2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1454

Németh Gyula életrajza

Németh Gyula (1890–1976) nyelvész, turkológus, az MTA tagja szobra Karcagon. Györfi Sándor alkotása (1990)
Forrás: wikimedia / 2005, Váradi Zsolt

Németh Gyula (1890-1976)
nyelvész, turkológus

Németh Gyula Karcagon született, itt kezdett törökül tanulni és innen indult el első törökországi útjaira (Isztambulba – 1907, majd Aydinba és Szmirnába – 1908). 1909-től az Eötvös Kollégium tagjaként a budapesti Tudományegyetemen tanult olyan tudósok mellett mint Gombocz Zoltán, Munkácsi Bernát, Goldziher Ignác és Vámbéry Ármin. 1911 és 1914 között többször járt tanulmányúton Lipcsében, Kielben és Berlinben. A budapesti egyetemen 1915-ben habilitált, 1916-ban a turkológiai tanszék rendkívüli, majd 1918-ban rendes egyetemi tanára lett.
1916-17-ben jelent meg török nyelvtana, amely az arab írásos oszmán-török elsajátítására máig a legjobb kézikönyv.

1921-ben publikálta első tanulmányait a magyar nyelv török jövevényszavairól és a magyar őstörténet kérdéseiről.

1930-ban jelent meg legfontosabb és legnagyobb hatású munkája, A honfoglaló magyarság kialakulása. A könyvben a török törzsnévadást, a török törzsrendszert és a nomád török államok kialakulási formáit vizsgálta és bemutatta a csatlakozott török törzsek szerepét a magyar nép etnikumának kialakulásában.

Tudományos munkásságának egy másik fontos területe a nagyszentmiklósi kincs feliratainak vizsgálata. Véleménye szerint a feliratokat egy kipcsak típusú török nyelven, a besenyőkén írták.

A 30-as évektől kezdve az oszmán-török nyelv kutatására fektette a hangsúlyt: behatóan foglalkozott a bulgáriai török nyelvjárásokkal. Nyelvjárási szövegeket gyűjtött és adott ki, tisztázta a nyelvjárások felosztásának elvi problémáit.

Számos tanulmányt szentelt annak a kérdésnek, hogy hol volt a törökség őshazája, mikor kezdődött a török népek vándorlása. Ezekre a kérdésekre a nyelvészet eszközeivel kereste a választ. Sokat foglalkoztatta az is, hogy Attila hunjai vajon törökül beszéltek-e, és hogy mi közük volt a magyaroknak a hunokhoz, mennyire megbízhatók a magyar krónikák azon állításai, hogy a magyarok a hunok utódai. Németh Gyula a kérdés négy kiváló szakértőjével, Ligeti Lajossal, Váczy Péterrel, Fettich Nándorral és Eckhardt Sándorral együtt egy, a nagyközönség számára is érthető összefoglaló műben, az 1940-ben megjelent Attila és hunjai c. kötetben kísérelte meg a válaszadást.

1957-ben egy 1422-ből fennmaradt oklevél hátoldalán besenyőnek vélt szójegyzéket találtak. Ezt a szöveget Németh megfejtette és megállapította, hogy az a magyarországi jászok nyelvén íródott; ma ez az egyetlen alán nyelvemlék.

Németh Gyula tudományos munkássága elismeréseként 1930-ban megszervezhette a Bölcsészeti Karon a Török Filológiai és Magyar Őstörténeti Intézetet. 1932-ben és 1935-ben a kar dékánjának választották meg, 1947-49-ben pedig az egyetem rektorának.

A Magyar Tudományos Akadémiának 1922-től volt levelező, majd 1932-től rendes tagja. 1939-től tíz éven át titkára, majd 1949-től 1954-ig elnöke a Magyar Tudományos Akadémia I. Osztályának. 1950-től 1965-ig a A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének igazgatója.

Németh Gyula nevéhez fűződik a Kőrösi Csoma Társaság megalakítása (1920), a Kőrösi Csoma-Archivum szerkesztése, a Bibliotheca Orientalis Hungarica c. monográfia sorozat megindítása (1928), és az Acta Linguistica Hungarica szerkesztése.

Számos tudományos szervezetnek volt tiszteletbeli tagja. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem 1970-ben díszdoktorává avatta.

Könyvtárát a szegedi József Attila Tudományegyetem 1978-ban az Altajisztikai Tanszék számára vásárolta meg.

Műveinek bibliográfiája:

1960-ig: Acta Orientalia Hungarica 11(1960) pp. 11-28.
1960-1974: Hungaro-Turcica. Studies in honour of Julius Németh. Bp., 1976, pp. 357-364.
Teljes: Németh Gyula, Törökök és magyarok. 2. köt. Oszmán törökök. /Budapest Oriental Reprints. Ser. A 5./ Bp., 1990, pp. 287-312.

Irodalom:

• Ágoston Gábor, Karcag és a magyar turkológia: Jászkunság 1993:5 pp. 38-45.
• Kakuk Zsuzsa, Németh Gyula hetven éves: Nyelvtudományi Értekezések 62(1960) pp. 354-355.
• Kálmán Béla, Németh Gyula hetven éves: Magyar Nyelv 56(1960) pp. 492-494..
• Ligeti Lajos, Jules Németh: Acta Orientalia Hungarica 11(1960) pp. 5-9.
• Székely György, Gyula Németh und unsere Sprachwissenschaft:Annales Univ. Sci. Budapestiensis, Sectio Linguistica 2(1972).
• Kakuk Zsuzsa, Németh Gyula: Magyar Tudomány 1977:5.
• Róna-Tas András, Julius Németh. Life and work: Acta Orientalia Hungarica 32(1978) pp. 261-284.
• Róna-Tas András, Németh Gyula. /A múlt magyar tudósai/ Budapest, 1990.
• Káldy-Nagy Gyula, Németh Gyula (1890-1976): Keletkutatás 1991:1 pp. 5-9.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/, Szegedi Egyetemi Könyvtár Keleti Gyűjtemény

Jászberény: Százéves a török-magyar emlékmű

Jászberény történetéből ismert tény, hogy a török uralom alatt a ferencesek templomát és környékét palánkvárrá alakították. Ekkor ásták ki a Csincsát (van, ahol Dzsin-dzsának írták a nevét), hogy körbe vegyék a palánkot a Zagyva vizével, és ez is egyfajta védvonalként funkcionáljon. A Csincsa a nagytemplom mögött csatlakozott a folyó városi ágába.

A palánkon belül valójában – ha nem is folyamatosan, de meghatározó jelleggel – a hatvani szandzsákhoz tartozó kis létszámú török katonai egység tartózkodott. Jászberény környékén azért voltak kisebb összetűzések, mert Egerből gyakran portyáztak erre katonák. Az 1570-es évektől az 1650-es évekig tehát török katonák tartózkodtak itt, haltak meg, s temették itt el őket. Mivel nem mindig csak törökök voltak ide beosztva, hanem délszláv zsoldosok is, így ők is végezhették életüket itt, csakúgy, mint a magyar katonák egynémelyike.
A ferences templom körül – mint minden katolikus templom esetében – temető volt, ahová a jászberényi elhunytakat temették. Ezen a területen tehát mind török, mind szláv, de jász és magyar emberek földi maradványai is a földbe kerültek a török idők előtt, alatt és utána is.
Porteleki (Prückler) József kutatásaiból tudhatjuk – melyet a Jász Múzeum évkönyvében adott közre 1974-ben –, hogy a sírokból a ferences atyák a csontokat egy halomba hordatták össze 1690-ben. Ez a halom a kolostortól keletre volt. Utána 1840-ban mozgatták meg ismét a halmot. Ekkor a ferences rendház előtti sétány dél-nyugati részébe vitték át. Egy emléktáblát is helyeztek el rá, hogy az utókor tudhassa, kiknek a földi maradványait őrzi a halom. Ennek szövege a következő volt: „Gyászos hajdankor nyomorának szomorú emléke. A vad török által feldúlt hont szaggató visszavonások martalékjává esett honfiak, vitézek csont maradványai, midőn 1840-ik évben e téren volt vársáncok elegyengettettek, keletre 74 lépésnyire állott halom alól ide hordattak át, s e sírdomb emeltetett emlékül.”
A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárban felkutatott iratok tanúsága szerint 1908-ban már nagyon rossz állapotban volt a Ferencesek terén a török és magyar holtak maradványát őrző emlékhely. A városi vezetés elhatározta, hogy rendbe teteti, a barátok terét rendezi, s a munkák előkészítésével a városi mérnököt meg is bízták.
A helyi újság, a Jászkürt 1908. augusztus 23-i számában áll, hogy a Ferencesek terének rendezése zajlik. A csontokat összegyűjtik, és egy domb alá helyezik, márványlappal megjelölik, s a dombhoz vezető sétautat kikövezik.
A következő, 1909. július 11-i újsághír szerint az emlékműre pályázatot írtak ki, de csak egy induló volt, Körmendi Frim Jenő (1886-1959). Ő jelentkezett ugyanis a Pintér-féle, a Szabadság téren fúrt kút felépítményére kiírt pályázatra, így került Jászberénybe. Végül a Lehel-szobros pályázattervezetére nem adta áldását a képviselő-testület. Valószínűleg látogatása során merült fel, hogy a Ferencesek tere rendezésekor felszínre hozott csontok fölé is egy méltó emlékművet kellene emelni. Így a város erre is pályázatot írt ki, melyre Körmendin kívül más nem jelentkezett. A megkötött szerződés szerint az emlékmű felállítási határideje 1909. október 20-a volt. Szintén hivatalos iratok tanúsítják, hogy a szobor átvételének időpontját 1909. október 18-ára, fél 11 órára tűzték ki.
1909. október 24-én az állt az újságban, hogy Ferenciek terét felásták, hogy a török világra emlékeztető sírdombot, a közös sírban lévő földi maradványokat áthelyezzék az új emlékmű alá. Hatalmas koponya, kar és lábcsontok kerültek elő, melyek rendkívüli termetű emberektől származhattak. A régi kőből készült emléktáblát azonban meghagyták a föld színén a sírhely takarójának, melyen a felirat még jól volt olvasható.
Körmendi Frim Jenő emlékműve – mely a művész első köztéri alkotása – egyik oldalán alul is tartalmaz egy feliratot: „Török, magyar egymás ellen küzdött itt vad gyűlöletben. Hősei sok irtó hadnak, békén együtt itt porladnak.”
Az emlékműről a következő híradás a Jász Újságban 1910. március 6-án jelent meg. Iskolás gyermekek az emlékművet megdobálták, megcsonkították. A férfialak mutatóujja és az orra tört le. A nevelés, oktatás színvonalát emelni kellene a cikk írója szerint, hiszen nyilván nem tudták a gyerekek, mit tesznek. Néhány hét múlva, 1910. július 14-én már azt adta közre a Jász Újság, hogy a rendőrség kinyomozta a szoborrongálót. Azt állapították meg, hogy Deli István 9 éves lelenc okozta a kárt. A gyermek Krasnyánszky Istvánné nevelőszülőnél volt elhelyezve. A rongálás miatt büntetésből „javítóintézetbe internálta a hatóság”.
A rongálásnak ettől súlyosabb esete 1976-ban történt, melyet Sáros András a Jászberényi Ferences templom története c. könyvéből tudhatunk meg. Ekkor a parkot rendező gimnazisták – nem tudva, hogy mit is őriz a földön fekvő, 1840-ben készült tábla, melyen a szöveg már nagyrészt tönkre ment, olvashatatlan volt – el akarták távolítani. Ám nem tudták azt egyben elvinni, így a parkőrt hívták segítségül, aki a táblát szétverte.
Azóta sincs pótolva a hiány, sem a szoboré, sem a tábláé.

Kiss Erika, http://www.ajkszp.hu/

Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 6. rész

Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 6. rész

Kastamonuból Beypazarıba Déli irányban hagyjuk el a várost és a 765. számú, jól kiépített úton kelünk át az Ilgaz hegység 1775 m magas hágóján. Ez Kastamonutól több mint ezer méteres szintkülönbséget jelent. Szerpentineken kanyargunk felfelé, majd lefelé. Egy lapályon lassan elérjük a 100. sz. főutat, melyről Çerkes-nél letérünk balra és az eddig folyóvölgyben vezető utunk ismét emelkedni kezd az Isik hegy 700 m-es hágójáig. Amint ezen átkelünk változik a táj, kevesebb az erdő, szelídebbek a patakok. Egy kicsi, de szép íves, valószínűleg oszmán-kori hídnál tartunk pihenőt a folyóparti fás, árnyas ligetben.

e1

Kızılcahamam (ejtsd: Kizildzsahamam, jelentése: vörösfürdő) felkapott, gyógyvizéről nevezetes fürdőváros közelében felfigyelünk Yeşilöz (ejtsd: Jesilöz, jelentése megközelítőleg: jellegzetesen zöld) faluban balra, a folyó másik oldalán meredeken emelkedő sziklafal számos nyílására, amelyek nyilvánvalóan nem természeti képződmények. Azonnal megállunk, oda át- és fel kell jutnunk valahogy. Nagy örömünkre egy függőhídon át lehet kelni a folyón. Tetszik, ahogy a híd ingadozik a lépteink alatt. Esténként a sziklafalat biztosan kivilágítják, mert amint közeledünk, látjuk, hogy lámpaoszlopok vannak a nyílások előtt. Sajnos, a hely látogatottságát a széthajigált szemét is mutatja. Erről le kellene már szokniuk a törököknek, hiszen mindenfelé táblák hirdetik: „tartsuk tisztán a környezetünket!” A füle botjukat se mozdítják rá. Ebben is rokonok lennénk? Kicsit kapaszkodnunk kell még, aztán sorra bejárjuk a mesterséges barlangokat. Majdnem mindegyikben padlóba vájt terménytárolók (hombárok) sorakoznak. Befelé vigyázni kell, mert komoly balesetet is okozhat, ha valaki a világosból a sötétbe érve nem veszi ezeket észre. Tájékoztató tábla, felirat sehol, de sejtjük, hogy mivel közel járunk az egykori frígek központjához, ezeket is ők készíthették és használhatták. Feltevésünket a Beypazarıban szerzett ismereteink is igazolni látszanak.

Egy tüneményes kisvárosban, Güdül-ben állunk meg pihenni és ebédelni, aztán tovább megyünk. Utunk kezdetben terméketlen tájon, majd láthatóan zöldségtermelésre hasznosított földek közt halad, távolabb kopár hegyek emelkednek. Feltűnik úti célunk, széles többsávos autóúton megérkezünk a városba. Beypazarı Azt tudjuk, hogy a város neve a Kr.u. 6. századig Lagania volt, melyet egy török történész sajátos módon úgy értelmezett és fordított, hogy: „sziklacsúcs ország.” Nem vitatom értelmezését, csak kétlem helyességét, bár ha körülnézünk mindenfelé kopár hegyek meredeznek, a város is dimbes-dombos helyen épült. A bizánciak Lagania-Anastasios-ra változtatták nevét és püspöki székhely volt. A szeldzsuk törökök a 11. sz-ban elfoglalták és az egyre nagyobb számban beáramló türkmén törzsek közül a Gündüzalp – akiről a későbbiek során bővebben írok – által vezérelt Kayı (ejtsd: kaji) nemzetség szálláshelye lett. Az Oszmán Birodalom hadseregében fontos szerepet kapott a szpáhi (törökül: sipahi) lovasság, amelynek tagjai az uralkodótól kapott tímár birtokok fejében voltak kötelesek hadba vonulni. A szpáhik egyik anatóliai központja ebben a városban volt, amelynek az élén egy bej állt. Ezért nevezték Beğ Bazarı-nak (ejtsd: bej b/pazari, jelentése: a bej piaca/vására), amelyből a város mai neve származik. A széles, 2×2 sávos főútról jobbra térünk le a városközpont irányába, középen fákkal, virágokkal elválasztott ugyancsak többsávos úton. A kifele vezető utat javítják, aszfaltozzák, ezért rendőrök irányítják a forgalmat. Régi, bevált gyakorlatunk szerint egy rendőrtől érdeklődünk szállás ügyben. Csak részben járunk sikerrel, mert mondja ugyan, hogy a kereszteződéstől balra van több hotel is, de be akar terelni bennünket jobbra, egy nagy autóparkolóba. Kicsit alkudozunk, így megengedi, hogy a remélt szállók irányába vehessük utunkat. Mindjárt kettőt is látunk, megállunk, kipattanok a kocsiból, bemegyek a Selam Otelbe. Van komfortban, árban nekünk megfelelő szoba (fürdőszobás, 2 fő/éj 60 YTL), gyorsan megegyezek a kedves recepciós hölggyel. Együtt megyünk ki, míg ő kinyitja az egyik parkolóhely lelakatolt oszlopát, mely a földbe süllyed, addig én igyekszem át a túloldalra, hogy elmondjam a feleségemnek, minden rendben és megmutassam, hová álljon be az autóval. Ő türelmetlen, mert már egy morc rendőrrel kellett megbeszélnie, hogy esze ágában sincs itt, a tiltott helyen egyedül üldögélni az autóban, csupán arra vár, hogy a férje visszajöjjön és a szálló illetékese tegye szabaddá a parkoló bejáratát. Felvisszük a csomagjainkat, elhelyezkedünk, tusolunk. Első emeleti szobánk ablakából remek a kilátás az óvárosra. Felderítő útra indulunk. Keressük a turista információs irodát, amely minden nevezetes török városban van. Itt is gyorsan megtaláljuk a fülkét, melynek ablakán bekukucskálva látjuk, hogy egy árva lélek sincs bent, de vannak színes kiadványok. Pont ilyenekre fáj a fogunk. Toporgunk, morgolódunk, nyitva kéne lennie, hisz’ még dologidő van. Egy vidám fiatalember sietős léptekkel, integetve jön a városi teázó árnyas parkjából. Egy szó nélkül bemegy a fülkébe, kinyitja az ablakot és rakja elénk a prospektusokat, és ami a legfontosabb, egy térképszerű tájékoztatót. Amikor az anyanyelvén megköszönjük, akkor megszólal, érdeklődik, honnan jöttünk, hol szállunk, meddig maradunk. Nem sokat társalgunk, mert azt gondoljuk, ő szívesen visszamenne barátaihoz teázgatni, mi meg inkább kíváncsian nekiesnénk az ajándékba kapott ismertetőknek: mi az, amiről nem tudunk, amire indulás előtti tervezéskor nem számítottunk. Hát ilyesmire nem leltünk, de azt legalább pontosan megtudtuk, hogy mit, merre, hol találunk. Körülnézünk a park melletti csarnokban, ami nem más, mint a Gömüşcüler Çarşısı (ejtsd: gömüsdzsüler csarsiszi, jelentése: ezüstművesek piaca). Az épület tele van ékszerboltokkal, amelyekben főként a híres helyi ezüstművesek munkáit árusítják, de persze remek ékszereket lehet megcsodálni aranyból, mindenféle drága- és féldrágakövekből is. Van itt minden, gyűrű, nyaklánc, fülbevaló, boka- és nyakperec és ki tudja még miféle csillogó villogó csecsebecse. Nem éppen nekem való, inkább a feleségemnek, aki megígérte Anna unokánknak, hogy kap majd igazi török bejpazari fülbevalót. A Csarsi-ban kapható egy másik helyi nevezetesség is, mégpedig a nyomott mintás pamut textilből készült sokféle abrosz, kendő. Különlegessége miatt az egész országban elismert, ezért aztán elterjedt. Még nem vásárolunk, majd holnap, ha visszajöttünk a kirándulásból. Most egy jó vacsorára vágyunk. Kiválasztjuk az Osmanlı Sofrası (ejtsd: oszmánli szofraszi, jelentése oszmán étel) hangzatos nevű éttermet, amely a városismertetőben reklámozza magát, tehát elindulunk megkeresni. Útba esik az éppen felújítás alatt álló Suluhan (ejtsd: szulu-hán, jelentése: vizes/vízzel ellátott karavánszállás).Azon már meg se lepődünk, hogy a felújítás költségének nagy részét az EU állja. Nagy méretű tábla felirata büszkén hirdeti, hogy hány százezer eurót ad rá. Megint irigykedünk, közben arra gondolunk, milyen jó lenne, ha a Habsburg Birodalom biztonsága érdekében elpusztított várainknak legalább az „állagmegóvására” kapnánk pénzt, nemhogy az újjáépítésükre. Igen, de mi már ráragadtunk a mézesmadzagra, azt most már a törökök előtt kell lóbálni. Egy mellettünk elhaladó jól megtermett – nem az építésen dolgozó – munkás ránk köszön, mi viszonozzuk. Megáll, érdeklődik, kik vagyunk, honnan jöttünk stb. Válaszolunk, aztán beszédbe elegyedünk. Lassan kiderül, hogy ő fölösleges, kidobott pénznek, pazarlásnak tartja a hán felépítését, ezt bosszús hangon indokolja: „Ez a restaurálás nem termelő, hasznot hozó beruházás, munkahelyet nem teremt, az ilyesmikkel nem lehet csökkenteni a munkanélküliséget. Alig egy néhány ember dolgozik rajta, aztán azokat is szélnek eresztik…” Ilyeneket mond, de ezekre mi nem tudunk igazán mit mondani. Talán neki van igaza, de vajon a pályázatokon milyen feltételeket szab az EU? Ha műemlékvédelemre ad, bolondok lennének a törökök, ha nem élnének vele. A Suluhan mögötti szűk kis utcában rátalálunk éttermünkre egy régi egyemeletes házban. Belépünk a földszinti félhomályos helyiségbe, ami valamiféle rossz kiskocsmára emlékeztet. Egy felszolgáló lelkesen fogad. Előadjuk, hogy vacsorázni szeretnénk. Felvezet az emeletre, ahol a helyiségek berendezése valamelyest a régi török lakások hangulatát idézi. Idefent is félhomály van és rajtunk kívül nincs senki más. Étlap nincs, van helyette nagy szívélyesség, emberünk sorolja az ételeket. Semmi különlegeset nem ajánl, viszont megemlíti a „biftek”-et, ami jobb helyen frissen sült marhabélszín. Ilyet rendelek, de hozzáteszem, hogy „angolosan”, és megmagyarázom, hogy milyen az. A pincér tudálékosan bólogat, természetesen, természetesen… Feleségem kissé bizalmatlan, marad a köfténél (kb. fasírozottszerű húsgombóc). Lent láttam borpultot, ezért megkérdezem, milyen török vörösbort ajánlana hozzá. Szabadkozik, ő nem ért hozzá, ők nem isznak bort, inkább rakit, vagy sört, jobb, ha lemegyek vele és én magam választom ki. Megyek. A „török” borok jórészt spanyolok és olaszok. Végre találok egy „yerli mal” (ejtsd: jerli mal, jelentése: hazai/helyi áru) borfajtát. Felhozza, de nekem kell kihúzni a dugót, töltés, szaglás, ízlelés nincs, ez van. De a bor valóban finom, inkább félédes, mint száraz, illatos, jó utóízzel. Iszogatjuk, míg a frissen sült ételre várakozunk. Jól érezzük magunkat. Hozza az ételt, a köfte olyan, mint mindenütt máshol, a „biftek” viszont első ránézésre látszik, nem bélszín, vékony, taplószáraz sült marhaszelet. A mártás hozzá jóízű, csípős törökös, ez vígasztal, de reklamálok. A pincér sajnálkozik, mert a szakács szabadságon van, ételünket egy „beugró” készítette. Mondhatta volna hamarabb is, de hát ilyen az üzlet világa. Elkortyolgatjuk az egész palack bort, ez jó búfelejtőnek bizonyul és hat is hosszú autóút után. A számla se józanít ki, pedig egész utazásunk alatt ezért a kétes értékű vacsoráért fizettünk legtöbbet. Csak a 7 dl-es palack bor került 35 YTL-ba, de az legalább megérte! A szállóban már nem kellett álomba ringatni bennünket. Hamar nyugovóra tértünk. Az Inözü vádi Amerről Beypazarıba érkeztünk, arra megyünk vissza egy macskaugrásnyit, máris le kell térni balra az Inözü vádiba (jelentése: barlangos völgy). Jól kezdődik, kétoldalt meredek sziklák, patak balra, és a völgy egyre keskenyedik. A sziklafalakba itt is barlangokat vájtak a frígek, mint ahogyan azt már Yeşilöz falunál láttuk. Nem mászunk fel a nyílásokhoz, kiépített ösvény nincs, bár látszik, már többen felkapaszkodtak. Egy térképes eligazító táblánál leparkolunk, megállapítjuk, hogy a legjobb helyen vagyunk, innen tehetünk egy sétát a jobbra nyíló völgybe, mely ígéretesnek látszik, ezért aztán az Inözü vádiba torkolló Sabagöz völgybe indulunk. A völgy neve kétértelmű. Lehet „keleti szellő szeme/barlangja”, de egyszerűen „hét szem, vagy luk” az értelme. Valószínű, hogy már csak az öregek ismerik az elnevezés igazi jelentését, vagy már ők se… Érdekes sziklaalakzatok mindkét oldalon, a köves úttól balra pompásan zöldell a természet és gondozott gyümölcsös- és zöldségeskertek sora húzódik egészen a lent folyó patakig. Később észrevesszük, hogy az út mellett is víz csordogál, feljebb – ahová aztán mi is elértünk – eresztik bele a vizet a kis csatornába, melyet meg-megnyitva folyik az öntözővíz a kertekbe. Mindig csodáltam a török parasztok, kertészek leleményességét, olyan elképesztő helyeken is képesek termelni valamit, amire egy magyar paraszt lemondóan legyintene. Sok a diófa de van más is bőven a tüskés kerítésekkel óvott, művelt kertekben. Felfigyelünk még egy érdekességre. Két vadrózsabokor egymás mellett, az egyik lehetne akár nálunk Magyarországon, de a másik! Sárgavirágú, az illata nem kellemes, de akárhogy tanulmányozzuk, vadrózsa ez is. Ilyennel egész eddigi életünkben nem láttunk, pedig sokfelé megfordultunk.

