2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1453

Magyarországon élő törökök, I. rész

torokk3Az éttermeik mindenhol ott vannak, pedig alig 1100-an élnek hivatalosan Magyarországon. Lassan szivárognak be, sokan közülük kamionsofőrként, papucsárusként kezdték. Ma már kevesen jönnek: a kínai konkurencia túl erős, a gazdasági problémák őket is elriasztják, a beilleszkedés sem problémamentes. Akik itt ragadtak, nem panaszkodnak, testvérüknek tartják a magyarokat: igazi kalandorok, akik tudtak változtatni a magyarok ízlésén is – riport a Magyarországon élő törökökről.

A siker titka a gazdag török üzletember szerint egy egyszerű ötlet volt. „Budapesten akkor még este hat-hét óra után nem lehetett enni sehol. Mi pedig arra gondoltunk, mi lenne, ha hajnali négyig lennénk nyitva, mint a törökországi éttermek. És ez bejött, a fiatalok szórakozás után a 3 testvérben ettek” – magyarázta. Az első éttermet követte hét másik, később pedig szétvált a három társ, és önálló üzleteket indítottak. Mehmet szerint nem haraggal váltak el, azóta is „szép konkurencia” van közöttük. Ma a nagykörúti éttermek legismertebbjeit ők viszik: a Szerájt, a 3 testvért és a Star Kebab-láncot. A tizenegy Körút közeli étterem összesen hat tulajdonosé. A gyros ára egységes, ebben mindig megegyeznek, a többi étel ára legfeljebb száz forinttal tér el egymástól. „Több étterem már nem kell a Körútra, mi nem szeretnénk úgy csinálni, mint a kínaiak, akiknek mindenütt olyan sok éttermük van, hogy egymás után mennek tönkre” – mondta Mehmet.

A Star Kebab tulajdonosa szerint a magyarok azért szeretik a török éttermeket, mert nem érheti őket meglepetés, hiszen nem a konyhából hozzák ki az ételt, hanem kipakolják a pultra. Nem drága, hasonlít a magyar konyhára, és soha nem kerül bele fagyasztott étel, csakis friss zöldség és hús – sorolta az okokat. A menüt a magyar ízléshez igazítják: bár a gyros – atorokk1mit a magyarok kedvéért görög néven árulnak a törökök a döner elnevezés helyett – és a török pizza ugyanolyan, mint Törökországban, a baklava más ízesítésű, és a főételek csak félig-meddig hasonlítanak az eredetire. A személyzet magyar, a szakácsok viszont törökök – az ő kedvükért a Nyugati téri Star Kebab pincéjében külön imaszobát is kialakítottak. A török süteményt, a baklavát az összes török és arab étterembe egy helyről viszik, egy Orczy téri apró pékségből. Soguk Sedat társával, Besmart Emir Murattal remekül megél a sütöde bevételeiből – olyannyira, hogy Sedat otthagyta a fizikusi pályát, fehér pólóban és kötényben dolgozik egész nap a pékségben. Itt reggeltől délutánig működik a sütő, a cukrász akkorára nyújtja a rétestésztát, hogy akár bele is takarózhatna. A papírvékony tésztára dió, csoki, túró vagy pisztácia kerül, a serpenyőbe pedig nagy merőkanállal locsolják az olajat. A baklavának negyven percet kell sülnie, ezután kerül rá a szirup – a massza, amiben kétszer annyi a cukor, mint a víz, és órákig fortyog egy ötvenliteres üstben. Közben Sedat török pizzát – lahmacumot – süt a szomszéd helyiségben. A feltét halal húsból készül, ami megfelel az iszlám előírásoknak: a levágott állatot teljesen ki kell véreztetni, a művelet közben pedig a Koránból olvasnak fel. Sedat hét éve, egy nagy földrengés után jött Budapestre magyar feleségével. Mióta divatba jöttek a török éttermek, a magyarok a baklavára is rászoktak – magyarázta. Az első nap még csak két tepsire valót sütöttek, fél évvel később viszont már hatvanat. „Az első vevők csak nyomogatták, nem is tudták, hogy mi ez” – emlékszik vissza Emir Murat, aki már 13 éve süti a baklavát az Orczy téren. Ma már legalább húsz étterembe szállítják a tocsogós, édes süteményt. Csak nyomogatták a baklavát A pékség szomszédságában török kávézó működik – ide járnak a ráérős, a politikai menedékjogot élvező vagy éppen a munkanélküli törökök kártyázni, társasjátékozni, kávézni vagy teázni. A pékség és a kávézó is egy homályos folyosóról nyílik, a két vállalkozás teljesen együtt él.

torokk2Aki éhes, átszalad a pékségbe ennivalóért, aki szomjas, elhozza a teát a szomszédból. Sedatnak így van alkalma megfigyelni a kissé szedett-vedett vendégeket. „Sok török, aki Magyarországra jön, nem igazán kulturált vagy intelligens. Sajnos egy kicsit bunkók, pedig a törökök nem ilyenek. Ez olyan környék, hogy aki nem bűnöző, itt még maffiaságot is tanulhat” – mondta. Sedaton néha nevetnek a többiek, azt mondják rá, hogy nem is igazi török, mert szereti például a klasszikus zenét. A sátán betűi Akcse Nureddint, a török kávézó vezetőjét nem a műveletlenség, inkább az elmaradottság idegesíti. A nagymamáját hozta példaként: ő sosem járt iskolába, és azt hitte, hogy a világ 10-15 faluból áll, és minden írást, amit nem a Koránban látott, a sátán betűjének nevezett. Szerinte viszont ezért senkit nem lehet hibáztatni, hiszen így tanulták. Azokat sem szólja le, akik húsz éve élnek Magyarországon, de nem változnak. „A mi gyerekeink már nem ilyenek lesznek” – tette hozzá. Sok társához hasonlóan Nureddin piacozással kezdte, de azt mondta, mostanra már nem éri meg a fáradságot az ilyen munka: hiába jobb minőségűek a török ruhák, a kínaiak annyival olcsóbban adják az árut, hogy mellettük nem lehet labdába rúgni.A kávézó viszont általában megtelik estére, és csak akkor ürül ki éjfél előtt, ha nincs meccs – mondta. A foci az egyik fő vonzerő, a török sportcsatorna előfizetése ugyanis túl drága ahhoz, hogy a vendégek otthon megengedhessék maguknak, márpedig a török foci mindenkit érdekel. A törököket meg lehet ölni, de legyőzni nem lehet őket soha, ez a foci Eb-n is kiderült, büszkélkedtek a törökök.

torokk4A törökből kölcsönöztük Kicsi, alma, bika, búza, papucs, kávé, pite, Isten, ég, tündér, erkölcs, apa, anya, húg, disznó, dió, eke, gyümölcs, őröl, szőlő, bor, seprű, boszorkány, egyház, gyertya, keselyű, tőr, bársony, szatócs, gyermek, iker, köldök, gyomor, csipa, szék, tükör, bölcső, koporsó stb. A magyar nyelvben több száz török jövevényszó van. A legtöbb szót a török hódoltság idejében, az oszmán-törökből kölcsönöztük, de az alapszókincsben is található számos török eredetű szó, azaz török eredetű szavaink egy része a honfoglalás előtti időből való.

(Forrás: Wikipedia)

Wirth Zsuzsanna, Origo

Fotó: Pályi Zsófia

Gyere bátran, Törökország!

ab1A török EU-csatlakozás hidegrázós téma, amióta az ötlet felmerült. Az ellenvetéseket könnyen összefoglalhatjuk: ezek muszlimok. Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz, Mária hozzál gyorsan sört! Ezek a hetvenmillió allahisták be akarnak türemkedni a mi keresztény Európánkba. Szablyával, lófarokkal, kebabbal! Ezek a természetközelien zsigeri érzelmek persze mindkét végpontjukon hibásak. Egy: Európa nem keresztény. Magyarország sem az, amúgy. Európa szekuláris.

Az egyházak szerencsésen vissza lettek korbácsolva a templomba, a katolikus istenkirályság pedig a nyúlfarknyi Vatikánba. És XVI. Benedek utóbbi nyilatkozatai jelzik, mekkora szerencse, hogy ennek a társaságnak nincs már hatalma felettünk. Kettő: Törökország is szekuláris. Ankarában tömegtüntetések zajlottak le nemrégiben, ahol az emberek azt fejezték ki, hogy ragaszkodnak a világi államhoz. A mi országunkban egyetlen vezető politikus nem mert előlépni a rendszerváltás óta azzal, hogy ő nem hívő. Nem azért, mert nincsenek ilyenek, hanem mert gyávák és opportunisták. Még szebb, hogy az újraiszlamizálási próbálkozások legkisebb jelére látványosan ropogtatni kezdi páncélos ízületeit a török hadsereg. Igaz, elsöprő győzelmet aratott az iszlám gyökerű AKP, de ők is világossá tették, nem fognak kalifátust csinálni Törökországból, viszont nagyon is csatlakozni akarnak Európához. Támogatói a kereszténydemokrácia muszlim megfelelőjének nevezik az AKP-t, amelynek logója az európai pártokat megszégyenítően modern és cool. Nem jut eszembe másik pártjelvény, amely huszadik századi iparcikket ábrázolna. Full respect. Itt kezdődik Európa felelőssége. Íme, Törökországban csaknem száz éve zajlik egy kísérlet, egy olyan hatalmas vállalkozás, amilyenbe például az Egyesült Államok címeres balfasz módjára vágott bele Irakban. A feladat: szabad (vagyis szükségképpen világi), demokratikus államot csinálni egy muszlim zsarnokságból. Kemal Atatürk életműve ma is áll. Példamutató és egyedülálló.

