2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1451

Albánia, török kivonulás után, 1913

albanJavában szóltak még az ostromló ágyúk Sikutari alatt, és Durazzo egész vidéke a szerbek kezében volt már, a mikor az elmúlt esztendő telén, november 28-án Albánia kikiáltotta függetlenségét. Ezeken kivül már csak egyetlen város volt ennek az újszülött balkáni országnak, a mely valamiképen a tenger révén közel volt Európához, és a hol az ideiglenes kormány ideiglenesen elhelyezkedett. Ez a város Valona volt Dél-Albániában, a mely ettől a naptól kezdve büszke fővárosi rangra lépett. Ez a rögtönzött, kényszerű kinevezés azonban nem változtatott rajta semmit, maradt az egész hely annak, a mi azelőtt volt, elhanyagolt balkáni kisvárosnak. A mikor a hajó horgonyt vet Valona előtt a kikötő nyílt vizében, s az albán csónakosok rozoga bárkán kiteszik az utast az izzó homokos tengerpartra. Csodálkozással néz körül az ember azon az egynehány kopott-vert sárga házon, a mely közvetlenül a víz szélén fogadja, s a melyet vámhivatalnak, majd, meg miniszterelnökségi palotának neveznek. A város maga még nem látszik ide. Jó félórányira van messze bent az olajfáskertek mögött. Valonát talán mindenki érdekesnek és bizarrnak látja, a ki idáig nem volt még sem a Balkánon, sem messzebb Napkeleten. Különben színtelen, elhanyagolt szegényes fészek, semmivel sem különb, mint a többi keleti kisváros. Zeg-zúgos szűk utczák, alacsony, piszkos házak, és az utczákon lomha járású, rongyokba öltözött fehérsipkás emberek. A kontúrok mindenesetre nagyon festőiek.

Sugár cziprusfák közül kiemelkedő néhány dsámi-kupola, mellette mindmegannyi hófehér mináret, olajfalombok alól kitekintő apró cserepes házak, s a háttérben magasba szökkenő vad albán hegyek. Az utczán fegyveres, marczonaképű emberek járnak, a sűrű ablakrácsok mögött a képzelet Kelet szépségeit sejti, az apró keretekből kihajlik a mirtusz meg a babérfa ága, s minderre onnan fölülről a forró déli nap vakító fehér sugara omlik. Izzón megvilágított, éles, sötét árnyékú képek. S ez alatt a déli ragyogás alatt a fatális keleti élet mozdulatlansága tesped. Semmiről sem lehet ráismerni arra, hogy az a város egy ország fővárosa. Az előkelő Vlorák és Virjonok egy-két hatalmas konokján kívül alig van Valonában néhány félig európai értelemben vett lakható épület. Szállóról szó sincs, úgy, hogy az érkező idegen csak valamelyik albán ismerősének a vendégbarátságára van utalva, természetesen, ha van neki albán ismerőse. A főutczája egy rövid, keskeny sikátor, van benne három-négy félig-meddig tűrhető épület, egy kevésbbé tiszta kávéház, és ezzel jóformán vége is van a Nyugatról importált kultúrának, mert a mi ezen az egyetlen egy utczán kívül esik, az már a legsötétebb Napkelet. Ha végigjárjuk a várost, nem nagyon sokat találunk benne abból, a mit a török uralom itt hagyott emlékül. Egy-két kisebbfajta középület, hivatal, melyet a kormány épített, néhány félig kopott török katonai egyenruha a czirkáló albán csendőrön, meg egy csomó török jelzésű Mauser-puska, melyet most városi czivis, szamárhajcsár és birkapásztor egyaránt czipel.

A hosszú cikk folytatása huszadikszázad.hu oldalain

Törökország és a magyar zsidóság

ask.istAskenázi Zsinagóga, Isztambul

1993 nyarán két hónapot töltöttem kutatással Ankarában, az ottani magyarokkal kapcsolatos anyagokat gyûjtöttem könyvtárakban, levéltárakban és interjúkat készítettem. Véletlenül nagyon kellemes és vidám társaságba keveredtem. Egy éppen divatos és sikeres könyvrõl beszélgettek – nagyon komolyan. Semih Günver nyugalmazott nagykövet emlékirata volt a téma: Bir Kiraz Agaci Olsaydim (Bárcsak cseresznyefa lettem volna).

Azonnal kölcsönkértem a könyvet, hiszen tudtam, hogy Semih Bey a II. világháború alatt mint török diplomáciai futár többször átutazott Budapesten. Megdöbbentõ olvasmány. Impressziók a háborús és mégis szépséges Budapestrõl, és a még lapuló, de eljövendõ borzalomról. „A Váci utca elegáns boljaiban minden volt, luxus ruhák, bundák, bõrholmik, márkás porcelánok. A Gerbeaud cukrászda végtelenül elegáns. Angelo fényképészmester Váci utcai mûhelye mindig teli […] Pazar cigányzene. […] Hogy mindezt miért mondom el? Mert a szállodákból a zsidók kitiltattak. Az utcákon az emberek tekintetétõl menekülõ zsidók mellükön sárga csillaggal, a gyomrom összeszorult […] jobb volt észre sem venni.” Semih Günver könyvében arról is olvastam, hogy a budapesti török követség százszámra állította ki a menekülni vágyó magyar zsidó családoknak a Török Köztársaság útlevelét, amellyel lehetõségük volt Törökországba, majd onnan akár Palesztinába vagy Amerikába menni. Távol áll tõlem, hogy kisebbítsem a nyugat-európai, skandináv országok tetteit a magyar zsidóság megmentéséért, de úgy tûnik, mifelénk senkinek sincs tudomása arról, hogy Törökország is sokat tett. Ezt a benyomásomat csak erõsítette késõbb egy isztambuli kiállítás. Kutatómunkám során 1997 februárjában találkoztam Rákos Pál úrral, aki Budapesten született magyar zsidó családban, s ekkor a – nevelõapja alapította – virágzó Profilo háztartási elektronikai cikkeket gyártó cég résztulajdonosa volt. Munkatársaihoz, barátaihoz irányított, akik pártfogásukba vettek. A szefárd zsidóság ekkor ünnepelte az Oszmán Birodalomba történõ befogadása 500. évfordulóját. Harry Ojalvo, a nagy mûveltségû, idõs úr, a kiállítás szervezõje, volt szíves kalauzolni a gyár alagsorában rendezett, rendkívül igényes kiállításon. Itt kedvedmre kutakodhattam a kiállított dokumentumokban. A zömmel Spanyolországból kiûzött zsidóságról szóló anyag közt hamarosan ismerõs dolgokra találtam arról, hogy kik is voltak a vészterhes idõkben konzulok, megbízottak Magyarországon, akik lebonyolították a kényes, embert próbáló feladatot: mentették a magyar, román, bolgár zsidóságot. Franciaországban, Marseilles-ben mûködött még egy konzul, akinek közvetítésével a romániai Constanþából indultak zsidó menekülteket szállító hajók. (Például a Sakarya nevû török hajó, 1940. február 6-án, magyar zsidókkal a fedélzetén indult a semleges török földre). Pertev evki Kantemir 1939 és 1942, Abdüllah Birden pedig 1942 és 1944 között volt fõkonzul Budapesten. Õk adták ki a vízumot a menekülõ zsidó családoknak. Necdet Kent Marseilles-ben dolgozott.

Harry Ojalvo szerint ez a fõkonzul tette a legtöbbet az európai zsidóság mentéséért. Az elfogott zsidókkal együtt ment a koncentrációs táborba, ott intézte dolgaikat. Addig szervezkedett, ügyködött, korrumpált, míg sokukat ki tudta szabadítani. Gyakran volt Raoul Wallenberg munkatársa a mentési akciókban, ugyanis Wallenberg általa tudta Törökországba tovább küldeni – ha csak átmeneti megoldásként is – a menekülteket. Adnan Saygun, akinek neve Magyarországon, zeneszeretõ körökben, Bartók Bélával való munkatársi, baráti viszonya miatt közismert, nemcsak felesége, Szalay Irén (Nilüfer Hanim) családját mentette meg az üldöztetéstõl, de mint befolyásos személyiség mindent megtett a Törökországba menekült magyar zsidó családok sorsának enyhítéséért. A történet folytatódik. 1996 nyarán a Köztársasági Levéltárban (Cumhuriyet Arivi) kutattam, és visszagondoltam a szefárd leszármazott Harry Ojalvo úrra, aki mint mondotta, az Oszmán Birodalomban, s késõbb Török Köztársaságban sem volt jellemzõ az antiszemitizmus. Az 1940-es években Isztambulba rongyosan, betegen, kiéhezve érkezett magyar zsidó értelmiségiek munkát kaptak az isztambuli, ankarai egyetemeken, bankokban, a vasútnál, nagy állami vállalatoknál. Évente hosszabbították meg szerzõdésüket, amíg sorsuk rendezõdött. Közülük egyet szeretnék kiemelni: az európai hírû hisztológus, Péterfi Tibor (1883-1953) aktáját. „Az Isztambuli Egyetem Orvostudományi Kar Szövettani Tanszékére kinevezett, a Koppenhágai Egyetem volt tanára, a magyar állampolgárságú, zsidó származású Péterfi és zsidó édesanyja a Minisztertanács 1938. augusztus 9-én kelt 219498-as számú határozata értelmében Törökországba jöhet. Nevezett kinevezése az Oktatásügyi Minisztérium 1939. február 25-én kelt 41028/812-es számú határozata értelmében, továbbá a Belügyminisztérium 1939. március 9-én kelt 11944-es számú határozata értelmében a Végrehajtó Bizottság 1939. március 14-i ülésén aláíratott. Ismet Inönü, köztársasági elnök” A német zsidóság megírta törökországi emlékeit. Fritz Neumark könyvét (Zuflucht am Bosporus) a Törökországba menekült német tudósok, politikusok és mûvészek 1933-1953 közötti sorsát tárja fel. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a magyar zsidók többsége leginkább német vállalkozóknál és üzletembereknél nyert alkalmazást. Közülük egyébként számosan németországi, vagy svájci mûszaki egyetemeken szereztek diplomát. A török köztársaságnak azonban nemcsak mûszaki emberekre volt szüksége. A könyv szerint magyar volt Schwarz András Bertalan, aki Neumark profeszszor úrnak a jogi karon volt kollégája. Schwarz a római jog és polgári jog professzora volt az isztambuli egyetemen.

Schwarz professzor a háború után a Freiburgi Egyetemen dolgozott vendég tanárként, ott is halt meg. Az ugyancsak magyarországi születésû Schwartz Fülöp patológus volt. Kifogyhatatlan energiával dolgozott, kiváló humorú, csipkelõdõ kedvû emberként némely kollégáját sikerült magára haragítania. 1954-ben hagyta el Törökországot, Amerikába távozott; 1977-ben hunyt el. Licco (Liko) Amar (1891., Budapest-1959., Freiburg). 1933 elõtt évekig Frankfurtban dolgozott. Törökország szerte virtuóz zenészként ismerték, 1935-tõl Ankarában a zeneakadémián tanított, a modern zene híve és propagálója volt. Hírneves tanítványai ma is áldják törökországi tevékenységét – a világhíressé vált Suna Kan, és az ugyancsak nagyhírû Ayla Erduran, aki egyúttal a szintén zsidó származású aradi Berger Károly (Ömer Baki) tanítványa is volt. A nagy mûveltségû hegedûtanár elhagyta Törökországot, Németországban, Freiburgban telepedett meg. Fiatalon halt meg német földön. Érdekes, hogy a németek török hegedûmûvészként tartották számon. Neumark tanár úr baráti társaságához tartozott Bauer úr is, a menekült fakereskedõ. Késõbb elhagyta Isztambult, a társaság legnagyobb bánatára. Elbûvölõ feleségével, Mária asszonnyal együtt, az elegáns Kadiköybõl Anatóliába költöztek. Ferdi von Statzer, bécsi születésû magyar zenész, hatalmas sikereket aratott Isztambulban. Elsõ felesége, Beddia Muvahhit, korának leghíresebb török színésznõje volt. Második felesége, a zsidó származású, budapesti Székely Lili zenész, pedagógus. Ferdi von Statzer Budapesten halt meg szívrohamban, amikor felesége szülõvárosát felkeresték. Ferdi Bey Törökország-szerte bécsi és pesti operettekben aratott fergeteges sikert. (A két világháború között hemzsegtek Törökországban a magyar zenészek, nõi zenekarok arattak viharos sikert. Lily Satzer sem hagyta el Törökországot, haláláig tanított az isztambuli Wolf Béla, aki – mint utóbb kiderült – az angol titkosszolgálat hírszerzõje volt. Nem pénzért tette, amit tett. A háború után az angolok kitüntették – egy értékes órát kapott. Ennyit Fritz Neumark könyvérõl.

MELLÉKLET (1966-ban az ankarai Köztársasági Levéltárban számos olyan dokumentumot találtam, amelyek a magyar zsidóság törökországi jelenlétét tanúsítják, 1938-tól a világháború végéig. Az adattárban található iratok a török állami szolgálatba lépett magyar zsidóknak, illetve a menekülni kényszerült zsidó családoknak kiadott vizumokat, tartózkodási- és munkavállalási-engedélyeket tartalmazzák. A Török Köztársaság Miniszertanácsa határozatainak számait és keltezéseit adom meg.)

1938. 02. 15. German Lorenz, az Izmiti Cellulózgyár hivatalnoka. (A gyárban sok magyar dolgozott kisebb-nagyobb beosztásban.) 1938. 07. 14. Fekete István, mérnök, a Török Államvasutak alkalmazottja. 1939. 02. 13. Gut Herz Herman, a Gazdasági Minisztérium fõtanácsosa. 1939. 07. 23. Strausz Aurél mérnök, Karadeniz Ereglisi, Subasi-bánya alkalmazottja. 1939. 08. 05. Sungar Géza, a Török-Magyar Kereskedelmi Kamara igazgatója. 1939. Klopstok Dip Hugo, Kazier Ferenc József és Salamon József, az Eskiehiri Repülõiskola szakembere. 1940. 02. 12. Förstner László mérnök, Mersinben a Bessemann-Kühneman Vállalat alkalmazottja. 1940. 03. 04. Szabó Béla, a Vacuum Oil törökországi igazgatója. 1940. 05. 06. Dr. Makai Oszkár, a Crédit de Budapest Bank igazgatója Törökországba emigrál. 1940. 06. 19. Gros Károly elektromérnök, Konyában az erõmû és a vízmû szolgálatába áll. (Itt számos magyar szakember dolgozott az építkezésen.) 1940. 07. 30. Strasser Ottó, a Chinoin igazgató-helyettese Törökországba menekül. 1940. 08. 10. Mautner Armand elektromérnök, az Ergani Rézbányák alkalmazásába áll. 1940. 08. 10. Alpár Gitta énekesnõ. (Irakon át török vízummal Új-Zélandra távozott.) 4083., 1940. 09. 10. Nadler Fülöpnek és Kõváry Lászlónak vízum kiadása, hogy Palesztinába távozzanak. 1940. 11. 10. Schaeffer János és felesége, Kertész Magdolna, valamint Gara Tibor Tamás Irakon át, török segítséggel, Ausztráliába költöznek. 1940. 11. 11. Lukács László, az Angol-Magyar Bank igazgatója Törökországba érkezett. 1940. 11. 17. Krauss Móric cukorgyáros és felesége, Sabetka Bigeli, török vízummal Palesztinába mentek. 4675., 1940. 12. 17. A román állampolgárságú magyar zsidó Krausz Móricnak és feleségének Palesztinába tranzitvízum kiadása. 4703., 1940. 12. 18. Tranzit vízum kiadása 4687 zsidó származású idegen állampolgárnak, akik Lengyelországból, Romániából, Magyarországról, Jugoszláviából, Spanyolországból, Csehszlovákiából, Hollandiából, Franciaországból és Németországból érkeztek. 89., 1941. 01. 24. Az Etibanknál, az építési szerviznél dolgozó Reich András munkavállalási engedélye 1941 végéig meghosszabbítva. 1710., 1941. 10. 11. A magyarországi Weiss Manfréd cége és a Sümerbank közötti szerzõdések elintézése végett Tánczos Lászlónak vízum kiadása. 1942. Vágó István a Pamutfeldolgozó szakembere. 1943. 02. 03. Heinzelmann János, az ankarai állami konzervatórium tanára. 1943. 04. 02. Bíró György, a török államvasutak alkalmazottja. 1943. 11. 11. Erdõs István, az Izmiti Papírgyár alkalmazottja. 1943. 11. 19. Tánczos László, a Sümerbank alkalmazottja. 1943. 11. 25. Hirsch Mihály, az ankarai sörgyár vezetõje. 1944. 07. 04. Neumann György elektromérnök az Eregli Szénbányák alkalmazásába áll. 1944. 10. 11. Lendvai Dezsõ, elektromérnök (a Tungsram-tól került ki Törökországba.) 1944. 12. 06. Rónai György mérnök a török államvasutak alkalmazásába áll. Végezetül ide kivánkozik még a híres-hírhedt hollywoodi filmcsillag, Gábor Zsazsa neve is, aki török diplomata férje révén menekült meg és hagyhatta el Magyarországot. De mint emlékirataiból kiderül, Törökországot csupán ugródeszkának tartotta a maga számára, s elsõ férjérõl sem írt éppen kíméletesen a könyvében.
T. NYIRI MÁRIA

Aranyszarv – „Isztambulban kevesebben tudnak németül, mint Berlinben törökül.”

bogazIsztambulban kevesebben tudnak németül, mint Berlinben törökül. Viszont a lényeg már Berlinben megtanulható. Kesmír panitoja dzsalmiba! Kiragasztottam térképét a falra. Az egyetlen város az egész világon, ahol a 111-es busz kontinenseket köt össze. Kétszáz évvel ezelõtt még nem volt 111-es viszonylat, a szót sem ismerték. Byron lord szabályos gyorsúszással szelte át az Aranyszarv-öbölt: két óra húsz perc alatt érte el Ázsia partjait. Csak mi tudjuk, hogy romantikus átkelésének szépséghibája: szerelme hamis szüzességet esküdött neki.

Vagy ezt én találtam ki? Az utazás lázában égtem napokon át, mígnem egy betegség áthúzta terveimet. Állapotom súlyosabbra fordult, amikor kiderült, nem utazhatom. Mohamed bosszúja, gondoltam, kellett nekem félreérthetõen nyilatkoznom. De hát a zsidó Mózes is renegát volt, ráadásul embert ölt, mielõtt Jehova kiválasztotta volna… Feküdtem az ágyon. A kékbe veszõ hegyek egyre közelebb jöttek, és az enyészõ szürkeség élénk színekre váltott. Utazás az elmaradt utazásért cserébe? Utazás a mámor állapotában, altató- és kábítótablettákkal, utazás a fájdalom késhegyei között? Leértékelt áruk üzlete. Olyan vidék, ahol minden a lehetõ legnagyszerûbb, de valami mégis hibádzik. Kis lyuk, parányi csupán, néhány öltéssel bestoppolható, csak tudd, hogy hol rejlik; másképp felfut a szem, elbomlik az anyag, tönkremegy a szerkezet. Feküdtem az ágyon, és minden tökéletesnek látszott. A nõvérkék csodálatos teremtések, arany pontocska ragyog az orrcimpájukban. Az egyik elkezdi, bekopog az ékszerészhez, aki egyben belövõvel is rendelkezik, illetve bekopog a belövõhöz, aki egyben aranyos ékszerekkel bír, aztán futótûzként terjed a divat, mint a szóbeszéd. Utazás a mesék birodalmába. Hófehérke és a hét törpe? Egyedi változata egy horrorisztikus történetnek. Heten sorakoztak fel ágyam mellett suhogó, kék gumiköpenyben. Hosszú acélkábelekkel birkózni kezdtek, miközben velem nem törõdtek. Pedig én is megvívtam a rám tekeredõ kábelhurkokkal. Ennek, mármint tusakodásomnak látványa bárkit lefegyverezett volna, a heteket azonban hidegen hagyta: részvéttelenül veszõdtek saját huzalaikkal. Kicsoda Hófehérke? Azon már nem is töprengtem, hogy ágyam rajta van-e a „mesék térképén”. Nem töprengtem, viszont eszembe jutott, hogy töprenghetnék. Mert ha nem kerülök fel a térképre, megszûnök létezni! Az interneten folyamatosan követhetõek az átalakulások. A Schillerstrasse sarkán elsõbbséget adó autót jelképezõ piros téglalap a következõ percben a Weimarerstrassén van (az utcát jelképezõ vonalon). De nem akarok ebbe belebonyolódni, mert a térképkészítõk paradoxonjainak száma nem ismer határt, egyszóval végtelen. A nõvérkék gömbölyded formái gömbölydedebbek nem is lehetnének, viszont némi kutakodás után mindenki tükrén kifehéredik egy folt.

Jolanda, a legszebb nõvér, talán õ az egyetlen kivétel. Kedvessége nem ismer határt. Belép a kórterembe, és az ablak melletti ágy lakója, aki egy SS-tisztet játszó német filmszínészre emlékeztet, akár õ is lehetne, csak már megöregedett, és most valami baja van, szóval, amikor Jolanda bejön, Herr Schimek orrfacsaróan árasztja magából az Axe-illatot. Ez az a dezodor, amitõl a reklámokban feláll a nõk hátán a szõr. Herr Schimek már hajnalban felkelt, zuhanyozott, borotválkozott, fogat mosott. Ami nem kis erõfeszítésébe került, úgyhogy erõfeszítésének nyögései között szinte elhalt a boldog füttyszó, amivel a kezdõdõ napot köszöntötte, akár az énekesmadarak. Látomások az éj árkaiban, amelyek futóárokszerûen átnyúlnak a reggel országába is! Az árkok mélyén még maradt a látomásokból, csatakos lovak alélt horkanásaival fel-felütik fejüket. Jolanda személye átragyog a fénytelenségen, betemetõdnek az árkok, fény gyullad a parányi kórteremben, és hûs folyadék ömlik szét ereimben. Jolanda, az angyal. A lehetõ legkékebb ez a reggel. Halkan, zümmögve gördül föl a redõny. Széles és bõvizû fényfolyam érkezik az ég felõl, majd deltaként kiszélesedve ömlik a város légöblébe, vakító hullámzással. A háztetõkön még sûrû, hószerû pára, aztán hirtelen mindent beragyog az örömhír: új nap köszöntött rátok, emberek! Fritz illatosan fekszik ágyában, vigyázzállásban, tenyerét a varrásra szorítva: vasalt pizsamáit naponta szállítja a felesége. De Jolanda csak velem törõdik. Gyöngéd, készséges és adakozó, mintha egyetlen pillantásomra kinyílt volna szívében a szerelemvirág. Büdös vagyok, csatakos és romlott, de õ mosolyogva hajol fölém, lehúzza rólam a takarót, és vidám szavakkal serkent, nyomás kispajtás, nyomás a fürdõbe. És hiába tiltakoznék. Velem jön, kioldja a madzagokat, hogy lehulljon rólam a hálóing, amelyre azt mondja: szexi kis darab!

Láthatóan lenyûgözi saját gyöngédsége, és ez tovább sarkallja. Folyton kérdezgeti, mi volna jó nekem, hogyan állítsa be a zuhany csapját, hol dörzsölgessen szappanlével, mondjam. A dörzskendõt a kezére húzva lép a zuhany elé, nem törõdik a ráspriccelõ vízzel, csak mosolyog és mosolyog. Az élet egyre szebb, mint egy színesedõ szappanbuborék. Erõtlenül hagyom, hadd illessen, hadd matasson, hadd gyógyítson; csak tenyeremet emelem szégyenlõsen szemem elé. Már nem is élek, mert nem él az, aki ezt átéli. Arra a napra Jolanda lett megfigyelésem tárgya, az angyal a város fölött, akirõl ki kell derítenem, hogy vajon hamis szárnyakat hord-e õ is, és a leleplezõdések éjjelén, a végítélet napján mindene átalakul-e. Nincs hatalmam. Az ég alattvalója vagyok én is. Mindenkinél hibádzik valami. Amikor bejönnek hozzám, ki azért, hogy vért vegyen, ki a lázamat méri, ki a vérnyomásomat, ki a teámat hozza, és kíváncsi, nem enném-e valamit, a kedvesség mögött látom a szemembe tolakvó szépséghibát. Az arcon egy pörke, piros folt a nyakon, feles hurka a tokán, szõrszálacska a szemöldök szögletében. És így tovább. Jolanda viszont, akárhányszor bejön, sem szavaiban, sem mozdulataiban nyoma sincs a repedésnek, a csorbaságnak, még csak helye sincs hasonlónak. Aztán hazament. Éjszaka megteltem képzeletem termékeivel, sziporkázó köröcskékkel és téglalapokkal, idomokkal és síkokkal, azok kölcsönhatásából és metszeteibõl származó újabb síkokkal, a legbonyolultabb, olykor nem-euklidészi rajzokkal. Reggel már egyedül mosakodtam, de persze Jolanda emlékével. Késõbb az ablakhoz ültem, figyeltem, ahogy színes kerékpárok szaladgálnak alattam, és valahányszor betért egy autó a fákkal szegélyezett parkolóba, azt lestem, vajon nem Jolanda száll-e ki belõle, hogy a naptól vöröslõ haját megrázva, fölpillantson messzi ablakom felé, és rengõ mellekkel siessen be az épületbe. Kevéske hatalmat adj, Istenem, vagy legalább gyorsabban múljon az idõ. Apró elfoglaltságaim között szerét ejtettem, hogy a szobatelefon török nyelvû ismertetõjét áttanulmányozzam, majd az endoszkópiai beavatkozás kockázatára figyelmeztetõ információs lapot is, szemfülesen megjegyezve néhány újabb török szót, mint amilyen a köstüly, libemik, hamagür. Ám legkedvesebb foglalatosságom a vizelet ellenõrzése maradt, erre Jolanda külön megkért. Az élet kútjába nézek, tisztasága az élet szépségét jelenti, zavara a sötétség odvát. Konkrétabban? Ezüsttel kevert arany, komló és orbáncfû tea, az illata õszibaracké; sõt, csobogása is jellegzetes, ahogy feledve az ólmos álmok zavarosságát, üdén pezseg már: ez a boldog állapot. Oda kell eljutnom! Ha leszálltam a poklok tárnájába, a visszatérés megkönnyebbüléssel jár, ellenben az ilyenkor szokásos mámor ne lazítsa figyelmemet. Habár nem emlékszem semmire, a képek mégiscsak koponyámban vannak. Szörnyû képek azok! Egyszerre legyek a jó és a rossz ismerõje.

Egyszerre lássam a múltat és a jövõt, lássak a fényben és a sötétségben. Konkrétabban? Hajoljak figyelmesen a sugár fölé, nyitott szemmel, nyitott füllel, nyitott orral… Jegyezzek meg mindent. Rendben, kispajtás?! És lassan eljött a másnap, azaz a harmadnap. A rendes kerékvágásban ébredtem, enyhe merevedésemet egy felidézhetetlenül bonyodalmas álom okozta. Kedvem lett volna álomnaplót vezetni, és átadni Jolandának, igen, neki még a leírhatatlant is le tudtam volna írni. Hátha elolvassa, és gyönyörû kis kulcsokkal rajzolja tele a margót… Már messzirõl felismertem lépteit… A kilincs ujjongott tenyerének érintésétõl… Kitárta az ajtót, és bejött hozzám… Aztán megkérdezte, jól vagyok-e, és meg se várva válaszomat, mosolyogva közölte, délben hazamehetek. Ennyit mondott, és máris lépett tovább Herr Fritz Schimekhez, akinek fülébe súgta, hogy holnap eljõ a nagy nap, asztalra fektetik, és belekukucskálnak a szívébe is. Jól láttam, hogy csókot lehelt a gestapós fülcimpájára? Óh, ebben a tökéletes mozdulatban, amelytõl Fritz arca kisimult, és szemének fehérje felragyogott, ledobva sárgás, véreres leplét, ebben a csókban mégiscsak ráláttam valamire, ami áthasította a tökéletesség burkát. Miképpen lord Byron az alkonyatban fürdõ Aranyszarv-öbölt… Írnom kell Jolanda csókjáról, persze nem sokat, mert lélekjelenléttel nem bírnám sokáig; nem vagyok jól. Talán néhány mondatot, mégis. A tökéletesség félreértés volt, mégis magával ragadott. Nem volt igaz semmi sem. Csak a vágyak idõ elõtti beteljesülésére törekvõ képzelet, a mámor szárított élesztõjével beoltott képzelet tette azzá. Igen, így élek, dagadó képzeletem járataiban, titokzatos utazások papírkulisszái között. Kiteregetett térképek fölött, Istenem… Képzeletben is csak lord Byron bírok lenni, aki szintén papírmasék között élt, a nagyszerû emlékezet disneylandes csodái felé csapkodva délceg karjaival.
GRECSÓ KRISZTIÁN – Élet és Irodalom

Ankara lazít a szoros amerikai szövetségen

turkordu1Sajátos játszmába kezdett Törökország. Igazolják ezt az észak-iraki kurdok elleni egyre erőteljesebb és gyakoribb fellépésektől a grúz–orosz konfliktus idején mutatott látványos, a Moszkvához fűződő szálak erősségét jelző visszafogottságon át az örmény nyitásig. Eközben a rugalmas elszakadás jeleit látva egyre nyilvánvalóbb, hogy a szoros amerikai–török szövetség lazulóban van. Ha valaki kételkedett a NATO nyújtotta kollektív védelem hatékonyságában, vagyis abban, hogy az északatlanti szervezet támadás esetén meg akarja és képes is megvédeni bármelyik tagját, a múlt heti budapesti védelmi miniszteri találkozó aligha állította helyre a bizalmát. A NATO a válság egyértelmű jeleit mutatja.

Az Európa és az Egyesült Államok között húzódó hagyományos választóvonal mellett egyre újabbak keletkeznek. Így a vonakodó „régi Európa”, valamint a nosztalgiából, gazdasági előnyök reményében vagy éppenséggel zsarolásnak engedő és a terrorizmus elleni harcba katonáit egyre nagyobb számban idegenbe küldő „új Európa” között, vagy az Amerika meghosszabbított kezeként Európát bomlasztó Nagy-Britannia, s vele szemben az egyetlen önálló atomütőerővel rendelkező és egyre ambiciózusabb franciák, a sodródó Németország, a két hatalmas szomszédjától egyformán rettegő, s távoli „pártfogója”, Washington védőszárnyai alá búvó Lengyelország között stb. Hol helyezkedik el ebben az egyre szövevényesebbé váló rendszerben a NATO második legnépesebb hadseregével rendelkező Törökország? Egy-két évvel ezelőtt még egyértelmű lett volna a válasz: természetesen Amerika oldalán. Manapság ez egyre kevésbé látszik biztosnak. Látványos szakításról persze szó sincs, a rugalmas elszakadás jelei azonban egyre szembeötlőbbek, olyannyira, hogy már Washingtonból is látszanak. A tehetetlenségi nyomaték teszi-e, vagy a lengyelekéhez hasonló helyzet, hogy miután Iránnal és Oroszországgal is haragban van, az éberségre intő jelek ellenére ragaszkodik a kettő között elterülő Törökországhoz? Az Oroszországot megkerülő olaj- és gázvezetékek építésére vonatkozó elképzeléseknek szinte egytől egyig Törökország a kedvezményezettje. A Grúziában történtek az e vezetékek kiindulási pontjául szolgáló közép-ázsiai országokat már ráébresztették, hogy abból a kelet–nyugati folyosóból, amelynek megvalósulásában, mint gazdasági fejlődésük zálogában a kilencvenes évek eleje óta bíztak, nem lesz semmi. A kemény grúziai orosz fellépésre adott európai választ enyhének találták. Amerika magatartása is engedékenyebb volt az általuk elvártnál, amit gyengeségnek értékeltek, néhányan közülük azonban – mint például Azerbajdzsán és Grúzia – Törökország ambivalens viselkedését tartották a legkiábrándítóbbnak. Tbiliszi több támogatást remélt, jóllehet számára is világos, hogy Törökországot egyre szorosabb szálak fűzik Moszkvához. Ám, hogy ilyen kiélezett helyzetben is Oroszország barátsága lesz számára a fontosabb, arra nem számítottak.

