2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1452

Az Ezeregyéjszaka népei

iyem„Mondtam neki, hogy mi magyarok is egy kicsit törökök vagyunk. Legszebb szavaink tőlük származnak.”
Az Ezeregyéjszaka népei Gyér meseszálon függ piros élte, Az első hajnalt rettegte, félte – Te ki kezedben Hozod halálom Hajnal, ne jöjj el, Mesélni vágyom. Szép dús a hajam, Gyöngyszín a testem, Tizenhat évvel Sohsem szerettem, Csak ne legyen hajnal, Csak legyen még éjjel, Nagy Szultán mulatlak Ezeregy mesével! Seherezáde századik éjjel Tartja urát, a szultánt mesével, Mesél alélva Álomra vágyva, Sóhaját fojtja Szőnyeges ágyba. Allah, segíts! Hogy El ne felejtsem.

Kusza fonalamat Most még el ne ejtsem. Egy kis erőt adjál, Egy kis mesét adjál Csak egy napra valót. Csak ma el ne hagyjál! Seherezáde ezredik éjjel Tartja urát, a szultánt mesével. „Ezer napom terhét, Alig, alig bírtam, Két szép fiút szültem, Sok szép könnyet sírtam. És bár fájdalomban Görnyedtem és féltem – Ezer bágyadt éjen Sok mesét meséltem. Pihenni, pihenni! Nem szólani csókról, Csengő gyönyörökkel Megrakott hajókról. Pihenni, pihenni – Nem félni a reggelt, Elaludni napom – Míg az időm eltelt. –” De ha kifogy az álomjószág, A nehéz pallósú valóság Napot neked vajjon még ád-e, Szegény Seherezáde? – (Lesznai Anna) Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát koponyája, Petőfi szlovákos fekete s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu vagyis – hajjaj ! – balkáni Arany János, Veres Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku; S a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi (a szép-olasz Széchényi és a szép-kurd királyfi: nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román Attila (meg Erdélyi) s én a fél-besenyő – – Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, Mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő! (Illyés Gyula) A keleti mesevilág népei. A muszlim, keresztény és zsidó próféták honfitársai. A Svédországért cserbenhagyott városaik szent helyek. Megérkezésemkor Svédország még svéd volt. Mi, baltiak, kelet-európaiak, finnek – bár idegennek tartottak minket is – hasonlítottunk a bennszülöttekhez. A sötétebb bőrű olaszokat meg-megmustrálták. Órákat ültek a kávéházakban, egy csésze rossz skandináv kávé és egy pohár csappvíz mellett (ami miatt nem egy svéd kávéház tönkrement), és értelmetlen nyelvükön az olasz liga eredményeit elemezték, a skandináv szépségek után fütyültek (és össze is házasodtak). Így kezdődött/folytatódott a svéd világ felbomlása. A svéd polgárt felháborította ez, de azt is tudjuk, hogy a bennszülöttek már nagyon unták a svédül való élést. Az európai bevándorlás volt a nyitány, az idegen kontinensekről jöttek már igazán zavarba hozták őket. Nagyon sok Ázsiából jött ember nem látott még nagyvárost: Isztambult vagy Damaszkuszt vagy Bagdadot. (Nekünk Budapest után Stockholm egy vidéki városka volt, még ha tündérien szép is.)

Amikor ezek a Biblia, az Ezeregyéjszaka és a Naszreddin Hodzsa kalandjainak szereplői felbukkantak, a bennszülöttek az ötszáz éve felépített lutheri világ szétrombolójának érezhették ezt a középkeleti honfoglalást. Igaz, hogy unták már a kis káté és a „nehogy azt hidd, hogy valaki is vagy” diktatúráját, de a megváltást nem a közelkeletiek bevándorlásától várták. Az elmúlt két évszázadban már építettek Stockholmban zsinagógát, sőt katolikus templomot is. Már ez is szorongásokat okozhatott. Azután jöttek a görögkeletiek, majd a szír keresztények temploma, és épülnek a mecsetek is. Az emberek félnek az idegentől. A zsidókat és a katolikusokat már, azt hiszem, valamelyest megszokták, főleg azért, mert még furcsább emberek is jöttek. Az arám keresztények Mezopotámiából, az Eufrátesz és a Tigris országából jöttek Svédországba. Ókori babiloni és asszír hangulatot rontok, amikor a tájékozatlan olvasónak fel kell sorolnom a mai nemzeti államokat is. Irán, Irak, Törökország és Szíria. Iszlám világból jöttek, keresztény hitükhöz hűen. A muszlim környezetben nem volt könnyű dolguk, hitük miatt üldözték is őket. A törökországi keresztényirtás kapcsán, az első világháború idején a „közvélemény” csak az örményekről beszél (mert íróik és befolyásos személyeik voltak), az arám keresztényekről elfelejtkezik. Mezopotámiában csak keresztényeknek hívták magukat. Messze Európában volt az ígéret földje, ahol mindenki keresztény. De amikor ők Svédországba érkeztek, és tatár, arab, zsidó ábrázatukkal és szokásaikkal bemutatkoztak, mondván, hogy ők keresztények, akkor a bennszülött „keresztények” reakciója sértő volt: nem számít, majd a mentő elszállít. Belátták, hogy nem nevezhetik magukat keresztényeknek egy olyan világban, ahol mindenki az. Ez úgy hangzik, mint az, hogy a víz nedves. Saját nevet kellett kitalálni; aki ezt a keresztény bevándorló tömeget egy népnek tartja, asszírnak nevezi magát. Politikai célból egyesíteni próbál valamit, ami egyesíthetetlen. Hasonlítsuk össze a zsidó cionizmussal. És ha már a zsidókat megemlítettük, a keresztényeknek sincs anyanyelve. Akik Szíriából menekültek, arab nyelvűek, magasabb fokú nyelvi és kulturális felkészültségük van.

A többieknek az arám meg egy furcsa török tájszólás, továbbá a kurd az anyanyelvük. A kurd anyanyelvűeket nagyon sajnálom, mert nem kevés szégyenli, és tagadja nyelvét (a kurdokkal szembeni ellenérzés a keresztények között szinte általános). Az arám anyanyelvűek dicsekedhetnek, hogy Jézus nyelvén beszélnek. A templomi nyelv meg a papok által ismert archaikus arámi nyelv ez. Egyszer voltam egy istentiszteleten. Mintha az eltűnt idők zsinagógájában lettem volna. Nem héberül, hanem a Talmud nyelvén – arámul – szólt a liturgia. Először láttam zsidókat. A hetvenes évek elején egy hétre leköltöztem városukba, ismerkedtem, de mintha egy korábbi életemben találkoztam volna velük. Már püspökük is volt. A püspök fogadott, jól beszélt angolul. Szervezték a hit fennmaradását. A belső ellentmondások darabolják őket is. Az évtizedes svédországi tartózkodás, az üldöztetés megszűnte, a svéd többség közömbössége kereszténységüket nem inspirálja eléggé. Az evangélikus gondolkodást és kultúrát Svédországban elkerülni lehetetlen (mindannyian evangélikusok vagyunk), és középkeleti kereszténységük néhány évtized múlva fűszer lesz csupán. Az arám keresztények gyönyörű lányaikat kacér ruhában, nyakláncukon nagy kereszttel gyakran látom a „HÉV”-en Södertälje és Stockholm között. A keresztény kézművesekkel és üzletemberekkel mindenfelé találkozom. Állandóan hallom, hogy ők keresztények (értsd: nem muszlimok vagy zsidók). A kamatot nem ismerik, a disznóhúst nem eszik. Futballcsapataik megszégyenítik a bennszülöttekéit. Rátartiak. Gyökereiket sosem fogják elfelejteni. Nosztalgiázó arám szekularizált keresztények lesznek egyszer ebben az európai szekularizált „keresztény” világban. A kurdok. Sok törökországi kurd telepedett le Svédországban. Néhány magas képzettséggel, akiket az irodalom és a könyvtár érdekelt. Ezekkel volt kapcsolatom. A többség iskolázatlan volt, a nők jó része analfabéta. Az iraki kurdoknak jobb lehetőségeik voltak anyanyelvükön tanulni, és a kurd kultúrában élni, könyvkiadásuk is jelentős volt, de mert arab betűkkel írtak, és tájszólásuk is más volt, a Törökországban pária kurd nem tudta ezeket olvasni. Képzelje el az olvasó a magyar irodalmat sokfajta ortográfiával: latin, arab, cirill és örmény betűkkel. A kurd ortográfia és a sok nagyon eltérő tájszólás megnehezíti a jövőbeni érvényesülésüket. Ez persze semmiség a török nacionalizmussal összehasonlítva.

A keresztény kurd nem hajlandó kurdnak nevezni magát, sőt tagadja anyanyelvét, mert a kurdokban valamikori elnyomóit látja. Bár arámul – keresztényül – nem tud, a kívülállóknak „keresztény” nyelvűnek mondja magát. Egy fiatal kurd költő szerint a görögök civilizáltabbak, mint a törökök. Civilizáltságuk titka – gondolom magamban –, hogy „ők” sem szeretik a törököket. Különben ezzel a fiúval találkozom néha, és minden alkalomkor lenácizza a törököket. Faluégetések, vérengzések emlékei miatt egy egész népet megbélyegez. Mindig megpróbálok átmenni az utca másik oldalára. Amikor elhatároztam, hogy nyugdíjba megyek, kiléptem mindenfajta szövetségből, csak a kurd könyvtár baráti társaságából nem. Valahogy ízléstelennek tartottam volna. Pedig „a kurdok” néha az idegeimre mennek. Mint annyi sértett nép. A hetvenes években sok kurd menekülttel és gazdasági bevándorlóval ismerkedtem meg, írtam is egy füzetet a kurdok könyvtári ellátásáról. Törökországban a kurd nyelv tiltva van. Latin betűs könyvek csak Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban jelenhettek meg. A tanultabb kurdok már beszerezték azt a néhány könyvet – füzetecskét –, ami megjelenhetett. A többiek analfabéták voltak, a legjobb esetben törökül tudtak olvasni. Tehát, akik ismerték a „kurd” betűket, azok birtokolták a könyveket, akik meg nem, azoknak természetesen nem is kellett. De azért minden könyvet megvettünk a könyvtárnak. És jöttek hozzánk a kurdok könyveket nézni, mint az oltárképet. Nem kellett rejtegetni azokat többé. A kurdokról szóló füzetre, amely 1978-ban jelent meg, nagyon büszke vagyok. Leírtam a kurdok történetét, törökországi sorsukat, sőt függelékként írattam egy kurd-svéd könyvtári társalgási szótárt is. A füzet egy mondatára egy kurd író éles hangú levéllel reagált. Azt írtam ugyanis, hogy sok kurd tud törökül olvasni. A levelében az állt, hogy én török kém vagyok, és itt is rájuk akarom kényszeríteni elnyomóik nyelvét. Persze, harminc év távlatából már nem tudhatom, hogy azon kívül, hogy az igazat írtam, mi járhatott az eszemben.

De úgy gondolom, már akkor is tudtam, hogy a ráerőszakolt nyelveket is becsülni kell, és ha az emberiségről, nem csak a kurd kérdésről akarnak tudni valamit, akkor nem szabad csak úgy eldobni ezt az erőltetett nyelvet és kultúrát: Dosztojevszkijt, Strindberget, Montaigne-t és mondjuk Petőfit, a szervetlen kémiát vagy a cukorbetegek számára írt szakácskönyvet. A török és arab kultúra kizárása a majdani független Kurdisztánból tragédiához vezethet. A levélíró nem említette, hogy úgy gondoltam, a kurd témájú török könyvek a törökök felvilágosítására használhatók. Állami támogatással az elmúlt négy évtizedben több ezer kurd könyvet adtak ki Svédországban, főleg szépirodalmat. A független Kurdisztánban melyik kurd tájszólás lesz az uralkodó? Kétnyelvű lesz? Mi lesz a felsőfokú oktatás nyelve? Milyen betűket fognak használni? Verseket, meséket, népdalokat, ábécés-könyveket, saját kurd sorsuk krónikáját majd a nép nyelvén fogják olvasni. De hány meg hány évtizedbe fog telni, amíg Shakespeare szonettjei, a Karamazov testvérek, a Varázshegy, a meteorológiai statisztika, a régió története, a megértés és együttélés etikája meg lesz majd mindkét kurd nyelven? Szervezettebb népeknek is hosszú idő kellett, hogy csak Kazinczy nyelvújítását és Széchenyi Tudós Társaságát említsem. Az információ századában a modern embernek már több identitása van (vagy kellene legyen): egy nemzeti, egy regionális és egy globális. A keresztény kurd tagadja kurdságát, a hasán lógó nagy kereszttel szimbolizálja ezt. De kurd dalokat énekel és kurdul álmodik. A stockholmi kurd könyvtár megnyitására az itteni török szövetség nagy csokor virágot küldött, mint ahogy Sütő András szemének kiverésekor a stockholmi Sergel téri tüntetésen románok is részt vettek. A könyvtáravatáson a török újságírónő a szolidaritás hangján beszélt a kurdokról. A törökök. Svédország leghíresebb portréfényképészét már több mint harminc éve ismerem. Sokat beszél, hangosan kacag. Otthon franciául beszélt, svéd feleségével ugyanis Párizsban ismerkedett meg. Szívesen nevezi magát költőnek.

Svéd verseket fordított törökre, törököket és franciákat svédre. De a fényképei tették híressé. Beckett, Ionescu, Sartre, Camus és sok más európai nagyság fogadta és hagyta magát megörökíteni a kis kövér török fényképezőgépe által. Mondtam neki, hogy mi magyarok is egy kicsit törökök vagyunk. Legszebb szavaink tőlük származnak. Ezeket az ázsiai vándorlások idején és a több mint százötven éves török világ alatt tanultuk meg. Kosztolányi háromszáz csókot adott a sötét alagútban a bájos török lánynak, megköszönvén a háromszáz kölcsönszót, amit még egy új Mohács sem tudna visszavenni. A törökök tanítottak meg minket fürdeni (az északi vikingeket is egyébként, amikor lenn jártak Konstantinápolyban), a kertészetet is (Gül Baba), tőlük kaptuk a török paradicsomot meg a törökmézet. A kálvinistáknak meg a zsidóknak ma is hálával kellene emlékezniük a Buda felszabadulása előtti időkre. Lenne Bethlen és Nagyenyed? A török időben virágzott a budai gettó. De jó, hogy kurd barátaim nem tudnak magyarul, és nem olvashatják ezt a szerelmi vallomást. Őbennük a török katonák faluégetései és mindenfajta kegyetlenségei élnek, mint a keresztényekben a „kurd” kegyetlenkedések. Az arabok. A hetvenes évek közepén Olaf, Alexandriából ideköltözött könyvtáros egy konferencián előadást tartott az arab könyvek katalogizálásának problémáiról. Erre az előadásra csak azért emlékszem, mert végigmosolyogtam, ugyanis akkor még nem láttam arab nyelvű könyvet. Könyvekre van szükség, nem katalogizálásra! A stockholmi nemzetközi könyvtárban manapság több ezer arab könyv van, az arab kölcsönzők a legszorgalmasabb könyvtárlátogatók közé tartoznak. Az arabok muszlimok és keresztények. Az arab zsidók nagy többsége ma már csak zsidónak tartja magát. Egy izraeli tizenéves (ma már biztos ötven) lányt megkérdeztem, milyen nyelven beszélnek otthon. Természetesen héberül, mondta. Úgy tagadják a nagy arab kultúrát, mint az arám keresztények a kurdot vagy a törököt. A zsidó arab kultúra természetesen nem tűnhet el, ezt csak fanatikus izraeli és palesztin politikusok kívánják. Lehet, hogy most parlagon hever, de a kötődés olyan régi és annyira szükséges, hogy csak a nacionalisták kívánhatják a végét. Ehhez még hozzáteszem, hogy az arab könyveket ugyanaz a könyvtáros katalogizálja, aki a héber és a jiddis nyelvűeket. Bocsánat, hogy most megint prédikálok; ugyanis olvasómat – remélem, igaztalanul – alábecsülöm. Ne higgyék, hogy arab kölcsönzőink vallásos, egzisztenciális vagy nacionalista kérdésekkel foglalkozó könyveket kölcsönöznek elsősorban. Egy fiatalember arab nyelvű szájharmonika-tanfolyamot kívánt. Természetesen Koránunk és Bibliánk is van, Kommunista kiáltvány is, szakácskönyvek meg Proust és detektívregények, Freud meg Szolzsenyicin, Dalai Láma. A könyvtár a káosz birodalma, a káosz szeretetét prédikálja. A bizonyosság és az egyetlen igazság utáni vágy teszi az emberiséget tönkre.
Gulyás Miklós

Sylvester Lajos: Szőttesünkben török minták című könyvéhez

szilveszterlajosNincs olyan magyar, aki ne ült volna gyermekkorában legalább egyszer törökülésbe, ne evett volna törökmézet és törökbúzából készült puliszkát, ne hallott volna a háremről, ne olvasta volna az Egri csillagokat, ne basáskodott volna a nálánál gyengébbeken, ne ismerné a janicsárokat, a törökverő Hunyadi Jánost és Kinizsi Pált, a kenyérmezei hőst. Sorolhatnám még tovább is. De minek? Mindennek a végén ott csúcsosodik az l526-os mohácsi ütközet, sok-sok bajunk forrása, amikor a magyar sereget szétverte Szulejmán szultán hada. Ezt követte majd a 145 évig tartó török uralom egészen 1686-ig, Buda felszabadulásáig, amelyet aztán az osztrák uralom és az ellene folytatott szabadságharcok sorozata követett. Hogyne ismernők a törököket. Hiszen még a magyar Himnusz is őket emlegeti. A Himnusz második szakasza Bendegúz vezérre utal, arra a hun királyra, aki a monda szerint Attila, Buda és Keve apja volt. Márpedig a hunok a török népek nagy családjához tartoznak a magyarokkal együtt.

