Törökország és az iszlám: Az iszlám szerepe Törökország EU-csatlakozásának megítélésében III.: Irányzatok a mai törökországi iszlámban

mini3Törökország vallási szempontból és kulturálisan muszlim ország, de ezen az általános kijelentésen kívül keveset tudunk a mai törökországi iszlámról. Inkább csak azt tudjuk, hogy milyen nem ez a török iszlám: nem iráni típusú (azaz nem síita teokrácia), de teljesen eltér a szunnita iszlám azon változatától is, melyet az iszlám szülőföldjén, Szaúd-Arábiában valósítottak meg. Jelen írásban néhány atatürki reform hatását vizsgálva két vallási intézményről sze¬retnék szólni: a Vallási Ügyek Elnökségéről és a hivatalos vallási oktatás helyszíneiről, az imam-hatip iskolákról. Fejlődésüket és átalakulásukat megkísérlem párhuzamba állítani a Törökországban az elmúlt félévszázad során megjelent új iszlám mozgalmak népszerűségének alakulásával. Mivel az újabb mozgalmakra koncentrálok, sok fontos témát még csak érintőlegesen sem tudok tárgyalni.

Így nem esik majd szó az alevikről, erről a rendkívül fontos és meghatározó jelentőségű régi vallási és kulturális csoport¬ról, mely Törökország lakosságának egyes becslések szerint 20%-át alkotja.1 Ugyan¬csak utalásszerűen kerülhetnek csak szóba a török történelem és művelődés nagyhatású szúfi rendjei (tarikat), melyek szerepe meghatározó volt az anatóliai török vallásosság kialakulásában. Az új irányzatok közül három, egymással kapcsolatban álló és a politikai életre is nagy hatást gyakorló mozgalmat írok le, különös hangsúlyt fektetve szellemi meg¬teremtőik személyes szerepére. Said Nursi, a Nurcu-mozgalom atyja, meghatározó hatású muszlim gondolkodó, aki ihletően hatott Fethullah Gülenre, a Gülen¬mozgalom életre hívójára éppen úgy, mint Necmettin Erbakanra és annak Milli Görüş mozgalmára. 1923-ban a Török Köztársaság kikiáltásával Mustafa Kemal Atatürk egy olyan re¬formfolyamot indított el, mely jelentős hatással volt a török nép önmeghatározására is. Az atatürki reformok egy „európai” Törökország megteremtésére irányultak, és gya¬korlatilag az állami és egyéni élet minden területére kiterjedtek. Az Oszmán-ház 18. és főleg 19. századi kísérletei az államapparátus átalakítására nem hoztak eredményt,2 a ——— 1 Az alevikről l. Zeidan (1999); Shankland (2003); magyar nyelven: Sudár (2007). 2 Erre vonatkozóan bővebben ld. Zürcher (1997, pp. 11–97). Kicsi Valéria területvesztések és a birodalom hanyatlása, majd teljes összeomlása nem volt elkerül¬hető. Ezek a reformok azonban egyértelművé tették a változtatás szükségességét, és többé-kevésbé kihatottak – hol pozitív, hol negatív példaként – a kemáli elképzelések¬re. Atatürk ugyanis olyan „európai mintájú” törvényeket alkotott, melyek gyökeresen változtatták meg a török hétköznapokat, szakítottak a korábbi hagyományokkal. Atatürk ugyan nem ateista államot hirdetett és az iszlámot továbbra is a török nem¬zeti identitás fontos alkotórészének tekintette, valójában azonban a szekularizációval, azaz az államnak és az egyháznak az európai felvilágosodás eszmevilágából eredőszigorú szétválasztásával, egy laikus államrendszer létrehozásával és a vallás magán¬üggyé tételével az iszlám legalapvetőbb tételeit kérdőjelezte meg. Ellentétben a ke¬resztény vallással ugyanis az iszlámban nem létezik a papság (klérus) és a világiak (laicitás) megkülönböztetése. Az iszlám kifejezetten és hangsúlyozottan olyan kol¬lektív vallás, mely egyetemesen az élet minden aspektusát szabályozza. Így a politikát is, mint az élet egyik fontos részét, határozottan a vallás előírásai alá rendeli.

Ráadásul az iszlámban nincs a keresztény valláshoz hasonlítható egyházi hierarchia vagy klérus sem,3 így bármely igazhívő személy (mu’mín) vezetheti a hívők közös imáját. Szemben a keresztény felfogással, ahol a „pásztorok” (klérus) irányítják a hívek „nyáját” (laiku¬sok), az iszlámban teljes az egyenlőség és egyenrangúság (legalábbis elvben) a hívek között.4 Kitűnni csakis a példamutató vallásos életmóddal, azaz a jámborsággal lehet. A reformokat jelentősen befolyásolta, hogy Atatürk miként ítélte meg az iszlámot, pontosabban miként is határolta el az államiságot az iszlámtól. A vallás kettős funkciót hordoz: egyfelől a magánszférához köthető, értelmi és érzelmi, etikát, eszkhatalógiát magában foglaló, megváltást ígérőt; másfelől a nyilvános szférához köthető, politikai ideológiát, kulturális és közösségi identitást, valamint szociális szolidaritást magában hordozót. Atatürk az előbbit nyíltan nem ellenezte, ugyanakkor erősen helytelenítette az utóbbit (Tapper 1991, pp. 1–27). Ez a szemlélete reformjaira is rányomta bélyegét: a nyilvános szférából teljesen kiiktatta az iszlámot, így teremtve meg egy modern és szekuláris életstílust. Ennek megfelelően az atatürki eszmeiségre épülő Török Köztár¬saság szekularizált államként megkísérelte erőteljesen elhatárolni az állami apparátust minden vallásos jelenségtől. Ennek a folyamatnak főbb lépései a következők voltak: 1922-ben eltörölték a szultanátust, egy év múlva, 1923-ban kikiáltották a köztársaságot, ——— 3 Ez az állítás elsősorban a többségi szunnita iszlámra vonatkozik, a síizmusban ugyanis később kialakult egy, a keresztény klérushoz hasonlítható papság. 4 A „nyáj”-ra használt muzulmán terminus (ra’iyyat) nem vallási értelemben használatos, hanemkizárólag az állam uralkodójához hű közösségre, az alattvalókra értik. Irányzatok a mai törökországi iszlámban 1924 márciusában eltörölték a kalifátust5 valamint a Saría6 és Vallási Alapítványok Minisztériumát, valamennyi iskolát a Nemzeti Oktatási Minisztérium alá rendelték, a vallási iskolákat (medrese) bezárták, majd áprilisban eltörölték a vallási bíróságokat is7. 1925-ben bezárták a derviskolostorokat (tekke). Ebben az évben betiltották a ha¬gyományos török/iszlám viseletet a fezt, helyette Atatürk a kalapot (esetenként a cilin¬dert!) javasolta. Ugyancsak korlátozták a nők kendőviseletét is, így ma Törökország¬ban törvény tiltja állami intézményben kendőt hordani. (Erről az eseményről az ún. Kalap Ünnepen a mai napig megemlékeznek.) 1928-ban törölték az alkotmányból azt a kitételt, mely szerint „Törökország vallása az iszlám”. Ezt követte az írásreform 1928-ban, amikor az arab betűs írásról a latin betűsre tértek át, gyakorlatilag szinte egycsapásra analfabétává téve a lakos¬ságot. 1934-ben vezették be a vezetéknevek kötelező használatát és 1935-ben a vasárnap lett (a hagyományos péntek helyett) a heti ünnepnap. A reformok eredményeként az iszlámnak nem maradt tere a politikai arénában, tel¬jesen visszaszorult a magánszférába.