Azerbajdzsánban régi sebeket tépett fel Abdullah Gül török államfő örményországi látogatása is. Nemcsak azért, mert az örmény elnök személyében olyasvalakivel parolázott, akit Bakuban az azeri– örmény háborúban elkövetett, a srebrenicaihoz hasonló népirtásban tartanak vétkesnek, hanem a kaukázusi stabilitási és együttműködési platform ötlete miatt is. Az a tény, hogy ezt az orosz vezetéssel létrehozandó szervezetet éppen Törökország ajánlja fel a kaukázusi országoknak biztonságérzetük fokozására, Bakuban nagyon emlékeztet az 1920-as évekbeli helyzetre, amikor Ankara tétlenül nézte, hogy Azerbajdzsánt a Szovjetunió bekebelezze. Törökország a kaukázusi török népek iránta érzett bizalmát, hozzájuk fűződő kapcsolatait gazdasági téren és az őt a nyugati világhoz kapcsoló katonai szervezetben, a NATO-ban is jól kamatoztatta, most ugyanezeket az országokat tálcán kínálja fel Oroszországnak? Nem kevésbé érdekes a kurdokkal szemben kiújult harciassága. A vezérétől, a török börtönben sínylődő Abdullah Öcalantól megfosztott Kurd Munkapárt (PKK) jelentősen megszelídült, az EU-ban már le is került a terrorista szervezetek listájáról. Az utóbbi időben csak katonai célpontokat támad Törökországban, sőt, felajánlotta, hogy követeléseiről, amelyek a szó „modern” értelmében vett terrorista szervezetekéitől eltekintve helyi jellegűek, és a kurd kisebbség jogaira vonatkoznak, tárgyaljanak. Az észak-iraki regionális kurd vezetés hasonlóképpen hajlandó lenne asztalhoz ülni, hogy eszmét cseréljen a török vádakról, miszerint a kurd lázadók az ő oltalmuk alatt gyűjtenek erőt délkelet-törökországi célpontok elleni támadásra. Ankarának azonban mintha kifejezetten szüksége volna egy határon átnyúló konfliktusra! Nem hajlandó a párbeszédre egyikükkel sem, hanem az Egyesült Államok hallgatólagos beleegyezése és kiadós fegyverszállításai mellett (főként a légierő és a flotta fejlesztésére) folytatja a maga modern háborúját e sajátosan nemzetközinek tekintett terrorizmus ellen. A török parlament a közben további egy évre meghoszszabbította a hadsereg mandátumát, hogy Észak-Irakba behatolva csapást mérjenek a kurd lázadókra. A Pentagon talán elgondolkodhatna azon, helyes-e az állítólag atomfegyver birtoklására törő Iránnal, a Nyugat iránt nem éppen barátságos, de még kiváró Szíriával és a kívül-belül bizonytalan helyzetű Izraellel a szomszédságban közel-keleti politikájának súlyponti országává ezt a Törökországot tenni.
Kovács Mária – Magyar Nemzet

Fehér Klára: Négyen meg a béka

negyenTIZENHETEDIK FEJEZET Két kislány titka

Este kilenckor Jutka úgy érezte, mintha a Béka mindig is náluk lett volna. Hát ki hinné el, hogy ennyi izgalmas esemény belefér egyetlen napba? Hogy ma délelõtt találkozott a lányokkal a vasútállomáson, ma délelõtt csókolta meg Éva néni, ma motoroztak a viharban, és ma este kapták az óriási kosár barackot ajándékba! Amikor a vihar után partot értek, az ismeretlen fiú egyfolytában nyöszörgött és csuklott. Éppen elég vizet nyelt szegény. Lefektették, a szívét dörzsölték, sósborszeszt szagoltattak vele, teát fõztek neki, végül rásegítették Kari jobbik száraz tréningruháját. – Jobban vagy? – kérdezte Palkó. – Jo… jobban… – Keresni fognak a szüleid. – I… igen. – Hogy hívnak? – Csenki József. – Idevalósi vagy? – Idevalósi. A téeszben dolgozik az apám.

Kari átszaladt a szomszéd üdülõbe, megkérte, hogy telefonálhasson a téesz irodájába. Megmondta, hogy kimentették a Balatonból Csenki Jóskát, jól van, de nagyon gyenge, jöjjenek érte. Egy óra múlva oldalkocsis motorbicikli állt meg a tábor elõtt. Egy fiatal férfi ugrott le róla, és futva jött a sátrakhoz. – Jó napot kívánok… Maguk húzták ki az öcsémet? – kérdezte izgatottan, de a válaszra nem került sor, mert meglátta Csenki Jóskát, aki nagyon sápadtan és nagyon szerényen ült az asztal mellett. – Nahát, te gézengúz! Megérdemelnéd, hogy a füledet kitépjem. Ugye, hányszor megmondtam, hogy ne ússz be olyan mélyen a Balatonba! Mert mindig virtuskodik, egyszer csónakot bérel, egyszer meg a híres barátaival Tihanyba akar átúszni. Mindig mondtam, hogy egyszer ráfizetsz. Gyere csak haza, majd ad neked apád, ne félj. Csenki Jóska, aki olyan jókedvûen szemtelenkedett délután, most ki se merte nyitni a száját. – Hát két nyaklevest kétségtelenül megérdemel a fiatalúr – mondta Palkó búcsúzóul -, de azért most már ne bántsák… Elég büntetés neki az ijedség meg a néhány liter, amit lenyelt. – A viharban csónakáztál, mi, te jófajta? Na gyere, ülj a motorra. Viszlek hazafelé. Maguknak meg nagyon szépen köszönöm… A fiatalember kezet fogott Palkóval, Karival, a két lánnyal, de még külön Öcsivel is. A motorbicikli elrobogott, a hõs életmentõk pedig hozzáláttak a megrongált kikötõ és a kerítés rendbehozásához. Szerencsére nem volt olyan nagy a baj, mint ahogy elsõ ijedtségükben látták. Egy óra alatt felépítették a csónakkikötõ gátját, este hat órára pedig már a kerítés is készen állt. A leszakadt spárgákat megerõsítették, kifeszítették, a kihullott botokat visszadugták a földbe. A hajnalkahajtások még olyan alacsonyak voltak, hogy azokat nem tépte le a szél. Hajlongtak a viharban, mint a fû, csak az esõ vert le néhány gyenge levelet. De amennyit ártott nekik a vihar, annyit használt is. A langyos, meleg esõben növésnek indultak. Öcsi határozottan állította, hogy dél óta legalább tíz centit nõttek. És ma történt az is, hogy levelet írtak a Jó Barátoknak. Kettõs borítékba teszik a levelet, a külsõ borítékra azt írják: „Idõsebb Bartal Károly, Budapest”, a belsõ borítékra pedig azt, hogy „Jó Barátok”. Egyszóval leültek, hogy levelet írjanak a Jó Barátoknak. Béka az asztalnál állt, és kíváncsian várta, hogy mit fognak most csinálni. – Tudod, Béka – magyarázta Öcsi -, mi kaptunk anyukáéktól egy csomagot, de nem azt írták feladónak, hogy Bartal Károly, hanem azt, hogy Jó Barátok és azt írták, hogy legyünk Bölcs Nya… Öcsi itt ijedten elhallgatott. – Mik legyünk? – kérdezte a Béka kíváncsian. – Ez a titok – mondta Öcsi -, amit nem akarunk neked megmondani. – Öcsi, te már megint szamárságokat beszélsz – mérgelõdött Kari. – Semmiféle titkunk sincs, a Béka nagyon rendes gyerek, igazán kár, hogy lánynak született. – Mi a bajod a lányokkal? – kérdezte a Béka. – Irigykedik – mondta Jutka. – Nálunk az osztályban tizenöt lány van, és Karinak meg a barátainak egész évben járt a szája, hogy a lányok milyen buták, a lányok nem értik a matematikát, a lányok ügyetlenek, és végül az osztályban négyen lettek kitûnõrendûek, és abból három lány. Kari pedig hármast hozott haza irodalomból… –

Könnyû a lányoknak kitûnõnek lenni… ha rossz jegyet kapnak, akkor elkezdenek bõgni, hogy a tanárok megsajnálják õket. És mit csinálnak a politechnikán? „Kari édes, légy szíves, segíts rajzolni… Kari, mutasd meg, hogy kell fogni a lombfûrészt…” – Úgy kell neked – mondta Jutka -, énnekem sohasem segítettél a rajzban, de Tóth Katinak igen. – Mert Tóth Kati a szerelme! – vihogott Öcsi. Kari vérvörösen ugrott fel, és vészjóslóan közeledett Öcsihez. – Mit mondtál? – Igenis a szerelmed, igenis a szerelmed, még verset is írtál hozzá: * Tóth Katalinhoz, írta Bartal Károly. o Kis Katikám angyalom, mért szeretlek oly nagyon, miért van, hogy lecke helyett százszor leírom a neved. – Hallgass, Öcsi! – Igenis, te írtad, és most letagadod. És azért vagy mérges a lányokra, mert hiába írtad meg egész évben a Kati számtanját, mégis a Morvai Lacival járt korcsolyázni. Kari Öcsinek ugrott. Megtépázta az öcskös fülét. – Nem szégyelled magad? A kisebbet bántani? – jajgatott Öcsi, azzal orvul kinyújtotta a lábát úgy, hogy Kari majdnem átbukfencezett rajta. – Hólyag! – legyintett Kari. – De úgy kell nekem, ha pockokkal jövök nyaralni. – Miért, hová mehettél volna máshová? – mérgelõdött Jutka. – Most már elég legyen – mondta Palkó, aki eddig csendesen hallgatta a veszekedést. – Ha készen lesz a magnetofonom, beállítom az asztalotok alá, hadd vegye fel, milyen szamárságokon tudtok veszekedni, és aztán majd lejátszom nektek. Fogadjunk, hogy azt se tudjátok már, hogy kezdõdött ez a veszekedés. A gyerekek egymásra néztek, és nevettek. Igazán senki se tudta, hogy min vesztek össze. Csak Jutka húzta fel az orrát: – Mert mindig a lányokat bántják. – Ó, hadd bántsák, nem kell vele törõdni – mondta a Béka. – Az én legjobb barátnõm mesélte, hogy amikor õ született, akkor a dédapja, aki már akkor kilencvennyolc éves volt, kinn állt a házuk elõtt, és a szomszédoknak, akik kérdezték, hogy megszületett-e már a kisgyerek, jajgatva azt mondta, hogy dehogy gyerek az, csak lány… – Ki a te legjobb barátnõd? – kérdezte Jutka. – Fatime. – Kicsoda? – álmélkodott Öcsi. – Ilyen nevet csak az Ezeregyéjszakában olvastam. – Fatime török – mondta erre a Béka. – A nagymamája még fátylat hord, de a mamája már nem, mert a mamája tanítónõ Balcsikban. – Te jártál Balcsikban? – csodálkozott Palkó. – Hol van az? – kérdezte Kari. – Bulgáriában – felelte a Béka helyett Palkó. – A Fekete-tenger partján, közel Várnához. – Ott – bólintott rá a Béka. – De akkor ott bolgárok laknak, nem törökök! – mondta Öcsi. – Törökök is. Még külön mecsetjük is van, és külön iskolájuk. Fatime is a török iskolába jár. – És õ hord fátylat? – kérdezte Jutka. – Nem, dehogy.

Fatime úttörõ. – És hogyan beszéltetek? – Hát – kézzel-lábbal. De én egy kicsit megtanultam bolgárul is meg törökül is. – Mondjál valamit – kérlelte Öcsi. – Hát bolgárul kérem, az „molja”, köszönöm, az „blagodarja”, jó napot, az „dobar den”, tenger, az „more”. – Majdnem olyan, mint oroszul – mondta Jutka. – A bolgár is szláv nyelv – magyarázta Palkó. – Mondjál törökül is valamit! – kérte Kari. – Bir, iki, ücs, dört… – Bir, iki, ücs, dört – visszhangozta Öcsi. – És mi az? – Találd ki. – Hát az, hogy „jó napot kívánok”. – Nem. – „Szép idõ van”? – Az sem. – Akkor nem tudom. – Azt jelenti, hogy egy, kettõ, három, négy. És „kücsük csodzsuk” azt jelenti, hogy kisgyerek, és „kaikcsi” azt jelenti, hogy csónakos… – Kücsük csodzsuk kaikcsi, kücsük csodzsuk kaikcsi – üvöltött Öcsi. – Tudok törökül! Palkó megvárta, amíg Öcsi abbahagyja a kiabálást, és szelíden megkérdezte: – Tisztelt Bölcs Nyaralók, ma sem írunk a Jó Barátoknak? – Dehogynem! – kiáltott Kari. – Közben eszembe jutott, hogy min kezdõdött a veszekedés… hát el akartuk magyarázni Békának a csomagot és az Okos Nyaralást. – A motorcsónak az a Száguldó, és mi azzal kutatjuk az Ismeretlen Partokat – mondta Öcsi. – Rajzolunk és kamillateát gyûjtünk, és megmentettem egy autóbuszt. – Mondd, Béka, te érted ezt? – Egy szót se – felelte készségesen Béka. Öcsi már kezdte volna újra a magyarázatot, de ekkor megérkezett a barack. Ugyanaz az oldalkocsis motorkerékpár érkezett vissza, amelyiken Csenki Jóskát elvitte a bátyja. De most egy idõsebb ember ült rajta. Odajött a gyerekekhez, köszönt, kezet fogott Palkóval, és azt mondta: – Csenki Jóska édesapja vagyok. A fiam elmondta, hogyan mentették ki a vízbõl. Azért jöttem, hogy megköszönjem maguknak, amit tettek. A feleségem azt üzeni, hogy jöjjenek el hozzánk vasárnap egy kis csirkepaprikásra. Meg aztán, ha érdekelné magukat a gazdaságunk, a fiam szívesen megmutatná. – Köszönjük szépen. Tessék leülni nálunk – mondta Palkó, és Kari már hozta is az egyetlen összecsukható széket. – Köszönöm, az álmukat már csakugyan nem viszem el – felelte Csenki bácsi és leült. – A bácsi ilyenben hisz? – kérdezte Öcsi. – Milyenben, kisöcsém? – Hogy aki nem ül le, az elviszi az álmot. – Hát persze hogy hiszek! – nevetett ravaszul a vendég. – Pedig az nem igaz, csak babona – világosította fel Öcsi. – És a babonát nem kell elhinni? – Nem bizony – mondta Öcsi bölcsen. – Nem tetszett tanulni az iskolában, hogy a babona az nem igaz? Az csak olyan kitalált mese, hogy a kéményseprõ szerencsét hoz meg a patkó meg a tarka ló, meg hogy a tizenhármas, az szerencsétlen, meg hogy aki tükröt tör, annak nem lesz szerencséje… – Márpedig öcsém, akármit mondasz, aki tükröt tör, annak nem lesz szerencséje, mert azt úgy elnáspángolja a mamája, hogy megemlegeti. Aztán hány iskolát jártál, hogy ilyen nagy tudós vagy? – Én már két osztályt jártam, most megyek a harmadikba. – Az már beszéd – mondta a bácsi -, akkor oktathatod is a másik embert. Látod, én is csak harmadikba járok. – Általánosba? – csodálkozott Öcsi. – Hát majdnem – az agráregyetemre – mosolygott a bácsi. Kari mérgesen nézett Öcsire, és a bácsihoz fordult. – Ne tessék haragudni, de Öcsi most olvasott egy könyvet arról, hogy a régi világban a falusiak nem járhattak iskolába, és azt hiszi, hogy aki falun nõtt fel, az mind csak libát õrzött iskola helyett. Csenki bácsi nevetett. – Persze, az öcskösnek van igaza… mert gyermekkoromban én csak két osztályt jártam, a fiaimmal együtt jártam ki a többit. Ha majd eljönnek hozzánk, majd errõl is beszélgetünk. Most énnékem sietnem kell, mert az állatokat meg kell etetni. –

Milyen állatok vannak? – kérdezte izgatottan Öcsi. – Nyúl is van? – Az én gondjaimban lovak vannak. De odahaza, a ház körül van nyúl is, tyúk is, kacsa is… Hát további jó pihenést kívánok, aztán ha meg nem sérteném magukat, hát hoztam valami csekélységet. Kinn van a motorban. A gyerekek kíváncsian szaladtak a motorbiciklihez. Az oldalkocsiban egy szép, fonott kosár volt, telis-tele gyönyörû barackkal. De olyan szép, olyan hamvas, olyan illatos barackkal, amilyet talán még soha életükben nem láttak. – Fogyasszák el egészséggel! – mondta a bácsi, búcsút intett, és már el is porzott a motorral. – Most aztán van mit írni a Jó Barátoknak! – lelkesedett Öcsi. – Én kezdem a levelet. – Kezdd, kezdd, csak már kezdjük végre – mondta Palkó. Öcsi elõvette a golyóstollát, és már írta is: Drága Jó Barátok, ezt a levelet most nemcsak Négy Bölcs Nyaraló írja, hanem Öt, mert bevettük a Békát is, mert nagyon bátor volt, amikor kimentettünk egy fiút a Balatonból, akinek a papája hozott barackot. Jutka azt mondja, hogy a barackból lekvárt fõzünk, és ezt Meglepetésnek hazavisszük õsszel. Van üstünk a tûzhely fölött, abban fogjuk fõzni a lekvárt. Különben ma nem fedeztünk fel semmit, mert nagy vihar volt, és a Csenki Jóska gumimatracon aludt a Balatonban, itt állnak mellettem a többi Bölcs Nyaralók, és azt mondják, hogy amit én írok azt nem lehet megérteni. – Add ide a tollat, te fõmajom – mondta Kari -, majd én megírom rendesen… – Nekem ötösöm volt fogalmazásból, neki hármasa – mondta Öcsi méltatlankodva, de azért átadta a tollat. Levélírás közben megmostak egy-egy tányérra való barackot, körbeadták, és mindenki vett egy-egy szemet, aztán még egy szemet, aztán még egyet, úgyhogy mire befejezték az írást, addigra Jutka kénytelen volt utóiratnak odabiggyeszteni, hogy …és ami a barackot illeti, kedves Jó Barátok, olyan kevés maradt belõle, hogy azt már nem érdemes befõzni. Hét óra volt, mire befejezték a levelet. Mire megvacsoráztak, nyolc. Olyan álmosak és fáradtak voltak valamennyien, hogy Palkónak kivételesen nem kellett ötször mondania, hogy „lefekvés” – még kétszer sem -, máris sietett mindenki a sátrába. A Béka a hátizsákjában kotorászott. Jutka leült a szalmazsák szélére, és a szandálját kapcsolta ki. „Nem is olyan utálatos – gondolta. – Ha nem mondja mindenre, hogy >>persze<<, akkor nagyon érdekeseket mesél. És milyen bátor volt a csónakban.” Jutka már levetkõzött és bebújt a takaró alá, de a Béka még mindig a hátizsákjában motozott, mintha sose akarna lefeküdni. – Mit csinálsz? – Te, Jutka… – mondta a Béka -, én… az igazat megvallva, hoztam neked valami ajándékot, de nem tudom, mit szólsz hozzá. Jutka felült, és kíváncsian nézte a zsákot. – Mert tudod, az is lehet, hogy kinevetsz… tessék.

Azzal Béka elõszedett egy dobozt, a dobozból parányi babaedény került elõ. Pici korsó, bögrékkel, égetett cserépbõl. – Jaj de szép! – Fatime küldte, postán. Etruszk minták. Tudod, az etruszkok nagyon régen éltek, valamikor Olaszország területén laktak meg Bulgáriában is, és a népmûvészetben megmaradtak a mintáik. – De hát ez a tied. – Nekem van másik, majdnem ilyen. A Fatime baba abból szokott reggelizni. – A Fatime baba? A Béka elpirult. – Mondd, Jutka, te már nem szoktál babával játszani? – Dehogynem! – kottyantotta ki Jutka. – Mert, én is… Azért gondoltam, hogy örülni fogsz a baba-reggelizõkészletnek. De azért féltem is, mert hátha te már nem babázol, és akkor kinevetsz. Azt hiszem, az osztályban a többi lány… – Nem kell velük törõdni – legyintett Jutka. – Lehet, hogy õk is játszanak babával, csak nem akarják mondani. – Fatime itt van. – Hol? – Itt a zsákban – mondta a Béka -, megmutassam? – Mutasd! – kiáltott Jutka lelkendezve, és kiugrott az ágyból. Fatime porcelánbaba volt, gyönyörû fekete hajjal, és hófehér selyemruhát viselt. – Milyen gyönyörû – suttogta Jutka elragadtatva. – Van török feredzséje, tudod, igazi török fátyla, de van úttörõ ruhája is. – Az is itt van? Az a török micsoda? – Itt van. Fatimét az asztalra fektették, és igazi török lánynak öltöztették. – Fatime felvilágosodott baba, nem jár lefátyolozva – mentegetõzött a Béka. – Persze – mondta Jutka -, de azért iskolai jelmezbálon, népviseletnek, jó, ha megvan a régi ruhája. – Tudtam egy török altatódalt is, de már elfelejtettem – mondta a Béka. – Milyen kár. – Ó, Fatime nagyon jól ért magyarul. Sajnos, neki sincs testvére. – Várj, lesz mindjárt – mondta Jutka, és sietve kibontotta a tegnap olyan gondosan összecsomagolt fehérnemûs-bõröndöt, és kiszedte a legaljából Éva babát. – Én vagyok Éva baba, tudok aludni, tudok sírni, és azt mondom, hogy „papa, mama”. – Adjunk nekik kávét – mondta a Béka, és a babák elé tette az etruszk mintás bögréket. – Tudod, Fatime szeretne velem aludni, de egy ágyban aludni nagyon egészségtelen. – Különben is nem szabad elkényeztetni õket – vélekedett Jutka -, menjenek csak szépen vissza a dobozukba. – Már csak azért is, nehogy reggel véletlenül meglássa õket valaki – mondta a Béka. Még egyszer megcsókolták a két babát, és gondosan bebugyolálták õket a hálóingek és a törülközõk közé. – Fatime, az igazi – szólalt meg a Béka már az ágyon ülve -, nagyon helyes kislány. Az udvarunkon volt egy fügefa, mindig ott játszottunk. És októberben, amikor megérett a füge, sokat ettünk. De tudod, a nyers füge nem olyan, mint amit itt koszorúban árulnak, hanem olyan alakú, mint a körte, és zöldespiros és finom puha… – Milyen jó volna, ha volna egy lánytestvérem is – sóhajtott fel váratlanul Jutka. – Tudod, egy kislány, az mégis más. – Igen – sóhajtott nagyot a Béka is -, de neked legalább fiútestvéreid vannak. – De verekedõsek. – Akkor is jó. – Jó éjszakát, Terikém… – Mondd csak nyugodtan, hogy Béka. – Nem… nem mondom. Hogy hívott téged Fatime? – Fatime? Úgy hívott, hogy Kardas. – Kardas? – Igen. Az törökül azt jelenti, hogy testvér. – Jó éjszakát, Kardas. – Jó éjszakát, Jutka. – De ez a titkunk marad… – Persze, a többiek elõtt hívjál továbbra is Békának. – Szervusz… A Béka felemelte szalmazsákjáról a takarót, és meglátta a párnán a csokoládét. – Ezt meg én tettem oda neked – mondta Jutka. A Béka szemét elfutotta a könny. Bebújt az ágyba, eloltották a zseblámpákat, és a sötétben Kardas kettétörte a csokoládét.
FEHÉR KLÁRA

Kun áldozat: Keletre magyar, avagy hogyan nyerjük vissza illúzióinkat? (1.)

kunok1Kiindulópontunk az, hogy a Kárpát-medencében nincs béke. Amit annak mondanak, látszólagos, hiszen a háború a lelkekben folyik. Oka az, hogy a magyarkérdés megoldatlan. Tudják ezt Pesttől Brassóig, Pozsonytól Belgrádig, mégis úgy tesznek, mintha a térséget rend és nyugalom uralná. Pedig se egyik, se másik. A magyarkérdés esetünkben nem azért kíván megoldást, mert a határok ott vannak, ahol vannak. Annyira nem, hogy ki is mondjuk, a rendezés nem tartozik a politikusokra.

Az anyák, az irodalomtanárok, a papok, a színészek vagy a tollforgatók többet tehetnek érte. De mielőtt folytatnám, elmondom, miért fogtam ebbe az írásba. Láttam egy képet valamelyik újságban Sean Conneryról. A királynő előtt térdelt, aki karddal a vállára ütött, s ez a brit világban azt jelenti, az illető attól fogva lovag. Ahogy az lett korábban Sir Laurence Olivier. De nem a ceremónia kért figyelmet, hanem a színész viselete: Conneryn rövid skót szoknya volt. „Ugyan mit bohóckodik abban a miniben?” – nézett az újságba művész cimborám, és gúnyosan röhögni kezdett. Felkaptam a fejem. Röhögni azon, ami a másiknak szent, arra utal, hogy kibillent a helyéből valami. Ha úgy tetszik: szétfoszlott. Arra kéne választ találni, mi az, és mitől? Nem könnyű. A szóhasználatból hiányzik a fogalom, amivel felelhetnénk az első kérdésre: mi foszlott szét? Közillúziónak fogjuk nevezni, hozzátéve, hogy nem sok maradt belőle mára. Az elmúlt hatvan év sokat tépte és szaggatta, s az utolsó tizenöt alig javított rajta. A multikultúra, a globalizáció és sok egyéb átok fenyegetésében nehéz lett volna. A feladat ilyenformán ránk marad. Do it yourself: csináld magad. Szerencsések az angolok, ezért kell csak a kertben és a háztartásban barkácsolniuk. Mi a szellemi háztartással is magunk kínlódunk. Kezdjünk hozzá.

A közillúzió meghatározása egyszerű: azt fogjuk annak nevezni, amit egy adott nyelvi közösség őriz lelkében saját hitéről, kultúrájáról, múltjáról, s ami szellemét is befolyásolja. Hogy miért ezt a szót választottuk? Mert az illúzió, mely nem tévesztendő össze az álommal, táplál. Éltet. Jobban befolyásolja életünket, mint a politika, a törvények vagy akár a tudomány, mert az illúzió mindig valami jóval kecsegtet. Sokkal jobbal, mint akár a legigazságosabb király, hiszen a lelkemből fakad, tehát az enyém, míg a másik kívülről jön, tehát nem belőlem való. Mondhatják egyesek: a közillúzió ellentétben áll azzal, amit a tudomány bizonyít. Nem igaz. Békésen megférne a tudománnyal, ha az nem kötne bele mindig, hogy bizonygassa felsőbbrendűségét. A mögöttünk álló század a példa rá, hová jut a világ, ha mindenre tudósaitól vár választ. De térjünk vissza még a lovaggá ütött színészre és szoknyájára. Úgy vélem, a cimbora azért gúnyolódott rajta, mert azt hitte, a skót szoknya idejétmúlt vacak, melyet a felvilágosultak, mint ő, csak jelmezbálban hordanak. Tévedett, s ebben nincs egyedül. A felvilágosultak eme csapatának figyelmébe ajánlom a villachi Kirchtag ünnepét. Kora nyáron rendezik, nincs messze, menjenek el, és nézzék meg, milyen hangulatban vonul az osztrák város utcáin órákon át a sok ezer, viseletbe öltözött nő, férfi és aprónép. Bizonyosodjanak meg róla, milyen remek kapaszkodó a hagyomány ebben az arctalanságot diktáló világban. Hiszem, hogy átragad rájuk a messziről jött olaszok, hollandok, írek, görögök, németek meg a vendéglátó osztrákok kedve. Kérdeztem egy felvonulót, hordja-e máskor is a viseletet? Hogyne, volt már rajta a bécsi Staatoperben is. Hozzátette, a varratás drága: az övé 30 ezer schillingbe került – akkor még abban számoltak –, de akik adnak magukra, büszkén hordják mindenütt. Lám csak. Nálunk meg, ha felölt valaki egy olyan kabátot, ami Kölcsey, Petőfi vagy Deák napi viselete volt, megszólják. A paszományos „bocskai” nemcsak az értelmező kéziszótárból hiányzik, kimaradt mindennapi életünkből is. Az ok: a tönkretett közillúzió. A mögöttünk maradt hatvan évben pusztítói szünet nélkül azt zümmögték a fülünkbe: ha ilyet viselsz, nacionalista vagy. Csurkista. Horthysta. És a naivista magyarok elhitték. Holott nem egy kabátról van szó. Minket megpróbáltak múltunk minden illúziójából kivetkőztetni. Részben sikerült. Ezért didergünk.

Ismert, hogy történelmünket a XVIII. század végéig senki nem piszkálta. Ekkor bukkan fel a semmiből két német történész: Engel és Fessler, s megtámadják a hunelméletet. II. József korában vagyunk, a nemesség háborog a németesítés ellen, s aligha véletlen, hogy Engel János ekkor írja történelemkönyveit, ekkor kap nemesi címet, majd dolga végeztével ekkor vonul vissza Bécsbe, ágyban, párnák közt halni meg. De ez a kísérlet még nem rontott rajtunk sokat. A következő bezzeg. A XIX. század utolsó harmadában újabb német tollforgató páros pördül elénk: Joseph Budenz Göttingenből, Hunsdorfer-Hunfalvy Pál pedig a Szepességből. Az előbbi azzal a határozott szándékkal érkezett, hogy tisztázza a magyar nyelv rokoni kapcsolatait. 1858-at írunk, ez a Bach-korszak, az országot elborítja a „csend és hó és halál”. Nem különös, hogy Budenznek épp ekkor támad kedve Magyarországra jönni, hogy tisztázza a mi nyelvi viszonyainkat? S nem üt szöget senkinek a fejébe, hogy alig két év múlva már a Magyar Tudományos Akadémián találjuk? Ekkor, 1860-ban dördül el Széchenyi pisztolya Döblingben, ekkor ítélik 15 év börtönre felségsértésért Táncsics Mihályt – Budenz és Hunsdorfer-Hunfalvy pedig osztrák hátszéllel nyelvi viszonyokat „tisztáz”. Hamarosan közhírré teszik, hogy őstörténetünk írói, Anonymus, Kálti Márk és Kézai Simon halandzsáztak, ergo: a magyaroknak nincs közük a hunokhoz, se nyelvüknek a törökhöz. A mi rokonaink a hosszú, szőke finnek, a halász-vadász vogulok és osztjákok, aki pedig mást állít, az „laikus, megszállott és zavaros gondolkodású”. És kitör a nagy ugor–török „háború”. Elgondolkodtató, hogy arról, kinek rokona a magyar, és kinek nem, a német Budenz a zsidó Vámbéry Árminnal csatázik. A derék magyar ül karosszékében, pipázik, s néha felüti valamelyik lapot, ugyan hogy áll a két koma vitája. Senki nem gondol rá, mekkora a tét. Még Eötvös se, Vámbéry barátja. Ő se hiszi, hogy a két nyelvész múltunkra licitál. A vitát a német szobatudós nyerte. Hiába járta be a magyar nyelvért sánta lábbal, dervisnek öltözve Közép-Ázsiát a nagyszerű zsidóember, hiába tanult meg két tucat nyelvet, hiába hajolt meg tudása előtt még az angol király is, vesztett. S miért? Mert a német agresszíven vitázott, és bécsi egyetértéssel finnugor tanszéket alapított az egyetemen. Attól fogva hivatalos volt minden mondata. Mára oda fajult a helyzet, hogy egy bölcsész, ha jót akar magának, diplomaosztásig nem firtatja a magyar nyelv török eredetét. És még valami: a magyar szakosok tanulhatnak vogult, tanulhatnak finnt – törököt még véletlenül sem. Így véste kőbe a németből jött Budenz, kik a mi rokonaink.