Egyre forróbban süt a nap, kimelegszünk, izzadunk, mert ha nem is meredeken, de állandóan felfelé visz az út, amelybe most éppen bevilágít a déli napfény. Rábukkanunk arra a pontra, ahol egy patak vizét az öntözőárokba vezetik. Még egy keveset megyünk előre, de a táj köves, hegyi legelőre emlékeztető, sehol egy fa, sehol árnyék. Visszafordulunk. Visszatérőben mindig más a táj, más ragadja meg a figyelmet. Elérjük az autónkat, forró, mint egy kazán. Mind a négy ajtót kitárjuk, aztán klímát, ventillátort működtetve elautókázunk a szoros végéig, egy ipartelepig, ott visszafordulunk és beállunk annak a szép, kerthelységes étteremnek a parkolójába, amelyiket már korábban kiszemeltünk. Sajnos elfelejtettem a nevét, pedig még névjegyet is adtak és nincs feltüntetve a városismertetőn. Kár. A folyócska partján, árnyas diófák alatt, falábazatra épített, kis, 8-10 vendégnek helyet adó pavilonok egyikében foglalunk helyet. Még le se ülünk, máris fut a pincér, aki ajánlja, telepedjünk át egy másikba, közelebb a vízhez, hűvösebb a levegő, és ha szerencsénk van, láthatjuk a fákon ugráló mókusokat is. Megfogadjuk a tanácsát. Természetesen a tájnak és a helynek megfelelően pisztrángot kérünk roston sütve, salátával. A pincérkedő fiatalember egyetemre készül, csak szünidei munkát végez. Illedelmes, udvarias. Bárcsak ilyen pincérek lennének nálunk is és ilyen (gyors) lenne kiszolgálás! A terítés, tálalás kifogástalan. A képen is látható fémkancsóban a főépületnél csorgó forrás friss vizét kapjuk, de ha hidegebbre szomjaznánk, állandóan cserélik egy tálkában az olvadó jégkockákat. A pisztráng kitűnő volt és bőségesen elegendő, de amikor a fiatalember a desszerteket ajánlotta, felfigyeltem, a „hösmerim” szóra, hisz’ én ezt ismerem! Kértem, nem bántam meg. Mi ez a török édesség? Tájanként változó, de mindenütt azonosak fő alapanyagai: a durvára darált kukorica, melyet tejben, sok mézzel főznek össze, néha megpirítják, mint ahogy itt is. Mivel ízeket nem lehet írásban érzékeltetni, inkább elmesélem, ahogyan régen hallottam, a név és az étel eredetét: „Egy fiatal házas katona jutalom szabadságot kapott és rögvest sietett az otthonába, asszonyához. Az ifiasszony férje nélkül szegénységben élt, bár váratlanul betoppanó urának nagyon megörült, azt nem tudta, milyen finom étellel kedveskedhetne neki. Körülnézett a kamrában, talált darát, mézet, tejet, nagy hirtelen ebből készített valamit, de maga se tudta, mi sikeredik belőle. Miközben férje jóízűen falatozott, a felesége folyton azt kérdezte az urától: hoş mı erim? (ejtsd: hos mi erim, jelentése: ízletes-e vitézem/férjem?). A katonának ízlett, az asszonyka fűnek-fának elmondta, így terjedt el ez az édesség hösmerim néven egész Anatóliában”. Kümbetek az Inözü vádiban Ebéd után megnéztük a Yediler Türbesi-t (ejtsd: jediler türbesi, jelentése: a hetek síremléke, mauzóleuma). A hagyomány úgy tartja, hogy hét szúfi dervis jött Horaszánból (ma Irán), akik itt letelepedve egy dergah-ot, szúfi rendházat – a keresztény fogalmazásban: kolostort – hoztak létre, ahol ifjakat tanítottak, szállást és élelmezést is biztosítva számukra. Hosszú ideig éltek és tanítottak ezen a helyen, haláluk után pedig itt temették el mind a hét alapító dervist. A türbe kívülről nem látszik réginek, belsejének jellege oszmán kori épületekre emlékeztet. Ajtaja nyitva, lekapjuk a cipőnket, hogy belülről is megtekinthessük. Megszámoltuk a sírokat, valóban hét van, tehát, ha a hagyomány tévedne is, akkor is hét, valamikor kiemelkedő személyiséget temettek a belül kupolával fedett helyiségben.

A város felé továbbhaladva balra egy dombon hamarosan jól látható egy, első rátekintésre is az előzőnél sokkal régebbi stílusú kümbet. Itt az ideje, hogy megmagyarázzam, mi a különbég a „türbe” és a „kümbet” között. A magyarok számára nem idegen hangzású a türbe, hiszen ezekből több is van hazánkban, pl. Budán Gül Baba, Pécsett Idrisz Baba türbéje stb. Kümbet nincs Európában, így nálunk se, mert ez egy jellegzetes közép-ázsiai épület, melyet a 11. sz-tól a szeldzsukok honosítottak meg Anatóliában. A kümbetek teteje gyakran kúp, vagy sokszögű gúla. Ezeket sokszögű hasáb formájúra épített dob tarthatja. Nos, ez is az utóbbi típus, a kockaformájú épület sarok-éleit faragott kövekből, a falazást többnyire természetes kövekből építették. Nekirontunk a dombnak, egy alig kitaposott ösvényen csúszkálunk, kigörög talpunk alól a kőmorzsalék, de azért nagy nehezen felérkezünk. Ennek a mauzóleumnak sincs bezárva a kapuja. Azt hiszem, mivel a köznép tiszteletben tartja, látogatja az ősi sírokat, a vallásukra, hagyományukra emlékeztető régi épületeket, ezért nem zárják le azokat. Itt senki se lopja el – eddig legalábbis – a selyem-, arany-, ezüstfonállal hímzett, folyamatosan felújított koporsólepleket, szőnyegeket és egyéb berendezési tárgyakat. Amint belépünk, két különlegesség ragadja meg a figyelmünket. Az egyik, hogy a kümbet egészen biztosan szeldzsuk kori, amit a szépen rakott téglából épített csegelyek bizonyítanak. De hogy a majd’ meztelen kőfalat díszítő a cikcakkos festés piros, fehér és zöld, azaz magyar nemzetiszínű legyen, hát erre nem számítottunk. Két koporsóban, hímes szövettel letakarva ismeretlenek nyugszanak. Az imairányt mutató fülke, a mihráb vegyes építésű, mészkövet és stukkót (gipszet) is használtak.

A kümbet neve: Boğazkesen (jelentése: torokvágó, minthogy szorost elvágó/lezáró) és mivel a völgytorok kiemelkedő pontján áll, ez arra enged következtetni, hogy régen megfigyelő őrtoronyként is használhatták. A 13. századi épületet a Karamanoğulları (jelentése: karamánfiak) emelhették, ők akkoriban messzire kiterjesztették az uralmukat. A 15. századtól az Oszmánok ellenségei és a várnai csata (1444) előtt a magyarok szövetségesei lettek. De most élménybeszámolót és nem történelemkönyvet írunk… Kilépve a fényképezés után egymásra néztünk és felkacagtunk. A kümbet ajtajától egyenes, alig lejtő ösvény vezetett a kis kapus kerti bejáratig, amit érkezésünkkor nagy izgalmunkban nem vettünk észre. Azon aztán szép kényelmesen visszasétálunk az autónkhoz. Bevásárlás, városnézés Beypazarıban A szállóban felfrissülünk, aztán irány a bazár! A beypazari híres ezüstművességet már említettem, de nem szóltam a történetéről. Mint majdnem mindennek Törökországban, ennek is évszádokra visszanyúló eredete van. Az ékszereket a hajszálnál alig vastagabb ezüst drótok összehegesztésével alkotják. Ez a technika a „telkâri”. A török nyelvben a „tel” drótot, a perzsa eredetű -„kâr” végződés pedig a művit, művészit jelenti. Ezt a technikát és általában az ezüstművességet, de a művészi szövést is a 13. században az „áhi” szervezetek honosították meg Anatóliában. Ezek tulajdonképpen céhekként működtek, de igen nagy befolyásuk volt a vallási, szociális területeken is. Tehát a feleségem bement a bazárba, én pedig leültem egy árnyékos padra és várakoztam. Nem nagyon sokáig időztem itt, mert hamar megvette a rokonoknak és barátainknak, különböző színváltozatokban a szép mintájú pamut abroszokat, és a fülbevalót a leányunokának. Ez utóbbi helyett az 1990-ben feleségemnek ajándékozott együttes képét mutatom be, hogy elképzelhessék a „beypazari telkâri” remekeit és egy asztalterítőét, amit a török hölgyek a legváltozatosabb formákban öltözet, vagy ruházat-kiegészítőként is viselnek. A textilboltban ezekből több variációt megmutattak a feleségemnek.

Az új szerzeményeket elvittük a szállodába, majd sétára indultunk. Már számos török városban meggyőződtünk arról, hogy nem csupán a „világörökség” büszke címet elnyert Safranboluban vannak gyönyörű régi házak. Korábbi és a mostani utazásunk során is számos, a magyar utazók számára nem eléggé ismert gyönyörű kisvárost láttunk. Átvágunk a régi bazárnegyeden, mert a fényképezőgép táskámnak egy műanyag csúszó csatja eltörött, eddigi tapasztalataink alapján reméljük, hogy találunk egy mestert, aki kicserélné. Első próbálkozásunk sikertelen volt, de jó tanácsot kaptunk. Megfogadtuk, bementünk egy ló- és egyéb igavonó szerszámokkal foglalkozó szíjgyártó műhelyébe. Nagy örömmel fogadott, elmondtuk, megmutattuk, hogy mi járatban vagyunk. Azonnal keresett egy ezerféle kacattal teli fiókban egy szerinte megfelelő csatot. Megcsinálná? Meg. Mibe kerül? Legyen 50 kurus. (fél YTL, kb. 50-60 Ft.) Nevetséges összeg, rábólintok, s nekiáll a munkának. Teát rendel, megengedi, hogy rágyújtsak. Még a tea meg se érkezik, már kész is a munkával. A török vendéglátást nem lehet pénzben értékelni. A csat cseréje 50-be kerül, de egy tea, a legolcsóbb helyeken 30-50 kurus. Ha csak a mi két pohár teánkat számoljuk, az 60-100 kurus, azaz 1 YTL, tehát csak veszíthet az „üzleten”! Beszélgetünk, nagyszerű tanácsokat ad, térképet vesz elő, mindenben tájékozott. A vastag bőrök közül kitűnik egy sárga, a mutatóujjamnál is vastagabb tábla bőr. Megérdeklődöm, milyen állatnak van ilyen vastag bőre? A bivalynak, és ilyenből készülnek az erdei munkára fogott igavonók szerszámai, annak nagyon erősnek kell lenni. Azerbajdzsánból kell manapság importálni, mert kevés már a bivaly Törökországban. Ezen meglepődöm és sajnálom. Elköszönünk és az Alaaddin utcára kanyarodunk. Kár, hogy a széles utat csúnya, oda nem illő kőfalat imitáló, beton vályúval – másnak nem nevezhető – kettéválasztották. Vajon miért? Nem illik a házak régi arculatához.

Elballagunk az 1681-ben épült Nasuh Pasa – más nevén Evsat Hoca Nazır -, dzsámi mellett. Egyesek szerint a Sulu-hánnal egy időben épült, tehát már 1613-ban állt. Jellegzetes oszmán stílusú, négyszög alapon egy kupolával fedett épület. A nép egyszerűen Kurşunlu (ejtsd: kursunlu, jelentése: ólom) dzsáminak hívja, mert kupoláját ólomlemezek borítják. Minket jobban érdekel az Alaaddin dzsámi, amelynek építési ideje pontosan nem ismert, de mindenképpen szeldzsuk-kori, mint a neve is elárulja. A szeldzsuk szultánok közt többet neveztek Alaaddin-nek, de a nagy építkező I. Alaaddin Keykubad volt. Figyelemre méltó, hogy a pénteki imában ma is megemlítik az 1219-1237 közt uralkodó szeldzsuk szultán nevét. A kívülről jelentéktelennek látszó épület – amint azt már korábban megírtam –, „kereszthajós” és faoszlopos. Ez utóbbiak igen elterjedtek a szeldzsukok- és a bejségek korában. A legszebbek a legrégebbiek, amelyek Beyşehir-ben, Afyon-ban, Sıvrıhısar-ban innen elég messzire találhatók. A beypazari dzsámi belsejében figyelemre méltó a kő- és téglafalazás vegyes alkalmazása, amely a nagy falsíkokat megbontva, mozgalmas, díszes textúrát ad.

Lassan ránk esteledik, a bazársor kis üzleteit kezdik bezárni. Már napok óta köhögök, valószínű, hogy az autó légterét hűtő légkondiconáló száraz, hűvös levegője miatt. Feleségemnek eszébe jut, hogy ez ellen létezik egy nagyszerű ősi török csodaszer, ha találunk, vegyünk ilyet. A második gyógynövényboltban van is belőle. A finom és hatásos orvosság a Manisa mesir macunu (ejtsd: M. meszir madzsunu). Ennek is történelme van: Amikor a 16. században Nagy Szulejmán édesanyja, Hafsa szultána Manisában tartózkodott, megbetegedett. Gyógyítására a kor legnevezetesebb tudósa, Merkez Efendi, 41 különféle összetevőből: gyógynövényekből, fűszerekből és mézből, mézgából állított össze orvosságot. A nagyhatalmú úrasszony amikor meggyógyult elrendelte, hogy a Szultán dzsámi minaretjeiről szórjanak ilyen madzsunt a nép közé, ha valaki beteg, használja, épüljön föl. Ezért aztán 1539-től minden évben a nyár kezdetén, Nevruz-napján a mai napig megtartják Manisában a „szórás ünnepét”. Nem sorolom föl a 41 összetevőt, de amikor itthon elmeséltem háziorvosunknak, meglepetésemre felvilágosított, hogy ezek legtöbbje a mai hivatalos magyar gyógyszerkönyvben is szerepel. Sajnos a patikákban már nem készítenek recept alapján orvosságokat, mert a gyári, fix összetételű, előre kicsomagolt, dobozolt szerek kiszorították az időrabló, nagy figyelmet, pontosságot és sok kézimunkát igénylő, egyedi patikaszereket. Érdekes. Törökországban a több száz éves hagyománnyal rendelkező, természetes alapanyagú gyógyhatású készítmény az egész országban kapható, nyilván haszonnal előállítható és forgalmazható. Nálunk miért nem lehet hasonlóképpen? Visszatérünk szállásunkra, hogy másnap tovább folytassuk utunkat, melynek a végcélja Göynük…

