Török tulipánok

lalelerValahol Kis-Ázsiában, Trója és a Dardanellák között buszozva a dimbes-dombos és bokros terepen a hőségtől kókadozó buszbéliek, főleg a nők egyszer csak majdnem sikolyba torkolló csilingelő csevelybe kezdtek: mi az ott, pipacs? Tulipánnal volt kihímezve, teletűzdelve a bozótos egésze. Jártunk Trójában, láttuk távolról az Ararát hegyét, aztán Konstantinápoly sokféle ékességét, s ezek az apró vadvirágok a mezők zöldjében, a rőtszínű ciheresben csodát tettek velünk, úgy néztünk rájuk, mint egy katedrálisra.

A rodostói parkban a háromalakos térplasztikai alkotás avatásán vettünk részt. A „Magyar Park” telides-tele volt girlandozva a török zászló pirosával, és a magyar zászlócskák piros-fehér-zöldjével. És ünneplő emberekkel, magyarokkal és törökökkel, hivatalok, hatóságok képviselőivel és közemberekkel. II. Rákóczi Ferenc monumentális emlékműve előtt tárogató is szólt, székelyruhás lányok és legények is voltak, s egyszer csak feltűntek a török tulipánok. Török gimnazisták voltak, az egyik gimnázium ének- és tánckara. Török tulipánpirosba öltözve, a lányok villogón fehér köténnyel. És énekeltek, majd mintha lágy szellő hajtogatta volna őket, majd mintha szél gyorsította volna mozdulataikat, táncolni kezdtek a török tulipánok. Babonázóan gyönyörködtető volt mindez, töröknek-magyarnak, mindenkinek. És mikor úgy gondoltuk, hogy érzelmeink mélységét és magasságát innen fokozni már nem is lehet, a török leánykák és legénykék, csengő hangjukon és a mi nyelvünkön, pentaton dallamra el kezdték énekelni népdalainkat. Kodály feldolgozásában. A kuruc nótákat. Csínom Palkót – magyarul. Örülök, hogy magaménak is érezhetem ezt a székely-magyar jelképi világot, de a törökök által is magukénak érzett közös népi szimbólumot, amelynek megcsodálása közben maga Mikes is megpödörné bajszát, és kalamárisba mártaná a lúdtollat, hogy érzéseinek, gondolatainak megfogalmazásával tovább díszítse, megteremtse és éltesse a modern magyar próza nyelvét. A mi Mikesünk a szófaragásban, a magyar irodalom bebútorozásában szép tulipános nyelven örökített meg annyi mindent, hogy ebből a mai és a jövendőbéli székely-magyar és törökbarátságra is futja. Szőttesünkben török minták címen a sepsiszentgyörgyi MEDIUM Kiadó gondozásában ezekben a napokban megjelent egy publicisztika kötetem. Előbb törökországi úti élményeimet akartam a borító lapjai köz fogni, aztán – „menet közben” – kiderült, hogy amit a török-magyar kapcsolatokról írok, azt nehéz, vagy nem lehet Zágon nélkül értelmezni. Mikessel szólva: „Nehéz Zágon nélkül lenni:” És a tulajdonképpeni „török könyv” elé válogattam több mint egy fél kötetnyi Zágonhoz és Mikeshez, és II. Rákóczi Ferenchez, a Nagyságos Fejedelemmel kötődő írást. Zágonhoz, illetve a zágoniakhoz sokféle emlék fűz, élmény köt.