Az ő hagyatéka a finnugorság, mely ránk maradt, mint Imperiál szobra a lóversenypályán. Cseppet se emlékeztet a csodalóra, de ha egyszer felállították, nincs, aki ledöntse. Tudjuk, bizonyította a génkutatás: nem vagyunk finnugor nép. Változott valami? Semmi. S miért? Mert érdekeket sért. Tanszékeket. Egzisztenciákat. Tanulmányutakat. Hogy ez egy egész nemzet illúzióját sérti, nem számít. Pedig csak arról van szó, hogy helyet kéne adni egy másik tanszéknek. Be kéne iktatni a tankönyvekbe néhány pluszfejezetet. Csakhogy ez szellemi rendzavarásnak számít, s aki próbálja bizonyítani, hogy a magyar őstörténet szerzői igazat mondtak, meghurcolják, mintha kabátot lopott volna egy áruházban. Lépjünk ki a konfekciós házból, és menjünk át Romániába. Nézzük meg, történt-e náluk hasonló, volt-e módjuk idegenből rájuk küldött tollforgatóknak arra, amit nálunk elkövettek, vagy ott másként mennek a dolgok? Másként. Jó példa rá a dákoromán kontinuitás elve, ezzel szokták bizonygatni a szomszédok a római származást. Tudjuk, hogy nem igaz, tudjuk, hogy a román tudósok is cáfolták, s tudjuk, arra szolgált az egész, hogy jogcímük legyen Erdélyre. És mégis… A román népi tudat világnézeti különbség nélkül őrzi a római származás hitét. S miért? Mert táplálja a közillúzió. És miért ne táplálná? A tudományban, egész pontosan: a történettudományban aligha bízhat az ember. A historikus könyvek egy részét hivatalos hamisítók írták. Sok hazugság máig része a köztudatnak. Ezekből nyerjen tápot a szellem és a lélek? Ugyan… De hol is tartottunk? Igen, a románoknál. Vegyünk erőt magunkon, s próbáljunk azoktól is ellesni valamit, akikkel folyton hadakozunk. Kolozsvár főterén áll Romulus és Remus szobra a mondabéli farkassal. A farkas Róma alapítóit, a szobor a románokat táplálja, s hogy mivel, az csak látszólag különbözik, mert valójában ugyanarról a „táplálékról” van szó. Ez pedig az illúzió. Jó volna, ha megértenénk, miért tartják magukat a románok egyenesen, miközben rosszabbul megy soruk, mint nekünk. Ezért. Francia forgatócsoport járt nemrég Romániában. Valahol a Kárpátokban gombagyűjtő legényekre leltek, s persze rögtön indították a felvevőt. A fiúk egyike az operatőr felé indult: „Ne filmezzen! Nincs szükségünk arra, hogy mutogassanak minket. Ahogy a pénzükre meg bankjaikra sincsen. Románok vagyunk, megélünk a magunk erejéből…” Mi mondatta ezt velük? Az illúzió, melyet saját kultúrájuk, múltjuk és hitük táplál. A miénket alig táplálja. Ha már szóba hoztam a kolozsvári Romulust, megkérdezném: nálunk ki mintázta meg Attilát? Megszámlálhatatlan szobrot kapott Szent István az elmúlt években: nem jutott volna a sok bronzból egy kevés a hun királynak? A szarvast űző Hunornak és Magyarnak? Hol volt-van-lesz az a magyar Schliemann, aki hasonló szenvedéllyel, mint az amatőr német Tróját, nekiáll, és felkutatja Attila városát vagy koporsóját? A múltért és díszeiért: a szép illúziókért tenni kell. Úgy csak elveszíteni lehet, ha bóbiskolunk, és másra várunk. Aki „más” volt, többnyire rontott a magyar közillúziókon. A románok azt mondják: minket kétezer év erősít. Mi mit mondunk? Mi, akik onnan jöttünk, ahol a kultúra bölcsője ringott: Ázsiából, s fennen hirdethetnénk, amit rajtunk kívül senki a kontinensen, hogy eurázsiai nép vagyunk. Onnan valók megcsodált állataink és táncaink, lovas kultúránk és ételeink, s nincs nagyobb költészete más népnek sehol! Sehol. Ki kéne egyenesedni, hogy figyeljenek ránk, mert ha lesz bennünk elhitető erő, melyet többek közt a közillúzió táplál, mi lehetünk a híd – és nem a komp, Ady Endre! – Európa és Ázsia közt. Volt, aki ezt felismerte, de túl korán. Mándoky Kongur István a minap, február 10-én lett volna hatvanéves, s már tizenkét éve halott.

Aligha tévedek, mikor azt mondom, nálunk alig ismerik a nevét. A kazah fővárosban utcát kapott, itthon csak pofonokat. Vagy ami ennél is roszszabb: közönyt. Tokióból tévés csapat érkezett, hogy a török népek legjobb ismerőjéről filmet készítsenek. Elsőre kifordultak a Diószeghy Sámuel utcából. Egyszerűen nem hitték, hogy ekkora tudós a főváros legsötétebb környékén lakik feleségével egy szoba-konyhában. Az utcán marakodó kurvák, a lakásban tizenkétezer könyv, az udvaron kergetőző patkányok. De kezdjük az elején. Mándoky Karcagról való, a tájat kunok lakják. Náluk alapkérdés a hűség, és ebbe sokan belehalnak. Úgy is mondják, hogy beledöglenek. A kettő közt hatalmas a különbség. Az utóbbi azt jelzi, hogy kegyetlen élet ért véget. Az övé az volt. Foggal jött világra, s a kunok úgy tartják, az ilyenben táltosok képessége feszül. De a kort sokkal inkább érdekelték a kulákok, mint a táltosok. Az apjára is rásütötték a bélyeget, s kidobolták, hogy ellenség. Minthogy az ilyennek a fia se lehetett más, Mándoky hiába kitűnő tanuló, megtűrtként kezelik az iskolában is. Innen a tűz, ami már kisdiákként is fűti? Ezért menekül a jelenből a múltba? Folyvást őseire gondol, a kunokra. Tízéves, mikor bemegy a múzeumba, és Szűcs Sándortól török nyelvkönyvet kér. A néprajz tudósa tanácsot is adott mellé. Kunmadarasról, a repülőtérről bejárnak vásárolni az orosz tisztfeleségek. Ne rájuk figyelj, a sofőrök fontosak. A ferdeszeműek keletiek: kazahok, üzbégek, krími tatárok. Tőlük tanulj. Minden szót felírt, másnapra már tudta őket. Mire befejezte a nyolc osztályt, folyékonyan beszélt oroszul és törökül, s mire betöltötte a negyvennyolcat, már harminckét nyelven tudott. Elvégezte az egyetemet, ott fogták, hogy tanítson, huszonhét évesen doktorált, s aztán elindult Ázsiába. Olyan népek falvaiban járt, melyeknek a nevét se ismerjük: kumükok, nogajok. Kivételességének híre megy, tanítani hívják Törökországba, Amerikába. Köszöni, de nem. A barátai a fejüket csóválták. Értsétek meg, mondta nekik, hiába dörgölődzünk a Nyugathoz, a jövőnk kelet felé mutat. Ami pedig múltunkat illeti, lényege a vérünkben van, tehát nekünk kell kutatni. Nem hagyatkozhatunk az európai népek tudósaira. Kazahsztánban jutott legközelebb a kunok nyomába. Oda járt legtöbbet. Onnan vett feleséget, az lett második hazája. Nehéz haza volt, de ő tette azzá. Nyilvánosan háborgott, ha egy kazah oroszul beszélt. Kazahsztán független lesz egy napon, készüljetek rá, mondta. Akkor már a KGB a nyomában járt. Ajtmatov, az író csak az utcán mert beszélgetni vele. Hogy eloszlasson minden kétséget, felvette a Kongur nevet, és az iszlám hitet. A név egy régi kun törzsé, jelentése: pejszín. Karcagi szobrász barátja szerint olyan volt, „mint reinkarnációja egy sok száz év előtti méltóságnak”. Volt, hogy éjjel kettőkor zörgetett be hozzájuk. Mögötte állt mint segédcsapat tíz-tizenkét kazah. A barátai.

Ha a ház asszonya csak sonkát és túrót tett az asztalra, háborgott. „Keleten tüzet raknak ilyenkor, és főznek.” Halála máig rejtély. Költő barátjával, Magomedov Budrattinnal a Kaszpi-tenger partján sétált. Minden előzmény nélkül összeesett. A költőt nem engedték be hozzá a kórházba. Valaki látta és felismerte rajta a mérgezési tüneteket. A kazah fővárosban, Almatiban temették. Mindenki ott volt, aki számít a közép-ázsiai kultúrában és tudományban. Azt mondják, mikor meghalt, Kazahsztánban rengett a föld, mikor pedig leeresztették a koporsót, eleredt az eső. Hagyatéka nem csak a sokmillió cédula és jegyzet. A kunok hitét és illúzióit adta vissza. Szülővárosában azóta Kazahsztánnak konzulátusa van, a 4-es út mellé Győrfi Sándor kun szoboregyüttest mintázott, Barbaricum néven könyvkiadó létesült, és sorra jelenteti meg a Nagykunság irodalmi, néprajzi és tudományos értékeit: Bartha Júlia, Bellon Tibor, Körmendi Lajos munkáit s persze Mándoky Kongurét, aki annyit verekedett ezért, de már nem érte meg. Hogyne, kellettek hozzá az elődök is. Kellett Győrffy István, aki innen indulva lett a magyar néprajz legnagyobb alakja, Németh Gyula, a pesti egyetem törökprofesszora, aki sánta volt és kicsi, mint Vámbéry, és ugyanúgy keleten kutatta a magyarok lába nyomát, meg persze Szűcs Sándor, akiről azt tartották, az ördöggel cimborál, hiszen ha akar, esőt vagy szelet csinál, pedig csak tudós volt, aki nyitott szemmel járja a határt. Sokféle érdem az övék, de Mándoky Kongur áldozata kellett ahhoz, hogy mindebből kun öntudat és büszkeség legyen. Fel kéne fedezni már.
Végh Alpár Sándor

Törökország és az iszlám: Az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítélésében III.: Irányzatok a mai törökországi iszlámban

mini3Törökország vallási szempontból és kulturálisan muszlim ország, de ezen az általános kijelentésen kívül keveset tudunk a mai törökországi iszlámról. Inkább csak azt tudjuk, hogy milyen nem ez a török iszlám: nem iráni típusú (azaz nem síita teokrácia), de teljesen eltér a szunnita iszlám azon változatától is, melyet az iszlám szülőföldjén, Szaúd-Arábiában valósítottak meg. Jelen írásban néhány atatürki reform hatását vizsgálva két vallási intézményről sze¬retnék szólni: a Vallási Ügyek Elnökségéről és a hivatalos vallási oktatás helyszíneiről, az imam-hatip iskolákról. Fejlődésüket és átalakulásukat megkísérlem párhuzamba állítani a Törökországban az elmúlt félévszázad során megjelent új iszlám mozgalmak népszerűségének alakulásával. Mivel az újabb mozgalmakra koncentrálok, sok fontos témát még csak érintőlegesen sem tudok tárgyalni.

Így nem esik majd szó az alevikről, erről a rendkívül fontos és meghatározó jelentőségű régi vallási és kulturális csoport¬ról, mely Törökország lakosságának egyes becslések szerint 20%-át alkotja.1 Ugyan¬csak utalásszerűen kerülhetnek csak szóba a török történelem és művelődés nagyhatású szúfi rendjei (tarikat), melyek szerepe meghatározó volt az anatóliai török vallásosság kialakulásában. Az új irányzatok közül három, egymással kapcsolatban álló és a politikai életre is nagy hatást gyakorló mozgalmat írok le, különös hangsúlyt fektetve szellemi meg¬teremtőik személyes szerepére. Said Nursi, a Nurcu-mozgalom atyja, meghatározó hatású muszlim gondolkodó, aki ihletően hatott Fethullah Gülenre, a Gülen¬mozgalom életre hívójára éppen úgy, mint Necmettin Erbakanra és annak Milli Görüş mozgalmára. 1923-ban a Török Köztársaság kikiáltásával Mustafa Kemal Atatürk egy olyan re¬formfolyamot indított el, mely jelentős hatással volt a török nép önmeghatározására is. Az atatürki reformok egy „európai” Törökország megteremtésére irányultak, és gya¬korlatilag az állami és egyéni élet minden területére kiterjedtek. Az Oszmán-ház 18. és főleg 19. századi kísérletei az államapparátus átalakítására nem hoztak eredményt,2 a ——— 1 Az alevikről l. Zeidan (1999); Shankland (2003); magyar nyelven: Sudár (2007). 2 Erre vonatkozóan bővebben ld. Zürcher (1997, pp. 11–97). Kicsi Valéria területvesztések és a birodalom hanyatlása, majd teljes összeomlása nem volt elkerül¬hető. Ezek a reformok azonban egyértelművé tették a változtatás szükségességét, és többé-kevésbé kihatottak – hol pozitív, hol negatív példaként – a kemáli elképzelések¬re. Atatürk ugyanis olyan „európai mintájú” törvényeket alkotott, melyek gyökeresen változtatták meg a török hétköznapokat, szakítottak a korábbi hagyományokkal. Atatürk ugyan nem ateista államot hirdetett és az iszlámot továbbra is a török nem¬zeti identitás fontos alkotórészének tekintette, valójában azonban a szekularizációval, azaz az államnak és az egyháznak az európai felvilágosodás eszmevilágából eredőszigorú szétválasztásával, egy laikus államrendszer létrehozásával és a vallás magán¬üggyé tételével az iszlám legalapvetőbb tételeit kérdőjelezte meg. Ellentétben a ke¬resztény vallással ugyanis az iszlámban nem létezik a papság (klérus) és a világiak (laicitás) megkülönböztetése. Az iszlám kifejezetten és hangsúlyozottan olyan kol¬lektív vallás, mely egyetemesen az élet minden aspektusát szabályozza. Így a politikát is, mint az élet egyik fontos részét, határozottan a vallás előírásai alá rendeli.

Ráadásul az iszlámban nincs a keresztény valláshoz hasonlítható egyházi hierarchia vagy klérus sem,3 így bármely igazhívő személy (mu’mín) vezetheti a hívők közös imáját. Szemben a keresztény felfogással, ahol a „pásztorok” (klérus) irányítják a hívek „nyáját” (laiku¬sok), az iszlámban teljes az egyenlőség és egyenrangúság (legalábbis elvben) a hívek között.4 Kitűnni csakis a példamutató vallásos életmóddal, azaz a jámborsággal lehet. A reformokat jelentősen befolyásolta, hogy Atatürk miként ítélte meg az iszlámot, pontosabban miként is határolta el az államiságot az iszlámtól. A vallás kettős funkciót hordoz: egyfelől a magánszférához köthető, értelmi és érzelmi, etikát, eszkhatalógiát magában foglaló, megváltást ígérőt; másfelől a nyilvános szférához köthető, politikai ideológiát, kulturális és közösségi identitást, valamint szociális szolidaritást magában hordozót. Atatürk az előbbit nyíltan nem ellenezte, ugyanakkor erősen helytelenítette az utóbbit (Tapper 1991, pp. 1–27). Ez a szemlélete reformjaira is rányomta bélyegét: a nyilvános szférából teljesen kiiktatta az iszlámot, így teremtve meg egy modern és szekuláris életstílust. Ennek megfelelően az atatürki eszmeiségre épülő Török Köztár¬saság szekularizált államként megkísérelte erőteljesen elhatárolni az állami apparátust minden vallásos jelenségtől. Ennek a folyamatnak főbb lépései a következők voltak: 1922-ben eltörölték a szultanátust, egy év múlva, 1923-ban kikiáltották a köztársaságot, ——— 3 Ez az állítás elsősorban a többségi szunnita iszlámra vonatkozik, a síizmusban ugyanis később kialakult egy, a keresztény klérushoz hasonlítható papság. 4 A „nyáj”-ra használt muzulmán terminus (ra’iyyat) nem vallási értelemben használatos, hanemkizárólag az állam uralkodójához hű közösségre, az alattvalókra értik. Irányzatok a mai törökországi iszlámban 1924 márciusában eltörölték a kalifátust5 valamint a Saría6 és Vallási Alapítványok Minisztériumát, valamennyi iskolát a Nemzeti Oktatási Minisztérium alá rendelték, a vallási iskolákat (medrese) bezárták, majd áprilisban eltörölték a vallási bíróságokat is7. 1925-ben bezárták a derviskolostorokat (tekke). Ebben az évben betiltották a ha¬gyományos török/iszlám viseletet a fezt, helyette Atatürk a kalapot (esetenként a cilin¬dert!) javasolta. Ugyancsak korlátozták a nők kendőviseletét is, így ma Törökország¬ban törvény tiltja állami intézményben kendőt hordani. (Erről az eseményről az ún. Kalap Ünnepen a mai napig megemlékeznek.) 1928-ban törölték az alkotmányból azt a kitételt, mely szerint „Törökország vallása az iszlám”. Ezt követte az írásreform 1928-ban, amikor az arab betűs írásról a latin betűsre tértek át, gyakorlatilag szinte egycsapásra analfabétává téve a lakos¬ságot. 1934-ben vezették be a vezetéknevek kötelező használatát és 1935-ben a vasárnap lett (a hagyományos péntek helyett) a heti ünnepnap. A reformok eredményeként az iszlámnak nem maradt tere a politikai arénában, tel¬jesen visszaszorult a magánszférába.

Az állami ideológia, a kemalizmus sok szem¬pontból igyekezett betölteni a vallás szerepét, így a korábbi iszlám alapokra támaszko¬dó mozgalmak (beleértve a dervisrendeket is) konkurenseivé, sőt ellenségeivé váltak a kemalista gondolkodásúaknak. A vallásosság az elmaradott gondolkodás, a maradiság megtestesítőjévé vált a hivatalos ideológia szemében. A reformok egyik lépéseként a vallási érzület megnyilvánulási formáit az állam igyekezett a lehető legnagyobb mér¬tékben ellenőrzése alatt tartani. Éppen ezért a megszüntetett Saría és Vallási Alapítvá¬nyok Minisztériuma helyett a nemzetgyűlés létrehozta 1924. március 3-án (429. tv.) a Vallási Alapítványok Igazgatóságát (Evkat Umum Müdürlüğü, napjainkban Vakıflar Genel Müdürlüğü) és a Vallási Ügyek Elnökségét (Diyanet İşleri Başkanlığı).8 Előbbi¬hez elsősorban az alapítványok ingatlanvagyonának kezelése tartozik, míg utóbbi fel¬adata kifejezetten a napi vallásos gyakorlat szervezése. A Vallási Ügyek Elnöksége mind az 1960-as, mind az 1980-as katonai puccsot követő törvényi és intézményi ——— 5 A szultán a világi birodalom uralkodója volt, de trónfosztása után továbbra is megmaradt a kali¬fai rangja, vagyis a szunnita iszlám világ feje volt még két évig. Az „utód, helyettes” jelentésűarab kalifa szó az iszlám világ uralkodóinak egyik címe volt, ami azonban gyakran csak névleges hatalmat jelentett. A cím eredetileg „Allah prófétájának kalifája (utódja)” volt (Esposito 1995, vol. I., pp. 239–243). 6 Saría: a Koránon és a szunnán, vagyis a prófétai hagyományokon alapuló vallástörvény. 7 A vallási bíróságok a kisközösségek ügyeiben döntési jogkörrel rendelkező intézmények voltak. 8 Saját történetére vonatkozóan lásd az intézmény honlapjait török és angol nyelven (eltérő tartalom¬mal): http://www.diyanet.gov.tr/turkish/default.asp és http://www.diyanet.gov.tr/english/default.asp Kicsi Valéria változások során változatlanul megmaradt, és közvetlenül a miniszterelnöki hivatalhoz tartozik. A helyzetet árnyalja, hogy az Elnökség 1975-ben létrehozott egy saját alapít¬ványt is (Türkiye Diyanet Vakfı), melynek célkitűzései csaknem megegyeznek az alapí¬tóéval. Ugyanakkor az alapítvány adja ki a Török Iszlám Enciklopédiát (İslam Ansiklopedisi), mely átfogó, magas tudományos színvonalú vállalkozás, eddig több mint 30 kötete jelent meg. Az intézmény nevében szereplődiyanet szó jelentése „val¬lás” és általános, elsősorban morális értelemben „kegyesség”, irányzat vagy felekezeti hovatartozás nélkül.

Gyakorlatilag azonban az Elnökség csak a szunnita vallási életet felügyeli (Shankland 1999, pp. 28–31). Tevékenységi körének megfelelően jelenleg öt fő egységből áll: a vallási ügyek legfelsőbb tanácsa, az oktatás, a kiadványok és a kapcsolattartás (PR) mellett a leghangsúlyosabb az istentisztelet, azon belül is a hazai istentiszteletek szervezése. Ez a helyi muftikon keresztül történik, akiket az Elnökség nevez ki, akárcsak vala¬mennyi egyházi személyt. Az Elnökség a külföldön élő török muszlimokat is gon¬dozza, a határon túl általa működtetett mecsetek személyzetét, imámjait is ő nevezi ki. Emellett jelentős figyelmet fordítanak az oktatásra. A központi intézményen kívül valamennyi tartományban van irodája, amely további kisebb szervezeteket felügyel és koordinál, vagyis valamennyi muftiátust (müftülük). Az Elnökség munka¬társai közalkalmazottak, akik nem folytathatnak politikai tevékenységet. Az Elnökség hatalmas apparátust működtet, a Diyanet İşleri Başkanlığı honlapján közölt 2005. januári adatok szerint a következő megoszlásban: Az állandó munkatársak száma a központban 1.256 a tartományokban (oktatási köz¬pontokban és a muftiátusokban) 87.258 külföldön 49 összesen 88.563 A fentiekből is kitűnik, hogy az Elnökség gyakorlatilag a teljes vallási életet igyekszik ellenőrzése alatt tartani. Az alkotmányban lefektetett alapelveknek megfelelően a vallás nem befolyásolhatja az államügyeket, azaz az Elnökségnek a politikai kérdésektől távol kell tartania magát, és természetesen a világi államrendnek megfelelően kell működnie. Irányzatok a mai törökországi iszlámban Ugyanakkor az imámok mindennapi tevékenységének meglehetősen szűk mozgás¬teret biztosít, a muftik9 irodáin keresztül szigorúan ellenőrzik, hogy az elvárásoknak megfelelően hangzanak-e el a prédikációk, az elvárás ugyanis az, hogy az elöljárók útmutatásainak megfelelően kell az írásmagyarázatokat megtartani. Ezen kívül is számos módon „irányítják” a hitéletet. Egyértelműen igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani, megfelelőmederbe terelni az elmúlt évtizedekben egyre élénkebb „spontán” vallásos tevékenységet. A vallási oktatás fő színtere napjainkban az imam-hatip középiskola10. Mint fen¬tebb már említettük, Atatürk a vallásoktatást gyakorlatilag ellehetetlenítette reform¬jai során. Az oktatás átszervezése része volt az új nemzetállam megteremtésére tett erőfeszítésnek. A megújuló oktatás centralizáltabb volt, és igyekezett korszerű isme¬reteket átadni a diákoknak. A vallásosság szinte egyenlő volt a maradisággal, mely¬nek nem volt helye az új államban. Valamennyi oktatási intézmény a Nemzeti Okta¬tási Minisztérium felügyelete alá került 1924-ben, de az imámok és hátibok képzését továbbra is biztosították erre a célra szervezett tanfolyamokon. A diákok állítólagos érdektelensége miatt ezeket 1933-ban megszüntették, miként ugyanebben az évben a teológiai kart is az Isztambuli Egyetemen.

A Teológiai Kar 1949-ben kezdte meg újra működését az Ankarai Egyetemen, az imam-hatip iskolák újraindítására pedig 1951-ben került sor; ekkor az ország hét középiskolájában vezették be a vallásos tárgyak oktatását. (Ezen iskolák száma 1970-re elérte a 72-t, 1980-ban a 374-et, 1996-ban a 464-et.) A tananyag harmadát-felét vallási tárgyak teszik ki (Korán¬olvasás, iszlám történelem stb.), a fennmaradó rész megegyezik az általános követel¬ményekkel. Értelemszerűen az innen kikerülő diákokat a hagyományosan a szekuláris államrend őrének tartott hadsereg nem vette be a hivatásos katonák sorai¬ba, „szakképesítésüket” a végzett diákok csak bizonyos munkahelyek betöltésekor tudták hasznosítani. Az imam-hatip iskolák ugyanis pontosan olyan szakközépisko¬lának minősültek, mint pl. a technikai szakközépiskolák. Kifejezetten az imam-hatip iskolában végzettek számára indult el aztán a főiskolai képzés 1959-ben. Az imam¬hatip iskolák számának növekedése jól jelzi azt az igényt, mely a vallási élet iránt megmutatkozott. Az atatürki Törökországra jellemző gyakorlati vallásellenesség következtében a különböző betiltott dervisrendek és más muszlim hitéleti szervezetek nem nyilvánosan ——— 9 A mufti (török müftü) muszlim jogtudós, aki jogi szakvéleményt adhat. 10 Az imam (török imam) imavezető, előimádkozó a mecsetben, míg a hátib (török hatip) a prédi¬kátort jelöli. E két tisztség funkciói leginkább egy protestáns lelkészéhez hasonlíthatóak, ter¬mészetesen mutatis mutandis. Kicsi Valéria éltek tovább. Az állami felügyelet alá nem szorítható vallási mozgalmak komoly üldöztetésnek voltak kitéve, amit jól példáz Bediüzzaman Said Nursi sorsa is. Said Nursi Kelet-Anatóliában, a Bitlis közelében levő Nurs falucskában született 1876-ban, egy kurd családban.11 Hivatalos oktatásban nem részesült, tanulmányait kilencévesen a környékbeli medreszékben kezdte, a vidék ismert vallástudósaitól tanult, a kelet-anatóliai medreszékben számos tudóssal ismerkedett meg, néhányukkal híres vitákat folytatott. Gondolkodására erős hatással volt a naksibendi szellemiség. Kelet-Anatóliában ugyanis a naksibendi hagyományok rányomták bélyegüket a vallási életre. A naksi¬bendi rend az egyik legbefolyásosabb rend volt már az Oszmán Birodalomban is (Mardin 2005, pp. 91–102 és Mardin 1991). A medreszebeli tanulmányokon kívül közelebbről foglalkozott az ország és a világ problémáival. Egyik nagy terve az volt, hogy Kelet-Anatóliában egy iszlám egyetemet hozzanak létre, mely a teológia mellett tudományos ismereteket is tanított volna. Főcélja a kelet-anatóliai térség elmaradottságának felszámolás lett volna. Több kísérlet után 1912-ben támogatást szerzett terve megvalósításához, ám az I. világháború kirobbanását követően a Van városában induló építkezés meglehetősen kezdeti stádiumban megszakadt. Az I. világháborúban tanítványaival együtt harcolt, 1916-ban orosz hadifogságba esett, ahonnan 1918-ban tért vissza Isztambulba. Kezdetben támogatta a köztársaságot és magát Mustafa Kemalt, később azonban – éppen a kemáli reformok vallásellenes volta miatt – ellenzékbe vonult. Változó körülmények között 1950-ig folyamatosan belső száműzetésben, illetve börtönben volt. Életének ezt a szakaszát maga az „Új Saidnak” nevezi. Ebben az embert próbáló korszakában írta Risale-i Nur Külliyati (’A fény leveleinek gyűjteménye’) címűművének meghatározó részét. Said Nursi anyanyelve a kurd volt, törökül csak később tanult meg, a Risale-i Nur első darabjait még 1920 körül kezdte írni, arab nyelven.

Az Adnan Menderes vezette Demokrata Párt (Demokrat Partisi) hatalomra kerülé¬sével Said Nursi helyzete könnyebbé vált. Utolsó éveit saját kérésére Ispartában és Emirdağban töltötte, ahol a Risale-i Nur Külliyati kiegészítésével és kinyomtatásával foglalatoskodott. (Életének ezt a szakaszát maga a „Harmadik Said” idejének nevezi.) 1960-ban Urfában (Şanlıurfa) hunyt el. A puccsal hatalomra került katonai kor¬mány a holttestet Ispartába szállíttatta, hamvai jelenleg ismeretlen helyen nyugszanak. ——— 11 Születési időpontja bizonytalan, Weld (2006, p. 16) szerint az 1877-es születési év is adatolható, más forrásokban 1873 is előfordul. 34 Irányzatok a mai törökországi iszlámban A kemalista állam általi üldöztetésének és anatóliai népszerűségének oka az volt, hogy tanításaiban a kemáli reformok által lerombolt korábbi identitás helyébe – a felkínált szekuláris identitás helyett – egy modern muszlim önértelmezést nyújtott. A nyugati materialista, ateista filozófiákra reagálva nem utasította el az európai gon¬dolkodás egészét, különbséget tett a nyugati civilizáció jó és rossz szokásai és gyakor¬latai között. Megújított formában élesztette újjá a muszlim gondolkodást, az uralkodó materialista és pozitivista tanok cáfolatát nyújtva szemléltette, hogy a tudomány össze¬egyeztethető a vallással, a szabadság a hittel, a modern a hagyományossal. Said Nursi, aki született kurd és pániszlamista volt, tanúja lehetett a multi¬kulturális Oszmán Birodalom összeomlásának, a kemalista köztársaság létrejöttének, és a demokrácia évtizedes kísérletének. Ebből fakadóan tanításai a török társadalom modern történetére reagálnak. Az elnyomó kemáli politikára – mely szerinte az ana¬tóliai muszlimok közös tudatát akarta kitörölni – Said Nursi az iszlám szolgálatában olyan választ adott, mellyel hatékonyan reagált az Oszmán Birodalom összeomlásá¬val jelentkező identitáskeresés kérdéseire. Írásaiban nincs kifejezett politikai szándék, célja sokkal inkább az, hogy megóvja a hitet a hagyományos vallásosság fanatizmusától és a modern tudást a hitetlenségtől. A természeti törvények, Said Nursi értelmezésében, a Teremtő nagyságát, a terem¬tett világ nagyszerűségét támasztják alá. Önmagukban értelmetlenek lennének, de a létezés rendjét fejezik ki, Isten jelenvalóságát hirdetik. Ennek megfelelően megkísérelt kifejleszteni egy olyan új fogalmi rendszert, mellyel a tudományt és a vallást egy¬aránt jellemezni, értelmezni lehet. (Elképzelése szerint az állami oktatás tanrendjébe be kellett volna illeszteni a vallás oktatását, míg a vallási oktatási intézményekben tudományos ismereteket is kellett volna tanítani.) Said Nursi mindig idegennek érezte magát, és kifejti, hogyan próbált úrrá lenni ezen az érzésén a hit erejével, bizalommal és türelemmel. Számára a hit olyan útmutató volt, mely az egyes ember életét formálja – az ideális muszlim hívő kegyes és haladó gondolkodású, türelmes, ugyanakkor elkötelezett az iszlám erkölcsi tanításai mellett.

Said Nursi iszlámja személyes iszlám, éppen személyes jellege miatt szolgálhatott tanítása vezérfonalul az identitáskeresők számára. Saría értelmezése is erre a személyes értelmezésre reflektál: a saría segít megkülönböztetni a helyest a hely¬telentől, a jót a rossztól, a jogost a jogtalantól – vagyis az igazságos társadalmat nem erővel, hanem elkötelezett emberekkel lehet építeni. (Ugyanakkor Said Nursi a saría állami szintű bevezetését szorgalmazta.) Műve kérdés-felelet formában, egyfajta káté jelleggel készült, mellyel a mester és tanítvány közötti tanító párbeszéd hagyományos szóbeli formáját utánozta. Így az Kicsi Valéria anatóliai iszlám szóbeli hagyományát írásbelivé alakította, ugyanakkor a hagyományos formát „aktuális”, modern tartalommal töltötte meg. Az általa elindított Nurcu-mozgalom12 az 1950-es években – minden állami erőfe¬szítés ellenére – Törökország-szerte elterjedt, különösen a fiatalok és az iskolázottak körében. A Nurcu eszmeiségben rendkívül erőteljes a hagyományos vallásosság és a modern szemlélet kölcsönhatása. Modernnek tekinthető, hiszen egy olyan világnézetet támogat, mely szerint a politizáló, ugyanakkor komoly belső életet élő személyek cél¬jaikat úgy érhetik el, hogy közben megőrzik egymáshoz tartozásuk érzését. Arra törek¬szik, hogy a helyi hálózatokat és intézményeket a demokrácia, az emberi jogok és a piacgazdaság globális értelmezése jelentette követelményekhez igazítsa. Ebben az értelemben Said Nursi a modern vallásértelmezés elindítója Törökországban. Vallási és társadalmi gyökerű hálózataikon keresztül a Nurcuk az összetartozás érzését próbálták kialakítani egy világi államban. A Nurcu olvasókörök, úgynevezett dershané-k olyan intézményekké váltak, melyek segítették az egyén közösségbe, ha úgy tetszik a társadalomba való beilleszkedését. Eredetileg azért jöttek létre, hogy Said Nursi műveit a közösség tagjai együtt olvassák és értelmezzék. Ezekre a beszél¬getésekre és szövegértelmezésekre általában munka vagy a péntek délutáni ima után került sor. Bár minden összejövetel Said Nursi írásainak felolvasásával és értelmezé¬sével kezdődött, később a beszélgetés más irányt vett és politikai, illetve üzleti kérdések kerültek terítékre. Vagyis a szövegértelmezés a beszélgetések keretét adta, lehetőséget teremtve a legkülönbözőbb kérdések megvitatására. A beszélgetés fontos részét képezi a török társadalmi kultúrának, és a dershanék a Nurcuk központjaivá váltak, az együvé tartozók kapcsolatai itt alakultak ki, mélyültek el.