Az állami ideológia, a kemalizmus sok szem¬pontból igyekezett betölteni a vallás szerepét, így a korábbi iszlám alapokra támaszko¬dó mozgalmak (beleértve a dervisrendeket is) konkurenseivé, sőt ellenségeivé váltak a kemalista gondolkodásúaknak. A vallásosság az elmaradott gondolkodás, a maradiság megtestesítőjévé vált a hivatalos ideológia szemében. A reformok egyik lépéseként a vallási érzület megnyilvánulási formáit az állam igyekezett a lehető legnagyobb mér¬tékben ellenőrzése alatt tartani. Éppen ezért a megszüntetett Saría és Vallási Alapítvá¬nyok Minisztériuma helyett a nemzetgyűlés létrehozta 1924. március 3-án (429. tv.) a Vallási Alapítványok Igazgatóságát (Evkat Umum Müdürlüğü, napjainkban Vakıflar Genel Müdürlüğü) és a Vallási Ügyek Elnökségét (Diyanet İşleri Başkanlığı).8 Előbbi¬hez elsősorban az alapítványok ingatlanvagyonának kezelése tartozik, míg utóbbi fel¬adata kifejezetten a napi vallásos gyakorlat szervezése. A Vallási Ügyek Elnöksége mind az 1960-as, mind az 1980-as katonai puccsot követő törvényi és intézményi ——— 5 A szultán a világi birodalom uralkodója volt, de trónfosztása után továbbra is megmaradt a kali¬fai rangja, vagyis a szunnita iszlám világ feje volt még két évig. Az „utód, helyettes” jelentésűarab kalifa szó az iszlám világ uralkodóinak egyik címe volt, ami azonban gyakran csak névleges hatalmat jelentett. A cím eredetileg „Allah prófétájának kalifája (utódja)” volt (Esposito 1995, vol. I., pp. 239–243). 6 Saría: a Koránon és a szunnán, vagyis a prófétai hagyományokon alapuló vallástörvény. 7 A vallási bíróságok a kisközösségek ügyeiben döntési jogkörrel rendelkező intézmények voltak. 8 Saját történetére vonatkozóan lásd az intézmény honlapjait török és angol nyelven (eltérő tartalom¬mal): http://www.diyanet.gov.tr/turkish/default.asp és http://www.diyanet.gov.tr/english/default.asp Kicsi Valéria változások során változatlanul megmaradt, és közvetlenül a miniszterelnöki hivatalhoz tartozik. A helyzetet árnyalja, hogy az Elnökség 1975-ben létrehozott egy saját alapít¬ványt is (Türkiye Diyanet Vakfı), melynek célkitűzései csaknem megegyeznek az alapí¬tóéval. Ugyanakkor az alapítvány adja ki a Török Iszlám Enciklopédiát (İslam Ansiklopedisi), mely átfogó, magas tudományos színvonalú vállalkozás, eddig több mint 30 kötete jelent meg. Az intézmény nevében szereplődiyanet szó jelentése „val¬lás” és általános, elsősorban morális értelemben „kegyesség”, irányzat vagy felekezeti hovatartozás nélkül.

Gyakorlatilag azonban az Elnökség csak a szunnita vallási életet felügyeli (Shankland 1999, pp. 28–31). Tevékenységi körének megfelelően jelenleg öt fő egységből áll: a vallási ügyek legfelsőbb tanácsa, az oktatás, a kiadványok és a kapcsolattartás (PR) mellett a leghangsúlyosabb az istentisztelet, azon belül is a hazai istentiszteletek szervezése. Ez a helyi muftikon keresztül történik, akiket az Elnökség nevez ki, akárcsak vala¬mennyi egyházi személyt. Az Elnökség a külföldön élő török muszlimokat is gon¬dozza, a határon túl általa működtetett mecsetek személyzetét, imámjait is ő nevezi ki. Emellett jelentős figyelmet fordítanak az oktatásra. A központi intézményen kívül valamennyi tartományban van irodája, amely további kisebb szervezeteket felügyel és koordinál, vagyis valamennyi muftiátust (müftülük). Az Elnökség munka¬társai közalkalmazottak, akik nem folytathatnak politikai tevékenységet. Az Elnökség hatalmas apparátust működtet, a Diyanet İşleri Başkanlığı honlapján közölt 2005. januári adatok szerint a következő megoszlásban: Az állandó munkatársak száma a központban 1.256 a tartományokban (oktatási köz¬pontokban és a muftiátusokban) 87.258 külföldön 49 összesen 88.563 A fentiekből is kitűnik, hogy az Elnökség gyakorlatilag a teljes vallási életet igyekszik ellenőrzése alatt tartani. Az alkotmányban lefektetett alapelveknek megfelelően a vallás nem befolyásolhatja az államügyeket, azaz az Elnökségnek a politikai kérdésektől távol kell tartania magát, és természetesen a világi államrendnek megfelelően kell működnie. Irányzatok a mai törökországi iszlámban Ugyanakkor az imámok mindennapi tevékenységének meglehetősen szűk mozgás¬teret biztosít, a muftik9 irodáin keresztül szigorúan ellenőrzik, hogy az elvárásoknak megfelelően hangzanak-e el a prédikációk, az elvárás ugyanis az, hogy az elöljárók útmutatásainak megfelelően kell az írásmagyarázatokat megtartani. Ezen kívül is számos módon „irányítják” a hitéletet. Egyértelműen igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani, megfelelőmederbe terelni az elmúlt évtizedekben egyre élénkebb „spontán” vallásos tevékenységet. A vallási oktatás fő színtere napjainkban az imam-hatip középiskola10. Mint fen¬tebb már említettük, Atatürk a vallásoktatást gyakorlatilag ellehetetlenítette reform¬jai során. Az oktatás átszervezése része volt az új nemzetállam megteremtésére tett erőfeszítésnek. A megújuló oktatás centralizáltabb volt, és igyekezett korszerű isme¬reteket átadni a diákoknak. A vallásosság szinte egyenlő volt a maradisággal, mely¬nek nem volt helye az új államban. Valamennyi oktatási intézmény a Nemzeti Okta¬tási Minisztérium felügyelete alá került 1924-ben, de az imámok és hátibok képzését továbbra is biztosították erre a célra szervezett tanfolyamokon. A diákok állítólagos érdektelensége miatt ezeket 1933-ban megszüntették, miként ugyanebben az évben a teológiai kart is az Isztambuli Egyetemen.

A Teológiai Kar 1949-ben kezdte meg újra működését az Ankarai Egyetemen, az imam-hatip iskolák újraindítására pedig 1951-ben került sor; ekkor az ország hét középiskolájában vezették be a vallásos tárgyak oktatását. (Ezen iskolák száma 1970-re elérte a 72-t, 1980-ban a 374-et, 1996-ban a 464-et.) A tananyag harmadát-felét vallási tárgyak teszik ki (Korán¬olvasás, iszlám történelem stb.), a fennmaradó rész megegyezik az általános követel¬ményekkel. Értelemszerűen az innen kikerülő diákokat a hagyományosan a szekuláris államrend őrének tartott hadsereg nem vette be a hivatásos katonák sorai¬ba, „szakképesítésüket” a végzett diákok csak bizonyos munkahelyek betöltésekor tudták hasznosítani. Az imam-hatip iskolák ugyanis pontosan olyan szakközépisko¬lának minősültek, mint pl. a technikai szakközépiskolák. Kifejezetten az imam-hatip iskolában végzettek számára indult el aztán a főiskolai képzés 1959-ben. Az imam¬hatip iskolák számának növekedése jól jelzi azt az igényt, mely a vallási élet iránt megmutatkozott. Az atatürki Törökországra jellemző gyakorlati vallásellenesség következtében a különböző betiltott dervisrendek és más muszlim hitéleti szervezetek nem nyilvánosan ——— 9 A mufti (török müftü) muszlim jogtudós, aki jogi szakvéleményt adhat. 10 Az imam (török imam) imavezető, előimádkozó a mecsetben, míg a hátib (török hatip) a prédi¬kátort jelöli. E két tisztség funkciói leginkább egy protestáns lelkészéhez hasonlíthatóak, ter¬mészetesen mutatis mutandis. Kicsi Valéria éltek tovább. Az állami felügyelet alá nem szorítható vallási mozgalmak komoly üldöztetésnek voltak kitéve, amit jól példáz Bediüzzaman Said Nursi sorsa is. Said Nursi Kelet-Anatóliában, a Bitlis közelében levő Nurs falucskában született 1876-ban, egy kurd családban.11 Hivatalos oktatásban nem részesült, tanulmányait kilencévesen a környékbeli medreszékben kezdte, a vidék ismert vallástudósaitól tanult, a kelet-anatóliai medreszékben számos tudóssal ismerkedett meg, néhányukkal híres vitákat folytatott. Gondolkodására erős hatással volt a naksibendi szellemiség. Kelet-Anatóliában ugyanis a naksibendi hagyományok rányomták bélyegüket a vallási életre. A naksi¬bendi rend az egyik legbefolyásosabb rend volt már az Oszmán Birodalomban is (Mardin 2005, pp. 91–102 és Mardin 1991). A medreszebeli tanulmányokon kívül közelebbről foglalkozott az ország és a világ problémáival. Egyik nagy terve az volt, hogy Kelet-Anatóliában egy iszlám egyetemet hozzanak létre, mely a teológia mellett tudományos ismereteket is tanított volna. Főcélja a kelet-anatóliai térség elmaradottságának felszámolás lett volna. Több kísérlet után 1912-ben támogatást szerzett terve megvalósításához, ám az I. világháború kirobbanását követően a Van városában induló építkezés meglehetősen kezdeti stádiumban megszakadt. Az I. világháborúban tanítványaival együtt harcolt, 1916-ban orosz hadifogságba esett, ahonnan 1918-ban tért vissza Isztambulba. Kezdetben támogatta a köztársaságot és magát Mustafa Kemalt, később azonban – éppen a kemáli reformok vallásellenes volta miatt – ellenzékbe vonult. Változó körülmények között 1950-ig folyamatosan belső száműzetésben, illetve börtönben volt. Életének ezt a szakaszát maga az „Új Saidnak” nevezi. Ebben az embert próbáló korszakában írta Risale-i Nur Külliyati (’A fény leveleinek gyűjteménye’) címűművének meghatározó részét. Said Nursi anyanyelve a kurd volt, törökül csak később tanult meg, a Risale-i Nur első darabjait még 1920 körül kezdte írni, arab nyelven.