Adorján Imre

Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 5. rész

Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 5. rész
Kastamonu Kelet felől érkezünk Kastamonuba. A város szélén – mint manapság mindenütt -, csúnya, ipari létesítmények, beton épületek szegélyezik az utunkat, de mi tudjuk, itt még sok szépség vár reánk. Nem először járunk ebben a városban, ezért a megszokott, a központban található, mégis csendes, összkomfortos szállodánk felé vesszük az irányt. Ahogyan délre haladunk a fő úton, melyet középen a Karaçomak (ejtése: karacsomak, jelentése: fekete buzogány/fütykös) folyócska választ ketté és elhagyjuk az oszmánkori – ma már csak gyalogosok által használt – hidat. Visszafordulunk az első autók számára is készült hídon. Hamarosan elérünk Kale Otel elé, ahol viszont tilos megállni. Nincs mit tenni, vállaljuk a kockázatot, kiszállok és besietek a recepcióra megtudni, van-e helyük számunkra. Van, tehát irány a szálló parkolója. Rutinból fordulunk jobbra a mellék utcába és máris integetnek, mutogatnak a gya-logosok, autósok, hogy rossz úton járunk. Hoppá! Ezen a sarkon tilos jobbra fordulni, egy kicsit odébb kellett volna lekanyarodni a főútról. Sebaj, segítenek, s kétszer jobbra kanyarodás után már bent állunk a hotel kicsi, de biztonságos parkolójában, amelyből egy hátsó ajtón be lehet jutni az épületbe. A szállónak vannak a forgalmas főútra, de a hátsó udvarra és egy kis utcára néző szobái, mi persze ez utóbbiakat kedveljük. Ilyet kapunk (2fő/éj 70 YTL). A szállónak és a parkolótól kb. 20 m-re található kiváló Divan étteremnek azonos a tulajdonosa. Szusszanunk egyet a szobánkban, aztán megyünk a Divan kebab ve pide salonu-ba (jelentése nagyjából: sült hús és helyben sütött kenyérféleség szalon). Padlizsános kebabot rendelünk mindketten. Máris ízlésesen, patyolat tisztán terítenek és érkezik az előétel, pide, köylü ekmek, falusi vaj és méz. Mik is ezek? A pide kb. 20-25 cm átmérőjű lepénykenyér, frissen sütve teszik elénk. A köylü ekmek (jelentése: falusi kenyér) pedig élesztő nélküli gyúrt tészta vékonyra kinyújtva, mint amiből nálunk a főtt tészta készül, csakhogy nem kifőzik, hanem kemencében kissé megpirítják. A vaj ízén érződik az író, felséges a meleg kenyérféleségekkel mártogatva. Aztán a salátás tálat teszik az asztalunkra, melyben petrezselyem, metélt fejes saláta, hagymaszeletek vannak, kissé megsózva, citromlével, és pár csepp olívaolajjal ízesítve. Hamarosan megkapjuk főételünket. Pazar a szervírozás! A nyárson váltakozik a frissensült padlizsán és gombóc formájúra alakított darálthús, mellé a köret bulgur, ami tört főtt búza. De van még tányérunkon sült paradicsom és paprika, utóbbiak közt akad néhány méreg-erős. Mi szeretjük. Örömmel nézik, ahogy degeszre esszük magunkat. Távozáskor – a régi szokás szerint – citromillatú kölnivizet öntenek a markunkba, melyet illik elfogadni. Én a fölöslegest a szakállamra kenem. A terítékhez hozzátartozik a tasakos, illatos törlőkendő, amelyen – jobb helyeken, mint itt is – az étterem neve, címe olvasható. Kastamonu nevét az innen származó bizánci 12. sz-i Komnenos császári dinasztiáról kapta (latinul: Castra Comneni). Bár a város 1084-ben, a szeldzsuk-korban, török kézre került, urai később is hol bizánciak, hol törökök voltak. Ez utóbbiak véglegesen az oszmánkor elején vonták uralmuk alá és ekkor alakult ki a Candaroğulları (ejtsd: Dzsandaróullari, jelentése megközelítőleg: az erőteljes fiak / az erőteljes leszármazottai) bejség, amelyet 1461-ben a Konstantinápolyt már korábban elfoglaló II. Mohamed csatolt a birodalmához. A települést kettéosztja a már említett keskeny, alig folydogáló Karacsomak. A város nagyjából két lankán terül el, melyet nyugaton a vár, keleten az óratorony látványa díszít. Kezdjük el sétánkat a nyugati részen. Szállónkból elindulva hamarosan megérkezünk egy nagy, nyüzsgő térre, ahol a tér nevét is adó Naszrullah Kádi dzsámi áll. A kádi 1506-ban építtette, A dzsámi előtt impozáns fedett csorgó van, ahol a muzulmán hívek az ima előtt mosakodnak. 1746-ban könyvtárat és medreszét csatoltak hozzá. Innen csak néhány lépés a dzsámihoz tartozó Münire Hatun Medresesi, ahol nem pusztán az egykori főiskola épületének szépsége, hanem annak mai rendeltetése is megragadja a szívünket. Remélem, a bejáratnál egy táblán olvasható ismertető megmagyarázza ezt az érzésünket. „Ebben a pillanatban önök a Münire Hatun Medreszében vannak, ahol a kézműves vásárt, a húsos ételek szalonját és a teázókertet a Törökországi Rokkantak Egyesületének Kastamonui Fiókja üzemelteti mely közhasznú gazdasági tevékenységet folytat. Minden vásárlásból származó hasznot az Egyesület a kastamonui rokkantak érdekében használ fel. Vásárlásaikkal nyújtott segítségért fogadják köszönetünket.” A medresze udvarát megtöltik a teázgatók, a valaha élt tanárok és diákok szobáiból kialakított apró üzletekbe látogató vásárlók. A kis boltokban a kézműves termékek széles vá-lasztékát kínálják. Van textil, hímzés, faragás, kerámia, sőt egy idős, barátságos rézműves megengedi, hogy megfigyeljük munkáját. Persze mi is elkortyolgatunk egy finom török teát, jómagam – ettől a rossz szokásomtól nem tudok megszabadulni -, elszívok mellé egy Samsun márkájú cigarettát.

Elhagyva a medreszét felmegyünk egy lépcsősoron, ahonnan jó rálátás nyílik a térre. Környékén szebbnél szebb középkori épületek követik egymást. Egymás mellett, szinte egy-másba nyílnak a régi árucsarnokok, a hánok, melyeket már vagy felújítottak, vagy éppen folyik a renoválásuk. A használható állapotban levőkben – amelyek némelyike emeletes, körfo-lyosós -, élénk kereskedelem folyik. Itt van az Aşirefendi, az Ismail bej, másnéven Kurşunlu (jelentése: ólmos, ólomlemezzel fedett), a Karanlık Bedesten (jelentése: sötét, fedett áruház) és nem sorolom tovább, de mindegyikbe érdemes benézni és továbbmenni a következőbe. Elragad a képzelet, micsoda forgalom lehetett itt évszázadokkal előttünk!

Kastamonunak is van egy, legalábbis vélt szejjit-je. Ő Sahabeden Kays’ül-Hemedani Asgar aki a Hepkebirler dzsámival egybeépült kis türbében nyugszik három társával együtt. A környék (még?) eléggé rendezetlen. A szejjitekről korábban a sinopi beszámolómban írtam, de itt nem övezi őket olyan népi vallásos tisztelet, mint másutt. Erről beszélgettünk a dzsámi hodzsájával (muzulmán lelkész), ő maga se érti ezt, csak sajnálkozni tud felette. Se a dzsámi, se a türbe építési ideje nem ismert. A kis, felfelé kanyargó utcák tele vannak látványossággal. Útba esik egy kovácsoltvas díszítésű kút, majd odébb a város legrégebbi, szeldzsuk kori „negyven-oszlopos” dzsámi-ja, mellőle szép kilátás nyílik a szemközti hegyoldalra, melyen az óratorony áll.

Lassan baktatunk az előttünk magasodó várhegyre. Közben egy parkolóba nyíló utcából a számunkra oly kedves davul, zurna (magyarul: nagydob, töröksíp) hangja száll felénk. Meglátjuk a két zenészt, akik lakodalomba hívják a környék lakóit, amint a magyar dalolja: „lakodalom van a mi utcánkban…” Ők, látva az idegeneket még „rá is játszanak”, illegetik magukat, hadd lássa a külföldi, milyenek is az igazi török népzenészek. Nekem évtizedek óta az az érzésem, hogy abban hasonlítanak a régebbi magyar zenészekre, hogy a legtöbb náluk is cigány. Sőt, nem egyszer magyar cigányzenei dallammotívumokat is kihallani vélek az egészen más, nem vonós hangszereken játszott zenéjükben. Lehet, hogy tévedek. Azt viszont biztosan tudom, hogy a davul, egy vékony pálca- és egy vastag bunkószerű verővel megszólaltatva az ütemet és némi dallamot is adó csángó ütőgardonnak a megfelelője. A zurna, bár egykor a 16-18 sz-i magyar főurak által is kedvelt fúvós hangszer volt, igencsak éles hangja miatt kiment a divatból. Akik a skót dudát szívesen hallgatják, azok számára élvezetes. Van, aki úgy tartja – köztük a feleségem -, olyan, mint egy csúnya nő: sötétben és távolból kellemes… A vár a bizánci időkben épült a 112 m magas természetes sziklaorom tetején. Egyetlen épen maradt külső kapujáig kikövezett úton kényelmesen lehet felsétálni. A belső vár falai, bástyái, tornyai a Candaroğulları bejek és az Oszmán időszakból ha romosan is, de megma-radtak. Érdemes felballagni, mert a szép kilátás feledteti a fáradtságot. Ha a gépkocsival járható úton ereszkedünk le a várból, egy kellemes teázó van közvet-lenül a Şaban-i Veli Külliyesi (ejtsd: Sabani Veli Küllijeszi, jelentése: S.V. épület együttes) felé vezető út mentén. A külliyét Seyyid Sünnetî Efendi 1490-előtt kezdte építeni, a dzsámi eredeti formája nem ismert, mert III. Murad tanítómestere 1580-ban átépíttette. A síremléket (türbe) 1611-ben Ahmed szultán fia kezdte építtetni, de csak két év múlva fejezték be, a kapu-ját és egy külön termet pedig 1618-ban. A türbével egy időben épült a könyvtár is. A környező, a dervisrendet szolgáló épületek zöme a 19. sz-ban épült. A Múzeumnak helyet adó emeletes házat, az azdavayi (Emlékeznek? Jártunk ott!) Mahmud pasa építtette. Érdekes, kedves legendája van a külliye kertjében álló csorgónak. Így tartja a hagyomány: „Noé korában, a vízözön idején, Dzsebrail arkangyal Mekkában a Kábakő környékén fel-markolt négy marék földet és elhajította a világ négy tája felé. Az egyik, ahová (egy marék föld) leesett az itteni Pir szálláshelye lett. Ezért hasonlít a környék köves szerkezete a mekkai sziklákra. Az asza szuju íze és illata pedig a Zemzem forrásával azonos.” Gondolom, mindez némi magyarázatot igényel. Sorban: Dzsebrail: Gábriel arkangyal; Pir jelentése: dervisrend alapító, tanítómester; az asza szuju fordítása: a dervisbot vize. Ez a csorgó neve! Zemzem, a mekkai életet adó forrás neve, amelynek vize megmentette Hágárt és fiát, Iszmailt a szomjha-láltól. Şaban-i Veli sejk (pir), aki 1471-1568-ig élt, alapított itt dervisrendet és a türbében látható sírjához tömegesen zarándokolnak a hívek. A kupolával födött térben levő sírok csak kovácsoltvas rácsos ablakokon keresztül láthatók egy oldalépületből, ahová sokan mentek be imádkozni. A temetőkertben nyugszanak a sejk tanítványai és követői. A sírkövekre faragott turbánok különleges formája alapján lehet megkülönböztetni derviseket a többitől. Ottlétünk alkalmával sok látogató volt, mert a mellette levő Városi Múzeum előtt éppen egy képkiállítás ünnepélyes megnyitóját tartották. A múzeum egyik termében ügyes megoldással, a környék szövött és csomózott szőnyegeinek hatalmas mennyisége tekinthető meg. A szőnyegek egymás mögött, a mennyezet-hez erősített síneken mozgatható táblákra úgy vannak felerősítve, hogy egymás után húzogat-va a táblákat (paravánokat?) több száz szép, régi szőnyeget lehet megcsodálni. Már akinek van türelme hozzá… A múzeum bejáratánál látható egy feketefenyő (Pinus nigra) törzsének szelete. A fát 1520-ban ültették Kastamonu tartomány területén, Araç városka közelében és 1997-ben, tehát 477 éves korában vágták ki. Átmérője 124 cm, amit cm-es beosztású botommal is ellenőriztünk.

Az ún. „fejkendő törvény” nagy port kavar mind a török közvéleményben, mind a világsajtóban. Nekem is van róla véleményem, de itt nincs hely a kifejtésére. Azt viszont fényképpel tudom illusztrálni, hogy fejfedő ide, fejfedő oda, a nagy „modernizáció” oda vezetett, hogy a szép, fiatal lányok ravaszul az USA stílusú főiskolai ünnepi tökfödő alá kötik a fejkendőt. Így – szerintem – nevetséges a semmiféle anatóliai török hagyományokkal nem rendelkező négyszögletes tetejű diákfejfedő. A lányokkal együtt kacagtunk az egész mondvacsinált ügyön. A kiállítás megnyitó ünnepségén nem vettünk részt, mert nem szeretjük a végtelen sok üdvözlést, köszöntést, ami a világon mindenütt, az ilyen rendezvényekre jellemzők. Helyette vissza, a vár alá vettük utunkat és jobbra térve elérkeztünk az itteniek által Evkaya Kaya Mezarı-nak nevezett (ejtsd: evkaja kaja mezárü, jelentése: sziklaház sziklasír) a Kr. e. 7. szá-zadból származó, három, kb. 8 m magasságban a sziklafalba vájt, minden valószínűség szerint fríg sziklasírhoz. Az egyik timpanon közepén ábrázolt női alak – állítólag -, az „állatok isten-nője.” Két síremlék sírkamráiban egy-egy oldalt kifaragott fekvőhelyen jutott hely a halottaknak. Minket a Boyabat után látottra emlékeztettek. Az érdekes lukas kövekkel díszített kis parkban tartottunk rövid pihenőt. A városnak ezen a felén még megnézhettük egy oszmán-kori török fürdő helyreállítási munkálatait, mégpedig igencsak szakszerű vezetéssel, mert maga a restaurálást irányító Ömer Nam úrral hozott össze a véletlen. Csak a későbbi beszélgetés és elmaradhatatlan teázás alatt derült ki, hogy ő eredetileg bayburti. Bayburt pedig nekem kedves, mert a közelében feltételezik Dede Korkut sírját és korábban éppen ezért jártunk arrafelé. Akit a téma bővebben érdekel, szíveskedjék elolvasni Dede Korkut könyvét, ugyanezen a honlapon is „rákereshet”. Ömer úr megmutatta, hogyan fűtötték és forralták a vizet vaskazánban, milyen faragott kö-vekből épültek a falak és milyen természetes kövekkel és elmorzsálódott kőzettörmelékkel vastagították meg a „hőszigetelés” érdekében a falakat és a tetőt. Továbbá milyen vastagnak kellett lenni a világítónyílásokkal ellátott kupolának stb. Sok újat tanultunk, amit könyvekből nem lehet, mert mindezt látni, tapintani kell. Kastamonui élménybeszámolómban nem követem napról napra, óráról órára az átélte-ket, inkább a látnivalók megközelítését próbálom leírni. Még ezen az oldalon maradva – a járókelőktől kérve útbaigazítást -, felkerestük az újonnan felújított és a korábbi városismertetőkben képekkel nem szereplő Yakup Bey, vagy más néven Ağa Külliyesi-t. A külliye mindig épületegyüttest jelent, ahol egy építtető külön-böző rendeltetésű épületeket emeltetett. Többnyire egy dzsámi mellé rendelt szegénykonyha, fürdő, könyvtár, iskola, kórház stb. alkotja, de nem feltétlenül mindegyik. Azt építették meg, amire leginkább szükség volt, vagy amire futotta az alapítványból. Az oszmán török vagyonjog nem ismerte el az örökölhető föld és ingatlan jogát. Alapelve, hogy a szultáné (padisah) a birodalom minden vagyona. Bárki más, hadizsákmány, vagy szultáni ajándékozás útján szerezhetett vagyont, de ez tovább nem örökíthette. Neve megörökítésére alapítványt tehetett, pl. küllijét épített és annak fenntartására falvakat, malmot, üzlethelységek bérletét ajánlotta fel. Ezt írásba is foglalták. Érdekes olvasmányok ezek az ún. vakif-ok, melyekben az egyes tisztségviselők, de még az őrök javadalmát is pontosan meghatározta az alapító. Sok megmaradt belőlük, eredetiben, vagy másolatban. Yakup (Jákob) bej dzsámit és a hegy lejtőjén egy szinttel alább egy főiskolát építtetett. Az előbbit eredeti rendeltetése szerint, az utóbbit pedig különböző társadalmi (civil) egyesületek használják ma. Ezzel az épületeket is megóvják, hiszen a használók érdeke a folyamatos karbantartás, felújítás, tatarozás stb.

Másnap észak felé indultunk, még mindig a folyócskától nyugatra. A belváros egyik „látványpékségénél” – na, nem kell komolyan venni, ilyen ostobaság nincs Törökországban – végignéztük, hogyan készül a „szimit”. Aki járt Törökországban, egészen biztosan látta ezt a péksüteményt, amely kb. 15-18 cm átmérőjű, 2 cm vastag karika, a tetején szezámmaggal, vagy anélkül. Általában gyerekek árulják a fejükre helyezett tálcáról, melyen toronyként emelkednek a szimit karikák. Nos, mi egy péküzlet kirakatán át meglestük a készítését. A finomlisztből álló kelt tészta halmot egy márványlapra borítják. Két-három férfi veszi kezelésbe. Az első belemarkol a tésztába, a márványlap szélén kitépi a halomból és továbblöki. Ezzel a mérés be van fejezve. A lisztezett márványon csusszan a tészta, egy másik hurkává sodorja, a két végét összeragasztja, ezzel kész is a karika. Van, hogy ez utóbbit egy harmadik személy végzi. Amikor 10-15 karika vár további sorsára, egy ember jön értük, óvatosan összeszedi és egy üstbe, forró vízbe rakja őket. Behívtak, hogy nézzük meg. Fő 2-3 percet, aztán egy pálcával sorban kiveszi a karikákat az üstből, a sütőmester ezután felrakja egy nagyon hosszú, keskeny lapátra. A kemencét fával fűtik, de mindig csak az egyik oldalára rakják a tüzelőt. A másik oldalára egyetlen ügyes mozdulattal kerülnek be a szimitek, de előbb rászór-ják a szezámmagot, néha mákot. Hol a kemence jobb, hol a bal oldalán ég a tűz, majd átkotorják az ellenkező oldalra a parazsat, a helyére a nyers szimit megy. A kisülteket nagy fémtepsikbe – tudják-e, hogy a tepszi török szó? – rakják, ablakon át is árusítják. Hát így ké-szül a szimit. De nem Törökországban lennénk, ha mindezt figyelmesen végignézve, utána nem kínálnak meg egy friss, meleg, illatozó szimittel, amiért persze, bárhogy ajánlgatjuk, nem fogadnak el pénzt.

Továbbmegyünk egészen az Iszmail Bej küllijéhez. Itt nyugszik az 1460 körül építtetett síremlékben fiával, Iszhak bejjel, lányával, Ajse hatunnal (jelentése: úrhölgy), nővérével Azade hatunnal és még három ismeretlen holttal közös helyiségben. A türbe kapuívének közepét díszítő faragvány a kora reggeli napfényben emberfejnek látszik. Egyszer – nem ebben az évben – így kaptuk lencsevégre. Reméljük a kedves olvasóim is meglátják benne a rejtett emberábrázolást.

Az épületegyütteshez tartozik egy magas csarnok, a Deve Hán, mint nevéből kitűnik (deve törökül a teve) tevekaravánok szálltak meg benne, mely ma az idelátogatók felüdülésére szolgáló vendéglátó egység. Lehet itt egyszerű hideg ételeket fogyasztani, teázni, néha török fiatalok zenélnek az ízlésesen berendezett egykori fülkékben. Amíg a feleségem az egykori medresze épületében a kézműves boltokat látogatta, én a kertben üldögélve beszélgettem a helyiekkel. Érdekes volt, amit egy volt vízvezeték szerelő – ma már nyugdíjas – mester mondott. Azt állította, hogy régen a négy elemit (törökül: ilkokul) végzettek, akiket egy mester mellé inasnak adtak, sokkal jobban dolgoztak, mint akik ma elvégzik a középiskolát (törökül: orta okul, ami a mi általános iskolánk 5-8 osztályának felel meg). A fiatalok nem akarnak megerőltető, fizikai munkát végezni, sokat akarnak keresni, de kevés munkával. Szerinte lenne elegendő állás, csak a mai gyerekek nem jelentkeznek se ipari, se kereskedelmi munkára. Elgondolkoztatott, mert valóban sok helyen láttunk állás ajánla-tokat kiírva, amelyeken pl. pincért, eladót, rakodót kerestek. Egyesek szerint kb. 18%-os a munkanélküliség az országban. Ez sok. Vajon, ha minden felajánlott állást elfoglalnának, akkor is ekkora lenne?