Sehol másutt nem sikerült – noha befejezve ez sincs persze. Ha Európa úgy dönt, juszt sem engedi be a törököket, akkor viszont a kísérlet jó eséllyel elbukik. Lám, hiába pedáloztak. Hiába a felvilágosulás, a szekuláris revolúció, a latin betűk: a Nyugatnak így sem kellenek. Ez az üzenet visszhangozni fog az egész iszlám világban. Arcul csapja a féllegálisan vagy üldözötten tevékenykedő maroknyi muszlim reformátort, a teokrácia őrületéből való kihátrálást fontolgató politikusokat, és az iszlám terhének vastagját nyögő elnyomottakat, mindenekelőtt a nőket. Az lesz az üzenet, hogy minden hiába. A csatlakozás viszont, ha megtörténik – és bátran tételezzük fel, hogy az örmény holokauszt, Ciprus és az emberjogi hiányosságok problémáit meg tudjuk oldani együtt –, gyakorlatilag visszafordíthatatlanná teszi a török szekularizációt. És egyben kizárná azt az őrült ötletet, hogy Európából keresztény klub legyen. Az okkult delíriumtól végleg megszabadított Törökország megtermékenyítheti az elmaradottabb mohamedán kultúrkört. Példát mutathat, bizonyíthatja, hogy nem az öngyilkosmerénylés az egyetlen út. Hanem van másik, és az ma már nem Rómába vezet. Mert az Európai Unió nem vallási közösség, hanem demokratikus, szabad országok szövetsége, ahol lehet bárki keresztény, zsidó, ateista vagy muszlim, amíg el tudja fogadni, hogy a többieknek nem muszáj annak lenni.
Írta: Tóta W. Árpád

Nabucco: Energiapolitikai lábjegyzet egy külügyi hitvitához

nabucco5Mindazonáltal a helyzet érdemben az orosz-grúz háborúval nem sokat változott, és a csővezetékek kapcsán folytatott lojalitási vitának vajmi kevés köze van az ország valós energiapolitikai dilemmáihoz. Az orosz-grúz háború kapcsán a Grúzián áthaladó két fontos vezeték – a Baku-Ceyhan olaj- és a Baku-Erzurum gázvezeték – nem szenvedett károkat. Ez már csak azért is figyelemre méltó fejlemény, mert egy kompresszorállomás nem túl bonyolult lebombázása hosszú időre érdemben csökkenthette volna a szállítási kapacitást, esetleg teljesen leállítva az exportot.

Ezzel szemben az oroszok tiszteletben tartották a nyugatiak nehézsúlyú grúziai érdekeit. Ebből a szempontból a pohár félig tele, félig üres. Az útvonal biztonságos, hiszen most sem történt semmi baja. De könnyen történhetett volna, és ki tudja, mi történik még arrafelé. Figyelemre méltó, hogy mind az amerikaiak, mind az oroszok az első értelmezést választották. A hivatalos washingtoni retorika kétségbeesetten igyekszik bizonygatni, hogy a háborúnak nincsenek közvetlen energiapolitikai vonzatai, és a grúz tranzit biztonságos. Az oroszok nyilván somolyognak és ködösítenek. Ezzel szemben Kelet-Európában újra kitört az orosz gázfrász, és bizton állítható, hogy idővel az energetikai következmények latolgatása még fajsúlyosabb lesz. Ezek közül jelen pillanatban egyetlenegy tűnik igazán jelentősnek. Nevezetesen az a tény, hogy az orosz-amerikai viszony feltehetően hosszabb időre befagyott, míg a potenciális posztszovjet exportőrök kifejezetten nem kívánnak választani Moszkva és Washington közül. Ha pedig választani kell, akkor még mindig inkább bíznak a létező, régi és kiismert orosz kapcsolatban, mint az új és bizonytalan amerikaiban. Nem véletlen, hogy a térség utolsó nagy, Oroszországot elkerülő vezetékét 2005-ben, a Moszkva-Washington viszony alkonyán helyezték üzembe. Nem véletlen az sem, hogy Ilham Aliyev lényegében rácsapta a z ajtót a grúz háborút követően őt meglátogató Dick Cheney-re – ilyet még távozó adminisztráció alelnökével sem nagyon tesz az ember. A helyzet tehát ebben a vonatkozásban romlott – tegyük hozzá, eddig sem volt túl rózsás. Azerbajdzsán átmeneti kidőlése már csak azért is kellemetlen, mert a közhiedelemmel ellentétben a Nabucco betáplálási oldalán könnyen lehetne elég gáz. A vezetéket 8-10 milliárd köbméteres igényre már megépítenék. Ha már úgyis kivonulnak a terepre a munkagépek, egy tízmilliárd köbméteres kapacitású csőnél alig 20 százalékkal kerül többe egy háromszor akkora vezetéket lerakni. Nekünk pedig a cső megépítésére, és nem a megtöltésére kellene koncentrálni.

Az előbbihez szükséges mennyiséget pedig Baku közepes erőfeszítések mellett egyedül is előteremthetné. Így most ez a perspektíva került távolabb. Ugyanakkor a Nabucco előtt álló igazi kihívás a török tranzit ügye. A török gázfogyasztás dinamikusan növekszik, az elkövetkező évtized alatt a mai 35 milliárd köbméterről 55 milliárdig nőhet. Ennek legjavát ma Oroszország exportálja nekik. Érthető, hogy Ankara inkább az importőr, semmint a tranzitőr szerepére törekszik, és Moszkvával való viszonyát sem kívánja megrontani. A helyzet kulcsa tehát még mindig Ankarában van, és ebben az orosz-grúz háború nem hozott változást. Más kérdés, hogy a Nabucco körüli magyar külpolitikai vitákban még nem hallottam Törökország szerepéről. Ha összegeznem kellene, akkor a Nabucco esélyei némileg romlottak, a Déli áramlat kapcsán meglévő ambivalencia pedig változatlanul erős. A kérdés inkább az, kell-e ezzel az egész üggyel a magyar külpolitikának ilyen intenzíven foglalkoznia, és mivel segíthetnénk megvalósításukat? Érdemes leszögezni, hogy a két vezeték kapcsán folyó vita alig bír energiapolitikai relevanciával. Ez két bizonytalan perspektívájú projekt, nem tűnnek túlságosan közelinek, sorsukba pedig alig van beleszólásunk. Így mindenki hordhat ilyen vagy olyan kitűzőt, a dolog lényege mégiscsak az, hogy egymásnak ugrottunk azért, mert két nagyhatalom és egy szószátyár unió mindenféle vonalakat rajzolt a térképünkre. Politikailag kiszámíthatatlannak és kockázatosnak tűnünk, ez bizonyosan nem szolgálja egyik vezeték megépítését sem. Másrészt át kellene gondolnunk, miképpen lehetne segíteni ezeken a terveken. Úgy biztosan nem, hogy Magyarországon még mindig veszteséges a nagynyomású gázpiac, és a két nagy párt egymásra licitál az olcsóbb gáz ígérgetésében. A Gyurcsány-kormány épp most „törölte el” az E.ON felé fennálló adósságát, míg a Fidesz képtelen leszokni a gázáremelések kapcsán folytatott menetrendszerű populista hisztiről.

De azért szeretnénk, hogy a cégek vezetékeket hozzanak ide, és ha lehet, az abban szállított gázt még el is adják nekünk. Nem tűnik úgy, hogy bárki kiszámíthatóan nyereséges gázpiaci rendszert akarna létrehozni az országban. Ilyen feltételek mellett a cégek helyében a horvát LNG-terminál esetleges megépítése esetén is mindent elkövetnék, hogy Magyarországra ne jusson belőle. Így viszont a vonatkozó külpolitikai vita „üres duma”, inkább szól az oroszokhoz való viszonyunkról, mint valós érdekeinkről. Nem ártana arról sem elgondolkodni, hogy mi lesz, ha nem valósul meg egyik új vezeték sem, vagy megépítésük elhúzódik. Ez a legvalószínűbb kimenetel, és az erre a helyzetre való felkészülés nem rontja sem a Nabucco, sem a Déli áramlat esélyeit. Hála az égnek, a világpiaci árrobbanás némileg korrigálja gázfüggőségünket, még ha a magyar politika mindent elkövet is annak fenntartása érdekében. De a két nagy párt még mindig nem tett semmit a megújulók pazarló állami szubvencionálásának vagy az árampiac transzparensebbé tételének érdekében. Ezt a kormányzat részéről megértem, azon az oldalon túl sok a holdudvarban megbúvó haszonélvező. De hogy az orosz energiafegyvert emlegető ellenzék miért partner ebben – rejtély. Létre lehetne hozni egy nagyobb regionális piacot is, ahol a méretgazdaságosság és a hálózati optimalizáció révén érdemben lehetne javítani az energiahatékonyságon. Ehhez persze kellene a politikai támogatás. Azonban a kormányzati külpolitika számára ez ingerküszöb alatti ügy, míg a magyarkodó ellenzéknek sem biztos, hogy lesz ehhez bizalmi tőkéje a régióban. Különben is „oldja meg a szakma”. Mintha a szabályozáspolitikát nem parlamenti képviselők írnák újra évről évre, az ármeghatározás mértékét nem a miniszter döntené el, és az MVM nem állami cég lenne. De a többit csinálhatja a „szakma”. Így tehát marad a vezetékvita. A távoli győzelem ígérgetése a holnapi könnyek nélkül. Persze jól is kijöhetünk a dologból. „Beüthet” a makói gáz, kitörhet az orosz-nyugati béke, vagy feltalálhatnak valami szuperolcsó technológiát.