Az Adnan Menderes vezette Demokrata Párt (Demokrat Partisi) hatalomra kerülé¬sével Said Nursi helyzete könnyebbé vált. Utolsó éveit saját kérésére Ispartában és Emirdağban töltötte, ahol a Risale-i Nur Külliyati kiegészítésével és kinyomtatásával foglalatoskodott. (Életének ezt a szakaszát maga a „Harmadik Said” idejének nevezi.) 1960-ban Urfában (Şanlıurfa) hunyt el. A puccsal hatalomra került katonai kor¬mány a holttestet Ispartába szállíttatta, hamvai jelenleg ismeretlen helyen nyugszanak. ——— 11 Születési időpontja bizonytalan, Weld (2006, p. 16) szerint az 1877-es születési év is adatolható, más forrásokban 1873 is előfordul. 34 Irányzatok a mai törökországi iszlámban A kemalista állam általi üldöztetésének és anatóliai népszerűségének oka az volt, hogy tanításaiban a kemáli reformok által lerombolt korábbi identitás helyébe – a felkínált szekuláris identitás helyett – egy modern muszlim önértelmezést nyújtott. A nyugati materialista, ateista filozófiákra reagálva nem utasította el az európai gon¬dolkodás egészét, különbséget tett a nyugati civilizáció jó és rossz szokásai és gyakor¬latai között. Megújított formában élesztette újjá a muszlim gondolkodást, az uralkodó materialista és pozitivista tanok cáfolatát nyújtva szemléltette, hogy a tudomány össze¬egyeztethető a vallással, a szabadság a hittel, a modern a hagyományossal. Said Nursi, aki született kurd és pániszlamista volt, tanúja lehetett a multi¬kulturális Oszmán Birodalom összeomlásának, a kemalista köztársaság létrejöttének, és a demokrácia évtizedes kísérletének. Ebből fakadóan tanításai a török társadalom modern történetére reagálnak. Az elnyomó kemáli politikára – mely szerinte az ana¬tóliai muszlimok közös tudatát akarta kitörölni – Said Nursi az iszlám szolgálatában olyan választ adott, mellyel hatékonyan reagált az Oszmán Birodalom összeomlásá¬val jelentkező identitáskeresés kérdéseire. Írásaiban nincs kifejezett politikai szándék, célja sokkal inkább az, hogy megóvja a hitet a hagyományos vallásosság fanatizmusától és a modern tudást a hitetlenségtől. A természeti törvények, Said Nursi értelmezésében, a Teremtő nagyságát, a terem¬tett világ nagyszerűségét támasztják alá. Önmagukban értelmetlenek lennének, de a létezés rendjét fejezik ki, Isten jelenvalóságát hirdetik. Ennek megfelelően megkísérelt kifejleszteni egy olyan új fogalmi rendszert, mellyel a tudományt és a vallást egy¬aránt jellemezni, értelmezni lehet. (Elképzelése szerint az állami oktatás tanrendjébe be kellett volna illeszteni a vallás oktatását, míg a vallási oktatási intézményekben tudományos ismereteket is kellett volna tanítani.) Said Nursi mindig idegennek érezte magát, és kifejti, hogyan próbált úrrá lenni ezen az érzésén a hit erejével, bizalommal és türelemmel. Számára a hit olyan útmutató volt, mely az egyes ember életét formálja – az ideális muszlim hívő kegyes és haladó gondolkodású, türelmes, ugyanakkor elkötelezett az iszlám erkölcsi tanításai mellett.

Said Nursi iszlámja személyes iszlám, éppen személyes jellege miatt szolgálhatott tanítása vezérfonalul az identitáskeresők számára. Saría értelmezése is erre a személyes értelmezésre reflektál: a saría segít megkülönböztetni a helyest a hely¬telentől, a jót a rossztól, a jogost a jogtalantól – vagyis az igazságos társadalmat nem erővel, hanem elkötelezett emberekkel lehet építeni. (Ugyanakkor Said Nursi a saría állami szintű bevezetését szorgalmazta.) Műve kérdés-felelet formában, egyfajta káté jelleggel készült, mellyel a mester és tanítvány közötti tanító párbeszéd hagyományos szóbeli formáját utánozta. Így az Kicsi Valéria anatóliai iszlám szóbeli hagyományát írásbelivé alakította, ugyanakkor a hagyományos formát „aktuális”, modern tartalommal töltötte meg. Az általa elindított Nurcu-mozgalom12 az 1950-es években – minden állami erőfe¬szítés ellenére – Törökország-szerte elterjedt, különösen a fiatalok és az iskolázottak körében. A Nurcu eszmeiségben rendkívül erőteljes a hagyományos vallásosság és a modern szemlélet kölcsönhatása. Modernnek tekinthető, hiszen egy olyan világnézetet támogat, mely szerint a politizáló, ugyanakkor komoly belső életet élő személyek cél¬jaikat úgy érhetik el, hogy közben megőrzik egymáshoz tartozásuk érzését. Arra törek¬szik, hogy a helyi hálózatokat és intézményeket a demokrácia, az emberi jogok és a piacgazdaság globális értelmezése jelentette követelményekhez igazítsa. Ebben az értelemben Said Nursi a modern vallásértelmezés elindítója Törökországban. Vallási és társadalmi gyökerű hálózataikon keresztül a Nurcuk az összetartozás érzését próbálták kialakítani egy világi államban. A Nurcu olvasókörök, úgynevezett dershané-k olyan intézményekké váltak, melyek segítették az egyén közösségbe, ha úgy tetszik a társadalomba való beilleszkedését. Eredetileg azért jöttek létre, hogy Said Nursi műveit a közösség tagjai együtt olvassák és értelmezzék. Ezekre a beszél¬getésekre és szövegértelmezésekre általában munka vagy a péntek délutáni ima után került sor. Bár minden összejövetel Said Nursi írásainak felolvasásával és értelmezé¬sével kezdődött, később a beszélgetés más irányt vett és politikai, illetve üzleti kérdések kerültek terítékre. Vagyis a szövegértelmezés a beszélgetések keretét adta, lehetőséget teremtve a legkülönbözőbb kérdések megvitatására. A beszélgetés fontos részét képezi a török társadalmi kultúrának, és a dershanék a Nurcuk központjaivá váltak, az együvé tartozók kapcsolatai itt alakultak ki, mélyültek el.