Amikor a háromszáz éves Mikes évforduló ürügyén szemelgetni kezdtem ezek között, Háromszék délkeleti medencezugának nem a tájképelemei, a nagyközség látványa, Mikes tölgyei, vagy a Szentkereszty-Mikes kúria, hanem markáns férfi- és kedves nőarcok, a zágoni emberek színpadokat betöltő seregei álltak elibém. A magyarázat egyszerű: negyedszázadosnál is régebbi ismeretségünket − most veszem észre – a tömeges emberei kapcsolatok alapozták és határozták meg. A száz és egynéhány esztendős kórus, illetve a zágoni dalkör, valahányszor erre bármily csekély eshetőség kínálkozott, újra bontogatni kezdte – a szó szoros értelmében is – a dalosok zászlaját, s a csoportos éneklés közösségeket megtartó erejébe kapaszkodva fújta a magáét. Most is emlékszem, amint Kézdivásárhely műemlék főterén a frissen avatott emlékmű talapzatát körülállva éneklik a hetvenes évek elején a Gábor Áron rézágyúja kezdetű dalt, vagy amint a bukaresti tévéstúdióban az Erdő mellett estvéllettem dallamát hessegetik arrébb a vájt fülű cenzorok. Tömegélmény volt az is, amikor kórustalálkozókra sereglettek ide Háromszék és a távolibb vidékek énekkarai, s a Törökvész, Kisvész meg Nagyvész kapaszkodói fölé emelkedett a Zágon völgyéből a felszálló ének. Egy ilyen alkalomkor adhatta kezembe Domokos Dezső karmester a Zágoni Dalkör 1894-ben nyomtatásban is megjelent, belügyminiszteri rendelettel jóváhagyott alapszabályzatát. Az 5. paragrafust idézem: Rendes tagok lehetnek oly feddhetetlen életű, jó erkölcsű egyének, kik magukat az összhangzatos énekben fejleszteni óhajtván, erre a karvezér által alkalmasoknak találtatnak, s a választmány által felvéve, a felvételi díjul 40 krajczár tagsági díjat minden év deczember 31-ig pontosan befizetnek.” A sokféle zágoni találkozó közül kettő különösen az emlékezetembe kérezkedett. Az egyik bő húsz esztendővel ezelőtti, s a Mikes Kelemen Művelődési Egyesület megalakításával kapcsolatos. A művelődési otthon nagyterme, sőt az épület előtti térség is zsúfolva volt mindenféle emberrel. Benn, a díszműsor előtt, a piros vászonnal leterített asztal mellett tudományos ülésszak zajlott. Mikes-kutatók, írók, költők, tollforgató emberek és művészek voltak a meghívottak. Tompa László, a szomszédos Kovásznán született és Sepsiszentgyörgyről Magyarországra kitelepedett színművész éppen hazalátogatott, s kötelességének érezte, hogy a zágoni ünnepségen megjelenjék.

A ceremónia kezdetét lekéste, ezért az ajtóig vergődve egy cetlit küldött elé a hivatali asztalhoz: Egy Mikes-levelet elmondhatok-e? szöveggel. El − írtam vissza, de kétszer is meggondolva, hogy a megbélyegzett „idegen” szerephez juttatása miatt a következő rendezvények engedélyezését kockáztathatjuk. A műsorszámokat ugyanis igen gondosan megszűrték, és „idegenbe” − magyar honba szakadt hazánkfiainak nem volt tanácsos szót adni. Tompa László előfurakodott a tumultusban, színpadra lépett, s messzi zengő baritonján fejezte be a levelet, magasra röptetve az utolsó mondat mikesi gondolatmadarát: Csak akkor jövök haza, amikor szabadság lesz. A másik zágoni tömegélményem épp ehhez a vélt szabadsághoz simul, és viszonylag friss. Domokos Gézát, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnökét, parlamenti képviselőjelöltet, a Kriterion Könyvkiadó igazgatóját kellett bemutatnom választások előtt a község népének. Ha nem tudnám, hogy Brassóban született, akkor azt mondanám, hogy szülőfalujabélieknek, hiszen gyerekkorát itt töltötte. A képviselőjelölt és a választók találkozója körül nem csaptunk különösebb hírverést, mert máskor is előfordult, hogy azokban a zűrzavaros időkben a meghívott vendégek nem érkeztek meg, s az ingerlékeny tömeget ilyen esetben szép szóval igen kényes dolog leszerelni. A gondokat szaporította az is, hogy a falubéliek vezetői között sem valami rózsás a hangulat, különféle csoportosulások botorkálnak a demokrácia járatlan ösvényein, s szembe-szembecsapják a lehajló ágakkal az utánuk jövőket. Menetrendszerűen érkeztünk, s a kultúrotthon nagyterme előtt alig volt néhány ember. Amint kiderült, még a telefonértesítést is késve továbbították. A képviselőjelölt közérzetét ronthatta az is, hogy több megye választotta volna magáénak, de mi a szülőföld elsőbbségi jogát érvényesítve, Háromszékre kérettük. És ez nagyon meghatotta. Most pedig a nyakára szerveztünk egy szép kis zágoni felsülést. És nem ez történt. Falusfelei perceken belül megtudták, ki érkezett haza, s fél óra múltán a nagytermet megtöltő tömeg zsúfolódott össze: a fiatalok tavaszias üdeséget, a felnőtt férfiak visszanyert szabadságukba kapaszkodó gondjukat, az összesereglett asszonyok családféltő riadalmakat hoztak magukkal.