Szabad reménykedni a magyarok energiatudatosságában vagy az amerikai lovasságban, amelyik elhozza nekünk az azeri felebarátaink által olcsó gázzal feltöltött Nabuccót. Az emberek szeretik a politikai fantasztikumot. Azonban a következmények valójában nyilvánvalóak. Ilyen sodródó energiapolitika és megosztott politikai mezőny mellett a lehető legrosszabbak. További egycsöves függés a gáz-, növekvő importfüggőség az árampiacon, elmaradt beruházások a szegmentált piacméret miatt és elkótyavetyélt milliárdok a szociális és energetikai szubvenciókban. És hovatovább úgy tűnik, az oroszok helyzete be van betonozva. Hacsak nem csinálnak valami ökörséget – ennek persze nem elhanyagolható az esélye, csak éppen nem járunk majd jól vele -, vagy nincs ördögi szerencsénk a világpolitikában vagy az energiaárakkal, akkor a függés nőni fog. És persze lehet majd szellemesnek vélt Gazprom-barakkról szónokolni, a KGB kezét keresni mindenfelé vagy éppen jó képet vágni a dologhoz. A helyzet az, hogy ha a Kreml képzeletbeli boszorkánykonyhájában engem bíznának meg Kelet-Európa energetikai behálózásával, Magyarországra biztos nem pazarolnám az erőforrásokat: elintézik azok maguk is. Csakúgy, mint az elmúlt húsz évben. Csak akkor még Nabucco és Déli áramlat nélkül is ment ez a dolog.
Népszabadság • Deák András György

Nincs egyetértés szeptember 11.-éről

11eylulHét évvel 2001. szeptember 11. után nincs konszenzus az Amerikai Egyesült Államok határain túl arról, hogy ki a felelős a terrortámadásokért – derül ki egy nemzetközi felmérésből. A kutatásban 17 országból 16.063 ember vett részt. Az eredmények alapján csupán kilenc országban gondolja a többség, hogy az al-Kaida felelős a New York-i és washingtoni támadásokért, amelyekben közel háromezren haltak meg. Átlagosan 46 százalék véli úgy, hogy az iszlamista terrorszervezet áll a támadások hátterében. 15 százalék szerint az amerikai kormány a felelős, és 7 százalék szerint Izrael tervelte ki az eltérített utasszállító repülőgépekkel végrehajtott merényleteket.

A válaszadók további 7 százaléka mást hibáztat, négyből egy megkérdezett pedig nem tudott megnevezni felelőst. A felmérés a WorldPublicOpinion.org nemzetközi kutatási projekt keretében készült, amelyben az öt kontinens 22 országból vesznek részt közvélemény-kutató intézetek. A támadások felelősére vonatkozó kérdés nyitott volt, azaz nem felkínált válaszokból lehetett választani, hanem mindenki a saját szavaival fejthette ki, hogy mit gondol. „Tekintve a szeptember 11-ei terrortámadások rendkívüli világpolitikai hatását figyelemreméltó, hogy hét év elteltével nincsen nemzetközi konszenzus a felelős kilétéről” – mondta Steven Kull, a Maryland állami egyetemen koordinált WorldPublicOpinion.org igazgatója. Az eredmények szerint még az európai államokban sem túlnyomó az al-Kaidát felelősnek tartó vélemények többsége. Kétharmadosnál nagyobb fölényt egyetlen vizsgált európai államban sem mértek. Németországban 64, Franciaországban 63, Nagy-Britanniában és Oroszországban 57, Olaszországban 56, Ukrajnában pedig 42 százalék osztja azt a meggyőződést, amely szerint az Oszama bin Laden vezette terrorszervezet áll a támadások hátterében. Az amerikai kormányt hibáztatók aránya Németországban feltűnően magas, 23 százalék, Oroszországban, Ukrajnában és Olaszországban pedig egyaránt 15 százalék képviseli ezt a véleményt, míg Franciaországban 8, Nagy-Britanniában pedig 5 százalék. Leginkább a közel-keleti országokban jellemző, hogy az emberek nem az al-Kaidát tartják felelősnek. Egyiptomban 43 százalék Izraelt okolja a támadásokért. Jordániában 31 százalék, a Palesztin Autonóm Területeken 19 százalék vélekedik így. Az al-Kaidát megnevezők aránya a Jordániában regisztrált 11 és a Palesztin Autonóm Területeken mért 42 százalék között ingadozik. Az amerikai kormányt a legtöbben (36 százalék) Törökországban vádolják. A második 33 százalékkal Mexikó, ahol 30 százalék tartja felelősnek az al-Kaidát. A 33-30-as mexikói eredményhez hasonlóan kiegyensúlyozott a véleményklíma Törökországban, ott a Washingtont felelősnek tartó 36 százalékkal szemben 39 százalék az al-Kaidát vádolók aránya.

A bin Ladent és társait felelősnek tartó véleményáramlat afrikai országokban, Kenyában (77 százalék) és Nigériában (71 százalék) a legerősebb. Nigériában a keresztény vallásúak négyötöde, a muzulmánoknak pedig a 64 százaléka vélekedik így. Szeptember 11. felelőseit leginkább Ázsiában nem tudták megnevezni. Indonéziában és Kínában a megkérdezettek több mint fele (57, illetve 56 százalék) nem tudott válaszolni a kutatási kérdésre. A magasabb képzettséggel jellemzően nagyobb mértékű hírfogyasztás jár, a felmérés szerint azonban a magasabb képzettségűek körében alig magasabb a terrortámadásokat az al-Kaidához kötő válaszadók aránya. „Nem úgy tűnik, hogy az eltérő vélemények egyszerűen információhiányból fakadnak” – mondta Steven Kull. A felmérés 2008. július 15. és augusztus 31. között készült. A kérdezőbiztosok az alábbi országokban interjúztak: Dél-Korea, Egyiptom, Franciaország, Indonézia, Izrael, Jordánia, Kenya, Kína, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország, Palesztin Autonóm Területek, Tajvan, Törökország és Ukrajna.

www.interpressmagazin.hu

Mit hordjanak az egyetemista lányok?

turbanAvagy: merre tovább, Törökország?

Ez év februárjában a török kormánypárt, a „mérsékelten iszlamista” Igazság és Fejlődés Pártja kétharmados többségét kihasználva, egy nagy vitát kiváltó alkotmánymódosító törvénycsomagot fogadott el. Lehetővé tette ugyanis, hogy a jövőben azok a lányok is látogathassák az egyetemeket, akik az iszlám előírásainak megfelelő csadort viselik.

Törökország, Kemal Atatürk reformjai óta világi ország, és ezért a „vallási jelképek” kihelyezése és viselése ellentétes a hangsúlyozottan szekuláris alkotmány előírásaival. Erre hivatkozva tiltotta be a fejkendő viselését az 1980-ban puccsal hatalomra került katonai vezetés. A hadsereg roppant nagy hatalom Törökországban, és nem csupán az ország védelmét tekinti hivatásának mindenféle külső ellenséggel szemben, de a szekuláris állam megóvását is kötelességének tekinti! Csakhogy Törökországot 2002 óta egy iszlám elveket hangoztató párt irányítja, amely a legutóbbi, 2007-es választásokon elsöprő diadalt aratatott: a szavazatok nem kevesebb, mint 46,6%-át begyűjtve. És bármennyire is igyekszik a Tayyip Erdogan vezette kormány pragmatikusnak mutatkozni, és hangoztatja elkötelezettségét a „kemali „alapelvek” mellett, valamiféle eredményt mégiscsak fel kell mutatnia az iszlám szavazóbázis megnyugtatása céljából. Korábban Erdogan még azzal is megpróbálkozott, hogy olyan törvényt fogadtasson el, amely bűncselekménnyé nyilvánította volna a házasságtörést. A jelentős befolyással rendelkező, többnyire városi, jómódú szekuláris rétegek felháborodása hatalmas volt, nem beszélve az EU rosszallásáról. Törökország végtére is európai uniós tagságra pályázik, márpedig egy ilyesfajta, szigorú erkölcsi alapokon álló törvényt nem viselnek el Brüszszelben. (Ami nem csoda, hiszen nekik még a kereszténység emlegetése is sok.) Így azután az előterjesztés röviden lekerült a napirendről, de Erdogan legalább elmondhatta iszlamista híveinek: ő mindent megpróbált, de hát itt van ugye, ez az EU – amely egyébként egyre kevésbé népszerű Törökországban is.