A Nurcuk kezdetben magánházakban tartották az összejöveteleiket, később azon¬ban erre a célra külön épületeket vásároltak. Ezekben az új dershanékban formálódott az új Nurcu elit. A dershané-kat sokszor kollégiumként is használták az egyetemi hall¬gatók. Itt a vallásgyakorlás nem vált el a mindennapi élettől, sőt a mindennapok része volt. A mozgalom célja a jelen, a hétköznapok iszlamizálása, az iszlám nyelve¬zetének újraértelmezése, nem pedig az iszlám múltra való visszatekintés. A dershanék elterjedésével természetes módon járt együtt a mozgalom irány¬zatokra szakadása társadalmi osztályok, nemzetiség és régiók mentén. Ezzel együtt meghatározó szerepük volt az iszlám mozgalmak elindításában és a hivatalostól eltérő szemléletű értelmiség létrehozásában. A különböződershanékban kialakult irányzatok Said Nursi halálát követően még inkább polarizálódtak, a különböző értelmezések és politikai állásfoglalások mentén, ——— 12 A nur jelentése törökül ’fény’. Irányzatok a mai törökországi iszlámban egészen a toleránsnak tekinthető Fethullah Gülen mozgalmától a szélsőséges Aczmendi csoportig. A kurd szeparatizmus felerősödésével párhuzamosan (az 1980-as évek elejétől) etnikai szempontból is megosztott lett: a kurdok Said Nursit kurd nacio¬nalistaként próbálták kezelni, míg a törökök pániszlamizmusát hangsúlyozták. Said Nursi hagyományaira építkezve, a nála mintegy két nemzedéknyi idővel később megjelenő Fethullah Gülen saját mozgalmat hozott létre. Követőit Fethullahçı¬nak nevezik, de saját magukra a Gülen-mozgalom kifejezést használják. A Gülen¬mozgalom ma igen komoly tömegbázissal rendelkezik Törökországban, de Török¬országon kívüli tevékenysége szintén nagyon fontos. A névadó, Fethullah Gülen egy anatóliai faluban, Erzurum közelében született, 1931-ben. Első mestere édesapja volt, akitől vallási ismereteket és arabot tanult. Pályáját igehirdetőként 1953-ban kezdte, Edirnében, majd Izmirben tevékenykedett. Itt kezdett körülötte egy új fajta közösség alakulni, innen indult a mozgalom. 1971-ben a katonai hatalomátvételt követően letartóztatták, és „titkos vallási tevé¬kenységért” hét hónapot börtönben töltött. Az 1980-as években a megtűrtek közé tartozott, majd Turgut Özal kormányra kerülését követően állami támogatásban is részesült. Jelenleg – egy igen nagy vihart kavart botrány óta, melyről később részle¬tesen lesz szó – az Egyesült Államokban él. Gülen mind a hagyományos muszlim forrásokat és teológiát jó ismeri, mind a nyugati filozófia irányzataiban jártas. Ez utóbbi területen Said Nursinál tájékozot¬tabb (személyes kedvence például állítólag Kant), de megközelítésük a nyugati civi¬lizációra vonatozóan közel azonos. Gülen, márcsak azért is, mivel két nemzedékkel fiatalabb Said Nursinál, sokkal inkább demokrácia és köztársaság párti. (Míg Said Nursi Szaúd-Arábiát követhető mintának tekinti az iszlám és a politikai hatalom együttélése szempontjából, Gülen egyértelműen kritikus Szaúd-Arábiával szemben és elveti az iráni gyakorlatot.)

Said Nursival ellentétben Fethullah Gülen nem tekinti törvénynek a saríát, hanem pusztán önként vállalt vallási szabályrendszernek, ezért állami szintű alkalmazását sem pártolja. Nézete szerint a legtöbb muszlim előírás a magánéletre vonatkozik és csak néhány érinti az államot, illetve a kormányt. Éppen személyes jellege miatt a saríát nem szabad senkire – az egész közösségre, az állam valamennyi polgárára – ráerőltetni. Gülen célja a török nemzeti ideológia – beleértve a kemáli hagyományt is – iszlamizálása és ezzel egy időben az iszlám „törökösítése”, egy szóval a török-iszlám út megteremtése. Az oszmán időkhöz hasonló kapcsolatot szeretne állam és vallás között: iszlám szabályok és elvek szerint élő és tevékenykedő vezetőket. Gülen ezt történetileg is igyekszik alátámasztani. Felfogása szerint az anatóliai iszlám értelmezé¬se és tapasztalata eltér a többitől, különösen az arab iszlámtól. Az anatóliai iszlám a Kicsi Valéria tolerancián alapul, kizárja a fanatizmust, biztosítja a vallásgyakorlás és a gondol¬kodás szabadságát. Gülen a társadalmi béke elérése érdekében két eszközt tart alapvetőnek: a türelmet (tolerancia) és a párbeszédet (dialógus). Ezt a türelmet és párbeszédet kiterjeszti más vallásokra is (keresztény, zsidó). Úgy véli, a világias gondolkodás nem jelent egy¬szersmind vallásellenességet. A nők jogaira hasonlóan haladó szellemben tekint. A Törökországban kifejezetten érzékeny kendőviselet kérdésében nem foglalt állást, csak rámutatott, hogy az elkendőzés részletkérdés az iszlámban. Míg Said Nursi úgy vélte, hogy a hitetlenek néhány cselekedete veszélyezteti az emberiség jövőjét és ellenlépésként valamennyi vallás híveinek összefogását hirdette, Gülen az összefogásba bevonná a törökországi nem hívőket és világi gondolkodású¬akat is. Ezzel ugyancsak az Oszmán Birodalom kulturális sokszínűségét (ha úgy tetszik multikulturalitását) igyekszik feleleveníteni. Ez az összefogás lehetne a poli¬tikai stabilitást alapja, ugyanakkor segítene áthidalni a szunniták és alevik közötti feszültségeket. Sokak úgy tekintettek – és tekintenek – a Gülen-mozgalomra, mint a lehetséges muszlim politikai és társadalmi cselekvési modellre. Mivel Gülen mozgalma a hagyományos muszlim értékeket összhangba hozza a modern tudományokkal és a nyugati életvitellel, komoly tömegbázisra tett szert. Támogatói főleg városi férfiak, jelentős hányaduk iskolázott, törökországi követői¬nek számát 1997-ben 200 ezer és 4 millió közöttire becsülték (Aras–Caha 2000). A szimpatizánsok száma ennél is több. A mozgalom számos kollégiumot, nyári tá¬bort, kulturális központot működtet, egy egész „médiabirodalom” kötődik hozzá, több napilappal, folyóiratokkal és rádióadóval.

Több szervezetet is létrehoztak – Török Tanárok Alapítványa, Újságírók és Írók Alapítványa – melyek többek közt güleni szellemiségű szimpóziumokat, konferenciákat szerveznek. Egyetért Said Nursival abban, hogy az oktatás a modern világba való integrálódás útja, a nyugati eredményeket ennek megfelelően át kell venni. Ennek szellemében a Gülen-mozgalom egy igen komoly iskolahálózatot működtet, nem csupán Török¬országban, hanem a posztszovjet térség török köztársaságaiban és Nyugat-Európában is. (Magyarországi iskolájukban 2006-ban kezdődött a tanítás.) A Gülen¬féle iskolák sikerének titka a magas színvonalú, minőségi oktatás. Törökországban ezek az intézmények állami felügyelet alatt állnak, tanrendjük is megegyezik az állami iskolák tanrendjével, a hangsúlyt azonban a konzervatív értékekre helyezik. Az egykori szovjet török köztársaságokban egyértelműen a legjobb iskoláknak számítanak, egyfajta elitképzés színhelyei. (Valószínű, hogy a Közép-Ázsiában a közeljövőben politikai szereplővé váló fiatal nemzedék Gülen iskoláiban végez.) Irányzatok a mai törökországi iszlámban Szintén az oktatást szolgálják, de már egészen más értelemben a mozgalom által működtetett ’fény házai’, az ışık evleri. A Nurcu-mozgalom dershanéit mintának tekintve itt is szövegértelmezésből kiinduló „képzés” folyik, de Gülen írásait elemzik. A Gülen-mozgalom aktivistái itt kapják meg az ideológiai képzést, ellenfeleik sze¬rint az agymosást. Az ışık evlerik zárt körűen, magánházakban működnek. Ez a zártság a mozgalom szervezeti felépítésére is vonatkozik. Egy magát liberálisnak nevező moz¬galom esetében igen meglepőaz a hierarchikus felépítés, ami a Gülen-mozgalom egyik jellemzője. Fethullah Gülen maga egyszemélyi vezető, az utasítások tehát fentről lefelé jutnak el a mozgalom követőihez, mégpedig az abiler, a ’bátyák’ hálózatán keresztül. Ezeknek az abi-knak is szigorú az alárendeltségi rendjük, s minden rangban csak bizonyos ismeretekkel rendelkeznek a szervezet ügyeiről. Az alacsonyabb rangú szá¬mára nem megengedett, hogy érdeklődjön, kérdezősködjön a magasabb rangúak ügyei után. Az ilyen típusú felépítés elsősorban akkor hasznos, ha a szervezet üldöz¬tetésnek van kitéve, ugyanakkor egyértelműen gátolja a csoporton belüli demokratikus fejlődést, hiszen számos tag kimarad a döntéshozatalból. Az aktivisták szabad akara¬tukból lesznek a mozgalom tagjai. A Gülen-mozgalom tehát egyfelől igen nyitott volt – párbeszédre törekedett a tár¬sadalom szinte valamennyi rétegével, iskolái és médiabirodalma révén óriási befolyás¬ra tett szert, másfelől azonban titokzatos zártsága gyanút keltővolt. Ez a gyanú igazo¬lódott be 1999 nyarán, amikor nyilvánosságra került néhány videokazetta13, melyen Fethullah Gülen legszűkebb körében a mozgalom valódi céljairól nyilatkozott (Fodor 2007). Nem kisebb célt tűzött maga elé, mint a hatalom megszerzését, amit az állam¬igazgatásba és a hadseregbe való beépüléssel akart elérni. Vagyis a mozgalom iskolái¬ból kikerülődiákok feladata az, hogy a hivatalnoki, illetve katonai ranglétrán minél magasabb pozícióba kerüljenek.