Megnéztük a felújított dzsámit. Szép a részben restaurált kapu, rajta a míves vasalat és a belső falfestés is. A medreszében a feleségem rábukkant egy régiség kereskedésre, ahol régi könyveket is árulnak. Javasolta, hogy én is nézzem meg és bementünk együtt a kis boltba. Tulajdonosa tájékozott, művelt középkorú hölgy. Az apró helyiség egy eladó kincstár, csak legyen elég pénze a vevőnek. Régi újságok, képeslapok, könyvek még oszmán-írással is, kézírásos öreg kiadványok, de még egy arab betűs keresztény Biblia is volt a polcokon. Amit nagyon régóta keresek – szeldzsuk történelem -, az ugyan nem volt, de azért három könyvet vásároltunk, amiket majd lassan elolvasok, hadd szaporítsa a soha se elegendő ismeretem a török kultúra végtelen területén… A városközpontba visszatérőben belefutottunk a hetipiacba. Már a központi, emeletes piac előtti utcák tele voltak árusokkal. Vásárlók is szép számmal nyüzsögtek. Az árusok – megőrizve a régi vásári hagyományt – nagy hangon kiáltoznak, vannak, akik rögtönzött versben ajánlják árujukat. A beton, nyitott oldalú, többemeletes çarşı (ejtsd: csarsi, jelentése piac) egyes szintjein a hasonló portékát árulók rakodnak ki. Nagyon sok az „őstermelő”, itt egysze-rűen falusinak nevezik őket. Minden tisztán, gusztusosan van kirakva az asztalokra. A tejtermelők vékony szeletet vágnak a házi sajtból, azt a kés hegyére szúrják, kóstolásra kínálgatják. Mindent meg lehet ízlelni, az olívabogyóktól a sajtokon át a fűszerekig. Persze az élelmiszer árusok mellé a mindenféle olcsó iparcikkeket árulók is csatlakoznak. Amíg Kastamonuban tartózkodtunk az idő nagyon kimelegedett. Ebédidőben nem nagyon volt étvágyunk, ezért körülnéztünk a cukrászdák környékén, amelyekből a folyó mindkét oldalán több is található. Az egyikben már korábban is megfordultunk, akkor is meleg volt és baklavát ettünk fagylalttal. A baklava diós, mandulás vagy mogyorós mézes apró rétes. A cukrászda hűtőpultjában a sokféle csokoládés, krémes cukrászköltemények láttán eldöntöttük, ketten más-más süteményt választunk és majd megkóstoljuk a másikét is. A feleségem választott ügyesebben, másodszor olyat kértem, ezért én jártam jobban, mert ő már nem tudott megenni egy másik adag édes süteményt. A jobb török cukrászdáknak saját sütő-üzemük van, összedolgoznak, a másik cukrásztól is rendelnek. A sütemények egyediek, kisüzemi termékek, ezért összehasonlíthatatlanul jobbak, mint minálunk, a közönséges éttermek-ben, cukrászdákban kapható nagyüzemi, futószalagon nagy tömegben készültek. Sajnos a fagylaltokat már itt is „porból” állítják elő, nem is jó, sőt helyette divatba jött a világon mindenütt kapható „jégkrém”, de abból köszönjük, nem kérünk, nem azt akarjuk, ami nálunk is van, hanem ami török! Másnap maradunk az innenső parton, végcél az óratorony, de útba esik sok más látni-való. Elámulunk a Hükümet Konağı (jelentése: kormányzósági palota) előtti téren. Két évvel ezelőtt egy feldúlt, kő és földkupacokkal teli terepen bukdácsoltunk keresztül a palotához, ahol kérésünkre kaptunk egy városismertető kiadványt. Most füves, fás park, új, modern emlékfal övezi a függetlenségi háború emlékére állított monumentális – szerintünk – egyik legkifejezőbb szoborkompozíciót. Ne merüljünk műelemzésbe, inkább értelmezném az alkotást. (A mellékelt fénykép hiányosságáért bocsánatot kérek!) Az Atatürk által megindított függetlenségi harc Anatólia keleti részéből indult, ott maradt ütőképes katonaság. A törökök egy emberként álltak mellé. Nem csak a katonaság, hanem a fegyverre fogható fiatal férfiak, még a betyár, rabló lovascsapatok, tehát az egész nép küzdött a főként görög, de angol, francia, olasz katonák ellen. Számos legendás történet szól arról, hogy a nehéz szántóföldi mun-ához edződött török asszonyok hogyan vitték a frontra az utánpótlást. Ökör, vagy bivaly vontatta szekéren, ha ez nem volt, akkor a hátukon. Visszaútban pedig a sebesülteket hordták. Nos, ők a kastamonui szobor legjellemzőbb alakjai. Középen Atatürk alakja magasodik, a vezér, hátát egy sziklának veti, amely a mögötte szilárdan álló nép szimbóluma. A mellékalakok közt láthatunk haldokló és harcba siető fegyveres katonákat. Gondolatban teszek egy kitérőt. Vajon ezek a törökök „nyomják el”, „fosztják meg jogaiktól” a nőket – ahogy a nyugatiak ezt elképzelik -, akik így emlékeznek az egyszerű, szegényparaszt asszonyok önfelál-dozó hősiességéről? Nekem ez a szobor (is) a törököknek a sikeres köztársaság-alapító Atatürk, és egyben az asszonyok iránt érzett, kimutatott tiszteletét és megbecsülését hirdeti.

A szobor körüli teret U-alakú emlékfal övezi, melyet újabban emeltek. Az építmény a török kultúra jelképeit művészi módon, újszerűen alkalmazza. Az U két végén – a képen csak az egyik látható -, az „életfa” fenyőágain, amely az örök élet jelképe, a hősi halottak nevei kis, névjegy méretű fémtáblákon ragyognak. A felirat magyarul: A haza hálás nektek. A fal két oldalán pedig a geometrikus díszítések elemeit az anatóliai kultúra hagyományaiból merítették. Így lett az emlékfal egyben újszerű és archaikus. Más kor, más stílus de mégis illik a teret lezáró Kormányzósági Palota épületéhez. Megindulunk az óratorony irányába, a Kormányzósági Palota mögötti dombra. Az óratornyot Abdurrahman váli (kormányzó) idejében, 1885-ben emelték, faragott kövekből. A vele egykorú óra ma is működik. A vár és az óratorony a város jelképévé vált. Érdekes, hogy az órán még az oszmánkori igazi arab számok láthatók, amelyek nem azonosak a most hasz-nálatos ún. arab számokkal. A rendezett, mellvéddel, padokkal ellátott dombról szép kilátás nyílik az alatta elterülő városra és a másik oldalon emelkedő várra.

Még nagyon sok megtekintésre érdemes műemlék és természeti szépség van a városban és környékén, amiről nem számoltam be, sőt amit még mi sem láttunk. Talán egyszer még a jövőben… Idén ugyan nem látogattuk meg, de mindenképpen javaslom, hogy akik eljutottak Kastamonuba, tegyenek egy rövid kirándulást Kasaba Köyübe. Északra Inebolu felé a 765 sz. útról balra letérve Daday irányába, majd nemsokára jobbra, a falut jelző táblánál érkeznek be Kasaba Köyübe. Az első házaknál lehet érdeklődni, merre van és hogy lehet megnézni a Mahmud Bey Camit. Meglepő volt az útbaigazítás, haladjunk tovább, forduljunk balra, nyugodtan hajtsunk át a sekély patakon, híd az nincs, dudáljunk egy-két rövidet, abból megtudja a hodzsa, hogy látogatók érkeztek és már indul is a lakásából. Így is történt. Bár a dzsámi kívülről jelentéktelen, de már a kapuja is csodálatosan faragott, belseje pedig faszerkezetes és a festése – különösen nekünk magyaroknak -, egészen bámulatos. Ha nem tudnánk, hol va-gyunk, azt gondolhatnánk egy igazi magyar, erdélyi, vagy szatmári református templom ka-zettáinak, karzatának a mintáit látjuk. A dzsámiban tilos villanófényt használni, de állványt igen és számolatlanul szabad fényképet készíteni. Hát van is miről.

Ezzel a tanáccsal és útravalóval búcsúzom ettől a vidéktől, remélve, hogy felkeltettem honfitársaim érdeklődését. Holnap indulunk Beypazarıba!

Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 4. rész

4. Élménybeszámoló

Sinopból Boyabatba

A sinopi félszigettől délnek indultunk és hamarosan rátértünk a 785. számú útra. Átkelve a Dranoz hágókon, mert kettő is van belőle (az első 1370 m, a második pedig 1350 m magas), legurultunk a Gökırmak (jelentése: ég/kék folyó) termékeny völgyében fekvő Boyabat városba. Ez az útvonal a jobb autóstérképeken (pl. RV Reise und Verkehrverlag GmbH) zölddel jelölt, ami azt jelenti, hogy különlegesen szép – májusban rododendron bokrok virágaitól illatozó – tájon halad. Az út minősége kifogástalan, de erősen kell nyomni a gázt, mert az első hágó mintegy 20 km-re van a tengertől, de annak szintjénél több mint ezer méterrel magasabban.

A Boyabatba bevezető négysávos utat szélesítik (!) javítják. A város nyugati, külső negyedében számtalan kisebb-nagyobb téglagyár rontja a látványt, közülük több működik, de akad pusztuló, elhagyatott is. A belváros főútját parkosított sáv osztja ketté. Szép, de megnehezíti a kanyarodást, vagy visszafordulást. Megállunk, kiszállok, érdeklődöm, merre van az Öğretmen Evi (tanítók háza). Arról korábban beszámoltam, hogy miért igyekszünk ezekben megszállni. Többen is segítenek, magyaráznak, talán kissé hosszan és bonyolultan. A lényeg, hogy vissza kell fordulnunk, és polis lambasınál, a dörtyol (magyarul: rendőr-lámpa és útkereszteződés) után jobbra bekanyarodni. Ezután könnyen megtaláljuk, hisz’ a sarkon nagy tábla is jelzi. Alig találunk az Ögretmen Evi előtt a sok autó közt parkolóhelyet. Attól félek, sok a vendég és nem lesz számunkra szoba. Bemegyek, rengeteg ember, zsivaj, nyüzsgés. Végre előkerül a mi emberünk. Elmondom, mi járatban vagyunk. Mit tesz Isten, van szabad szobájuk! Megtudjuk, azért vannak ilyen sokan az épületben, mert holland egyetemisták tartanak angol nyelvi tanfolyamot a boyabati gyerekeknek. Elhelyezkedünk a pazar kilátással rendelkező szobánkba (2 fő/éj 20 YTL), ablakunkból látjuk a várat is. A lépcsőházban összefutunk egy igen barna bőrű, de egyáltalán nem török kinézetű mosolygó tekintetű fiatalemberrel. Angolul szólít meg, én törökül válaszolok, így teljes lesz a zavar. Jön egy láthatóan török tanár, ő oldja fel a helyzetet. Az ifjú Hollandiában született, onnan jött, de a szülei távol-keletiek (indonézek), angolt tanul, nyelvtanár lesz, az anyanyelve holland. Na jó, helyben vagyunk. Most már tudjuk, miért nem tejfelbőrű, szőke és miért áll olyan furcsán a szeme. Helyes gyerek. Indulunk a városházára, mert szeretnénk találkozni a polgármester úrral. Vele két évvel ezelőtt, 2006-ban ismerkedtünk meg, amikor Merzifon felé tartva a boyabati vár meglátogatása miatt szakítottuk meg utunkat. Pont akkor ellenőrizte a vár felújítási munkáit, amikor mi odaértünk a vár tövébe, ahol véget ér a közút. A sofőrje figyelmeztetett, hogy odafent bizottsági szemle folyik. Minket az ilyesmi nem szokott zavarni, majd kibeszéljük magunkat – gondoltuk -, ha szükség lesz rá. Nem kellett ilyesmit tennünk, sőt odafent Mehmet Ermiş polgármester úr melegen üdvözölt bennünket, megmutatta a várba felvezető lépcsős alagutat, és azt tervezte, hogy vele együtt megyünk le. Sajnos ez nem sikerült, mert a szerelés alatt álló villanyvilágítás valamiért még nem működött tökéletesen. Mindenki egyetértett abban, hogy világosban is nehéz, de teljes sötétségben egyenesen életveszélyes lemenni az ókori „lépcsőházban”. A polgármester különösen örült, hogy a vár első külföldi látogatói éppen magyarok, mert ő, egy török polgármesterekből álló delegációval, néhány hónappal korábban járt Magyarországon. Sajnálta, hogy az esős, ködös időjárás miatt csak keveset látott a mi hazánkból. Több fényképet készíttetett a munkatársaival rólunk, természetesen az ő társaságában. Nos, ezért szerettünk volna a tiszteletünket tenni most hivatalában, hogy meggyőződjön arról, hogy két éve, amikor áradoztunk a boyabati várról és panorámájáról, igazat mondtunk, ezért tértünk vissza. A városháza földszintjén van a recepció, ott jelentkezünk s elmondjuk, hogy magyarok vagyunk és rövid tiszteletet kívánunk tenni a polgármester úrnál. Az ügyeletes tisztviselő azonnal telefonálgatni kezd. Máris ketten-hárman jönnek lefelé a lépcsőn. Érdeklődnek, van-e már szállásunk, mondjuk, hogy van és azt is, hogy hol. Elégedettek és kapunk nagyon szép kiállítású, részletes, a környék nevezetességeit is bemutató, színes fotókkal illusztrált prospektust. Közlik, hogy a polgármester most nincs a városban, de telefonon beszéltek már vele és üzeni nekünk, hogy másnap, a reggeltől estig tartó, a várhegy lábánál kialakított gyönyörű parkban rendezendő Hidrellez ünnepségre meghív és vár bennünket. Mondjuk, hogy mi már most fel szeretnénk menni a várba, erre többen jelentkeznek, hogy autóval elvisznek. Mi tiltakozunk, gyalog akarunk menni, úgy többet látni a városból és a panorámából. Ők erősködnek, meleg van, messze van, meredek az út stb. Egy ideig vitatkozgatunk, mi nem tágítunk, csak mutassák már meg, merre induljunk el. Végül csak megmutatják az utat. Jól tettük, hogy a gyaloglást választottuk. A főutcán, egy kis folyócska hídja előtt balra fordulva egy szépen rendbe tartott, padokkal felszerelt, árnyas parkban megpihenünk aztán a vízpart mellett sétálva, elérünk egy új hídhoz. Azon se megyünk át, mert már látjuk magunk előtt a várhegy szikláiba vájt feljárót. Vaskerítés, vasajtó, piros betűs, török nyelvű – lehet, hogy angolul is volt – tábla tudatja, a feljáró veszélyes és tilos! Tyűha! De az ajtó nincs bezárva. Már miért kellene nekünk pont törökül tudnunk? Persze megindulunk, bebújunk a szűk barlangba, előttünk pedig beláthatatlanul kanyarog felfelé, meredeken a számtalan lépcső. Dupla vaskorlát mindkét oldalon. Egyszer csak fény gyullad fel, s ez követi szakaszonként utunkat. Automatika be-, illetve kikapcsolja a világítást.

Csodás! Ha a kőből faragott csigalépcső vonalvezetése a szakadék széléhez közel halad, a kőbe vájt nyílásokon természetes megvilágítást kap. Ráadásul ezeken a kőablakokon a szép kilátás miatt igazán érdemes kitekinteni is. Már úgy érezzük, lassan a végére érünk, amikor török fiatalok csevegésére és bizony, szuszogására, lihegésére leszünk figyelmesek. No, ezúttal két dolgot is megtudunk. Egy, hogy mások is, sőt a helybeli törökök „tilosban járnak”, tehát semmi vész. Kettő, ha nem csak mi, idősek lihegünk meg-megállva, akkor nincs mit szégyenkeznünk. Hamarosan utolérnek, pár szót mondunk egymásnak, kivárjuk, hogy az erősen lemaradt lányok is megelőzzenek. Legalább többet pihenünk. Mint utóbb kiderült, 297 eredeti, felújított és néhány új, vasból készült lépcsőn kellett fellépkednünk, mire a végére értünk. A feljáró végétől a szabadban még kell egy keveset másznunk felfelé, hogy a vár belsejébe jussunk. Ott egy fiatal őr egyszerű szavakkal ismerteti a vár történetét és a folyamatos feltárások eredményeit. Jó hallgatni, mert nem szeretjük a nagyképű, mindentudó idegenvezetőket, akik a betanult szöveget darálják, ha valaki bele kérdez, akkor meg akkora marhaságot válaszolnak, hogy csak, na! Őrá viszont érdemes volt odafigyelni. A várudvar közepén újabban feltárt – két éve még nem volt látható – kavicsmozaik padlódíszítésen elgondolkoztunk.

Kavicsmozaikot a frígek alkalmaztak először Anatóliában, hiszen ez látható Gordionban is. A görögök, rómaiak, bizánciak és később a törökök már nem készítettek ilyeneket, mert később a mozaik művészet alapanyaga már nem a természetes kavics volt. De akkor milyen korú a mozaik, a sziklából kialakított áldozóhelyek stb.? Találgatni lehet, de megfordult a fejemben, vajon nem szkíta-e, hiszen Bayburt várában, a volt szkíta fővárosban – ami nincs is innen olyan távol -, már feltárták nyomaikat. De megtekintését mindenképpen ajánlom, lehet, mire odaérnek, addigra talán már több bizonyítékot tár fel a régészeti kutatás. Boyabat – neve Kr. e. 600-ban Germanopolis -, azonban már régebben, egy máig még be nem azonosított népesség megerősített helye volt. A helyiek mai nevét a „boy” jelentése: termet, hosszúság, és a szerintük a rét jelentésű „abat” török szavakból vezetik le. Én másként értelmezem. A „boy” a helynévben, nem az, aminek vélik, hanem „törzs”, „nemzetség” jelentésű. Az „abat” pedig az arab-iráni világban közismert városnevek végződésében is megtalálható, olyanformában, hogy az utolsó hangja ” pl. Iszlamabad. Az „abad” ilyen esetekben egy jelentős személynek a tartózkodási helyét jelenti, pl. Szultanabad. Ilyeténképpen Boyabat helynév jelentése: a törzs/nemzetség tartózkodási helye. Még azt is megkockáztatnám, hogy a régi Germanopolis összetett városnév második tagjának átvétele, mert a görög „polis” jelentése: város. A nálam illetékesebbek döntsék el, ki jár közelebb az igazsághoz. A várhegy rendbetételére és megóvására a város 800 ezer YTL-t, durván számítva 400 ezer €-t kapott az EU-tól. Ebből fedezték a csigalépcső-alagút megtisztítását, restaurálását, világítását stb. de a várfalak megerősítését, konzerválását is. Mindezt két év alatt végre-hajtották. Hát így kell élni az EU támogatásokkal, gyorsan, helyesen, látványosan felhasznál-ni. Nekünk nem kellene ezt megtanulni, ellesni tőlük? Ez még nem minden! A legszebb 13 régi ház közül a város már egyet megvett, felújított, a többire a Kulturális és Turisztikai Minisztériumtól kapnak támogatást. A régi fürdőt, a temetőkertet felújították. Új, „EU-konform” vágóhidat avattak, a piacon árusító „őstermelők” beton asztalait lukacsos acélra cserélték, melyen nem áll meg az esővíz. A kórházhoz vezető utat kikövezték, a vesebetegeket dialízisre a város autója szállítja… Városi parkot alakítottak ki és hogy könnyen elérhető legyen egy oszmánkorira emlékeztető, íves betonhidat építettek. A park kapuja döbbenetes! Pont olyan, mintha egy galambdúcos székely-kapu lenne. A parkban, minden szükséges megtalálható ahhoz, hogy a városlakók közösségi életet élhessenek, legyenek kisgyerekek, iskolások, ifjak vagy idősek. Vannak elszórtan pavilonok, de még úszómedence is. És az elmaradhatatlan teázó, ahol alkalomadtán, megrendelésre főznek is a bejelentett vendégeknek. Na, majd holnap még többet megtudunk, mert délelőtt kirándulunk vidékre, és ha visszajövünk, megyünk a parkba a találkára, hogy tiszteletünket tegyük a polgármester úrnál Hidrellez ünnepén…

Kurusaray óriási bazaltsziklái

A városismertető füzetben (prospektusban), szerencsére van egy térkép, amelyen fel vannak tüntetve a környező falvak. A szép illusztrációkkal tűzdelt ismertetésből megtudjuk, hogy Kurusaray (ejtsd: kuruszaraj, jelentése: szárazszeráj) falunál hatalmas bazaltsziklák vannak. De merre van ez a falu? A Kastamonu felé vezető úton, rögtön a város végén, balra kell letérni. Elég nehezen találtuk meg a letérőt, mert éppen – útszélesítés miatt -, forgalomelterelés volt. A jó kövesúton haladunk Akyörük szétszórt tanyái közt és hamarosan megbizonyosodunk, jó helyen járunk, mert a kertek támfalai a bazaltra jellegzetes öt- vagy hatszögű hasábokból állnak. Nemsokára Kurusarayba érünk. A falut elhagyva, az úttól balra már látjuk is, a bazalt képződményeket. Egy híd előtt megállunk és először felülről, aztán a völgyből is megnézzük e természeti csodát. Van Magyarországon is hasonló, de ezek a sziklák valahogy mégis mások, mint a mieink. A táj is sokkal vadabb, természetesebb, mint pl. Somoskőujfalunál, vagy a Balaton-felvidéken. Ilyen ívesen hajlókat pedig még a környező országokban se láttunk.

Két sétát teszünk, az elsőt a hídtól balra, a patakpartról indulva, de nem sokat tudtunk haladni, mert kb. 1-2 km után eltűnt az egyre magasabbra vezető ösvény, sűrű bozótosban találtuk magunkat. A másodikat a hídtól jobbra, valójában az egyik patak– a hídnál két patak egyesül – felső folyása irányába. Kitaposott ösvény nem volt, haladtunk, ahogy és ameddig tudtunk.

Egy kis tisztavízű, apró tavacskában vidáman lubickoló béka, bizonyította a víz tisztaságát. A nagy melegben – a béka tanácsára és példájára – jól megmosakodva felfrissültünk. Felkapaszkodtunk egy nyeregbe, letekintettünk egy másik szakadékba, majd vissza-mentünk az autónkhoz és most már, mint aki jól végezte dolgát, ráérősen, meg-megállva gyönyörködtünk a termékeny tájban és az apró településekben.

Kora délután értünk vissza a városba. Tettünk egy sétát, megnéztük a szép kis régi házak közt meghúzódó bazár-negyedet. Úgy gondoltuk, most már biztosan nincs akkora nagy tömeg a Hidrellez ünnepségen, és nem zavarjuk a polgármester urat se hivatalos munkájában, tehát irány a park.