Mármost ami a csador kérdését illeti, még különösebbé teszi az ügyet, hogy az államfő, Abdullah Gül maga is hívő, vallását gyakorló mohamedán. Felesége pedig azért nem végezhette el sok-sok évvel ezelőtt az egyetemet, mert kitiltották onnan a fejkendő viselése miatt! Most pedig minden nyilvános szereplése alkalmával viseli a muszlim nőknek ezt a sajátos jelképét. Akkor pedig az egyetemeken a lányok nem hordhatják? Az immár kisebbségbe szorult szekuláris erők hatalmas kampányt kezdtek a csador viselése ellen. Számos tüntetésre is sor került az országban, és tiltakozott a „világi állam legfőbb őre”, a hadsereg is. A pragmatikus politikus hírében álló Erdogan azzal próbálta csillapítani a kedélyeket, hogy megígérte: kidolgoznak egy olyan törvénytervezetet, amely szabályozza, pontosan milyen csadort lehet hordani a felsőfokú tanintézményekben. Az elképzelések szerint nagyon kicsi, nem csupán az egész testet, de még az arcot is szabadon hagyó fejkendő lett volna az előírás! A radikális iszlamisták ekkor meghátrálásról kezdtek beszélni, ám ez az egész vita kezdett komolytalanná válni. Végső soron egy ország sorsát irányító politikusoknak mégsem kellene egy ruhadarab hosszáról vitatkozniuk. Csakhogy a világi erők legfőbb pártja, a Republikánus Néppárt az Alkotmánybírósághoz fordult.

A testület pedig júniusban úgy döntött: megsemmisíti a kormány alkotmánymódosító törvénycsomagját! Nem lehet tudni, mit gondolt magában Tayyip Erdogan kormányfő, és mit gondoltak az országot irányító „mérsékelt” iszlamista politikusok, hiszen az EU-csatlakozás szempontjából az Alkotmánybíróság végül is kedvező döntést hozott. Ha a szenvedélyek nem szabadultak volna el, akkor itt lett volna a lehetőség, hogy az egész ügy végére pontot tegyenek. Elvégre mindenki megtette a magáét: Erdogan megpróbálta keresztülvinni az „iszlám elveinek” jegyében fogant javaslatait, ellenfelei megakadályozták a „világi állam bukását”, örülhetett a hadsereg, az EU, az USA, és ezzel vége is lehetett volna. De nem így történt. A radikális szekularisták (ott is vannak ilyenek, nálunk az SZDSZ környékén kell keresnünk őket, bár a párhuzam sántít, hiszen a török szekularisták nacionalisták is egyben) ugyanis meg vannak győződve róla: a kormányzó párt feltett szándéka Törökország iszlám állammá alakítása. Ezért aztán úgy hiszik, jönnek majd az újabb és újabb törvénytervezetek, amelyek lerombolják a kemali elveken felépülő török világi államot. Ezért aztán a „szélsőséges szekula-risták” akcióba lendültek. A legfőbb ügyész, Abdul-Rahman Yalcinbkaya még márciusban az Alkotmánybíróságtól nem kevesebbet kért, mint hogy tiltsa be a kormányzó Igazság és Fejlődés Pártját! Éspedig azért, mert a szervezet szerinte a „világi állam aláásására” törekvő erők gyűjtőhelye, és így lényegében alkotmányellenes tevékenységet folytat! Továbbá beadványában kérte a testületet, a kormánypárt 71, konkrétan megnevezett tagjának, köztük 38 parlamenti képviselőnek tiltsa meg, hogy az eljövendő öt évben bármiféle párthoz csatlakozhassanak. Ez igen, a főügyész úr nem éri be holmi jogszabályok megsemmisítésével! De gondoljunk csak bele: miféle rettenetes kalamajkát okozott volna, ha a legutóbbi választásokon elsöprő győzelmet aratott török kormányzó pártot betiltják?

A katonaság átveszi a hatalmat, netán polgárháború tör ki? Senki a világon, de legkevésbé az EU illetve az USA nem akarja, hogy a török állam belső válságba süllyedjen, éppen most, amikor háborúk zajlanak a Közel-Keleten, és a Kaukázus vidéke is forrong. Mindenesetre a nyár nem volt igazi uborkaszezon a török politikai életben, mert az ellentétek ismét kiéleződtek a szemben álló két tábor között. Július 30-án azután a sarokba szorított Alkotmánybíróság salamoni döntést hozott (6-5 arányban, hajszálnyi többséggel tehát): az Igazság és Fejlődés Pártját nem tiltja be, azonban 20 millió dollárnak megfelelő öszszeget kell fizetnie büntetésül azért, mert a fejkendőre vonatkozó februári alkotmánymódosításával megkísérelte aláásni a török alkotmány szekuláris alapjait. (A pénzbüntetés kivetésével egyébként az Alkotmánybíróság 11 tagja közül 10 értett egyet, ami jelzi is a bírák világnézetét.) Amint az Alkotmánybíróság feszülten várt határozata megszületett, a parlamenti képviselők szépen elmentek nyári szabadságra. Október 1-jéig tart a törvényhozási szünet. 2009 márciusában pedig helyhatósági választásokat tartanak. Vajon a kormánypárt érdekében áll-e újabb, a szekuláris tábort felhergelő törvénytervezetek beterjesztése? Valószínűleg nem, habár a lelkes és nagyszámú híveik szeretnék, ha pártjuk betartaná az „iszlám értékek terjesztésére” vonatkozó választási ígéreteit. Az egykori „keresztény”, immár a fogyasztói vallás csapdájában vergődő nyugati világ – részben a hamis tájékoztatás következményeképp is – azt hiszi, a török nőkre a gonosz iszalmisták kényszerítik rá a csadort, a társadalomra pedig az iszlám alapelveit. Ez azonban tévedés. Az iszlám egy dinamikus, életerős vallás. Felmérések szerint a török nők 60-70%-a fejkendőt hord, és nem kényszerből teszi ezt! Ne feledjük továbbá, hogy ennek az egész kérdésnek szociális összetevői is vannak. Ezért is keltett akkora hullámokat. Döntően ugyanis a szegényebb, főleg vidéki lakosság követi hűen az iszlám előírásait, míg a jómódú városi rétegek világias, amolyan „európai” beállítottságúak. Mármost a fej-kendő viselésének tilalmát sokan úgy fogták föl, hogy a városi felső- és középrétegek távol kívánják tartani a felsőoktatástól a szegényebb, vidéki szülők gyermekeit. Erdogan miniszterelnök kormánypártja természetesen igyekezett is a fejkendőügy szociális vonatkozásait hangsúlyozni. A hívek azonban most mégis elégedetlenek. Hiszen az Alkotmánybíróság döntése értelmében a csadort továbbra sem lehet viselni az egyetemeken.

A kormány így vagy úgy, de mégiscsak letette a fegyvert a szekuláris erők, illetve a külvilág előtt. Megoldás lehet természetesen, ha pártja kétharmados többségének birtokában Erdogan miniszterelnök szép lassan lecseréli az Alkotmánybíróság liberális bíráit, és a helyükre a saját embereit ülteti. Azonban meg kell várni, amíg a bírák nyugdíjba vonulnak, ezért aztán csak 2013-ra tudná elérni a kormányzat, hogy az iszlamisták többségre jussanak a testületben. Igen ám, de addigra talán már késő lesz, ugyanis a következő parlamenti választások időpontja 2011. Természetesen addig még sok minden történhet. A kormány számára kedvező a gazdaság töretlen fejlődése és a külföldi befektetők lankadatlan érdeklődése. (Tavaly 85 milliárd dollár értékű működő tőke áramlott az országba, ami jelentős növekedés az előző évhez képest.) Az Erdogan-kormány nagy érdeme, hogy 2002 óta sikerrel stabilizálta a török közállapotokat, az iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja pedig ténykedésével bebizonyította: a demokrácia és a muszlim hitelvek nem összeegyeztethetetlenek. Ugyanakkor nagyjából épp a kormánypárt betiltását elutasító alkotmánybírósági döntéssel egy időben ismét bomba robbant Isztanbul belvárosában. A terrorveszély növekszik, de egyelőre nem-igen tudni pontosan, az iszlám fundamenta-listák, az ultranacionalisták, a baloldali terroristák, netán a Kurd Munkáspárt részéről fenyeget-e nagyobb veszély? Mindenesetre Törökország súlya, világpolitikai szerepe növekszik: nem csupán azért, mert jelentős számú lakója és erős hadserege van, de azért is, mivel az ország a kaukázusi illetve a közel-keleti válságövezet közvetlen tőszomszédságában fekszik. Kulcskérdés, és egyáltalán nem csak a törököket izgatja, hogy vajon az muszlim vallás mekkora befolyásra tesz szert az országban? Ha ugyanis az iszlám megerősödik, a középhatalmi szerepre pályázó Törökország könnyen kicsúszhat a globális világbirodalom befolyási övezetéből.
Zábori László