A harmadik szakasz a győzelmeinket említi: Zászlónk gyakran plántáltad / Vad török sáncára. A negyedik és az ötödik szakasz pedig a vereséget idézi: Majd töröktől rabigát / Vállainkra vettünk / Hányszor zengett ajkain / Oszmán vad népének / Vert hadunk csonthalmain / Győzedelmi ének! Ezek után szeressük vagy gyűlöljük a törököket!? Ha arra gondolok, hogy Nyugat-Európa népei, akik valamikor legalább annyira féltek a kalandozó magyaroktól, mint mi a törököktől, és még imába is foglalták őket — ,,Isten mentsen meg bennünket a magyarok nyilaitól” —, lám, most társként fogadták be a magyarokat az Európai Unióba, és a távoli jövőben még a muszlim Törökországot is felveszik. Így igazán nincs okom a különcködésre. Annál is inkább, hogy Eurázsia egyik legdinamikusabban fejlődő, fiatal rokon nemzetéről van szó. Továbbá pedig igen jól fog ez a rokonság, mivel a török nyelveket beszélő népek kontinensnyi területen élnek, hisz Közép-Európától a Csendes-óceánig, a Jeges-tengertől Tibet vidékéig és a Földközi-tengerig terjed az általuk lakott terület. Közép-Európát is említettem, ahol éppen a törökök által legnyugatibb török népnek tartott magyarság él — és itt ne hagyjuk ki a székelyeket, akik Attila hun király révén a törökök legközelebbi rokonai. Még van egy dolog, amire fel kell figyelnünk. A Kárpát-medencén kívüli térség legjelesebb magyar történelmi emlékhelyei a mai Törökország területén találhatók, Izmitben, Rodostóban, Geliboluban, Edirnében, Büyükderében, Yeniköyben, Beykozban, Isztambulban és Kütahyában. Márpedig a száz évvel ezelőtt a Rá­kóczi-év kapcsán Háromszéken megfogalmazottak ma is érvényesek: ,,A nemzet, ha élni akar, mindennapi kenyerévé kell, hogy váljon a hős elődeinek kultusza, a múlt nagy emlékeire épül a jövendő dicsősége, s mely nemzedék őseit, nagyjait nem tiszteli, maga sem méltó az utódok tiszteletére.”

Mindezekről a székely—török kapcsolatok háromszéki szószólója, Sylvester Lajos Szőttesünkben török minták című könyvéből szerezhetünk bővebb ismereteket. Ő is, mint a háromszéki egyszeri lány, aki csak akkor találta el a tánclépést, ha a sarokból indult el, akárcsak én, a 2600 kilométert kitevő törökországi gyalogutam kezdetekor, Zágonból indítja könyvének mondanivalóját. Abból a faluból, ahol Mikes Kelemen született, akinek példája ma is arra lelkesít és nevel, hogy a zágoni, háromszéki, a csíki, a gyergyói, a szé­kelyudvarhelyi, Küküllő és Maros menti székely, az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki és magyarországi magyar ragaszkodjék ahhoz a földhöz, amelyen született, és ahhoz az emberi közösséghez, amely felnevelte. Olyanformán, ahogy azt az alcsíki Akó-kapunál emelt székely kapu felirata hirdeti: ,,Házad lehet akárhol, de hazád csak itt van.” Sylvester Lajos nem külső szemlélője, hanem cselekvő harcosa annak a magunk mentésére szervezett hadviselésnek, amely a népi diplomácia eszközeivel a magunk itthoni és a Kárpát-medencei magyarság megtartását szolgálja. A Magyarok Székelyföldi Társasága kezdeményezte és a Háromszéki Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület támogatta (amelynek Sylvester Lajos elnöke is egyben) törökországi Mikes-zarándoklatokat népszerűsítő, Háromszékben megjelenő cikksorozatával a magyar nyelvterület török-kérdésekben legtájékozottabb embereivé tette Háromszék megye székelyeit.

Írásaiból olyan könyv kerekedett ki, amely a történelemkönyvek szemléletétől eltérően a maga igazi valóságában mutatja be a magyar népet, melyet a történelmi múltban vitézségéért és bátorságáért nagyra becsültek a törökök, a jelenben pedig testvéri szeretettel közelednek hozzá. A 234 oldalas könyv akár a Török kisenciklopédia alcímet is viselhetné, mivel minden, bennünket érdeklő és a közös történelmi múltunkhoz kapcsolódó esemény megtalálható benne, persze, a jelen is a maga biztató lehetőségeivel. Legnagyobb érdeme a könyvnek, hogy elolvasása után egy önmagáról valamit tartó nép hiszi, hogy a jövőben egy bizakodó, fiatal és életerős nyolcvanmilliós nép testvérévé válik, mely erőt kölcsönöz a megmaradásunkért folyó mindennapos küzdelmeinkhez. Ajánlom a könyvet azoknak, akik nem ismerik a törököket, és azoknak is, akik már ismerik, hogy még jobban megismerjék és tiszteljék őket. Fogadjuk el a nyolcvanmilliós török nép felénk nyújtott kezét abban a térségben, ahol a miénket csak vonakodva fogadják el. Ebben segít nekünk Sylvester Lajos könyve.

3szék.ro

Törökország és az iszlám: az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítélésében I.

Előszó 7

FODOR PÁL: A török nemzettudat kialakulása 11

KICSI VALÉRIA: Irányzatok a mai törökországi iszlámban 29mini1

SZIGETVÁRI TAMÁS: Az iszlám jelenléte a török gazdaságban 51

VÁSÁRY ISTVÁN: A muszlim demokrácia esélyei Törökországban 79

N.RÓZSA ERZSÉBET: A török EU-csatlakozás vitás kérdései. Tanulságok a magyar külpolitika számára 109

Előszó

Az elmúlt évek eseményei ismét a politikai döntéshozók érdeklődésének előterébe hozták Törökországot. Az EU 2004. december 6-i döntése szabad utat nyitott Török¬ország európai uniós csatlakozási tárgyalásainak megkezdése előtt, s bár a csatlakozás legkorábbi időpontjául 2015 van kitűzve, az EU tagországainak, köztük a 2004. május 1-e óta tagország hazánknak is, alaposan el kell gondolkoznia a török csatlakozás perspektíváiról és esetleges hatásairól az Unióra. Már a 2004-es tíz tagállammal való bővülés is új problémák sorát hozta a felszínre, a török bővítés eshetősége pedig, bármilyen messzinek tűnik is jelenleg, még súlyosabb elvi és gyakorlati kérdések garmadáját veti fel, melyek modellezése és a válaszadási kísérletek megfogalmazása az Európai Unió minden tagállamának, így Magyarországnak is első-rendű érdeke. Mivel az EU szabad országok szövetsége, ahol a közösségi álláspont a tagországok közötti, sokszor kemény viták során alakul ki, minden tagállamnak joga és kötelessége az önálló politikai véleményformálás. Biztosak vagyunk, hogy egy határozott magyar állásponttal, melynek kialakítására a hagyományosan kiváló magyar kutatói és szakértői háttér különösen jó biztosítékot teremt, markánsan bele tudunk szólni az EU törökországi csatlakozási tárgyalásainak a menetébe. Az EU- csatlakozásnak minden esetben meghatározott politikai kritériumrendszere van, a 2002-ben rögzített ún. koppenhágai kritériumok, s a hivatalos EU-vélemények sokszor csak azt közlik száraz hivatalnoki nyelven, hogy Törökország mennyiben felel meg ezeknek és mennyiben nem. Pedig az utóbbi pár év törökországi és világ-fejleményei világossá tették, hogy a sok politikai és gazdasági kritérium teljesítése vagy teljesíthetősége mögött egy, nem mindig világosan megfogalmazott és kimondott alapkérdés áll, mely kulturális-vallási természetű: lehetséges-e egy államnak, mely bár hivatalosan világi köztársaság, de túlnyomó többségében muszlim hitet valló állampolgárokból áll, az Európai Unió tagjává válnia. Természetesen az EU vezető szerve, az Európai Bizottság a politikai korrektség jegyében csak igennel felelhet és ebben igaza is van.

De ismerve az európai országok közvéleményi többségét, melyet a demokratikus kormányzatok nem tudnak nem figyelembe venni, s mely általában ellenzi a török csatlakozást, valamint a nyugati világ és az iszlám fokozódó szembenállását, mely látszólag megerősíteni látszik Huntington elméletét egy, a civilizációk közti össze¬csapás lehetőségének felerősödéséről, nem tehetjük meg, hogy ezt a mélyen húzó¬dó kérdést ne vizsgáljuk meg alaposan. Az EU meghatározó országaihoz képest Vásáry István Magyarország speciális helyzetben van, hiszen hazánkban a muszlim népesség lélekszáma nem meghatározó, a török etnikumúak bevándorlása sem számottevő. Ezzel párhuzamosan létezik egy igen nehezen megfogható és körülírható, történeti gyökerekre visszanyúló szimpátia a két nép és a két ország között. Ugyanakkor az iszlámhoz való türelmesebb hozzáállás is, többek között éppen a fenti okok miatt, eltér a nyugat-európaitól. Mindezeket szükséges volt előrebocsátani ahhoz, hogy megértsük, mennyire aktuális volt már Törökország és az EU kapcsolatának a feldolgozása Magyarországon is. Ebben a helyzetben hirdette meg a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) közösen a Magyar Tudományos Akadémiával (MTA) 2006. januárjában a Stratégiai Kutatások Pályázatát, melyben a preferált kutatási témák között szerepelt a „Korunk és az iszlám. Politikai, kulturális és gazdasági lehetőségek és kihívások, különös tekintettel Törökország EU-csatlakozási tárgyalásainak megkezdésére“ c. pont. E régóta idő¬szerűvé vált nagy téma török vonatkozásainak kutatására szövetkezett vezetésem mellett az az öt fős szakértői csapat, melynek nevében megpályáztuk és elnyertük a MeH–MTA támogatását egy „Törökország és az iszlám. Az iszlám szerepe Törökor¬szág EU-csatlakozásának megítélésében” c. kutatási projekt elkészítéséhez. Ez a projekt arra tesz tehát kísérletet, hogy a török csatlakozás szempontjából a legalapvetőbb problémát, Törökország és az iszlám viszonyát minden oldalról körül¬járja, és bemutassa ennek történeti, vallási, szociológiai, politikai és gazdasági összetevőit, majd ezeknek ismeretében ajánlásokat fogalmazzon meg a magyar kül-, gazdaság- és kultúrpolitika számára. Ennek a feladatnak a megvalósítására olyan kutatók szövetkeztek, akik ugyan különböző területeken működnek, de eddigi tudo¬mányos munkásságuk és szakértelmük garancia lehetett egy hiteles, régen várt és esedékes szakértői anyag elkészítéséhez (Fodor Pál, Kicsi Valéria, N. Rózsa Erzsé¬bet, Szigetvári Tamás, Vásáry István).

Nemcsak a történelem, politológia és köz¬gazdaságtan művelői, hanem a török nyelv és kultúra kiváló ismerői is, akik közül majd mindőjük hosszú éveket töltött a tárgyalt országban. A projekt egyetemi tanár vezetője, Vásáry István pedig – aki maga is egy, a török-magyar kétoldalú kapcso¬latok történetének egy döntő időszakában (1991-1995) ankarai magyar nagykövet¬ként szolgált, – nemcsak a tudományos háttérre, hanem a kormányzati, különösen a külpolitikai munkára is rálátással rendelkezik. A „Törökország és az iszlám” c. stratégiai kutatási terv és kötet öt tanulmányból épül fel, melyek a következő alapvető kérdések köré csoportosítják mondandójukat. (A közreműködő szerző nevét zárójelben közöljük.) 1. A török nemzettudat kialakulása c. tanulmány (Fodor Pál) a török identitás alapjait és különböző összetevőit elemzi történelmi távlatban, az Oszmán Birodalom korától napjainkig, így az iszlám, a birodalmi múlt, a modern nacionalizmus, a pánturkizmus, a pániszlám és az európaiság kérdéseit mind sorra veszi, s választ keres, hogy van-e konszenzus a modern török nemzettudatot illetően. 1 A törökországi iszlám hagyományosan mérsékelt volt, s ma is alapvetően a poli¬tikai mértéktartás jellemzi. Ennek ellenére, az elmúlt évtized liberálisabb szellemét felhasználva egyre többen keresik a török szellemi megújulás forrását különbözőiszlám mozgalmakban. Ezeket kísérli meg nyomon követni Irányzatok a mai török¬országi iszlámban c. tanulmány (Kicsi Valéria), mely azt is megvizsgálja, hogy a radi¬kális iszlámnak, netán a „fundamentalizmus”-nak vannak-e esélyei Törökországban. 2 Az iszlám jelenléte a török gazdaságban c. tanulmány (Szigetvári Tamás) a mai török gazdasági rendszer és folyamatok elemzését adja, s olyan kérdéseket vizs¬gál, hogy van-e az ún. iszlám gazdasági elveknek (szociálpolitika, kamatmentes bankrendszer stb.) hatása a török gazdaságra, vagy hogy mennyiben függ Török¬ország az iszlám világ, elsősorban a Közel-Kelet gazdaságaitól. 3 A muszlim demokrácia esélyei Törökországban c. tanulmány (Vásáry István) megvizsgálja a modern török szekularizmus kialakulását és a szekuláris állam és a vallás viszonyát a Török Köztársaság nyolcvan éve alatt. Megnézi a vallás és a politikai pártok kapcsolatrendszerét, s különös figyelmet szentel az iszlámot nyíl¬tan felvállaló pártoknak. Míg az európai szociáldemokráciának többé-kevésbé megtalálható a török megfelelője, addig a kereszténydemokráciának, a vallási különbözőség miatt érthető módon, nem volt török megfelelője. Az „iszlám¬demokráciá”-t, mely megfelelője lehetne a kereszténydemokráciának, még meg kell teremteni: ehhez nyújtott váratlan kihívást és történeti lehetőséget a ma is uralmon levő mérsékelt muszlim párt, az AKP 2002-es győzelme. Lehetséges-e ez, s ha igen, hogyan? A tanulmány írója szerint nagyban ezen áll vagy bukik a demokrácia és az európai integráció sorsa Törökországban. 4 Végül A török EU-csatlakozás vitás kérdései.