Hidrellez

Előbb meg kell magyarázni, hogy minek az ünnepe a Hidrellez és miért ünneplik meg egész Törökországban. Semmi köze az iszlám ünnepekhez, rítushoz, ám a népi vallásosság szerves része. Hogy az iszlám elfogadja, Hizir és Ilyaz, helyesebben Ilyas (magyarul: Éliás) próféták névének összevonásával magyarázzák elnevezését. Úgy vélik, hogy az édestestvér két próféta, minden évben együtt zarándokolt Mekkába az életvize forrásához. Ámde Hizir valójában nem próféta, hanem egy legendahős, aki ivott az élet vizéből, és ő lett a bajbajutott utazók, vándorok segítője. A népmondák több változatban is mesélik. Az egyikben Hizir a szárazföldön vándorolt, Ilyaz pedig a tengerek ura volt. Hizir neve az arab eredetű „zöld” jelentésű szóból származik, mely – mint tudjuk -, az iszlám színe. Szerencsét hozó próféta – mármint a nép szerint -. Mindketten vándoroltak, s minden év május 6-án, egy réten találkozva beszélgettek. Ekkor a rét kizöldült a vizek megsokasodtak, a természet újjászületett. Egy másik legenda szerint Hizir férfi, Ilyaz pedig nő volt, akik halálosan egymásba szerettek, de csak egyetlenegyszer találkoztak. Május 6-án egy réten szerelmeskedtek, majd nyomban meghaltak. A nép ezen a napon a szerelmet és az új életet ünnepli. (lásd: Bartha Júlia, Lále) Akárhogy is nézzük, a nyárelő ünnepe, igazi termékenység ünnep. Az iparosodás, urbanizáció majd el fogja sorvasztani, mert a szerelőcsarnokok légkondicionált világában nincsenek se évszakok, se évszakokra oszló termékenység. A nagyüzemekben a termelés folyamatos, akár esik, akár fúj… A park felől már csoportokban hazafelé tartanak a családok. Áthaladunk a „székelykapun,” és megérdeklődjük egy rendezőtől, hol találhatjuk meg a polgármestert. Azonnal telefonál, közli, hogy már jön is elénk egy tisztviselő, aki elvezet minket. Nem is egy, kettő is jön, mondják, hogy a teázó teraszán vannak a polgármester vendégei, minket is odavár. Szabadkozunk, de még fel se érünk a teraszra, már jön is elénk mosolyogva Mehmet bej, kitárt karjával átölel, arcunkat összeérintjük. Nincs kiöltözve, csíkos, ujjas pólóban van. Máris tessékel az asztalához és bemutat bennünket a feleségének, leányának és országgyűlési képviselő vendégeinek, a sinopi Mustafa Öztürknek és feleségének, valamint egy csinos hölgynek, amint utóbb a beszélgetés során kiderült, Trabzon képviselője. A bemutatás során említi két évvel ezelőtti találkozásunkat és kihangsúlyozva, hogy mi voltunk a vár első kül-földi látogatói. Kötetlen beszélgetés indul, kellemes légkörben. Sajnos, a trabzoni hölgynek el kell indulnia, Trabzonba hosszú az út, de a polgármesternének is haza kell mennie, mert az apósa súlyos beteg, állandó gondozásra szorul. Sajnáljuk, mert mindkét hölggyel kellemes eszmecserét folytattunk, Trabzonban is jártunk már és nagyot sétáltunk a tengerparti Macar Kardeşler (jelentése: magyar testvérek) parkban. Mustafa Öztürk úr az egyik isztambuli egyetemen 25 évig tanított iszlám teológiát. Még nem említettem, hogy Mehmet bej is teológiát végzett polgármester. A professzor úr különlegesen szép hangú felesége az ünnep tiszteletére feketébe öltözött. Nem rejtem véka alá tisztelt olvasóim elől azt a meggyőződésemet, hogy ha nálunk, Magyarországon a parlamenti képviselők és polgármesterek közt több lenne a teológus, akkor jobb lenne a közélet tisztasága, ha a boyabatit nem is érné el. A keresztény- és az iszlám teológia közelítésének kísérlete – bevallom -, nem járt sikerrel. Minden alkalommal a Biblia eredeti szövegének az iszlám tézise szerinti „meghamisítása” az a zátony, ahol a szándékom léket kap. Egy pillanat, s már nem azonosak a fogalmaink, ez pedig a párbeszéd halála.Csak hozzák egyre-másra a teákat, de már úgy érezzük, itt az ideje a búcsúzkodásnak. Hozzá is fogunk, és abban a pillanatban jelenti a pincér, hogy megsült a „kelle”. Feleségem szerint épp jókor indulunk, szerintem meg a legrosszabbkor, mert meg kellett volna várni a „kellét”. A kelle kemencében sült juhfej. A nyugati ízlésnek nem megfelelő, hogy miért, azt nem tudom. A nyers osztriga gusztusosabb egyből lenyelve? Ja, az francia szokás, tehát mindennél előbbre való! Én inkább fogyasztok kellét, iskembe és pacsa csorbaszit (sült fej, pacal, juhláb leves). Elbúcsúzunk, hazasétálunk, már tudjuk, hogy holnapi utunk egyik állomása, egy kis oda-vissza kitérővel a Kaya Mezari lesz…

Kaya Mezari

Összepakolunk, indulunk Kastamonu felé, tehát azon az úton vissza, amelyen Boyabatba értünk Sinopból. Vajon látjuk-e még életünkben Boyabatot, ezt a barátságos, kedves török várost? Elhagyjuk a sinopi leágazást, keresztül haladunk Tekke (jelentése: derviskolostor) falun, innen már közel van bal felé a leágazás, mely Salar falu felé vezet. Rövidesen megpillantjuk a falu házait, balra fent a hegyoldalban pedig a sziklasírt. Megállunk. Mielőtt kiszállnék, egykedvűen elballag mellettünk egy török bácsi. Kikászálódom, s törökül kiáltok utána. Ekkor meglepődik, megáll. Köszönök illedelmesen, s megkérdem, hogyan juthatunk el a Kaya Mezarihoz, honnan vezet arra út, vagy ösvény. Botjával mutatja, a füves rét végében álló nagy lombos fát, addig vágjunk át a mezőn, ott rátalálunk egy ösvényre, amelyen odajuthatunk. Megköszönjük, neki vágunk, addig is, alulnézetből gyönyörködünk a sziklasírban. Egy jól látható táblán angolul és törökül olvashatók a tudnivalók. Ezek szerint Kr.e. 7. századi lenne a síremlék. Lehet, de nem tartom valószínűnek, bár Paphlagóniában élt Anatólia egyik legrégebbi népessége. Szerintem fiatalabb, hellenisztikus. A területet a sinopéi görög kolónia birtokolta, majd a Kr.e. a 4. sz-ban a makedónok Nagy Sándor halála után összevonták Kappadókia és Mysia tartományokkal. III. Mithradates (Kr.e. 220-185) Sinopéval együtt bekebelezte. VI. Mithradates – akit a rómaiak legyőztek és Pompeiben kivégeztek (Kr.e. 65) megszűnt az a Paphlagónia, amelynek ősi uralkodóinak neveit már a Homéroszi eposzok is megőrizték. A síremlék homlokzatát felül timpanon zárja, amelyen eredetileg talán emberalak lehetett, de sajnos az ma már kivehetetlen. Alatta három zömök oszlop, melyek oszlopfői egészalakos oroszlánok. Hátul még a farkuk is látszik. A sírkamra előtti tér födémje fagerendázatot utánoz. Valószínű, hogy időnként félnomád legeltetők húzódhattak meg benne, akik nem sokat törődtek a műemlék értékével. Tüzet raktak, mely alaposan bekormozta belül az oszlopfőket és a mennyezetet. Nagy kárt nem tettek benne, csak elcsúfították. Visszafelé a „nagy fa” alatt pihenünk, tízóraizunk. Innen visszamegyünk a főútra (030 sz.) és nemsokára elérünk Taşköprübe. A kisváros nevében hordozza nevezetességét, hiszen a városnév magyarul: kőhíd. Már egyszer láttuk, s izgatottan keressük, ott van-e még a helyén egy tűzfalon az a festmény, amelyen a mi piros, fehér, zöld színű nemzeti zászlónk (is) fogadja az odaérkezőket. Ott van a helyén, a szép híd is és a szívünknek kedves emlék is.

Azért látható a magyar zászló más nemzetek zászlai közt, mert évekkel ezelőtt egy itt rendezett nemzetközi ifjúsági táborban hazánkból is érkeztek résztvevők. Ennek az emlékére díszíti az egyébként unalmas tűzfalat a világra nyíló ablakokat megjelenítő színes freskó. Otthagyjuk az autót a kifestett ház mellett, besétálunk a barátságos kisvárosba. Érdemes, bár világraszóló műalkotásokat nem látni, de akinek van szeme – a feleségemnek van –, az sokat tanulhat az egyik park apró szökőkútjánál. Nem hivalkodó, de sokatmondó.

Mi látható? Három oszloptöredék, különböző magasságú, na és? Meg kell nézni közelebbről, alaposan. Az egyik oszlopra görög-, a másikra latin-, a harmadikra arab betűkkel vésték – ki tudja mikor – a szöveget. Most már nem az írás a fontos, hanem amit a számunkra ismeretlen művész közöl alkotásával. Nekünk azt mondja: „Nézzétek, milyen szépen illenek az egymásra és egymás mellett élő kultúrák, hogy’ fel lehet üdülni a közös forrás hűs vizétől!” Korábban szidtam a török szobrászokat, itt megbocsátottam nekik. Akik ilyen szimbólumot tudnak kihozni, szinte értéktelen, tucatszám heverő ásatási törmelékből, azok előtt le a kalappal! A városból visszafelé még bekukkantottunk egy dzsámiba, majd megittunk egy teát és a kőhíd előtti körforgalomnál ráhajtottunk a főútra Kastamonu felé… Folytatása következik, 5. rész: Kastamonu

Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 3. rész

3. fejezet Erfelekből Sinopba Kora reggeli indulás és nagyon hamar elérjük a Fekete-tengerbe nyúló keskeny félszigetet, amelynek a hegyként magasodó csúcsa előtti lankán fekszik Sinop, az ókori Szinópé, Diogenésznek – a törökök Diozsen-nek ejtik! -, a nagy cinikus bölcselőnek a szülővárosa. Haladtunkban megmosolyogjuk a filozófus szobrát, amely – meg kell mondanom – nem éppen a legsikeresebb török műalkotás. Elgondolkoztató, hogyan lehetséges, hogy egy sok évszázados kőfaragó hagyományokkal rendelkező kultúra, mint a szeldzsuk, az oszmán vagy a mór, amely a középkorban csodálatos, magas művészi színvonalú kőfaragásokkal díszített épületekkel lepte meg a világot, miért nem képes ún. „körüljárható” szobrokat alkotni. Sajnos Kemal Atatürk történelmi nagyságához – bár nekünk lett volna Trianon idején egy Atya-magyarunk! -, sem illenek a mindenfelé látható szobrai. Ugyanez mondható el az Istiklal Savaşı (ejtése: isztiklál szavasi, jelentése: felszabadító háború) emlékműveiről is. Persze akadnak kivételek, amelyek, megütik az elfogadható művészi értéket. Szerintünk a felszabadító háború legszebb „klasszikus” szobra Kastamonuban van, mint ezt majd be is mutatjuk -, Selçuk-Efes-ben pedig nemrégiben állítottak fel egy „hipermodern”, mégis, közérthető, egyben megindító alkotást. Ez utóbbinak a felkeresését minden Efezusba látogatónak ajánlom, higgyék el, nem fognak csalódni. Sinopban eltévesztem a városi forgatagban a két évvel ezelőtti szállodánkhoz vezető utat. Lekanyarodunk a déli partra, ahol megérdeklődöm a Rıza Nur Kütüphanesi (R.N. Könyvtár) mellett, hogyan juthatunk vissza a belvárosba, lehetőleg a vár mögötti negyedbe. Egy segítőkész férfi beszáll, már mutatja is az utat, sőt megtudjuk, hogy a keresett szállót renoválják, de ő ajánl egy megfelelő panziót. Az ajánlott panzió kitűnő, hazaszállítjuk a férfit, magunktól már könnyedén visszatalálunk az új szállásunkhoz. Sinop A Yılmaz Panzió 2. emeletén kapunk egy szobát fürdőszobával (2fő/éj 40 YTL). A szobánk a tengerre néz, tágas erkéllyel, minden van, ami kell, még szárítókötél is. Alattunk a kis halászhajók kikötője, még a halászok beszélgetését is halljuk. Néha ki, vagy befut egy hajó, a sirályok elérepülnek, nyilván részt követelnek a zsákmányból. Jobbra a régi városfal és a börtön bástya maradványai látszottak.

A panzió tulajdonosa Ramazan Yılmaz, Erfelekben született, ott volt tanító 25 évig. Amikor nyugdíjba ment eladta a családi házat, kipótolta megtakarított pénzével, megvett Sinopban egy nagy, tengerparti emeletes házat. Feleségével az első emeleten lakik, a felső szinteken pedig már 28 éve panziót üzemeltet. Valahányszor találkoztunk ki-bejárva a panzióból, mindig megkérdezte, nem akarunk-e egy teát meginni vele. Néha éltünk a felkínált alkalommal. Kiderült, hiába élt Erfelekben vagy 45-50 évet, sohase járta be környékét, nem látta a Tatlidzsa vízesést se. Ramazan úr maga jár bevásárolni, esténként egy teázóba megy társasjátékot (tavlát vagy okét) játszani a barátaival. Reggelente újsággal beterített íróasztalán galambokat etet, „akik” a panzió kinyitott ajtaján repülnek be, majd egy idő után tömött beggyel kiszállnak. A kedves idős úr túl a nyolcvanon, kissé nagyot hall, kissé ingadozik a vérnyomása, de mégis fiatalos lendülettel szervezi szállója életét. Első utunk a mólóra vezetett, ahol számtalan horgász pecázott, váltakozó sikerrel. Néhánynak már-már megtelt apró halakkal a vizesvödre, de többeké volt üres. Nagyon hűvös szél fújdogált a tenger felől. Elsétáltunk a várhoz, melynek maradványa a város központjában, a tengerparthoz közel egy szép parkban magasodik. Séta közben megbámultuk a halárusok jégtörmelékben kiállított választékát. Számunkra teljesen ismeretlen halak voltak, egyesek külsőre is tetszettek, voltak köztük kifejezetten csúfok is. De nem a hal külseje számít, hanem az íze. Pl. a kalkan balığı (pajzshal) rettenetes, de jobb ízű halat eddig még nem ettünk. Jó drága! Egy hatalmas tábla mutatta, merre található a turista információ. A helyén egészen más irodákat találtunk, ezért azonnal érdeklődni kezdtünk a járókelőktől. Azt ajánlották, menjünk a városházára. Követtük a jó tanácsot. Az új városháza óriási épület, könnyű megtalálni a parktól balra. A földszinten csínos, sminkelt leányok, készségesen ajánlanak mindenféle kiadványt, de mi kötjük az ebet a karóhoz, legyenek már szívesek egy térképet adni. A reklámokkal teli, tömegturizmus igényeinek kielégítésére készült kiadványoknál többet tudunk, de még az interneten se találtam Sinop várostérképet. Végre megszánnak és kapunk egy kiváló térképet. Megköszönjük, s máris indulunk a térkép alapján városnézésre. A város legnevezetesebb műemléke az Alaeddin dzsámi – mely a korai szeldzsuk szakrális építészetre jellemzően -, egy hosszú kereszthajóból és egy előtte húzódó árkádsorból áll. A korai iszlám, és a szeldzsukok, gyakran alkalmazták ezt, a keresztény templomoktól merőben eltérő megoldást. A kiblafallal, mely az imairányt jelzi, párhuzamosan húzódó, egy kereszthajós tér kialakulásának oka a namaz rítusában található. Egy, a kiblafalban kialakított, az ima irányát pontosan mutató fülke, a mihráb előtt áll az imát vezető, mögötte pedig oldalirányban hosszan elnyúló sorokban a többi imádkozó. Ezért kereszt- és nem hossz- és oldalhajósak a korai dzsámik (pl. Diyarbakir, Urfa, Konya, Sivas stb. szeldzsuk épületei). Megállapításomat igazolják a namazgáh-ok, melyek nem is igazán épületek. Pusztán egy kiblafal, a közepe táján egy bemélyedéssel, ami a mihráb. Ilyet láttunk Konyában és Mardinban, ez utóbbi városban egy dzsámi tetején.

A fallal körülvett udvar egyik sarkában húzódik meg egy 15. századi türbe, amelyben Isfendijar és fiai, valamint Dzselalettin a nyomorék (!) Bajazit nyugszanak a sírkövek alatt. A dzsámi udvarának oldalkapuján kilépve, a keskeny utca túloldalán szembe találjuk magunkat a Pervane medreszével.Építtetője Szulejmán Pervane szeldzsuk vezér volt, aki 1262-ben az ellenségtől visszafoglalta Sinopot. Árkádsora mögött, 16 helyiség van, ívfülkés (ejvános) épület, a közepén szép díszcsobogóval. Pervane és fiai, a 7×8 m alapterületű ejván jobboldalán, az 1322-ben épített síremlékben nyugszanak. Gázi Cselebi sírfelirata megható, hívő keresztények számára cáfolhatatlan bizonyítéka a muzulmán-keresztény testvériségnek. Csetlő-botló fordításomban így hangzik: Nincs annyi erőm se, hogy szembeszálljak a pokol tüzével, A Menny kertjére se vagyok én méltó, Istenem! Apró-cseprő hibáim nézd el, bűneim bocsásd meg. Te a bűnöknél nagyobb Megbocsátó vagy kétségtelen! A medresze (egyetem, főiskola) egykori tanárai és diákjai által használt helyiségeket hasznosítják, sokféle kézműves remeket, apró csecsebecsét árulnak az udvartól árkádokkal elválasztott szobákból kialakított üzletekben. Egy kis étkezdét is nyitottak az egyikben. Egyszer ebédeltünk ott, de nem térünk vissza. Visszafelé megnéztük a felújított Şehitler Çeşmesi-t (Hősök kútja), melyet az 1853-ban a cári orosz flotta támadása következtében elesett hősök emlékezetére a feletteseik által összegyűjtött pénzből állítottak. A sinopi girbe-gurba utcák némelyikében – a térképünk feltüntette –szép, régi házak láthatók. Sajnos nagyon le vannak pusztulva. Nem messze az Archeológiai Múzeumtól – oda most nem mentünk be -, felújítottak egy 19. századi, elegáns oszmán házat, helyesebben talán kastélyt és helytörténeti kiállítást alakítottak ki benne.

Segít elképzelni, milyen lehetett egy tehetős család élete, mivel foglalkoztak, milyen eszközökkel, milyen viseletben. Megállapítottam, hogy már akkor is nagyon szépek voltak a fiatal török nők. A félsziget csúcsa irányában ballagtunk, közben megnéztünk egy-két síremléket, mire elértünk a Balat bizánci templom romjaihoz. Előtte gondosan megművelt articsóka ágyások. Még sohase láttunk articsókát „lábon”.
Először Konyában a szeldzsuk Indzse Minareli Medresze (magyarul: míves minaretes egyetem) portálján láttuk szép leveleit kőből kifaragva. De élőben most találkoztunk először vele. Sajnos, a 13. századi bazilika elhanyagolt, őrizetlen, a freskói hullnak, sőt, a korszellemnek megfelelően össze vannak firkálva. Kár érte.

Tovább mentünk, végül megláttuk egy gondozott parkban, a régi sírokkal övezett a Cezayirli Ali (ejtése: Dzsezajirli A.) pasa által építtetett dzsámit, amely Seyyit Bilal és Tayboğa emir (ejtésük: Szejjit Bilal és Tajbóa) sírjáról nevezetes, és mellette a Hatunlar Türbesi kicsiny épületét. Haladjunk sorban. Seyyit Ibrahim Bilal – a hagyomány szerint -, Mohamed próféta ükunokája volt. Az anatóliai „szejjit-ek”, vagyis Mohamed leszármazottjai közt a legnevezetesebbnek, Eyüpnek a sírja Isztambulban, Szejjit-gázinak, az óriásnak pedig Eskisehir közelében a róla elnevezett faluban. Ilyen szejjit síremlék van Izmitben, de még sok más helyen is. Az iszlám első századában, tehát a 7. században csapataikkal Bizáncra támadtak, ők az első hithősök, ezért nyughelyük évszázadok óta – leginkább a népi vallásban -, nagy tiszteletet kap.A legenda szerint Seyyit Bilal odalent a völgyben, az egykori vár közelében, harcban esett el és a kezében levágott fejével jött fel erre a dombra, harcostársai is holtan gyűltek köré. Tajboğa emir pedig a keresztes-háborúk idején 1259-ben a török lovasok vezéreként esett el, de olyan hősiesen küzdött, hogy az akkori Trapezunti Bizánci császár, Komnenosz maga rendelte el, hogy dicső ellenfele holttestét Seyyit Bilal mellé temessék.

Két asszonyt láttunk imádkozni, nem zavartuk őket és ők se zavartatták magukat. Az imafüzérüket morzsolták, vagy a karjaikat felemelve, két tenyerüket az ég felé fordítva mondták imáikat. Ezen nincs mit csodálkozni. Hogy is szól Dávid 134. zsoltára Szenczi Molnár Albert fordításában, amely így kezdődik: „Úrnak szolgái mindnyájan”? A 2. versben azt énekeljük: „Felemelvén kezeteket, / Dicsérjétek Istenteket, / Szívből néki hálát adván, Őt áldjátok minduntalan!” Ők így tettek. A kis Hatunlar türbesi (magyarul: Úrasszonyok mauzóleuma) Celalettin Beyazit (ejtsd: Dzselaleddin Bayazid) (1425) fiának, Iskendernek, felségének és Ture nevű leányának szolgál végső nyughelyül. A belvárosba visszatérőben zene és dobszó ütötte meg a fülünket, megszaporáztuk lépteinket, érdemes volt. Az Atatürk úton vonult a főként ifjak alkotta tömeg, mert az Ifjúság ünnepének a főpróbáját tartották. Az elöl haladók, hatalmas nemzeti zászlót vittek kifeszítve a fejük fölött, mögöttük a nemzeti és a városi zászlókat hozták. Ezután következett a zömmel leányokból álló dobos sereg, piros fehér, török nemzeti színű egyenruhában. De ők nem a nyugati világban megszokott cifra mazsorettek, vagy pom-pom leányok voltak. Tüzes, vérpezsdítő dobolásukat elképzelni nem, csak élvezettel lehet hallgatni. Végigkísértük a menetet, melyet fúvószenekar zárt, az Atatürk szoborig. A tamburmajor – aki ugyancsak nő volt – vezényletére doboltak, fordultak, helyben-jártak, majd egy karmesteri jelre olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Ekkor egyetlen kürtös fújt díszjelet, a fiúk vigyázzállásban készülődtek a zászlófelvonáshoz, majd felharsant a zenekar, a török himnuszt kezdték játszani. A jelenlévők énekhangja betöltötte a teret. Elérzékenyültünk, meghatódtunk, de el is szomorodtunk. Ki énekli már Magyarországon a himnuszt? Hány fiatal ismeri a szövegét a dallamával együtt? Ki áll vigyázzba?

