csoportokba verődve, karavánokkal utazzanak. Bagdad, Kairó mellett a muszlin kereskedelem központjává is vált. Mazahéri, 1986. 28. 4. Mazahéri, 1989. 238. 5. Türkce sözlük (Török értelmező szótár) 1988. 1171. pazardzsi = vásározó, pazarbasi = vásárt irányító rendész 6. A pazar átvitt értelmű jelentése a törökben: bőség 7. Mazahéri, 1989. 239. 8. Dernschwam János az erdélyi sókamarák vezetője 1553-55 között a Verancsics Antal vezette követséghez csatlakozva felkereste a szultán kisázsiai táborhelyét. Utijegyzetét Tardy Lajos adja közre. Tardy, 1977. 277-414. 9. A perzsa eredetű bezzázisztán hosszasan formálódott, míg a bedeszten alakot felvette. Fedett csarnokot jelent, amelyben értékes árukat kínálnak. 10. Tardy, 1977. 350. 11. Csarsi (çarsi – çar – şu) Perzsa eredetű szó. Csár = négy, şu = oldal. Piacot jelent, azt a négyoldalú teret, ahol a boltok, bódék találhatók. Türkçe sözlük, 1988. 281. 12. Mazahéri, 1989. 215-252. 13. Közreadja Tardy, 1977.182. 14. Tardy, 1977. 277. 15. Ibn Battúta (Mohamed ibn Mohamed Ibrahim ibn Mohamed ibn Ibrahim, ibn Juszuf Abú – Abdullah), a középkor legnagyobb arab utazója, 1304-1377. élt. Bejárta Kínát, Indiát, a mongol Aranyhorda területét, a kisázsiai országokat és Afrika jó részét. Kiváló megfigyelő volt, feljegyezte a különféle népek szokásait, áruikat, áraikat. Nem a földrajzi feljegyzései, hanem a néprajzi adatai miatt lehet hálás neki az utókor. A mintegy 30 éven át tartó utazása 75 ezer mérföldnyi utat járt be, túlszárnyalva elődei és a kései utódok teljesítményeit is. Utijegyzeteinek kivonatát arab, török, angol, francia nyelvek után 1964 óta magyarul is olvashatjuk Boga István fordításában. 16. Dernschwam János: Utazás Konstantinápolyban 1553-55. Tardy, 1977. 277-414. I r o d a l o m -Brett, Michael – Forman Werner 1985 A mórok. Az iszlám nyugaton. Budapest -Dankó Imre 1991 A javak cseréjének néprajza. Debrecen -Goldziher Ignác 1980 Az iszlám. Budapest. -Ibn Battúta zarándokútja és vándorlásai (ford. Boga István és Prileszky Csilla) Budapest, 1964. -Mazahéri, Aly 1989 A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Budapest -Sakhai, Essie 1991 A keleti szőnyeg. Budapest. -Tardy Lajos 1977 Rabok, kalmárok az Oszmán Birodalomról. Budapest. -Türkçe sözlük. Ankara, 1988.
Bartha Júlia

FOGYÓ HOLD – Tanulmányok a török népi kultúráról – Adatok az anatóliai törökök rokonsági rendszeréhez

gelin1Adatok az anatóliai törökök rokonsági rendszeréhez

A rokonsági rendszerek, a vérségi alapú társadalmi intézmények kutatása a múlt században indul Morgan, L.H. munkájával.[1] A morgani eredmények hatására fordul a figyelem a világ népeinek rokonsági rendszere felé, a természeti népekkel foglalkozó munkák nagy teret szentelnek a társadalmi háttér megrajzolására, elemzésére, feltárva a különféle népek, népcsoportok vérségi alapú intézményrendszerét. A különböző osztályozási kísérletek közül csak azok állták ki az idő és a tudomány próbáját, amelyek tekintettel voltak a rokonsági rendszer mögötti gazdasági alakulatokra is.