Török gyerek megírta, magyar gyerek olvassa

A modern török irodalom fejlődését a kezdetektől figyelemmel kísérték Magyarországról. Időről-időre – különösen kiemelendő, hogy többé-kevésbé rendszeresen – fordítások is megjelentek, „modern török” könyvtárunk ma már nagyjából félszáz kötetre rúg, lassan egy teljes könyvespolcot foglal el. Az érdeklődés felszítása talán a Kossuth-emigrációhoz köthető, amely révén a török-magyar kapcsolatok a korábbinál jóval intezívebbé váltak. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a 19. század második felének egyik legjelentősebb török költőnője, Nigar Hanim Farkas „Oszmán” pasa leánya volt. A monarchia időszakának turkológusai közül jó páran érdeklődtek az irodalom iránt, s nem restelltek fordítani sem (Vámbéry Ármin, Vince Frigyes, Erődi Harrach Béla, Mészáros Gyula). Az első világháború után a párizsi békerendszer elutasítása, az Atatürk vezette felszabadító háború és az új béke kikényszerítése csak fokozta a törökök iránti szimpátiát. A második világháború után újabb lendületet kaptak a fordítások, Názim Hikmettől például közel tucatnyi kötet jelent meg. De utat találtak és találnak a magyar olvasókhoz a török irodalom más világhírű szerzői is, például a többször is Nobel-díjra jelölt Yasar Kemal, vagy újabban Orhan Pamuk. A modern török próza egyik erőssége – talán legerősebbje – a novella. A magyar olvasók szinte a kezdetektől (Samipasazade Sezai) a klasszikusokon át (Ömer Seyfettin) a legmodernebbekig (Bekir Yildiz) követhetik a fejlődés útját. Az utóbbi időben a modern török irodalom népszerűsítésének egyik motorja Tasnádi Edit, számos mű avatott fordítója. Munkái között találunk regényeket (Yasar Kemal: Az ördögszekerek útján), meséket (Fakir Baykurt: Tarkatollú), drámákat (Tarik Bugra, Orhan Asena és Turan Oflazoglu tollából) és természetesen novellákat úgy önálló kötetben (Bekir Yildiz: Sírok virág nélkül), mint folyóiratokban (pl. a Magyar Napló hasábjain, 1998), valamint az 1974-es Török elbeszélők című kötetben is.

Tasnádi Edit Van, akit sólyom karmol meg című fordításkötete a modern török novellák közül válogat egy csokorra valót. Bár olvashatunk néhány írást a már klasszikusnak számító szerzőktől (Halikarnas Balikçýsý, Yakup Kadri Karaosmanoglu, Sait Faik Abasýyanýk), az elbeszélések többsége mégis kimondottan új alkotás az 1980-as és 90-es évekből. Maguk a szerzők is a középkorú generációhoz tartoznak, többjük a második világháború után született (Atasü, Aydin, Cicekoglu, Gürsel). A válogatás egyik érdekessége, hogy jónéhány írónő szerepel közöttük. A 24 novella számos témát ölel fel. Megjelennek a hagyományos, szociografikus írások, az írók hol a vidéki Törökországba, hol a börtönök világába kalauzolnak bennünket.

Több novella általánosságban – nem speciálisan török életkörülmények között – boncolgatja a férfi és a nő kapcsolatát: fiókban őrzött levelek a tengerészférjtől; egy hajdani párizsi diák monológja arról, hogy mit csinálna ma már másképp; a jó családból származó ifjú és a cselédlány kapcsolata; a társadalmilag össze nem illő párok szétszakadása; s végül: igyunk-e pálinkát a bayburti mázolóval? A török értelmiségi gondjait keserű iróniával festi Ziya Osman Saba a boldog emberek fényképészetében tett látogatásának leírásával – róla természetesen nem készül felvétel. Aziz Nesin felszabadultan (?) neveti ki a furcsa helyzeteket: milyen is egy bordélyház könyvelőjének lenni? A sokszor rendkívül megrázó történetek után egy kicsit megpihenhetünk Yasar Kemal vörösen virágzó gránátalmakertjében, s némán figyelhetjük a fekete kígyók tavaszi násztáncát. Tasnádi Edit a tőle megszokott magas színvonalon, jól olvasható formában, remek magyar nyelven adja vissza a sokszor nagyon különböző stílusú és témájú elbeszéléseket. A kimondottan szép kiállítású kötetben a fordító figyelmessége révén rövid utószó és életrajzgyűjtemény is segíti a tájékozódást. Örömmel jelentjük: modern török irodalmi könyvespolcunk újabb kiváló kötettel gazdagodott. Köszönet érte!

Van, akit sólyom karmol meg. Modern török elbeszélések

Válogatta, fordította, az életrajzi jegyzeteket és az utószót írta Tasnádi Edit

Nagyvilág Könyvek, 2004 242 oldal, 1800 Ft Sudár Balázs Nagyvilág Kiadó

Sudár Balázs

Az ember hangja

tusnadyTusnády László AZ EMBER HANGJA

Bevezető

Ha egy nép történetét kutatjuk, egyre mélyebb rétegekbe leásva, egyre több a bizonytalanság, a homály. A gondolkodás továbbhaladását a feltételezések segítik, ezek után szükségesek a bizonyítékok, s megszületik a bizonyítás. Ha ez utóbbi helyes, akkor fölösleges tovább vitatkozni. A török és magyar őstörténeti, nyelvészeti, verstani kapcsolatok terén még sok a homály. A magyarság ugyanis a honfoglalás előtt hosszabb ideig különböző török népek közelében élt. A szókincsben, a nyelv szerkezetében meglévő hasonlóságok alapján akarta bebizonyítani Vámbéry Ármin a két nyelv rokonságát. A XIX. századnak igen heves tudományos harca lett ebből.

Folytatás:

http://web.axelero.hu/tusnady/torokmusor.htm

Száz éve született Ahmed Adnan Saygun

saygunSzáz éve született Ahmed Adnan Saygun (1907. szeptember 7., Izmir; 1991. január 6., Isztambul) A huszadik század legnagyobb török zeneszerzőjének a nevét írtam le a címben, lelkemet a tisztelet és a szeretet érzése hatja át, de ebben tompán ott sajog az a fájdalom is, amelyről különben ilyen ünnepi alkalomkor nem illik beszélni, ám a szellem nagyjairól csak őszintén szabad szólnom, ezért kezdem így rövid vallomással. Mondhatnám azt, hogy Bartók Béla legjobb, legnagyobb török barátjára akarok emlékezni, arra a zeneszerzőre, néprajztudósra, akivel hetvenegy évvel ezelőtt Anatólia pásztorainak, yörükjeinek népdalait rögzítette Bartók Béla, és akit a magyar Mester a legalkalmasabbnak tartott arra, hogy őt kövesse: a török nép léleküzenetét úgy adja vissza, mint ő a magyarét és több más népét.

Ez a modell megmutatja azt, hogy úgy lehet új és igaz a művészet, hogy valóban korunk emberének a lelkét szólaltatja meg, a benne lévő feszültséget oldja fel, mégpedig a legmélyebb, korábban alig-alig ismert, sokak által feledésre ítélt ősi gyökerek által. Igen, a bartóki modell ott áll a világ előtt, de ez a személyes indíttatás – ily közvetlenül a külföldi zeneszerzők közül csak Ahmed Adnan Saygunnak adatott meg. Bárki mondhatja, hogy annak megvan a nálunk kialakult hagyománya, hogy milyen népek klasszikus zenéjével foglalkozunk kiemelten, alaposabban. Oly gazdag a paletta, hogy ennek a bővítése a már bevált „forgatókönyv”, szokás sérülése nélkül nem történhet meg. Ily módon semmi okom sincs a már meglévő gyakorlatot hibáztatnom. Adnan Saygun esetében ez az érv eleve hamis, és megbukik, mert épp a mi Bartók Bélánk világához is hozzátartozik az, hogy valamivel több derüljön ki nálunk is a török zeneszerzőről. Persze az összegező és alapos, Bartókot bemutató könyvekben szó esik az anatóliai gyűjtőútról, néhány olyan fénykép is elénk villan, amely ezt idézi. Ilyen megközelítésben még a legnagyobb hazai zenerajongók is legfeljebb arról értesülnek, hogy élt egyszer egy török zeneszerző, néprajztudós, aki együtt dolgozott a magyar géniusszal. Igaz, ez a géniusz a hetvenegy évvel ezelőtti gyűjtőútról nyomban megírta a maga ismertetését, összegezését, és a közösen gyűjtött anyag is megjelent angolul és eredeti török nyelven akkor, amikor a mi zeneszerzőnk kilencvenöt éves lett volna, de magáról a nagy török zeneszerzőről fölöttébb kevés szó esik minálunk, és annak ellenére, hogy a Magyar Rádió komolyzenei adásait rendszeresen hallgatom, Adnan Saygun szerzeményeiből jó fél évszázad során négyszer-ötször hallottam valamit. Az átlag a részemről egy évtizedre egy mű.