Volt, aki a szomszéd faluban, más a távoli Brassóban tudta meg egy tévéközleményből a zágoni találkozót, kocsiba ült, s a helyszínen termett. A rendezvényen olyan hangulat alakult ki, amely, érzésem szerint, a mámor mögött bujkáló görcsöket és ellentéteket is oldhatja. Ezért előzetes megfontolás és tervezés nélkül, nagy ovációk közepette újjáalakítottuk a hetvenes évek elején szétvert Mikes Kelemen Művelődési Egyesületet, megújították a vezetőségi tisztségviselőket. Eufóriás ünnepi hangulat kerekedett, s bár Zágon népe nem öltözött be a kórus különlegesen szép népviseletébe, az arcokra kivetülő belső ünneplés, a szabad szavakkal szövött gondolat a nagy ünnepélyek sorába emelte azt a hétköznapot. Ezért vannak nekem elsősorban nem táj-, hanem közösségi emlékeim Zágonból. (Helyesbítek: ez, ennyire sarkítva nem is igaz. A tájemlékeim is dominánsak, s a tájat, s annak népét nem is lehet szétszakítani egymástól.) Könyvespolcomon Mikes zágoni tölgyeinek téli fotója. Biológusok, erdészeti szakemberek szerint ezek Mikes gyermekkorában már süvölvényfák lehettek. A tölgy esetében pedig a serdülőkor több tíz esztendőt jelent. A kettős korona égre rajzolódó erezete a szívós együvé tartozást jelzi, az ágak egymásba karoló támasztékként hatnak. Az idei nyárelőn készült képek már nem a szimbólum értékű kiállást sugallják. A baloldali tölgy odvába rakott pakulártűz elemésztette a famatuzsálem belső részét, a korhadt geszt, négy méter magasságig kiégett. Ez is az oka, hogy aszik a faóriás két vezérága, s az idén nem hajtott már levelet az oldalágak mindenike sem. Ez a pusztulás is egy szomorú szimbólum. Ezt a képet karcolják riasztóbbra a fák szomszédságában saját gubancaiba csavarodó rozsdás szögesdrót halmok, a kiszáradt egykori halastavak sást suhogtató látványa, s a Mikes-korabeli szülőház (gazdatiszti lakás?) széteső alapzata, a visszametszett gyertyánfák korhadó tiltakozása. Ebbe a szomorkás képbe görnyed bele Molnár Gizi néni gyomláló igyekezete is. Hatvankilenc esztendős, nemcsak nevük, a család foglalkozása is molnár volt valaha, de az idők múlásával kifutott a malomárokból is a víz, mert valahol elszakadtak a – még a Mikesék idejében épített – gátak. Némi vigaszt azért nyújthatna ez a látvány, hisz az enyészet felé hajló darabkái mellett észre kellene vennem a harsány növekedésbe kezdett fű frissességét, a távolból idelátszó gyümölcsfák gömbölyded koronájának termő kedvét, a zágoni medencezug egész panorámájának igézetes szépségét. Persze, megtörténhet, pillanatnyi hangulatom vetődik vagy vetül rá erre a képre, mint egy átvonuló felhő árnyéktömege, sötétebbre festve azt. A Mikes-kertbe Kozma Béla tiszteletes úrtól jövök, akivel körbejártuk a zágoni gesztenyesorok karéjának ölelésébe fogott monumentális templomot. Lassan haladtunk, mert a tiszteletes úr mindkét lába trombózisos, súlyos gyulladás kínozza, félő, hogy bármelyik pillanatban kibomolhat.