Még beszámolok a szinopi étkezéseinkről. Reggelinket, mely többnyire friss péksüteményből, sajtból állt, az erkélyen fogyasztottuk el. Ebédre, csak levest kanalazgattunk kenyérrel, mivel a nagy melegben nem volt másra étvágyunk. Vacsorázni, vendéglőkbe jártunk, így két finom török ételkülönlegesség megízlelésére is alkalmunk nyílt. Az egyik a hamsı kuşu (ejtése: hamszi kusu), amit magyarul talán töltött szardíniának neveznék. A félbevágott kis hal tölteléke különlegesen ízletes, a hozzá felszolgált zöldségsaláta pedig nem csak összetételében, hanem a megformálásában is tökéletes volt. A legtetején, rózsát idéző, bevagdosott vörös paradicsomot a cikcakkosra vágott uborkaszeletek, mint a virágot a levelek, úgy vették körül. Persze sok más, salátába való zöldség is volt a művészi tálon. Mondanom sem kell, nem a tengerparti sétányt övező, magukat erőszakosan kínálgató, zajos, s a gazdag külföldi turisták által elkényeztetett restaurantban, hanem tőlük nem messze egy kis lokantában ettünk, féláron. Egy másik emlékezetes vacsoránkat is egy kis házi-kifőzdében költöttük el. Manti-t kértünk, mégpedig – hogy mindkét ízesítését megismerjük -, joghurtosat és diósat. A török manti ugyanaz, mint a nálunk csak olasz tésztaként ismert ravioli. A vékonyra kinyújtott tojásos tésztát kis négyszögekre vágva, a közepébe tölteléket – fűszerezett sajtot, túrót, húsdarát – tesznek, majd ezekből ügyesen kis tasakokat formálnak, amit kiszárítanak. Amikor a vendég ilyet rendel, megfőzik, frissen, forrón tálalják. A diós helyi specialitás, a joghurtos általánosan elterjedt. Bár nagyon gazdagon szórták meg darált dióval, nekünk mégis jobban ízlett a másik. Degeszre ettük magunkat belőle (két adag: 10 YTL). Sinoptól nem messze van Anatólia egyetlen fjordja, Hamsilos, mely természetes hajó- és jachtkikötő. Sziklás partját erdő övezi. Odaautóztunk, sétáltunk egy nagyot az erdőben, de bevallom, mindkettőnknek csalódást okozott, mert sok, százszor szebb természeti csodát láttunk már Törökországban. Innen nem volt már messze az ország legészakibb pontja, Inceburun (ejtése: Indzseburun, jelentése kb.: finom / vékony / orr félsziget), melynek csúcsán emelkedik egy skandináv stílusú, ma már napelemmel működő világítótorony. A tenger tiszta, a torony alatt a meredély szélén egy fiatal nő bekerített, gondozott sírja. Ide érdemes volt eljönnünk, a végtelennek tűnő tenger látványa elbűvölő. Végül megemlítem, hogy felkerestük az útikönyvekben megtekintésre ajánlott régi, ma már nem használt, ezért múzeumként látogatható börtön épületeit. Annyira nyomasztó érzés fogott el, hogy ott nem fényképeztem.
Talán a mecset falára festett Korán idézetet, amely Allah bűnbocsátását hirdette a bűnöző rabok számára, és az 1214-ben épült szeldzsuk zindan-t (börtönkamra) érdemes lett volna megörökíteni. Kinek-kinek a belátására bízom, megnézi-e vagy sem. Folytatása következik: 4. Boyabat és környéke…

Adorján Imre

Törökország kevésbé ismert szépségei – Adorján Imre – 2. rész

Küre-hegység Nemzeti Park Ha Ulus a Küre-hegység Nemzeti Parkjának a kapuja, akkor Pınarbaşı (jelentése: for-rásfő) és Azdavay – ez utóbbi jelentését nem ismerem – a központja. Ebből a két városkából lehet mellékutakon felkeresni nemzeti park legszebb szurdokait, vízeséseit. 2000 óta Törökország törvénybe iktatott és a nemzetközi szervezetek által is elismert védett területe a Pontuszi-hegység nyugat részét alkotó mészkő hegyekben. Területe, a védő- és rekreációs övezettel együtt 117 ezer hektár. Az éves átlaghőmérséklet 13,4 C0 , erősen in-gadozó, az augusztusi csúcshőmérséklet + 38,7 C0, a januári – 35,0 C0 volt. A csapadék éves átlaga meghaladja az 1000 mm-t. Az évi napfényes napok száma 120-130. A park igazgatósá-ga Kastamonuban, kirendeltsége pedig Bartinban székel. Sajnos a WWF Turkey… (Turkish Society for the Conservation of Nature and ATLAS Traveller Magazine…) által kiadott tér-kép alapján sehová se jutottunk volna el, és mindenütt a helyiek segítségét kellett igénybe vennünk. Jellemzően a helyiek, ha térképre van szükségük – erről Ulusban magunk is meg-győződhettünk -, az erdészet helyrajzi térképeinek szkennelt másolatait veszik igénybe. Az előbbiekben alaposan bírált térképnek, mely a rehber/guide (utikalauz) megtiszte-lő, ámde érdemtelen címet viseli, van egy megszívlelendő tanácsa: „a természetben csak a lábnyomotokat hagyjátok, az emlékeiteken kívül semmi mást ne hozzatok el.” Ezt meg-fogadtuk, így tettünk, az emlékeink töredékét éppen most osztjuk meg az olvasóval. Pınarbaşı Galip barátunktól kapott, a polgármesternek címzett „ajánlólevelünkkel” egyenest a Városházára megyünk. Sehol senki, az egész épületet éppen tatarozzák. Előkerül egy őr, elő-adjuk, mi járatban vagyunk, ő a mobilján telefonál, majd azt ajánlja, elvezet bennünket a pol-gármesterhez. Beültetjük a kocsinkba, pár percet autókázunk, s már szívélyesen integetve jön is le egy domboldalon most épülő, többemeletes szálloda mellől a polgármester úr. Összeis-merkedünk, eddigi kísérőnk kiszáll, a polgármester pedig be-, és irányításával megyünk előre mintegy 5-600 métert. Az Oba Motel kapuján behajtunk és polgármesteri támogatással, egy keveset alkudozunk a szállásdíj tárgyában a tulajdonossal. Megegyezünk (reggeli nélkül, 2/fő/éj 70 YTL), de azonnal bekapcsolják az olaj-villany radiátort, mert hideg van. Folyama-tosan kellett használnunk, csak néha-néha tudtunk kiülni a teraszra kávézgatni és gyönyör-ködni a tájban.Más vendégük rajtunk kívül nem volt, másnap is csakadi1 egy autó jött, de utasai-val nem találkoztunk. Esőben indultunk az Ilıca vízeséshez. A motel után tábla mutatta az irányt, egy útel-ágazásnál megfigyeltük, hogy másnap a Valla szakadékhoz is ugyanerre kell majd mennünk, csak nem jobbra, hanem balra kell fordulni. Az eső egyre jobban zuhogott, de mi bíztunk a szerencsénkben, majd csak csillapodik, vagy megáll. Mire odaértünk, ahonnan a vízesésig már gyalogolni kell –ott van egy jó borsos árú, faházas panzió -, elállt az eső. Egy török diá-kokat szállító kisbusz mellé álltunk le parkolni. Röviden beszélgettünk velük ki honnan jött, merre megy tovább. A már Törökországban megszokott módon örültek nekünk magyaroknak. Enyhén emelkedő gyalogösvény, melyet fatábla mutat, vezet a vízeséshez. A tiszta, szennyezetlen levegőt jelzi a zuzmók tömege. Mi – szokásunk szerint -, lassan bal-lagtunk, mert így lehet a szebbnél szebb adi2sziklákban, sziklacsoportokban, növényekben és nö-vénytársulásokban gyönyörködni. Az Ilıca vízesés valójában a Horma szurdok vége. Maga a szurdok csak vezetővel, vízhatlan (neoprem) búvárruhában, több helyen a víz alá bukva járha-tó végig. Ehhez se megfelelő felszerelésünk s erőnk sincs. A lezúduló víz kis tavat mosott ki a kőzetből, ebben nyáron meg lehet mártózni. Most ehhez túl hideg volt.

adi3

Visszamentünk az útelágazáshoz, hogy megnézzük a vízesést fentről és bekukkant-sunk a Horma szakadékba.

adi4

adi5Másnap, reggeli után az előző napi úton indulva, de az elágazásnál balra térve értünk a Pınarbaşı-tól 26 km-re levő Muratbaşı faluhoz, ahonnan el lehet sétálni a Valla szurdok fölé épített kilátóhoz. Az elején szépen kikövezett, láthatóan a majdani tömegturizmus kiszolgálá-sára készülő úton, melynek még fakorlátja is van, indultunk el, aztán amikor ez véget ért, ott álldogáltunk tanácstalanul, vajh’ merre tovább? Velünk szemben láttuk a sziklafalat, én úgy gondoltam, menjünk előre, abba az irányba, aztán tovább a vízfolyással szembe.

adi6Meg is indultunk, de szerencsénkre jött egy fiatal török legény, aki figyelmeztetett, hogy ne arra, hanem a falusi kertek kerítése mellett, egy alig kitaposott, keskeny ösvényen ismét elérjük majd az erdőben vezető szélesebb, kiépített utat. Még pihenőpadok is voltak az erdei út mel-lett. A vadonatúj, vasból épített kilátó teraszig jó sokat kellett kapaszkodni, mire elértük.adi7

adi8A Valla szakadék 10 km hosszú és észak-keleten a Hamitli falunál ér véget. A két oldalán magasodó, szinte függőleges sziklafalak magassága 800-1000 m. Nyáron „rafting” – gumicsónakos – túrákat is szerveznek benne, de ebben, ha éppen lett is volna, akkor se vet-tünk volna részt. A kilátóból lejőve már megéheztünk, ezért leültünk egy padra ebédelni, elfogyasztani a magunkkal vitt sajtot, zöldpaprikát stb. Egyszer csak vidám hangok ütik meg a fülünket. Csak nem egy csoport jön? De igen, mosoly, nevetés csattan fel, hát azok a bartini egyetemis-ták jönnek, akikkel Ulusban, Galip alapítványának a termében találkoztunk. Megajándékoztak bennünket paradicsommal, uborkával. Elköszöntünk egymástól, aztán ők vették az irányt a kilátópont felé. Egy kicsivel többet akartunk látni a környékből, ezért a fennsíkon tettünk egy kerülőt és a Kanlı Çayı (jelentése: vérpatak) mentén haladva Urva érintésével, Kayabükü (jelentése: sziklahajlat) falunál értük el a Pınarbaşı-ba vezető főutat. Leírhatatlan a táj és a tájbaillő szórt települések szépsége. Még adi9be kell számolnom egy megható élményünkről. Utunk mellett megpillantottunk egy csordogáló, kőbefoglalt forrást. Megálltunk megnézni. A forrás felett egyetlen, de látha-tóan gondozott sír. A forrás felirata minderre magyarázatot ad. Megtudtuk belőle, hogy egy odavalósi, aki Isztambulban kereste a kenyerét, építtette fel a forrás foglalatát és az volt a kí-vánsága, hogy halála után a forrás közelében temessék el. A hátramaradottak teljesítették óha-ját. Ez a történet arra tanított bennünket, lám’ így kell szeretni a szülőföldet. Béke poraidra török testvérünk! Délután még felfedeztünk egy kis „nevesincs”, de szép szurdokot, a szálláshelyünk-től kissé keletre, de nem az aszfaltos főút mellett, hanem arról kissé jobbra letérő kövesúttól balra. Itt is voltak szép sziklacsoportok és a mederben a már korábban is látott, nagy katlan-szerű vízvájta kövek.

aa-horz

a15Pınarbaşıban a polgármester testvérének a vendéglőjében vacsoráztunk (15 YTL). A parkolóba odaszaladt hozzánk a polgármester úr, megérdeklődte, hogy minden rendben van-e körülöttünk. A vendéglős nagyobbik fia az asztalunknál készítette el a köylü ayran-t. Ez utób-bi – tapasztalatunk szerint – sokkal jobb, mint a dobozos, gyári. Kell hozzá egy kézi keverő-kavaró, falusi – ez törökül: köylü -, jó kemény joghurt, só ízlés szerint és mintegy a joghurt felényi-harmadányi hidegvíz. Az elegyet habosra kell „turmixolni” és máris ihatjuk a világ legüdítőbb, tápláló, természetes, adalék nélküli italát! A kellemes estében még egy kis rakit – ez is „természetes,” hiszen ánizspálinka – kortyolgatva készültünk a másnapi útra. Azdavay Bevált módszer, megyünk a Belediyére (városháza), keressük a polgármestert. Szívé-lyes fogadtatás, ismertetjük tervünket. Tudjuk, van egy városi üzemeltetésű szálloda, de még nem találtuk meg, ott szeretnénk megszállni, továbbá a környék természeti szépségeit keres-nénk fel. A polgármester intézkedik, jön egy fiatal, elegáns – sötét ruha, fehér ing, nyakkendő – tisztviselő. Ő kísér ki, a hivatali autóval az élen állunk be a szálló parkolójába. Rövid ügyin-tézés után, már el is foglaljuk a fürdőszobás, kifogástalan szobánkat (2 fő/éj 30 YTL). Itt jegyzem meg, ha van a Belediyének (városi önkormányzatnak) szállodája, biztos, hogy az a legtisztább és legolcsóbb, bár nem luxus és sokcsillagos. Ez utóbbiakkal nem élünk. Megállapodunk a tisztviselővel, mikor jön értünk, mert inkább elvezet, mint, hogy elmagyarázza, hogyan közelíthetjük meg a Çatak szurdokot. Megyünk felfelé, északi irányban tekergő hegyi, köves mellékúton. Az utolsó emel-kedőn kissé kipörög a kőtörmelék, de azért elérünk a parkolóba, ahonnan gyalog mehetünk tovább. Kb. 6-7 km-t autókáztunk. Kísérőnk elhagy bennünket, nem is szeretnénk, ha velünk jönne. Mi ráérünk, neki biztosan van más dolga is, mint magyar utazókat kísérgetni. A gya-logutat – amely a török ismertetők szerint 1 km, szerintünk pedig van az 2 km is, vagy még több – a már megszokott deszkatáblák mutatják, már ahol épen megmaradtak. A legszembetűnőbb a kékvirágú fürtös gyöngyikék tömege. Ilyet se láttunk még, pe-dig igen sokfelé kirándultunk már életünk során. Sűrű erdőben vezet az út, merre lehet a szurdok?

adi131-horz

Felfelé is, lefelé is megyünk… Végre megpillantjuk és eláll a lé-legzetünk! Három, vagy hány szurdok? Megkeressük azt a pontot, ahonnan a legjobban belát-ni a tájat. 900 m magasan vagyunk. Ott ebédelünk, szélárnyékban, mert metszően hideg a szél.

adi141-horz

Ugyanazon az ösvényen térünk vissza, amelyiken jöttünk. Akarva-akaratlan egészen más úton térünk autóval vissza a főútra, de szebbnél szebb tájakon járunk. Ott érünk le, ahol egy híd íveli át a Çatak folyót, itt kezdődik egyik szurdoka. Nosza, nézzük meg alulról, vízpartról is! Megindulunk követve a patakot, útközben két horgá-szóval találkozunk. Szerintem, soha se fognak halat, türelmetlenek hozzá.

adi151-horz

A rét után, melyen szarvasmarhák legelésznek békésen, egyre jobban összeszűkül a völgy, aztán olyan cserjés, gazos és sziklás mindkét partja, hogy nem tudunk továbbmenni. Visszafordulunk, de melegem van, el is fáradtam már, nem is bánom…

adi161-horz

adi17Visszafelé a benzinkútnál tankolás és meglepetés! Mellénk áll egy török rendszámú autó, s magyarul hangzik el egy bizonytalan kérdés: „Tényleg magyarok?” Nem hiszünk a fülünknek, de „Magyarok és Magyarországról jöttünk” – vágjuk rá a választ. Aztán örvende-zés és csodálkozás, továbbá megbeszéljük, este a városi teázóban találkozunk. Erre még visszatérek. A szállóban tusolás, átöltözés, érdeklődés, merre van az azdavayi, helyesebben Başdeğirmen (jelentése: fő/nagymalom) vízesés. Az olvastuk, hogy a várostól 7 km-re van, Saray Köyü-től nyugatra és 1 km-t gyalog kell megtenni. De hol lehet ez a falu? A térképün-kön nincs ilyen. Senki se tud a vízesésről, a teázóban egy ember ajánlkozik, ő – állítja – oda-való egy közeli faluba, vigyük el, majd megmutatja. Nincs sok kedvünk hozzá. Vissza a szállóba, de ott a recepciós helyén egy egyenruhás férfit találok, aki televíziót néz. Egyenruhás? Akkor neki ismernie kell a vidéket. Szerencsém van, hogyne tudná, hisz’ közlekedési rendőr (trafik polisi). Pontosan elmagyarázza, vázlatot is készít az útvonalról. Útközben azért az er-dészetnél még megérdeklődöm, jó irányba megyünk-e? Jó az irány, a Kum Ocağı (homokbánya) feliratú táblánál kell balra letérni, át egy hídon, aztán tovább a Deyrekanı (szerintem ez elírás, helyesen talán Devrekanı lehet) folyócska völgyében. Hatalmas erőgépek termelik ki a folyóból a homokot. Csak megyünk egyre magasabbra, farakások, erdei munkások közt, kér-dezzük őket, de nem idevalósiak, még tovább, már azt hisszük a világ tetejére érünk, mikor egy pár ház alkotta piciny településhez érünk. Ez lenne Saray Köyü? Nők, kislányok, asszo-nyok terelik az állatokat, teheneket, kecskéket. Későn kapom elő a fényképezőgépem, az egyik serdülő leányka pont úgy néz ki, arca, alkata, de még a viselete is, mintha egy csángó leányka lenne! A feleségem hívta fel reá a figyelmem, de a leányka szemérmes és felszalad a meredek horhoson és eltűnik a szemünk elől. Ezt elszalasztottam. Az egyik leány azonban állítja, hogy jóval a falu előtt a hídnál egy tábla mutatja a vízeséshez vezető utat, de mi talán nem vettük azt észre. Visszafordulunk és igaza volt, mert ott a tábla. Hát, ha tudjuk, milyen és mekkora ez az azdavayi vízesés, nem törtük volna magunkat és az autógumikat érte. A malom romja, a malomkővel romantikusabb.

adi181-horz

Sietünk vissza. Elrohanunk egy közeli lokantába (vendéglő), ahol pacallevest kérünk (2 adag, kenyérrel 4 YTL). Az egyik legjobb, legízletesebb török leves ez, işkembe çorbası a neve. A pacalt, azaz a juh, vagy szarvasmarha alaposan kimosott, megtisztított, előfőzött gyomrát jellegzetes félholdpengéjű vágószerszámmal, vékony szeletekre vágják. A vágódesz-ka enyhén lejt, a végén lobogó forró vízbe pottyan a vagdalék. Egész napon át, forrón tartva semmi esélye az ételmérgezésnek. Reggelire főzik, estére, vacsorára ritkán marad az aznap főzöttből, mert rendszerint már délelőtt elfogy. Ízesítése változó, jó fokhagymásan, citromlével, borsozva, vagy csípős paprikával. Laktató, melegben citromlével üdítő, hidegben borsozva felmelegít, nagyon szeretjük. A benzinkútnál megismert fiatal párral megbeszélt találkozónk helye az önkormány-zat teázójának a kerthelysége lenne, de olyan hűvös van, hogy inkább egy különterembe me-gyünk, ahol megint találkozunk a polgármesterrel, aki – mint a beszélgetés során kiderült – a jelenkori török irodalmat is olvassa, jól ismeri. Sajnos ő se tudja nekem elmagyarázni, hogy mit jelent Cemil Kavukçu egyik novellájában: „O kadın Fatma Girik değil…” Nem ő az első, s ezek szerint nem is az utolsó, akinél tudakozom. Az eddig kapott értelmezések közül egyik se illik az író szövegébe. Kati asszony magyar, férje Şahin, Azdavay környéki török. Mindketten diplomások, Skóciában voltak posztgraduális képzésen, ott ismerkedtek össze. Közös nyelvük az angol volt. A férfi Törökországban, Urfában kapott egyetemi oktatói kinevezést, a fiatalasszony pedig kémiát tanított ugyanott. Amikor megszületett a kisfiuk, míg nem kezdett beszélni semmi gond nem volt. Csakhogy a szülők angol szaván nevelkedő gyerek nem értette se az azdavayi török, se a budapesti magyar nagyszülők beszédét. Most már, hogy iskolába kezd járni, beszél angolul, természetesen törökül és magyarul. Amikor mi Azdavayban voltunk, éppen a magyar nagyszülőknél tartózkodott és magyar iskolába járt. A házaspár a következő tanévben már a Fekete-tenger parti Ordu egyetemének oktatói lesznek, a régi és új helyükön is angolul tanítják a szaktárgyaikat. Örülnek az áthelyezésnek, mert mind a magyar asszony, mind a hűvös klímájú Küre hegységből származó férj nehezen tűrte a dél-anatóliai rekkenő hőséget. Igyekeznek megtanulni egymás anyanyelvét, de ebben – nézetem szerint – a magyar feleség már jóval megelőzte a török férjét. A legfurcsább az volt, hogy a török anyanyelvű agronómus nem mindig tudta a növény és állattenyésztés szavait, szakkifejezéseit törökül. Pedig érthető, mivel nem törökül tanulta és nem törökül tanítja. De hogy jól tanítja, az biztos, mert amióta az eszét tudja, mindig volt a szülői háznál kedvenc kakasa. Ma is csillog a szeme, ha háziszárnyasokról beszél. Doktori disszertációját is tyúkokról írta (27. kép). Megállapod-tunk, hogy tartjuk a kapcsolatot. Júniusban Magyarországon voltak. Utazás Erfelekbe Kora reggel hagytuk el Azdavayt keletre, Ağlı után a 759-es, majd 765-os számú utakról letértünk balra Devrekâni felé, ahonnan szép, erdők, hegyek közt északkelet felé kanyargó úton értük el a Fekete-tengert, ahol kiváló, késpenge fenésre alkalmas, sima köveket lehet begyűjteni.