Tanulságok a magyar kül¬politika számára c. tanulmány alaposan sorra veszi az érveket és ellenérveket a török csatlakozásról. Megvizsgálja, hogy milyen politikai, gazdasági és egyéb következményekkel járna a felvétel és nem-felvétel, s ennek kapcsán a lehetséges magyar álláspontokat ismerteti. Következtetéseinek végkicsengése, mely egybe¬hangzik az összes tanulmányéval, az, hogy az azonnali végleges visszautasítás több kárral járna, mint a fokozatos tárgyalás és Törökországnak az EU-kritériumokkal való állandó szembesítése. A szerkesztés bizonyos technikai egységesítést követelt meg, és a tartalom kér¬désében is többször konzultáltak egymással a szerzők. Ennek ellenére, nyugodtan mondhatjuk, hogy minden egyes tanulmány az illető szerző önálló kutatáson alapuló munkája, melynek tartalmáért teljes egészében a szerző felelős. Bámulatos, hogy bármilyen prekoncepció előzetes hiányában és szerkesztői kényszerek nélkül, mennyire egységes álláspont kerekedett ki az egyes részkutatásokból: Törökorszá¬got mind az egyoldalú és erőszakos szekularizáció (kemalizmus), mind a radikális és erőszakos iszlamizáció, tévútra viszi. Törökországnak fel kell dolgoznia nagymúltú, iszlám alapú vallási és kulturális örökségét, s ha ezt megteszi, akkor lehetséges lesz az Európai Unióhoz való csatlakozás. A könyvet azzal a meggyőződéssel bocsátjuk útjára, hogy az közelebb viszi hazai közvéleményünket a modern Törökország és a török valóság megismeréséhez, és mind a külpolitikai döntéshozók, mind a politológus és történész kutatók és hall¬gatók haszonnal tudják majd forgatni.

Budapest, 2007. október 29-én, a Török Köztársaság kikiáltásának 84. évfordulóján.

Vásáry István Avicenna Közel-Kelet Kutatások IntézetePiliscsaba 2008 avicenna közel-kelet kutatások intézete 2087 piliscsaba, pf. 61 e-mail: avicenna.kkki@t-online.hu

A kiadást támogatták: Magyar Tudományos Akadémia Miniszterelnöki Hivatal © Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete Maróth Miklós igazgató © Vásáry István és a szerzõk ISBN 978-963-87618-28 ISSN 1785-0894
Szerkesztette : Vásáry István

Grúz ébresztő Európának

00_Grúz_zászlóHelló, Alex vagyok! – nyújtja a kezét Finnország mindössze negyvenéves külügyminisztere. Alexander Stubbnak kötetlen stílusa ellenére komoly feladatokkal kell megbirkóznia. Négy hónappal áprilisi beiktatása után az orosz-grúz válság közepette találta magát. Az EBESZ soros elnökeként francia kollégájával, Bernard Kouchnerrel közösen igyekezett az EU hatpontos béketervét keresztülvinni. – Grúzia ébresztő volt Európának. A hidegháború vége óta elsősorban olyan új fenyegetésekre összpontosítottunk, mint a terrorizmus, a haramiaállamok, a klímaváltozás.

A kaukázusi események arra mutatnak rá, hogy Európa határainál nagyon is létező veszély a relikviának hitt hagyományos háború – fejtegette a Népszabadságnak nyilatkozva a konzervatív politikus, aki nem kíván döntőbíróként fellépni a konfliktusban. A sokak szerint riasztóan, mások szemében inkább öntudatosan fellépő Oroszországgal szemben a finn diplomácia irányítója „középutas” politikát hirdet: Moszkva elszigetelése sehova sem vezet, de nem lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Az oroszokkal párbeszédet kell folytatni, az Európai Unió számára viszont elfogadhatatlan, hogy a Kreml katonai erővel védje meg más országokban élő állampolgárait – derült ki a nagy keleti szomszéddal 1300 km hosszan határos észak-európai állam külügyminiszterének szavaiból. A szenvedélyes maratonfutó, külügyminiszterként is bloggot író Stubb óv az orosz szuperhatalom túlértékelésétől és bármiféle új hidegháború emlegetéséről. Oroszország látványosan visszatért ugyan a nemzetközi porondra, (gazdasági) ereje kizárólag az energiahordozókon és azok exportján alapul. Bár az EU és Oroszország kölcsönösen függ egymástól, érdemes figyelni az arányokra: míg az unió gázszükségletének 25 százaléka származik Oroszországból, az utóbbi gázexportjának 75 százaléka Európába megy. Az EU gazdasága tizenötször erősebb az orosznál, és az unió hétszer többet költ védelemre, mint Oroszország, amely szakértők szerint még jó ideig nem lesz képes komoly expedíciós hadviselésre.

Az EU-tagállamok földrajzi közelségük, történelmi tapasztalataik és gazdasági érdekeik szerint eltérően ítélik meg Oroszországot. Az öt nyelven beszélő Stubb viszont állítja: a grúziai válság a keményvonalasokat és a puhább állásponton lévőket egyaránt „középre húzta”. – Nagyon gyorsan sikerült közös álláspontot kialakítanunk, s Grúzia egységesebbé teszi az EU közös kül- és biztonságpolitikáját – hangoztatta a volt néppárti európai parlamenti képviselő, akinek családjában magyar szál is van. Apai nagybátyja felesége magyar, a négy unokatestvér kiválóan beszél magyarul, a családi partikon gyakran fogyasztanak magyar ételeket. Az egyetemi tanulmányait az Egyesült Államokban, Párizsban és Bruges-ben végző, majd a tekintélyes London School of Economicson doktor címet szerző Stubb Törökország EU-tagságának lelkes híve. A stratégiai szempontból is fontos, a Kaukázus stabilizálásában nélkülözhetetlen törököket hiba mai szemmel nézni; az számít, hogy hová juthatnak 15-20 múlva. Európai perspektíva nélkül Törökország biztosan nem hajtott volna végre egy sor lényeges reformot, lassabban modernizálta volna gazdaságát. Stubbot hazájában többen NATO-pártinak tartják, de a külügyminiszter szerint a rendkívül érzékeny kérdésnek nevezett NATO-csatlakozás nincs napirenden. A közvélemény 60-70 százaléka ellenzi a csatlakozást – ebben a finnek hasonlítanak az ukránokra. Ugyanakkor a finn hadsereg az atlanti szövetség aktív partnere, az észak-európai állam egységei ott vannak a koszovói KFOR- és az afganisztáni ISAF-misszióban is.
NOL

Orhan Pamuk: A herceg története

pamuk2Élt valamikor ebben a városban egy herceg, aki felfedezte, hogy éltünk legfontosabb kérdése: képes-e az ember önmaga lenni vagy sem? Önmaga felfedezése volt az élete, élete önmaga felfedezése. Rövid életének ezt a rövid összefoglalását maga íratta le; élete vége felé, amikor írnokot fogadott, hogy a felfedezés történetét papírra vettesse. A herceg diktált, az írnok írt. Akkoriban – száz évvel ezelőtt – városunkban még nem téblábolt milliónyi munkanélküli az utcákon, nem ömlött szemét a lejtőkön és szennylé a hidak alatt, nem okádtak koromfekete füstöt a kémények, és nem könyököltek kíméletlenül a buszmegállókban a várakozók. Akkoriban olyan lassan járt a lóvasút, hogy menetközben is le és fel lehetett szállni; és olyan lassan szelték a vizet a Boszporusz hajói, hogy némely utasok kiszálltak az egyik kikötőben, a hárs-, gesztenye- és platánfák alatt beszélgetve, nevetgélve átsétáltak a következőbe, a kikötői kávézóban megittak egy teát, aztán felszálltak az épp addigra megérkező hajóra, s úgy folytatták az utazást.

Akkoriban a kivágatlan dió- és gesztenyefák még nem alakultak át a körülmetélési ünnepségeket szervezők és a szabók hirdetéseivel telitűzdelt villanyoszlopokká. A város szélén a mai szemétdombok, villany- és távíróoszlopokkal beültetett csupasz dombok helyén bánatos vagy kegyetlen szultánok vadászhelyei, zöld ligetek és erdők kezdődtek. Az egyik ilyen, később a várost átkaroló szennyvízvezetékek, macskaköves utak és lakóházak által megsemmisített zöld dombon élt huszonkét esztendeig vadászkastélyában a herceg. A diktálás az önmegvalósítás egyik útjává vált a herceg számára. Hitte, hogy csak akkor válhat önmagává, ha leírat mindent a mahagóni asztalnál ülő írnokkal. Csak úgy győzheti le a füleiben visszhangzó hangokat és mások történeteit, amelyek folyton eszébe jutnak, amikor a kastély szobáiban vagy a magas falakkal körülzárt kertben sétál, csak akkor tud mások gondolataitól megszabadulni, ha írnokával leíratja őket. Ez azonban nem jelentette azt, hogy diktálás közben csak a saját hangját hallotta volna. Éppen ellenkezőleg, ha egy történet elbeszélésébe kezdett, ha másvalaki történetére gondolt, tudta, hogy ha a saját dühét érzi is, abba belejátszik a másiké is. De azt is tudta, hogy az ember csak akkor találhatja meg a saját hangját, ha a belülről hallott idegen hangokkal szemben a saját hangját hallatja, ha a történetek ellen történeteket talál ki, saját szóhasználatával „ha megküzd mások pusmogásával”. A diktálást harctérnek képzelte, ahol majd az ő javára dől el a küzdelem. A herceg gondolatokkal, történetekkel és szavakkal küszködött ezen a harctéren. Közben le s föl járkált kastélya szobáiban, a mondatot, amelyet az egyik lépcsőn felfelé menve diktált, a másik lépcsőn lefelé menet megváltoztatta, aztán újra felfelé az első lépcsőn vagy az írnok előtt álló díványon ülve, esetleg végignyúlva elismételtette az írottakat. „Olvasd csak!” – szólt a herceg, és az írnok monoton hangon felolvasta ura utoljára diktált mondatait: – Herceg Osman Celâleddin efendi tudta, hogy e földön, ezen az átkozott földön az a legfontosabb, hogy az ember önmaga lehessen, s amíg ezt a kérdést meg nem oldjuk, mindannyian romlásra, vereségre és rabságra vagyunk ítélve.

Minden nemzetség rabságra, minden nemtelenségre és megsemmisülésre, megsemmisülésre ítéltetik, ha nem tud önmaga lenni. – Azt, hogy „megsemmisülésre”, azt nem kétszer, hanem háromszor kell írni! – mondta ilyenkor a herceg a lépcsőn lefelé vagy fölfelé menet, vagy az írnok asztala körül sétálva, és ezt olyan hangon és hangsúllyal szokta mondani, hogy abban a pillanatban eszébe jutott ifjúkorának francia tanára, „Fransuva efendi”, annak a „diktálás”-órákon felvett tartása és dühös járása. Ettől azt hitte, hogy az ő tanító hangsúlyát utánozza, aminek aztán „szellemi tevékenységét megállító”, „képzelőerejének minden színét kifakító” krízis lett a vége. Az efféle kríziseket már jól ismerő írnok ilyenkor letette a tollat, arcára álarcként mozdulatlan és üres kifejezést öltve várta a „nem tudok önmagam lenni” dühroham végét. Herceg Osman Celâleddin efendi gyermek- és ifjúkora egymással ellentétes emlékekkel volt teli. Az írnok egy ideig sokszor írhatott az Oszmán-ház szerájaihoz, palotáihoz és kastélyaihoz fűződő mulatságos, vidám és mozgalmas gyermek- és ifjúkori emlékekről, ezek azonban csak az első füzetekben fordultak elő. „Anyám Nurucihan Kadın efendi volt apám, Abdülmedzsid szultán legkedvesebb felesége és kegyencnője, ezért apám harminc gyermeke közül engem szeretett a legjobban” – magyarázta egyszer régen a herceg; egyszer meg, ugyancsak évekkel korábban, a boldog emlékek diktálásakor fordított magyarázatot adott: „Apám, Abdülmedzsid szultán harminc gyermeke körül engem szeretett a legjobban, ezért a második felesége, anyám, Nurucihan Kadın efendi volt a kedvence a háremben.” Leírta az írnok, hogy a kis herceg a hárem ajtajait nyitogatva-csukogatva, kettesével szedve a lépcsőfokokat menekült a Dolmabahçe palota lépcsőin bátyja, Reşat elől, s közben úgy csapta a fekete háremaga arcára az egyik ajtót, hogy az elájult. Leírta az írnok, hogy azon az éjszakán, amikor tizennégy éves nővérét, Münire Sultant hozzáadták egy negyvenöt éves, mulya pasához, a lány ölébe vette kedves öccsét, és sírva mondta, hogy csak azért szomorú, mert tőle el kell válnia, s a herceg fehér gallérja csuromvizes lett nővére könnyeitől. Leírta az írnok, hogy a krími háború miatt Isztambulba érkező angolok és franciák tiszteletére rendezett mulatságon anyja engedelmével táncolt egy tizenegy éves angol kislánnyal, utána pedig sokáig nézegették együtt egy könyv vaspályákat és gőzszekereket, pingvineket és kalózokat ábrázoló képeit. Leírta az írnok, hogy azon az ünnepségen, melynek során nagyanyja, Bezmiâlem Sultan nevét adták egy hajónak, a herceg pontosan két és fél kiló rózsás és pisztáciás lokumot evett meg, és ezzel megnyerte a fogadást, utána pedig megpofozta ostoba bátyját. Leírta az írnok, hogy a palota kocsiján mentek bátyáival és nővéreivel, s tucatnyi zsebkendő, legyező, kesztyű, napernyő megvásárlása mellett levettették és megvették az eladógyerek kötényét is, mondván, kell, ha színházat játszanak, aztán mikor ez a szerájban kiderült, jól megszidták őket.

Leírta az írnok, hogy a herceg gyerekként és kora ifjúságában utánzott mindent és mindenkit, az orvosokat, az angol követet, az ablak előtt elhúzó hajókat, a nagyvezíreket, a csikorgó ajtók és a háremagák éles hangjait, az apját, a hintókat, az ablakon doboló esőt, a könyvekben olvasottakat, az apja temetésén zokogókat, a hullámokat és zongoratanárát, az olasz Guateli pasát; aztán az elkövetkező években valahányszor újra mesélte a herceg, mindig ugyanazokkal a részletekkel, ám a harag és a megvetés szavaival emlékezvén azt is hozzáfűzte, hogy mindezekhez a tortákat, cukrokat, tükröket, zenedobozokat, sok-sok játékot és sok-sok könyvet, valamint fiatal és öreg leányoktól és asszonyoktól kapott puszikat és csókokat is hozzá kell gondolni. „Sokáig tartottak gyermekkorom boldog évei” akarta mondani évekkel később a herceg, amikor írnokot fogadott, hogy leírassa múltját és gondolatait, majd így fogalmazott: „Olyan sokáig tartott gyermekkorom ostoba boldogsága, hogy pontosan huszonkilenc éves koromig ostoba és boldog gyerekként éltem. Természetes, hogy összeomlásra és megsemmisülésre van ítélve egy olyan birodalom, amelyben a trón várományosa huszonkilenc évig ostoba és boldog gyermekként élhet.” Huszonkilenc éves koráig ötödikként a trón várományosainak sorában úgy szórakozott, mint a többi herceg, nőkkel szeretkezett, könyveket olvasott, vagyontárgyakat szerzett, felületesen a zenével és a festészettel is foglalkozott, felületesen a katonaság iránt is érdeklődött, megnősült, három gyermeke (két fia) született, s mint mindenki, barátokat és ellenségeket is szerzett. „Tehát huszonkilenc évesnek kellett lennem ahhoz, hogy mind e terhektől, tárgyaktól és asszonyoktól, barátoktól és ostoba gondolataimtól megszabaduljak” – akarta diktálni a herceg. Huszonkilenc éves korában bizonyos váratlan történelmi fejlemények következtében az ötödik helyről a harmadikra lépett elő. A herceg szerint azonban a „váratlan” kifejezést csak az ostobák használják folyton, hiszen mi sem lehet természetesebb, mint hogy a gondolatai, akarata és lelke tekintetében egyaránt beteges nagybátyja, Aldülaziz megbetegszik és meghal, a helyére lépő legidősebb bátyja pedig rövid időn belül megőrül, s emiatt letaszítják a trónról. Miután ezt leíratta, a lépcsőn felfelé, majd a másikon lefelé tartva hozzátette azt is, hogy a trónt elfoglaló bátyja, Abdülhamid legalább olyan őrült volt, mint a legidősebb bátyjuk, s legalább ezerszer lediktálta, hogy a sorban előtte álló és egy másik palotában hozzá hasonlóan a trónra várakozó herceg még bolondabb, mint a bátyjai.