Óvatosan járunk, mert az idei földrengés betyárosan nekiverte a templomhajónak a vele egybeépített tornyot. A templomtető és a párkányzat kődíszeiből mázsás súlyúak hulltak alá, krátereket marva a templomkert pázsitjába, egész falrészek a Mikes-tölgyek téli képének erezetéhez hasonlatosan repedezettek. A kár hatalmas. Nincs, amiért magunkra erőltessük tehát a jó hangulatot. A templomot kétszer javították az utóbbi tizenöt évben. Az ország annyiféle segítséget kért és kapott, amiből annyi bonyodalom, zűrzavar is származott, hogy kinek legyen kedve most újabbakat kérni? A javításokat viszont el kell végezni, hisz a szeptember végi Mikes-évforduló ünnepi ceremóniájának egy részét ebben a monumentális templomban tartjuk. Ezek a mi belső remegésünket is fokozó földrengések ismétlődő kártevéseikkel súlyosbítják a pusztulásképzeteinket. A zágoni Szentkereszty-kúria – minden valószínűség szerint ez lehetett Mikes szülőháza, a régiek emlékezete szerint a tetőzet ácsolatába feliratos gerendákat is beépítettek −, szóval Mikes Pál hajdani szomszédságában leomlott a műemlékké nyilvánított gabonás épület egyik fala, de a kúriára is rá kellene költeni néhány százezer lejt. Másképp földrengés nélkül is elpusztul, megkapaszkodik a párkányokon, a rothadó tetőzeten a gyom. A hírek másféle felhői is gomolyognak felénk, ami, ha hitünket nem is szárítja ki, kedvünket árnyékolhatja. A fővárosba sűrűsödött társadalmi rengés utórezgései ide is elérnek. A zágoni fotókat készítő, tehát velem lévő fiatal mérnökembernek véraláfutásos képe mutat úgy, mint a földrengéstől omladozó templomfal. Lábát húzza, mint a trombózisos pap. Mert neki is éppen akkor jutott eszébe, hogy Bukarestben is van fotózni való, amikor az éppen nem akarta mutogatni a bányarémek ütötte sebeit… Kozma tiszteletes úr beinvitál az egyházközség könyvtárába. Én, szégyenszemre, először vagyok itt. Festett könyvszekrények, tékák. A székely bútorok színezete és mintázata szerint. Kedves, szép látvány, s engem az is meglep, hogy az égszínkék alapszín, a fehér falak mennyire átfestik a hangulatot, növelik a helyiség méltóságát, emelik a könyvtár rangját. A református lelkészi könyvtárban szinte elsőként akadok rá a szülőfalumbeli (Csernátoni) Bod Péter munkáira. A Szent Bibliának Históriáját például Szebenben adták ki 1748-ban. A kézdivásárhelyi Matkó István művébe, a Törvényen épített házba is belelapozok, Gelei Katona István Index Dominicanuma is megfordul a kezemben.