A Nurcuk kezdetben magánházakban tartották az összejöveteleiket, később azon¬ban erre a célra külön épületeket vásároltak. Ezekben az új dershanékban formálódott az új Nurcu elit. A dershané-kat sokszor kollégiumként is használták az egyetemi hall¬gatók. Itt a vallásgyakorlás nem vált el a mindennapi élettől, sőt a mindennapok része volt. A mozgalom célja a jelen, a hétköznapok iszlamizálása, az iszlám nyelve¬zetének újraértelmezése, nem pedig az iszlám múltra való visszatekintés. A dershanék elterjedésével természetes módon járt együtt a mozgalom irány¬zatokra szakadása társadalmi osztályok, nemzetiség és régiók mentén. Ezzel együtt meghatározó szerepük volt az iszlám mozgalmak elindításában és a hivatalostól eltérő szemléletű értelmiség létrehozásában. A különböződershanékban kialakult irányzatok Said Nursi halálát követően még inkább polarizálódtak, a különböző értelmezések és politikai állásfoglalások mentén, ——— 12 A nur jelentése törökül ’fény’. Irányzatok a mai törökországi iszlámban egészen a toleránsnak tekinthető Fethullah Gülen mozgalmától a szélsőséges Aczmendi csoportig. A kurd szeparatizmus felerősödésével párhuzamosan (az 1980-as évek elejétől) etnikai szempontból is megosztott lett: a kurdok Said Nursit kurd nacio¬nalistaként próbálták kezelni, míg a törökök pániszlamizmusát hangsúlyozták. Said Nursi hagyományaira építkezve, a nála mintegy két nemzedéknyi idővel később megjelenő Fethullah Gülen saját mozgalmat hozott létre. Követőit Fethullahçı¬nak nevezik, de saját magukra a Gülen-mozgalom kifejezést használják. A Gülen¬mozgalom ma igen komoly tömegbázissal rendelkezik Törökországban, de Török¬országon kívüli tevékenysége szintén nagyon fontos. A névadó, Fethullah Gülen egy anatóliai faluban, Erzurum közelében született, 1931-ben. Első mestere édesapja volt, akitől vallási ismereteket és arabot tanult. Pályáját igehirdetőként 1953-ban kezdte, Edirnében, majd Izmirben tevékenykedett. Itt kezdett körülötte egy új fajta közösség alakulni, innen indult a mozgalom. 1971-ben a katonai hatalomátvételt követően letartóztatták, és „titkos vallási tevé¬kenységért” hét hónapot börtönben töltött. Az 1980-as években a megtűrtek közé tartozott, majd Turgut Özal kormányra kerülését követően állami támogatásban is részesült. Jelenleg – egy igen nagy vihart kavart botrány óta, melyről később részle¬tesen lesz szó – az Egyesült Államokban él. Gülen mind a hagyományos muszlim forrásokat és teológiát jó ismeri, mind a nyugati filozófia irányzataiban jártas. Ez utóbbi területen Said Nursinál tájékozot¬tabb (személyes kedvence például állítólag Kant), de megközelítésük a nyugati civi¬lizációra vonatozóan közel azonos. Gülen, márcsak azért is, mivel két nemzedékkel fiatalabb Said Nursinál, sokkal inkább demokrácia és köztársaság párti. (Míg Said Nursi Szaúd-Arábiát követhető mintának tekinti az iszlám és a politikai hatalom együttélése szempontjából, Gülen egyértelműen kritikus Szaúd-Arábiával szemben és elveti az iráni gyakorlatot.)

Said Nursival ellentétben Fethullah Gülen nem tekinti törvénynek a saríát, hanem pusztán önként vállalt vallási szabályrendszernek, ezért állami szintű alkalmazását sem pártolja. Nézete szerint a legtöbb muszlim előírás a magánéletre vonatkozik és csak néhány érinti az államot, illetve a kormányt. Éppen személyes jellege miatt a saríát nem szabad senkire – az egész közösségre, az állam valamennyi polgárára – ráerőltetni. Gülen célja a török nemzeti ideológia – beleértve a kemáli hagyományt is – iszlamizálása és ezzel egy időben az iszlám „törökösítése”, egy szóval a török-iszlám út megteremtése. Az oszmán időkhöz hasonló kapcsolatot szeretne állam és vallás között: iszlám szabályok és elvek szerint élő és tevékenykedő vezetőket. Gülen ezt történetileg is igyekszik alátámasztani. Felfogása szerint az anatóliai iszlám értelmezé¬se és tapasztalata eltér a többitől, különösen az arab iszlámtól. Az anatóliai iszlám a Kicsi Valéria tolerancián alapul, kizárja a fanatizmust, biztosítja a vallásgyakorlás és a gondol¬kodás szabadságát. Gülen a társadalmi béke elérése érdekében két eszközt tart alapvetőnek: a türelmet (tolerancia) és a párbeszédet (dialógus). Ezt a türelmet és párbeszédet kiterjeszti más vallásokra is (keresztény, zsidó). Úgy véli, a világias gondolkodás nem jelent egy¬szersmind vallásellenességet. A nők jogaira hasonlóan haladó szellemben tekint. A Törökországban kifejezetten érzékeny kendőviselet kérdésében nem foglalt állást, csak rámutatott, hogy az elkendőzés részletkérdés az iszlámban. Míg Said Nursi úgy vélte, hogy a hitetlenek néhány cselekedete veszélyezteti az emberiség jövőjét és ellenlépésként valamennyi vallás híveinek összefogását hirdette, Gülen az összefogásba bevonná a törökországi nem hívőket és világi gondolkodású¬akat is. Ezzel ugyancsak az Oszmán Birodalom kulturális sokszínűségét (ha úgy tetszik multikulturalitását) igyekszik feleleveníteni. Ez az összefogás lehetne a poli¬tikai stabilitást alapja, ugyanakkor segítene áthidalni a szunniták és alevik közötti feszültségeket. Sokak úgy tekintettek – és tekintenek – a Gülen-mozgalomra, mint a lehetséges muszlim politikai és társadalmi cselekvési modellre. Mivel Gülen mozgalma a hagyományos muszlim értékeket összhangba hozza a modern tudományokkal és a nyugati életvitellel, komoly tömegbázisra tett szert. Támogatói főleg városi férfiak, jelentős hányaduk iskolázott, törökországi követői¬nek számát 1997-ben 200 ezer és 4 millió közöttire becsülték (Aras–Caha 2000). A szimpatizánsok száma ennél is több. A mozgalom számos kollégiumot, nyári tá¬bort, kulturális központot működtet, egy egész „médiabirodalom” kötődik hozzá, több napilappal, folyóiratokkal és rádióadóval.

Több szervezetet is létrehoztak – Török Tanárok Alapítványa, Újságírók és Írók Alapítványa – melyek többek közt güleni szellemiségű szimpóziumokat, konferenciákat szerveznek. Egyetért Said Nursival abban, hogy az oktatás a modern világba való integrálódás útja, a nyugati eredményeket ennek megfelelően át kell venni. Ennek szellemében a Gülen-mozgalom egy igen komoly iskolahálózatot működtet, nem csupán Török¬országban, hanem a posztszovjet térség török köztársaságaiban és Nyugat-Európában is. (Magyarországi iskolájukban 2006-ban kezdődött a tanítás.) A Gülen¬féle iskolák sikerének titka a magas színvonalú, minőségi oktatás. Törökországban ezek az intézmények állami felügyelet alatt állnak, tanrendjük is megegyezik az állami iskolák tanrendjével, a hangsúlyt azonban a konzervatív értékekre helyezik. Az egykori szovjet török köztársaságokban egyértelműen a legjobb iskoláknak számítanak, egyfajta elitképzés színhelyei. (Valószínű, hogy a Közép-Ázsiában a közeljövőben politikai szereplővé váló fiatal nemzedék Gülen iskoláiban végez.) Irányzatok a mai törökországi iszlámban Szintén az oktatást szolgálják, de már egészen más értelemben a mozgalom által működtetett ’fény házai’, az ışık evleri. A Nurcu-mozgalom dershanéit mintának tekintve itt is szövegértelmezésből kiinduló „képzés” folyik, de Gülen írásait elemzik. A Gülen-mozgalom aktivistái itt kapják meg az ideológiai képzést, ellenfeleik sze¬rint az agymosást. Az ışık evlerik zárt körűen, magánházakban működnek. Ez a zártság a mozgalom szervezeti felépítésére is vonatkozik. Egy magát liberálisnak nevező moz¬galom esetében igen meglepőaz a hierarchikus felépítés, ami a Gülen-mozgalom egyik jellemzője. Fethullah Gülen maga egyszemélyi vezető, az utasítások tehát fentről lefelé jutnak el a mozgalom követőihez, mégpedig az abiler, a ’bátyák’ hálózatán keresztül. Ezeknek az abi-knak is szigorú az alárendeltségi rendjük, s minden rangban csak bizonyos ismeretekkel rendelkeznek a szervezet ügyeiről. Az alacsonyabb rangú szá¬mára nem megengedett, hogy érdeklődjön, kérdezősködjön a magasabb rangúak ügyei után. Az ilyen típusú felépítés elsősorban akkor hasznos, ha a szervezet üldöz¬tetésnek van kitéve, ugyanakkor egyértelműen gátolja a csoporton belüli demokratikus fejlődést, hiszen számos tag kimarad a döntéshozatalból. Az aktivisták szabad akara¬tukból lesznek a mozgalom tagjai. A Gülen-mozgalom tehát egyfelől igen nyitott volt – párbeszédre törekedett a tár¬sadalom szinte valamennyi rétegével, iskolái és médiabirodalma révén óriási befolyás¬ra tett szert, másfelől azonban titokzatos zártsága gyanút keltővolt. Ez a gyanú igazo¬lódott be 1999 nyarán, amikor nyilvánosságra került néhány videokazetta13, melyen Fethullah Gülen legszűkebb körében a mozgalom valódi céljairól nyilatkozott (Fodor 2007). Nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a hatalom megszerzését, amit az állam¬igazgatásba és a hadseregbe való beépüléssel akart elérni. Vagyis a mozgalom iskolái¬ból kikerülődiákok feladata az, hogy a hivatalnoki, illetve katonai ranglétrán minél magasabb pozícióba kerüljenek.

A videokazetták keltette botrányt követően több lelep¬lező kiszivárogtatásra is sor került, melyek mindegyike azt bizonyítja, hogy a török belsőelhárítás már jó ideje foglalkozott a Gülen-mozgalommal, és az államrendre egyértelműen veszélyesnek ítélték. A kiszivárogtatott jelentések mindegyike a világi államrend megdöntésére irányuló szervezkedést feltételez, illetve a kalifátus visszaállí¬tását nevezi meg a szervezet valódi céljául. (Ilyen jellegű – nehezen ellenőrizhető for¬rásból származó – közlések azóta is időről-időre megjelennek, például Veren 2007. pp. 217–220.) Fethullah Gülen ellen végül vádat emeltek: a világi államrend megdöntésére irányuló, a vallásjogon alapuló állam létrehozását célzó törvényellenes szervezet létre¬hozása volt a vád. Az elmarasztaló ítéletet 2003-ban hozták meg.14 ——— 13 1999. június 18-án sugározta először több televízió is a felvételeket. Az ítélet másolatát közli Çetinkaya (2005, pp. 265–268). Kicsi Valéria A Gülen hitelességét egyértelműen megkérdőjelező ítélet és a leleplező bizonyíté¬kok ellenére népszerűsége ma is töretlen. Az Egyesült Államokban élve jelenteti meg könyveit, nyilatkozik a sajtónak és honlapján (www.fethullahgulen.org, illetve www.mfethullahgulen.com) legfrissebb írásai is olvashatók. A nyugati-európai török és nem-török muszlim kisebbséget is célcsoportjának tekinti, az identitáskereső iskolá¬zott fiataloknak szólnak vallási tárgyú írásai. A Gülen-mozgalom képviselte „puha” iszlám, amely békés, párbeszédre törekvőés a modern kor kérdéseire keresi a választ az egyre erősödő, radikálisabb iszlám erőkkel szemben alternatívát jelenthetett és sokak számára jelent ma is. Az elkötele¬zett Gülen-pártiak hajlamosak a világi állam őrének tekintett hadsereg és az erőszak¬szervezetek akcióit látni a leleplezések mögött. Fethullah Gülen mindig tartózkodott a nyilvános vitáktól, a politikai jellegű állás¬foglalásoktól. 1999 előtt gyakorlatilag valamennyi politikai oldal képviselői – éppen azért, mert a radikálisokkal szemben alternatívát jelentett – elismeréssel szóltak te¬vékenységéről, egyes vélemények szerint tevékenységének finanszírozásához nem csak a mögötte álló vállalkozói tőkét mozgósította, de különböző formában állami támogatást is kapott. A mozgalom kapcsán egyre gyakrabban merül fel az a kérdés – különösen az Igaz¬ság és Felemelkedés Pártja (AKP – Adalet ve Kalkınma Partisi)15 2002. évi váratlan arányú győzelmét követően – , hogy vajon 1999-ben nyilvánosságra került valódi cél¬jainak elérésében mennyire jutott, vagyis a Gülen-mozgalom aktivistái milyen mérté¬kig épültek be sikeresen a török államigazgatásba, hadseregbe, illetőleg részeseivé váltak-e a politikai döntéshozatalnak? Ez a kérdés már okafogyottá vált a Necmettin Erbakan nevével fémjelzett politikai pártok, illetőleg mozgalma, a Milli Görüş mozgalom esetében. Erbakan szintén a Nurcu-mozgalom, illetve a naksibendi rend eszmeiségére támaszkodott. Erbakan évtizedeken keresztül – szinte napjainkig – meghatározó személyisége volt az iszlám alapon szerveződő politikai mozgalmaknak.16 1926-ban született a törökor¬szági Sinop városában.

Mérnöki diplomát az Isztambuli Műszaki Egyetemen szerzett, ——— 15 A magyar sajtóban Igazság és Fejlődés Pártjaként vált ismertté az AKP, mely azonban egy kisebb fordítási pontatlanság eredménye: a kalkınma angol megfelelője, melyből a magyar szót fordították, a development, ami jelenthet fejlődést is, ám a török szó jelentése itt inkább felemelkedés. (Az ak szó fehéret, tisztát jelent törökül, azaz a párt betűszava a korábbi parlamenti pártok korrupciójával szemben saját tisztaságát is hangsúlyozza.) 16 Necmettin Erbakanról és nézeteiről megközelítően száz török nyelvű könyv jelent meg, ezek közül l. Kazan (2006); Yalçın (1996); Akel (1999). 40 Irányzatok a mai törökországi iszlámban majd ezt követően Németországban tanult. Hazatérte után a műszaki egyetemen taní¬tott, 1962-től professzorként. A politikai porondon akkor tűnt fel, amikor a Török Kereskedelmi Kamarák (TÜSIAD) elnöke lett. 1969-ben független képviselőként került a parlamentbe, Konya választókörzetéből. (Konya mindig az iszlám konzerva¬tivizmus fellegvárának számított). Ebben a parlamenti ciklusban hozta létre a Nem¬zeti Rend Pártját (Milli Nizam Partisi). Az 1971-es katonai hatalomátvétel során ezt a pártot is betiltották, de újjászületett 1973-ban Nemzeti Megmentés Pártja (Milli Selamet Partisi) néven. (A párt szervezeti felépítésének kialakításánál Erbakant az egyiptomi Muzulmán Testvérek mozgalma inspirálta.) Ennek a pártnak az elnöke¬ként 1973-ban miniszterelnök-helyettes volt Bülent Ecevit rövid életű koalíciós ka¬binetjében. Ugyancsak részese volt Süleyman Demirel kormányának 1977-ben. Az 1980-as katonai hatalomátvételkor eltiltották a politikai tevékenységtől, de visszatért a közéletbe a Jólét Pártja (Refah Partisi) élén 1987-ben. Az 1990-es években a Jólét Pártja egyre növelni tudta népszerűségét Törökországban, s ennek köszönhetően őlett az ország első iszlamista miniszterelnöke 1996-ban. A hadsereg 1997-ben úgyne¬vezett csendes puccsal kényszeríttette lemondásra. Ezt követően pártját ismét betil¬tották, ő maga pedig csupán 2003. február 21-én térhetett vissza a politikai életbe. Természetesen a Jólét Pártja sem maradt utód nélkül, az Erény Pártja (Fazilet Par¬tisi) elnöke Recai Kutan lett, de ezt a pártot is betiltották 2001-ben. Az Erény Pártjá¬nak két utódpártja is van: a Boldogság Párt (Saadet Partisi) és a jelenleg kormányzó Igazság és Felemelkedés Pártja (AKP). Ez utóbbi nem győzi hangsúlyozni függet¬lenségét Erbakantól, de tény, hogy a jelenlegi kormányzat vezető bürokratái még a Jólét Pártjában, elsősorban annak hatalomra kerülésekor szerezték közigazgatási gyakorlatukat, s jónéhányan erősen kötődnek Erbakan Milli Görüş mozgalmához. A Boldogság Pártját Recai Kutan, a régi „harcostárs” vezette, a 2003 májusában lezajlott pártkonferencián aztán átvehette az elnökséget a valódi vezető, Erbakan. Az Igazság és Felemelkedés Pártjának töretlen népszerűsége mellett a Boldogság Párt egyre inkább marginalizálódik, korábbi szavazói nagyrészt elpártoltak tőle, politikai befolyása mára alacsony szintre csökkent. Míg a kemalizmus a török önmeghatározásban fontos szerepet szán az iszlám előtti török gyökereknek és indokolatlanul figyelmen kívül hagyja az oszmán birodalmi időszak iszlám kultúráját, addig az Erbakan-féle pártok és a Milli Görüş mozgalom a törökségnek azt a szerepét emelik ki, melyet az „iszlám katonáiként” játszottak a világtörténelemben.

Erbakan a török identitás meghatározó tényezőjének tekinti az iszlámot, mely nem csupán polgárok belső meggyőződése, identitásuk egyik össze¬tevője, hanem az állam politikájának is meghatározó eleme kellett volna, hogy legyen. Az 1970-es évek politikai történései illusztrálják, hogy a kemalista elképzelés Kicsi Valéria mennyire tarthatatlanná vált egy alapjaiban iszlám vallású társadalomban. A szavazók döntő többsége muzulmán, így ezt a tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindazonáltal a kemalizmus – helyenként szélsőségesnek is nevezhető – jelenségei mellett szinte természetesnek tűnik, hogy a többpártrendszerű struktúrában hagyo¬mányos iszlám értékrend mentén szerveződő párt sokáig nem tudott teret nyerni. Az első ilyen jellegű szerveződés az Iszlám Demokrata Párt (£slam Demokrat Partisi) volt, mely 1951-ben jött létre.17 Ez a formáció csupán 6 hónapig létezett, propagan¬dájában a következő jelmondatot hangoztatta: „A jólét (refah) és boldogság napja akkor kel föl, ha kezünkbe vesszük a Koránt. A hívők egyesülnek, és létrehozzák saját rendszerüket.” Ezzel a jelmondattal fémjelezhető valamennyi későbbi, iszlám értékrendet tükröző, Erbakanhoz köthető politikai csoportosulás. A következő a sorban a Nemzeti Rend Pártja (Millî Nizam Partisi) volt, melyet 1970-ben három független parlamenti képviselő alapított. Köztük volt az a Necmettin Erbakan is, aki ettől kezdve a folyamatos betiltások ellenére életben tar¬totta, különbözőformában mindig átmentette az iszlám irányultságú pártszerveződése¬ket. Biztosítva ezzel a folyamatosságot, minden esetben ügyelve arra, hogy ő – időn¬ként a politikai élettől való eltiltása miatt csak szürke eminenciásként – meghatározó személyisége maradjon ezeknek. Ezzel a pártalakítással közel egy időben hívta életre a korábban már említett Milli Görüş mozgalmat. Maga az elnevezés jelentése pontosan nehezen vissza¬adható, talán leginkább „nemzeti nézet” vagy „nemzeti nézőpont”-nak lehetne fordítani. A milli szó jelentése ’nemzeti’, maga a szó azonban arab eredetű a török nyelvben, az arab ’millet’ pedig mindazoknak a közösségét jelenti, akik azonos vallásúak, tehát nem a mai ’nemzet’ értelmében használták. Ez a kifejezés volt használatos az Oszmán Birodalomban a nem-muszlim vallásközösségekre, amelyek megőrizhettek egyfajta önállóságot. „A különféle keresztény és zsidó vallási közös¬ségek (millet) nemcsak hitbeli és rituális kérdésekben rendelkeztek autonómiával, hanem saját híveik felett elnyerték a bíráskodás jogát is, ha a peres ügyben muszlimok vagy más millet tagjai nem voltak belekeverve.” (Matuz 1990, p. 91). A görüş a görmek ’látni’ ige főnévi alakja, mely fordítható nézőpontnak, de adott esetben akár irányvonalnak is.18 Egy interjúban Erbakan maga úgy jellemezte a Milli Görüş-t, mint egy olyan nézőpontot, „amely tiszteletben tartja nemzetünk történe¬tét, hagyományait és valamennyi erkölcsi értékét.” (Albayrak 1989, p. 82). ——— 17 Vezetője és alapítója, Cevat Rifat Atilhan szélsőséges, antiszemita nézeteiről volt ismert. 18 Az angol nyelvű irodalom többnyire a National Viewpoint vagy a National Outlook kifejezést használja. Irányzatok a mai törökországi iszlámban A Milli Görüş mozgalom ideológiai alapvetése megtalálható Erbakan azonos című művében.

Míg a szerző1969-ben még úgy nyilatkozott, hogy „a vallás és az állam egyek […] a kalifátus visszaállítása sok előnnyel járhat …” (Albayrak 1989, p. 105), 1975-ban már árnyaltabban fogalmazott, amikor azt javasolta, hogy tekint¬sék át ismét az alkotmány 2. cikkelyét – amely kimondja az állam szekularizált vol¬tát –, hogy a szekularizmust ne lehessen eszközként használni a vallással szemben (Erbakan 1975, p. 51). A máig ható, az egész mozgalom számára kiindulópontnak számító könyvben Erbakan hosszan fejtegeti, hogy milyen veszélyeket rejt magában Törökországnak az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozása – így hazája Európa gyarmatává válna, szuverenitása erősen korlátozódna, vagy akár meg is semmisülne, s a törökség feladná saját kultúráját és hitét (Erbakan 1975, pp. 236–265). Ezt úgy lehet megakadályozni, hogy a végsőkig ragaszkodni kell a hagyomá¬nyokhoz és a vallásgyakorlathoz.19 A legsommásabban így lehetne összefoglalni azt az eszmerendszert, amely tulajdonképpen két, egymáshoz lazán kapcsolódó moz¬galmat jelöl. A Milli Görüş mozgalom egyrészt jelenti a törökországi iszlám irány¬zatot, másrészt az Erbakan nevéhez köthető, szervezett nyugat-európai csoportokat. Törökországban az iszlám értékrendet képviselő politikai csoportosulásokat és azok szimpatizánsait sorolják a mozgalom követőihez. Fentebb már utaltam rá, hogy a poli¬tikai életben megjelenő számottevő iszlám pártok mindegyike valamilyen módon kö¬tődik mind Erbakan személyéhez, mind a Milli Görüş eszmeiségéhez. A parlamentbe bekerült valamennyi iszlám párt próbált valamit megvalósítani a mozgalom célkitűzé¬seiből. A leginkább kézzelfogható példa Erbakan miniszterelnökségének ideje (1997– 99), amikor kifejezetten az iszlám világgal való kapcsolatokra koncentrált.20 Míg kül¬ügyminisztere, Tansu Çiller az európai fővárosokat látogatta végig, támogatókat tobo¬rozva Törökország EU-tagjelöltségének támogatásához, a „Hodzsa” (Erbakan nép¬nyelvben használt bizalmas megnevezése) megtette az első lépést a szerinte Törökor¬szág számára alternatívát jelentő Eurázsiai Gazdasági Közösség megteremtésére. Életre hívta a D-8 elnevezésűcsoportot – egy későbbi iszlám gazdasági közösség, hovato¬vább „iszlám egyesült államok” magját, melynek tagjai Törökország mellett Bangla¬des, Egyiptom, Indonézia, Irán, Malajzia, Nigéria és Pakisztán voltak. Egyéb lépéseivel is az iszlám világgal való kapcsolatokat próbálta erősíteni, így pl. ellátogatott Líbiába, ——— 19 Erbakan filozófiájáról l. még: Shankland 1999, pp. 101–104. 20 Ugyanakkor Erbakan különösen büszke arra is, hogy korábban, 1976-ban pártja segítette hozzá Törökországot a teljes jogú tagsághoz az Iszlám Konferencia Szervezetében, ahol addig Ankara csak megfigyelő volt. Kicsi Valéria Kadhafi elnökhöz.

Ez a látogatás azonban meglehetősen botrányosra sikerült, mert a líbiai vezető felszólította, adjon autonómiát a kurdoknak. Célkitűzései között szerepelt az imam-hatip iskolák számának növelése. Ez azért is különösen érdekes, mert míg a Nurcu- és a Gülen-mozgalom saját aktivistáinak képzését az általa működtetett – az állami ellenőrzés alá nem tartozó, ilyen értelem¬ben „féllegális”– kurzusokon végzi, addig Erbakan az imam-hatip iskolákat egyér¬telműen olyan intézményeknek tekinti, melyek az általa képviselt eszmeiség terjesz¬tésében jelenthetnek segítséget. Az imam-hatip iskolák számának növekedéséről már volt szó. Felmerülhet a kérdés, hogy miként jöhet létre egy-egy új tanintézmény? A jelenlegi rendszer szerint amennyiben a közösség megteremti az új iskola feltételeit (pl. épületet ad) a Vallási Ügyek Elnöksége köteles oktatókat biztosítani. Az új imam-hatip iskolák létesítésében a különbözővallási alapítványok és társaságok fontos szerepet játszanak (Shankland 1999, pp. 59–61). Az Erbakant támogató iszlám tőke szerepe ezekben az alapítványokban rendkívül érzékeny kérdés napjainkban. Törökország hétköznapjaiban a Milli Görüş mozgalom hatása érzékelhető, bár kétségtelen, hogy nehezen állapítható meg, hogy egy-egy jelenség mögött miként jelennek meg az egyes, egymáshoz számos kérdésben igen közeli álláspontot kép¬viselő irányzatok. Az iszlamizáló gondolkodás erőteljes megjelenésének egyik kézzel fogható példája a fejkendő viselet körül kialakult, feloldhatatlannak tűnőellentét. Mint a bevezetőmondatokban utaltam rá, a szekularizált állam jelképének számít, hogy közintézményekben – így az állami egyetemeken és a parlamentben – nem lehet fejkendőt hordani. Az iszlám hagyományokhoz való ragaszkodás ugyan¬akkor azt követeli meg a nőktől, hogy legalább a hajukat fedjék le. Már az 1970-es évek végén voltak kisebb botrányok a kendőviselet körül, mert több egyetemi hall¬gatónőt, aki így szeretett volna járni, kizártak az egyetemről. A legnagyobb ilyen jellegűbotrányt azonban az 1999-es választásokon az Erény Pártjának (Fazilet Par¬tisi) színeiben mandátumot szerzett Merve Kavakçı kavarta, aki fejkendőben jelent meg a parlamentben. (A párt későbbi betiltásakor a Kavakçı-ügy ismét a figyelem középpontjába került.)21 A fejkendőviselés kérdése az AKP kormányra kerülését ——— 21 Merve Kavakçı ügyében Bülent Ecevit, a kormányzó Demokratikus Baloldal Pártjának (De¬mokratik Sol Partisi) vezetője kijelentette, hogy a képviselőnő tettével megkérdőjelezte a török államiságot és megsértette a szekuláris köztársaság alapelveit. Kavakçı nem mondott le a parla¬menti képviselőket megilletőmentelmi jogáról, így Süleyman Demirel köztársasági elnök sajátos megoldást alkalmazott: megvonta Kavakçı török állampolgárságát, s így a képviselőnő elvesztette mandátumát.

Merve Kavakçı ugyanis kettős állampolgár volt, mivel az Egyesült Államokban 44 Irányzatok a mai törökországi iszlámban követően 2002-ben ismét előtérbe került, mivel az akkor miniszterelnöki, majd külügy¬miniszteri posztot betöltő mostani köztársasági elnök, Abdullah Gül felesége ragasz¬kodott (és first ladyként most is ragaszkodik) a fejkendő viseléséhez. A Milli Görüş mozgalom Nyugat-Európában természetesen másfajta szerepet tölt be, mint Törökországban. Erbakan az 1970-es évek elején Svájcban hívta életre abból a célból, hogy a külföldön élők soraiból a saját elképzelései számára támogatói bázist szervezzen. Hivatalosan a szervezet a külföldön élő török állampolgárok kulturális, vallási és szociális igényeinek kielégítésére jött létre, mára rendkívül kiterjedt és jól szervezett „alapszervezeti hálózatot” alkot. Ma Németországban tömörítik a legtöbb tagot, de rendkívül kiterjedt a hálózat Franciaországban és a Benelux-államokban is. A németországi közösség került leginkább a figyelem középpontjába, ahol a nagyjából 30.000 tag megközelítően 70 nagyobb központhoz tartozik. Ottani ingatlan vagyonuk értékét 60–80 millió euróra teszik. Az iszlám „ébredésnek” Nyugat-Európában, s így Erbakan Milli Görüş mozgal¬mának is az egyre nagyobb számban odavándorló vendégmunkások jelentették – s jelentik ma is – a tömegbázisát. Az 1970-es években Törökországban egyre nagyobb méreteket öltött az erőszak, egyre több tartományban vezettek be rendkívüli állapotot. A különböző bal- és jobboldali csoportosulások között napirenden voltak az utcai harcok, s a társadalomban élővérbosszú hagyománya, kényszere szinte megfékezhe¬tetlen erőszakspirált indított el. A legemlékezetesebb eset 1978-ban történt, amikor a Szürke Farkasok pogrom sorozatának több, mint száz alevi esett áldozatul (Zürcher 1997, pp. 276–280). A Kurd Munkáspárt, a PKK is ekkor kezdte tevékenységét, mely aztán az 1980-as években teljesedett ki. Ehhez társult még az ugyanebben az időszakban jelentkező gazdasági recesszió, mely az 1960-as évek közepéhez, végéhez képest jelentős mértéket öltő munkanélküliséget eredményezett. A munka nélkül maradtak számára kézzel fogható megoldást kínált a németországi munkavállalás. A vendégmunkások első hulláma még 1957-ben érkezett Németországba, akkor még szakképzett munkaerő vándorolt oda. Lassanként azonban a teljesen kilátás¬talan helyzetben élők is Nyugat-Európa felé indultak. A későbbi időszakban már —————— folytatta tanulmányait, s egy ottani állampolgárral kötött házassága révén amerikai állampolgár is lett. A török törvények lehetővé teszik ugyan a kettős állampolgárságot, Kavakçı esetében azon¬ban hiányzott a kormány jóváhagyása, s ez szolgáltatta az okot a török állampolgárságtól való megfosztásra. A botrány után visszatért az Egyesült Államokba, majd a török állampolgárságra ismét jogot szerzett, amikor egy török férfival kötött házasságot. Az alkotmánybíróság azonban nem ismerte el Kavakçıt parlamenti képviselőnek. A szakirodalom az esetet számos helyen fel¬dolgozta, lásd például Öktem (2002, pp. 397–398).

Kicsi Valéria főként azok, akik a jobb megélhetés reményében valamelyik nagyobb török városban próbáltak boldogulni – minden szakképesítés nélkül. S innen mentek el nyugatra, ahol a legalantasabb munkákat is elvállalva, otthoni környezetük számára hihetetlen összeget kerestek, de az európai mérce szerint a nyomorküszöbön tengődtek. Később családjuk is követte őket, s egyre nagyobb számban telepedtek le Nyugat-Európában, továbbra is elsősorban Németországban. A számok magukért beszélnek: míg 1962-ben 13 ezer török élt Németországban, 1974-ben már 800 ezer. Az 1970-es évek végén Nyugat-Európában 2,5 millióan éltek. Jelenleg a nyugaton élő iszlám hívők létszá¬mának nagyjából fele török.22 Ez az iskolázatlan tömeg magával hozta azokat a hagyományokat, amelyekben szocializálódott, s nem is kívánt a befogadó társadalomba asszimilálódni. Saját kul¬turális értékeit – zárt mivolta miatt – meg tudta őrizni. Ennek a kultúrának szerves részét képezte és képezi a vallásgyakorlat, a napi ima, az öltözködési, étkezési és egyéb előírások betartása. Mivel Törökországban a kemalista állam előírásai miatt nehezebben szerveződhettek a helyi muszlim közösségek, az európai demokráciák viszont ezt nem tiltották, sőt indirekt módon még segítették is, kézenfekvő volt, hogy ami nehezebben megvalósítható otthon, azt a külföldi közösségekben kell létre¬hozni. A második generációs bevándorlók ugyanakkor egyfajta identitásválságon mennek keresztül, és nagyon sokan közülük éppen az iszlám mozgalmakban találják meg azt a kapaszkodót, mely a nehézségeken átsegíti őket. A Milli Görüş mozgalom ma Európa egyik legnagyobb iszlám szervezete. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy tagjai az esetek nagy százalékában nem új hazájuk állampolgárai, így a török választási törvényeknek megfelelően Törökországban szavazhatnak. Egyes feltételezések szerint Erbakan választási győzelmében jelentős szerepet játszottak a nyugat-európai szavazatok, míg jelenleg – az eredmények alapján legalábbis ez tűnik valószínűnek – az AKP-t támogatják leginkább. Ma Törökországban a kormányerőt egy olyan iszlám gyökerekkel rendelkezőkonzervatív párt adja, mely egyértelműen vállalta, hogy egy muszlim országban megkerülhetetlen tényező a választók vallásgyakorlata, és az európai keresztény¬demokrata pártokat tekinti párhuzamnak. (A pártelnök Recep Tayyip Erdoğan szíve¬sen használja pártjára az iszlám-demokrata kifejezést.) A párt programjába számos olyan kérdést emeltek be, amiről hosszú ideje nem esett szó a török nemzetgyűlésben. Az említett modern török iszlám mozgalmak szerepet játszottak abban, hogy az AKP ——— 22 Ma már az is kérdés lehet, statisztikai szempontból kit tekintenek a felmérések töröknek. Hiszen a bevándorlók viszonylag alacsony százaléka asszimilálódott – tekinti magát „németnek“, vagy „hollandnak” – általában nem csak nevükben, de identitásukban is megőrizték török mivoltukat. Irányzatok a mai törökországi iszlámban megtalálja azt az utat, mely egyfelől „európai”, vagyis egyre inkább képes megjelení¬teni az európai gondolkodás számára is egyértelmű értékeket, ugyanakkor megmarad muszlimnak, a török választók számára is világos kategóriákban gondolkodik.