Miután az írnok ezerszer leírta ezeket a veszélyes szavakat, türelmesen följegyezte azt is, hogy miért őrültek meg a herceg bátyjai, miért kellett megőrülniük, miért nem tehettek mást az oszmán hercegek az őrülésen kívül. Eleve őrületre van ítélve az, akinek egész élete azzal telik, hogy egy birodalom trónjára vár; bárki, aki azt látja, hogy hasonló álmok között élő bátyjai sorban megőrülnek. A megbolondulni – nem megbolondulni patthelyzetébe kerülve, elkerülhetetlenül megőrül, hiszen az ember nem azért őrül meg, mert meg akar őrülni, hanem azért mert nem akar, s ebből problémát csinál magának; mert meg kellett őrülnie annak a hercegnek, aki a várakozás évei alatt csak egyszer is gondol arra, hogy miképpen ölette, fojtatta meg apja, nagyapja, sok elődje a testvéreit mindjárt a trónra lépés után; mert meg kell őrülnie minden hercegnek, aki kénytelen a testvéreit megölettető szultánok történeteit olvasni, aki bármelyik történelemkönyvben elolvassa, hogy III. Mehmed trónra lépése után tizenkilenc testvérét, még a csecsszopókat is azonnal kivégeztette; mert a megérgezéssel, megfojtással, öngyilkosságnak álcázott gyilkossággal fenyegető elviselhetetlen várakozás egy pontján az őrület mintha azt jelentené, hogy „én kiszállok a versenyből”, vagyis a trónra, akár a halálra váró hercegek számára a legkönnyebb menekülés útjának számít; így legmélyebb, legtitkosabb vágyuk az őrület, alkalom arra, hogy megszabaduljanak a szultán besúgóitól, illetve a besúgóhálózatot áttörve a hercegekhez mégiscsak eljutó aljas politikusok cselszövéseitől és csapdáitól, meg az elviselhetetlen uralkodási ábrándoktól; mert minden hercegnek, aki egy pillantást vetett álmai birodalmának térképére, bele kellett bolondulnia abba, hogy milyen hatalmas, milyen végtelen az ország, amelynek a felelősségét nemsokára a vállára veszi, s amelyet ő, igen, egyes egyedül ő fog parancsaival irányítani. Az a herceg pedig eleve bolondnak tekintendő, aki nem érzi ezt a végtelenséget, és nem fogja fel annak a birodalomnak a nagyságát, amelynek majdan minden felelősségét viselnie kell. Miután így elsorolta az őrülés okait, herceg Osman Celâleddin efendi így folytatta: „Ha én élesebb eszű vagyok ma az Oszmán Birodalmat irányító ostobáknál, bolondoknál és bambáknál, az csakis ennek a bolond végtelenségérzésnek köszönhető! Az egy napon vállalandó felelősség végtelenségének gondolata nem őrjített meg, mint a többi akaratlan, erőtlen szerencsétlent, nem, éppen ellenkezőleg, az térített magamhoz, hogy odafigyeltem rá; akaratomat összpontosítva ellenőrzésem alá vettem ezt az érzést, s így ráébredtem, hogy az élet legfontosabb kérdése az, hogy az ember képes-e vagy nem önmaga lenni. Az olvasásnak adta át magát az után, hogy az ötödik trónvárományos helyéről a harmadikra emelkedett.

Mint minden herceg, aki nem csodaként fogta fel, hogy egy nap majd a trónra kerül, úgy gondolta, hogy képeznie kell magát, és hitt abban, hogy ezt olvasással elérheti. Szenvedélyesen olvasott, szinte falta az oldalakat, a könyvekből „hasznos gondolatok”-at sajátított el, és makacsul szőtte az álmokat arról, hogy meg is fogja valósítani őket az eljövendő boldog Oszmán Birodalomban. Mindentől meg akart szabadulni, ami régi ostoba és gyermeteg életére emlékeztette, hogy ezekben az őrület ellen védekezésül szőtt álmokban hinni tudjon, ezért feleségét, gyermekeit, régi tárgyait és megszokásait otthagyta Boszporusz-parti palotájában, és átköltözött a kis vadászkastélyba, ahol még huszonkét évig és három hónapig fog majd élni. A vadászlak dombját száz év múlva villamosok járta macskaköves utcák, különféle nyugati stílusok utánzásával épült ijesztő, sötét lakóházak, fiú- és lánygimnázium, rendőrőrs, dzsámi, ruhaüzlet, virágbolt, szőnyegkereskedés és száraztisztító veszik majd birtokba. A magas kerítés mögül (amellyel a herceg védte magát a külső élet ostobaságaitól, a szultán pedig ellenőrzése alatt tudta tartani veszélyes testvérét) magas gesztenye- és platánfák látszottak. Száz év múlva ezek ágaira fekete telefonkábeleket kötnek, törzsükre pedig meztelen nőket mutogató képeslapokat csipeszelnek. A vadászkastélyba a még száz év múlva is a domb felett köröző bolond varjúrajokon kívül nem hallatszott be más, csak túlsó dombok laktanyáiból a kiképzés vagy a zene hangjai, az is csak akkor, ha a tenger felől fújt a szél. – Mert akkoriban csak olvastam – mondogatta a herceg. – Mert csak az olvasottakról álmodoztam. Mert hat évig csak az olvasott szerzők gondolataival és hangjaival éltem. De nem tudtam önmagam lenni. Valahányszor a herceg fájdalmasan és vágyakozva visszagondolt erre a hat évre, ezt íratta: „Én nem voltam én, s talán épp ezért voltam boldog, de egy szultánnak nem az a dolga, hogy boldog, hanem hogy önmaga legyen!” – majd hozzátette a másik mondatot is, amelyet az írnok talán ezerszer is beírt a füzetekbe: „Nemcsak a szultánok dolga, mindenkié, hogy önmaga legyen, mindenkié.” Élete legnagyobb felfedezésének és céljának nevezte a herceg ezt az igazságot. A hat év vége felé egy este leíratta, amit világosan érzett: „Ahogy boldog éjszakáimon gyakran történt, képzeletben megint az oszmán trónon ültem, s egy államügy megoldása kapcsán dühösen szidtam egy ostoba fickót. Miként Voltaire is mondta – szidtam az ostobát, ám hirtelen átérezve helyzetemet, megdermedtem. Az, akit képzeletben a harmincötök szultánnak láttam az oszmánok trónján, nem én voltam: mintha Voltaire lett volna, nem én, mintha egy Voltaire-t utánzó személy lett volna.

Először döbbentem rá arra a rettenetre, hogy egy sok millió alattvaló felett ítélkező, a térképen határtalan nagynak, végtelen látszó országot irányító szultán valaki más, és nem ő maga.” Későbbi dührohamaiban a herceg más történetekkel is előállt arról, hogy miképpen jött rá erre az igazságra, de az írnok tudta, hogy a felfedezés pillanata mégiscsak ugyanahhoz a megérzéshez kötődik. Helyénvaló, ha egy sok millió ember életével rendelkező szultán fejében mások gondolatai járjanak? Nem csak és kizárólag a maga akaratából kell cselekednie egy trónörökösnek, aki egy nap a világ egyik legnagyobb birodalmát fogja irányítani? Szultán az vagy csak árnyék, akinek a fejében soha véget nem érő lidércnyomásként a mások gondolatai kavarognak? – Miután megértettem, hogy nem árnyék, hanem szultán, nem más, magam akarok lenni, arra jutottam, hogy nem csak az utolsó hat évben, de az egész életem folyamán olvasott könyvektől meg kell szabadulnom – mondogatta a herceg, amikor az élete további tíz évéről mesélt. – Meg kell szabadulnom mindegyik könyvtől, minden írótól, minden történettől és mindazon hangoktól azért, hogy ne másvalaki, csakis önmagam legyek. Ez tíz évembe került. A herceg tehát diktálni kezdte az írnoknak, hogy miképpen szabadult meg az olvasott könyvek hatásától. Leírta tehát az írnok, hogy a herceg elégette a vadászkastélyban található összes Voltaire-kötetet, mert ha ezeket olvasta, vagy visszagondolt rájuk, magát okos, éles eszű, vallástalan és tréfakedvelő franciának érezte, s nem lehetett önmaga. Eltávolíttatta a Schopenhauer-köteteket, mert ezek hatására a herceg órákon és napokon át az akaratról gondolkodó személlyel azonosította magát, s végül azonosult is vele, s ily módon nem ez a pesszimista herceg, hanem maga a német filozófus ült volna majd az oszmán trónra. A mind-mind óriási költséggel hozatott Rousseau-köteteket is széttépték és kidobták, mert hatásukra a herceg egy önmagát tetten érni igyekvő vademberré változott. „Elégettettem az összes francia gondolkodót, Deltourt, De Passet-t, Morellit, aki arról mesélt, hogy a világot ésszel meg lehet érteni és az ennek ellenkezőjét állító Brichot-t, mert olvasásukról nem a jövendőbeli szultánnak, hanem a korábbi gondolkodók esztelen megállapításainak cáfolatára törekvő gúnyosam vitázó professzornak láttam magam” – mondogatta a herceg. Elégettette ”Az ezeregy éjszaka meséi”-t is, mert már nem a benne álöltözetben járkáló uralkodókkal azonosította magát. Elégetette a „Macbeth”-et, mert a trónért vérontásra is kész akarattalan gyávának látta magát, valahányszor olvasta, s ami még rosszabb, szégyen helyett költői büszkeséget érzett emiatt.

Eltávolíttatta Mevlâna Mesznevijét is, mert valahányszor belemerült a könyv szerteágazó történeteibe, az élet lényegében derűsen hívő vándorló dervissel azonosította önmagát. „Şeyh Galipot azért égettem el, mert szomorú szerelmesnek éreztem magam tőle” – magyarázta a herceg –, Bottfoliót azért, mert tőle nyugatinak éreztem magam, aki keleti szeretne lenni, Ibn Zerhanit meg azért, mert tőle keletinek, aki viszont arra vágyik, hogy nyugati legyen. Nem akartam sem keletinek, sem nyugatinak, se szenvedélyesnek, se bolondnak, se kalandvágyónak se semmi könyvből kilépett alaknak látni magam.” E szavak után az írnok sok-sok füzetbe, számtalanszor jegyezte fel a szenvedélyes ismételt refrént: „Csakis önmagam akartam lenni, csakis önmagam akartam lenni, önmagam akartam lenni csak.” Tudta, hogy ez nem könnyű dolog. Miután megszabadult egy sor könyvtől, és már nem is hallotta a könyvek által mesélt történeteket sem, olyan elviselhetetlené vált számára a fejében támadt csönd, hogy akarva-akaratlanul elküldte egy emberét a városba új könyvekért. Falta a csomagokból gyorsan kikapott munkákat, majd kigúnyolta az írókat, aztán dühös ünnepélyességgel elégette a könyveket. A hangjukat azonban továbbra is hallotta, és akaratlanul is utánozta az írókat, s mert keserűen érezte, hogy kutyaharapást csak szőrével lehet gyógyítani, azt gondolta, hogy csak más könyvek olvasásával szabadulhat meg tőlük, ezért emberét újra elküldte Beyoğlu külföldi könyvárusaihoz. „Pontosan tíz esztendeig harcolt herceg Osman Celâlettin efendi a könyvekkel, azután elhatározta: önmaga akar lenni.” – jegyezte fel egy nap az írnok. „Ne azt írd, hogy harcolt, hanem azt, hogy küszködött!” – javította a herceg. Tíz éven keresztül küszködött a könyvekkel, és a belőlük hallott hangokkal, s csak addigra érezte úgy, hogy a saját történeteit, a saját hangját tudja velük szembeállítani. Ekkor fogadott írnokot. – Ez alatt a tíz év alatt a könyvek és a történetek mellett mással is küszködött herceg Osman Celâlettin efendi, mindennel, amiről érezte, hogy akadályozza az önmagává válásban – tette hozzák a lépcső tetejéről lekiabálva, és bár már ezerszer ismételte, akárcsak először, most is lelkesen és hittel mondta ki a mondatot, és az írnok is ugyanazzal a gondossággal jegyezte le, a következő mondatokkal együtt. Leírta, hogy a herceg nem csak a könyvekkel, de a környezetében lévő tárgyakkal is küszködött, mert azok szinten nagy hatást tettek rá. A bútorok, asztalok, karosszékek és asztalkák ugyanis hasznos vagy haszontalan nyugalmat vagy nyugtalanságot keltenek az emberben, és így eltávolítják az alaptémától; ezért nem volt képes az önmagát önmagává tevő gondolatokra összpontosítani. Tekintete megakadt a hamutárcákon vagy a gyertyatartókon; a falak festése, az asztalkákon álló vázák és a kövér párnák a díványokon nem kívánatos lelkiállapotok felé vonzották; az órák, edények, tollak és régi székek olyan emlékeket és asszociációkat idéztek, amelyek eltántorították attól, hogy önmaga legyen.

Az írnok feljegyezte, hogy az összetört, elégetett vagy kidobott tárgyakon kívül a herceg azokkal az emlékeivel is küszködött, amelyek mind mássá formálták őt. „Teljesen kiforgat önmagamból, ha a múltam egy apró, jelentéktelen részlete évek múltán, akár egy gyilkos, aki az életemet akarja kioltani, vagy mint egy őrült, aki valami érthetetlen bosszú nyomában liheg, váratlanul felbukkan gondolataim vagy elképzeléseim között” – mondogatta a herceg. Mert borzalmas dolog, ha valakinek, akinek az oszmán trónra kerülvén millió és millió szerencsétlen életével kell foglalkoznia, ehelyett azonban gondolatai közül váratlanul egy gyerekkorában megevett tányérnyi eper, vagy egy fityinget sem érő háremaga értelmetlen szavai bukkannak elő. Egy szultánnak önmagának kell lennie, csak a saját gondolataival, a saját akaratával és elhatározásainak következményeivel kell foglakoznia, sőt nem csak neki, hanem mindenkinek; szembe kell szállni az emlékek szirénhangjaival, amelyek gátolják az embert abban, hogy önmaga lehessen. „Herceg Osman Celâlettin efendi megküzdött gondolatainak és akaratának világosságát gátló emlékeivel, kiszárította házában az illatok forrásait, megsemmisítette tárgyait és ruháit, megszakította a kapcsolatot a kábító művészettel, vagyis a zenével és soha nem használt fehér zongorájával, s fehérre festtette az összes szobát” – írta le az írnok. – De mindennél rosszabbak, az emlékeknél, tárgyaknál és könyveknél is elviselhetetlenebbek az emberek” – tette hozzá a herceg, végignyúlva egy díványon, amelyet még nem dobatott ki. A legkülönfélébbek, és a lehető legalkalmatlanabb időben állítanak be, bejönnek a kapun vagy a kéményen, és undok pletykákat, értéktelen mendemondákat terjesztenek. Jót akarnak, de csak megzavarják az ember nyugalmát. Szeretetük fojtogat, ahelyett, hogy nyugalmat adna. Beszélnek, hogy bizonyítsák: vannak gondolataik. Történeteket mesélnek, hogy érdekes ember benyomását keltsék. Elveszik tőlünk a nyugalmat, csak hogy szeretetüket bizonyítsák. Lehet, hogy ezek jelentéktelen dolgok, de a herceg, aki mindenek előtt önmaga szeretett volna lenni, és a saját gondolataival szeretett volna magára maradni, az ostobáknak, a közönséges és felesleges pletykák terjesztőinek látogatásai után sokáig nem tudta önmagának érezni magát. „Herceg Osman Celâlettin efendi úgy gondolja, hogy a környezetében lévő emberek a legfőbb akadályai annak, hogy az ember önmaga lehessen” – írta egyszer az írnok. „Az emberek legnagyobb élvezete, hogy másokat önmagukhoz hasonlítanak” – írta egy más alkalommal. Lejegyezte azt is, mennyire tartott attól a herceg, hogy ha trónra kerül, kénytelen lesz az emberekkel kapcsolatot tartani. „A szerencsétlen nyomorultak azért hatnak az emberre, mert sajnáljuk őket – mondogatta a herceg –, a közönséges és jellegtelen emberek azért hatnak ránk, mert a végén mi is közönségessé és jellegtelenné kezdünk válni.

