Gül Baba és a magyarországi bektasi dervisek

Bevezetés

Minárék erkélyeiről dallamos ezánt zengő müezzinek, dzsámik és mecsetek imaszőnyegein kuporgó, fátyolos hangon Koránt recitáló éltes imámok, aranyos betűkkel díszített régi arab, perzsa és török nyelvű vallási műveket, jövőbe látó tudós könyveket lapozgató turbános törökök és bosnyákok, az esti mécsek pislogó világánál Koránt másoló muszlimok, füstölők illatától bódult, kerengő dervisek, Mekkát megjárt muszlim zarándokok, tengerek és szárazföldek vándorai, Allah iránti szerelmüket versben megéneklő, réveteg tekintetű szúfik, török végvárak bajvívóit énekeikkel buzdító, hőstetteiket zengő lantos költők. Mindennapi szereplői egy rég letűnt világnak. Megszokott alakjai egy idegen kultúrának, egy más világlátásnak, amely Magyarországon nem tudott gyökeret ereszteni, mert ez a föld egy régebben meghonosodott kultúrának volt hazája, és ez a hazai kultúra elszívott előle mindent, nem hagyván számára forrást. E kultúra a 17. század végén az oszmánli török katonákkal és családtagjaikkal együtt tűnt tova, s az új hatalom urai megtettek mindent, hogy az országlakókat minél kevesebb emlékeztesse a másfélszáz éves oszmánli török uralomra.

Az oszmánli uralom emlékei oly gyorsan tűntek el, amilyen gyorsan öltöttek keleties vonásokat városaink a török foglalás után. Talán csak egyetlen épület volt, amely továbbra is vonzotta a Balkán, Kis-Ázsia és Arábia igazhívőit: Gül Baba síremléke, vagy ahogy ők nevezték, Gül Baba türbéje. Ahhoz, hogy Gül Baba hírnevének az emberi feledékenységgel, a nevét fenntartó türbének pedig az idők viszontagságaival dacoló titkát megérthessük, vissza kell térnünk azokhoz az időkhöz, amikor Buda még a félhold uralma alatt állott. A török Buda Jóllehet Szulejmán szultán 1526-ban és 1529-ben is bevonult Budára, azt mégsem foglalta el. Nem azért, miként azt egyes történészek vélik, mert előre látta volna, hogy milyen nagy pénzügyi terhet jelent számára a birodalom logisztikai központjától oly messzire fekvő, hadseregének hatósugarán kívül eső város és az alája tartozó terület meghódítása, hanem azért, mert az 1526-ban magyar királlyá választott Szapolyai János (1526-1540) lojalitása, s a szerémségi várak török őrhada elegendő ellenőrzést biztosított a szultán számára Magyarország felett, no meg azért is mert a Balkán természetes határát jelentő Duna-Dráva vonalon túl egy ismeretlen világ várta a hódítokat. Szapolyai halála után, amikor I. Habsburg Ferdinánd (1526-1564), akit 1526-ban a magyar nemesség egy része szintén magyar királlyá választott, elérkezettnek látta az időt Buda és Magyarország korábban Szapolyai által ellenőrzött részeinek meghódítására, Szulejmán sem várhatott tovább. A szultán, vagy ahogyan ők nevezték, a padisáh csapatai 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján elfoglalták Budát. A főváros elfoglalása után Magyarország három részre darabolódott: a Magyar Királyság, Habsburg uralkodók alatt, az ország északi részein a hajdani országterület harmadára, mintegy 100-120 ezer négyzetkilométerre zsugorodott, a középső, megközelítőleg ugyanekkora nagyságú országterületet az oszmánok csatolták birodalmukhoz. Szapolyai keleti országrészéből pedig, amely az előbbieknél kisebb volt, a török vazallus Erdélyi Fejedelemség született meg.

Buda, a középkori Magyar Királyság fővárosa, az Oszmán Birodalom legészakibb tartományának, a budai vilajetnek lett a központja, ahol mindent a katonai feladatoknak kellett alárendelni. A frissen meghódított terület védelmére a budai várba már 1541-ben 2653, a pesti várba pedig 914 katonát rendeltek. A védelem erősítésére további 4196 főt helyeztek át a délvidéki török várakból. A katonák között a törökök mellett szép számmal találunk ortodox hitű délszlávokat, de a muszlimok között is sok volt a bosnyák, horvát vagy szerb. Idő haladtával ez a balkáni délszláv elem került túlsúlyba olyannyira, hogy helyesebb lenne nem is török, hanem balkáni-muszlim világról beszélnünk. Buda utcáin a hódító törökök és a szolgálatukban álló délszlávok mellett magyarok, latinnak nevezett raguzaiak, zsidók és az összeírásokban kiptinek mondott ortodox hitű cigányok keveredtek.1 A katonák részint a várak kaszárnyáiban, részint a polgári lakosokkal együtt, a várak mellett lévő városok házaiban telepedtek le. A budai helyőrség a királyi palota környékén, a Várhegy szélein és a kapuk táján lakott. Janicsárkaszárnyák voltak még a mai Fortuna és Országház utcában, a Bécsikapu tér környékén. A lovasságot a várhegyen kívül, a külvárosban helyezték el. A tartomány elöljárója, legfőbb katonai és polgári parancsnoka, a budai pasa először Martinuzzi Fráter György házában, majd a Duna partján lakott, a királyi kert tövében. Háza olyan közel volt a Dunához, hogy Szokollu Musztafa budai beglerbég (1566-1578) fia a palota ablakából ugrott a Dunába, ha úszni támadt kedve. Magasabb vízállás idején, miként a birodalom fővárosában, Isztambulban a Boszporusz-parti villáknál és házaknál szokásos, a pasa és vendégei csónakjaikkal egészen a palota ajtajáig mehettek.