A kiinduló koncepció minden osztályozási kisérlet esetén a morgani felosztás volt.[2] Morgan a leíró (descriptív) terminológiák osztályozását három nyelvcsaládra bontva végezte, részletesebben foglalkozott az árja, szemita és az uráli családok rendszerével. Az utóbbi jelentett legnagyobb problémát számára, ugyanis mindazokat amelyeket nem tudott sem az árja sem a szemita nyelvekhez sorolni, turáni családnéven foglalta össze. Kivéve a kínait és a rokonnyelveit. A turániból kiemelte az ugor és a török ágakat, uráli néven független csoportot alkotva belőlük. Morgan a rokonsági terminológia két különböző formáját a leírót (descriptív) és az osztályozót (klasszifikáló) különítette el. A két forma alapvető különbsége abból ered, hogy a leíró, az egyenesági és az oldalági rokonokat különböző terminusokkal választja el egymástól, míg az osztályozó az egyenesági és oldalági rokonokat azonos kifejezéssel illeti az ágakat terminológiailag összemossa.[3] Az európai néprajztudomány, az európai etnológia nagy gonddal tanulmányozza a vérségi alapú társadalmi intézményeket. Bár a történelem folyamán formájukat és társadalmi súlyukat tekintve is változtak ezek az intézmények, ennek ellenére elemzésük napjainkban is hasznos lehet, mert számos archaikus vonást megőriztek. Az anatóliai törökség rokonsági rendszere rendkívül összetett. Körvonalazható a törzsi- nemzetségi szervezet, illetve ezek lassú bomlásának eredményeként a városi és falusi, a letelepedett életformához kötődő rokonsági rendszer, a nagycsalád és a kiscsalád. Összefoglaló terminusait tekintve elsőként a törzset (aşiret) kell említeni. A törzshöz való tartozás a társadalmi tudat része ma is, nem etnikai csoportokhoz, hanem valóban konkrét nevekkel jelölt törzshöz tartozást takar. A nemzeti hagyomány 22 oguz törzset tart számon, leszármazottainak szokásaiban ma is eleven az atyák tiszteletére bemutatott állatáldozat, sőt a sírjeleikre a törzsi összetartozás jelét a tamgát is felvésik.[4]

Eleven társadalmi intézmény a nemzetség (boy, kábile). Egymással vérségi kapcsolatot feltételező gazdasági és társadalmi egységet takar. Nemcsak az élőket és a holt elődöket sorolják nemzetségbe tartozónak, hanem a jövendő utódokat is. Az apai leszármazási rend (ataerkil) jellemzi. Vertikálisan tartja számon a leszármazottakat. A nemzetségbe tartozók megjelölésére szolgáló terminus a kandaş — vér- társ [5] az ugyanabból a vérből való, azonos vérségi leszármazottakat jelölő terminus, egyúttal mutatja azt is, hogy a nemzetség és a rokonság nem egymást fedő fogalmak. A rokon (akraba) fogalma a horizontális kapcsolatot jelöli amelybe már beletartoznak az oldalági rokonok is. Aktív rokonsági intézmény a nagycsalád értelmű soy, [6] amely az élőket az apai rokonokat és a házasság révén hozzájuk kapcsolódóakat foglalja magába. Alapját képezi a családi munkaszervezetnek, egyben gazdasági és jogi egységet takar. Mi sem bizonyítja ezt jobban mint az, hogy gyakori a rokonházasság, ahol csak apaági rokonok jöhetnek szóba, s amely minden bizonnyal a közös vagyon egybentartását célozza. A nomád állattartó yürükök nagycsaládszervezeteit szemléletes példával illusztrálja Ali Tanyildiz: a Honamli yürükökről írott könyvében.[7] A sátor népe az apa és a család nagyasszonyának (a legidősebb nő) tartozik feltétlen engedelmességgel. A családot érintő döntésekben az apa szava megfellebbezhetetlen. A lányok házasság után elhagyják a családot, a fiúk azonban nem költözhetnek el, a menyeket befogadja a család, de a fiatal házasok nem verhetnek új sátrat maguknak, kötelesek a többiekkel egy fedél alatt élni. (A menyasszony, ill. újasszony rokonsági fokára ill. a családban elfoglalt státuszára utal az elnevezése: gelin — gelen = jövőt, a családba jövőt jelenti.) Ugyancsak az alárendelt szerepére utal az a szokás, hogy csak akkor szabad szólnia, ha halaszthatatlan közlendője van, akkor is csak azután, ha engedélyt kapott rá. A feltétlen tiszteletadás jele az idősebbeknek nemre való tekintet nélkül kijáró kézcsók.[8] A nagycsalád, mint vérségi összetartozáson alapuló társadalmi- rokonsági alakulat szinte érintetlenül él még a kirgiz, türkmén, tahtadzsi, krími tatár, üzbég, kazah etnikai csoportoknál, [9] elsősorban a nomád életmódot folytatók körében, hiszen maga az életforma diktálta követelmény az összefogottság, egymásrautaltság. Meglehetősen zárt közösségek jellemzik ezeket a csoportokat.