A személyiségek, a tiszteletet érdemlők azért hatnak ránk, mert észre se vesszük, és utánozzuk őket, tulajdonképpen tehát ezek a legveszélyesebbek. De írd csak le, hogy mindet, de mindet eltávolítottam magam körül! És írd le, hogy nem csak azért folytattam ezt a küzdelmet, hogy önmagam lehessek, hanem milliók szabadulásáért! Mert „hihetetlen élet-halál harcá”-nak tizenhatodik évében, egyik éjjel, szokás szerint megint a megszokott tárgyakkal, kedves illatokkal és nagyhatású könyvekkel küszködött, de amikor a „nyugatias” rolettákon keresztül kinézett a havas kertre, a holdfénybe, rádöbbent, hogy tulajdonképpen nem is a saját küzdelmét folytatja, hanem az összeomlóban lévő Oszmán Birodalom sorsától függő milliókét. Ahogy az írnok a herceg életének utóbbi hat esztendejében talán tízezerszer is leírta a füzetekbe: „mindazok a népek, amelyek nem tudtak önmaguk lenni; a másokat utánzó civilizációk és azok a népek, melyek a mások történeteitől képesek csak boldognak érezni magukat – feledésre vannak ítélve. Így aztán tizenhat évvel azután, hogy vadászkastélyába visszavonulva várni kezdte trónra lépése napját, rájött arra, hogy az önmagában érzett történetekkel csak a saját hangját hallatva tud megküzdeni, s az, amit tizenhat éven keresztül személyes, lelki küzdelemként élt meg, tulajdonképpen „történelmi élet-halál harc”, „az ezerévenként egyszer tapasztalt személyiségváltoztatási harc utolsó állomása”, „a fejlődés fontos állomása, amelyet a történészek évszázadok múltán joggal fognak fordulópontnak nevezni”. Ekkor érezte szükségét, hogy írnokot fogadjon magának. A hold a végtelen idő tágasságára és félelmetességére emlékeztetve ragyogott a téli kert fölött. Egy ilyen éjszaka után ült le először a herceg díványával szemben mahagóni asztalához az öreg, türelmes és hűséges írnok. Amikor a herceg elkezdte mesélni a maga történetét és felfedezését, visszaemlékezett arra, hogy azt „a rendkívül fontos történelmi jelentőség”-et tulajdonképpen már évekkel korábban felismerte: visszavonulása előtt is látta már a saját szemével, hogy Isztambul utcái egy nem létező idegen ország képzelt városát utánozva naponta változnak; észrevette, hogy az utcákat megtöltő szerencsétlenek és boldogtalanok a nyugati utazókon látottak, meg a kezükbe került idegen fényképek szemlélése alapján megváltoztatták öltözéküket; hallotta, hogy a külvárosi kávézókban esténként a kályha köré gyűlő vigasztalanok, ahelyett, hogy a nagyapáiktól örökölt történeteket mesélték volna egymásnak, másodosztályú tárcaírók által iszlámosított, ócska Három testőr- és Monte Cristo-históriákat olvasnak fel egymásnak az újságokból. Ráadásul egy időben még ő maga is az örmény könyvkereskedőkhöz járt, mert a könnyű időtöltés kedvéért rákapott ezekre a vacakságokra! Az összes boldogtalannal, szerencsétlennel és vigasztalannal osztozott a közönségességben, mindaddig, amíg egy határozott lépéssel be nem zárkózott ide. Nem érezte-e ő is, valahányszor a tükörbe nézett, hogy lassan-lassan, akár a többi boldogtalan, el fogja veszíteni arca régi, titkos értelmét? „De igen, érezte” – írta az írnok mindig e kérdés után, mert tudta, hogy a herceg így fogja folytatni. „Igen, a herceg érezte arca változását.”

Még két éve sem dolgoztak együtt – a herceg szokta így emlegetni a közös munkát –, mire a gyerekkorában utánzott különféle hajóktól a megevett lokumokig, negyvenhét évének valamennyi lidérces álmától az összes elolvasott könyvig, legkedvesebb ruháitól a leginkább utáltakig, az átvészelt betegségektől az állatokról való összes ismeretéig minden lediktált, és miképpen gyakran ismételte: „minden szavát, minden mondatát felfedezésének fényében értékelte”. Az írnok reggel szokás szerint elfoglalta helyét a mahagóni asztalnál, a herceg meg az asztallal szemközt álló díványon vagy az asztal körüli sétaútján, esetleg az innen felfelé vezető, vagy a fentről lefelé vezető lépcsőn, s talán már mind a ketten tudták, hogy a hercegnek már nincs új diktálandó története. Ezt a csöndet keresték mind a ketten. Mert „csak akkor közelíthet az ember ahhoz, hogy önmagává váljon, ha már nem marad mit mesélnie – szokta mondani a herceg. – Csak ha kifogy az elmondanivalóból, az emlékek, könyvek, történetek és az emlékezet elhallgatása után keletkező mély csöndben lehet tanúja annak a saját lelkének mélyéről, saját lényének végtelen sötét labirintusából felcsendülő hangnak, amelytől önmagává válhat. Egy nap, mikor várták, hogy egy mesés, feneketlen kútból felhangozzék a hang, a herceg egy korábban nemigen érintett, mert „igen személyes”-nek nevezett témához nyúlt, s a nőkről és a szerelemről kezdett beszélni. Közel hat hónapon át mesélt régi szerelmeiről, szerelemnek nem is nevezhető kapcsolatairól, a feleségéről és a néhány kivétellel mind sajnálattal emlegetett háremhölgyekhez való „közeledések”-ről. A herceg szerint az volt a félelmetes ezekben a közeledésekben, hogy az ember észre sem veszi, és még egy semmi különös tulajdonsággal nem rendelkező nő is majdnem teljesen le tudja kötni a gondolatait. Kora ifjúságában, házassága idején, és amikor feleségét és gyermekeit a Boszporusz-parti palotában hagyva átköltözött a vadászkastélyba, tehát harmincöt éves koráig, vagyis amíg nem akart „csakis önmaga lenni” és „semmi hatása alá se akart kerülni”, ez nem zavarta különösebben. Sőt, minthogy „ez a nyomorult utánzó társadalom” mint mindenkit, őt is arra tanította, hogy dicsekvésre méltó dolog „mindent elfelejteni” egy nő, egy fiú vagy az Isten iránti szerelem miatt, vagy „megsemmisülni a szerelemben”, akár bárki az utcai tömegből, akkoriban a herceg is büszke volt a szerelemre. A herceg félelem nélkül nyitotta meg szívét Leyla hanımnak, mert hitte, hogy nem fog beleszeretni” – jegyezte le egy éjjel az írnok, mert már éjszaka is dolgoztak. „De mivel az egyetlen nő volt, akinek félelem nélkül megnyithattam a szívem, azonnal beleszerettem – tette hozzá a herceg. – Életem egyik legszörnyűbb időszaka volt.” Az írnok leírta azokat a napokat, amikor a Leyla hanım és a herceg veszekedtek: pasaapja palotájából hintóval, félnapos utazás után érkezett Leyla hanım a kastélyba; francia regényekben szereplő asztalokhoz hasonlót terítettek számára, s a finom francia regények hőseinek módjára evés közben a költészetről és a zenéről csevegtek, majd rögtön evés után, mivel máris vissza kellett indulnia, a félig nyitott ajtók mögött hallgatózó szakácsokat, inasokat és kocsisokat nyugtalanító veszekedés kezdődött közöttük. „Veszekedéseinknek nem volt kézzelfogható oka – magyarázta egyszer a herceg. – Csak azért voltam rá dühös, mert miatta nem lehettem önmagam, miatta gondolataim elveszítették világosságukat, és miatta nem hallottam a lényem mélyéből a hangot.

Soha nem értettem, hogy bűnös vagyok-e vagy sem, s ez így folytatódott egészen a haláláig.” Leyla hanım halála után azt diktálta a herceg, hogy szomorkodott – és szabaddá vált. A mindig hallgató, mindig tisztelettudó, mindig szófogadó írnok olyat tett, amit hat éves szolgálat alatt sohasem: megpróbálta feszegetni ennek a halálnak és a szerelemnek a kérdését, a herceg azonban csak akkor és csak úgy tért vissza a témára, ahogy és amikor kedve volt hozzá. Egyszer például Leyla hanım halála előtt tizenhat hónappal egy éjjel a herceg arról beszélt, hogy ha nem sikerül önmagának lennie, ha tizenöt évnyi küzdelme kudarcba fullad, akkor Isztambul utcái is egy olyan szerencsétlen város utcáivá válnak, amely „nem tudott önmaga lenni”, és a más városok tereit, parkjait és járdáit utánzó terein, parkjaiban és utcáin járó szerencsétlenek sem lesznek soha önmaguk; s bár évek óta ki sem lépett a kertjéből, kiderült, úgy ismeri kedves városát minden utcájával, járdájával, utcai lámpáival és boltjaival együtt, mintha minden áldott nap ott járna. Elmondta, hogy mindezek elevenen élnek képzeletében, majd megváltozott mindig haragos hangja, s bánatos hangulatban arról diktált, hogy azokon a napokon, amikor Leyla hanım kocsival ellátogatott a kastélyba, ő szinte végig azzal töltötte az időt, hogy elképzelte, miként halad a hintó a város utcáin. „Herceg Osman Celâlettin efendi mostanában azért küzd, hogy önmaga lehessen, a nap felét mégis azzal tölti, hogy elképzeli, miképpen közeledik az egy pej és egy fekete ló húzta hintó Kuruçeşmétől a kastélyunkig, mely utcákon halad el, melyik dombon jön fölfelé, majd a szokásos ebéd és veszekedés után a nap másik felében elképzeli, hogy a rendszerint ugyanazon az úton visszatérő kocsi épp melyik utcán vagy lejtőn viszi vissza a könnyes szemű Leyla hanımot apja palotájába” – írta az írnok mindenkori figyelmes, gondos írásával. Egy más alkalommal, alig tíz nappal Leyla hanım halála előtt a herceg újra hallani kezdte mások hangjait és mások történeteit, s hogy elnyomja őket, nagy dühösen számolta elő mindazokat a személyiségeket, akiket élete folyamán tudatosan vagy tudattalanul, mint második lelkeket hurcolt magával, majd csöndesen hozzátette, hogy egy boldogtalan szultán, akinek minden este más álruhát kellett öltenie, a ruhaként magára öltött személyiségek közül azt szerette a legjobban, amelyik egy orgonavirág-illatos hajú asszonyba szerelmesedett bele.

Az írnoknak aztán a herceg minden mondatát újra és újra fel kellett olvasnia, ezért a hat év alatt lassanként a legapróbb részletekig megismerte gazdája múltját és emlékezetét, s így rájött arra, hogy az orgonaillatú asszony Leyla hanım, mert emlékezett arra, hogy egy más alkalommal a herceg egy olyan szerelmesről szóló történetet diktált neki, aki egy orgonaillatú asszony miatt nem lehetett önmaga, majd miután egy baleset vagy valami tévedés következtében az asszony elhunyt, bár soha nem jött rá, hogy ebben mennyire volt hibás, azért nem válhatott utóbb sem önmagává, mert nem volt többé képes felejteni az orgonaillatot. Az írnok és a herceg utolsó közös hónapjai, ahogy a herceg a betegség előtti lelkesedéssel megfogalmazta, „erős munkával, erős reménnyel és erős hittel” teltek. Ezekben a napokban az egész napos diktálástól, saját történeteinek elbeszélésétől erősebben érezte magában azt a hangot, amelytől önmagává válhat. Késő estig dolgoztak, de bármilyen későn hagyták is abba, az írnok beszállt a kertben várakozó kocsijába, hazament, reggel azonban már újra ott ült a mahagóni asztalnál. Királyságokról szólt a herceg, amelyek megsemmisültek, mert nem tudtak önmaguk lenni, törzsekről, amelyek azért tűntek el, mert más törzseket utánoztak, népekről, amelyek képtelenek voltak a saját életüket élni, s ezért messzi ismeretlen vidékeken feledés lett a sorsuk. Az illírek azért tűntek el a történelem süllyesztőjében, mert kétszáz év alatt sem tudtuk olyan királyt találni, aki erős személyiségével megtaníthatta volna nekik, hogy önmaguk legyenek. Babilon nem azért omlott össze, mert – mint ahogy hiszik – Nemrut szembeszállt az istennel, hanem azért, mert miközben minden erejével a tornyot építtette, tönkretette azokat a forrásokat, amelyeknek önmagát köszönhette. A nomád lapidok már épp letelepedtek és államot alapítottak volna, de annyira elkápráztatták őket kereskedőpartnereik, az ajtipalik, hogy mindenben őket kezdték utánozni, s ebbe belepusztultak. Amiképpen Tebari is megírta történeti munkájában, a szasszanidák romlása is azért következett be, mert három utolsó uralkodójuk, Kavaz, Ardasir és Jazdagirt a bizánciak, arabok és zsidók bűvkörébe kerültek, s egy perce sem voltak képesek önmaguk lenni. Alig fél évszázad telt el azután, hogy szuzai hatásra megépült az első szentély a fővárosban, Szárdeszben, s a hatalmas Lídia eltűnt a történelem színpadáról. A szeberek már közel voltak ahhoz, hogy egy hatalmas ázsiai birodalmat hozzanak létre, amikor mintha járványos lett volna, szinte egyszerre vették át a szarmaták viseletét, ékszereit és költészetét, s ezzel nem csak az emlékeiket, de a saját énjüket is elfelejtették, így ma már a történetírók sem emlékeznek meg róluk. „A médek, pafkijoiaiak, kelták…” – diktálta a herceg, és az írnok már magától folytatta: „eltűntek, mert nem voltak képesek önmagukká válni.” „A szkintiaiak, kalmukok, misziaiak…” – mondta a herceg, és az írnok már írta is: „eltűntek, mert nem voltak képesek önmagukká válni.”

Késő este, a halál és pusztulás történeteinek végére értve kimerülten hallgatták a nyári éjszaka csöndjében egy tücsök kitartó ciripelését. Egy szeles őszi napon, amikor a gesztenyefa rozsdás levelei hullottak a tavirózsák és békák lakta medencébe, megfázott a herceg, de eleinte ennek egyikük sem tulajdonított jelentőséget. Ezekben a napokban arról beszélt, hogy mi várhat Isztanbul elfajzott utcáinak zavarodott népére, ha ő nem válik önmagává, és az ebből táplálkozó erővel nem ül az oszmánok trónjára: „mások szemével fogják nézni a saját életüket, a saját történeteik helyett mások meséit fogják hallgatni, és a sajátjuk helyett mások arcában fognak gyönyörködni.” Másnap az írnok felment az emeletre, hogy még egy takarót hozzon a díványon lázasan fekvő urának. Különös ámulattal tapasztalta, hogy az évek folyamán eltávolítottak onnan minden asztalt és széket, kiemelték az ajtókat, eltűntettek minden tárgyat, vagyis üresen állt az egész palota. Az üres szobákban, falakon és lépcsőkön álomszerű fehérség uralkodott. Az egyik szobában a herceg gyermekkorából megmaradt, soha nem használt, ezért el is feledett, Isztambulban páratlan fehér Steinway zongora állt. Mintha más bolygóról érkezne, úgy áradt be a fehér fény az ablakokon, s ettől az írnok úgy érezte, hogy kifakultak az emlékek, megdermedt az emlékezet, s a hangok, illatok és tárgyak eltűntével megállt az idő. Vitte lefelé a lépcsőn a fehér és szagtalan takarót, s közben olyan törékenynek és mesébe illőnek látta a díványt, amelyen a herceg feküdt, a saját mahagóni asztalát, amelyen már évek óta dogozott, a fehér papírokat és ablakokat, mintha mind gyermekjátékok volnának. Miközben betakarta az urát, látta, hogy kétnapos borostája is fehér. Mellette fél pohár víz és fehér orvosságok… – Éjjel álmomban egy távoli ország sűrű, sötét erdejében várt rám az anyám – diktálta az ágyból a herceg. – Egy nagy, vörös kancsóból vizet öntöttek, de olyan lassan folyt, mintha méz volna. Megértettem, hogy azért maradtam erős, mert egész életem folyamán kitartóan önmagam akartam lenni. Herceg Osman Celâlettin efendi egész életében a belső csendre várt, hogy hallgassa a saját hangját és történeteit – írta az írnok. – A csendre várt – ismételte meg a herceg. – Ne állítsák meg az órákat Isztambulban – folytatta a herceg. – Az álmomban látott órák… – diktálta – mintha mind mások történeteit mesélték volna – folytatta az írnok. Csend támadt. – Irigylem az elhagyatott sivatagi köveket, a sziklás szurdokokat, ahová ember nem tette be a lábát és a még senki által fel nem fedezett völgyek fáit, mert ők maradéktalanul önmaguk lehetnek – diktálta heves vággyal a herceg. – Amikor álmomban emlékezetem kertjében jártam – kezdte később újra –, semmi… – folytatta rövid hallgatás után – semmi – írta le gondosan az írnok. Nagyon hosszú csend követte az utolsó szót.