Ezt a szállásukat csak a tizenötéves háború (1593-1606) idején cserélték fel a biztonságosabb várbelivel, amikor az 1598. évi ostrom előtt az akkori budai pasa felköltözött a Várba, és a mai Várszínház közelében rendezte be hivatalát. A pasa után a helyi oszmán igazgatás másik fontos oszlopa, a janicsáraga a Bécsikapu tér közelében lelt otthonra. A magyarok a mai Dísz tértől északra lévő utcákban és a Vizivárosban, azaz a Széna tértől a Lánchíd budai hídfőjéig elterülő városban laktak. Az olaszok az Olasz utcában, a zsidók a Zsidó utcában, azaz a mai Táncsics Mihály utcában éltek. A Vizivárosban, elkülönülve az ottani magyar keresztényektől és zsidóktól, nagyszámú cigányság élt. A város lakossága jól rekonstruálható a török adóösszeírások alapján. A lakosokat, miként a birodalom nagyobb városaiban általában, Budán is utcánként, illetve a török városi igazgatás sajátos beosztásához igazodva mahallénként, azaz „városnegyedenként” írták össze. A mahallékat a nagyobb múltú muszlim városokban valamely jelesebb vallási építményről nevezték el, Budán azonban a város utcái után kapták nevüket: így volt Olasz ucca mahalle, Szentgyörgy ucca mahalle, Mindszent ucca mahalle, Szombathel ucca mahalle, Szent Pál ucca mahalle, Ötvös ucca mahalle, Zsidó ucca mahalle, Szent Péter mártír ucca mahalle és Kopt mahalle. Az oszmán hatóságok felekezetek szerint tartották nyilván a város lakosait: az elsőként felsorolt mahallékban a keresztények, a Zsidó ucca mahalléban a zsidók, a Kopt mahalléban pedig az ortodox hitű, délszláv nevű cigányok laktak. Buda nem muszlim lakossága a 16. század második felében:2 A legnagyobb vallási csoport a keresztényeké volt. Az 1559. évi összeírás készítői megjegyezték, hogy Budán az 1546-ban lajstromba vett 366 keresztény közül 209 meghalt, 3 családfő eltűnt, heten pedig elköltöztek. 1559-re adóköteles lett 45 korábbi fiú, s beköltözött a városba 95 családfő és 42 nőtlen fiú. Az első összeírás óta eltelt 13 év alatt így a budai keresztények száma csak 10%-kal csökkent. A keresztényeket a zsidók követték: 1547-ben 73 családban 33 dzsizje-fizetőt vettek lajstromba. Az 1546-ban összeírt 101 zsidó közül 1559-ig 12 meghalt 70 pedig megszökött. Időközben Budára költözött 35 családfő és három nőtlen férfi, valamint összeírási sorba jutott egy fiú. Mivel az 1547. évi összeírás készítői külön feltüntették a beköltözők származási helyét, így tudjuk, hogy Budára a többi között 25 család telepedett be vagy költözött vissza Isztambulból, Kavalából, Szalonikiből és Monasztirból. A beköltözések azonban nem pótolhatták az elvándorlókat, így 1559-ben a defterbe vett zsidók száma az 1546. évinek csupán 58%-a volt. A visszaesést a század végéig azonban sikerült kiküszöbölni, sőt jelentős növekedést regisztrálhatunk. Amíg 1546-ban még csak 72 családfőt írtak össze, addig 1590-ben már 104-et, ami 44 %-os növekedést jelent. Budán kétség kívül az ortodox hitű cigányok között regisztrálhatták az adóösszeírók a leglátványosabb gyarapodást: összeírt családfőik száma 1546 és 1559 között 12 %-kal, 1546 és 1580 között 75 %-kal növekedett. Ez a gyarapodás annál inkább figyelemre méltó, mert épp közülük tértek át a legtöbben a hódítók új hitére. A budai kipti lakosság számarányának növekedése a nagyarányú bevándorlással magyarázható.3 Egységesebb képet mutatott Pest lakossága. Az összeírók zsidókról és ortodox hitű cigányokról itt nem tesznek említést. A lajstromba vett 121 család kizárólag magyar volt.