adi191-horz

A part mentén, néha a hegyek közé is be-betérő úton haladtunk kelet felé. A feleségem egy falusi boltban paradicsomot, paprikát és joghurtot, hoz-zá péksüteményt vásárolt, kerestünk egy csendes idillikus pihenőt, ahol jóízűen megebédeltünk. A főúttól balra álló tábla mutatott egy rövidítő utat Erfelekbe – melyet én egyetlen térképen sem találtam -, erre ráfordulva, rövidesen célba értünk. Még a30jóval Çatalzeytin előtt, az úttól balra a völgyben látszanak Hamidiye Köyü szét-szórt házacskái. Nem is figyeltünk volna fel különösebben erre a völgyben elterülő falura, ha nem pillantunk meg az út baloldalán, két modern, ízléses építményt, amelyeknek török nem-zeti-, történelmi jellegét két kitűzött, lengedező török zászló is jelezte. Megálltunk, megnéztük és megdöbbentünk, hogy milyen tragédiákat kellett átélni a török népnek. Ugyanakkor arra is gondoltunk, milyen mély a hősi halottak tisztelete ebben az országban és milyen jó, hogy ezt az állam is hathatósan támogatja. Az érzésünket nem vagyok képes megosztani az olvasókkal, de az azt kiváltó törté-netet megpróbálom elmesélni. A réztáblákra írtakból kiderült, hogy a Hamidiye nemzetség, még az I. világháborút megelőzően az egyika31 Orosz – Oszmán háború alatt, a Kaukázus vidé-kéről a cári csapatok vérengzései elől Anatóliába menekült. A Küre hegység közepe táján kaptak egy területet, ahol letelepedhettek a menekült családok. Már felépítették kis falujukat , mikor kitört az 1914-18-as I. világháború. Hamidiyeben is besorozták az ifjakat és 1915-ben a gallipoli frontvonalra vezényelték egységüket. A támadó Brit Birodalom seregét erősítő, ausztrál és más gyarmatokból verbuvált katonákkal szemben Atatürk vezérletével az augusz-tus 8-án ellentámadásba lendülő török sereg győzedelmeskedett. Mindkét oldalon hatalmas volt a veszteség. A török sereg veszteségben, áldozatban – 55 ezer hősi halált halt, 21 ezer megbetegedett, 100 ezer megsebesült, 10 ezer eltűnt, harcképtelenné vált 55 ezer! – a kis Hamidiye falu is osztozott. A 18 hősi halott hamidiyei ifjút valahol a Gallipoli félszigeten egy közös katonai tömegsírba temették, de itt a szülőfalujuk felett ma is emlékeztetnek neveikkel az egyik legelterjedtebb törökországi jelmondatra: „Önce vatan!” azaz: „A haza mindenek előtt!” – ahogyan azt már évszázadokkal a törökök előtt a magyar költő megírta. „Ők: Mint lakodalomba a frontra úgy mentek, Hamidiye volt a falva, tizennyolc vitéznek, Bejegyeztettek háborús veszteségnek, Vissza nem térve, földdel keveredtek.” Ezek a verssorok olvashatók egy nagyobb sárgaréz táblán, alatta, külön-külön kis táblákon, rendfokozatukat is feltüntetve, sorakozik tizennyolc név. Az emlékmű mellett a há-romcsorgós díszkút kiemeli az emlékmű üzenetét: „Ahogy a szomjazónak a vízre, az ország-nak úgy van szüksége hősökre.” Erfelek Megérkezve, azonnal keressük a városházát. Egy többemeletes épületnek az első emeletén van, földszinti folyosójára különböző kis boltok nyílnak. Egy tisztviselőtől érdeklő-döm, van-e szabad, kétágyas, fürdőszobás, szobájuk. Az irodában egy csínos leány mellett be van kapcsolva a hősugárzó. A tisztviselő telefonálgat, majd megnyugtat, mindjárt jön a hoteldzsi (jelentése: szállodás). Jön is, de sajnos a fürdőszobások helyek már foglaltak, de megmutatja az anélkülit. Nagy, tiszta, a folyosóról nyílik a közös tisztálkodó-helyiség. „Ha ló nincs, a szamár is jó” elv alapján elfogadjuk az egyetlen lehetőséget, amely ráadásul hihetetlen olcsó (2fő/éj 20 YTL). A hoteldzsi készségesen, megmutatja, hogyan kell bekapcsolni és különféle hőfokra beállítani a lepedő alá elhelyezett, az egész ágy felületet melegítő, elektromos szerkezetet. Segít felcipelni a holminkat, a folyosó asztalán hagyja egy cédulán a telefonszámát. Hiába, mert a mi mobilunk nem működik külföldön, illetve meg se próbáljuk, legfeljebb sms-eket küldünk haza. Megtudakoljuk, merre van az erfeleki utunk fő célja, a Tatlıca Şelalesi (jelentése kb.: Édesvizű / Édességes-vízesés). Utólag megbántam, hogy még aznap késő délután, és nem másnap reggel, kipihenten, vágtunk neki az odavezető útnak. Erfelek kertvárosa tele van gyümölcskertes kis házakkal. A várostól délnyugatra át-kelünk egy hídon, nemsokára megpillantjuk a duzzasztó gátját, majd a tisztavizű tározót (tö-rökül: baraj, ejtsd: barázs). Vízimadarak repkednek és pihennek a homokpadokon.

adi221-horz

Hol lehet a vízesés? Már majdnem visszafordulunk, amikor megpillantunk balra, már a víztá-rozó felső végénél, egy gyaloghidat. Eddig 16 km-t autóztunk. Leparkolunk, és máris halljuk a vízzubogást és feltűnik az „igazi” zuhatag. Rendezett piknikező-hely, padok, asztalok, két faépület, az egyik ajtaja előtt, a teraszon levetett cipők, papucsok. Még sincs senki se – úgy érezzük – rajtunk kívül a közelben. Nekivágunk a régi malom romja mellől a szur-doknak. Az ösvény elején, egy táblán az olvasható, hogy fent egy „kafeterya” van, és onnan pedig egy kényelmes gyalogösvény vezet vissza, mégpedig nem a nehezen járható, patakos, vízeséses szakadékban, hanem az erdőben. Jó tudni! A nevezetes 2 km hosszú szurdokban 28 kisebb-nagyobb vízesés van. Hol a kristálytiszta patak csúszós kövein billegve lépkedünk, hol egy rozoga falétrán egy peremmel feljebb, a kapaszkodást segítő, jókora csomókkal ellátott vastag kötél segítségével. Néha megállunk és tanakodunk, hogyan, merre tovább, jobbra-e, vagy balra, a pataknál maradjunk-e, vagy ka-paszkodjunk a sziklafal valamelyik oldalán? Pazar látvány, nem számoljuk, hány zuhatagot hagytunk magunk mögött.

adi231-tile

Azt meg végképp nem tudjuk, vajon hányszáz métert, vagy kilométert tettünk meg. Belátjuk, hogy nem tudunk elmenni végéig, mert hamarosan sötétedik, de már látszik, elég jól felkapaszkodtunk és nem lehet messze már a szurdok vége. Még egy szilaperemet legyűrünk, amikor úgy tűnik, hogy felettünk csak néhány méterre van a visszavezető erdei ösvény. Úgy döntünk, hogy felkapaszkodunk és azon térünk vissza. Egy kövön megtaláljuk a „kafeterya” olajfestékkel mázolt reklámját, ami szerint innen már csak 10 percre van. Nos, akkor a szurdok mélyén, legalább 30 percet kellett volna küszködnünk. A fák közt egy üldögélésre alkalmas természetes kőpadot találva még pihenőt is tartunk. Nekem már nagy szükségem volt arra, hogy kiszuszogjam magam. Hiába, már megmu-tatkozik a 77 év. Sétálva, könnyedén érünk vissza a gyalogtúra kezdőpontjához. Kiadósan vacsorázunk, baklavát – már biztos, hogy minden kedves olvasó ismeri ezt a török rétesszerű, mézes-mandulás édességet – eszünk desszert gyanánt. A szobánkban bebújunk a pokrócok alá, alulról kellemesen melegít az elektromos pótlepedő. Folytatása következik: Sinop, Akliman, Inceburun…
Adorján Imre

Törökország, nyugati rész – Eupolisz

eupolisz2007. augusztus 20. Gabi A városka a hatalmas tó partján, mint egy Dalmát tengerparti település, azzal a különbséggel, hogy nincs akkora nyüzsgés, sőt kiaknázatlanok a vízben és a körülötte lévő hegyekben rejlő turisztikai lehetőségek. A főtérhez közeli kifőzdében nagyon finom mixet ettünk, majd a pia felfedezése után a vadkemping riasztó víztelensége felé indultunk. A csicseriborsóföld mellett vertünk tábort. Tiszta romantika, már-már csöpögős:a lemenő nap sugaraival szemben, csukott szemmel úszni, vagy az éjszaka tök sötétjében az erre járó meteorraj fényeit keresni. A civilizáció első jelei egy WC formájában már ugyan megjelentek, de van meg mit fejleszteni. A tó vize meglepően tiszta, partján több tarisznyarákot közeről is meg szemlélhettünk. X-dik nap, Konya; több ezer éves település, az utcákon is jobban megnézik, hogy öltözködsz, hogy viselkedsz.

Az első úti célunk a Mevlana mauzóleum és zarándokhely (jellegzetes zöld kerámiájú tornya van). A kerengő dervisek atyjának a múzeumát érdemes megnézni, talán 3 ytl a belépő; az üvegkalitkába zárt doboz előtt nagy a sor, mindenki végig simítja kezét az üvegen, hisz a dobozka rejti Calaleddin Rumi szakállát. Péntek úgy látszik itt nem olyan jelentőségű, mint más muzulmán országokban, forgatag az utcákon a bazárban. Az árak kedvezőek, végre sikerül pénzt váltanom, (egész jól 1€=175 ytl) Alapítottunk egy kebab törzshelyet, ahol 1 ytl-ért az eddigi legfinomabb nálunk gyros néven futó kaját ettük. Az Aleddin dzsami egy domb tetején áll, könnyen megtálalható, négysávos út vezet felé. Minden különös felhajtás nélkül látogatható, a belső udvarban hallgattuk a müezin hívó szavát, csodálatos élmény! Meglepetésemre még az imára is be lehetett menni. Persze cipőt levetve, hajat befedve, és a térdeket eltakarva. A „pihenő park”ban lévő kerámia múzeumot mi kihagytuk, inkább kullináris élvezeteket halmozva megkóstoltuk a török képviselőfánkot. (Csokgüzel!:-))

Naplementekor érkeztünk Kappadokiaba, Uhcisar fényei, a “tündérkémények“, “püspöksüvegek” mindenkit elvarázsolnak. Az itteni camping Göreme központjában van, kellemes teraszos, medencés, elfogadható vizesblokkal. Négy nap zanzásítva: ami nagyon király volt az a motor bérlési lehetőség, szabadon “száguldozni” a környező települések látnivalói között, isteni érzés. A müezin szokásos hajnali ébresztőjét itt megelőzte csacsi bőgése, illetve 20-30 hőlégballonok gázadasának hangja. Kaymakliban megnéztük a föld alatti varos maradványait, jártunk Firca fazekas műhelyében, ahol a bemutatót követően a szerencséseknek lehetőségük nyílt kipróbálni a korongozást. A 45 fokos hőségben kimerítő volt a könnyed gyaloglás a Tuz-gölü tó sós medrében, vagy a 4 órásnak induló túra a Rose-valleyben. Megmásztuk Uchisar várát, a Pasabagi kéményeket, jártunk a Love valleyben. Az Ihlara völgy, (mini Grand canyon) barlanglakásokkal, sziklatemplomokkal tarkított túráját megelőzte, buszunk kerekének defektje. Zsolt-Peti gyors intézkedésének köszönhetően semmit nem csorbult a programunk. Délután jutott időnk egy régi karaván mindennapi életébe bepillantani (2,5 ytl). Saruhan felújított épületében néztünk egy kerengő „táncbemutatót”, Semát, amit dervisek adtak elő. A ceremónia 7 részből áll, ami végigkíséri az individuum misztikus utazását a szellemen és szereteten át az istenivel való egyesülésig.

A szőnyegkészítés rejtelmeivel is megismertettek bennünket, nekem a selyemhernyó gubójából nyert selyemszál készítési technika tetszett. A kereskedő kitett magáért teával-borral kínált bennünket, repülő szőnyegek közepette, egyik ámulatból a másikba estünk, a gyönyörűbbnél gyönyörűbb szőnyegek láttán, ám nem sokan vásároltak. Egy 2*3méteres szőnyegnél két ember éves munkája tükröződik az árban. Az esti bulik színhelyéül mindenképp a Flinstone-t javasoljuk. Kár, hogy mi csak utolsó nap fedeztük fel ezt a szórakozó helyet. Nyaralásunk 11. napján dél körül hagytuk el megannyi szép emlékünk színhelyét Göremét. A vulkáni kúp meghódítása előtt készleteinket a közeli Kyseri városában töltöttük fel. A hegy lábánál lévő objektumban 10 ytl-ért szálltunk meg, földön, hálózsákban 22-en egy szobában, persze ennek is meg van fillingje. 4.30-as kelés után 5.30-6.30 között sífelvonó segítségével feljebb jutottunk a hegyen. Mindenki a saját tempójának megfelelően mászott, így voltak, akik már 10.30-tól gyönyörködhettek a felhők árnyjátékában a vöröses-sárga vulkanikus köveken. Szerencsénk volt az idővel, a fel-fel bukkanó felhők a tűző nap erejéből pont annyit takartak el, hogy kellemesen megtehető legyen a 3710m magasra fel-le túrázás. Így időben tovább utaztunk Hattusas felé Attila fogadójánál rettenetes szélvihar tombolt, így csak a kemény mag vert sátrat, a többiek ismét az együtt alvást próbálták, a kényelmesebbek (15 ytl/fő) ágyban párnák közt hajtották nyugovóra fejüket. Délelőtt busz segítségével jártuk be a Hettita birodalom fővárosát. Óriási falakat, alagutakat másztunk meg, majdnem az összes kapuról készítettünk fotót, s persze az ajándék árusok kedvező, ám rámenős ajánlatának kevesen tudtunk ellenállni.

Yazilikaya sziklaszentélyében a több ezer éves domborműveket kaptuk lencsevégre. Délután Ankarában sofőrjeinket dicséri, se perc alatt beértünk a központba, a múzeum közeli parkolóba. Mi nem a légkondicionált tárlatot választottuk, hanem felsétáltunk a citadellába. Az óváros ódon házai között mászkáltunk, panoráma fotót készítettünk a főváros háztetőiről, s környező hegyeiről. Az óvárosi piac mellett, mint meg annyiszor ezen az úton, ettünk egy „tuvak”dönert, majd beszereztem 0,5ytl a mentacsokrot a másnapi teához. Mivel egy kicsit eltértünk az eredeti programtól az esti órákban érkeztünk Akcakoca felújított kempingjébe. Így egy sátorbontást megúsztunk, s reggel is akkor keltünk, amikor akartunk. Nagyokat fürödtünk a Fekete tenger vizében, a sziklás tengerpart kiváló a napfürdőzők részére is. A vacsorázásnál nem jutottunk közös nevezőre, ezért itt is ott is ettünk valamit, a helyi jellegzetes –itt hal– kajákból. A születésnapos fiúknak készítettünk baklava tortát, barackszeletekkel és tejszínhabnak kinéző habcsókkal. 12.30 kor indultunk Isztambul felé, dupla annyi ember, kicsit hosszabb várakozás , míg megérkezünk a Sultanahmetbe. A szállásunkban van némi bizonytalanság a hétvégi Forma 1 futam miatt, de míg a túravezetők dolgoztak az ügyön, mi megnéztük a híres Kék mecsetet. Az éjszakát a csoport három részre szakadva kénytelen tölteni, különböző beosztású hostel szobákban.

Az esti Isztambul forgatagát a Galata-híd partjáról szemléljük. Magyar ismerősök invitálnak egy gyomorerősítőre a közeli tetőteraszos szállásukra. A Kék mecset „színjátékának” megtekintésével, rövid vízizpipázással zárjuk az estét. Reggel a Hagia Sofia (10 ytl) bejárásával kezdünk, csodálatosak a fennmaradt mozaikok. A Topkapi palota kertjében hűsölünk egy picit, majd a ciszterna (10 ytl) érdekes világába ereszkedünk a föld alá. Vasárnap sajnos egyik bazár sincs nyitva, csak a kínai piachoz hasonlító árusok több utcányi során baktattunk végig. Este a hajós városnézésre került sor. Nehezen akartak jönni az utastársak, ám senki nem bánta meg a 17 ytl-es több, mint 2 órás hajókázást. Halk dallamok kíséretében cirkáltunk a part közelében, így lehetett, hogy láttunk egy kedves delfin bébit, s több medúzarajt is. A Boszporuszi híd fényjátékát már tök sötétben élveztük. A kialkudott árnál többet fizettünk be, ez lehetővé tette, hogy hazafelé közös halas szendvicset egyen a csapat, természetesen közös sörrel! Utolsó nap délelőttre maradt, a bazárban bolyongás, az utolsó ajándékok, kaják megvétele, vagy még valami nevezetesség, ami kimarad. És persze, hogy kimaradt, így ide mindenképp vissza kell előbb utóbb jönni. A haza út már-már példátlan gyorsasággal történt, egyedül a magyar határon álltunk 1 órát. Mindenkinek, akinek szívéhez közel áll az ezeregy éjszaka világa, ajánlom ezt az utat, természetesen az Eupolisszal! 2007. augusztus 17.

Gabi bocs mindenkitől, hogy eddig csak merengéseimet írtam le. Igyekszem használható információkkal szolgálni, ha valaki erre vetődne. Magyarországról Szerbia, Bulgárián keresztül vezetett az utunk. A bolgár-török határon 4 órát dekkoltunk. De érdemes a várakozás perceit az alkohol készletek feltöltésére fordítani (kedvező áron lehet hozzájutni whiskey, baccardi, Morgan kapitány és társaihoz) Ataturk reformjainak köszönhetően a vasárnap Törökországban is vasárnap, annyira hogy a határon nem tudtunk pénzt váltani, persze Euróval mindent meg lehet oldani. Az első város a határ után Edirne, Selimiye dzsámira (cami) érdemes időt szakítani, lehet fotózni ez is ingyenes! A mellette levő Bazár (a vasárnap miatt?) egy nagy nulla. Viszont a központban több lehetőség is adódik, enni, teázni, vagy csak nézelődni. Második állomásunk Rodosto volt. Hangulatos hely, pezsgő tengerparti sétány, sok kiülős kajáldával. Ha esztek, jó előre tisztázni az árakat, itt bennünket egy kicsit lehúztak (7-10 ytl) A Rákóczi ház szinten a tengerparton árválkodik, de ki van táblázva, s a bejárati székelykapu jó tájékozódási pontként szolgál. A tengerparti szállás nem volt olyan borzasztó, mint gondoltuk, de aki nem kedveli a nomádabb körülményeket, a langyos-hideg vizet, az inkább keressen hotelszobát magának. A napokat már elveszítettem, talán hétfőn keltünk át a Dardanellákon, hogy megnézzük Tróját. 10 ytl a beugró, érdemes ráhangolódni előtte, mert igen csak nagy fantázia kell, hogy a régészeti ásatások során feltart 9 réteghez tartozó kort magunk elé képzeljük.