Említett szomorúságomnak, fájdalmamnak ez az oka, hiszen ő túl közel áll hozzánk, és erre a mellőzésre semmi komoly magyarázat sincs. „Congiura del silenzio” (a csend összeesküvése) – mondja az olasz, és ezzel az agyonhallgatás könyörtelen fogalmát jelöli. „Nem, ez nem lehet igaz!” – mondja bennem egy hang, és egy másik hang is megszólal, a török Mesteré, aki feleségével együtt négy óra hosszat látott vendégül, és oly dolgokról beszélt nekem, amelyek által egy ismeretlen világ kapuja tárult ki előttem. Hallom a hangját, és úgy érzem, hogy nem lehet igaz, hogy ő elment, nem lehet igaz, hogy az általa annyira szeretett magyar nép körében csöndkövület veszi körül az ő munkásságát. „Nem lehet igaz” – ismétlem magamban. Lelki „fonográfom” az ő szelíd, kedves, dallamos hangját idézi, és szinte csoda történik, mert a bevezetőmben említett fájdalmam enyhül. Ő boldog ember volt, és én ebben a boldogságban részesülök, ha szellemét, lényét, művészetét idézem. Ifj. Bartók Béla iránti hálámat is ki kell fejeznem, hiszen ő ismertetett meg édesapja legjobb török barátjával. Szomorúság és bánat, hol van a hatalmatok, ha az ember a szférák zenéjét hallhatja? Ahmed Adnan Saygun Izmirben született 1907. szeptember 7-én. Édesapja matematikatanár volt, hittudós, kiváló zenei tehetséggel megáldva. Fiában már korán sok örömét lelte, mert az már hároméves korában megtanult írni és olvasni. Az az írás, amelyet elsajátított oly nehéz volt, hogy a diákok általában három évig tanulták az iskolában. A nehézség fő forrása az volt, hogy a törökök abban az időben még az arab írásjeleket használták. A dzsámik és más mohamedán épületek díszítését oly nagymértékben segítő indaszerű betűk jellemzője az, hogy a mássalhangzók egy részét nem azonos módon jelölik, attól függően, hogy az adott hangot jelölő betű a szó elején, közepén vagy a végén áll. Az „a”, „u” (o), „i” magánhangzókat tudja jelölni, de ez a jelölés el is maradhat. Ez a jelenség járt azzal a következménnyel, amely a török írást oly nehézzé tette, hiszen a török jóval több magánhangzót használ, mint az arab. Aki viszont képes ezt az írást olvasni, az az előtte lévő jelek alapján folyton bizonyos kiegészítés munkáját látja el.

Ennek az írásnak a tanulása közben gyakran az volt az érzésem, hogy ezzel a jelenséggel már zongorázás közben találkoztam, hiszen egy-egy megszólaltatott zongorahang a megállított idő, de a mű megszólaltatásakor épp a zene folytonosságát kell érzékeltetni. Sőt bármilyen hangszerre vagy többre, zenekarra, énekhangra írt alkotás előadásának is a leglényegesebb feladata az, hogy a szerző lelkében lévő áramlás teljességét adja vissza – azt közelítse meg. Valójában azt a „hiányt” is pótolni kell, amely abból adódik, hogy a kottában nincs meg minden abból, ami a zeneszerző lelkében volt. Ahogy az arab betűkkel írt szövegek olvasása egy folytonos kiegészítés, pótlás, ugyanúgy az előadóművész is – épp a hűség érdekében keresi a kiegészítést, azokat a rejtett hangokat, árnyalatokat is, amelyek az alkotó lelkében jelen voltak. Épp ezért érezzük azt a legnagyobb megszólaltatók esetében, hogy ők szinte azonosak a felhangzó zenével. Mindezzel végképp nem azt akarom mondani, hogy Adnan Saygun tehetségének ily korai jelentkezése már eleve a zenei pálya előképe lett volna. Az út sokfelé vezethetett volna; az viszont tény, hogy az apai örökség – a matematikai tehetség, a tiszta és mély vallásosság, a nyelv iránti hallatlan fogékonyság – a lényeg korai megérzése, meglátása olyan jelenség, amely szilárd alapja lehet minden igaz és szép további kiteljesedésnek. Négyévesen került iskolába. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, de a matematikát és az irodalmat is rendkívüli módon szerette. Széleskörű érdeklődése minden területen megmutatkozott. Az ő esetében viszont jó megjegyezni azt, hogy egy korabeli török gyermeknek és a török irodalomnak a kapcsolata fölöttébb más volt, mint olyan esetben, amikor minden sínen van, amikor évtizedek, évszázadok során oly nyilvánvaló, hogy az irodalom a nemzet, az emberiség erőforrása, a szabadságé, az igazságé is. Ezért tiltotta be Abdul Hamid Konstantinápolyban az irodalmi szakot az egyetemen, ezért volt kénytelen Germanus Gyula 1903-ban a jogi karon tanulni, és a török irodalmat magánúton ismerte meg. Saygun gyermekkorában tehát fokozottabban volt nemzeti színezete az irodalomnak, és ezt az elnyomást, a megaláztatott emberek egy életen át nem felejtették el. Különösen az olyan rendkívülien érzékeny emberek nem, mint amilyen Adnan Saygun volt. Az irodalom iránti rajongását egész pályája során kamatoztatta. Hangyaszorgalommal mutatta ki a Bartók Bélával együtt gyűjtött népdalok szövegéből azokat az elemeket, amelyek a régi török irodalomból szivárogtak át az írástudatlan nép szájhagyományába.

Csak sokkal bővebb összegezésből derülhetne ki, hogy mily szoros kapcsolatban volt folyton a testvérmúzsákkal. Ez viszont természetes is, hiszen magában a néprajzban, az ősi hagyományokban sem válnak szigorúan külön a különböző művészeti ágak, mivel régen az élet és a művészet egy volt. Az önképzés remek példáját adta Saygun azzal, hogy a hangszerelésnek, a zeneszerzői mesterségnek az alapjait könyvből tanulta meg. Ezekre párizsi ösztöndíja előtt csupán két hónapig tanította zenetanár. Éveken át mindene a zongorázás volt. Tizenhárom évesen már pénzt keresett: egy izmiri mozi filmvetítését kísérte zongorajátékával, de ott nem csak ezt a „szórakozást űzte”. Jegyeket is árusított, úgymond, a mozi mindenese volt. Falta a zeneirodalom remekeit, a zongorázás oly élmény volt a számára, mint másoknak az olvasás. Ám már említettem, hogy az irodalom is vonzotta. Nagy olvasási korszaka is volt. Nem csupán a Koránt olvasta végig, hanem az Evangéliumot is. Ez a végtelen nyitottság egész életében jelen volt. Párizsban gregorián zenét is tanult. Négyórás beszélgetésünk utolsó perceiben éppen azt fejtette ki, hogy a török népi vallási gyakorlatok, szokások mélyén jelen van az iszlám felvétele előtti ősi gyökér. „Kaynak” (forrás) és „irmak” (folyam) – ez a két bűvös szó lengi körül a törökök beszédét, írásait, ha nagy nemzeti zeneszerzőjükről nyilatkoznak. A tiszta forrástól indult el, életműve oly gazdag, mint maga a folyam. „Értől az Óceánig” jelenség ő is. Hazánkról, népünkről korán hallott híreket, mert második zongoratanára magyar ember volt. Amit eddig elmondtam, egy szép pálya töretlen íve, és a folytatás is az, már ami a töretlenséget illeti, de az életút korai szakaszában is megjelent az iszonyú sötétség. Izmir idegen hódítók kezére került. A gyermek Saygun egy éjszaka kenyérért ment. A zűrzavarban, kavarodásban őt is ütés érte, elvesztette az eszméletét. Egy súlyosan megsérült zsidót az árokba dobtak, jajszava a rideg űrbe szállt. A félelem volt az úr. Nem számított, hogy török vagy zsidó: a téboly uralkodott. Az idegen hatalom „rendteremtése” azzal kezdődött, hogy a „Nemzeti Könyvtár” feliratát kicserélték: „Városi Könyvtár” lett belőle. Saygun édesapját elbocsátották az állásából. A történelem forgószele gyászos éveken nyargalt végig. Minden jel egyre inkább azt mutatta, hogy Törökország ugyanúgy zuhan egy borzalmas, feneketlen mélységbe, mint a mi hazánk.

A trianoni katasztrófához hasonló rémálom elevenedett meg, kezdett ténnyé, valósággá válni. Ám egy férfiú, egy elszánt hős bátran kiáltotta a világ igazságtalan urainak, hogy „Nem!” Drága volt, túl sokba került ez a „nem”, hiszen iszonyú áldozatokkal járt a harctéren, de a kivívott szabadság sem hozhatta a béke nyugalmát, derűjét, mert a meggyötört, kifosztott országot meg kellett újítani, bizonyos nyugati módszereket, elveket be kellett vinni a politikai, gazdasági életbe. Iskolák létesítése, a tudás terjesztése volt igen nagy szívügye Atatürknek. Tudta azt, hogy a nyugati szemlélet szolgai elfogadása, a szokások „majmolása” alááshatja a nemzet sziklaszilárd alapjait. A maga teremtette reformokban is meglátta a veszélyt. Igazi nagyságának az a lényege, hogy egyszerre mentette meg népét a gyarmatosítástól, ugyanakkor azon fáradozott, hogy az elkerülhetetlen változás ne legyen lelki gyarmatosítás alapja. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha a legmélyebb ősi gyökereket is megtalálják. „Erős a kő, ha helyén áll.” – mondja egy perzsa közmondás, de ha a követ homokká silányítja a körülmények hatalma, az igazi katasztrófa lesz. Ezt akarta elkerülni. Nem csupán hadvezérként volt lángelme, a művelődés is szívügye volt. Nem állhatom meg, hogy el ne mondjam, hogy szellemével találkoztam huszonkét év során, amikor Rodostó kormányzóinak, polgármestereinek és más hivatalos küldötteinek tolmácsoltam Sárospatakon. Voltak, akik más és más pártokhoz taroztak, de volt egy nagy összekötő erő: a török néprajzot mindegyikük nagyon szerette, és ez sugárzott a beszédükből is. A kő megmaradt erősnek, nem vált homokká, és nem hullott a mélybe. Ennyit el kellett mondani a Törökök Atyjáról, mert Adnan Sagun mai méltatói azt hangsúlyozzák, hogy ő a zenében képviseli ugyanazt, amit a nagy hadvezér és politikus a történelemben. Elveik alapja nemzetük létének a biztosítása volt, ezt az ősi gyökereknek, a hagyománynak az ápolása, megmentése, megőrzése nélkül nem tudták elképzelni. Mindezt persze össze kell kapcsolni a kor igényeivel. Ezért kérte fel Atatürk Adnan Saygunt arra, hogy írja meg az első törökök operát. A fiatal Mester tüneményes gyorsasággal vetette kottapapírra a lelkéből áradó hangjegyeket. 1934-ben nagy ünnep volt Törökországban, Atatürk vendégül látta a perzsa sahot. Bemutatták Adnan Saygun „Özsoy” című operáját. A Mester békevágya ebben a művében is jelen van. A következő mondat is ezt fejezi ki. Fény a földre ránevessen, Béke, áldás így szülessen.

