Albánia, török kivonulás után, 1913

albanJavában szóltak még az ostromló ágyúk Sikutari alatt, és Durazzo egész vidéke a szerbek kezében volt már, a mikor az elmúlt esztendő telén, november 28-án Albánia kikiáltotta függetlenségét. Ezeken kivül már csak egyetlen város volt ennek az újszülött balkáni országnak, a mely valamiképen a tenger révén közel volt Európához, és a hol az ideiglenes kormány ideiglenesen elhelyezkedett. Ez a város Valona volt Dél-Albániában, a mely ettől a naptól kezdve büszke fővárosi rangra lépett. Ez a rögtönzött, kényszerű kinevezés azonban nem változtatott rajta semmit, maradt az egész hely annak, a mi azelőtt volt, elhanyagolt balkáni kisvárosnak. A mikor a hajó horgonyt vet Valona előtt a kikötő nyílt vizében, s az albán csónakosok rozoga bárkán kiteszik az utast az izzó homokos tengerpartra. Csodálkozással néz körül az ember azon az egynehány kopott-vert sárga házon, a mely közvetlenül a víz szélén fogadja, s a melyet vámhivatalnak, majd, meg miniszterelnökségi palotának neveznek. A város maga még nem látszik ide. Jó félórányira van messze bent az olajfáskertek mögött. Valonát talán mindenki érdekesnek és bizarrnak látja, a ki idáig nem volt még sem a Balkánon, sem messzebb Napkeleten. Különben színtelen, elhanyagolt szegényes fészek, semmivel sem különb, mint a többi keleti kisváros. Zeg-zúgos szűk utczák, alacsony, piszkos házak, és az utczákon lomha járású, rongyokba öltözött fehérsipkás emberek. A kontúrok mindenesetre nagyon festőiek.

Sugár cziprusfák közül kiemelkedő néhány dsámi-kupola, mellette mindmegannyi hófehér mináret, olajfalombok alól kitekintő apró cserepes házak, s a háttérben magasba szökkenő vad albán hegyek. Az utczán fegyveres, marczonaképű emberek járnak, a sűrű ablakrácsok mögött a képzelet Kelet szépségeit sejti, az apró keretekből kihajlik a mirtusz meg a babérfa ága, s minderre onnan fölülről a forró déli nap vakító fehér sugara omlik. Izzón megvilágított, éles, sötét árnyékú képek. S ez alatt a déli ragyogás alatt a fatális keleti élet mozdulatlansága tesped. Semmiről sem lehet ráismerni arra, hogy az a város egy ország fővárosa. Az előkelő Vlorák és Virjonok egy-két hatalmas konokján kívül alig van Valonában néhány félig európai értelemben vett lakható épület. Szállóról szó sincs, úgy, hogy az érkező idegen csak valamelyik albán ismerősének a vendégbarátságára van utalva, természetesen, ha van neki albán ismerőse. A főutczája egy rövid, keskeny sikátor, van benne három-négy félig-meddig tűrhető épület, egy kevésbbé tiszta kávéház, és ezzel jóformán vége is van a Nyugatról importált kultúrának, mert a mi ezen az egyetlen egy utczán kívül esik, az már a legsötétebb Napkelet. Ha végigjárjuk a várost, nem nagyon sokat találunk benne abból, a mit a török uralom itt hagyott emlékül. Egy-két kisebbfajta középület, hivatal, melyet a kormány épített, néhány félig kopott török katonai egyenruha a czirkáló albán csendőrön, meg egy csomó török jelzésű Mauser-puska, melyet most városi czivis, szamárhajcsár és birkapásztor egyaránt czipel.

A hosszú cikk folytatása huszadikszázad.hu oldalain