A zártságot nemcsak az életmódból következő törvényszerűség, hanem a vallási endogámia is elősegíti. A nomádok esetében elképzelhetetlen hogy szunnita alavitával házasodjon, holott mindkettő muzulmán. Azonban a megtelepedéssel törvényszerűen velejár a korábbi kötődések fellazulása, a helyi közösségekbe való beolvadás. Két nemzedékváltás után már csak a kettős identitástudatot találja legjellemzőbb vonásnak a felületes szemlélő. Többnyire nyelvcsere is végbemegy, a törzsi- nemzetségi hovatartozás beépül a történelmi tudatba, de már etnikumhoz kötődés nélkül. Azonban a rokonsági terminusok időtállóbbnak bizonyulnak. A városi életformához köthető terminológiai rendszer még nem követi a változást, erre csak gondos vizsgálatok után derülhetne fény. Olyan vizsgálatokra gondolok, amely a terminusok etimológiáját és a hozzájuk tapadó társadalmi-gazdasági jelentésvetületet egyidejűleg érinti.

Alább lássuk a városhoz kötődő terminusok rendszerét: [10] Konszangvinikus rokonság + 4 =ükapám büyük babamin büyük babasi dedemin dedesi ükanyám ninemin ninesi +3 = dédnagyapám a mai törökben összefoglaló terminusa nincs leíró terminussal dedemin babasi — büyük babamin babasi dédnagyanyám ninemin annesi +2 = nagyapám büyük babam, dedem nagyanyám ninem, ebem +1 = apám babam, ata, atam 0 = EGO -1 = bátyám agabeyim öcsém erkek kardesim (fitestvérem) nővérem ablam húgom kiz kardeşim, bacim fiam oglum lányom kizim -2 = unokám torunum -3 = dédunokám torunumun cocugu -4 = ükunokám torunumun torunu Összefoglaló terminusok +3 = dédszüleim nincs rá összefoglaló terminus +2 = nagyszüleim dedemgil +1 = szüleim ebeveyim, anne babam, ailem 0 = testvéreim kardeşlerim -1 = gyermekeim cocuklarim, bebelerim, yavrularim evlâdim -2 = unokáim torunlarim -3 = dédunokáim torunlarimin çocuklari -4 = ükunokáim torunlarimin torunlari Oldalági rokonság +1 = apa fitestvére (nagybátyám) amca, emi anya fitestvére dayi apa nőtestvére (nagynéném) hala, bibi (a kelet-anatóliai nyelvjárásban) anya nőtestvére teyze (első jelentésben rokonsági terminus, de idegenek megszólításként is használják, ha az egonál idősebb nőről van szó) 0 = apa és anya testvéreinek gyermekei kuzenler unokabátyám amcamin oglu (unokaöcsém is) dayimin oglu unokanővérem amcamin kizi (unokahúgom is) dayimin kizi – 1 =fi- és nőtestvérek gyermekei yengeler (nem tesz különbséget a nemek között) Affinális rokonság +1 = apa és anya fitestvérének felesége (nagynéném) yenge (azonos szóval jelölik mindkettőt, megszólítás: név + yenge) apa és anya nőtestvérének férje (nagybátyám) enişte — eniştem (megszólítás: név nélkül pusztán enişte mint tiszteletteljes megszólítás) fitestvérem felesége yenge — yengem nőtestvérem férje enişte fiam felesége (menyem) gelin — gelinim lányom férje (vejem) damat — damadim güvey — ic güveyi (ha a vő a lány családjához megy lakni, ami igen ritka eset) 0 = férjem, uram kocam, beyim, erim, esim feleségem karim, hanimim, eşim, zevcem +1 = házastárs apja (apósom) kayin babam, kaynata (-m) házastárs anyja (anyósom) kaynata (-m) házastárs nőtestvére (sógornőm) görümce (görümcem) házastárs nőtestvérének férje (sógorom) enişte (eniştem)