Adnan Saygun élete vége felé közeledve is szerzeményével tisztelgett a törökök megmentőjének az emléke előtt. Elméjébe, szívébe vésődtek a gyermekkori iszonyú emlékek, művészetében ő is a népek testvérré válásának igazi apostola volt. Mindezt a végtelen, szent és tiszta szeretet által lehet elérni. „Yunus Emre oratóriumá”-nak a központjában ez a nagy érzés, ez a csodálatos gondolat áll. Ezt 1942-ben írta. A II. világháború vérzivataros éveiben hány és hány helyen zendült fel az emberi lelkekben a béke áhítása! Bartók Béla 1943-ban írta Concertóját Serge Koussevitzky felkérése. Hasonló megtiszteltetés érte Adnan Saygunt is, így született meg III. szimfóniája. Mikor a fegyverek elhallgattak, csak akkor adták elő a Yunus Emre oratóriumot. Először Ankarában csendült fel – 1946-ban, majd a világ sok táján. New Yorkban Leopold Stokowski vezényelte, Budapesten először Erdélyi Miklós, majd később a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara Hikmet Şimşek irányításával adta elő. Szintén Budapesten vezényelte Franz Allers Saygun I. szimfóniáját. A Mester 1986-ban rangos magyar kitüntetést kapott. Mindezek a tények látszólag cáfolják bevezetőm panaszos szavait. Bár ezt „tennék”, „tehetnék”! Ám sajnos, ezek is engem igazolnak. Hiszen épp a fentiekből következik, hogy értékes és ide illő zenei anyaguk van az illetékeseknek, valójában nem értem, hogy miért feledkeznek el róla. Ilyen esetben könnyen lehetne a „kis népek” panaszszavát felzendíteni, de a törökök hetvenmillióan élnek hazájukban. Tehát a kórus hangjai fölöttébb hamis alapra épülnének…Persze, senkit sem vádolok, hiszen épp egy török közmondás hirdeti, hogy a termést hozó ágra követ dobnak. Nem azokat kell bántani, akik alkotnak, dolgoznak. Remélem, hogy elég csak kérni, hogy másra is figyeljenek. „Ars longa, vita brevis est” (A művészet hosszú az élet rövid) – mondja a latin. Nem más ellen, hanem valakiért beszélek. Várva várom, szeretett és kedves Saygun Mester, ezt a közelgő századik születésnapot. Mi mindent lehetne még az Ön hatalmas életművéről elmondani. Tudom, a fanyalgók olykor a romantikát, annak az egyik utolsó felszivárványlását vetik az Ön szemére. „Ó, gyermeki agyak!” – idézhetjük az Ön által is annyira szeretett francia művelődés egyik nagymesterét. Ha így állna a dolog, akkor Bartók Béla miért látta meg Önben a jövő nagy török zeneszerzőjét? Ítéleteivel ő fölöttébb óvatos volt. Megalapozatlanul kisebb horderejű kérdésekben sem mondott véleményt. A magyar Bartók-irodalomban nem találom annak a nyomát sem, hogy a mi géniuszunk ismerte-e a huszonkilenc éves vendéglátójának a szerzeményeit, akárcsak részben is, pedig akkor már Adnan Saygunnak tizennégy opusa volt. Ráadásul első szerzeményével párizsi zenei díjat nyert, és ott, a francia fővárosban – hat évvel a híres gyűjtőút előtt előadták, sőt azt Varsóban is megszólaltatták.

Ennek a műnek a címe: „Divertmento”. Csak félénken és szelíden jegyzem meg, hogy Saygun „Mavilim” című népdalfeldolgozásában van olyan jel, melyet Bartók Béla szellemujja vont. Továbbá épp akkor volt a „Cantata profana” első budapesti előadása, amikor Bartók Törökországban tartózkodott. A Yunus Emre oratóriumban jelen van a látásbeli közelség. Milyen alapon merem ezt állítani? Nagyon egyszerű meggyőződés alapján: a zene nem csupán kottafej, ritmikai jelölés, „faktúra”, hanem maga az emberi lélek. Nehéz olyan rövid vagy hosszú török nyelvű írást találni, amely Adnan Saygun művészetéről szól, és ne lenne benne valami az eddig is emlegetett anatóliai gyűjtőútról. Épp emiatt villantok fel néhány adatot, tényt erről, mert az mindkét zeneszerző életében fölöttébb jelentős volt. 1935-ben Adnan Saygun egy barátjának a társaságában egy olyan budapesti kiadványt tanulmányozott, amely az egész Törökországot az arab és a perzsa zene területeként tüntette fel. Ekkor maguk a török zenetudósok sem ismerték igazán eredeti zenéjüket. Azt viszont már tudták, hogy a török parasztok zenéje eltér attól, amelyet a városokban lehet hallani: tíz évvel korábban pentaton dallamokat találtak, de ezeknek az osztályozásával, értelmezésével igen nagy bajban voltak. Ezért volt szükségük Bartók Béla véleményre, segítségére. Ő a gyűjtőút végén kijelentette: „Nem tudtam, hogy ily közeliek vagyunk egymáshoz.” Míg a román, szlovák, horvát, szerb népdalok egybevetése által a kölcsönzés jellegére, tényére derült fény, addig itt a zenei rokonságra. Bartók és Adnan Saygun is az Anatóliában összegyűjtött népdalokról megállapította, hogy azok nem kölcsönzés eredményei, hanem változatok. A mi népdalainknak a szövegei körülbelül négyszáz évre mennek vissza. Összefüggő eseményt távolabbi időből nem idéznek fel. Szent István, Szent László emléke megjelenik „töredékesen”, de nem valamilyen közvetlen esemény kapcsán, a pogány világ emlékei elő-előbukkannak, ezek becses múltbeli csillámok, időkútba süllyedt gyöngyszemek, megmaradtak, mert szépek voltak, de eredeti értelmük, értelmezésük már a szájhagyományt őrző közösség tagjai előtt is egyre homályosabb lett. Ritka kivétel az a török népdal, amely majdnem fél ezeréves történelmi esemény emlékét őrzi. Maga a zenei szerkezet akár másfél ezer évre is visszanyúlhat, tehát jóval a honfoglalás előtti idők szellemi üzenetét is őrzi.

Ez a gyűjtőút nem csupán a bartóki ihletés miatt hagyott kitörülhetetlen nyomot Adnan Saygun lelkében. Bizonyos szempontból meghatározta további pályáját is: magának a pentatóniának is ritka szakértője lett. Sok-sok népdalfeldolgozása van. Szerzeményeinek a címei is árulkodnak a népi ihletésről. „Mese énekhangra és zenekarra”, „Egy erdő meséje” zenekarra írt balett. Nem véletlen, hogy lelki rokonok voltak Kodály Zoltánnal is. Egy társával „Gimnáziumi zenekönyv”-et írt. A Saygun Oktatási Központ ismertetőjében párhuzamként jelenik meg a Kodály Zoltán Intézet. Nem véletlen, hogy 1982-ben egy kis könyv jelent meg törökül Kodály Zoltánról. Adnan Saygun még három operát írt: Kerem, Köroğlu és Gigames a címük. Úgy érzem, mintha újra levelet írnék neki. Legyen hát előttünk, az egykori címe: Adnan Saygun Bag. App. 10. Ulus Levent Istanbul Türkiye Életének utolsó tizenhét évében műveit ebben a lakásban alkotta meg. Nyugdíjasként is tanított zeneszerzést és népzenét a Mimar Sinan Állami Egyetem Konzervatóriumában. A Török Rádió és Televízió adásait is tevékenyen segítette. Óriási munkát fejtett ki azzal a céllal, hogy a népi hagyományt eredeti formájában őrizzék meg. Törökország távoli vidékeiről hívott meg népművészeket Isztambulba, és előadásukat rögzítette. Sajnos, címváltozás történt: egy idő óta az utca neve Adnan Saygun. Szomorú az a tény, amiért ez a változás bekövetkezett (január 6-án volt tizenhat éve, hogy meghalt), de épp ez a változás is azt mutatja, hogy ő a jóra, szépre szomjúhozó emberek felé szeretettel kitárja most is a karját, és Eddin-Dzselál Rúmi nagy misztikus költő szavaival szól hozzánk: „Jöjj, jöjj, bármilyen legyen is a hited!” Rajtunk múlik, hogy elindulunk-e felé. Ő vár, és ráér. Az a nagy költő kit idéztem, Yunus Emre útját is előkészítette, 1207-ben született, ugyanúgy nyolcszáz évvel ezelőtt, mint a mi Szent Erzsébetünk. A cím által megjelölt otthonban látott vendégül Adnan Saygun feleségével együtt 1983. október 31-én. Felesége kiváló tehetségű művésznő volt: Szalai Irénnek hívták. 1940-ben kötöttek házasságot. A művésznő szelíd, kedves modorát sohasem felejtem el. A zene rendkívüli öröme hatotta át. Házasságkötéskor a Nilufer Saygun nevet kapta (Nilufer magyarul Vízililiom). Mosolyából, tekintetéből derű, valami megfoghatatlan, nem evilági kellem, tisztaság és szépség áradt. „Harmatcseppben csillagfény rebben” – hirdeti egy olasz közmondás.