Azután az írnok felkelt az asztaltól, odament a herceg díványához, figyelmesen az arcába nézett, majd hangtalanul visszaült a helyére. „Miután ezt a mondatot lediktálta, a hidzsra szerint az 1321 év sábán havának hetedik napján, csütörtökön hajnali negyed négykor, a Teşvikiye oldalán álló vadászkastélyában herceg Osman Celâlettin efendi örökre lehunyta szemét.” – írta le akkor, majd évekkel később, ugyanazzal a kézírással: „A trónra, amelyhez herceg Osman Celâlettin efendi élete nem volt elég, hét esztendővel később bátyja, Mehmed Resád efendi ült, akit gyerekkorában megpofozott; az ő idejében lépett be a nagy háborúba, majd omlott össze az Oszmán Birodalom.”
Tasnádi Edit fordítása

Görbe tükör: Grúzia, a képtelenségek hazája

gurcistanharitaMaguk a grúzok úgy tartják, Isten a saját magának félretett földet volt kénytelen nekik adni, amikor panaszuk nyomán rájött, hogy „osztáskor” megfeledkezett róluk. A legenda hűen kifejezi, mennyire szeretik földjüket, országukat, mennyire értékelik annak páratlan természeti szépségeit, gazdagságát. Ezeréves grúz történelemről beszélhetünk, ezeréves államiságról viszont nem. Az etnikai értelemben vett grúz nép gyökerei az ókori Kolkhisz és Iberia királyságokig nyúlnak vissza.

A Nagy-Kaukázus déli lejtőit elérték a görögök, a rómaiak, a perzsák, az örmények, a mongol-tatárok és Timur Lenk türk-mongoljai, majd az egyiptomi mamelukok állama, az oszmán birodalom és a felemelkedő, hódító orosz állam érdekeinek ütközőzónájába került. A mai Grúzia területén a XV. és a XVI. század fordulóján három többé-kevésbé együttműködő királyság létezett: Imeretia, Kartli és Kahétia. Ezek a nevek ma grúziai vidékek elnevezésében élnek tovább. A negyedik grúz állam a Szamche hercegség volt, erős örmény befolyással. A mai terület kis részét pedig Trapezunt birtokolta. Ennek az állapotnak az oszmán megszállás vetett véget, a törökök Gürcistan néven uralták Grúzia nyugati területeit, vagyis Imeretiát, a keleti Kartli-Kahétia perzsa uralom alá került. A IV. században felvett kereszténység, a fejlett feudális kultúra (gondoljunk csak Sota Rusztaveli Párducbőrös lovagjára), a nyelv és a görög hatású sajátos írásbeliség elég életképesnek bizonyul ahhoz, hogy a terület ne törökösödjön el. A helyi vezetők hatalma is érvényesült. Bonyolultabb kérdés az etnikai. A törzsi-nemzetségi viszonyok mindvégig erősek maradtak; ma is nehéz meghatározni, hogy ki is a grúz. Ez egy kevert nép, amelyen belül adzsárok, szvanok, mingrélek, hevszurok, psavok és persze abházok és oszétek különböztetik meg magukat mind a mai napig. Ráadásul az adzsárok és az abházok muzulmánok. A történelem során sok örmény, görög, azeri, asszimilálódott kipcsak török, de kurd is élt (és él ma is) Georgia területén. A Bagration-dinasztia alapítója örmény volt. Maga a grúz elnevezés orosz. Grúzia neve a legtöbb európai nyelvben Georgia (Georgien, Géorgie). A XVIII. századtól megerősödött az orosz befolyás. Már Nagy Péter, majd Nagy Katalin is szívesen fogadta a grúz harcosokat a törökök elleni háborúihoz, de az orosz birodalom igazi intézményes segítséget nem adott, legfeljebb kis létszámú, gyenge erőket Kartli-Kahétia védelmére. Annak ellenére, hogy a Georgievszki Traktátum nyomán a királyság hivatalosan is orosz védelem alá került, Szentpétervár nem akadályozta meg Mohamed Aga Kán perzsa sahot abban, hogy elfoglalja az országot, és felégesse Tbiliszit, a fővárost. Bő öt évvel később Pál cár dekrétumával az orosz birodalomhoz csatolták Kartli-Kahétiát, az oroszok kiverték a perzsákat, majd hetvenöt év alatt a törökök és a perzsák ellen vívott harcokban a teljes mai Grúziát megszállták.

A terület egyesült, de idegen uralom alatt. A nemzeti irodalom, kultúra ellenben felvirágzott, vele a nemzeti öntudat. Évszázadok után az első független grúz állam a polgárháború szaggatta Szovjet-Oroszországból kivált, mensevik irányítású Grúz Demokratikus Köztársaság volt 1918 és 1921 között. Egy ilyen ország nem maradhatott fenn a bolsevik vezetésű, majd egyenesen a grúziai születésű Sztálin uralma alá kerülő Szovjetunió hátsó udvarában. Szovjet uralom következett egészen 1990-ig. A szovjet időszakban az elsősorban bort, zöldséget, gyümölcsöt, szőlőt szállító Grúzia legendás gazdagságban élt. Az oroszul hibátlanul, de mindig erős akcentussal beszélő grúz értelmiség ugyanúgy beépült a birodalom politikai és kulturális elitjébe, mint tette azt a cári időkben. Grúzia kivételezett, jólétben élő, a saját ügyeiben viszonylag önálló köztársasága volt a Szovjetuniónak. A szétesés után megváltozott a gazdasági helyzet. Az olajért, gázért, energiáért, nyersanyagokért, gépekért egyre inkább világpiaci árat kellett fizetni, miközben Oroszország könnyen pótolta nyugati importból a „nélkülözhetetlennek hitt” grúz termékeket. Grúzia egyre szegényedett, a gazdasági és szociális gondok szaporodtak. A minisztériumok és tervhivatalok irányította hivatalos árucsere helyén kinőtt egyetlen életképes hajtást, az oroszországi piaci zöldség- és gyümölcs-kiskereskedelmet az azeriek vették kezükbe. E nehéz időszak után Grúzia talpra állhatott volna gazdaságilag, és előbb-utóbb a fizetőképes orosz piacra is visszatalált volna, ha a rendszerváltás ideológiailag nem párosul kifejezett oroszellenességgel. Márpedig Zviad Gamszahurdia elnök irányvonalát ez jellemezte. A következmény a boldog politikai és – részben kényszerű – gazdasági orientálódás lett nyugat felé. Mind a kettő csak a maga korlátaival lehetett eredményes grúz szempontból, vagyis korlátozottan volt eredményes. A Gamszahurdiát felváltó régi vezető, Eduard Sevardnadze valamelyest kezelte a grúz-orosz viszonyt, javított rajta, de ennek hozama nem volt igazán jelentős a grúz nép szempontjából. A Sevardnadze után következő Miheil Szaakasvili meggyőződéses és elkötelezett Amerika-barát. Elkötelezettsége, kapcsolatrendszere, amerikás múltja, hozzá országa minden valós és szimbolikus adottsága a jelek szerint nem ér annyit, hogy Washington tartós konfliktusba lavírozza magát Moszkvával Grúziáért. Ez Szaakasvili tragédiája. Az meg a hibája, hogy nem kifejezetten sikeres és hatékony belpolitikus. Az eredmény: Grúzia és Oroszország viszonya belátható időn belül jóvátehetetlenül megromlott.

Hetek, 2008 szeptember 29

Magyarországi törökkori fogalmak

Aga: a fegyvernemek parancsnokai. Pl. janicsár aga, azab aga, stb. Kisebb egységek parancsnokai is viselték, bolyuk aga, odzuk aga, stb. Néhány udvari tisztségviselőnek is járt a cím (pl. kapu aga a fehér eunuchok főnöke, kizlár aga a fekete eunuchoké)

Akcsa: kisméretű ezüstpénz. A török pénzügyi elszámolások egysége. Értéke változott, a 16. sz. közepén 50 akcse 1 magyar forint, de idővel erősen devalválódik. Érdekes, hogy nálunk nem ez, hanem az azonos jelentésű, görög eredetű oszpora szó honosodott meg.

forrás wikiwand.com

Akindzsi: irreguláris alakulat, pusztító portyákkal gyengítették az ellenfél (hát)országát.

Alafa: zsold, járandóság, ellátmány, kiszabott étel vagy ital, porció. Átvitt értelemben méltóság, becsület.

Alajbég: egy szandzsák tímár- és ziámetbirtokosainak (szpáhijainak) vezetője, szpáhi főtiszt. A szandzsákbég helyettese. Csendőrparancsnok .Katonai és közigazgatási funkció együtt.

Alkorán:” Korán”. A mohamedán vallás szent könyve, ; névelővel együtt.

Allah: az egy igaz isten a mohamedán hitvallásban. Csatakiáltásként is gyakori.

Atnáme: a más államokkal kötött békéről és egyéb megállapodásokról szóló okmány, a vazallus államok uralkodóit elismerő és beiktató szultáni okmányt. Erdély fejedelmei zászlót, botot, kaftánt és díszes atnámét kaptak.

Aváriz adó: eredetileg rendkívüli hadiadó, később mindenkitől szedett általános adóvá vált.

Azap: Török gyalogos. Három fő típus: 1. Flottában szolgáló gyalogos. 2. Várőrző katona. (ebből volt a legtöbb) 3.A helyi lakosságból háború idején bevonultatott kisegítő alakulat.

Bajrám: iszlám vallási ünnep. Kettő van, változó időpontban (a holdév szerint). 1. seker bajrám, kis bajrám vagy cukorünnep: ramazán után három napig. Édességgel ajándékozzák meg egymást. 2. kurbán bajrám: nagy bajrám: négynapos ünnep a kis bajrám után néhány héttel. Áldozati bárányt vágnak, szétosztják a szegények között. Itt is ajándékozás.

Baksis: a török korban ezt a szót nem használták, noha csúszópénz nagyon is létezett.

Baltacsi, baltadzsi: „baltások”, „alabárdosok”; kb. 500 fős egység, feladata a szultáni család védelme. Vezető a baltacsi pasa. Akik a hárem külső védelmét látták el, aranyfonalas szemellenzőjükről zülüfüflü baltacsi – „lógó fürtű baltacsi”-nak nevezték.

forrás: islamansiklopedisi.org.tr

Basa, pasa: eredetileg két különböző szó, de a magyarban összemodósott. A basa katonai és polgári hivataloknak, szerveknek volt vezetője (bas: fej, valaminek az élén basi alakban.) A pasa pedig rang, amelyet a katonai és polgári igazgatása magas állású emberei (tartományi kormányzók, beglerbégek, stb.) kaptak meg. A beglerbégek mindig viselték, így őket általában pasaként emlegették. A magyarban a a basa kisebb-nagyobb kat. vagy közig. vezetőt jelentett, másodsorban a tartomány legmagasabb rangú személyét. A pasa viszont elsődlegesen tartományi kormányzó, csak másodlagosan jelent kat. vagy közig. tisztviselőt.

Bég: leginkább a szandzsák feje, azaz a szandzsákbég, de előfordul fontosabb katonai és közigazgatási tisztviselők neve után mint méltóságjelző szó is.

Beglerbég: „a bégek bégje”: a szandzsákbégek felettese, azaz a tartomány kat. és közig. kormányzója. Pasa rangja volt, jelvénye két vagy három lófarkas zászló. Nálunk a budai, temesvári, egri, kanizsai, váradi és újvári beglerbég.

Berát: szultáni kinevezés, okirat, adománylevél, hitlevél.

Beslia, besli, fárisz: végeken szolgáló könnyű fegyverzetű lovas katona. Általában igen veszélyes feladatokat (felderítés, élcsapat, stb.) láttak el, a huszárságna nagyjából megfelelő fegyvernem. Elfogott török besliát rendszerint huszárral lehet kiváltani.

Bosztancsi: „kertészek” kb. 3000 fős testület, feladatuk a palotakertek, sétányok gondozása, ők eveztek a szultáni gályákon, őrizték a városban a szultáni tulajdont. Vezető a bosztancsi basa, az isztambuli rendőri szervezet egyik elöljárója.

Boza: kölesből, ritkábban kukoricából erjesztett ital

forrás: takvim.com.tr

Bujurdi: azok a rendeletek, amelyekben a nagyobb méltóságok (vezír, beglerbég, defterdár, stb.) saját hatáskörükben intézkedtek.

Bulyok basa, bölükbasi: az 5-10 katonából álló bölük parancsnoka. A várak janicsárainál a bölük a legkisebb egység.

Csausz: „követ, hírvivő, levélvivő” a janicsároknál „parancstovábbító”, a szerájban „testőr, hírnök” is. Csauszok felügyelik a hajóépítő üzemeket, a céheket, a közig. különböző területeit (pl. járandóságok beszedése, vámolás), valamint követnél alacsonyabb beosztásban ellátott követi, diplomáciai feladatok

Cselebi: írni-olvasni tudó, tanult embernek járó cím. Hivatalból megkapták a szellemi munkával foglalkozó tisztviselők, kádik, defterdárok, stb.

Cseri basa: szpáhi tiszt, egy-egy járás (náhije) szpáhijai tartoztak alá.

Csifut: „zsidó” általában csak ragadványnévként használják. Főképp pejoratív tartalommal használják, „gazember”, „hitvány”

Csorbacsi, csorbacsia: egy janicsár egység (bölük, orta, oda) parancsnoka. Várakban az odák parancsnoka (az oda foglalja magában a bölüköket, így itt az odabasival azonos rangú).

Dandár: eredetileg hátvéd, tartalékhad. Később derékhadat, esetleg magát a sereget jelenti.

Defter: „jegyzék, kimutatás”, az adózó népesség névsorai, pénztári összesítések, rendeletek, birtokügyek jegyzékei. Minden jövedelemről volt lajstrom. 1. Dzsizje defter: csak ez az egy adófajta összeírása egy szandzsák területéről. 2. Tahrid defter: az adott terület összes adóját és adózóját összeírja. Jövedelemáttekintés.

Defterdár: „a defter vezetője”, a tartomány birtok- és pénzügyi főellenőre, legfőbb pénzügyi hatósága. Két típus: 1. mál defterdár: pénzügyi defterdár, hozzá gyűjtötték be az adót, itt vezették a kimutatást. 2. tímár defterdár: birtok defterdár: az adományozott földeket tartotta nyilván. A birodalom legfőbb pénzügyi irányítüát is így hívák, „pénzügyminiszter”

Deli, dalia: eredetileg lovas katona. Később „bátor”, feladataik miatt „vakmerő, hős harcost”; kezd jelenteni a szó. Így veszi át többek közt a magyar is: „délceg katona”

Dervis: muszlim szerzetes. Sokféle irányzatuk létezett, a világias, katonáskodó dervisektől a magányos, aszkétikus dervisekig. A szükséges javakat koldulással szerezték, vagy maguk állították elő. Rendházaik (tekke) többnyire a lakott területektől távol feküdtek. A leghíresebb magyar dervis, Gülbaba a bektasi rend tagja volt.