A Falo megmászásához kell némi elszántság. Kivárni, amíg japán turisták elölről hátulról lefotózzák egymást az egy személyes tyukletran. Az estét Kücsükuyeban pazar, plázs hangulatú, gyenge vizes blokk kempingben töltöttük. A tenger közelsége, a napfelkelte sátor”ablakból” , mindezt feledteti. A parti út menten van puccosabb és kevésbé puccos büfé, de egy-két ytl-ből egészen jól meglehet kajálni. A nagyobb bevásárló központokban, pedig meg a bika orrkarikát is meg lehet találni. Festői tájak után kedden Bergamaba értünk. A belépő itt is 10 ytl (általában lehet fizetni kártyával is, ezert nem okozott gondot, hogy meg mindig nem váltottam pénzt) Az akropolisz jól követhető az irányító táblák után is. Ha jól emlékszem 3 nyelven török, német, angol térképpel! A hátsó rész végéig érdemes kisétálni, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a víztározóra. A településen nagy út felújítások folynak, a belváros kifőzdéiben mindenki megtalálhatja kedvéhez valót. Az út talán legjobb szállása Kusadasiban volt. A beach forgatagában, füves, árnyas fák között, elegendő fürdő és wc, sőt még medence is, amit csak most, csak nekünk kinyitottak. A parti sétány hemzseg a jobbnál jobb vendéglőktől, de érdemes egy kicsit beljebb menni, s ugyan olyan minőséget olcsóbban megvenni. Kusadasitól csak néhány km Ephesos. Azt hittük kilenc órai érkezesünk korai, ám a parkoló buszok száma láttán inkább elkéstünk. A hömpölygő emberáradat, sodort bennünket, nem lehetett igazan elvezni a látványt. (a belépő itt is a szokásos 10 ytl) Az ókori világ hét csodájának egyiket tekintettük itt még meg (Artemisz templomnak rekonstruált oszlopát, gólya fészekkel a tetején.) Kb. 3 óra buszozás után pillantottuk meg először Pamukkale fehér (gyapot) medencéit. A délutáni kellemesebb időben, nem csak a naplemente fényeiben, hanem a vízesések, mészkő tálcák vizében is fürödtünk. (5 ytl-t fizettünk, amivel az élelmesebb másnap délelőott is be tudtak lógni.) Hireapolis maradványainak megtekintése után elindultunk Egridir felé.

2007. augusztus 13. – Gabi Végtelenbe futó út, szól a Blues, ‘Tiszta Amerika’, vagy meg sem? Az elmúlt századból itt maradt kalyibákban rengeteg a szőnyeg, a párna, a vízipipa és egy csomó ‘ezeregy éjszaka kincs’. A camping medencéje vonzza a hőségtől kitikkadt társaságot. A reggeli muezzint itt nem a kakasszó tarkítja, hanem a szomszéd szamár aranyos bőgése, illetve a sokszínű hőlégballonok gázégőjének a duruzsolása honol a régi tájon. De ha már felkeltél, a Kappadókiai táj kárpótol mindenért. A vulkántufa tornyocskák tengere az esti kivilágításában a legcsodálatosabb.. 2007. augusztus 10. – Gabi Edirne, Rodosto, Troja, Pergamon, Ephesos, Pamukkale… Hol kevesebb, hol már az elviselhetőség határát súrolja a sok turista de még hiányzik a várt feeling. Viszont ahogy elhagytuk a partvidéket s közeledtünk az ország belsejébe, a hegyekkel körülvett, hatalmas, tó, szűk utcácskák, zene, kavalkád… Eigridir csöppnyi főterén a helyi férfiak teájukat szürcsölve ‘szkennelő’ tekintetükkel végigmérnek, s mikor a muezzin hangját visszhangozzak a hegyek, mikozben a mólón állok érzem, hogy megérkeztünk Törökországba.
http://www.ongo.hu/elmenybeszamolok/1035

Célszerű információk törökországi autós utazáshoz – 2006.

autosutazasNyaralásom összefoglalójával szeretnék segíteni mindazoknak, akik kocsival vágnak neki a török útnak. Bíztatok mindenkit ezzel a kalanddal, mert megéri, sok sok élménnyel lesznek gazdagabbak.

2006. június 14-30. között Suzuki Vitara terepjáróval (6 éves autó) törökországi túrára mentünk a Törökbálint- Belgrád – Szófia – Plovdiv – Edirne – Izmir – Szelcsuk útvonalon. 4.000 km-t tettünk meg az oda-vissza úton + a helyi kirándulások, átlagban 5,8 lit/100 km fogyasztással. Pénzváltás 1 EUR = 86,5 szerb dínár (CSD) 1 EUR= 1,94 bolgár leva (BGN) 1 EUR= 1,98 új török líra (YTL) 1 USD = 1,6 új török líra (YTL) Általában mindenütt célszerű a határon váltani, mert pl. a szerb és török sztráda díjak, a tankolás út közben, Törökországban a komp díj fizetése kényelmesebb és biztonságosabb helyi valutában Törökországban érdemes odafigyelni arra, hogy szombat-vasárnap a bankok zárva tartanak, pénzfelvétel céljából csak a bank automaták érhetők el. A hétköznapi nyitva tartás időpontja 9- 1 1, valamint 2-6 között. A szállodák többnyire rosszabb árfolyammal váltanak. Utak, sztrádadíj, közlekedési szabályok Magyarország Törökbálintról indultunk, tehát az M0-t vettük igénybe. Nagyon korán, vagy éjszaka érdemes indulni, mert nyáron is óriási a kamion és személyautó forgalom, 1-1 baleset pedig órákra lebéníthatja ezt az útszakaszt. M5-ös: az M0 csatlakozásnál a javítási munkáktól eltekintve kényelmes, jó minőségű. Nekünk éves matricánk van a magyar sztrádákra.

Szerbia A magyar határ és Belgrád között 2 ízben kell 430 dínárt fizetni, ebből a első szakasz gyakori útjavításokkal elég rossz minőségű. A Belgrás-Nis sztrádadíj 1130 dínár. Itt a belépő kapuknál először kártyát kell kérni az automatából, a sztráda végén erről olvassák le a megtett km-t, ennek alapján történik a fizetés. A sztráda után az alagutakkal teli Nis völgye helyett kb. 50 km (eredetileg 1 sávos) kerülő útra terelik a forgalmat, mert az alagutakat javítják. Hosszú ideig semmi sincs kiírva, de végül is odaér az ember. (Általában az egész út során igaz, hogy hinni kell és lehet az útjelző tábláknak.) Szerbiában jellemző, hogy az autók félig a leálló sávban mennek (bár ezt néhol táblával tiltják), így előzéskor egy 3. jármű is kényelmesen elfér. A teherautó sofőrök udvariasak, segítik az előzést. Bulgária A Szófia körgyűrű kb. 50 km, elég rossz minőségű., de széles. Térkép szerint át lehetett volna vágni a városon, de mi nem mertünk rá vállalkozni. A Szófia -Plovdiv autópálya széles, bár néhol a régi balatoni sztráda zötyögősségét idézi .A bolgár sztrádadíj 1 hétre, személyautóra 4 EUR, és a határon belépéskor fizetendő.

Törökország Rendkívül jó minőségű utjaikat szédületes gyorsasággal építik. A térkép Törökországban csak iránytűként szolgálhat, mert az új utakat általában teljesen új nyomvonalon vezetik (a régi utat otthagyják, helyközi használatra) Egyik évről a másikra az úthálózat radikálisan változik. Az utak még a hegyeken át is szélesek, jó minőségűek, ezért biztonságosak. A kamionforgalom ugyanakkor hatalmas – a török áruszállítás zöme ilyen formában bonyolódik. Ellentétben szerb kollégáikkal, a sofőrök nem mindig udvariasak. A török autós mentalitásra jellemző, hogy nem veszik jó néven, ha külföldi rendszámú autó megelőzi őket, ilyenkor hajlamosak versenyre kelni. Az útminőséget illetően viszont egyetlen negatívum van csak, hogy néhol az autósokra bízzák az „utómunkálatokat”. A melegtől felolvadt aszfaltot zúzalékkővel borítják, betaposását az autókra hagyják. (Az utak mentén szélvédő javító műhelyek (ön cam tamirci) kínálják szolgáltatásaikat.) Edirne után, a várost elkerülendő, az Isztambuli sztrádán mentünk Havsa-ig 1,25 YTL a díja. Izmír 2 milliós nagyváros. Meg se próbáljunk térkép szerint autózni, mert már az előző havi felmérés sem lenne hiteles. Olyan táblát keressünk, amely úti célunk soron következő nagyobb városát jelöli. Ha pontosan követjük a táblákat (különösen a felüljáróknál nehéz hirtelen eldönteni, hogy 3 lehetőség közül vajon melyik az igazi) biztosan elvezet célunkhoz.

Az Edirne-Izmír útvonalon Ecebat-Canakale között az út lerövídítésére kompon mentünk át a tengeren. Az út maga fél óra és nagy élményt jelent látni a nagy hajókat, a 2 kikötővárost, a középkori várat és a hegy oldalára festett török zászlót. A komp díja 1 autó + 2 fő részére 11 YTL. A komp reggeltől sötétedésig üzemel. A török sztrádákon minden esetben a megtett távolság szerint fizetünk. A bejárati kapuknál 3 lehetőség van: havi bérlet, vagy lézeres leolvasás a helyiek részére szolgál. Mi a készpénzes (nakit) kaput válasszuk, gomb megnyomására vegyük ki a kártyát, amelyet az út végi kapunál leolvasnak. Általában az általunk használt szakaszokon 1-2 YTL között fizettünk. Közlekedés Isztambulban Isztambul környékéről a városközpontba legcélszerűbb mini-buszokkal (dolmus) bejönni. Akinek van egy kis pénze, vesz egy járművet, kiváltja az ipart, és annyi fordulót tesz, amennyit csak bír. (Nem is kell 5 percnél többet várakozni sehol sem). A buszra felszállva 250-400 Ft közötti összegért utazhatunk. Érdekes módon a vezető vezet, pénzt vesz át, kiszámítja fejben az aktuális fuvardíjat, és visszaad egyszerre. Balesetet nem láttam. A dolmus egyik irányból a LEVENT 4 metró végállomásnál tesz le. 1,30 TRL (kb a budapesti vonaljegy ára) ellenében zsetont vehetünk, és egy automatába bedobva bejutunk a metró területére. A másik végállomás a TAKSIM tér. Innen busszal könnyen elérhetjük a Galata hidat, ezen átkelve már benne vagyunk a történelmi nevezetességek sűrűjében. A busz szintén 1,30 TRL-be kerül, erre a nagyobb megállók melletti kis bódékban lehet jegyet venni. Hogy melyik visz úti célunkhoz, nem könnyű kideríteni, de utam végére elértem, hogy egy isztambuli fiatalasszony tőlem kérdezte, melyikre is szálljon fel. Én viszont a jegyárusok ismereteiben és segítőkészségében nem csalódtam.

A Topkapi szeráj megtekintéséhez a buszon kívül villamost is igénybe kell vegyünk, mert a történelmi dzsámik környékére busz, vagy autó nem mehet be. A villamosok a mi Kombinóinkhoz hasonlók, de légkondicionáltak. Érdekes a jegyvétel módja itt is: a megállót műanyag fal választja el az utcától, és a metróhoz hasonló módon, zsetonnal mehetünk a peronra. Tulajdonképpen a sínek felöl meg is lehetne kerülni ezt a falat, de senki sem teszi. És hogy a közlekedés témát teljesen körüljárjuk: a Galata híd mellől óránként közlekedő sétahajók a Boszporusz teljes hosszán 2,5 óra alatt kényelmes ringatózás mellett nagyon kedvező áron mutatják be mindazt, amit az Aranyszarv öbölben látni érdemes. Sztráda / autóút sebességhatárok: Szerbia: 130/90km/h Bulgária: 120/90 km/h, sok-sok 50 km/h korlátozással mindkét országban, Törökország: 120/90 km/h, ugyancsak számos, olykor érthetetlen 50 km táblával. (talán az építkezés idejéből maradtak ott?) Ugyanakkor minden sebesség táblára érdemes odafigyelni mert mindhárom országban szigorúan büntetnek. A szerbeknél a felüljárók alatt autóval, Bulgáriában a Szófia körgyűrűn a nagy kereszteződéseknél állandó posztok révén ellenőriznek.

Törökországban hosszú egyenes szakaszokon állítják fel a 3 lábút, és ők is kasszíroznak. (bójákkal fokozatosan leszűkítik a sávokat és az egyenes végén kérik a papírokat, valamint sebességünk ellenértékét.. Erről sajnos van tapasztalatunk: 10% tolarencia, utána a túllépés km- ként 10 YTL-t jelent, amiről számlát is adnak) Határátlépés: A magyar határátkelőt kivéve nehézkesnek mondható. Bár velünk (és azt hiszem az EU tagország beli utasokkal nem volt probléma) papírjainkat (mindig ugyanazokat: útlevél, forgalmi, zöld kártya) több ablaknál is megnézték, és a helyiek között nekünk is ki kellett várnunk a sorunkat (határonként fél-háromnegyed óra.) Amennyiben nem saját autóval megyünk, ne felejtsünk el megbízást vinni magunkkal (nyomtatvány kapható rá a nyomtatványboltokban), és ha az autó lizingelt, úgy a banki igazolást is szükséges a határokon bemutatni. A határon fizetendők: Bulgária: sztrádadíj: 4 EUR, egészségügyi díj: 2 EUR Törökország: a vízum felvehető a határon: 20 EUR/fő díj ellenében bélyeget ragasztanak az útlevélbe, 1 hónap érvényességgel. Benzin: Szerbiában és Bulgáriában 1 EUR körül. Törökországban Ft-ra átszámítva 400 forint felett! Ugyanakkor mindhárom országban a benzin minősége messze jobb, mint Magyarországon.

Utunk azon részét összehasonlítva, amikor még hazai benzinnel mentünk, illetve amikor már váltottunk elmondható, hogy adott mennyiségű 95-ös ólommentes benzinnel 20%-kal nagyobb utat tudtunk megtenni. Szállás: Szerb oldalon a szerb-bolgár határon éjszakáztunk Dimitrovgrádban a benzinkút melletti kis szállodában. 2*-os volt, de tiszta. Tv, hűtőszekrény nem volt benne, de 1 éjszakára nem is fontos. Enni nem nagyon lehetett, inni viszont igen. Visszaúton Bulgáriában közvetlenül a török határ után egy hangulatos kis kerthelyiségben ebédeltünk (a helyi mélyhűtött hús kolbászkák nagyon finomak, percek alatt elkészítették számunkra) utána azonban már a sztráda egész hosszán csak Szófia közvetlen közelében van szállás, vagy éttermi lehetőség. Törökországban ugyancsak az olcsóbb kategóriát kerestük. Ez néha megtévesztő volt: a tengerparti hotel kertjében medence állt, a szobákban TV, légkondi, hűtő, de „leleakott” jellege volt a szobának. Egy másik helyen nem volt hűtő, de a szoba erkélyes volt, családias légkörrel, parkkal a szálloda homlokzata előtt, közvetlenül a szelcsuki vár mellett. Minket megfogott a hely, már több éve oda járunk. Kutyát a szobába beengednek. Általában 5000.-Ft/2 fő/éjszaka. áron mind Szerbiában, mind Törökországban lehet elfogadható szállást találni.

Törökország szépségeiről, a számtalan történelmi helyről ezúttal nem esett szó, de ezek leírására számos magyar nyelvű útikönyv áll rendelkezésre. Mind a tenger szerelmesei, mind a görög kultúra barátai és az egzotikus kelet után vágyódók is megtalálják ebben a hatalmas és változatos országban azt, amit keresnek. Az autóutak mentén barna alapú táblák külön is felhívják a figyelmet a történelmi nevezetességekre, de vigyázat, ezek egy rész még nincs, vagy nagyon kevéssé van feltárva. Ha nem a legismertebb nevezetességekre vagyunk kíváncsiak, lehet, hogy csak pár követ találunk, de ha szerencsénk van, éppen egy ásatás közepébe csöppenünk. A feltárt műemlékekhez a belépő általában 2 YTL/fő, de a nevezetesebb, kiépített helyeken (pl. Bergama, vagy Trója) ennek többszöröse is lehet. A török emberek tisztelik az idegent, bár eleinte bizonyos fenntartással vannak irántuk. Természetesen hasznos, ha a megpróbálunk törökül beszélni (már csak azért is, mert a kisebb szállodák egy részében sem tudnak idegen nyelveket).

Ha tiszteletben tartjuk szokásaikat, szívesen befogadnak bennünket az életükbe. A szállodánk előtt lévő kis mindenes üzlet – kávéház törzsközönsége például pár nap után magától érthetődően nyújtotta nekünk is oda a helyi újságot, bárha sokat nem tudtunk vele kezdeni. Összefoglalóan elmondható, hogy érdemes Törökországban vakációzni, de a hosszú út és az elérhető viszonylag alacsony átlagsebesség miatt javaslom, válasszanak kényelmes, légkondicionált autót, valamint kellemes útitársat magunknak, és akkor jól fognak szórakozni a 2-3 napos utazás során is. Törökországi utazást tervezgetőknek a továbbiakban is szívesen állok rendelkezésére. dr.Antal Júlia http://www.utikalauz.hu/torokorszag/Antal_Julia-Torokorszag-2006.html
Dr. Antal Júlia

Török táncház indult az FMK-ban

A hazai művelődési házak közül elsőként, török táncházat indított a Ferencvárosi Művelődési Központ (FMK). Tarik Demirkan újságíró, tudósító régóta szervezi és építi a török-magyar kapcsolatokat. Hobbi és hivatás számára a közösségszervezés, amelyet teljesen ingyen végez. Munkáját nagyban segíti, hogy egyre több vegyes házasság van és sok török jön tanulni, dolgozni és befektetni hazánkba.

Táncházukról és a két nép, kultúra közötti kapcsolatokról és hasonlóságokról beszélgettünk:

„A CNN és a BBC török nyelvű adásaiba készítek tudósításokat Magyarországról. A török kultúráról www.turkinfo.hu címmel kétnyelvű honlapot indítottunk, amelynek célja, hogy összehozza a magyarországi törököket és a török kulturát kedvelő magyarokat. Kezdeményezésünk nagyon sikeres volt és egyre többen írtak és kattintottak honlapunkra. Végül 2009. áprilisában megszerveztük az első Török Kulturális Napot zenével, nyelvoktatással, gasztronómiával és tánccal. Kiderült, hogy mind Magyarországon, de még a törökök közül is nagyon kevesen ismerik a török táncokat. Nem tanították meg nekik.Ennek hatására indítottuk el táncházunkat, hogy minél több embert megismertessünk e különleges mozgáskultúrával és rajta keresztül Törökországgal.”

-Hogyan találtak rá az FMK-ra?
-Ferencvárosban élek és elmentem megnézni a Ferencvárosi Művelődési Házat, hogy alkalmas lenne e táncházunk befogadására. Örömmel tapasztaltam, hogy a helyszín megfelel a célra és török tánctanárt is sikerült találni. Oktatónk egy fiatalember, aki Magyarországon él és jól beszél magyarul.
-Milyen jellegű a török tánc?
-A balkáni és kaukázusi táncok keveréke. Sok olyan táncunk van, amely hasonlít a görög vagy bulgár néptáncokhoz, míg mások arab jellegűek. Az ország földrajzi fekvése miatt sokrétűek és változatosak. Bartók Béla óta tudjuk, hogy a török és a magyar népzene gyökerei között nagyon sok hasonlóság van és ezeket is szeretnénk bemutatni. Egyelőre az európai hatású török táncokat gyakoroljuk, majd szépen lassan megyünk kelet felé.
-Mennyire nehéz táncaikat elsajátítani?
-20-25 ember mindig eljön és eddig egyiküknek sem okozott gondot a tánclépések elsajátítása. Azoknak pedig kifejezetten könnyen megy, akik korábban is tanultak táncolni. Eddig főként 20-25 éves lányok jöttek, de urak jelentkezését is várjuk! Kényelmes ruhát és cipőt vegyenek.
-Mikor tartják foglalkozásaikat?
-Minden hónap második szombatján 4-6 óra között gyűlünk össze. A zene egyelőre CD-ről megy, de hosszabb távon fel szeretnénk kérni egy török dallamokban jártas zenekart.
-Kik érdeklődnek hazánkban a török kultúra iránt?
-Nagyon sokan. Részben azok az asszonyok, akik -főként tanulmányaikon, ösztöndíjaikon keresztül- török párt találtak. A két kultúra és nyelv között sok hasonlóság van, Magyarországon alapították az első turkulógiai tanszéket, amelynek nagy hagyományai vannak. Még Törökországban sem tanították, mikor Magyarországon már szervezett oktatás folyt.
-Mikor lesz a következő török est?
-Tavaszra tervezzük az FMK-ba és fel fognak lépni török tánctanulóink is. Szeretnénk bemutatni a török konyhát, művészeti motívumokat és persze a nyelvet. Szintfelmérőt lehet majd írni és nyelviskolákat is meghívunk. Megtanítjuk a „márványozás” nevű török művészeti formát, mely során a víz felszínére festenek. Lesz egy-két meglepetés is, de ezeket nem szeretném elárulni.

-Hogyan találnak egymásra és kötnek házasságot török és magyar emberek?
-A rendszerváltás és az EU-csatlakozás óta Magyarországon egyre több török él. Ezenkívül sok magyar utazik Törökországba-tanulmányai keretében vagy turistaként. Számos török befektető érdeklődik hazánk iránt. Ezeknek köszönhetően hazánkban is kezd egy stabil török közösség kialakulni hazánkban.
-Hogy érzi magát Ferencvárosban?
-Szeretek itt élni. Egyetemistaként Magyarországon tanultam és nagyon megszerettem Budapestet, amely egyre modernebb lesz. A régi polgári házak visszakapják hajdani szépségüket és külsejüket. Ferencvárost azért szeretem, mert fejlődik és a centrumban van. Nem esik ki és könnyen meg lehet közelíteni.

Forrás: http://koz-zold.blog.hu/2010/01/11

16,474FansLike
639FollowersFollow