A törökországi politikai helyzet – az iszlám előre törése – bizonytalanságot te¬remt a török világi értelmiségben, hiszen világosan látják, hogy ez az új iszlám út, az atatürki hagyományokkal sokszor nehezen összeegyeztethető lépések, magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy a jelenleginél jóval radikálisabb iszlamizálódás vegye kezdetét. A mérsékelt iszlám erőknek továbbra is bizonyítaniuk kell, hogy valóban mérsékeltek, mert mind Necmettin Erbakan, mind Fethullah Gülen példája a szélső¬ségre való hajlamot valószínűsítik. Az AKP eddigi lépései ezt a bizonytalanságot még nem tudták teljesen eloszlatni.

Felhasznált irodalom:

AKEL, ALI (1999): Erbakan ve Generaller. (Ankara: Şura Yayınevi). ALBAYRAK, SADIK (1989): Türk Siyasi Hayatında MSP Olayı. (İstanbul: Araştırma). ARAS, BULENT – OMER CAHA (2000): Fethullah Gulen and his Liberal „Turkish Islam” Movement. Middle East Review of International Affairs Journal, Vol. 4, No. 4, December, pp. 30-42. ÇETİNKAYA, HİKMET (20045): Fethullah Gülen’in 40 Yıllık Serüveni. (İstanbul: Günizi Yayıncılık). ÇETİNKAYA, HİKMET (20053): Fethullah Gülen’in 40 Yıllık Serüveni – 2. (İstanbul: Günizi Yayıncılık). ERBAKAN, NECMETTİN (1975): Millî Görüş. (İstanbul: Dergâh Yayınları). ESPOSITO, JOHN (ed.) (1995): The Oxford Encyclopedia of the Modern Islamic World. (Oxford: Oxford University Press). FLESCH ISTVÁN (2004): Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. (Budapest: Corvina). FODOR PÁL (2007): Fethullah Gülen mozgalma. In: TÜSKE LÁSZLÓ (szerk.), Elő¬adások a mai iszlám világáról. (Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet Kutatások In¬tézete), pp. 161-168. HERMANN, RAINER (2003): Political Islam in Secular Turkey. Islam and Christian-Muslim Relations, Vol. 14, No. 3, July. IŞIK, İHSAN (1990): Yazarlar Sözlüğü. (İstanbul: Risale Yayınları). Kicsi Valéria KAZAN, ŞEVKET (2006): Refah Gerçeği. 3 kötet (Ankara: Keşif Yayınları). MARDİN, ŞERİF (1991): The Nakşibendi Order in Turkish History. In: TAPPER, RICHARD (ed.), Islam in Modern Turkey. Religion, Politics and Literature in a Secular State. (London, New York: I.B. Tauris & Co Ltd). MARDİN, ŞERİF (200510): Modern Türkiye’de Din ve Toplumsal Değişim. Bediüzzaman Said Nursi Olayı. (İstanbul: İletişim Yayınları). MATUZ JÓZSEF (1990): Az Oszmán Birodalom története. (Budapest: Akadémiai Kiadó). OKTEM, NIYAZI (2002): Religion in Turkey. Brigham Young University Law Review, June 2002 = http://findarticles.com/p/articles/mi_qa3736/is_200201/ai_n9063474 ONUR, HÜDAVENDİGAR (2001): Türk Sağı Sözlüğü. (İstanbul: Burak Yayınları). ORAN, BASKIN (2001): Kemalism, Islamism and Globalization: A Study on the Focus of Suprene Loyalty in Globalizing Turkey. Southeast European and Black Sea Studies, Vol. 1, No. 3, September. PETTIFER, JAMES (1997): The Turkish Labyrinth. Atatürk and the New Islam. (Lon¬don: Viking Penguin Books Ltd.). POULTON, HUGH (1997): Top Hat, Grey Wolf and Crescent. Turkish Nationalism and the Turkish Republic. (London: Hurst & Company). SHANKLAND, DAVID (1999): Islam and Society in Turkey. (Huntingdon: Eothen Press). SHANKLAND, DAVID (2003): The Alevis in Turkey: the Emergence of a Secular Islamic Tradition. (London, New York: Routledge Curzon). SUDÁR BALÁZS (2007): Alevik Törökországban. In: TÜSKE LÁSZLÓ (szerk.), Elő¬adások a mai iszlám világáról. (Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet Kutatások In¬tézete), pp. 169-177. TAPPER, RICHARD (ed.) (1991): Islam in Modern Turkey. Religion, Politics and Literature in a Secular State. (London, New York: I.B. Tauris & Co Ltd). TÜSKE LÁSZLÓ (szerk.) (2007): Előadások a mai iszlám világáról. (Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete). VEREN, NURETTİN (2007): Kuşatma. ABD’nin Truva Atı. Fethullah Gülen Hareketi. (İstanbul: Diyah Beyaz Yayın Dağıtım). WELD, MAY F. (2006): Bediüzzaman Said Nursî. Entelektüel Biyografisi. (İstanbul: Etkileşim Yayınları). YALÇIN, SÖNER (1996): Hangi Erbakan. (Ankara: Öteki Yay¤nevi). YAVUZ, HAKAN (2000a): Being Modern in the Nurcu Way, ISIM Newsletter, 6, 2000. YAVUZ, M. HAKAN (2000b): Cleansing Islam from the Public Sphere. Journal of International Affairs, Vol. 54, No. 1, Fall. Irányzatok a mai törökországi iszlámban YEŞİLADA, BIROL A. (2000): The Virtue Party. In: RUBIN, BARRY – METIN HEPER (eds.), Political Parties in Turkey. (London: Frank Cass). ZEIDAN, DAVID (1999): The Alevi of Anatolia. Middle East Review of International Affairs, Vol. 3, No. 4, December. ZÜRCHER, ERIK J. (1997): Turkey: A Modern History. (London: I. B. Tauris). Elsőkiadás: 1993.

Ez a tanulmány kötet, amely Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete gondozásában 2008-ben.

A kötet megvásárolható az Írók Könyvesboltjában (Budapest VI. Liszt Ferenc tér).

Avicenna Közel-Kelet Kutatások IntézetePiliscsaba 2008 avicenna közel-kelet kutatások intézete 2087 piliscsaba, pf. 61 e-mail: avicenna.kkki@t-online.hu

A kiadást támogatták: Magyar Tudományos Akadémia Miniszterelnöki Hivatal © Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete Maróth Miklós igazgató © Vásáry István és a szerzõk ISBN 978-963-87618-28 ISSN 1785-0894
Kicsi Valéria

Thököly Imre és a törökök kapcsolata Ausztriával (1.) 1670-1682.

yedikule2Az alábbiakban közzétett írás M. Tayyib Gökbilgin,[2] az Ankarai Egyetem volt professzorának egy előadását tartalmazza, amely 1976-ban, Isztanbulban hangzott el, a „II. Rákóczi Ferenc és a magyar menekültek a török-magyar viszony megvilágításában” címmel megrendezett konferencia keretein belül. A tanácskozás résztvevői közt magyar részről ott található Köpeczi Béla és R. Várkonyi Ágnes személye is.

Gökbilgin előadása török nyelven[3] hangzott el, és tárgya, Thököly Imre olyan személye a magyar történelemnek, akiről még idáig tudomásom szerint török történész nagyobb lélegzetű írása vagy jellemzése nem látott napvilágot. Ezért is tartom fontosnak, hogy ezen, szóban elhangzott előadás egy jelentős részét magyar fordításban az érdeklődők részére bocsáthassam. A fordítás elkészítéséért ez úttal is szeretnék köszönetet mondani Bajczárné Gyenes Erzsébetnek, a salgótarjáni Madách Imre Gimnázium tanárnőjének. Az, hogy a szerző török történész, két szempontból adhat okot érdeklődésre: egyrészt egy másik, a magyar történettudománytól eltérő látásmód lehetőségét hordozza magában, másrészt az általa felhasznált török nyelvű források is új színt vihetnek a téma megvilágításába. Az előadással kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy abban több idézet is elhangzik, egyes idézetek török forrásokból, mások a magyar szakirodalomból származnak. Mivel a nyomtatott szövegben nem alkalmazták a láb- vagy végjegyzetelés technikáját, csak a az idézet után nevezték meg a forrást, és azt sem mindig oldal és szöveghű pontossággal, a magyar nyelvű források esetében én nem kívánom megadni a pontos hivatkozást, míg a török nyelvűeknél, ha pontos, megtartom azt. A török nyelvű források esetén mindössze két, bár meglehetősen bő, nyomtatásban megjelent forráskiadványra támaszkodik Gökbilgin.[4] Az egyik Silahdar,[5] a másik pedig Rasid pasa krónikája.[6] Az előadást teljes egészében a fordítási költségek okozta financiális okok miatt nem áll módomban közölni, de annak a legfontosabb részét, az 1680. év végétől 1682. év végéig terjedő időszakot bocsátom az olvasó rendelkezésére. Ez az időszak volt az ugyanis, amikor Thököly az 1680 -as hajdúszoboszlói választás után, melyen őt a bujdosók fejedelmükké tették, az addig őt felügyelő erdélyi udvartól már viszonylagos függetlenségben kezdi meg diplomáciai és katonai tevékenységét. Thököly ez idő alatt mind jobban elszakad Apafy Mihály és Teleki Mihály felügyelete alól, önálló diplomáciai kapcsolatot épít ki Franciaországgal, a Portával, Lengyelországgal és a Habsburgokkal is.

Alkudozásaival, harcaival, politikai sakkjátszmáival eléri azt, hogy a protestánsok sérelmeinek orvoslásáért, amelyekért ő fegyvert fogott, 1681-ben az uralkodó országgyűlést hívjon össze Sopronban. Az ott adott engedményeket visszautasítva folytatja küzdelmét, amelynek eredményeképp nemcsak Zrínyi Ilona kezét és birtokait szerzi meg, hanem a török porta bizalmát is, amely elégnek mutatkozott arra, hogy a szultán katonailag jelentős támogatással segítse harcát. Pályája üstökösként ívelt fölfelé, és csaknem két esztendővel a bujdosók vezérévé választása után, 1682 szeptemberében Fülek alatt, jelentős felső-magyarországi területek elfoglalása után a szultán által küldött athnaméval és királyi jelképekkel a budai pasa Magyarország királyává kiáltja ki azt az fiatalembert, aki nem oly régen még az erdélyi irányítás alatt harcoló kuruc csapatok egyik vezére volt csupán. Tevékenysége, győzelmei, pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a török, megbizonyosodván a Habsburgok gyengeségéről, immár a biztos győzelem reményében kelhessen útra 1683-ban Bécs elfoglalásának céljából….. Fordítás a 199.o. 3. bekezdésétől A Thököly Imre által az 1680-as esztendőben vezetett katonai megmozdulás meglehetősen sikeresen alakult. Thököly szakértőnek bizonyult abban, ahogy nagy tömegeket tudott a parancsaival irányítani, s ugyanúgy abban is, ahogy a számottevő sereg bevetése nélkül az ellenség gyenge pontjait képes volt megtalálni. 1680 augusztusában Késmárk vára már elesett, de a lőcsei vár bevétele sikertelen maradt. Az osztrák parancsnok, Caprara Aenas[7] beavatkozására is számítva az ostromot elhalasztották. Ekkor úgy tűnt, a bécsi kormány is hajlik a békére. Ausztriának ez a lépése az oda menekült magyarok szempontjából nem volt a legjobb ötlet, de az államok közti helyzet alakulásában idővel eredményt hozott. Bécsben tudták, hogy Fazil Ahmed budai pasa halála után a törökök nem mernek segítséget nyújtani a bujdosóknak. Az új nagyvezír, Merzifoni Kara Musztafa[8] pasa ugyan hajlott erre, azonban mielőtt ezt a törekvését megvalósította volna, háborúba kezdett Oroszországgal. Ennek Bécsben nagyon örültek. Hiszen elhárult annak a veszélye, hogy a törökök segítenek a bujdosóknak. Másfelől az osztrákok azt is igyekeztek mutatni, hogy nem kezdenek ki a törökökkel. Több, tervezett erődítményük felépítését elhalasztották, s kérték a szultántól, hogy hosszabbítsák meg a vasvári békét, mely már több mint a fele időtartama alatt is javulást hozott. Mindazonáltal XI. Ince pápa[9] egyáltalán nem támogatta a bécsi kormány ezen álláspontját. A követe által elküldött írásban azt közölte, hogy a császár járjon kedvében a magyaroknak, a törökökkel kezdeményezzen háborút, s a franciákkal szövetkezve támadja meg Esztergomot és Budát. Csakhogy Lipót[10] nem akart se a magyaroknak kedveskedni, se a törökökkel háborúzni. Ekkor a lengyelek és az oroszok kezdeményeztek egyezséget a császárral. Sőt, az orosz követ ezzel a céllal jött Bécsbe. A lengyel nemzetgyűlés pedig felhatalmazta Jan Sobieski királyt,[11] hogy abban az esetben, ha megkapják a katolikus országok segítségét, hirdessen háborút a törökök ellen. Lipót azonban megtagadta a segítséget, így a harc nem kezdődött meg, s közben az oroszok is békét kötöttek a törökökkel. Voltak, akik Thökölyt arról győzködték, hogy férkőzzön a császár közelébe. Azt mondták, ha így tesz, sok segítséget kapnak majd, és mindenki megszerzi magának a jólétet, Thököly ezzel szemben kijelentette, hogy ő ezt a kérdést nem magánügynek tekinti, hanem a haza sebeinek gyógyítása érdekében fáradozik.

A bécsi kormánynak az állt szándékában, hogy különösen a vallási kérdésekben elnéző legyen. A holland és brandenburgi követek tulajdonképpen már a nymwegeni kongresszuson[12] azt javasolták a császári követnek, hogy gyakoroljanak hatást a császárra a következő ügyekben. Egyrészt a protestáns magyarok lelkiismereti szabadsága ne sérüljön, másrészt az idegen országokban élő magyarok visszatérhessenek hazájukba. Azonban Bécsben nem volt olyan ember, aki erre hallgatott volna. Kollonich Lipót,[13]a vallási ügyek legfelső bírája viszont inkább mutatott hajlandóságot arra, hogy az országot egy sivatagihoz hasonló állapotba juttassa, mint hogy toleráns legyen a protestánsokkal. A pápisták így imádkoztak a templomaikban: „ Inkább legyen Magyarország – vagy ami még maradt belőle- magára hagyatva a törökökkel , vagy a császár kezére adva, megfosztva a koronától és a tróntól, mint hogy a protestáns magyarok felé türelmet mutassunk.” Kollonich pedig ezekhez hasonló szavakkal Luther követőit a sátánnál is nagyobb csalónak és árulónak kiáltotta ki. Ekkor hozta az Isztambulban tartózkodó egyik erdélyi követ, Szilvásy Bálint Apafynak a szultán levelét. Ez az 1092 első havának első napján (azaz 1681. január 21-én) IV. Mehmet[14] által Edirnéből írott levél szó szerint így szólt: „Ha megkapod szultáni pecsétemmel ellátott levelemet, tudd, örömömre szolgál, hogy uralkodói személyemnek hűséget, engedelmességet, jókívánságot mutatsz, vámszedő szolgámként mostanáig hűségben szilárd és kitartó maradtál, mióta általam országod ura lettél, azon igyekeztél, hogy az uralkodói személyemmel szembeni kötelességeidet megtegyed a hazád védelmében és néped boldogulásáért, s az egyéb szolgálatok közül is mindet teljesítetted, ami csak lehetséges, és ami a hatalomnak kijár. Nagy örömömre szolgált, hogy Erdély országod adóját megküldted a leveleddel együtt, s uralkodói személyem által elismert Szilvásy Bálint nevű követed útján jelentésed trónom elé jutott. Írásodat szultáni személyem megismerte, kéréseidre reagálva és hűségedre továbbra is szükségem lévén, ezután is a következőt óhajtom: a bizalmát beléd helyező és az én védelmem alatt álló rád bízott országok védelmét folytasd tovább nyílt őszinteséggel, ne alkalmazz a nyomorultakkal szemben elnéző, könyörületes bánásmódot, s üldözz mindenféle gonoszságot…, a fennhatóságom alatt lévő országot védelmezd és irányítsd a keresztény seregekkel, azaz az ördögökkel szemben. Ha bármely más dologban adnék parancsot, azt mindig igyekezz végrehajtani. Uralkodói személyem iránti jóságodat tartsd meg, ezen munkálkodjál, s igyekezz, hogy szavaim jól értsd meg, s vigyázd szultáni pecsétemet.”

Apafi tavasszal, miután megkapta ezt a levelet, rövid időn belül törekedett az ígért török segítség biztosítására, s mind a bécsi kormánynak, mind a bujdosó magyaroknak, mind pedig a Portának a kedvében járt, amikor Erdély földjét kiterjesztette a magyar királyság területére is, bízva a békekötésben. Másfelől viszont Sopronban létrejött egy találkozó, ahol maga a király is jelen volt,[15] s melyet országgyűlésként is minősíthetünk, amelyen Esterházy Pált választották meg Magyarország nádorának. Ő pedig, miután nádor lett, Thököly híveit is meg akarta nyerni magának, s az ország egyesítésére törekedett. Csakhogy a levélváltások nem jártak eredménnyel, mivel az országgyűlésben nagy többségben lévő hithű katolikusokat figyelembe véve Thököly nem látta szükségét, hogy küldöttet bocsásson a tárgyalásra. Thököly ebben az időben a figyelmét Isztambulra irányította. A Portának 1681 februárjában Moszkvával kötött egyezsége jobban felkeltette az érdeklődését, mint Lipót jogi szempontból előkészített engedményei. Márciusban Beregszászon fogadott egy török követet, vele küldött levelet a nagyvezírnek, melyben a nemzeti királyt óhajtó magyarság érzése fejeződött ki. A nagyvezírnek eszébe jutott az a nem sokkal régebbi eset, amikor az osztrákok által később megölt magyar nemesek kérték, hogy a nagyvezír adjon nekik időt és segítséget, mert ezt a védelmet az osztrák fél nem biztosította. A bosszúra gondolva, erre célozva a nagyvezír ezt a latin mondást fűzte hozzá a levélhez: „Sit vindex sangvinum ipsorum.” [16] Thököly ezen kérésének az megtárgyalását Raşid krónikájának kifejezésével élve úgy értelmezték, „mintha a környező államfők és elöljárók védelme alatt, biztonságban az ellenségtől ő maga a szultán egyik dervisrendjének egy szolgája lenne”. Valóban, májusban (1681) a budai beglerbég, Ibrahim pasa arról értesítette Thökölyt, hogy a nagyvezír elfogadta a magyarok szolgálatát. Thököly, a Béccsel szembeni követeléseit is olyan mértékben növelte, amennyire erősen bízott a törökök fegyveres beavatkozásában. Az oszmán-orosz egyezség után a Portától biztosítékot szerezve a bécsi kormányra nagyon súlyos feltételeket kényszerített. A soproni országgyűlésnek azokra az indítványaira, melyekben azt kérték, hogy küldje el oda az embereit, mindig valamilyen kifogást találva elutasító választ adott. Azok, akik Béccsel békét akartak, Thökölyt rendszerint azzal vádolták, hogy tétovázó és tanulatlan fiatalember.

Ez idő alatt az erdélyi követek Isztambulban tartózkodtak. Ezek mindig azon fáradoztak, hogy Thököly dicsőségét aláássák a nagyvezír előtt, eközben arra igyekeztek rámutatni, hogy a Portához fűződő kapcsolata is gyanús, a bujdosók megmozdulásaiban való vezető szerepe semmilyen szempontból nem elfogadható és támogatható, s hogy e fiatal nemes hatalmának mindenféle jelenlétéből okulni lehet. Az értelmezések szerint Merzifoni Kara Musztafa pasa 1681-ben, miután elfoglalt néhány várat, elő akart készíteni egy megállapodást az osztrákokkal szembeni háborúra. Talán arra is törekedett, hogy próbát tegyen: bízhat-e a magyar bujdosókban, a mostanáig folyamatosan a Porta oldalán álló, állandóan csak Orta Macarnak[17] mondott területen lakó népnek a hűségében. A magyar történészek egy része szerint a Porta tiszteletben tartotta azt az egyezményt, melyet minden egyes magyar nemesnek adott. Eszerint az a csoport, mely valószínűleg a független Magyarország népének a többsége, ismét magyarrá lesz és Erdélytől eltérő módon fizetné az adót. Csakhogy egy egyelőre ismeretlen személyre való tekintettel nem akarták Apafit mellőzni, megsérteni. Ebből a meggondolásból 1681. április 18-án egy kinevező iratot (athname) adtak át neki, s ezzel együtt megkapta az Erdély, Havasalföld, Moldva, egyesítéséből alakult seregnek a parancsnokságát. Ebben az írásban engedélyezték a magyaroknak a szabad királyválasztást, arra az esetre pedig, ha az óhajtott siker és győzelem megvalósulna, egy új athname kiadását ígérték. Az erről az eseményről még nem tudó Thököly, akinek a budai beglerbég is megígérte a segítségét, 1681. május 20-án megszakította a fegyverszünetet az osztrákokkal, s Bihar megye ellen indult. Ott, amikor ezt a hírt megkapta, elkeseredett, hiszen nem egy Apafi kíséretéhez tartozó parancsnokként akarta magát a jövőben látni. Csupán Serdar Hasszan váradi pasában bízott. Hasszan pasa ismerve a helyzetet, ki akarta békíteni őket. Rábeszélte Thökölyt, hogy Apafi oldalára álljon, s ahogy az a kinevező iratban állt, elismerje Apafi parancsnokságát.

Valóban Thököly 1681. augusztus 29-én Apafinak küldött levelében egy igaz magyar embernek mondta őt, célzott az eddig tapasztalt hiányosságokra, s a szerinte érdektelen dolgokra elköltött pénzekre, meg arra, hogy az ország nagy nemes férfiúinak példáját kellene követni. Miután az akkori, osztrákokkal szembeni katonai megmozdulások közül néhányban az erdélyiek által vezetett bujdosók vereséget szenvedtek, nyilvánvalóvá vált a Porta számára Apafi, s az általa parancsnoknak kinevezett Telekinek a valódi katonai ereje, illetve a bujdosók ügyében való sikertelenségük, s a Portán ugyanakkor nem hitték azt sem, hogy Thököly jogosabb helyzetben lenne, így a következő események kialakulására ez nagymértékben hatással volt. Úgy tűnt, hogy a váradi beglerbég Hasan pasának küldött, Thököly javát szolgáló információi, jelentései arra a döntésre késztették a nagyvezírt, hogy most már Thökölyt kell mindenképpen támogatni. Ennek bizonyítására Szenczi István követ 1681. augusztus 9-én Isztambulból Thökölynek küldött jelentését említhetjük. Ebben a levélben így ír például: „ Istennek hála, a téged érintő problémákat akár a pasa, illetve a Porta, akár az egész nemzet magáénak vallja, úgyhogy te is jobban tennéd, ha nem várnál tovább…A pasa odáig jutott, hogy a te személyiségedet a sajátjáéhoz hasonlítja, a te szerencsétlenségeidet a maga és az egész török nép tragédiájaként emlegeti. Különösen ügyelj most a németek megmozdulásaira, hogy semmiféle vereség ne érjen általuk, ugyanis a hadseregben lévő összes török szem csakis téged figyel…” Másfelől ugyanakkor a hatalmon lévő kormány pártján álló erdélyi követek Apafi Mihálynak, Erdély nagyurának írott levelükben is például így írnak: „ A nagyvezír megparancsolja, hogy tekintve az ország magyarokkal kapcsolatos problémáit, tedd meg az óvintézkedéseket. A menekült magyarok ugyanis ha a császár kegyeibe akarnak férkőzni, s visszatérni az országukba, akkor tőled és az Erdélyben élő nagy-és kisnemesektől ugyanúgy támogatást akarnak szerezni, mint Thököly híveitől. Hűek akarnak maradni a Portához, ezért kérik, hogy váltsd be az Erdélyben élők számára ezen reményüket, illetve Thököly híveivel szemben is kegyelmet, segítségnyújtást és védelmet kérnek. Ráadásul a nagyvezír már megparancsolta a magyaroknak, hogy közös vezetőt válasszanak, úgy, mint régen volt, most is egység legyen, ne váljanak ketté, azt választanak, akit akarnak, de az nem Erdély ura lesz, hanem egy közös, általánosan tiszteletben tartott elöljáró. Ekkor Lipót Isztambulba küldött egy bizottságot gróf Caprara Albert elnöklete alatt, melynek –feltételezhetően- fontos parancsokat osztott. Mindemellett pedig biztosítékot adtak a nagyvezírnek arra nézve, hogy a császár békeharcos törekvéseit kiterjeszti.

Valójában mind a császár, mind a megfigyelői a magyarokat engedelmességre bíró egyetlen járható útnak azt látták, hogy a törökökkel továbbra is fenntartják a békét. Ekkor írta az egyik megfigyelője Lipótnak: „A magyarok között elég sok a gyanús, hűtlen, engedetlen személy. Zűrzavaros időkben, veszélyes pillanatokban ezek képesek a legnagyobb gonoszságra is. A legmegfelelőbb, amit tehetünk, hogy távol tartjuk őket, s a saját fajtájuk körében hagyjuk” Mivel a császári követ elvárásai nem valósulhattak meg, az említett követ még egyszer javasolta az egyeztetést a kuruc királlyal[18] és embereivel, „ragaszkodva az emberséges fogadáshoz, a különleges bánásmódhoz, s visszaéléstől tartózkodásra intve…”[19]a Porta köreiben egyre erőteljesebben azt akarták tehát, hogy Thököly nyerje meg a „pert”. Voltaképpen Thököly egyrészről tárgyalásokat folytatott a császár követével, a nápolyi Saponarával, másrészt megnősült,[20]s alkuba bocsátkozott néhány nemes úr hatalmának a megszerzése érdekében, majd néhány követet a nagyvezír elé is küldött. Merzifoni (Kara) Musztafához írott levelében így írt például: „Birodalmad lába elé borulva alázatosan könyörgöm hozzád a magyar menekültek (bujdosók-V.D.) törekvéseinek megvalósítása érdekében, hogy ne sajnáld tőlünk a védelmedet. Ha ezt méltóztatsz teljesíteni, szilárd pozíciómat csakis a te birodalmadtól kapott erőnek tulajdoníthatom majd”. A nagyvezír 1682. január 9-én küldte vissza Thököly követeit. Ezek azt ígérték neki, hogy az Orta Macar hercege lesz, s ebben az esetben arról biztosították őt, hogy két éven belül az egész ország neki fog engedelmeskedni, s neki lesznek kötelesek adózni. Nagy örömükre szolgált, hogy a nagyvezír maga a szavát adta, hogy segíteni fog. Thököly ezen jó hírek hallatán lassacskán tovább folytatta a tárgyalásokat Saponarával, illetve magáénak tudhatta a bécsi udvar beleegyezését a Zrínyi Ilonával kötött házasságába, így lehetőséget kapott arra, hogy a Báthory és a Rákóczy család hatalmas birtokait is megszerezze a maga számára. A nagyvezír Thökölynek küldött levelében tudatta, hogy szolgálatait nem hagyja jutalmazatlanul, a budai beglerbéget tábornoknak nevezi ki, s ezután az ő utasításait kell majd elfogadnia. Ehhez a témához kapcsolódóan a Silahtar tarihiban elég érdekes részletek találhatók. „ A nagyvezír Kara Musztafa pasa miután parancsnok lett, s híreket kapott a győztes férfiról (Thökölyről) , elég nagy vagyont áldozott arra, hogy céljához segítse őt.” Hogy pontosan mit tett, s mit nem, arról a Thökölynek szóló kinevező okirat (athname), mely 1682 szeptemberében adatott, így fogalmaz:” ..miután a Porta szárnyával kezdett leszállni az iszlám határain, a hadi ereje (Thökölyé-V.D.) is csatlakozott hozzá.”[21]

Eredményeként említhetők a német területekre való támadások, Thököly veretlen seregeit Kurs-nak (kurucnak) nevezik- görögül ez szentet jelent. Ugyanakkor ennek a szélhámosnak a megmozdulásai szemben állnak a békével. Miután a területeinkről az iszlám határvonal másik oldalára vonultak, mondják, a Császár miniszterétől panaszlevelek érkeztek, de ezekről nem figyelmeztették a szultánt, még csak nem is említették neki. A nagyvezír olyan válaszlevelet küldött, melyben azt írta, hogy a saját országainkat uralma alá vonni szándékozó csoporthoz nem csatlakozunk. Majd elvonulva onnan még inkább kiterjesztette a hatalmát. Továbbá a fent említett esztendőben az akkori budai beglerbégtől, Arnavut (Örmény) Ibrahim pasától kapott tanács alapján követet küldött a birodalmi gyűlésbe egy levéllel és egy szándéknyilatkozattal. Ebből az látszik, hogy a nagyvezír szemét elhomályosította a magyar arany, kiadta a kezéből az Orta -Macar államot, illetve ennek a tengelyét, a Kassa, Fülek és az ezekkel egyenértékű várak és palánkvárak, erődök, a szepességi német városok közül azokat, amelyek szabadságukért ajándékot adtak, s egy bizonyos létszámú katonaságot is kértek. A vezír követe, miután meghívták a szultáni tanácsba és megvendégelték, az adó befizetése után szerencsés csellel bejutott az ajándékozó terembe, a szultán elé ment tárgyalni, átadta az iratot és az ajándékát, és a saját nyelvén, kissé alázatos módon Thököly szavait is tolmácsolta, miszerint „ a kapunk nyitva áll a vész előtt, s ha szavaitok szerint hajthatatlanok maradtok, valószínűleg országunk nagy bajban van”. Erre (a szultán) egy ékköves jogart készíttetett és egy kinevező diplomát juttatott a királyának. A budai beglerbég, Arnavut Ibrahim pasa vezért, hogy az Orta -Macar állam kiszabaduljon a német kézből, s a Thököly fennhatósága alá tartozzon, főparancsnoknak nevezte ki, kinevező írása (athname) mellé kardot és kaftánt is küldött nagy pompával. Ehhez járult, hogy birtokot (,,kaput”) kapott, sőt még mást is adományoztak neki: a budai járás hadszínterén kívül eső értékes birtokokat és területeket a katonákkal együtt, Kuşçu (Madarász) Musztafa pasa, Şeyhoylu Ali pasa, Zağarcι Mehmed aga is tetemes mennyiségű janicsárt, fegyverest, tüzért és fegyverszállítót adott, és a budai várból is elég sok fegyvert és katonai felszerelést, muníciót is kapott. Miután ezeket a katonákat a következő év tavaszán összegyűjtötte a pesti harcmezőn, találkozott Thökölyvel, s minden egyes katonában nyomatékosan tudatosította, „hogy az ő megválasztásának érdekében hozzon szilárd és szent döntést.” 1682 áprilisában Thököly Budára ment, s ott szembesült a szokatlanul nagy sikerrel. Tiszteletére naponta ünnepségeket rendeztek.