Devsirme: 1. „véradó” a keresztény fiúgyermekek begyűjtése a janicsárság számára, ill. a legtehetségesebbek a szeráj-iskolába kerültek. 2. Kul-rendszer: katonai-hivatali rabszolgaság. Fanatikusan hű utánpótlást lehet nevelni belőlük.

Díván: a szultán, a nagyvezír és a tartományi kormányzók mellett működő tanács neve.Egyúttal a tanácskozást is jelölte. A díván-szőnyeg kezdett fekvőhelyet is jelenteni.

Dizdár: várkapitány

dzsebedzsi: vértkészítő, iparos várkatona

Dzsebelü: azok a lovaskatonák, akiket a javadalombirtokosok állíottak ki jövedelmük nagysága szerint.

Dzsizje: lásd haradzs

Efendi: általában a tanult emberek, konkrétabban a török állami hivatalnokok és vallási tisztviselők megtisztelő megszólítása.

Eflak: vlah, délszláv

Elájet: lásd vilájet

Eming: alsóbb rangú tisztviselő, felügyelő. A közig. minden területén előfordultak (adó-, rév-, vám-, tüzifa-, stb.) Fő feladata a árandóságok beszedése. Ezekről kimutatást kellett készítenie.

Fárisz: lásd beslia.

Fermán: a szultán kézjegyével (tugrájával) ellátott szultáni, rendelet, parancs. Más magas méltóságok (nagyvezír, szerdár, stb.) is állíthattak ki fermánt a szultán nevében.

forrás: dusuncedergisi.com.tr

Fetva: a molla által kiadott jogi tanács, irányelv.

Fetva: a mufti írásos jogi véleménye, amit a kádi vagy a peres felek kérésére állított ki.

Gönöllü: várvédő lovaskatona, nálunk csak a legnagyobb várakban fordult elő.

Gyaur: hitetlen, nem mohamedán ember.

Gyömli, gyömlia: első vonalbeli önkéntes lovas katona. Nálunk várőrségekben szolgáltak.

Haddád: kovács, iparos, várkatona.

Hadzsi: az a mohamedán személy, aki elzarándokolt Mekkába. (hadzs: „zarándoklat” szóból.) Időnként megtisztelő címként is adták, vagy másodrangú, egyéb zarándokhelyek látogatásáért.

Halva: törk édesség

Háne: adóegység. A 16. sz-i dzsizje háne általában egy kiscsaláddal egyenlő. Az avariz-háne nagyobb, összetett egység.

Harács, haradzs vagy dzsizje: nem mohamedánoktól szedett adó. Fejadó. Eleinte csak bizonyos vagyon fölött, később minden családfőtől szedték. Jelenti magát az adót, de hadisarcot, rablással szerzett zsákmányt, rablást, zsákmányolást is.

Haramia, harámbasa: valamiféle útonálló, martalóc, gyalogos rabló félkatonai alakulat. A harámbasa a parancsnokuk.

Hárem: a nők lakosztálya a mohamedán otthonokban.

forrás: mult-kor.hu

Hász-birtok: 1. a szultán saját kezelésében tartott birtok. 2. az évi 100 ezer akcsénál nagyobb jövedelmet hozó szolgálati birtok.

Hasznadár: kicstárnok. Az állami kincstár és a magánkincstárak őreit, kezelőit is így hívták. A szultáni kincstár főkicstárnoka a hasznadár basa.

Hizmet akcseszi: pénzadó, az ingyenmunka, robot megváltása

Hodzsa: mohamedán pap, tanító, hitoktató. Az alacsonyabb iskolákban csak a vallás elemeit, a Korán olvasását és értelmezését tanítják. Magasabb szinten pedig mohamedán vallásjogot.

Hücset: a kádi által hozott írásos határozat, ítélet. A kádinak illeték járt érte.

Ikindi: a dél és napnyugta közti időszak, a délutáni (harmadik) ima ideje.

Imám: „mohamedán pap, előimádkozó” a hódoltság idején nálunk nem volt használatos a szó, csak Mikesnél és Thökölynél fordul elő.

forrás: mek.oszk.hu

Imrehor: istállómester, az istálók felügyelője. Vezetőjük az imrehor basa. A szultáni istálló főnöke a bülük (nagy) imrehor, helyettese a kücsük (kicsi) imrehor.

Istirá: mezőgazdasági termékek állami kényszerfelvásárlása. Az árat az állam szabta meg.

Iszlám: a mohamedán vallás.

Janicsár: a török hadsereg válogatott elit gyalogsága. A 17. sz-ig a meghódított keresztény területek lakóitól adóként szedett fiúkból neveltek. Európa első állandó zsoldos hadserege. Széles kard, íj és nyíl (aztán puska) Főparancsnokuk a janicsár aga.

Kádi: bíró. Kisebb vétségek, nagyobb bűncselekmének megbüntetése, hagyatéki, adásvételi ügyek, kölcsönszerződések, házasságkötések. Közigazgatási feladat: ő hitelesítette a defterdári kimutatásokat, ellenőrizte az adószedőket, stb.

Kádiaszker: az igazságszolgáltatás csúcsán álló legfelsőbb bíró. Két kádiaszker van a birodalmoban, a ruméliai és az anatóliai. Tagjai a szultáni tanácsnak.A hódoltság fellebbviteli fóruma a ruméliai kádiaszker volt.

Kajmakám: általánosságban magas rangú személyek helyettese. Konkrétan a nagyvezír helyettese, a nagyvezír távollétében ő látta el feladatait Isztambulban. Mo-n így nevezték a beglerbégek (pasák) helyettesét is.

Kalafatcsi: iparos várkatona

Kalkandzsi: pajzsgyártó, iparos várkatona.

Kán: a krími tatár uralkodó címe.

Kánun, kánunnáme: törvénykönyv

Kapi aga: a fehér eunuchok, a belső udvarokban a szultán személyes szolgálatára rendelt szervezet feje. (fehér eunuch: csak a heréit vágták le)

Kapitiha: a tartományi kormányzó (beglerbég), valamint a keresztény uralkodók, fejedelmek portai megbízottja, követe.

Kapucsi: „kapuőrök”, feladatuk a szeráj kapuinak (főleg a két első kapunak) a védelme, valamint ők engedik ki-be az embereket, követeket, ajándékokat kísértek be, stb. Vezető a kapucsilár kihája: rajta keresztül zajlik a szultán és a nagyvezír érintkezése.

Kapucsi basa: aki a Portától a tartományi kormányzókhoz hozza a leveleket, utasításokat.

Kapudán, kapudán pasa: hajóparancsnok, a flotta parancsnoka. Nálunk a duani hajóhad élén állt kapudán. A „kapitány” szó ekkor már ismert volt a magyarban! (Mindkettő olasz eredetű)

Karazsia: posztófajta

Kátrány: kátrány. Szén- vagy falepárlásból származó sűrű, folyós, nyúlós, igen büdös fekete anyag. Hajók fájának konzerválására való. Később „kocsikenőcs”-öt is jelent.

Kazán: eredetileg az ágyúgolyók öntéséhez szükséges salétromot főzték benne, „salétromfőző üst”. Később már mindenféle üstöt jelent.

Kazd: a kádi hivatali körzete, egyben közig. egység is.

Kebáb: nyárson sült hús.

forrás: hu.wikipedia.org

Kesze: vászonból vagy bőrből készült pénzes zacskó, erszény. Tartottak benne dohányt, tűzszerszámot, stb. is.

Kethüdá: lásd kihája.

Kihája: általában magas rangú tisztviselők helyettese. Nálunk főleg a pasa, a vezír, a janicsáraga helyettesét hívták kihájának.

Kile: gabonaűrmérték

Kizlár aga: a „lányok agája”, a fekete eunuchok vezetője. A hárem legfőbb embere. Ő felügyeli a rengeteg vallásos alapítványt (vakúf) is. (fekete eunuch: a hímvesszőjét is levágták)

felirat: Chief Black Eunuch of the Sultan’s Harem (Rijksmuseum, Amsterdam)
forrás: fine-art-images.net

Levent, levente: eredetileg a flottánál szolgáló katonát jelent. Később még „alkalmi alakulat tagaként harcoló szabad, független harcos”, ill. „vitéz, dalia”

Liva: lásd szandzsák

Mahalle: városrész

Mahomet: a vallásalapító Mohamed próféta eltorzított neve.

Mangur: az akcsénál kisebb értékű rézpénz. 16. sz.-ban 0.125 akcse, 17. sz.-ban 0.5 akcse.

Martalóc: főleg keresztényekből szervezett lovassági csapatnem. Főképp várőrizeti feladatok. Vezető a martalóc aga. Már elég korán megjelenik „rabló, útonálló” jelentésben.

Maszárif: állami kiadásokra szedett pénzadó

Mazur: eredetileg tisztségétől megfosztott törököt vagy tatárt jelentett. Mo-n csak másodlagos jelentésében fordult elő: „bújdosó, hontalan, szökevény”, ill. jelent éppen beosztásra váró hivatalnokot is.

Mecset: két típus van a magasabb rangú dzsámi és az alacsonyabb rangú mecset. Dzsámiban lehet mondani pénteki imát (hutbét), mecsetben nem. A hódoltságban a keresztény templomokat dzsámivá alakították. Magyarban a két típus nem különült el.

Medresze: Korán-iskola, vallásos iskola.

Mehter: zenész a várőrségben. Mihráb: a templomokban Mekka irányába épített imafülke.

forrás: neoldu.com

Millet: nagy autonómiával, önigazgatással rendelkező csoportok az Oszmán Birodalomban. Legtöbbször egyházak (görög millet, szerb millet). Ez így csak a XIX. századtól létezik. Előtte taifa.

Minaret: a dzsámik és mecsetek mellé épített karcsú torony, amelynek erkélyéről a müezzin imára hívta a hívőket.

Molla: a magasabb rangú kádik, jogtudósok és vallásjogban járatos személyek megtisztelő neve.

Mufti: mohamedán egyházjogi személy, jogtudós. Olyan ügyekben adott jogi véleményt, ahol a kádi nem tudott dönteni. Nem fellebbviteli fórum, csak tanácsadó. Szakvéleménye a fetva

Mukátaa: különféle nem adó jellegű bevételeket összefogó pénzügyi egység. Muzulmán: „mohamedán hiten lévő személy”, „mohamedán hittel, az iszlámmal kapcsolatos”.

Müezzin: temlomi alkalmazott, aki a mináret erkélyéről naponta ötször imára szólítja a hívőket.

Mülázim: felsőfokú végzettségű, szellemi állásra váró janicsár. Müszellem: adómentes, a katonai szolgálat fejében privilegizált rája.

Müsztahfiz: a várőrségek elit gyalogosalakulata.

Müteferrika: a szultán díszkíséretére rendelt testőrgárda tagja. Kb. 600 fő, főleg, vezírek, pasák, egyéb vezető személyek fiai szolgálnak itt.

Mütekáid: nyugdíjas katona.

Nazur: kincstartó, kamarás, a kincstár felügyelője. A magyar szóhasználatban azonos a defterdárral.

Neddzsár: ács, hajóács, iparos várkatona

Nisancsi: „címervető”, „jelvető”: kancellár, ő rajzolta a szultán kézjegyét (tugra) az oklevelekre. Ellenőrizte, hogy a kiállított okmányok jogilag rendben vannak e.

Nuzul-adó: a hadsereg élelmezésére kivetett adó, pénzben és terményben is szedték.

Odabasa, odabasi: egy janicsár oda parancsnoka. Kezdetben az oda 10 katonából álló egységet jelent, később váraknál ez 200-300 főt jelentett, több bölükre tagolva. Egyéb csapatoknál az oda megmaradt 5-10 fős alegységnek.

Padisah: a török szultán neve és címe. Kivételesen keresztény uralkodót is jelenthet.

Para, parányi: a török aprópénz neve. Értéke változik, kb. három akcse.

Peskes: a román vajdaságok „ajándék” nevű adója.

Potor: eredetileg egy bosnyákok és albánok által viselt férfinadrág-fajta. Később így nevezték a mohamedán hitre áttért keresztényeket. Gyakran pejoratív értelem.

Rája: adófizető alattvaló (a muszlimok is)

Ramazán: a mohamedán holdév kilencedik hónapja. A hívők napközben szigorú böjtöt tartanak, ám az esthajnalcsillag feljövetelétől lenyugvásáig mulatozás.

Rézefendi: fontos birodalmi tisztségviselő. Először az udvari kancellária, majd a külügyek vezetője. Mo-n a tartományi kancellária vezetőjét hívták így.

Rúznámcse: naplókönyv. A tímár-rúznmácse a birtokváltozások naplója.

Sah: A perzsa uralkodó címe, kivételesen a török szultán címe.

Saslik: apróra vágott, nyárson sült hús.

Szandzsák (liva), szandzsákbég: a szandzsák eredetileg „zászló”. Ebből jön a kat. és közig. körzet neve. Élén a szandzsákbég. Nálunk a „szandzsák”; szó jelentheti magát a béget is.

Szarahor, szarahora: kisegítő alakulat. A sereg vonulásakor utakat, hidakat, tábort építenek, mocsarakat tisztítanak, stb. Épületek helyreállítása, várak megerősítése. Többnyire fizetett keresztények dolgoztak itt. (Kb. műszakiak.)

Szatyma: apróra vágott ólomdarabok, sörét.

Szejmen: 1. A janicsárság egyik alakulata, egy lovas és 34 gyalogos alegységből. 2. A 16. sz. második felétől a toborzott zsoldos alakulatok (főleg moldvai és krími tatár, rác, görög, stb. zsoldosok) neve.

Szeldzsukok: török nép, a 11. sz-ban Perzsia, Kis-Ázsia és a Közel-Kelet egy részét magába foglaló birodalmat alapítottak .

Szeráj: a török szultán vagy más előkelőség palotája.

Szeraszker: vezér, hadvezér, főparancsnok.

Szerdár: vezér, hadvezér, generális. Így hívták a török sereg főparancsnokát is azokon a hadjáratokon, amelyeken a szultán nem vett részt.

Szidzsil: a kádi jegyzőkönyve

Sziliktár: „fegyverhordozók” belső udvari lovas alakulat, felvonulásokon ők vitték a szultán fegyvereit, jelvényeit és vezetéklovait. Vezető a sziliktár basa. A sziliktár aga a szultáni fegyverek őrzője, az egyik legbizalmibb ember.

Szpáhi, szpáhia: könnyű lovasok, a janicsárok mellett a török hadsereg másik pillére. Javadalombirtok ellenében szolgáltak, a jobbágyok által fizetett adóból éltek. Csak háború esetén teljesítettek fegyveres szolgálatot. (Kisebb részük közvetlenül portai szolgálatban állt és zsoldért harcolt.)

Szubasa, szubasi: kat. és közig. rang együtt. Közig.: a rendfenntartó erők egyik vezetője, börtönfelügyelő, ő szedi be a büntetéspénzeket a szandzsákban. Kat.: a tímáros hadsereg rangban harmadik vezetője (kb. szpáhi altiszt).

Szultán: a török császár címe és rangja. Általánosságban valamely muszlim uralkodó címe.

Szürszat: kezdetben a termények kötelező eladása a hadseregnek. Később állami pénz adóvá változott.

Taifa: a milletnél már jóval korábban létező önigazgatási egység. Legtöbbször vallások.

Teszkere, teszkerecsi: a szolgálati birtokra ill. javadalomra vonatkozó adománylevél, kiutaló okirat. Teszkeredzsi az a hivatalnok, aki ezeket kiállítja és nyilvántartja. A teszkeredzsi hivatala a defterdár alárendeltségében működött. A díván jegyzőjét is teszkeredzsinek hívták.

Tihája: lásd kihája.

Timár: katonai javadalombirtok, amit a szpáhik kaptak. Tulajdonosának a jövedelem arányában meghatározott számú lovas katonát kellett kiállítania. Jövedelem évi 20 ezer akcse alatt. (A szó jelenthette magát a tímárbirtokos is.)

Tombász: hidat, vízimalmot a víz felszínén tartó lehorgonyzott vagy kikötött bárka, ponton.