A gyönyörű kötésű, nagy formátumú Váradi Bibliát 1657-ben kezdték nyomni. Bod Péter uram szerint tízezer példányban. Köleséri Sámuel és társai Károli Gáspár Vizsoli Bibliáját javították, és látták el igen fontos marginális jegyzetekkel. 1660-ban Várad török megszállása idején Kolozsvárra szállítják a nyomdát, odaviszik azokat a példányokat is, amelyek nem pusztulnak el, és a nyomtatást Szenczi Kertész Ábrahám fejezi be. A tiszteletes úr megjegyzi még, hogy Várad 46 napi ellenállás után adja meg magát. 1658–1661 között 250 ezer embert hurcoltak el Erdélyből a törökök. A váradi várból való önkéntes kivonulás és a városfeladás egyetlen feltétele volt a biblia elmenekítése. Könyvek közé temetkezvén eltűnik valahová a földingások és a társadalmi rengések kiváltotta sokk, Kozma tiszteletes úr sem a fájós lábára koncentrál most. Ónból, cinből kalapált nagy formátumú borospalackot vesz elő. Indadíszes rajzolatú, feliratos. Paulus Mikes de Zagon 1685. Mikes Kelemen édesapjának adománya tehát, aki az orbai egyházmegye főgondnoka és kuruc kapitány volt. A lelkipásztori hivatalban őriznek még egy aranyozott ezüstből készített kelyhet is. Ezt s a Mikes Pál adományozta borospalackot 1896-ban a budapesti millenniumi kiállításra vitte Bodor János felsőcsernátoni származású egyházi férfiú, ahol díjat is nyertek, s 1900-ban így jutottak el a párizsi világkiállításra is. Tulajdonképpen Mikes-ügyben talpalok, de úgy tűnik, mintha megegyeztünk volna, személyisége maradjon csak ürügy a hozzá kapcsolható beszélgetésekre. Kozma tiszteletes úr elmeséli, hogy 1984-ben, Mikes Pál iszonyatosan kegyetlen halálra kínzatásának 300. évfordulóján kilencven zágoni elindult Fogaras várába, hogy elhelyezzen az emlékére egy kopjafát. Oratóriummal készültek, Lévay József versével. A turisztikai hivatal nem bocsátott rendelkezésükre autóbuszt. Mentek vonattal. Azóta is ott áll a kopja, rajta a felirat: IN MEMORIAM MIKES PÁL. Ha nem elég figyelmes, az „IN MEMORIAM”-ra is rákerül az ékezet. A zágoni mester ugyanis úgy vélte, hogy Mikes Pál esetében illik felrakni a szövegre a kurucos vesszőt is. Erről a Mikes Pálról, akit a fia soha nem emleget, sem a képzelt nénjéhez írott, sem a misszilis levelekben, a tiszteletes úr elmond néhány emlékezetre méltó dolgot. 1690-ben Thököly Imre a havaselvei Ploiesti városából küldi át Háromszékre, hogy az ezt elfoglaló németeket onnan kiűzze. Mikes Pál – akiről Cserei Mihály például lévén híres labancpárti szenvedélyes ellenségeskedéssel ír – ehelyett ördögi kegyetlenséggel tört Zágonra, s ott régi ellenségét, a becsületes Jankó Boldizsárt a saját kapujára felakasztatta, Jankó Tamást és Vajna Orbánt halálra vagdaltatta, s az elszaladó Jankó Péter mindenét felprédáltatta. A későbbi tanúvallomások nem varrják egyedül Mikes Pál nyakába a „csak hallani is irtózásra való halállal megöletést”, sőt Orbán Balázs fejtegetése szerint „… egy csapat menekülttel beküldetvén Háromszékre, hogy az elpártolókat megfenyítse, egy éjjel ráütött Zágonra…: de később Mikest a moldvai vajda elfogatván, a népjogok ellenére kiadta a német generálisnak, s ez minden emberségi érzetet levetkőzve, iszonyú, kebellázító kínzással végeztette ki, szemeit kisüttette, azután minden nap egy keze,vagy lába ujját vágták le, testét sütögetvén, úgy kínozták haláláig.”