Ahogy az utcán járt-kelt, a nép azt kiáltozta: ” éljen a magyar király!” Buda kormányzója, Ibrahim pasa Thökölynek átadta a szultán ajándékait. Helyeselte, hogy erejét a királyi Magyarországon tartalékolja. Azt mondta, így az osztrákok nem figyelnek a háborús előkészületeire. Ibrahim pasa és Thököly a béke alapjait készítették elő, s abban reménykedtek, hogy a szultán majd jóváhagyja azt. A budai beglerbég – úgy tűnik- egy május 18-án küldött levelében tudatta Erdély fejedelmével a Thökölyvel való szövetséget. Ez szó szerint így szólt: „Te, a Porta keresztény hercegei közül a legrégebbi, te, a legjobb adófizető erdélyi úr, én szívbéli jó barátom! Értékes leveledet megkaptam, a tartalmát tökéletesen megértettem. Mélyen tisztelt barátom, a szultánunk akarata az, hogy a Portához régtől fogva hű és kötődő Alsó-Magyarország népének ügyét már engedd útjára. Méltóságos szultánunk jónak tartja ezeket az emberbarát törekvéseket, s téged is hű szolgájaként ismer, így kér, hogy a most részben egy illetőnek a saját földjén, részben a te területeden, részben pedig a herceg Thököly Imre barátod birtokában lévő Alsó -Magyarországon élő lakosságot ne szűnj meg biztosítani testvéri szeretetedről és minden lehetséges módon az egyezséget szolgáld. E tárgyban semmit ne hanyagolj el! Ha van valami kívánságod, terved, előbb jelentsd a Portának, s csak azután tegyél lépéseket!” Thököly Imre 1682 júliusának elején lépéseket kezdeményezett. Azon munkálkodott, hogy mielőtt az ellenség előkészületeket tenne, ő számos pozíciót tartson a kezében egyszerre. Azt gondolta ki, hogy parancsnokával, a budai pasával, előzetes egyeztetés nélkül Kassára érkezik. A pasa közben- még a Budáról való elmozdulás előtt- Erdély urát is magához rendelte. A július 24 -i dátummal ellátott írásban így beszél: ”Az oszmán sereget alkotó iszlám katonák által elfogadtatott parancs szerint Alsó-Magyarország védelmének megvalósítása érdekében Eger várába érkezem. Innen egyenesen Kassára szándékozom vonulni. Neked mostanáig nem sikerült ideérned. Gyorsan gyere!” Thököly meg akarta félemlíteni a népet a bejövő török sereg említésével. Követelte a fegyverletételt, arra hivatkozva, hogy a törökök nem lesznek olyan könyörületesek, mint ő. Július 26-án kihirdette az általános felkelés indítását. A kiadott nyilatkozatban a következő vádakkal illette az ellenséget: a mostanáig elszenvedett veszteségek kárpótlásának problémáját a következő országgyűlésre halasztotta, a menekülteket a pusztulásba sodorják, a jóváhagyása nélkül követeket küldenek a Portának, s olyan döntéseket hoznak, amelyek a magyar függetlenséggel szembeszállva a császárnak biztosítanak békét és nyugalmat.

Ennek az utóbbi vádnak nagy hatása volt. Hiszen elterjedt az a szóbeszéd, miszerint Lipót a Tisza keleti partján lévő országot a törököknek akarja adni, hogy azt mondták, „inkább vessük alá magunkat Thökölynek, fizessünk adót a töröknek, mint hogy rabszolgának adjanak el bennünket.” Kassa várának parancsnoka egy ideig védte a várat, azonban amikor látta, hogy a janicsárok megközelítették a várfalakat, kitette a megadás zászlaját, így Felső-Magyarország fővárosa Thököly kezébe került (augusztus 14-én). Az e témában részletekkel szolgáló Silahtar tarihi egyrészt ismerteti, hogy a magyar királynak nevezett Thököly úgy foglalta el a tizenhárom éve az osztrákok által védett, és a németek erődjének mondott várat 12000 lovas és gyalogos katonájával, hogy az -az egri beglerbégtől, Şeyhoylu Ali pasától érkezett parancsnok segítségével két nap, két éjszaka tartó harc után kapitulált. Ehhez még a következő dolgokat teszi hozzá: „…és azzal a céllal fogadta a magyarországi, régtől fogva nyugodtan és békésen élő föld- és ingatlanbirtokosok népét, illetve a kereskedők csoportját, hogy az előző helyükre telepedjenek. Ám megkegyelmeztek nekik és a németek által felügyelt várkapuból a németek nyolcszáz válogatott emberükkel menekültek el…Ezután a fentebb említett várban a felső szintet harc nélkül elfoglalta a szultán országát szövő, birodalmi „szűcs”, a támogatást és kegyelmet kérő Thököly Imre. S azért, hogy neki, a királynak megadják az engedelmességet, az embereit békén hagyják, és hogy a harcra felszentelt fosztogatóktól védve legyenek, a parancsnok egy pillanatnyi megállás nélkül még aznap az iszlám hitre felesküdött katonáival együtt útra kelt, elhagyta azt a helyet, s egy jó darabon visszavonult…” Thököly ezután sorra elfoglalta Eperjest, Lőcsét, Tokajt, Ónodot, Putnokot, s augusztus 22-én az „oszmán kuruc” sereg Fülek várát kezdte ostromolni. Ekkor Thököly és Apafi között nem volt egyetértés, olyannyira, hogy Apafi kivált az egyesített török –kuruc -erdélyi seregből és visszatért Erdélybe. Az eseményről Raşid a krónikájában a következő módon tesz említést:” Ezalatt Thököly Imre és az erdélyi király urak között egy bizonyos széthúzás és ellenségeskedés mutatkozott. Ezután esett el Fülek vára, melynek részleteit a Silahtar krónikából tudjuk meg. A másik oldalon közben megértették az Isztambulból visszatérő Caprarának a megfigyeléseit, a háborús készülődést, Bécsben titkos hadi tanácskozást tartottak (1682 augusztusában), ezzel egy időben- gondolva, hogy a törökökkel és a franciákkal szemben nem indítanak háborút- úgy döntöttek, hogy a törökökkel bármi áron békét kell kötni. A tárgyalás folyamán néhányukat kényszeríteni kellett, hogy a törökökkel szembeni háború tervét vessék el, a többség így érvelt ellenük: „keleten csak néhány tartomány, nyugaton viszont a császárság koronája a vita tárgya”. Maga a császár is ezt az elgondolást vallotta magáénak. Thököly Fülek bevétele után ünnepi ruhát öltött, s a parancsnok így kereste fel Ibrahim pasát a sátrában.

A zászlaján a Thököly család címere fölé a következő szöveget írták: „Tandem Volonte Deo”.[22] Ibrahim pasa Thökölyt leültette magával szembe, majd szép szavakkal elmesélte a török-magyar barátság történetét: „ Bethlen hazafias megmozdulásairól dicsérettel beszélt. A mostani helyzetet is Bethlen idejéhez hasonlítva pedig azt mondta, hogy az ő emléke előtt tisztelgő, méltó örökösét a birodalmi kormány magyarországi bírájává akarja tenni, ezért Thököly értésére adta, hogy a verhetetlen oszmán sereget Magyarországra küldi, s a jelenlegi helyzetben Thökölyt Magyarország királyaként szólítja. Azután átadta a szultán és a birodalmi tanács által küldött okmányt (athname). Ennek az alapja a budai találkozó után Thököly és Ibrahim pasa emberei között jött létre. Ezek az alaptételek a vasvári békében rögzített határok közé szorított magyar terület egységét vetítették elő, és azt, hogy ezzel együtt a nemesek és a protestánsok függetlenségét a török védelem alatt biztosítani fogják. A budai megegyezést egy jogszerű megállapodás formájába öntő, 14 pontból álló, ezen a területen (Fülek vára alatt) kiadott okmányról egyébként Raşid krónikája is említést tesz. Bethlen követőjét, Thökölyt magyar királyként határozzák meg, s kifejtik, hogy az ő királysága pedig egész Magyarországot és Horvátországot is magában foglalja. Ugyancsak e szerint az okmány szerint Thököly halála után a magyarok szabadon választhatják meg királyukat, de ez a választott király nem lehet katolikus. A hitüket, szokásaikat gyakorolhatják majd, éppúgy, mint a horvátok, és a két protestáns felekezet (a lutheránusok és a kálvinisták) ezután is ugyanolyan jogokkal élnek majd. A magyar területekre nem áramlanak be a törökök, ezt az országot nem fogják „megnyirbálni”, Magyarországon a törökök segítségével Ausztriától visszaszerzett minden vár és terület magyar marad. Az Ausztriával kötendő egyezményben a szultán a magyarok ellenében semmilyen ügyben nem engedhet. A büntető vámot eltörlik az ország javára, a magyar kereskedők a napi adó befizetése után az oszmán birodalomtól minden téren függetlenül kereskedhetnek. De a mostanáig két oldalra adózó területek ezután is ugyanolyan módon fizetik az adókat. A magyar király a saját birtokáért évente 40000 tallért (a krónikákban 40000 ”fekete garast”) adózik az oszmán kincstárba, és ez az összeg semmiféleképpen nem gyarapodhat. A kinevező okmány után átadták Thökölynek a királyságot jelképező ajándékokat: kardot, koronát, pálcát, zászlót és kaftánt. Ezeknek mindegyikét egy-egy pasa adta át. A prémet adományozó pasa például így szólította meg: Thököly Imre, szeretett szultán urunk a magyar királyságra való kinevezésed jelképeként küldi ezt a kaftánt, melyet vegyél most át tőlem és tudd meg, hogy aki ezt a kaftánt valaha levenné rólad, az mintha a szultán hátáról venné le…A többi pasa is ehhez hasonló szónoklatokkal ajándékozta oda a fenti dolgokat.

Miután Thököly a koronát is a fejére tette, a főparancsnok felállt és üdvözölte az új királyt, majd a többieket is felszólította, hogy így cselekedjenek. Thököly pedig a pasa kíséretében visszaindult a sátrába, s végig az úton nem tudta kiverni a fejéből, hogy Ibrahim pasa szándékának eleget kell tennie. Csakhogy amint egyedül maradt, hogy megnyugtassa a kíséretében lévőket, mindjárt közölte, hogy bár elfogadta a királyi címet, magát csak fejedelemnek nevezi, s továbbra is Magyarország bírája akar maradni. Ekkor a törökök által adományozott királyságot elfogadni nem tudó Bocskaira és Bethlenre emlékeztetett, még ha burkoltan is. Mivel később ez lett a vita tárgya, Thököly úgy magyarázta, hogy lehetetlen lett volna el nem fogadnia a királyi jelképeket. Így Magyarországon egy új fejedelemség,[23] egy feudális nagybirtok alakult, valójában évekig létezett és függetlenítette magát a magyar királyok irányítása alól. Az új fejedelemséget az Erdélyből menekültek és a nemesek egy része ismerték csak el. Thököly ezután Saponarának azt üzente, hogy minden dologban az elődei útján fog járni, kész békét kötni a Német-Római Császársággal, csakhogy ezt szükséges a mostani helyzetnek megfeleltetni, mely feltételeket az előző télen már tisztázták, ezt most megerősítette, illetve egyéb dolgokkal egészítette ki. Fülek bevétele után Ibrahim pasa parancsnok visszatért Budára, így Thököly igen kevés hadi erővel maradt ott. Ettől a helyzettől nem éppen boldogan azt panaszolta a Portának, hogy Ibrahim pasa még egy ideig vele maradhatott volna, hogy segítsen neki Nyitra és Léva várának bevételénél. Ezzel együtt, mivel Caprara már előbb visszatért, Thököly ebből az esetből hasznot húzva, sorra kaparintotta kézbe a bányavárosokat, az egyikben ezek közül az ő címerét ábrázoló új aranypénzt is veretett. Ezeken a területeken Thököly mint uralkodó elismerése teljesen elterjedt volt. Október 18-án Bécsben kezdődtek tárgyalások. A császár képviseletében ezeket a megbeszéléseket Hermann[24] és Hocker[25] irányították. Először is elhatározták, hogy Thökölyt nem ismerik el fejedelemnek, csak principálisnak, hercegnek. Thököly követei erre azt mondták, hogy olyan béke kötésével nem fognak egyetérteni, amely a Porta és Bécs között, Thökölyt kizárva történne. Ugyanakkor készen állnak közbenjárni az urak számára egy olyan általános béke ügyében, amely a kereszténység hasznát szolgálja. Ezzel szemben a császári követek azt firtatták, hogy szeretnék megérteni, Thököly milyen alapon tudta rábírni az oszmán birodalmat a békekötésre. Ezen kívül Thökölynek a Portával való kapcsolata miatt is kifejezték aggodalmukat. Erre válaszul a magyar követek megismételték, hogy elsődleges óhajuk a béke további fenntartása, s kérték a bécsi udvart, hogy fogadják jóhiszeműen Thökölynek a törököktől való függőség- tiszteletét. Ne higgyék azt, hogy a magyarok a török függéstől nem akarnának szabadulni, de-mint mondták- Thököly annál kevesebből is megérti, mint amit a porta neki adni szándékozott, hogy a kinevező okmányt csupán katonai célok érdekében küldték neki. A közbenjárás javaslatát a béke ügyében bécsi kormány nem tudta elfogadni. Így a Habsburgokra olyan szerep hárul majd, melyet Európa-szerte megvetnek.

Csakhogy Thökölyt sem tudták megbüntetni azzal, hogy a javaslatát azonnal elvetették. Végül 1682. november 19-én aláírták a fegyverszünetet. Úgy tűnik, még előtte Thököly Isztambul óhajából akarta ezt a kiegyezést. Hiszen Erdély fejedelmének a Portánál lévő követe, Nagy István az Apafinak december 10-én küldött levelében azt az információt írta, hogy Thököly a Portát úgy értesítette, hogy a bécsi udvar akar fegyverszünetet kötni, s neki is ez az óhaja, s amíg a birodalmi tanács ez ügyben egyezségre jut, addig is egyezzenek meg a fegyverszünet lefolytatásának módjáról A bécsi udvar és Thököly közötti egyezmény-sorozat szerint a Thökölynek a Garam folyóig Észak- Magyarországon tartalékolt katonai egysége számára az udvar havi 3000 aranyat fog adni. Emiatt a magyar történészek az alábbi nézetet vallják: „ A bécsi kormány abszolutizmusa az egész harctéren elkerülhetetlenné tette a visszavonulást. Ezt két tényező hozta előtérbe. Az egyik az általános európai helyzet, a török-francia kapcsolatok, a másik pedig a magyarországi menekültek és Thököly nyomása…Ha a magyar királyság keleti részei a kassai osztrák parancsnoknak mindenféle panasztétel nélkül szót fogadtak volna, akkor nem maradhatott volna meg a magyar alkotmány ismételt érvényesítése, s a nagyrészt protestáns területeken a vallási szabadság elfogadása. Ebben a tekintetben Thököly megmozdulásai mind az általános európai problémákra, mind a magyarság fejlődésére nagymértékben hatást gyakoroltak. Pontosan úgy, mint Bethlen és Rákóczi György idejében volt…” Thököly értesítette a helyzetről Apafit. Így végleg eldőlt, hogy Magyarország egy részének a vezetője lett. A protestánsok örültek a helyzet ilyen irányban történő változásának, megszűnt a vallási kérdésekben mostanáig jellemző nyomás. A bujdosók pedig hazájukba visszatérve visszakaphatták birtokaikat, megmenekültek a rendszertelen adóktól, az osztrákok kíméletlen magatartásától, s kinyithatták az iskoláikat is. Thököly úgy hozta létre –ennek a kornak a jelszavával élve- a „Restitutio in interregnum”-ot,[26] hogy az minden megrázkódtatás nélkül valósuljon meg. Az Eperjesi Kollégium régi diákja, Thököly tiszteletére és az ő jelenlétében megrendezett előadásában Thökölyt mint a protestantizmus és a magyar függetlenség és szabadság megmentőjét tüntette föl. A serege napról napra nőtt, Észak-Magyarországon az osztrák katonák elnyomását és zsarnokságát látva a kisnemesek és a jobbágynak nevezett parasztok is tömegesen csatlakoztak hozzá. A Thököly birtokain régóta élő szlovák parasztok is gyorsan helyet kaptak – a többiekhez hasonlóan – a kuruc lovasok mellett, a gyalogosok is hősiesen szálltak harcba, de az irányítás és a hadbíróság nem működött megfelelően, s hamarosan felbukkantak az első fosztogatók is…

Eddig tartott tehát Gökbilgin előadása, amelynek határát az 1682-es év képezte. Ezen év határkőnek való választását valószínűleg az indokolta, hogy Gökbilgin Thököly pályáját külön választotta Magyarország történelmi útjától. Míg Thököly számára 1682 volt az a pont, ahol a legnagyobb katonai és diplomácia hatalommal bírt, 1683 viszont az elővigyázatos taktikázás, majd a Bécs sikertelen török ostroma után már a gyengülés előjeleit hordozta magában. Míg tehát Magyarország számára 1682 a négy részre szakadás miatt egy történelmi mélypont volt, addig Thököly számára ez épp ellenkező előjellel bírt. Az a típusú hadviselés, amely 1682-ig a sikerre vezetett, többször épp az erdélyi vagy a török seregek támogatása miatt, 1683 után már nem tudott sikert elérni. Thököly 1682-ben még erős és virágzó diplomáciai kapcsolatai sem tudtak már erősebbé válni a későbbiekben, így mindenképpen ezt az évet nevezhetjük rá nézve annak a pontnak, amelyről már csak lefelé volt tovább…..

[1] Thököly Imre ve Osmanli 1670-1682.: Avusturya iliskilerindeki rolü. In: Türk-macar kültür münasebetleri işigi altinda II. Rákóczi Ferenc ve macar mülticileri. Istanbul Üniversitesi, Edebiyat Fakültesi, Istanbul. 1976. 180-210.o. Fordított rész:199-210. o. , 1680-1682. A tanulmány le nem fordított részében Gökbilgin a Thököly-felkelést megelőző vasvári békéről és Wesselényi-mozgalomról értekezik, bemutatja a Thököly-családot, majd időrendi sorrendben haladva az 1670-es évtől kezdve mutatja be a magyarországi eseményeket azok európai méretű diplomáciai és történelmi összefüggéseikkel együtt. [2] M Tayyib Gökbilgin: 1907-1982. [3] Magyar nyelven megjelent jelentősebb írásai: Nagy Szolimán 1566. évi Szigetvár elleni hadjáratának előzményei. In: Dunántúli Tudományos Gyűjtemény 66. 1966., Rákóczi az oszmán birodalomban. In: Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Írta: Köpeczi Béla, Benda Kálmán. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 83-90. o., Rákóczi Ferenc és a bujdosókra vonatkozó török források. In: Rákóczi-tanulmányok. Szerkesztette: Köpeczi Béla, Hopp Lajos, R. Várkonyi Ágnes, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 711-715.o., Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása és a magyarországi török fennhatóság kérdéséről. In: Hazai György: Török kor. István Király Múzeum Közleményei, Székesfehérvár, 1977. 37-40.o. [4] Érdekes lehet még e részről az általam a közelmúltban fellelt török forrás, mely a magyarországi török hódoltságra vonatkozó vegyes szultáni rendeleteket tartalmazza az 1682-es évből. Reményeim szerint mi hamarabb napvilágot láthat a magyar fordítás is. Lelőhely: MOL, Mikrofilmtár: 10666. doboz, Nr 2470. [5] Silahdar Tarihi I-II. Ed. Refik, A. Istanbul, 1928./Silahdar Mehmed aga findiklili, Tarihi, 1-2. c. Istanbul, 1928. [6] Tarih-i Rasid, I-VI. Istanbul, 1865. [7] Az 1682-ben, Isztanbulban császári követi tisztet betöltő Caprara Albert fivére. [8] Kara (Fekete) Musztafa: Török nagyvezír, Köprülü Mohammed nagyvezír volt pártfogója, akinek lányát is elvette. Az 1683-as, Bécs elleni hadjárat vezére. [9] XI. Ince: született: 1611, pápa: 1676-1689. [10] I Lipót, német-római császár, magyar király. Született :1640., császár 1658-1705. Magyar király: koronázva 1655, uralkodott: 1657-1705. [11] III. (Sobieski) János, lengyel király. Született: 1629, uralkodott: 1674-1696. [12], Nymwegen, (Nimwegen, Nijmegen): németalföldi város, ahol 1679-ben Franciaország és a Német-római császárság békét kötött egymással. A konfliktusok előzménye a franciák reuniós, azaz terület visszacsatolási programja volt. A békekötés után lett hosszú időre a francia a nemzetközi diplomácia meghatározó nyelve. [13] Kollonich Lipót: 1631-1707. az 1673-1674. évi protestáns kivégzések majd üldöztetések nagy szorgalmazója , 1692 után a bécsi udvari kamara elnöke. 1695-1707-ig esztergomi érsek. [14] IV. Mohammed (Mehmet) török szultán, született: 1642, uralkodott: 1648-1687. [15] Az 1681-es soproni országgyűlés. Az országgyűlés Thököly mozgalmát volt hivatott leszerelni, de azt Thököly nem ismerte el törvényesnek, és még követei útján sem képviseltette magát. Az országgyűlés megválasztotta Eszterházy Pált magyar nádornak, megkoronázta Lipót nejét, Eleonórát, és eltörölték a Guberniumot (kormányzóság) és annak addig fennálló adórendszerét is. A protestánsok számára megadott engedmények (elűzött papok visszatérése, nemesi réteg szabad vallásgyakorlata, elvett templomaik egy részének visszaadása ) ellen a protestánsok rendeletben tiltakoztak, mivel azokat kevésnek találták, és követelték „régi szabadságuk” visszaadását. [16] „Bosszúból vérre szomjazik”. [17] Orta Macar, azaz Közép-Magyarország. Az értelmezés a mai értelemben vett Felvidékre vonatkozik. [18] Itt a király kifejezés csak tartalom nélküli jelzőként szerepel, Thökölyt 1682. szeptember 16-án koronázzák meg és kiáltják ki királlyá. [19] Raşid tarihi- krónikája 387.o., Silahtar tarihi krónikája 757. o. [20] Feleségül vette Zrínyi Ilonát. [21] Az athname átadásához és a füleki eseményekhez fellelhető még egy korabeli török forrás, amelyet Gökbilgin nem használt fel ebben a tanulmányában: Mehmed Halife: Tarih-i Gilmann. In: Hadtörténeti Közlemények, 1925. A fent leírt részekre lásd a 412. oldalt. [22] Kb. Legyen meg az Isten akarata. [23] Amelynek korántsem stabil határai megközelítőleg Munkácstól a Garamaig terjedtek, délről pedig a török hódoltság határolta. [24] Badeni Hermann: 1628-1691. A XIV. Lajos elleni harcok során feltűnt hadvezér, 1682-től a Haditanács elnöke, a későbbi magyarországi felszabadító háború jelentékeny résztvevője. Antonio Caraffa olasz császári hadvezér az 1687-es eperjesi vértörvényszéken azt a vádat emeltette ellene, hogy Hermann Thököly titkos híve, Lipót császár azonban a pert megszüntette ellene. [25] Paul Hocher: I Lipót tanácsosa, ő volt annak a bíróságnak az elnöke, amely a Wesselényi-mozgalom résztvevői fölött ítélkezett. Ő javasolta 1673-ban a császárnak Ampringen János kormányzóvá való kinevezését. Jelmondata: „egyetlen orvosság a halál, mert a halottak nem fészkelődnek”. Az ő nevét őrzi a magyar hóhér szó. [26] Visszaállítása az uralkodó nélküli állapotnak
Tayyib Gökbilgin

Fordította: Bajczárné Gyenes Erzsébet

Előszó, jegyzetek: Vincze Dániel

Török tulipánok

lalelerValahol Kis-Ázsiában, Trója és a Dardanellák között buszozva a dimbes-dombos és bokros terepen a hőségtől kókadozó buszbéliek, főleg a nők egyszer csak majdnem sikolyba torkolló csilingelő csevelybe kezdtek: mi az ott, pipacs? Tulipánnal volt kihímezve, teletűzdelve a bozótos egésze. Jártunk Trójában, láttuk távolról az Ararát hegyét, aztán Konstantinápoly sokféle ékességét, s ezek az apró vadvirágok a mezők zöldjében, a rőtszínű ciheresben csodát tettek velünk, úgy néztünk rájuk, mint egy katedrálisra.

A rodostói parkban a háromalakos térplasztikai alkotás avatásán vettünk részt. A „Magyar Park” telides-tele volt girlandozva a török zászló pirosával, és a magyar zászlócskák piros-fehér-zöldjével. És ünneplő emberekkel, magyarokkal és törökökkel, hivatalok, hatóságok képviselőivel és közemberekkel. II. Rákóczi Ferenc monumentális emlékműve előtt tárogató is szólt, székelyruhás lányok és legények is voltak, s egyszer csak feltűntek a török tulipánok. Török gimnazisták voltak, az egyik gimnázium ének- és tánckara. Török tulipánpirosba öltözve, a lányok villogón fehér köténnyel. És énekeltek, majd mintha lágy szellő hajtogatta volna őket, majd mintha szél gyorsította volna mozdulataikat, táncolni kezdtek a török tulipánok. Babonázóan gyönyörködtető volt mindez, töröknek-magyarnak, mindenkinek. És mikor úgy gondoltuk, hogy érzelmeink mélységét és magasságát innen fokozni már nem is lehet, a török leánykák és legénykék, csengő hangjukon és a mi nyelvünkön, pentaton dallamra el kezdték énekelni népdalainkat. Kodály feldolgozásában. A kuruc nótákat. Csínom Palkót – magyarul. Örülök, hogy magaménak is érezhetem ezt a székely-magyar jelképi világot, de a törökök által is magukénak érzett közös népi szimbólumot, amelynek megcsodálása közben maga Mikes is megpödörné bajszát, és kalamárisba mártaná a lúdtollat, hogy érzéseinek, gondolatainak megfogalmazásával tovább díszítse, megteremtse és éltesse a modern magyar próza nyelvét. A mi Mikesünk a szófaragásban, a magyar irodalom bebútorozásában szép tulipános nyelven örökített meg annyi mindent, hogy ebből a mai és a jövendőbéli székely-magyar és törökbarátságra is futja. Szőttesünkben török minták címen a sepsiszentgyörgyi MEDIUM Kiadó gondozásában ezekben a napokban megjelent egy publicisztika kötetem. Előbb törökországi úti élményeimet akartam a borító lapjai köz fogni, aztán – „menet közben” – kiderült, hogy amit a török-magyar kapcsolatokról írok, azt nehéz, vagy nem lehet Zágon nélkül értelmezni. Mikessel szólva: „Nehéz Zágon nélkül lenni:” És a tulajdonképpeni „török könyv” elé válogattam több mint egy fél kötetnyi Zágonhoz és Mikeshez, és II. Rákóczi Ferenchez, a Nagyságos Fejedelemmel kötődő írást. Zágonhoz, illetve a zágoniakhoz sokféle emlék fűz, élmény köt.

Amikor a háromszáz éves Mikes évforduló ürügyén szemelgetni kezdtem ezek között, Háromszék délkeleti medencezugának nem a tájképelemei, a nagyközség látványa, Mikes tölgyei, vagy a Szentkereszty-Mikes kúria, hanem markáns férfi- és kedves nőarcok, a zágoni emberek színpadokat betöltő seregei álltak elibém. A magyarázat egyszerű: negyedszázadosnál is régebbi ismeretségünket − most veszem észre – a tömeges emberei kapcsolatok alapozták és határozták meg. A száz és egynéhány esztendős kórus, illetve a zágoni dalkör, valahányszor erre bármily csekély eshetőség kínálkozott, újra bontogatni kezdte – a szó szoros értelmében is – a dalosok zászlaját, s a csoportos éneklés közösségeket megtartó erejébe kapaszkodva fújta a magáét. Most is emlékszem, amint Kézdivásárhely műemlék főterén a frissen avatott emlékmű talapzatát körülállva éneklik a hetvenes évek elején a Gábor Áron rézágyúja kezdetű dalt, vagy amint a bukaresti tévéstúdióban az Erdő mellett estvéllettem dallamát hessegetik arrébb a vájt fülű cenzorok. Tömegélmény volt az is, amikor kórustalálkozókra sereglettek ide Háromszék és a távolibb vidékek énekkarai, s a Törökvész, Kisvész meg Nagyvész kapaszkodói fölé emelkedett a Zágon völgyéből a felszálló ének. Egy ilyen alkalomkor adhatta kezembe Domokos Dezső karmester a Zágoni Dalkör 1894-ben nyomtatásban is megjelent, belügyminiszteri rendelettel jóváhagyott alapszabályzatát. Az 5. paragrafust idézem: Rendes tagok lehetnek oly feddhetetlen életű, jó erkölcsű egyének, kik magukat az összhangzatos énekben fejleszteni óhajtván, erre a karvezér által alkalmasoknak találtatnak, s a választmány által felvéve, a felvételi díjul 40 krajczár tagsági díjat minden év deczember 31-ig pontosan befizetnek.” A sokféle zágoni találkozó közül kettő különösen az emlékezetembe kérezkedett. Az egyik bő húsz esztendővel ezelőtti, s a Mikes Kelemen Művelődési Egyesület megalakításával kapcsolatos. A művelődési otthon nagyterme, sőt az épület előtti térség is zsúfolva volt mindenféle emberrel. Benn, a díszműsor előtt, a piros vászonnal leterített asztal mellett tudományos ülésszak zajlott. Mikes-kutatók, írók, költők, tollforgató emberek és művészek voltak a meghívottak. Tompa László, a szomszédos Kovásznán született és Sepsiszentgyörgyről Magyarországra kitelepedett színművész éppen hazalátogatott, s kötelességének érezte, hogy a zágoni ünnepségen megjelenjék.

A ceremónia kezdetét lekéste, ezért az ajtóig vergődve egy cetlit küldött elé a hivatali asztalhoz: Egy Mikes-levelet elmondhatok-e? szöveggel. El − írtam vissza, de kétszer is meggondolva, hogy a megbélyegzett „idegen” szerephez juttatása miatt a következő rendezvények engedélyezését kockáztathatjuk. A műsorszámokat ugyanis igen gondosan megszűrték, és „idegenbe” − magyar honba szakadt hazánkfiainak nem volt tanácsos szót adni. Tompa László előfurakodott a tumultusban, színpadra lépett, s messzi zengő baritonján fejezte be a levelet, magasra röptetve az utolsó mondat mikesi gondolatmadarát: Csak akkor jövök haza, amikor szabadság lesz. A másik zágoni tömegélményem épp ehhez a vélt szabadsághoz simul, és viszonylag friss. Domokos Gézát, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökét, parlamenti képviselőjelöltet, a Kriterion Könyvkiadó igazgatóját kellett bemutatnom választások előtt a község népének. Ha nem tudnám, hogy Brassóban született, akkor azt mondanám, hogy szülőfalujabélieknek, hiszen gyerekkorát itt töltötte. A képviselőjelölt és a választók találkozója körül nem csaptunk különösebb hírverést, mert máskor is előfordult, hogy azokban a zűrzavaros időkben a meghívott vendégek nem érkeztek meg, s az ingerlékeny tömeget ilyen esetben szép szóval igen kényes dolog leszerelni. A gondokat szaporította az is, hogy a falubéliek vezetői között sem valami rózsás a hangulat, különféle csoportosulások botorkálnak a demokrácia járatlan ösvényein, s szembe-szembecsapják a lehajló ágakkal az utánuk jövőket. Menetrendszerűen érkeztünk, s a kultúrotthon nagyterme előtt alig volt néhány ember. Amint kiderült, még a telefonértesítést is késve továbbították. A képviselőjelölt közérzetét ronthatta az is, hogy több megye választotta volna magáénak, de mi a szülőföld elsőbbségi jogát érvényesítve, Háromszékre kérettük. És ez nagyon meghatotta. Most pedig a nyakára szerveztünk egy szép kis zágoni felsülést. És nem ez történt. Falusfelei perceken belül megtudták, ki érkezett haza, s fél óra múltán a nagytermet megtöltő tömeg zsúfolódott össze: a fiatalok tavaszias üdeséget, a felnőtt férfiak visszanyert szabadságukba kapaszkodó gondjukat, az összesereglett asszonyok családféltő riadalmakat hoztak magukkal.

Volt, aki a szomszéd faluban, más a távoli Brassóban tudta meg egy tévéközleményből a zágoni találkozót, kocsiba ült, s a helyszínen termett. A rendezvényen olyan hangulat alakult ki, amely, érzésem szerint, a mámor mögött bujkáló görcsöket és ellentéteket is oldhatja. Ezért előzetes megfontolás és tervezés nélkül, nagy ovációk közepette újjáalakítottuk a hetvenes évek elején szétvert Mikes Kelemen Művelődési Egyesületet, megújították a vezetőségi tisztségviselőket. Eufóriás ünnepi hangulat kerekedett, s bár Zágon népe nem öltözött be a kórus különlegesen szép népviseletébe, az arcokra kivetülő belső ünneplés, a szabad szavakkal szövött gondolat a nagy ünnepélyek sorába emelte azt a hétköznapot. Ezért vannak nekem elsősorban nem táj-, hanem közösségi emlékeim Zágonból. (Helyesbítek: ez, ennyire sarkítva nem is igaz. A tájemlékeim is dominánsak, s a tájat, s annak népét nem is lehet szétszakítani egymástól.) Könyvespolcomon Mikes zágoni tölgyeinek téli fotója. Biológusok, erdészeti szakemberek szerint ezek Mikes gyermekkorában már süvölvényfák lehettek. A tölgy esetében pedig a serdülőkor több tíz esztendőt jelent. A kettős korona égre rajzolódó erezete a szívós együvé tartozást jelzi, az ágak egymásba karoló támasztékként hatnak. Az idei nyárelőn készült képek már nem a szimbólum értékű kiállást sugallják. A baloldali tölgy odvába rakott pakulártűz elemésztette a famatuzsálem belső részét, a korhadt geszt, négy méter magasságig kiégett. Ez is az oka, hogy aszik a faóriás két vezérága, s az idén nem hajtott már levelet az oldalágak mindenike sem. Ez a pusztulás is egy szomorú szimbólum. Ezt a képet karcolják riasztóbbra a fák szomszédságában saját gubancaiba csavarodó rozsdás szögesdrót halmok, a kiszáradt egykori halastavak sást suhogtató látványa, s a Mikes-korabeli szülőház (gazdatiszti lakás?) széteső alapzata, a visszametszett gyertyánfák korhadó tiltakozása. Ebbe a szomorkás képbe görnyed bele Molnár Gizi néni gyomláló igyekezete is. Hatvankilenc esztendős, nemcsak nevük, a család foglalkozása is molnár volt valaha, de az idők múlásával kifutott a malomárokból is a víz, mert valahol elszakadtak a – még a Mikesék idejében épített – gátak. Némi vigaszt azért nyújthatna ez a látvány, hisz az enyészet felé hajló darabkái mellett észre kellene vennem a harsány növekedésbe kezdett fű frissességét, a távolból idelátszó gyümölcsfák gömbölyded koronájának termő kedvét, a zágoni medencezug egész panorámájának igézetes szépségét. Persze, megtörténhet, pillanatnyi hangulatom vetődik vagy vetül rá erre a képre, mint egy átvonuló felhő árnyéktömege, sötétebbre festve azt. A Mikes-kertbe Kozma Béla tiszteletes úrtól jövök, akivel körbejártuk a zágoni gesztenyesorok karéjának ölelésébe fogott monumentális templomot. Lassan haladtunk, mert a tiszteletes úr mindkét lába trombózisos, súlyos gyulladás kínozza, félő, hogy bármelyik pillanatban kibomolhat.