A videokazetták keltette botrányt követően több lelep¬lező kiszivárogtatásra is sor került, melyek mindegyike azt bizonyítja, hogy a török belsőelhárítás már jó ideje foglalkozott a Gülen-mozgalommal, és az államrendre egyértelműen veszélyesnek ítélték. A kiszivárogtatott jelentések mindegyike a világi államrend megdöntésére irányuló szervezkedést feltételez, illetve a kalifátus visszaállí¬tását nevezi meg a szervezet valódi céljául. (Ilyen jellegű – nehezen ellenőrizhető for¬rásból származó – közlések azóta is időről-időre megjelennek, például Veren 2007. pp. 217–220.) Fethullah Gülen ellen végül vádat emeltek: a világi államrend megdöntésére irányuló, a vallásjogon alapuló állam létrehozását célzó törvényellenes szervezet létre¬hozása volt a vád. Az elmarasztaló ítéletet 2003-ban hozták meg.14 ——— 13 1999. június 18-án sugározta először több televízió is a felvételeket. Az ítélet másolatát közli Çetinkaya (2005, pp. 265–268). Kicsi Valéria A Gülen hitelességét egyértelműen megkérdőjelező ítélet és a leleplező bizonyíté¬kok ellenére népszerűsége ma is töretlen. Az Egyesült Államokban élve jelenteti meg könyveit, nyilatkozik a sajtónak és honlapján (www.fethullahgulen.org, illetve www.mfethullahgulen.com) legfrissebb írásai is olvashatók. A nyugati-európai török és nem-török muszlim kisebbséget is célcsoportjának tekinti, az identitáskereső iskolá¬zott fiataloknak szólnak vallási tárgyú írásai. A Gülen-mozgalom képviselte „puha” iszlám, amely békés, párbeszédre törekvőés a modern kor kérdéseire keresi a választ az egyre erősödő, radikálisabb iszlám erőkkel szemben alternatívát jelenthetett és sokak számára jelent ma is. Az elkötele¬zett Gülen-pártiak hajlamosak a világi állam őrének tekintett hadsereg és az erőszak¬szervezetek akcióit látni a leleplezések mögött. Fethullah Gülen mindig tartózkodott a nyilvános vitáktól, a politikai jellegű állás¬foglalásoktól. 1999 előtt gyakorlatilag valamennyi politikai oldal képviselői – éppen azért, mert a radikálisokkal szemben alternatívát jelentett – elismeréssel szóltak te¬vékenységéről, egyes vélemények szerint tevékenységének finanszírozásához nem csak a mögötte álló vállalkozói tőkét mozgósította, de különböző formában állami támogatást is kapott. A mozgalom kapcsán egyre gyakrabban merül fel az a kérdés – különösen az Igaz¬ság és Felemelkedés Pártja (AKP – Adalet ve Kalkınma Partisi)15 2002. évi váratlan arányú győzelmét követően – , hogy vajon 1999-ben nyilvánosságra került valódi cél¬jainak elérésében mennyire jutott, vagyis a Gülen-mozgalom aktivistái milyen mérté¬kig épültek be sikeresen a török államigazgatásba, hadseregbe, illetőleg részeseivé váltak-e a politikai döntéshozatalnak? Ez a kérdés már okafogyottá vált a Necmettin Erbakan nevével fémjelzett politikai pártok, illetőleg mozgalma, a Milli Görüş mozgalom esetében. Erbakan szintén a Nurcu-mozgalom, illetve a naksibendi rend eszmeiségére támaszkodott. Erbakan évtizedeken keresztül – szinte napjainkig – meghatározó személyisége volt az iszlám alapon szerveződő politikai mozgalmaknak.16 1926-ban született a törökor¬szági Sinop városában.

Mérnöki diplomát az Isztambuli Műszaki Egyetemen szerzett, ——— 15 A magyar sajtóban Igazság és Fejlődés Pártjaként vált ismertté az AKP, mely azonban egy kisebb fordítási pontatlanság eredménye: a kalkınma angol megfelelője, melyből a magyar szót fordították, a development, ami jelenthet fejlődést is, ám a török szó jelentése itt inkább felemelkedés. (Az ak szó fehéret, tisztát jelent törökül, azaz a párt betűszava a korábbi parlamenti pártok korrupciójával szemben saját tisztaságát is hangsúlyozza.) 16 Necmettin Erbakanról és nézeteiről megközelítően száz török nyelvű könyv jelent meg, ezek közül l. Kazan (2006); Yalçın (1996); Akel (1999). 40 Irányzatok a mai törökországi iszlámban majd ezt követően Németországban tanult. Hazatérte után a műszaki egyetemen taní¬tott, 1962-től professzorként. A politikai porondon akkor tűnt fel, amikor a Török Kereskedelmi Kamarák (TÜSIAD) elnöke lett. 1969-ben független képviselőként került a parlamentbe, Konya választókörzetéből. (Konya mindig az iszlám konzerva¬tivizmus fellegvárának számított). Ebben a parlamenti ciklusban hozta létre a Nem¬zeti Rend Pártját (Milli Nizam Partisi). Az 1971-es katonai hatalomátvétel során ezt a pártot is betiltották, de újjászületett 1973-ban Nemzeti Megmentés Pártja (Milli Selamet Partisi) néven. (A párt szervezeti felépítésének kialakításánál Erbakant az egyiptomi Muzulmán Testvérek mozgalma inspirálta.) Ennek a pártnak az elnöke¬ként 1973-ban miniszterelnök-helyettes volt Bülent Ecevit rövid életű koalíciós ka¬binetjében. Ugyancsak részese volt Süleyman Demirel kormányának 1977-ben. Az 1980-as katonai hatalomátvételkor eltiltották a politikai tevékenységtől, de visszatért a közéletbe a Jólét Pártja (Refah Partisi) élén 1987-ben. Az 1990-es években a Jólét Pártja egyre növelni tudta népszerűségét Törökországban, s ennek köszönhetően őlett az ország első iszlamista miniszterelnöke 1996-ban. A hadsereg 1997-ben úgyne¬vezett csendes puccsal kényszeríttette lemondásra. Ezt követően pártját ismét betil¬tották, ő maga pedig csupán 2003. február 21-én térhetett vissza a politikai életbe. Természetesen a Jólét Pártja sem maradt utód nélkül, az Erény Pártja (Fazilet Par¬tisi) elnöke Recai Kutan lett, de ezt a pártot is betiltották 2001-ben. Az Erény Pártjá¬nak két utódpártja is van: a Boldogság Párt (Saadet Partisi) és a jelenleg kormányzó Igazság és Felemelkedés Pártja (AKP). Ez utóbbi nem győzi hangsúlyozni függet¬lenségét Erbakantól, de tény, hogy a jelenlegi kormányzat vezető bürokratái még a Jólét Pártjában, elsősorban annak hatalomra kerülésekor szerezték közigazgatási gyakorlatukat, s jónéhányan erősen kötődnek Erbakan Milli Görüş mozgalmához. A Boldogság Pártját Recai Kutan, a régi „harcostárs” vezette, a 2003 májusában lezajlott pártkonferencián aztán átvehette az elnökséget a valódi vezető, Erbakan. Az Igazság és Felemelkedés Pártjának töretlen népszerűsége mellett a Boldogság Párt egyre inkább marginalizálódik, korábbi szavazói nagyrészt elpártoltak tőle, politikai befolyása mára alacsony szintre csökkent. Míg a kemalizmus a török önmeghatározásban fontos szerepet szán az iszlám előtti török gyökereknek és indokolatlanul figyelmen kívül hagyja az oszmán birodalmi időszak iszlám kultúráját, addig az Erbakan-féle pártok és a Milli Görüş mozgalom a törökségnek azt a szerepét emelik ki, melyet az „iszlám katonáiként” játszottak a világtörténelemben.