A zágoniak Mikes Pálról való mai értékelését a Fogaras vára mellé elhelyezett kopjafa jelzi. A tiszteletes úr kedélyállapotát már nem a mai bajaink igazgatják. Útban a templomi Mikes-gyűjtemény felé megállunk a kántori laknál. Mikor Kiss Lajos ebbe a lakásba beköltözött, Manyi nevű kislánya, háromévesen, a gabonás bejárat emelkedőjén pukedlizett. Az egyháznál őrzik az anyakönyvi kivonatát is. 1932-ben ment férjhez. Szó szerint idézem a tiszteletes urat: „Amilyen híres színésznővé lett, hogy száznál is több filmben szerepelt, megérdemelne ide egy rongyos fekete táblát.” Sőt! Varga József mérnök úr, maga is zágoni, már fel is ajánlotta a saját gyűjteményében levő emléktárgyakat és iratokat, amelyekből egy Kiss Manyi–emlékszobát is be lehetne rendezni. Talán éppen a Szentkereszty-udvarházban, a Mikes-emlékszoba mellé. Keskeny lépcsőkön kúszunk fel a templom karzat magasában levő oldalsó helyiségbe. Tulajdonképpen az oldalkarzat volt valaha az ifjak találkozóhelye. Kozma tiszteletes úr ide rendeztette be, és itt menekítette meg a Mikes-emlékszobát, azokban az években, amikor vörös posztó volt a Kelemen neve. Ábrahám Miklós brassói grafikusművész készített egy nagy formátumú térképet. Ez uralja a termet, erre Mikes életének főbb stációi vannak rávezetve. Előtte vitrin, Mikes-emléktárgyakkal, főleg könyvekkel. A múzeumi tározón, szerencsére, nem volt üveg az előző földrengés óta. Így a leomló vakolat és a tégladarabok nem törték össze, A térkép földrajzi neveit figyelem: Egyedhalma (Adjud) Románvásár (Roman), Szépmező (Targu Frumos), Rimnik (Ramnici), Borzavásár (Buzau). Ezek Mikes moldvai útjának színterei a korabeli nevekkel feltüntetve. Bokályok, Mikes-szobor, Rákóczi fejedelem portréja. És tekintélyes számú Mikes-kiadvány. Csak a hazai könyvek fogyatkoztak meg néhány évvel ezelőtt. Rákóczi külön tárlót kapott. Gelu Pateanu, a Leveleskönyv román fordítója központi helyre került. (Román létére ő is áttelepült Budapestre.) A vitrinben egy rög is látható. Beder Tibor tanfelügyelő úr hozta Rodostóból, aki az idén az évtizeddel ezelőtt megkezdett út utolsó szakaszát a bolgár határtól gyalog teszi meg Rodostóig. Az utóbbi években a dróthálóba fogott ország határáig jutott el csak, bármilyen irányba indult. Egerbe sem engedték ki, hogy az ott őrzött Leveleskönyvet megtekintse. Most szabadabb az út – állapítja meg a tiszteletes úr. A templom előtti tágas térségen az évfordulóra készülő Mikes-szoborportrénak nézzük ki a helyét. Többen az egykori magyar országzászló zászlótartó talapzatra képzelik el, de ennek tömege akkora, hogy kisebb torony nagyságú szobrot kellene ráültetni, hogy az alapvető arányokat be lehessen tartani. Mikes egyéniségéhez egyszerű talapzat és portrészobor illik. A célpályázatra a Mikes Kelemen Emlékbizottság hat szobrászművészt kért fel. A Szőttesünkben török minták könyvem eme passzusai még 1990-ben, közvetlen a romániai fordulat után születtek, s ezektől, illetve az ezeket megelőző eseményektől az idei augusztusi törökországi IV. Mikes zarándoklatig húzom át és csomózom össze a történések szálait. Ennek egy kötegét, immár kötetbe fogva viszik a zarándokok Rodostóba, a Rákóczi Múzeumba.
Sylvester Lajos