Óvatosan járunk, mert az idei földrengés betyárosan nekiverte a templomhajónak a vele egybeépített tornyot. A templomtető és a párkányzat kődíszeiből mázsás súlyúak hulltak alá, krátereket marva a templomkert pázsitjába, egész falrészek a Mikes-tölgyek téli képének erezetéhez hasonlatosan repedezettek. A kár hatalmas. Nincs, amiért magunkra erőltessük tehát a jó hangulatot. A templomot kétszer javították az utóbbi tizenöt évben. Az ország annyiféle segítséget kért és kapott, amiből annyi bonyodalom, zűrzavar is származott, hogy kinek legyen kedve most újabbakat kérni? A javításokat viszont el kell végezni, hisz a szeptember végi Mikes-évforduló ünnepi ceremóniájának egy részét ebben a monumentális templomban tartjuk. Ezek a mi belső remegésünket is fokozó földrengések ismétlődő kártevéseikkel súlyosbítják a pusztulásképzeteinket. A zágoni Szentkereszty-kúria – minden valószínűség szerint ez lehetett Mikes szülőháza, a régiek emlékezete szerint a tetőzet ácsolatába feliratos gerendákat is beépítettek −, szóval Mikes Pál hajdani szomszédságában leomlott a műemlékké nyilvánított gabonás épület egyik fala, de a kúriára is rá kellene költeni néhány százezer lejt. Másképp földrengés nélkül is elpusztul, megkapaszkodik a párkányokon, a rothadó tetőzeten a gyom. A hírek másféle felhői is gomolyognak felénk, ami, ha hitünket nem is szárítja ki, kedvünket árnyékolhatja. A fővárosba sűrűsödött társadalmi rengés utórezgései ide is elérnek. A zágoni fotókat készítő, tehát velem lévő fiatal mérnökembernek véraláfutásos képe mutat úgy, mint a földrengéstől omladozó templomfal. Lábát húzza, mint a trombózisos pap. Mert neki is éppen akkor jutott eszébe, hogy Bukarestben is van fotózni való, amikor az éppen nem akarta mutogatni a bányarémek ütötte sebeit… Kozma tiszteletes úr beinvitál az egyházközség könyvtárába. Én, szégyenszemre, először vagyok itt. Festett könyvszekrények, tékák. A székely bútorok színezete és mintázata szerint. Kedves, szép látvány, s engem az is meglep, hogy az égszínkék alapszín, a fehér falak mennyire átfestik a hangulatot, növelik a helyiség méltóságát, emelik a könyvtár rangját. A református lelkészi könyvtárban szinte elsőként akadok rá a szülőfalumbeli (Csernátoni) Bod Péter munkáira. A Szent Bibliának Históriáját például Szebenben adták ki 1748-ban. A kézdivásárhelyi Matkó István művébe, a Törvényen épített házba is belelapozok, Gelei Katona István Index Dominicanuma is megfordul a kezemben.

A gyönyörű kötésű, nagy formátumú Váradi Bibliát 1657-ben kezdték nyomni. Bod Péter uram szerint tízezer példányban. Köleséri Sámuel és társai Károli Gáspár Vizsoli Bibliáját javították, és látták el igen fontos marginális jegyzetekkel. 1660-ban Várad török megszállása idején Kolozsvárra szállítják a nyomdát, odaviszik azokat a példányokat is, amelyek nem pusztulnak el, és a nyomtatást Szenczi Kertész Ábrahám fejezi be. A tiszteletes úr megjegyzi még, hogy Várad 46 napi ellenállás után adja meg magát. 1658–1661 között 250 ezer embert hurcoltak el Erdélyből a törökök. A váradi várból való önkéntes kivonulás és a városfeladás egyetlen feltétele volt a biblia elmenekítése. Könyvek közé temetkezvén eltűnik valahová a földingások és a társadalmi rengések kiváltotta sokk, Kozma tiszteletes úr sem a fájós lábára koncentrál most. Ónból, cinből kalapált nagy formátumú borospalackot vesz elő. Indadíszes rajzolatú, feliratos. Paulus Mikes de Zagon 1685. Mikes Kelemen édesapjának adománya tehát, aki az orbai egyházmegye főgondnoka és kuruc kapitány volt. A lelkipásztori hivatalban őriznek még egy aranyozott ezüstből készített kelyhet is. Ezt s a Mikes Pál adományozta borospalackot 1896-ban a budapesti millenniumi kiállításra vitte Bodor János felsőcsernátoni származású egyházi férfiú, ahol díjat is nyertek, s 1900-ban így jutottak el a párizsi világkiállításra is. Tulajdonképpen Mikes-ügyben talpalok, de úgy tűnik, mintha megegyeztünk volna, személyisége maradjon csak ürügy a hozzá kapcsolható beszélgetésekre. Kozma tiszteletes úr elmeséli, hogy 1984-ben, Mikes Pál iszonyatosan kegyetlen halálra kínzatásának 300. évfordulóján kilencven zágoni elindult Fogaras várába, hogy elhelyezzen az emlékére egy kopjafát. Oratóriummal készültek, Lévay József versével. A turisztikai hivatal nem bocsátott rendelkezésükre autóbuszt. Mentek vonattal. Azóta is ott áll a kopja, rajta a felirat: IN MEMORIAM MIKES PÁL. Ha nem elég figyelmes, az „IN MEMORIAM”-ra is rákerül az ékezet. A zágoni mester ugyanis úgy vélte, hogy Mikes Pál esetében illik felrakni a szövegre a kurucos vesszőt is. Erről a Mikes Pálról, akit a fia soha nem emleget, sem a képzelt nénjéhez írott, sem a misszilis levelekben, a tiszteletes úr elmond néhány emlékezetre méltó dolgot. 1690-ben Thököly Imre a havaselvei Ploiesti városából küldi át Háromszékre, hogy az ezt elfoglaló németeket onnan kiűzze. Mikes Pál – akiről Cserei Mihály például lévén híres labancpárti szenvedélyes ellenségeskedéssel ír – ehelyett ördögi kegyetlenséggel tört Zágonra, s ott régi ellenségét, a becsületes Jankó Boldizsárt a saját kapujára felakasztatta, Jankó Tamást és Vajna Orbánt halálra vagdaltatta, s az elszaladó Jankó Péter mindenét felprédáltatta. A későbbi tanúvallomások nem varrják egyedül Mikes Pál nyakába a „csak hallani is irtózásra való halállal megöletést”, sőt Orbán Balázs fejtegetése szerint „… egy csapat menekülttel beküldetvén Háromszékre, hogy az elpártolókat megfenyítse, egy éjjel ráütött Zágonra…: de később Mikest a moldvai vajda elfogatván, a népjogok ellenére kiadta a német generálisnak, s ez minden emberségi érzetet levetkőzve, iszonyú, kebellázító kínzással végeztette ki, szemeit kisüttette, azután minden nap egy keze,vagy lába ujját vágták le, testét sütögetvén, úgy kínozták haláláig.”

A zágoniak Mikes Pálról való mai értékelését a Fogaras vára mellé elhelyezett kopjafa jelzi. A tiszteletes úr kedélyállapotát már nem a mai bajaink igazgatják. Útban a templomi Mikes-gyűjtemény felé megállunk a kántori laknál. Mikor Kiss Lajos ebbe a lakásba beköltözött, Manyi nevű kislánya, háromévesen, a gabonás bejárat emelkedőjén pukedlizett. Az egyháznál őrzik az anyakönyvi kivonatát is. 1932-ben ment férjhez. Szó szerint idézem a tiszteletes urat: „Amilyen híres színésznővé lett, hogy száznál is több filmben szerepelt, megérdemelne ide egy rongyos fekete táblát.” Sőt! Varga József mérnök úr, maga is zágoni, már fel is ajánlotta a saját gyűjteményében levő emléktárgyakat és iratokat, amelyekből egy Kiss Manyi–emlékszobát is be lehetne rendezni. Talán éppen a Szentkereszty-udvarházban, a Mikes-emlékszoba mellé. Keskeny lépcsőkön kúszunk fel a templom karzat magasában levő oldalsó helyiségbe. Tulajdonképpen az oldalkarzat volt valaha az ifjak találkozóhelye. Kozma tiszteletes úr ide rendeztette be, és itt menekítette meg a Mikes-emlékszobát, azokban az években, amikor vörös posztó volt a Kelemen neve. Ábrahám Miklós brassói grafikusművész készített egy nagy formátumú térképet. Ez uralja a termet, erre Mikes életének főbb stációi vannak rávezetve. Előtte vitrin, Mikes-emléktárgyakkal, főleg könyvekkel. A múzeumi tározón, szerencsére, nem volt üveg az előző földrengés óta. Így a leomló vakolat és a tégladarabok nem törték össze, A térkép földrajzi neveit figyelem: Egyedhalma (Adjud) Románvásár (Roman), Szépmező (Targu Frumos), Rimnik (Ramnici), Borzavásár (Buzau). Ezek Mikes moldvai útjának színterei a korabeli nevekkel feltüntetve. Bokályok, Mikes-szobor, Rákóczi fejedelem portréja. És tekintélyes számú Mikes-kiadvány. Csak a hazai könyvek fogyatkoztak meg néhány évvel ezelőtt. Rákóczi külön tárlót kapott. Gelu Pateanu, a Leveleskönyv román fordítója központi helyre került. (Román létére ő is áttelepült Budapestre.) A vitrinben egy rög is látható. Beder Tibor tanfelügyelő úr hozta Rodostóból, aki az idén az évtizeddel ezelőtt megkezdett út utolsó szakaszát a bolgár határtól gyalog teszi meg Rodostóig. Az utóbbi években a dróthálóba fogott ország határáig jutott el csak, bármilyen irányba indult. Egerbe sem engedték ki, hogy az ott őrzött Leveleskönyvet megtekintse. Most szabadabb az út – állapítja meg a tiszteletes úr. A templom előtti tágas térségen az évfordulóra készülő Mikes-szoborportrénak nézzük ki a helyét. Többen az egykori magyar országzászló zászlótartó talapzatra képzelik el, de ennek tömege akkora, hogy kisebb torony nagyságú szobrot kellene ráültetni, hogy az alapvető arányokat be lehessen tartani. Mikes egyéniségéhez egyszerű talapzat és portrészobor illik. A célpályázatra a Mikes Kelemen Emlékbizottság hat szobrászművészt kért fel. A Szőttesünkben török minták könyvem eme passzusai még 1990-ben, közvetlen a romániai fordulat után születtek, s ezektől, illetve az ezeket megelőző eseményektől az idei augusztusi törökországi IV. Mikes zarándoklatig húzom át és csomózom össze a történések szálait. Ennek egy kötegét, immár kötetbe fogva viszik a zarándokok Rodostóba, a Rákóczi Múzeumba.
Sylvester Lajos

Törökország és az iszlám: Az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítélésében II.

mini2A török nemzettudat kialakulása
Törökország és az iszlám Az iszlám szerepe törökország eu-csatlakozásának megítélésében -2 A török nemzettudat kialakulása Fodor Pál A Törökországot és a török népet valamelyest ismerők számára nem hat újszerűmegállapításnak, hogy a törökök rendkívül – a kívülálló számára olykor meg¬hökkentően – erős nemzeti öntudattal rendelkeznek. E vonásukkal egyedülálló he¬lyet foglalnak el az iszlám világban – ahová kulturálisan alapvetően tartoznak –, hiszen az iszlámban az egyén és a közösség önmeghatározásának lényege, első számú vonatkoztatási pontja a vallás és a vallási hovatartozás.

Kevesebben tudják ugyanakkor, hogy ez a nemzeti érzés igencsak új keletű: nagyrészt a 20. század elsőévtizedeiben született meg, majd az Oszmán Birodalom első világháborús kataszt¬rófája és az azt követő hatalmas társadalmi és lelki átalakulás során szilárdult meg. Nem csoda hát, hogy a török identitást mind a mai napig súlyos tisztázatlanságok, ellentmondások és viták terhelik. Elég csak a friss Nobel-díjas Orhan Pamuk leg¬fontosabb regényeire utalnunk, amelyek mást sem tesznek, mint – a magyarok szá¬mára nem ismeretlen módon – a török lélek ázsiai és európai felének ütközéseit bon¬colgatják. Ugyanezek a vívódások, bizonytalanságok jellemzők azokra a török kultúrtörténészekre is, akik a török identitás vizsgálatára adták fejüket. Bozkurt Güvenç, aki jó másfél évtizeddel ezelőtt terjedelmes monográfiát szentelt a kérdés¬nek, a következő, nagyon jellemzőkérdéssorral indította eszmefuttatását: „Mi, törökök, Ázsiaiak vagyunk, vagy európaiak? Sámánok vagyunk-e, muszlimok vagy laikusok? Letelepült parasztok vagyunk-e, vagy nomád türkmenek? Hódító Mehmed utódai, vagy Ata[türk] gyermekei? Az iszlám kardja és a kereszténység büntetése? Az Oszmánok árvája, a Török Köztársaság polgára? Hódítók vagyunk-e, vagy meghódítottak? Harcos katonák vagyunk-e, vagy békés civilek? Hadsereg vagyunk-e, vallási közösség, avagy nemzet? Nyugatiak vagyunk-e, a Nyugat védelmezője? Korszerű társadalom-e, és a történelem hídja? Keletiek, anatóliaiak vagy nyugatiak vagyunk? Kik vagyunk mi?” (Güvenç 1993, 21). Fodor Pál A válaszadás nehézségeit jelzi, hogy míg a szerző a török nemzeti azonosság pilléreit az etnikumban és a nyelvben véli felfedezni, addig egy újabb monográfia (Tokalak 2006) a törökséget már egy bizánci–oszmán szintézis eredményének tartja. E tanulmányban nem a modern török nemzettudat problémáival kívánok foglal¬kozni, hanem annak előzményeivel. Nagy vonalakban azt vizsgálom, hogy milyen identitás jellemezte az Oszmán Birodalmat az 1300 és 1923 közötti hosszú időszak¬ban, és ez milyen viszonyban állt a török önazonossággal. Mindjárt az elején le kell szögeznem, hogy az oszmán világban az identitások tömkelege létezett egymás mel¬lett, amelyek mind hatottak egymásra, és amelyeket számba venni is nehéz volna a megadott keretek között.

Maga a török identitás is számtalan színeváltozáson ment keresztül a történelem folyamán. Ezért azt a megoldást választottam, hogy a „főcsapást” követem; tehát azt az identitást fogom nyomozni, amelyik a mindenkori hatalmi központhoz köthető, hiszen a dinasztikus birodalmi centrum a 15. század óta meg¬határozó szerepet töltött be az oszmán társadalom arculatának formálásában (ugyan¬úgy, mint Atatürk egypárti állama a modern nemzettudat kialakításában). Az Oszmán Birodalmat létrehozó dinasztia és népe etnikailag a törökség oguz ágához tartozott, ahhoz az ághoz, amelyet az arab források a 10. század óta türkmennek neveztek. Ez a népcsoport a birodalom alapítása idején (1299) egyértel¬műen türknek nevezte és tartotta magát – ugyanúgy, mint minden török eredetűnép azóta, hogy az 550-es években megalapították a belső-ázsiai Türk Birodalmat. A rendelkezésre álló kevés forrás alapján is valószínűsíthető, hogy az Oszmán (1200-as évek vége – 1324) által vezetett fejedelemség (beylik) lakosságát zömében ugyanaz a tudati struktúra jellemezte, mint a népvándorlás-kori germánokat vagy a sztyeppei türköket, és amit Szűcs Jenő gentilis tudatnak nevezett. Ennek négy főelemét különíthetjük el. Az első a közös eredet hite (a birodalmat létrehozó oguzok/türkmenek valamennyien egy legendás Oguz kántól származtatták magukat), a második a közös szokásjog (törü), a harmadik a közös vallás (az oszmánok esetében az iszlám népies formája, kiegészülve a sámánisztikus hitvilág számos vonásával), s végül a negyedik a közös nyelv. (Az utóbbi fontosságát egy nem-oszmán adattal érzé¬keltethetjük: amikor 1276/77-ben nomád türkmen fölkelés tört ki a kis-ázsiai Szel¬dzsuk Birodalom ellen, és a lázadók vezére, Karamáni Mehmed elfoglalta a szeldzsu¬kok fővárosát, Konyát, akkor első rendeletében azt mondta ki, hogy a jövőben az állam nyelve a török legyen.) A fenti négy ismérvvel jellemezhetőtudatot a törökök a 15. század végéig – 16. század elejéig biztosan megőrizték. Nyomai a 15. század második felében megszületőtörök történetírásban is világosan kimutathatók (a dinasztia és a nép oguz eredete sosem merült feledésbe), jóllehet ezek a művek már inkább muszlim fogalmakkal írják A török nemzettudat kialakulása le az oszmán állam születését és hódító háborúit. (Az átmenetet tükrözi, hogy hol türköknek, hol gáziknak, azaz hitharcosoknak nevezik az államalapítók első nemze¬dékeit.) A törökök önképe egyébként ebben az időben teljesen egybeesett a külsőmegítéléssel: Európa népei szintén törököknek nevezték őket.

A keresztes háborúk forrásanyagában 1190 táján jelent meg a Turkia elnevezés Kis-Ázsiára (a későbbi Anatóliára), ami világos jelzése annak, hogy a Keletrómai Birodalom ezen ősi terü¬lete a külső megfigyelők szemében is törökök lakta területté változott át. Ugyanak¬kor a korai oszmán korban a politikai lojalitás nem csupán valamiféle török őshöz vagy török törzshöz fűzte a fejedelemség török etnikumú tagjait, hanem a birodalmat megalapító és azt sikeresen növelő dinasztiához is. Ebben a vonatkozásban a kor embere nemcsak töröknek, hanem oszmánlinak, az Oszmán-ház követőjének vagy hívének is vallotta magát (országát pedig Osman-elinek, Oszmán-országnak hívta). A dinasztikus identitás és lojalitás egyébként nem oszmán sajátság volt, hanem az iszlám világ közös jellegzetessége, ahol a kalifátus bukása után a politikai szervező¬dés fő formája a dinasztikus állam lett. Ugyanakkor a 14. század végére az oszmán társadalom kezdeti egysége végérvé¬nyesen megbomlott. Élesen elvált egymástól az irányító és a termelő réteg; az előbbit aszkerinek, vagyis „katonai”-nak hívták, míg a többséget alkotó, termelő népességet rájának, azaz a „nyáj”-nak. Ezzel párhuzamosan az irányítók lassanként kisajátították az oszmánli identitást, és búcsút vettek a maguk török azonosságától. A 15. század¬ban jellemzően az állam embereit, a katonai réteg tagjait fogják oszmánlinak nevezni, vagyis azokat, akik megélhetésüket kizárólag a dinasztia szolgálatával biztosították. A 15. század folyamán az oszmánli-aszkeri irányító apparátus tovább tagolódott, és a csúcsán külön csoport vált ki, amelyet a szakirodalom újabban palota-rendnek nevez. Ez a kivételezett csoport ismét csak saját, önálló identitást alakított ki, amelyet ugyanúgy oszmánli identitásként határozhatunk meg, mint az aszkeri rend egészéét, de amely tartalmában mégis különbözött az utóbbiétól. A csúcselit számára az oszmánli szó mindenekelőtt a következő három dolgot jelentette: a dinasztiát, az általa vezetett birodalmat és magát a csúcselitet. Tudati jellemzőit szintén három pontban lehet összefoglalni: 1) korlátlan hűség a dinasztiához; 2) korlátlan hűség az iszlámhoz; 3) az ún. oszmán út/szokások (edeb-i osmanî) követése. Az utolsó pont volt az, amely a palota-rendet a társadalom összes többi rétegétől élesen elválasztotta. A palota¬rendhez tartozni elsősorban azt jelentette, hogy az illető birtokában volt egy speciális műveltségnek és viselkedéskultúrának (ezt fejezte ki az „oszmán út” fogalma). Min¬denekelőtt külön nyelven beszélt, az oszmánli nyelven, amelynek szókészletében a törököt teljesen háttérbe szorította az arab és a perzsa elem, s amelyet nemcsak az egy¬szerű parasztok, de sokszor az aszkeri réteg egyéb tagjai sem értettek.

Ezt a nyelvet a Fodor Pál 15. század második felére alakították ki, s ettől fogva az, aki nem ismerte, aki nem írt és olvasott rajta, nem válhatott az elitek elitjének tagjává, hiszen ez lett az ál¬lamélet és a magaskultúra nyelve. S végül a palota-rend tagját, az „igazi oszmán¬li”-t az különböztette meg mindenki mástól, hogy mindenki másnál eltökéltebben védelmezte-őrizte a despotikus/dinasztikus politikai rendszert. Fel lehet és fel kell tenni a kérdést: honnan ez a páratlan elkötelezettség és lojalitás? A választ a katonai rabszolgaság intézményében találjuk meg. A palota-rend tagjainak zöme ugyanis nem szabad származású volt. Az oszmán uralkodók a 14. század második felétől fokozatosan kiszorították a törzsi eredetűarisztokráciát az állam irányításából, s ezzel párhuzamosan a felfelé irányuló társa¬dalmi mobilitást is gátolni kezdték. A korai útitársak helyébe olyan katonákat és állami alkalmazottakat ültettek, akik vagy saját rabjaik voltak, vagy pedig keresz¬tény alattvalóik, akiket még gyermekkorukban, adóként hurcoltak el a szüleiktől, s akiket speciális módszerek szerint neveltek fel a szultánok szolgálatára. Létrehozták azt a rendszert, amit az iszlám történészei katonai rabszolgaságnak szoktak nevezni, és olyan tökélyre fejlesztették, hogy a 16. század elejére az udvari zsoldos hadsereg és a központi tartományi hivatalok legfontosabb posztjain már javarészt ilyen rab eredetű „kádereket” (törökök szóval kulokat) találunk. A szultánok rájuk támasz¬kodva vonhatták fokozatosan ellenőrzésük alá az egész társadalmat, a gazdaságot és a tulajdont, és alakították ki azt a despotikus rendszert, amely sok tekintetben a huszadik századot is megérte. Ez a rabszolga eredetű irányító apparátus arra is alkal¬mas volt, hogy megtörjék vele a hagyományosan államellenes vallásjogászokat, sőt, az államszervezet részévé, ugyanolyan állami alkalmazottá tegyék őket, mint az aszkeri szolgáló rendet. A másik dolog, ami hozzájárult a csúcselit egyértelműen oszmánli identitásnak kialakulásához, hogy a rabszolgarendszert kiegészítették az ún. dámád-rendszerrel. A dámád szó „vő”-t jelent, s annak a rendszernek az elneve¬zésére használjuk, amelyet a 15. század második felétől-végétől vezettek be a dinasz¬tikus politikában. Röviden arról van szó, hogy az uralkodóház ez idő tájt alapjaiban változtatta meg házasodási és reprodukciós szokásait. A szultánok a továbbiakban nem vettek feleséget uralkodó családokból, nem kötöttek dinasztikus, sőt semmiféle házasságot (a 16–17. századból összesen három hivatalos házasságról van tudo¬másunk), hanem csak rabnőket használtak utódok nemzésére.

A háremben nevelt rabnőket és a szultáni család nőtagjait az uralkodók kuljaihoz adták feleségül, és így lépésről lépésre kiterjedt elitet hoztak létre („tenyésztettek ki”), amelynek tagjait nemcsak a rabszolga állapot, a közös világnézet, képzettség és kultúra, hanem a rokoni kapcsolatok is eltéphetetlenül a dinasztiához fűzték. Aztán a 16. század elsőharmadában még tovább léptek e sajátos elitképzésben: szinte normává tették, hogy A török nemzettudat kialakulása csak olyan államférfiből lehet nagyvezér, aki egyben a szultán veje. Azt lehet mondani, hogy a szultáni család mintegy magába olvasztotta a birodalmat irányító elitet, vagy fordítva: a csúcselit, a palota-rend tulajdonképpen nem volt más, mint egy mestersé¬gesen felduzzasztott uralkodói udvartartás. Könnyű belátni, hogy egy ilyen módon a dinasztiához kötött, rab eredetű, önálló egzisztenciával és jogokkal nem rendelkező, ráadásul etnikailag rendkívül tarka és kozmopolita elit mindent megtett a török etnikai tudat elnyomása, háttérbe szorítása érdekében. Ebben óriási segítséget kapott az iszlám vallásjog képviselőitől, az ulemáktól, hiszen azok is egyfajta egyetemességet, azaz azt a nézetet képviselték, hogy az iszlámban nem számít, ki honnan jött, milyen etnikai eredetű, hanem csak az, hogy jámbor muszlim-e vagy sem. Ennek a kettős nyomásnak a hatására a 16. század elejére a korábban még nagy becsben álló török szó, illetve egyáltalán a török etnikum és a törökként való létezés elveszítette pozi¬tív tartalmát, és fölvette a „buta, ostoba, tahó, falusi, paraszt”, valamint a „nomád török” jelentést. Egyébként valami hasonló történt már az oszmánok elődeinél, az anatóliai szeldzsukok államában is; az országot megszerző, az országnak nevet adó török tömegeket hamarosan kiszorították a hatalomból a keresztény (görög, örmény stb.) alattvalókból toborzott elit tagjai, s a megvetés tárgyává tették őket. A szeldzsuk kor óta türk-i bî-idrâknak, azaz „ostoba/buta török”-nek vagy türk-i bî-edebnek, „fara¬gatlan török”-nek nevezték a közönséges törököket, s úgy tekintettek rájuk, mint akik alkalmatlanok arra, hogy az állam működtetésében részt vegyenek. (Itt keresendőannak a mellőzöttség érzésnek és kétlelkűségnek a gyökere, ami, a magyarokhoz hasonlóan, olyannyira jellemzi az újkori törököket.) A vezető réteg oszmánli tudattartalmának mélyebb érzékeltetésére hadd hívjak segítségül egy igazi illetékest, egy korabeli értelmiséget, a 16. századi oszmán társa¬dalom egyik legragyogóbb koponyáját: a történetíró és költő Musztafa Álit (1544– 1600).

Ő a saját társadalmát és a hatalmi elitet (kivált a palota-rendet) a kelet és a nyugat szintézisének fogta föl, és úgy látta, hogy az etnikai kevertség az oszmán társadalom leglényegesebb vonása. Szerinte a fizikai alapokat, az erőt és a szépséget a birodalom európai felén élőbalkáni néptömegek adták, amit aztán a keletről érkezőmuszlim hittudósok oltottak be intellektussal. E két elem keveredéséből jött létre az oszmán „faj”, a „szolgáló rend”, ami az Oszmán-dinasztia legeredetibb találmánya. Ez teremtette meg a csodálatos oszmán kultúrát és a páratlan oszmánli nyelvet (amely olyannyira felülmúlja a barbár köztörököt, hogy azt egyszerűen be kellene tiltani). A csúcselit identitásának vallási összetevője is megérdemel néhány szót. A rabok¬ként felemelkedett „igazi oszmánlik” természetesen igyekeztek jó muszlimmá válni, de azért az ő hitük mégis más volt, mint a muszlim-török származású vallási elité. Miu¬tán döntőtöbbségük keresztény környezetből érkezett, a keresztényekkel (lényegében Fodor Pál apjuk-anyjuk vallásával) szemben meglehetősen toleránsan viselkedett, miközben a birodalmi politikában természetesen sziklaszilárdan támogatta a keresztény világ ellen folytatott harcot. Ennek a rétegnek a tagjai általában tisztában voltak származá¬sukkal, számon tartották, sőt támogatták rokonaikat. Mai szemmel hihetetlennek tűnőegyüttműködésekre vannak adataink: például arra, hogy a család egyik ága iszlamizál, s tagjai az oszmán állam legmagasabb polcaira kapaszkodnak fel, miközben a másik ág megmarad keresztény hitében, és élvezi a magas kapcsolatok áldásait. Az effajta összefonódások és az „igazi oszmánli” gondolkodásmódjának illusztrálá¬sára két ember pályafutását ismertetem röviden. Az egyik az olasz származású Gazanfer agáé, aki 1559-ben fivérével, anyjával és két leánytestvérével Albánia felé utaztában esett a törökök fogságába. Anyját és a lányokat kiváltották, ő azonban fivérével együtt Isztambulban maradt. Szelim szultán (1566–1574) kívánságára mind a ketten kasztráltatták magukat, ami megnyitotta előttük az utat a szultáni rezidencia legmagasabb posztjaihoz. Gazanferből a fehér eunuchok és ezzel a hárem férfi részle¬gének főnöke (kapu ağası) lett, az Oszmán Birodalom egyik legnagyobb hatalmú embere – egészen 1603-ban bekövetkezett bukásáig. A 16. század utolsó harmadának kiemelkedőpatrónusa volt, mindenki, aki számított valamit az oszmán kultúrában, valamilyen módon kötődött hozzá. Kimutatták, hogy az 1596. évi mezőkeresztesi csatáról beszámoló történeti munkákban azért kapott központi szerepet Gazanfer aga személye, mert szinte valamennyi szerzőt ő támogatta pénzzel. Ez az ember állandó kapcsolatban állott itáliai családjával. 1583-ban például édesanyja, akit korábban úgy váltottak ki a rabságból, meglátogatta, és eközben ki- és bejárt a hárembe, amelyről azt gondolnánk, hogy oda a hárem tagjain kívül élő – főleg keresztény! – ember be nem tehette a lábát. 1590-ben ismét fiánál vendégeskedett, a rákövetkező évben pedig Gazanfer leánytestvére, Beatrice Michiel érkezett az oszmán fővárosba. Neki annyira megtetszett az, amit ott látott, hogy gyorsan áttért az iszlám hitre, és a Fatma nevet vette fel. Gazanfer, hogy politikai hátországát erősítse, hamarosan feleségül adta Ali agához, egy feltörekvő oszmán államférfihez (akit később a janicsárok agájává nevez¬tek ki). Beatrice/Fatmának korábban két férje is volt Velencében, és az elsőtől két fia született.