Erbakan a török identitás meghatározó tényezőjének tekinti az iszlámot, mely nem csupán polgárok belső meggyőződése, identitásuk egyik össze¬tevője, hanem az állam politikájának is meghatározó eleme kellett volna, hogy legyen. Az 1970-es évek politikai történései illusztrálják, hogy a kemalista elképzelés Kicsi Valéria mennyire tarthatatlanná vált egy alapjaiban iszlám vallású társadalomban. A szavazók döntő többsége muzulmán, így ezt a tényezőt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindazonáltal a kemalizmus – helyenként szélsőségesnek is nevezhető – jelenségei mellett szinte természetesnek tűnik, hogy a többpártrendszerű struktúrában hagyo¬mányos iszlám értékrend mentén szerveződő párt sokáig nem tudott teret nyerni. Az első ilyen jellegű szerveződés az Iszlám Demokrata Párt (£slam Demokrat Partisi) volt, mely 1951-ben jött létre.17 Ez a formáció csupán 6 hónapig létezett, propagan¬dájában a következő jelmondatot hangoztatta: „A jólét (refah) és boldogság napja akkor kel föl, ha kezünkbe vesszük a Koránt. A hívők egyesülnek, és létrehozzák saját rendszerüket.” Ezzel a jelmondattal fémjelezhető valamennyi későbbi, iszlám értékrendet tükröző, Erbakanhoz köthető politikai csoportosulás. A következő a sorban a Nemzeti Rend Pártja (Millî Nizam Partisi) volt, melyet 1970-ben három független parlamenti képviselő alapított. Köztük volt az a Necmettin Erbakan is, aki ettől kezdve a folyamatos betiltások ellenére életben tar¬totta, különbözőformában mindig átmentette az iszlám irányultságú pártszerveződése¬ket. Biztosítva ezzel a folyamatosságot, minden esetben ügyelve arra, hogy ő – időn¬ként a politikai élettől való eltiltása miatt csak szürke eminenciásként – meghatározó személyisége maradjon ezeknek. Ezzel a pártalakítással közel egy időben hívta életre a korábban már említett Milli Görüş mozgalmat. Maga az elnevezés jelentése pontosan nehezen vissza¬adható, talán leginkább „nemzeti nézet” vagy „nemzeti nézőpont”-nak lehetne fordítani. A milli szó jelentése ’nemzeti’, maga a szó azonban arab eredetű a török nyelvben, az arab ’millet’ pedig mindazoknak a közösségét jelenti, akik azonos vallásúak, tehát nem a mai ’nemzet’ értelmében használták. Ez a kifejezés volt használatos az Oszmán Birodalomban a nem-muszlim vallásközösségekre, amelyek megőrizhettek egyfajta önállóságot. „A különféle keresztény és zsidó vallási közös¬ségek (millet) nemcsak hitbeli és rituális kérdésekben rendelkeztek autonómiával, hanem saját híveik felett elnyerték a bíráskodás jogát is, ha a peres ügyben muszlimok vagy más millet tagjai nem voltak belekeverve.” (Matuz 1990, p. 91). A görüş a görmek ’látni’ ige főnévi alakja, mely fordítható nézőpontnak, de adott esetben akár irányvonalnak is.18 Egy interjúban Erbakan maga úgy jellemezte a Milli Görüş-t, mint egy olyan nézőpontot, „amely tiszteletben tartja nemzetünk történe¬tét, hagyományait és valamennyi erkölcsi értékét.” (Albayrak 1989, p. 82). ——— 17 Vezetője és alapítója, Cevat Rifat Atilhan szélsőséges, antiszemita nézeteiről volt ismert. 18 Az angol nyelvű irodalom többnyire a National Viewpoint vagy a National Outlook kifejezést használja. Irányzatok a mai törökországi iszlámban A Milli Görüş mozgalom ideológiai alapvetése megtalálható Erbakan azonos című művében.

Míg a szerző1969-ben még úgy nyilatkozott, hogy „a vallás és az állam egyek […] a kalifátus visszaállítása sok előnnyel járhat …” (Albayrak 1989, p. 105), 1975-ban már árnyaltabban fogalmazott, amikor azt javasolta, hogy tekint¬sék át ismét az alkotmány 2. cikkelyét – amely kimondja az állam szekularizált vol¬tát –, hogy a szekularizmust ne lehessen eszközként használni a vallással szemben (Erbakan 1975, p. 51). A máig ható, az egész mozgalom számára kiindulópontnak számító könyvben Erbakan hosszan fejtegeti, hogy milyen veszélyeket rejt magában Törökországnak az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozása – így hazája Európa gyarmatává válna, szuverenitása erősen korlátozódna, vagy akár meg is semmisülne, s a törökség feladná saját kultúráját és hitét (Erbakan 1975, pp. 236–265). Ezt úgy lehet megakadályozni, hogy a végsőkig ragaszkodni kell a hagyomá¬nyokhoz és a vallásgyakorlathoz.19 A legsommásabban így lehetne összefoglalni azt az eszmerendszert, amely tulajdonképpen két, egymáshoz lazán kapcsolódó moz¬galmat jelöl. A Milli Görüş mozgalom egyrészt jelenti a törökországi iszlám irány¬zatot, másrészt az Erbakan nevéhez köthető, szervezett nyugat-európai csoportokat. Törökországban az iszlám értékrendet képviselő politikai csoportosulásokat és azok szimpatizánsait sorolják a mozgalom követőihez. Fentebb már utaltam rá, hogy a poli¬tikai életben megjelenő számottevő iszlám pártok mindegyike valamilyen módon kö¬tődik mind Erbakan személyéhez, mind a Milli Görüş eszmeiségéhez. A parlamentbe bekerült valamennyi iszlám párt próbált valamit megvalósítani a mozgalom célkitűzé¬seiből. A leginkább kézzelfogható példa Erbakan miniszterelnökségének ideje (1997– 99), amikor kifejezetten az iszlám világgal való kapcsolatokra koncentrált.20 Míg kül¬ügyminisztere, Tansu Çiller az európai fővárosokat látogatta végig, támogatókat tobo¬rozva Törökország EU-tagjelöltségének támogatásához, a „Hodzsa” (Erbakan nép¬nyelvben használt bizalmas megnevezése) megtette az első lépést a szerinte Törökor¬szág számára alternatívát jelentő Eurázsiai Gazdasági Közösség megteremtésére. Életre hívta a D-8 elnevezésűcsoportot – egy későbbi iszlám gazdasági közösség, hovato¬vább „iszlám egyesült államok” magját, melynek tagjai Törökország mellett Bangla¬des, Egyiptom, Indonézia, Irán, Malajzia, Nigéria és Pakisztán voltak. Egyéb lépéseivel is az iszlám világgal való kapcsolatokat próbálta erősíteni, így pl. ellátogatott Líbiába, ——— 19 Erbakan filozófiájáról l. még: Shankland 1999, pp. 101–104. 20 Ugyanakkor Erbakan különösen büszke arra is, hogy korábban, 1976-ban pártja segítette hozzá Törökországot a teljes jogú tagsághoz az Iszlám Konferencia Szervezetében, ahol addig Ankara csak megfigyelő volt. Kicsi Valéria Kadhafi elnökhöz.