A megjelölésekből kiderül, hogy részint leíró, részint osztályozó terminológiai rendszerrel állunk szemben. A városi rokonsági rendszerben is kirajzolódik a nagycsaládszervezet, hiszen mindenkit számon tartanak, holott városban kiscsaládos sejtekkel találkozunk a nagy család illetőleg a kiterjedt rokonság legfeljebb csak ünnepeken vagy temetéseken érintkezik egymással. A faluhoz köthető paraszti gazdálkodás ugyancsak a nagycsaládszervezetre épül. A településrend is ennek alárendeltje. Egy bokorban, kerítetlen telkeken egymás mellett lévő házakban laknak ugyanazon gazdaság kiszolgálói. Azonban a modernizációval óhatatlanul együttjáró elvándorlás gyengíti a család munkaerejét. A nagycsaládszervezet lassú bomlásával egyidejűleg a kiscsalád (aile) munkaerejének, tekintélyének egyensúlyban tartására megjelenik a műrokonság intézménye, amelyen belül a kirvelik tölti be az elsődleges szerepet. A kirvelik a műrokonság egyik formája, amikoris két család között nem vérségi kapcsolaton alapuló kötelék jön létre. A kirve státuszát tekintve a keresztszülőnek felel meg, csak férfi lehet, s miként a kapcsolat megpecsételését szolgáló ünnepség, a szünnet – metélkezés – is mutatja, kirve-t csak fiúgyermeknek választanak. A kirve tartja a gyermeket a metélőkés elé, fogja kezét, lábát. Részese tehát a gyermek életében bekövetkezett fordulópontnak, a tulajdonképpeni avatásnak, amely után megváltozik a gyermek státusza a családban. A zsidókkal ellentétben, a muzulmánoknál a metélkezés 5-13 éves kor között történik. Mint műrokonsági forma, azonban azért izgalmas, mert összekapcsol két családot, megnövelve ezzel a család tekintélyét, munkaerejét és egyben biztosítékul szolgál arra az esetre, ha valami tragédia folytán megcsonkulna a család. Ha elveszítené a családfőt, helyébe a kirve lépne. Köteles gondoskodni a családról, a gazdaságról, a gyerekek – beleértve már a lánygyermeket is – kiházasításáról, de mindenek felett a közösség elvárásainak megfelelő nevelésről. Jogi értelemben átveszi az apa feladatait. Normális életvitelben az emberélet fordulóinál az avatásnál (metélkezés) és a lakodalomnál jut szerephez. Utóbbi esetben lánykéréskor ő a család követe, ezen felül a többi rokonnál lényegesen nagyobb pénzösszeggel, vagy ajándékkal segíti a házasulandó legényt.

Kirvét a barátok közül szokás választani, ily módon kétszeres kötelék biztosítja, hogy törés esetén zökkenőmentes legyen a család és a gazdaság élete. Tehát valójában a család szociális alapjának egyik támpillére. A műrokonságnak ez a formája ma már csak Kars, Sivas, Mersin környékén – Kelet- Dél-Anatóliában eleven, Észak és Nyugat-Anatóliában már kevésbé él. Ha etnikai csoportokhoz kellene kötnünk, a türkméneket, jürüköket, kurdokat kell említenünk. Artvin és Samsun között, a Fekete-tenger partvidékén egyáltalán nem ismerik ezt a társadalmi intézményt. Ahol még él ez a műrokonsági forma (tehát Kelet-Dél-Anatólia) kirvelik, kivrelik, kirivlik, kirvoluk, kirvalik elnevezéssel használják. Nagyon lényeges vonása, hogy nyelvi, vallási és etnikai különbségek ellenére is létrejöhet ez a társadalmi intézmény.[11] A műrokonság másik formája, ahret-testvérek közötti kötelék. Ahret arab ahiret túlvilág jelentésű szóból származik. Ahret testvér túlvilági testvér jelentésben az iszlámhoz kapcsolódva maradt fenn. Elsősorban nők közötti műrokonsági forma. Egymástól elválni nem képes, örök barátságot, (a túlvilágra szóló barátságot) testvérséget fogadó nőkre vonatkozó terminus Anatalóiában. Azonban Piotr Borawski – Aleksander Dubiánski a rokonsági rendszerek vizsgálatánál [12] rámutatott arra, hogy a lengyelországi tatárok között is fennmaradt a terminus, azonos jelentéssel bár, de csak férfiakra vonatkozóan. Esetükben az összetartozás nem pusztán lelki köteléket jelent, hanem vészhelyzetben komoly kötelezettségekkel is járt: ha az egyik fogságba esett, a másik köteles volt mindent elkövetni a kiszabadításáért. Ha csatában ellenkező oldalon harcoltak, nem ölhette meg egyik a másikát, mi több, kezet sem emelhetett rá. Magam sem tudom eldönteni, hogy a kuma terminus az affinális terminológiai rendszerbe sorolandó-e avagy műrokonsági forma. Alighanem viszonyítás kérdése. Az iszlám jogrend megengedte a népi jogszokás máig megengedi a többnejűséget, a gyakorlatban Kelet-Anatóliában él is. Az első feleségen (főfeleség) kívül a második, harmadik, negyedik feleség megjelölésére szolgáló kifejezés a kuma. „Kumának megy” – mondják és maguk egymás közötti megszólítására is ezt a terminust használják.[13] A műrokonsági formák között utoljára hagytam a nekünk, magyaroknak a legizgalmasabb terminust, a vértestvérséget (kan kardeşi).