Gazanfer az egyik fiút, Giacomót, elraboltatta a lagúnavárosból, és az isz¬tambuli szultáni palotában Mehmed néven jól képzett oszmán államférfit faragott belő¬le, hogy egy újabb megbízható családtaggal gyarapítsa politikai táborát. 1603-ban azonban Gazanferrel együtt az egész család eltűnt a politikai színtérről. A például szolgáló másik személyt Ömer agának hívták. Ő a velencei fenn¬hatóság alatti Zárából származott, és Gazanferhez hasonlóan a szeráj vezető tisztség¬viselői közé emelkedett. Ekkoriban történt, hogy őt is meglátogatta az édesanyja, annak barátnője és a barátnő fia. A hölgyek egy váratlan döntéssel fölvették az A török nemzettudat kialakulása iszlám vallást, a fiú viszont bántatlanul eltávozott. Ömer aga – Gazanfert utánozva – szintén a hölgyek kiházasításával igyekezett családi bázist teremteni magával (csak zárójelben jegyzem meg: nem sokkal ez után Ömer nővére és férje is Isztambulba jött, és szintén áttért az iszlámra). A források egy szinte már nevetséges epizódot is elmesélnek ezekről az emberekről. Gazanfer és Ömer édesanyja, aki ekkor már az iszlám követője volt, 1590-ben véletlenül (?) találkozott a szultáni háremben. A társal¬gás során, a háremhölgyek és az Oszmán-család nőtagjainak jelenlétében, Gazanfer, az oszmán állam egyik legnagyobb hatalmú emberének keresztény anyja durván letámadta és mindennek elmondta Ömer anyját azért, mert elárulta keresztény hitét! Mindezt csak azért mondtam el, hogy jobban érthessük: miért tartotta a vezetőréteg az átlagos törököt nagy semminek és alkalmatlannak arra, hogy állami szolgá¬latban alkalmazzák. Ezért írta 1606-ban A janicsárok törvényei című munka szerzője is azt, hogy „erősen óvakodjanak attól, hogy török gyerekeket szedjenek össze [gyermekadóban. Az ilyeneket] azért hasznos mellőzni, mert többségük könyörtelen, vallása és hite csekély. A háborúban az ilyen csőcselék népség szokott megfutni” (A janicsárok törvényei 1989, p. 6). S végül egy utolsó, jellemző adalék ahhoz, meny¬nyire beleivódott a vezető réteg gondolkodásába, hogy csak keresztény származású rabból lehet jó vezető. Az uralkodónak az 1590-es években azt javasolták, hogy fogadjon el vejének egy „török” származású kormányzót, aki valahol a Közel-Keleten állomásozott. III. Murád szultán (1574–1595) először kereken elutasította ezt, mondván, a rend az, hogy egy szultáni hercegnőnek szerájban kinevelt, egykori keresztény legyen a férje. Végül mégis sikerült meggyőzni – mégpedig a következőérveléssel: nincs semmi baj, mert a vőjelöltet keresztény anya szülte, ráadásul erede¬tileg az apja is keresztény volt (mielőtt igazi oszmánná lett volna); ennélfogva a jelölt kezdetben „közönséges”, vagyis olyan nevelést kapott, mint azok a gyerekek, akiket gyermekadóban hurcoltak el, tehát akár kereszténynek is tekinthető.

A fentiekhez már csak annyi kívánkozik kiegészítésül, hogy az európai és a muszlim külvilág, miközben sok papírt teleírt a birodalmi elit különlegességeiről, terminológiailag nem követte (és olykor nem is értette) az oszmánok önmeghatá¬rozásait. Az európaiak legtöbbnyire töröknek mondták mind az uralkodót („Nagy Török” stb.), mind a hatalmi elit tagjait, jóllehet tisztában voltak származásukkal és kiképzésük módjával (ezért használták rájuk egyesek a „hivatásos török” kifejezést). Az oszmánoktól keletre elterülőmuszlim országokban viszont sem töröknek, sem oszmánnak, hanem jobbára „rúmí”-nak hívták őket, ami eredetileg „római”-t, később (anatóliai) „görög”-öt jelentett. A perzsák, az egyiptomiak és más muszlimok szemében az oszmánlik a keletrómaiak (bizánciak) örökösei voltak, elfajzott, egykori keresztényekből lett rossz muszlimok, akiknek kivétel nélkül gyenge a hite. Fodor Pál Nézzük meg ezután, hogy mi történt a hatalomból kiszorult törökök nagy töme¬geivel. A válasz röviden az, hogy a 16. és különösen a 17. századra a török identitást egyértelműmuszlim önazonosság váltotta fel náluk: a tudatuk döntő, meghatározó eleme muszlim vallásuk lett. Hogyan következett ez be? Felbecsülhetetlen hatása volt e tekintetben annak a folyamatnak, amely a 15. század második felében indult el, és amit a magam részéről szunnizálásnak vagy szunnitizálásnak nevezek. Egysze¬rűen arról van szó, hogy a vallásjogi szférával szorosan összefonódott államhatalom a legkülönbözőbb eszközökkel rászorította a törököket arra, hogy felejtsék el töröksé¬güket, és mindenekelőtt jó muszlimok legyenek. Egyebek közt nagy dzsámi-építési programokba fogtak (az 1530-as években), és egyre gyakrabban nyúltak erőszakos módszerekhez is. Ilyen volt például az, amikor külön hivatalnokokat neveztek ki arra, hogy péntekenként házról házra járva zavarják el az otthon ülőket a kötelező isten¬tiszteletre. Keményen üldözni kezdték az eretnekgyanús derviseket és dervis-rendeket, és helyettük olyanokat támogattak vagy alapítottak, amelyek a kormányzat ortodox irányvonalát követték stb. Így nyomták el lassanként a köznépben a török tudatot, amelynek körében a muszlim önazonosságot még két más identitáselem egészítette ki. Az egyik a (nagyobb) családhoz, nomád vidékeken pedig különösen a nemzet¬séghez és a törzshöz való tartozás erős érzése – ez tekinthető az identitás legelső szint¬jének. Efölött helyezkedett el a szűkebb pátriához (törökül a memlekethez) való hihetetlenül szilárd kötődés, amely a mai napig rendkívül fontos a török társadalom¬ban.

A nagyobb egységhez, az országhoz (birodalomhoz) való tartozás tudata viszont – a rövid kezdeti időszakot leszámítva – nagyon sokáig nem alakult ki, ami jól látszik abból is, hogy egészen a 19. század második feléig a törököknek nem volt szavuk az ország jelölésére (a szóba jöhetőmemleket, diyar, vilayet, devlet szavak mind mást jelentettek). A köztörökség tudati szerkezetét tehát a családhoz vagy a törzshöz, illetve a szűkebb pátriához és az iszlámhoz való hűség hármasával jelle¬mezhetjük. Nem véletlenül írta – némi túlzással – Bernard Lewis, a török és az iszlám világ egyik legismertebb kutatója, hogy az iszlám világban nem volt más nép, amelyik oly kevés jelentőséget tulajdonított volna az etnikumnak, és amelyik annyira feloldotta volna magát a vallásban, mint a török. Az elit és az alullévők fentebb jellemzett identitástudata alapvonalaiban a 18. század folyamán is megmaradt, ámbár a politikai szférában bekövetkező változások hatására kisebb módosulásokat azért regisztrálhatunk. E században lassanként elhalt a katonai rabszolgaság (de nem a rabszolgaság!) és a gyermekadó (devşirme) intéz¬ménye, és a birodalom kormányzását az írnokok vették át a katonáktól. Bár a hatalmi elit etnikailag eltörökösödött, társadalmilag pedig némi (nagyon gyenge) független¬séget vívott ki magának, a dinasztia megőrizte túlhatalmát, ami azzal járt, hogy az új A török nemzettudat kialakulása típusú, konzervatív gondolkodású és életvitelű arisztokrácia identitása és kötődése ugyanúgy dinasztikus maradt, mint az előző századok rabszolga-elitjéé. Sőt, az ural¬kodóház és az állam mindenhatósága idővel a társadalom alsó, „török” szektorában is helyreállította a 15–17. században meggyengült oszmánli azonosságtudatot. Más¬képpen kifejezve, a 18. század végére a muszlim identitás mellett a politikai identitást már az egész „török” társadalom számára az oszmánli fejezte ki (ugyanúgy, mint a birodalom alapítása idején). Ha egy idegen megkérdezte egy korabeli „töröktől”, hogy ki és mi ő, nyilván azt felelte neki (ebben a sorrendben): muszlim és oszmánli. Így jutott el az Oszmán Birodalom a nacionalizmus korába, amikor is a vallá¬si/nemzeti kisebbségek sorra megfogalmazták különálló identitásaikat, illetve önálló¬ságra vonatkozó igényeiket. Erre a nagyhatalmak által is gerjesztett veszélyre válaszul született meg a tanzimatnak nevezett oszmán reformkor, amelynek során az oszmán vezetők, tanulva a franciáktól, az állampolgári egyenlőség alkalmazásával és a ha¬gyományos közösségi autonómiák felszámolásával próbálták megakadályozni a birodalom szétesését. Az utóbbi megértéséhez szükséges elmondani, hogy az oszmán állam az előző szá¬zadokban a ma vallásinak nevezett kisebbségeket nem egyedekként, hanem korporatív rendszerben, közösségként (taife) kezelték. Egy keresztény görög alattvaló például nem egyénként állt az oszmán állammal szemben, hanem a „Rum”-nak nevezett vallási közösség (19. századi terminussal millet) tagjaként. A közösségeket az állam által busás összegek fejében kinevezett vezetők képviselték a hatóságokkal szemben, akik a közösségen belül – a századok folyamán egyre szélesedő – igazgatási és bíráskodási autonómiát kaptak.

A 19. század elejére (kivált az első nemzeti lázadások kirobbanása után) az oszmánok rájöttek, hogy ezek a jogi autonómiák óriási veszélyt jelentenek a birodalom további fennmaradására. Egyrészt azért, mert keretet nyújtanak a kisebbsé¬geknek önmaguk megszervezésére, másrészt azért, mert ürügyet szolgáltatnak a külhatalmaknak, hogy a keresztény közösségek védelmének jelszavával beavatkoz¬zanak az oszmán belpolitikába. E veszélyek elhárítására született meg az oszmánizmus ideológiája, amely – politikailag és tudatilag is gyökeres változásokat hozva magával – új, egyenlő identitást kívánt adni a birodalom valamennyi alattvalójának. Az oszmánizmus elméletét a 19. század második felében dolgozta ki egy szűk értel¬miségi csoport, amelynek tagjai jó muszlimok és egyúttal oszmán patrióták voltak. Legfőbb törekvésük az volt, hogy a felszínesnek és az európai minták puszta után¬zásának tartott – ezért szerintük elhibázott – reformok helyett egy összefüggő, elmé¬letileg megalapozott rendszert hozzanak létre, amely meg tudja őrizni és össze tudja egyeztetni az iszlám, az oszmán és a nyugati értékeket. Szükségesnek mondták, hogy az iszlámon alapuló oszmán politikai nemzetnek minden birodalmi alattvaló Fodor Pál egyenrangú tagja legyen, tekintet nélkül vallási hovatartozására. Az ily módon létre¬jövő oszmán nemzetnek négy fő ismérve lesz: a népszuverenitás, a hatalom meg¬osztása, a gondolat és az egyesülés szabadsága, valamint a vagyon biztonsága (ez az Oszmán Birodalomban rendkívül fontos követelésnek számított, hiszen az 1830-as évekig az uralkodó bármikor konfiskálhatta bárki vagyonát). Az „ifjúoszmánok” (ahogy e csoportosulás tagjai magukat nevezték) úgy gondolták, hogy a helyes kor¬mányzati forma a képviseleti, alkotmányos és parlamenti demokrácia, hiszen ez egyáltalán nem ütközik az iszlám eredeti, a népfelség elvét hirdető tanításával. Ugyanígy állították, hogy az iszlámmal nagyon jól összefér a köztársasági ideál, a szabadság és az igazságosság erénye is. Ez a gondolatkör rendkívül fontos szerepet játszott a következő fél évszázad oszmán-török történetében, hiszen egészen az elsővilágháború végéig ez maradt a vezető ideológia, és főbb elvei beépültek az 1876¬ban elfogadott (bár rövid idő múlva felfüggesztett) első oszmán alkotmányba is. Az alkotmány a következőképpen fogalmazta meg az új álláspontot: „Az oszmán államban élő valamennyi egyén, tartozzék bármelyik valláshoz vagy irányzathoz, kivétel nélkül oszmánlinak neveztetik; az oszmánli státus törvényesen meghatározott körülmények között nyerhető és törölhető el.” Midhat pasa (1822–1884) pedig, akorszak egyik meghatározó politikusa, így foglalta össze a lényeget: „Új oszmánli nemzet született. Az oszmánság, mint alapvető politikai kötelék, abból áll, hogy elfogadjuk: a padisah hatalma alá tartozunk.” Mielőtt rátérnék arra, hogy mennyire tetszett ez a konstrukció azoknak a kisebb¬ségeknek, amelyek megtartására és megnyerésére kidolgozták, meg kell jegyeznem: az „ifjúoszmánok”, az oszmánizmus megteremtői elévülhetetlen érdemeket szereztek abban, hogy a 19. század második felének Oszmán Birodalmában egyáltalán meg lehetett fogalmazni a törökség érdekeit szolgáló ideológiákat és programokat.

A törököknek ugyanis, amíg ez a csoport fel nem lépett, egyszerűen nem volt fogalmi készletük arra, hogy korszerűen le tudják írni az új jelenségeket, és meg tudják fogalmazni a saját érdekeiket. Az oszmánli nyelvnek, abban az értelemben, ahogy ezt nyugaton és a kisebbségek körében értették, nem volt szava a „hazá”-ra, „nemzet”-re, „polgári szabadság”-ra, „egyenlőség”-re és hasonlókra. Miközben a birodalom kisebb¬ségei (szerbek, görögök stb.) már régen elsajátították ezeket a fogalmakat, és sorra szakadtak ki a birodalomból, vagy fogalmazták meg erre vonatkozó igényeiket, az oszmánok eleinte teljesen kiszolgáltatottan, tehetetlenül álltak a fejleményekkel szemben, mert elmondani sem tudták, hogy mit akarnak. Az „ifjúoszmánok” érdeme, hogy különféle muszlim terminusok átértelmezésével sikerült végre létrehozniuk azt a fogalmi nyelvet, amivel érthető módon fejezhették ki törekvéseiket. Ennek az értelmiségi csoportnak is köszönhető, hogy a század kilencvenes éveiben egy híressé A török nemzettudat kialakulása vált újságcikk már a következőképpen határozta meg az oszmán-török identitást: a birodalom tipikus lakója vallásilag muszlim, társadalmilag oszmánli, nemzetiségére nézve pedig török. Jóllehet az utóbbi összetevő megjelenése és hangsúlyozása önmagában is hatalmas változást jelez, az is igaz, hogy a három közül egyelőre ez volt a leggyengébb, a legkevésbé fontos. A török szó még 1910 körül is sokat őrzött lekicsinylő tartalmából. Korabeli külföldi utazó számol be arról, hogy amikor Anatóliában megkérdezte valakitől: Te török vagy? – az illető nagyon megsértődött, és kikérte magának, mivel őmég mindig buta parasztot vagy nomádot értett rajta. Mégis azzal, hogy az oszmán értelmiség kezdett ráérezni etnikai összetevőjére, elindult valami, ami később elveze¬tett egyfajta nemzeti ideológiához. Ám mielőtt erre rátérnék, nem hagyhatom említés nélkül, hogy a 19. század második felében másfajta kísérlet is történt a török identitás újrafogalmazására: az iszlám¬izmus vagy pániszlámizmus. Ez az ideológia különösen II. Abdulhamid szultán (1876–1909) korában vált jelentőssé. Az uralkodó, aki az 1870-es évek balkáni háborúi miatt felfüggesztette a nemrég elfogadott alkotmányt, és teljesen autoriter módon kormányzott addig, amíg az ifjútörök forradalom meg nem buktatta, miután látta, hogy az oszmánizmus nem képes megakadályozni a nemzetiségek folyamatos fölke¬léseit és elszakadási törekvéseit, egyre inkább a pániszlámizmus felé fordult. Ehhez sok ösztönzést és segítséget kapott az iszlám világ más részeiből, többek között a híres Dzsamáladdin al-Afgánitól (1838–1897), a korszak egyik legjelentősebb muszlim gondolkodójától és aktivistájától.

Ő körvonalazta elsőként azt az ideológiát, amit ma jobbára politikai iszlámnak vagy iszlám fundamentalizmusnak szokás nevezni. Al-Afgáni azt hirdette, hogy az iszlám világnak egységbe kell tömörülnie, és fel kell vennie a harcot a gyarmatosító nyugati nagyhatalmakkal, különösen Angliával. Bár a pániszlám propaganda tagadhatatlanul ért el némi eredményt, végül is nem vált belőle hatékony fegyver, mivel hiányzott mögüle az a politikai és katonai erő, amivel céljait érvényre lehetett volna juttatni. Így, legalábbis az értelmi¬ség többsége számára, továbbra is az oszmánizmus szolgált az identitás és az önkép kialakításának legfontosabb eszközéül. A századforduló után az oszmánizmus elemei közül lassan, de biztosan előretört és fokozatosan erősödött a török etnikai származástudat. Diadalra jutását azonban a háború végégig erősen akadályozta egy politikai természetű tényező. Nevezetesen az, hogy mivel mind a gyakorló politikusok, mind az ifjúoszmánok (akiket egy időóta inkább ifjútörök néven emlegettek) végső célja a birodalom egységének megőr¬zése volt, törökségükkel nem léphettek ki nyíltan és eltökélten a politikai színtérre, hiszen amennyiben így tesznek, és elsősorban töröknek nyilvánítják magukat, akkor Fodor Pál éppen azokat a nem török tömegeket riasztják el, idegenítik el a birodalomtól, amelyek megnyerésére törekedtek. Hogy ne veszélyeztessék az oszmán állam létét, ébredezőnacionalizmusukat a századforduló körül évtizedekben jobbára a kulturális szférában juttatták kifejezésre – ezért is nevezi a szakirodalom a török nemzeti mozgalom e fázisát kulturális nacionalizmusnak. Az oszmán elit arccal a múlt felé fordult, és azt tette, amit oly sok más nép, amely politikai cselekvésében korlátozva volt: tudo¬mánnyal és kultúrával igyekezett megalapozni a török nemzeti ébredést, a török nemzeti tudatot. Ehhez a vállalkozásához a legfőbb segítséget a turkológia tudományában lelte meg. Mégpedig elsősorban az európai turkológiában, hiszen ez a kutatási terület ott már régóta (tulajdonképpen a késő középkor óta) virágzott. A törökök Közép-Európából történt kiszorítása után a keresztény világban valóságos törökmánia tört ki (minden divatos lett, ami a törökökhöz, a Kelethez kötődött), a 19. századra pedig az orientalisztika már komoly diszciplínává fejlődött (és akkor még nem beszéltünk az orientalizmusnak nevezett művészeti és kulturális irányzatról). A nyugati ered¬mények lassanként az oszmán világba is beszivárogtak, és egyre erősebben éreztették hatásukat. Nem áll módomban fölsorolni mindazokat a műveket, szerzőket, akik jelentős mértékben járultak hozzá a török tudat megerősítéséhez, de egy-kettőt azért érdemes kiemelni.

Az egyik ilyen műArthur L. Davids első rendszeres török nyelvtana volt, ame¬lyet 1832-ben adtak ki Londonban A Grammar of the Turkish Language címmel. A másik egy igen sajátságos könyv, amelyet Leon Cahun, Párizsban élő intellektuel írt Introduction à l’histoire de l’Asie címen (1896-ban jelent meg), és amely óriási visszhangot váltott ki az Oszmán Birodalomban. Érthetőmódon, hiszen a törököket nagy kultúrateremtőnépnek ábrázolta, és azt állította, hogy a török faj hozta be a civilizációt Európába. A harmadik Vámbéry Ármin munkássága, amelyről itt aligha szükséges hosszabban szólni. Csak annyit kell megemlíteni, hogy 1879-ben törökül is kiadott leírásai közép-ázsiai utazásairól meg török kapcsolatai rendkívül nagy hatást gyakoroltak a korabeli török értelmiségi körökre; utóbb ugyan tiltakozott el¬lene, de lényegében ő találta ki, vagy neki tulajdonították a turánizmus vagy pánturkizmus fogalmát is, amelyről alább még lesz szó. A 19. század közepe után a török szellemi élet képviselői is mind nagyobb számban kapcsolódtak be a török régmúlt és a török nyelv kutatásába, valamint a külföldi tudományosság eredményeinek megismertetésébe. Ennek a sok tudományos és kul¬turális erőfeszítésnek a hatásait röviden így lehetne summázni: 1. a századforduló utáni években a török fogalom negatív tartalma lassanként eltűnik, kezd pozitív fogalommá átváltozni; 2. az Oszmán Birodalom török értelmisége fokozatosan A török nemzettudat kialakulása ráébred, hogy a török történelem nem az oszmánokkal kezdődött, hanem hatalmas és gazdag török történelem létezett már előttük is. Mindennek következtében tuda¬tukban egyre nagyobb helyet foglal el a török önazonosság, s lassan kezd egyen¬rangúvá válni a muszlim és oszmánli komponenssel. Ahhoz, hogy az oszmán értelmiség identitásában győzelemre jusson a török származástudat, azoknak az ideológiáknak a megszületése kellett, amelyeket „türkizmus”-nak (törökül türkçülük) és „turánizmus”-nak nevez a szakirodalom. Az oszmán gondolkodók közül egyre többen jutottak arra a következtetésre, hogy az oszmánizmus és a pániszlámizmus csak üres címke, az égadta világon semmit sem old meg, a törökök reménytelenül elkéstek, minden nemzetiség sokkal előbbre tart, és eljött az ideje, hogy a törökök is megfogalmazzák, kicsodák ők, és rájöjjenek, hogy nem oszmánok, hanem törökök. Ehhez a felismeréshez a legnagyobb lökést az orosz birodalomban élő, tatár (kazáni és krími) származású török értelmiségiek adták, akik már a 19. század végén virágzó török szellemi életet teremtettek a cári birodalom¬ban.

A türkizmus ideológiájának alapjait is egy művelt, széles kitekintéssel rendelkező, Európát jól ismerő krími tatár, İsmail Bey Gaspiralı vetette meg. Az 1905-07-es orosz forradalom, majd az 1908–10-es tatár lázadások leverése után számos tatár írástudó emigrált az Oszmán Birodalomba, ahová új eszméit is magával hozta. A jövevények és a hazai értelmiségiek egyesületeket, klubokat (Türk Derneği, Türk Ocağı) és lapokat (Türk Yurdu, Yeni Mecmua, Genç Kalemler) alapítottak, amelyek mind azt tűzték ki célul, hogy ébresszék és fejlesszék a török nemzeti tudatot, és feltárják a régi nagy török kultúrák történetét és hagyatékát. A szellemi pezsgés¬ben számtalan, egymással is ütköző ötlet, gondolat született, és teljes fogalmi zűrzavar uralkodott mindaddig, amíg fel nem lépett Ziya Gökalp (1876–1924), egy európai iskolázottságú tudós és teoretikus, aki a türkizmusból és a turánizmusból koherens ideológiát hozott létre, és végre tisztázta a nemzet addig teljesen homályos fogalmát. Gökalp számára a nemzet a kultúra által egyesített társadalom, amelynek a törökök esetében ki kell egészülnie az iszlámmal is. Szerinte a türkizmus, a török tudat a következő síkokon érvényesítendő. Először is nyelvi síkon: búcsút kell venni az oszmánli nyelvtől, és ki kell munkálni egy nemzeti nyelvet, amelynek a nép nyelvén kell alapulnia (javaslata szerint mindenekelőtt az isztambuli asszonyok nyelvét kell elterjeszteni, mert – s ebben szerintem is igaza van – ők beszélik a legszebb törököt). A második szint az erkölcsi türkizmus, ami a patrióta erkölcs elterjesztését jelenti, va¬gyis azt, hogy a haza és a nemzet fogalmának óriási súlyt kell adni, hiszen a nemzet¬nek rengeteg ellensége van. Harmadikként létre kell hozni a jogi türkizmust, ma¬gyarán meg kell szabadulni a teokratikus jogtól és a tekintélyelvű rendszertől, amelynek maradványait a társadalomból is ki kell gyomlálni; modern államot Fodor Pál kell építeni, amelyben a szakértelem és a polgári létforma önállósága uralkodik. Negyedikként felvetette a vallási türkizmus bevezetését, vagyis azt, hogy az iszlám szent szövegek egy részét és a pénteki prédikációt törökül mondják. Az ötödikként javasolt gazdasági türkizmuson viszont azt értette, hogy a tulajdonviszonyokat a magán¬tulajdonra kell építeni; ám mivel a török ember nem lehet kizsákmányoló, a személyes vagyonnak és a társadalmi szolidaritásnak egyensúlyban kell maradnia. És így érke¬zünk el az utolsó ponthoz, a politikai türkizmushoz vagy másképpen: a turánizmushoz. Ez számára az összes török nép egyetlen, hatalmas birodalomban való egyesítésének magasztos feladatát jelentette, egy olyan birodalomban, amely egyszerre tölti be az osz¬mán szultánátus és a valamennyi muszlimot magába foglaló iszlám kalifátus funkcióit. Ziya Gökalp természetesen tisztán látta, hogy programjának megvalósítása az akkori körülmények között lehetetlen, ezért úgy gondolta, hogy első lépésben egy minden törököt magában foglaló kulturális Turánt kell megteremteni, amely majd hídként vezet el a jövendő, politikai Turánhoz.

Az utóbbi létrejöttekor a törökség ismét megtalálja az „aranyalmát”, amely a régmúltban az ő valóságos hazája volt. Gökalp számára az iszlám vallás ugyanilyen fontos volt, mivel a török népi kultúra elválaszthatatlan részének tartotta; híres megfogalmazása szerint „a türkizmus nemzetisége a törökség, nemzetközisége az iszlám”. Végsősoron nemzeti teóriájában Gökalp is fenntartotta a birodalmi ábrándot, és úgy képzelte, hogy az oszmán állam egyidejűleg lehet egyetemes török és egyetemes muszlim szultánság. Az elsővilágháború lefolyása és kimenetele azonban eldöntötte, hogy sem az oszmánizmus, sem pedig a különféle pán-ideológiák nem juthatnak érvényre, és a nemzetállam és a kalifátus együttes kiépítése és fönntartása az irrealitások birodalmába tartozik. A háborúban a kormányzat minden erre irányuló kísérlete csúfos kudarccal végződött. A birodalom veresége és széthullása egy másik ideológia térnyerését és győzelmét hozta magával: a modern értelemben vett török nacionalizmusét, amelyet a törökök utolsóként alakítottak ki a birodalom összes népe közül. Mustafa Kemal Atatürk, a modern Törökország megteremtője 1923-ban úgy fogalmazott, hogy „az Oszmán Birodalomban élő különféle népek mind a nemzeti gondolatot tették maguké¬vá, és ennek segítségével megmentették magukat. Hogy mi, törökök, kik vagyunk, pontosabban szólva: hogy tőlük különbözők vagyunk, azt akkor értettük meg, amikor bottal vertek ki maguk közül. Lenéztek, kigúnyoltak bennünket, amikor elvesztettük erőnket. Ekkor jöttünk rá fő hibánkra: arra, hogy elfelejtettük önmagunkat.” Atatürkkel és a 1923–24-ben megalakuló Török Köztársasággal gyökeres változás vette kezdetét. Az új államhatalmi elit véglegesen szakított mindenféle pán¬fogalommal (pántürkizmussal, pánturánizmussal, pániszlámizmussal), és kinyilvání¬totta: a törökök országa nem egy hatalmas birodalom lesz, hanem Anatólia, és ez A török nemzettudat kialakulása lesz a törökség politikai lojalitásnak tárgya, itt alakul meg a török nemzetiségre támaszkodó területi nemzetállam. A török törvényekben egyesült, összeforrott a török haza és nemzet fogalma, és az új török nép által lakott török föld alkotmányosan is új nevet kapott: 1921-től kezdve Türkiyének (Törökország) hívják. Ily módon a világnak ebben a részében is meghonosították a korábban csak Európára jellemzőnemzetfogalmat, vagyis nemzetiség–állam–politikai lojalitás funkcionális egységét. A Köztársasági Néppárt 1935. évi programjának megfogalmazása szerint a nemzet és a föld egységes, egymástól elválaszthatatlan. Az új ideológiával elvetették a mag¬jait egy olyan új életérzésnek vagy tudatformának, ami aztán hamarosan az egész nemzeti közösségben kicsírázott, s amit Atatürk így határozott meg velősen: „Mi önmagunkra hasonlítunk”.Ha erre nem jöttek volna rá, ha a török politikai naciona¬lizmus nem született volna meg a háborús összeomlás vérzivatarában, akkor ma nem lenne Törökország és török nemzet.

Felhasznált irodalom

A janicsárok törvényei 1989: A janicsárok törvényei (1606). I. Török kéziratokból fordította, a bevezetőt írta, a mutatót és a szómagyarázatokat készítette FODOR PÁL. (Budapest: MTA Orientalisztikai Munkaközössége). ARAI, MASAMI (1992): Turkish Nationalism in the Young Turk Era. (Leiden, New York, Köln: E. J. Brill). Christians 1982: BRAUDE, BENJAMIN – LEWIS, BERNARD (eds.), Christians and Jews in the Ottoman Empire. The Functioning of a Plural Society. (New York, London: Holmes and Meier Publishers). CLAYER, NATHALIE (1994): Mystiques, état et société. Les Halvetis dans l’aire balkanique de la fin du XVe siècle à nos jours. (Leiden, New York, Köln: E. J. Brill). DEMİRKAN, TARİK (2000): Macar Turancıları. (İstanbul: Tarih Vakfı Yurt Yayınları). EMECEN, FERİDUN M. (1999): Egy régi imágó újbóli felfedezése: oguz hagyomány és Közép-Ázsia ismerete az első oszmán krónikákban. Aetas, 1999/4, pp. 19–25. FARKAS ILDIKÓ (2002): A magyar turanisták. Ph.D. értekezés. (Budapest). FARKAS ILDIKÓ (2007): A magyar turanizmus török kapcsolatai. Valóság, 2007/6, pp. 31–48. Fodor Pál FINKEL, CAROLINE (2005): Osman’s Dream. The Story of the Ottoman Empire 1300–1923. (London: John Murray). FLEISCHER, CORNELL H. (1986): Bureaucrat and Intellectual in the Ottoman Empire. The Historian Mustafa Âli (1541–1600). (Princeton: Princeton University Press). FODOR PÁL (1995): Török és oszmán: az oszmán rabszolga-elit azonosságtudatáról. Történelmi Szemle, 37/4, pp. 367–383. FODOR PÁL (2004): Fodor Pál, „Hivatásos törökök” – „született törökök”. Hatalmi elit és társadalom a 15–17. századi Oszmán Birodalomban. Századok, 138/4, 773–791. GÜVENÇ, BOZKURT (1993): Türk Kimliği. Kültür Tarihinin Kaynakları. (İstanbul: Kültür Bakanlığı). IMBER, COLIN (1997): Ebu’s-su‘ud. The Islamic Legal Tradition. (Edinburgh: Edin¬burgh University Press). KUSHNER, DAVID (1977): The Rise of Turkish Nationalism. (London: Frank Cass). LANDAU, JACOB M. (1994): The Politics of Pan-Islam. Ideology and Organization. (Oxford: Clarendon Press). LEWIS, BERNARD (1968): The Emergence of Modern Turkey. (London, Oxford, New York: Oxford University Press) (second edition). MACFIE, A. L. (1998): The End of the Ottoman Empire 1908–1923. (London, New York: Longman). MARDİN, ŞERİF (1962): The Genesis of Young Ottoman Thought. A Study in the Modernization of Turkish Political Ideas. (Princeton: Princeton University Press). OCAK, AHMET YAŞAR (1998): Osmanlı Toplumunda Zındıklar ve Mülhidler (15.– 17. Yüzyıllar). (İstanbul: Tarih Vakfı Yurt Yayınları). ORTAYLI, İLBER (2004): Az Oszmán Birodalom leghosszabb évszázada. (Budapest: Attraktor). PARLA, TAHA (1985): The Social and Political Thought of Ziya Gökalp 1876–1924. (Leiden: E. J. Brill). PEDANI, MARIA PIA (2000): Safiye’s Household and Venetian Diplomacy. Turcica, 32, pp. 9–32. SCHMIDT, JAN (1985): The Egri Campaign of 1596; Military History and the Problem of Sources. In: TIETZE, ANDREAS (Hrsg.), Habsburgisch-osmanische Beziehungen/Relations Habsbourg-ottomanes. Wien, 26. – 30. September 1983. Colloque sous la patronage du Comité international des études pré-ottomanes et ottomanes. (Wien: Verband der wissenschaftlichen Gesellschaften Österreichs), pp. 125–144. SZŰCS JENŐ (1992): A magyar nemzeti tudat kialakulása. Szerk. ZIMONYI ISTVÁN. (Szeged: József Attila Tudományegyetem). A török nemzettudat kialakulása TOKALAK, İSMAİL (2006): Bizans-Osmanlı Sentezi. Bizans Kültür ve Kurumlarının Osmanlı Üzerindeki Etkisi. (İstanbul: Gülerboy). VÁSÁRY ISTVÁN (1983): Nép és ország a türköknél. In: TŐKEI FERENC (szerk.), Nomád társadalmak és államalakulatok (Tanulmányok). (Budapest: Akadémiai Kiadó, pp. 189–213). ZÜRCHER, ERIK J. (2004): Turkey: A Modern History. (London, New York: I. B. Tauris).

Ez a tanulmány kötet, amely Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete gondozásában 2008-ben . A kötet megvásárolható az Írók Könyvesboltjában (Budapest VI. Liszt Ferenc tér).

Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete Piliscsaba 2008 avicenna közel-kelet kutatások intézete 2087 piliscsaba, pf. 61 e-mail: avicenna.kkki@t-online.hu

A kiadást támogatták: Magyar Tudományos Akadémia Miniszterelnöki Hivatal © Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete Maróth Miklós igazgató ©

Vásáry István és a szerzõk ISBN 978-963-87618-28 ISSN 1785-0894
Fodor Pál

16,474FansLike
639FollowersFollow