Ez a látogatás azonban meglehetősen botrányosra sikerült, mert a líbiai vezető felszólította, adjon autonómiát a kurdoknak. Célkitűzései között szerepelt az imam-hatip iskolák számának növelése. Ez azért is különösen érdekes, mert míg a Nurcu- és a Gülen-mozgalom saját aktivistáinak képzését az általa működtetett – az állami ellenőrzés alá nem tartozó, ilyen értelem¬ben „féllegális”– kurzusokon végzi, addig Erbakan az imam-hatip iskolákat egyér¬telműen olyan intézményeknek tekinti, melyek az általa képviselt eszmeiség terjesz¬tésében jelenthetnek segítséget. Az imam-hatip iskolák számának növekedéséről már volt szó. Felmerülhet a kérdés, hogy miként jöhet létre egy-egy új tanintézmény? A jelenlegi rendszer szerint amennyiben a közösség megteremti az új iskola feltételeit (pl. épületet ad) a Vallási Ügyek Elnöksége köteles oktatókat biztosítani. Az új imam-hatip iskolák létesítésében a különbözővallási alapítványok és társaságok fontos szerepet játszanak (Shankland 1999, pp. 59–61). Az Erbakant támogató iszlám tőke szerepe ezekben az alapítványokban rendkívül érzékeny kérdés napjainkban. Törökország hétköznapjaiban a Milli Görüş mozgalom hatása érzékelhető, bár kétségtelen, hogy nehezen állapítható meg, hogy egy-egy jelenség mögött miként jelennek meg az egyes, egymáshoz számos kérdésben igen közeli álláspontot kép¬viselő irányzatok. Az iszlamizáló gondolkodás erőteljes megjelenésének egyik kézzel fogható példája a fejkendő viselet körül kialakult, feloldhatatlannak tűnőellentét. Mint a bevezetőmondatokban utaltam rá, a szekularizált állam jelképének számít, hogy közintézményekben – így az állami egyetemeken és a parlamentben – nem lehet fejkendőt hordani. Az iszlám hagyományokhoz való ragaszkodás ugyan¬akkor azt követeli meg a nőktől, hogy legalább a hajukat fedjék le. Már az 1970-es évek végén voltak kisebb botrányok a kendőviselet körül, mert több egyetemi hall¬gatónőt, aki így szeretett volna járni, kizártak az egyetemről. A legnagyobb ilyen jellegűbotrányt azonban az 1999-es választásokon az Erény Pártjának (Fazilet Par¬tisi) színeiben mandátumot szerzett Merve Kavakçı kavarta, aki fejkendőben jelent meg a parlamentben. (A párt későbbi betiltásakor a Kavakçı-ügy ismét a figyelem középpontjába került.)21 A fejkendőviselés kérdése az AKP kormányra kerülését ——— 21 Merve Kavakçı ügyében Bülent Ecevit, a kormányzó Demokratikus Baloldal Pártjának (De¬mokratik Sol Partisi) vezetője kijelentette, hogy a képviselőnő tettével megkérdőjelezte a török államiságot és megsértette a szekuláris köztársaság alapelveit. Kavakçı nem mondott le a parla¬menti képviselőket megilletőmentelmi jogáról, így Süleyman Demirel köztársasági elnök sajátos megoldást alkalmazott: megvonta Kavakçı török állampolgárságát, s így a képviselőnő elvesztette mandátumát.

Merve Kavakçı ugyanis kettős állampolgár volt, mivel az Egyesült Államokban 44 Irányzatok a mai törökországi iszlámban követően 2002-ben ismét előtérbe került, mivel az akkor miniszterelnöki, majd külügy¬miniszteri posztot betöltő mostani köztársasági elnök, Abdullah Gül felesége ragasz¬kodott (és first ladyként most is ragaszkodik) a fejkendő viseléséhez. A Milli Görüş mozgalom Nyugat-Európában természetesen másfajta szerepet tölt be, mint Törökországban. Erbakan az 1970-es évek elején Svájcban hívta életre abból a célból, hogy a külföldön élők soraiból a saját elképzelései számára támogatói bázist szervezzen. Hivatalosan a szervezet a külföldön élő török állampolgárok kulturális, vallási és szociális igényeinek kielégítésére jött létre, mára rendkívül kiterjedt és jól szervezett „alapszervezeti hálózatot” alkot. Ma Németországban tömörítik a legtöbb tagot, de rendkívül kiterjedt a hálózat Franciaországban és a Benelux-államokban is. A németországi közösség került leginkább a figyelem középpontjába, ahol a nagyjából 30.000 tag megközelítően 70 nagyobb központhoz tartozik. Ottani ingatlan vagyonuk értékét 60–80 millió euróra teszik. Az iszlám „ébredésnek” Nyugat-Európában, s így Erbakan Milli Görüş mozgal¬mának is az egyre nagyobb számban odavándorló vendégmunkások jelentették – s jelentik ma is – a tömegbázisát. Az 1970-es években Törökországban egyre nagyobb méreteket öltött az erőszak, egyre több tartományban vezettek be rendkívüli állapotot. A különböző bal- és jobboldali csoportosulások között napirenden voltak az utcai harcok, s a társadalomban élővérbosszú hagyománya, kényszere szinte megfékezhe¬tetlen erőszakspirált indított el. A legemlékezetesebb eset 1978-ban történt, amikor a Szürke Farkasok pogrom sorozatának több, mint száz alevi esett áldozatul (Zürcher 1997, pp. 276–280). A Kurd Munkáspárt, a PKK is ekkor kezdte tevékenységét, mely aztán az 1980-as években teljesedett ki. Ehhez társult még az ugyanebben az időszakban jelentkező gazdasági recesszió, mely az 1960-as évek közepéhez, végéhez képest jelentős mértéket öltő munkanélküliséget eredményezett. A munka nélkül maradtak számára kézzel fogható megoldást kínált a németországi munkavállalás. A vendégmunkások első hulláma még 1957-ben érkezett Németországba, akkor még szakképzett munkaerő vándorolt oda. Lassanként azonban a teljesen kilátás¬talan helyzetben élők is Nyugat-Európa felé indultak. A későbbi időszakban már —————— folytatta tanulmányait, s egy ottani állampolgárral kötött házassága révén amerikai állampolgár is lett. A török törvények lehetővé teszik ugyan a kettős állampolgárságot, Kavakçı esetében azon¬ban hiányzott a kormány jóváhagyása, s ez szolgáltatta az okot a török állampolgárságtól való megfosztásra. A botrány után visszatért az Egyesült Államokba, majd a török állampolgárságra ismét jogot szerzett, amikor egy török férfival kötött házasságot. Az alkotmánybíróság azonban nem ismerte el Kavakçıt parlamenti képviselőnek. A szakirodalom az esetet számos helyen fel¬dolgozta, lásd például Öktem (2002, pp. 397–398).

Kicsi Valéria főként azok, akik a jobb megélhetés reményében valamelyik nagyobb török városban próbáltak boldogulni – minden szakképesítés nélkül. S innen mentek el nyugatra, ahol a legalantasabb munkákat is elvállalva, otthoni környezetük számára hihetetlen összeget kerestek, de az európai mérce szerint a nyomorküszöbön tengődtek. Később családjuk is követte őket, s egyre nagyobb számban telepedtek le Nyugat-Európában, továbbra is elsősorban Németországban. A számok magukért beszélnek: míg 1962-ben 13 ezer török élt Németországban, 1974-ben már 800 ezer. Az 1970-es évek végén Nyugat-Európában 2,5 millióan éltek. Jelenleg a nyugaton élő iszlám hívők létszá¬mának nagyjából fele török.22 Ez az iskolázatlan tömeg magával hozta azokat a hagyományokat, amelyekben szocializálódott, s nem is kívánt a befogadó társadalomba asszimilálódni. Saját kul¬turális értékeit – zárt mivolta miatt – meg tudta őrizni. Ennek a kultúrának szerves részét képezte és képezi a vallásgyakorlat, a napi ima, az öltözködési, étkezési és egyéb előírások betartása. Mivel Törökországban a kemalista állam előírásai miatt nehezebben szerveződhettek a helyi muszlim közösségek, az európai demokráciák viszont ezt nem tiltották, sőt indirekt módon még segítették is, kézenfekvő volt, hogy ami nehezebben megvalósítható otthon, azt a külföldi közösségekben kell létre¬hozni. A második generációs bevándorlók ugyanakkor egyfajta identitásválságon mennek keresztül, és nagyon sokan közülük éppen az iszlám mozgalmakban találják meg azt a kapaszkodót, mely a nehézségeken átsegíti őket. A Milli Görüş mozgalom ma Európa egyik legnagyobb iszlám szervezete. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy tagjai az esetek nagy százalékában nem új hazájuk állampolgárai, így a török választási törvényeknek megfelelően Törökországban szavazhatnak. Egyes feltételezések szerint Erbakan választási győzelmében jelentős szerepet játszottak a nyugat-európai szavazatok, míg jelenleg – az eredmények alapján legalábbis ez tűnik valószínűnek – az AKP-t támogatják leginkább. Ma Törökországban a kormányerőt egy olyan iszlám gyökerekkel rendelkezőkonzervatív párt adja, mely egyértelműen vállalta, hogy egy muszlim országban megkerülhetetlen tényező a választók vallásgyakorlata, és az európai keresztény¬demokrata pártokat tekinti párhuzamnak. (A pártelnök Recep Tayyip Erdoğan szíve¬sen használja pártjára az iszlám-demokrata kifejezést.) A párt programjába számos olyan kérdést emeltek be, amiről hosszú ideje nem esett szó a török nemzetgyűlésben. Az említett modern török iszlám mozgalmak szerepet játszottak abban, hogy az AKP ——— 22 Ma már az is kérdés lehet, statisztikai szempontból kit tekintenek a felmérések töröknek. Hiszen a bevándorlók viszonylag alacsony százaléka asszimilálódott – tekinti magát „németnek“, vagy „hollandnak” – általában nem csak nevükben, de identitásukban is megőrizték török mivoltukat. Irányzatok a mai törökországi iszlámban megtalálja azt az utat, mely egyfelől „európai”, vagyis egyre inkább képes megjelení¬teni az európai gondolkodás számára is egyértelmű értékeket, ugyanakkor megmarad muszlimnak, a török választók számára is világos kategóriákban gondolkodik.