Ezt veszem alapul és nem a saját gyarló személyemet, ha végezetül a legszebb emlékemet idézem fel Adnan Saygunnal kapcsolatban. Tizenhét évvel ezelőtt a nyolcvanharmadik születésnapjára írtam neki. Hamar megérkezett a köszönetet kifejező válasz. Majd telt-múlt az idő, és egy újabb levél is érkezett a Mestertől, ebben leírta, hogy kórházban volt, és hazaérkezés után a levelemet az asztalán találta. Nem akart megbántani azzal, hogy esetleg nem köszöni meg a levelemet, ezért köszönte meg újra jókívánságaimat. Ez volt az utolsó levele. A változatlanul szép betűi meggyőznek arról, hogy nem az időskori feledékenységről volt szó, hiszen a kórházba szállítás akár a fiatalban is járhat akkora feszültséggel, izgalommal, hogy könnyen elfelejtheti, hogy mi történt az otthonában nem sokkal a felzaklató esemény előtt. Ilyen szeretetet és figyelmet még elképzelni is nehéz Ez élt benne. Ő boldog ember volt, és én tudom, hogy nekünk van szükségünk rá.

Tusnády László

Video

Bercsényi Miklós – 1665–1725

Bercsényi Miklós
székesi gróf, 1665-–1725

1665-ben Temetvény várában született, 1725. november. 6-án Rodostóban halt meg.
A nagyszombati egyetemen tanult, majd Esterházy Pál nádor udvarába került. 1686-ban Budavár ostrománál hősiesen harcolt, ezredesi rangot nyert, Szeged valamint a hozzátartozó véghelyek főkapitányává nevezték ki.

1687. szeptember 14-én atyjával együtt grófságot nyert. Nemsokára királyi kamarás, tanácsos, Ung vármegye örökös főispánja, s Felső-Magyarország fő hadi biztosa lett.

1696-ban ismerkedett meg II. Rákóczi Ferenccel, kinek leghűbb barátjává vált. Mikor Rákóczit 1701. május 29-én Solari gróf császári tábornok Sáros várában elfogta, Bercsényi Lengyelországba menekült s ott előkészítette a felkelést.

1703-ban lengyel csapatokkal jött Magyarországra, s ettől fogva ő vezette a szabadságharcot. 1705. szeptember 20-án, a szécsényi mezőn megalakult a nemzeti konfederáció , ennek országos főtábornoka s a kormánytanács első szenátora lett. 1707-től fejedelmi helytartó, s közvetítésével Varsóban Nagy Péter cár és Rákóczi véd-és dacszövetséget kötött.
A trencséni vesztes ütközet után Szécsénynél szedte össze a kuruc hadak szétvert lovasságát, s a további hadjáratokban vitézül harcolt.

1710-ben Lengyelországba indult az orosz segély szorgalmazása végett, de sikertelenül. A szatmári béke kedvezményeit nem fogadta el, 1711-16 közt Lengyelországban élt Brezan várában.

1716-ban a szultán meghívására a bujdosókkal Chotzinba s az Al-Dunához a nagyvezir táborába utazott, vele szövetkezett s 1717-ben 20,000 törökkel beütött Orsovánál s Facsetig nyomult, de kénytelen volt visszavonulni.

E hadjárat után – 1718-ban III. Károly a törökkel békealkudozásba kezdett – a császári biztosok Rákóczi és Bercsényi kiadását követelték. A szultán kijelentette, hogy inkább elveszti fővárosát, mintsem magát meggyalázza a vendégszeretet megsértése miatt .

Hamvait Rákócziéval együtt hazahozták s 1906. október 30-án a kassai székesegyházban temették el. Leveleit és egyéb írásait Thaly Kálmán adta ki hét kötetben.

Forrás: http://www.telehaz-gyorvar.koznet.hu/

Hazai György: „Ellenszélben – szélárnyékban.”

Hazai György
orientalista, turkológus (Budapest, 1932. április 30.)

Az egyetemhez az út a „Trefort”-ból vezetett. Az első alma mater tanáraira csak őszinte hálával és szeretettel tudok visszagondolni. Páratlan emberfők voltak; kiváló útravalóval láttak el.

Az ELTE Bölcsészkarára 1950-ben kerültem. Ott néhány hét alatt eldőlt, hogy turkológus leszek. Tehát nem romantikus vonzalmak voltak az előzmények: a választást kiváló történész professzoraim sugallták.

A Török Tanszéken éveken át egyszemélyes évfolyamot alkotva voltam tanítványa a nemzetközi turkológia nagyjainak, Németh Gyulának és Fekete Lajosnak. A szak relációi Ligeti Lajoshoz is elvezettek. Tőlük a szakma reáliáin túl valóban mindent meg lehetett tanulni, amire a tudományos pályán való induláshoz szükség volt.

Ugyanakkor Németh Gyula és Ligeti Lajos – páratlan tudósok – saját holdudvaruk megszervezésében nagyon nehéz emberek voltak. Az orientalisztika „működését” illetően nemkülönben. Más elképzelés elkerülhetetlenül összekülönbözéshez vezetett velük. Ez történt velem is. Tudós nagyságukat mutatja, hogy mindezt félre tudták tenni, amikor nagydoktori értekezésemről kellett dönteni; Ligeti Lajos pedig – Németh Gyula akkor már nem élt – tanítványai előtt ajánlott engem akadémiai tagságra.

A fiatal kutatói évek tapasztalataiból egy nagy elhatározás fakadt: a tudományban csinálj mindent úgy, mint a mesterek, az emberi közegben mindent másképpen.

A véletlen műve volt, hogy életutam igen korán a külföldhöz kapcsolódott. 1955–1956-ban – aspiráns koromban a szófiai egyetem meghívására turkológiát kellett előadnom ugyancsak népes diákseregnek. Ezt néhány év múlva a Humboldt Egyetemen és a Német Tudományos Akadémián való tevékenységem követte (1963–1982).

Ez utóbbi, pályafutásomat valóban meghatározó külföldi meghívás elfogadásának azonban már más okai is voltak.

Az aspirantúra elvégeztével egyre jobban érzékeltem, hogy „generációs kollégáim” még kibicként sem szeretnének látni az orientalisztika „kártyapartijában”. Így – bár akkor a lehetőségek igen limitáltak voltak – külföldi asztalok után kellett néznem. Ott pedig azonnal jobb lapot osztottak nekem. A feltétel azonban az volt, hogy azzal – különösen egy idegennek – igen jól kellett játszani.

Ez pedig egy életen át a többre és jobbra való serkentő kihívást jelentett.

A német földön eltöltött húsz év után 1982-ben kerültem haza. Harmatta János, Köpeczi Béla és Ligeti Lajos ajánlására lettem Akadémiánk tagja; kevéssel később – egy főtitkári kezdeményezésre – az Akadémiai Kiadó főigazgatója (1984–1990).

A kilencvenes évek ismét külföldre szólítottak: 1992-ben az új alapítású Ciprusi Egyetem Turkológiai Intézetének lettem igazgatója. A görög–török ellentétek szigetén, a görög oldalon kellett megalapítanom a turkológiát. A munka nem volt könnyű, az Aphrodité szigetén töltött esztendők ezzel együtt felejthetetlenek.

Mi az évek mérlege?

Ami a tudományos publikációkat, funkciókat és elismeréseket illeti, ezekről itt ne szóljak – tájékoztatnak róluk az ismert kézikönyvek.

A turkológia munkában és eseményekben gazdag életutat jelentett számomra. A nemzetközi tudományszervezésben nem kevés rangos feladatom akadt. Ebből adódóan s vendégtanárként is bejárhattam a világot.

Őszintének kell lennem: voltaképpen köszönettel tatozom „generációs kollégáimnak”, hogy nem szívesen láttak itthon.

Az életút kronológiai kerete nem a mi választásunk. A századot, amelyben élnem adatott, igazán nem lehetett szeretni. Ami körülöttünk történt, azért a mi generációnk ugyancsak megfizetett. A század maga mégis kihívás volt minden gondolkodó ember számára. Számomra az ugyancsak „kalandos posztok” megtetézték ezt: nehéz közegekben kellett embernek, európai polgárnak maradnom.

Barátaim és kollégáim sugallják, hogy írjam meg memoárjaimat. Lenne mondanivalóm. Címet már találtam: Ellenszélben – szélárnyékban.

Forrás: http://www.napkut.hu/

16,474FansLike
639FollowersFollow