A testvérré fogadás rítusát az alábbiak szerint mondta Hakan Aydemir (26 éves) adatközlőm: „A jóbarátok, serdülő korú fiúk, megvágják csuklójukat, megízlelik egymás vérét, majd összefenik a két sebet, hogy keveredjék a vér. Örökké tartó testvéri fogadalmat tesznek.” A szószerint vérrel megpecsételt barátság, immár kan kardesi vértestvérség életre szóló. Jóban-rosszban együtt vannak, s kerüljenek bár egymástól nagy távolságra, az összetartozás tudata felnőtt korukat is végigkíséri. A testvérré fogadás rítusa a vérszerződés emlékeként él a mai anatóliai néphagyományban. A rokonsági rendszer vázlatos ismertetésével pusztán jelezni akartam, hogy az egyidejűleg egymás mellett élő, vérségi kapcsolatokat feltételező gazdasági és társadalmi egységek milyen lehetőséget rejtenek, mely irányba lenne célszerű további kutatásokat folytatni.

J e g y z e t e k 1. Morgan, L.H. 1877. 2. Morgan, az 1877-ben megjelent Ôsi társadalom (Ancient Society) című munkájának megjelenését követő 100 évben a rokonsági rendszerek kutatása nagy utat tett meg azonban jószerivel csak a klasszifikáló terminológiákra irányult. A descriptív terminológiák kutatására az 1940-es évekig várni kellett. Az eltelt időben Kirchhoff, P. osztályozási kisérlete keltett figyelmet, amely a descriptív terminusokra is tekintettel volt. Bodrogi T. 1961. 129-136. Vö. Szabó L. 1980. 5-18. 3. Az uráli családba tartozó népek csoportjából a finnek, észtek és magyarok, a török népek csoportjából pedig az oszmán-törökök rokonsági terminológiájával foglalkozott. Bodrogi T. 1961. 131. 4. Önder, M. 1969. 16. 5. A mi fogalmaink szerint vértestvér, de a török rokonsági rendszerben vértestvér kifejezéssel egyfajta műrokonsági formát jelölnek, tehát a kifejezés pusztán szószerinti fordítás. 6. Olvasata: szoj. A magyartól eltérő kiejtésű török betűk olvasata: s-s, s-sz, c-dzs, c-cs, i-mély i (orosz jerü), g-magas hangrendű szótagban j, (valamivel rövidebb hang), mély hangrendű szótagban nem ejtendő. 7. Tanyildiz, A. 1990-125. Vö. Ö. Bartha J. 1994. 371-390. 8. Tanyildiz, A. 1990. 119. Vö. Acipayamli, O. 1974. 19. 9. Andrews, P. A. 1992. A szerző 47 féle táji etnikai csoportot írt le, többségüknél a rokonsági rendszer jellegzetességeire is utal. 10. Türkce Sözlük (1988) vonatkozó szócikkei alapján. 11. Örnek S. V. 1977. 183. Vö. Kudat A. 1974. 7-8. Bayat A. H. 1982. 13. 12. Borawski, P. – Dubianski, A. 1986. 13. Türkçe Sözlük 1988. I r o d a l o m -Acipayamli, Orhan 1974 Acipayam’da dügün folkloru. Antropolog Dergisi. Ankara, 19. -Andrews, Peter Alford 1992 Türkiye’de Etnik Gruplar. Ankara -Bayat, Ali, Haydar 1982 Osmanli Imperatorlugu Türkiye’sinde sünnet merasimleri. In: Milletlerarasi Türk Folklor Kongresi Bildirileri. Ankara, 13. -Bodrogi Tibor 1961 A magyar rokonsági terminológia vizsgálatának néhány kérdése In: Műveltség és Hagyomány III. kötet (Szerk. Gunda Béla) Budapest 1962 Társadalmak születése. Budapest. -Kudat, A. 1974 Kirvelik. Ankara -Morgan, L. H. 1877 Ancient Society. New York (Budapest, 1961) -Ökrösné Bartha Júlia 1994 A falusi házasságkötés és szokásköre Anatóliában In: Folklor és Etnográfia 85. In memoriam Sztrinkó István (Szerk: Ujváry Zoltán) Debrecen -Önder, Mehmet 1969 Konya mezar taşlarinda sekil ve süsler In: Türk Etnografya Dergisi 12. Ankara -Örnek, Sedat Veyis 1977 Türk Halkbilimi. Ankara -Szabó László 1980 A magyar rokonsági rendszer. Debrecen -Tanyildiz, Ali 1990 Honamli yörükleri. Isparta -Türkçe Sözlük 1988 I-II. Ankara
Bartha Júlia

16,474FansLike
639FollowersFollow