A törökországi politikai helyzet – az iszlám előre törése – bizonytalanságot te¬remt a török világi értelmiségben, hiszen világosan látják, hogy ez az új iszlám út, az atatürki hagyományokkal sokszor nehezen összeegyeztethető lépések, magukban hordozzák azt a veszélyt, hogy a jelenleginél jóval radikálisabb iszlamizálódás vegye kezdetét. A mérsékelt iszlám erőknek továbbra is bizonyítaniuk kell, hogy valóban mérsékeltek, mert mind Necmettin Erbakan, mind Fethullah Gülen példája a szélső¬ségre való hajlamot valószínűsítik. Az AKP eddigi lépései ezt a bizonytalanságot még nem tudták teljesen eloszlatni.

Felhasznált irodalom:

AKEL, ALI (1999): Erbakan ve Generaller. (Ankara: Şura Yayınevi). ALBAYRAK, SADIK (1989): Türk Siyasi Hayatında MSP Olayı. (İstanbul: Araştırma). ARAS, BULENT – OMER CAHA (2000): Fethullah Gulen and his Liberal „Turkish Islam” Movement. Middle East Review of International Affairs Journal, Vol. 4, No. 4, December, pp. 30-42. ÇETİNKAYA, HİKMET (20045): Fethullah Gülen’in 40 Yıllık Serüveni. (İstanbul: Günizi Yayıncılık). ÇETİNKAYA, HİKMET (20053): Fethullah Gülen’in 40 Yıllık Serüveni – 2. (İstanbul: Günizi Yayıncılık). ERBAKAN, NECMETTİN (1975): Millî Görüş. (İstanbul: Dergâh Yayınları). ESPOSITO, JOHN (ed.) (1995): The Oxford Encyclopedia of the Modern Islamic World. (Oxford: Oxford University Press). FLESCH ISTVÁN (2004): Atatürk és kora. Musztafa Kemál Atatürk függetlenségi háborúja és kormányzása. (Budapest: Corvina). FODOR PÁL (2007): Fethullah Gülen mozgalma. In: TÜSKE LÁSZLÓ (szerk.), Elő¬adások a mai iszlám világáról. (Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet Kutatások In¬tézete), pp. 161-168. HERMANN, RAINER (2003): Political Islam in Secular Turkey. Islam and Christian-Muslim Relations, Vol. 14, No. 3, July. IŞIK, İHSAN (1990): Yazarlar Sözlüğü. (İstanbul: Risale Yayınları). Kicsi Valéria KAZAN, ŞEVKET (2006): Refah Gerçeği. 3 kötet (Ankara: Keşif Yayınları). MARDİN, ŞERİF (1991): The Nakşibendi Order in Turkish History. In: TAPPER, RICHARD (ed.), Islam in Modern Turkey. Religion, Politics and Literature in a Secular State. (London, New York: I.B. Tauris & Co Ltd). MARDİN, ŞERİF (200510): Modern Türkiye’de Din ve Toplumsal Değişim. Bediüzzaman Said Nursi Olayı. (İstanbul: İletişim Yayınları). MATUZ JÓZSEF (1990): Az Oszmán Birodalom története. (Budapest: Akadémiai Kiadó). OKTEM, NIYAZI (2002): Religion in Turkey. Brigham Young University Law Review, June 2002 = http://findarticles.com/p/articles/mi_qa3736/is_200201/ai_n9063474 ONUR, HÜDAVENDİGAR (2001): Türk Sağı Sözlüğü. (İstanbul: Burak Yayınları). ORAN, BASKIN (2001): Kemalism, Islamism and Globalization: A Study on the Focus of Suprene Loyalty in Globalizing Turkey. Southeast European and Black Sea Studies, Vol. 1, No. 3, September. PETTIFER, JAMES (1997): The Turkish Labyrinth. Atatürk and the New Islam. (Lon¬don: Viking Penguin Books Ltd.). POULTON, HUGH (1997): Top Hat, Grey Wolf and Crescent. Turkish Nationalism and the Turkish Republic. (London: Hurst & Company). SHANKLAND, DAVID (1999): Islam and Society in Turkey. (Huntingdon: Eothen Press). SHANKLAND, DAVID (2003): The Alevis in Turkey: the Emergence of a Secular Islamic Tradition. (London, New York: Routledge Curzon). SUDÁR BALÁZS (2007): Alevik Törökországban. In: TÜSKE LÁSZLÓ (szerk.), Elő¬adások a mai iszlám világáról. (Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet Kutatások In¬tézete), pp. 169-177. TAPPER, RICHARD (ed.) (1991): Islam in Modern Turkey. Religion, Politics and Literature in a Secular State. (London, New York: I.B. Tauris & Co Ltd). TÜSKE LÁSZLÓ (szerk.) (2007): Előadások a mai iszlám világáról. (Piliscsaba: Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete). VEREN, NURETTİN (2007): Kuşatma. ABD’nin Truva Atı. Fethullah Gülen Hareketi. (İstanbul: Diyah Beyaz Yayın Dağıtım). WELD, MAY F. (2006): Bediüzzaman Said Nursî. Entelektüel Biyografisi. (İstanbul: Etkileşim Yayınları). YALÇIN, SÖNER (1996): Hangi Erbakan. (Ankara: Öteki Yay¤nevi). YAVUZ, HAKAN (2000a): Being Modern in the Nurcu Way, ISIM Newsletter, 6, 2000. YAVUZ, M. HAKAN (2000b): Cleansing Islam from the Public Sphere. Journal of International Affairs, Vol. 54, No. 1, Fall. Irányzatok a mai törökországi iszlámban YEŞİLADA, BIROL A. (2000): The Virtue Party. In: RUBIN, BARRY – METIN HEPER (eds.), Political Parties in Turkey. (London: Frank Cass). ZEIDAN, DAVID (1999): The Alevi of Anatolia. Middle East Review of International Affairs, Vol. 3, No. 4, December. ZÜRCHER, ERIK J. (1997): Turkey: A Modern History. (London: I. B. Tauris). Elsőkiadás: 1993.

Ez a tanulmány kötet, amely Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete gondozásában 2008-ben.

A kötet megvásárolható az Írók Könyvesboltjában (Budapest VI. Liszt Ferenc tér).

Avicenna Közel-Kelet Kutatások IntézetePiliscsaba 2008 avicenna közel-kelet kutatások intézete 2087 piliscsaba, pf. 61 e-mail: avicenna.kkki@t-online.hu

A kiadást támogatták: Magyar Tudományos Akadémia Miniszterelnöki Hivatal © Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete Maróth Miklós igazgató © Vásáry István és a szerzõk ISBN 978-963-87618-28 ISSN 1785-0894
Kicsi Valéria