Topcsi: tüzér

Tüfekcsi: puskaműves, iparos várkatona

Türbe: sírkamra, mauzóleum.

forrás: hu.wikipedia.org

Tyató: íródeák, nótárius, ő készítette és vezette a számadásokat. Így hívták a török szolgálatban álló magyar fogalmazókat is. Ők írták a magyar nyelvű leveleket, így Bécs és Buda egész diplomáciai levelezését is. Valószínűleg ebből származik a Csató családnév.

Vakuf: jótékony célú vallási alapítvány.

Vezír, nagyvezír: eredetileg a török birodalom legmagasabb katonai és közigazgatási méltósága. Egy idő után kettő lett belőlük, később hét. Nagyvezírnek kezdik nevezni a legfőbb vezírt. A 16.sz. közepétől a fontosabb tartományok kormányzói is vezíri rangot kapnak.

Vilájet: a közig. legnagyobb területi egysége, élén a beglerbég áll.

Vojvoda: nálunk vajda. Tiszt a szandzsákbég mellett, ítéletvégrehajtó és díjbeszedő ember.

Zaim, zahin: katonai szolgálata fejében rendszerint a tímárbirtoknál nagyobb jövedelmet (20-100 ezer akcse) biztosító ziámet birtokkal ellátott magasabb rangú tisztségviselő. Jövedelmének arányában lovas katonákat kellett kiállítania.

Ziámet-birtok: közepés méretű javadalombirtok, évi 20-100 ezer akcse jövedelemmel.

Zsold-tímár: várkatonák kollektív tímár-birtoka, melynek összjövedelme megfelelt az éves zsold összegének.

Zábit: adótiszt

Udvardi Gábor munkája

Irán, Kaukázus és Törökország

iranAz iráni külügyminiszter arra is kitért, hogy kormánya támogatta azt a folyamatot, amely során a konfliktus szereplőinek különböző, a krízis megoldására szolgáló lehetőségeket ajánlottak a helyzet mihamarabbi normalizálódása érdekében. Mottaki Tbiliszibe történő látogatására egy nappal az örményekkel Teheránban lefolytatott tárgyalás, valamint két nappal a németekkel Berlinben tartott megbeszélés után került sor. Szeptember 13-án még az orosz vezetőkkel találkozott, majd Azerbajdzsánba repült és Bakuban is egyeztetést folytatott.

A diplomáciai aktivitás egyértelműen mutatja, hogy Teheránnak komoly érdekei vannak a Kaukázusban. Az pedig, hogy a törökök is lépéseket tettek a grúziai válság nyomán, Iránt is mihamarabbi cselekvésre ösztönözte. Az irániak etnikai, vallási, nyelvi és kulturális szempontból is több évszázados – még az ottomán hódítás előtti perzsa időszakra visszanyúló – kaukázusi kötődéssel bírnak. Oroszország azért nyitott Irán felé, hogy ezáltal változást csikarjon ki Washingtontól mind az iraki, mind a nukleáris kérdésben.Teherán számítása szerint Washingtonnak nem tetszik, hogy a Kreml pozícióba került, és mindenáron arra törekszik hogy megállapodást érjen el Irakban, így mentesítve magát a Moszkvával való egyezkedéstől. Irán óvatos viselkedése, amely alapján nem állnak be rögtön az oroszok mögé, számos különböző oknak köszönhető.

Egyrészt az iraki célok elérése, a nukleáris kérdés rendezése és saját nemzetközi megítélésének helyreállítása érdekében kénytelen együttműködni az USA-val is. Teheráni szemszögből Moszkva ezért nem helyettesíthető be Washington helyére. Másrészt Oroszország a múltban saját stratégiai céljai elérése mentén használta fel Iránt. Teherán számára csalódás, hogy Moszkva nem tudta tartani az ígéreteit; a biztonsági garanciáktól kezdve, a fegyvereladásokon át egészen az ország első nukleáris erőművének befejezéséig – amelynek ellenértékét ráadásul már kifizették az irániak. Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, Oroszország villongása a kaukázusi térségben hosszútávú biztonsági fenyegetést jelenthet Irán északi határán. Végülis nem volt olyan felejthetően régen, mikor a Szovjetunió lerohanta Afganisztánt. Teherán lépéseit ezentúl a területi diplomácia irányába tervezi megtenni, annak érdekében, hogy az orosz megerősödés egy számukra tűrhető szinten maradjon.

Kitekintő, 2008. szeptember 25

Magyarországon élő törökök, II. rész

torokk6A kávézóban csak férfiak voltak ottjártunkkor is – Akcse Nureddin szerint előfordul, hogy egy-két nő megnézi itt a meccseket, de ez ritka. A törökök a magyar kávézókba párosan is járnak, de ide nem szívesen hozzák el a feleségüket, mert azt mondják, így jobban érzik magukat – magyarázta. A nők pedig sajnos otthon maradnak – csóválta a fejét. Kevés is a török nő Magyarországon: nem minden török engedheti meg magának, hogy a családját is Magyarországra költöztesse, sokaknak pedig magyar felesége van, akik könnyen találnak társaságot a hazájukban.

„Meg itt vannak a fanatikusok, de ezekből a hülyékből kevés van” – tette hozzá a kávézó vezetője. Azokra célzott, akik a feleségük nélkül mennek bulizni, mert úgy gonbolják, hogy a nőknek nincs keresnivalójuk az ilyen helyeken, pláne egyedül. Férfias dolgok Egész máshogy látja a kérdést egy török üzletember, Ahmet Mücahit Akyüz. Szerinte nem is lenne értelme, hogy a nők a kávézókba járjanak. „Ott férfias dolgokról beszélgetnek, csak unatkoznának” – mondta. „Kevés itt a török nő, és a legtöbben otthon vannak, hiszen nem nagyon beszélnek magyarul. Inkább törökökkel találkoznak, vagy olyan magyar nőkkel, akik tudnak törökül.”

torokk5Külön nő- és férfiközösség létezik Magyarországon is, a török nők kevésbé nyitottak. Ők szinte mindannyian feleségek, és mivel nincs rá szükségük, nemigen tanulják meg a magyar nyelvet – mondta egy magyar lány is, akinek török a férje. Sok török férfi magyar nőt vesz el – a megkérdezettek szerint egyszerűen azért, mert fiatalon jönnek ide a férfiak, itt könnyű barátságot kötni, és szépek a magyar nők. A muszlimoknak szabad keresztény vagy zsidó nőt elvenniük, akiknek nem kötelező áttérniük az iszlám hitre. A törökök nagy része amúgy sem viszi túlzásba a vallásosságot – mondta több forrásunk -, a napi ötszöri imára vonatkozó előírásokat például nem mindenki tartja be. A törökök pedig „nagyon tudnak szeretni, és értékelik a nőt”. „Sosem beszélnek előtte csúnyán, és mindent megvesznek neki” – mondta egyikük. A Star Kebab tulajdonosa szerint azonban hiába gyakoriak, általában rossz végük van a török-magyar házasságoknak. „A tiéd is, az enyém is egy más kultúra. Törökországban akár egy év is lehet, amíg szeretkeznek a párok, itt pedig akár már egy hét után is. A fiatalember idejön, gyorsan lesz szerelmes, és gyorsan megházasodik.” A tizenhat éve Magyarországon élő Mehmet azt mondta, sok vegyes házasságot látott már tönkremenni. Sok török férj előbb-utóbb kéri, hogy a felesége térjen át az iszlámra, és ez buktatókat rejt.

torokk12Az iszlám segíthet „A férjem által lettem muszlim, de nem miatta” – mesélte egy magyar lány, aki török férfihoz ment feleségül. Szerinte a vallás képes összekötni a párokat, míg sok vegyes házasságot éppen a két ember különböző vallása tesz tönkre – ez még akkor is igaz, ha a férj nem hívő. „Mélyen bennük vannak a szokások, az erkölcsösség, a férfi-nő elkülönülés, nekik fontos, hogy mire nevelik a gyerekeket” – mondta. „A törököknek eszükbe sem jut, hogy zavaró lehet a férfiak és a nők elkülönülése, annyira megszokták. Nehezebben értenek szót a nőkkel, még a házastársi viszonyban is, hiszen külön nőttek fel” – mond példát a magyarok és törökök közti különbségre a lány, akinek a vallás segített megszokni a változást. Azt mondta, ismer olyan nőket, akik némi unszolásra tértek át az iszlámra, megpróbáltak rendszeresen imádkozni, de fél év múlva már nem vették komolyan. Más magyar nők viszont még a férjüknél is buzgóbb muszlimok lettek. „Mert nekünk ez új dolog” – magyarázta. A lány szerint Magyarországon könnyebb egy magyarnak követni az iszlám hitet, mint a törököknek. „Mi megszoktuk, hogy kihívóan öltözött nők flangálnak az utcán, nekik viszont ez ronthatja a hitüket” – mesélte. Azért, mert nehezebb úgy imádkozni, ha előtte a férfi megnézett egy lengén öltözött nőt. Magyarországon szerinte többen az ilyesmi miatt távolodnak el az istenszolgálattól.

Testvérnemzettorokk7 a magyar Ha a török-magyar különbségekről kérdeztük őket, minden török a család fontosságát említette első helyen. Sokan elválnak, a túl nagy szabadság miatt – mondta egy kis török étterem vezetője. „Itt nem olyan fontos a család. A tizennyolc éves gyereknek már be kell szállnia a rezsiköltségekbe, cserébe a szüleit később az öregek otthonába küldi, pedig az idősek szerintünk nagy tiszteletet érdemelnek” – mondta Mücahit Akyüz. Az viszont jó, hogy a magyar családokban mindenki dolgozik, nem csak egy ember. Törökországban sokszor egy férfi tartja el a nagy családot, és emiatt nagyon gyorsan öregszik – mondta Mehmet, aki szerint „a legkedvesebb nép Magyarországon él”. A magyarok kicsit visszahúzódók, de jó emberek – jelentette ki egy török büfé üzletvezetője. A török gyerekek az iskolában a hun rokonságról tanulnak, sok a közös szó is – magyarázta. Sok magyar csodálkozik, hogy a törökök ennyire szeretnek minket – mondta Tasnádi Edit, az ELTE török szakának tanára. A török iskolákban mohácsi győzelemről tanítanak, és minden török gyerek úgy tudja, hogy az ural-altaji nyelvrokonság révén a magyarok a rokonaik. Az átlag török testvérnépnek tekinti a magyarokat, és úgy tudja, hogy közös ázsiai őshazából származunk. „Csak a fanatikusokkal van baj” Akcse Nureddin kurd származású, politikai menedékjogot kapott, ezért él Magyarországon. A nemzetiségére, a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó kérdésre annyit mondott: „Az emberek között nincs baj. A törökök tudják, hogy kurd vagyok, tudják, hogy hazafi vagyok. Csak a fanatikusokkal van baj. Nem a két nép harcol, hanem egy csoport és a hadsereg között folyik a harc” – mondta. A törökök Atatürk óta büszkék a törökségükre, azelőtt még a vallás volt a fontosabb, nem a nyelv vagy a nemzetiség – magyarázta Tasnádi Edit, az ELTE tanára.

A mai törököktorokk8 szerinte nem szívesen hallanak a kurdokról. „Ezeket a konfliktusokat mi is éljük, de mi sem tudjuk megoldani” – vélte. A kurd-török összecsapások során körülbelül 30 ezer ember halt meg, a kurdok mindenütt a bőrükön érzik a megkülönböztetést. Bár ez inkább pszichológiai üldözés, nem fizikai – mondta Tasnádi. Egy kurd csinálhat karriert, de az identitását valamennyire fel kell adnia – tette hozzá. Kendőben jobb Magyarországon Törökországban ma sok vitát vált ki a vallásosság látszólagos előretörése. A szekuláris, atatürkista törököket nagyon idegesíti ez a jelenség, a vallásosak viszont azt szeretnék, ha lenne joguk a hitük szerint élni – mondta Tasnádi Edit. „A szekuláris államot senki nem akarja megtörni, egyszerűen csak szeretnék, ha megengednék, hogy nyugodtan kövessék a vallásukat” – mondta egy török üzletember. Szerinte a török állam sokszor nem hagy választási lehetőséget: egyetemeken és hivatalos állami helyeken tilos kendőt viselni, tizenkét éves korukig a diákok nem tanulhatják a Korán nyelvét.
Wirth Zsuzsanna, Origo, Fotó: Pályi Zsófia

A török kávé – türk kahvesi

kahveA kávécserje egyik őshazája az Abesszínia délnyugati részén fekvő Kaffa város vidéke. Ebből a városnévből származik az egész világon elterjedt kávé és koffein elnevezés. Az arabok révén lett ismertté a 15. századtól kezdődően. Az araboktól átvették a törökök is, s noha államilag többször betiltották, rövidesen legkedveltebb élvezeti cikkükké lett. Kezdetben főleg katonák és szellemi munkát végzők éltek vele. Később azonban minden rendű és rangú mohamedán szívesen elüldögélt órákon keresztül szótlanul kávézgatva, áfiumot szíva vagy dohányfüstöt eregetve.

A kávé hívei eleinte otthon szürcsölgették kedves italukat, majd a külön e célra alakult üzleteket, a „kávés házakat” látogatták. A török nők éppúgy kedvelték e gyenge izgatószert, mint a férfiak. Válóoknak számított, ha a férj nem gondoskodott „kávéra valóról”. A gazdag családok külön kávé-cselédet tartottak, akinek csak a „fekete leves” elkészítésével kellett törődnie. A kávéfőzés ma is valóságos szertartás a török konyhában, rendszerint az a családtag végzi el, akinek a legtöbb érzéke van hozzá. A gondos pörkölés után, amikor a kávészemek fényesek, harmatosak, tiszta abroszra öntik és letakarják. A pörkölt kávét hengeralakú kézi kávéőrlőben (kahve degirmeni) kétszer-háromszor is átdarálják, amíg a kívánt finomságot el nem éri. Főzni egy hosszúnyelű, belül cinnel futtatott (sárga)réz edényben, a dzsezvában (cezve) főzik. Mérete attól függ, hány csészényi víz fér bele – rendszerint egy-négy –, mindig a kávévíz mennyiségéhez való dzsezvát használnak, mert nem lehet jól habzó (!) kávét főzni pl. két személyre egy négyszemélyes edényben. A kávét a cukorral együtt főzik – Anatólia egyes vidékein tört kardamom maggal is ízesítik –, mert a csészében már nem keverik meg. Rendeléskor előre meg kell mondani tehát, hogy cukor nélkül (sade), alig édesen (az şekerli), közepesen, csak egy kanál cukorral (orta şekerli), vagy édesen (cok şekerli vagy tatli) kérjük-e. Minden csésze vízhez egy teáskanál őrölt kávét számítanak. Beleöntik a hidegvizet a dzsezvába, rákanalazzák a cukrot és a kávét a tetejére, majd óvatosan a vízbe keverik, anélkül, hogy a kanál leérne az edény aljára. Faszénparázson vagy közepes lángon melegítik, miközben kívülről befelé kavargatják, hogy a keletkező hab szigetet alkosson a közepén. Ezután egy harmadát kiöntik a csészé(k)be, főleg csak a habját, hogy előmelegítsék, majd visszateszik a dzsezvát a tűzre. Továbbra is gyűjtik a habot középre a kanalukkal. Ahogy a kávé bugyborékolásba kezd, mielőtt kiforrna, azonnal leveszik a tűzről és a csészé(k)be adagolják.

Forrón kell feladni, elegendő habbal a tetején. Fogyasztása előtt várjunk egy percig, amíg a zacc leülepszik a csésze aljára (egy kanálka hideg vízzel siettetni lehet). Beszélnünk illik még az ibrikről és a findzsáról (fincan), mindkettő – akár a kávé maga – török jövevényszó a magyar szókincsben. Néha a dzsezvát tévesen ibriknek nevezték, holott az ibrik szűk nyakú, hosszú kifolyó csővel, füllel és fedéllel ellátott, rézből készült korsószerű edény volt. Kávét, teát szolgáltak fel benne vagy kézmosásánál használták, vizet csorgattak belőle. A régi török findzsa gömbölyded alakú, porcelánból készített, gyakran finoman kiképzett fémtartóval is ellátott kávéscsésze volt. Köznyelvünkben ma már a findzsának régies és népies színezete van.
www.terebess.hu

16,474FansLike
639FollowersFollow