Az 1546-ban összeírt pestiek 66%-a 1559-re meghalt, elköltözött vagy megszökött. A beköltözőknek köszönhetően azonban a város lakossága nem csökkent. Hasonló volt a helyzet Óbudán is: jóllehet az 1546-ban összeírtaknak 34 %-a meghalt vagy megszökött 1559-re, a beköltözéseknek köszönhetően itt sem csökkent a népesség.4 A hódítók lassan a saját képükre formálták a várost. A messziről érkező utasnak először a dzsámik égbe nyúló tornyai, azaz mináréi tűntek fel. A dzsámik és mecsetek zöme átalakított keresztény templom volt. A templomokból eltávolították a keresztény szimbólumokat, kihordták a padokat, a hideg köveket díszes török és perzsa szőnyegekkel takarták le. Kialakították a mekkai irányt (kible) jelző mihráb-fülkét, hogy az igazhívő muszlimok Mekka felé fordulva végezhessék imájukat, a namazt. A mihráb jobb oldalán kőből vagy fából elkészítették a pénteki szónok, azaz a hátib számára a szószéket, a minbert. Ilyen szószékek csak a dszámikban voltak, csak itt lehetett elvégezni a pénteki istentiszteletet. A kisebb muszlim templomokban, azaz a mecsetekben erre nem volt lehetőség, ott csak a közönséges napi imádkozást végezték a hívek. A keresztény templomokból átalakított dzsámik mellett a hódítók szép számmal építettek maguknak új dzsámikat és mecseteket.5 A dzsámik mellé mektebeket és medreszéket, azaz elemi és középiskolákat,6 imáretnek hívott szegénykonyhákat, fürdőket, a birodalom nagyobb városaiban kórházakat és könyvtárakat építettek. A vallási építmények után megjelentek a kézművesek műhelyei és a kereskedők boltjai is, nagyobb városokban szakmánként elkülönülve. Budán a mai Úri utcának a Dísz tértől a Szentháromság utcáig terjedő részét Csizmadia sornak hívták, mert itt sorakoztak a csizmadiák műhelyei és árusítóhelyei. De külön mahalléjuk volt egy időben a fazekasoknak és külön utcájuk a rézműveseknek. Ez a keleties világ idegennek tűnt azoknak a nyugati utazóknak, akik néhány évvel vagy évtizeddel korábban még a keresztény Buda utcáin jártak. A város új urai és lakói nemcsak az utcákat építették be bódéikkal, de befalazták a templomok és lakóházak ablakait is. Az 1555. augusztusában Budán járt Hans Dernschwam alig ismer rá az egykor virágzó városra: „A házak sorban egymás után beomlanak.

Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és hó elől. A nagy, tágas termeket, szobákat istállószerűen, kőből-agyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincékre nincs szükségük; ezeket szeméttel töltötték meg. Saját házának senki sem ura és gazdája.”7 A házakat annyira körülépítették, „hogy az ember jószerivel rá sem ismer a kapukra és a régi nagy hintóbejárókra. Ugyanis a házak elé – mi több: a házakhoz tapasztva – ereszalját, zsibárusbódékat építettek, melyekben a kézművesek török módi szerint a nyílt utcán ülnek és dolgoznak.”8 Ne feledjük azonban, hogy a középkori Magyar Királyság hajdani fővárosa az oszmánli török időkben csak egy volt a birodalom tartományi központjai közül, majd 1500 kilométerre a birodalom kulturális központjától. Ahogy nőtt a távolság Isztambultól, úgy lettek egyre kisebbek és szürkébbek az épületek, úgy jutott egyre kevesebb pénz a budai dzsámik és középületek építésére. Helyi mecénásban pedig nem bővelkedett ez a távoli végvidék. A legtehetősebbek még így is derekasan kivették részüket ideiglenes új hazájuk építéséből. Valamennyiük közül kiemelkedett Szokollu Musztafa, budai pasa (1566-1578), Szokollu Mehmed nagyvezír unokaöccse, aki a leghosszabb ideig, tizenkét esztendőn át kormányozta a budai tartományt. Musztafa pasa, Budán, Pesten, Székesfehérvárott és Eszéken egy-egy dzsámit, Budán két, Székesfehérvárott, Füleken, Földváron és a szerémségi Nemcsén egy-egy mecsetet, Budán egy nagyobb, Pesten egy kisebb medreszét építtetett.9 De a tartomány végvidék jellege, a háborús viszonyok nem kedveztek a békés építő munkának: „Ugyan minek építkeznénk ? Hiszen egyszer csak itt teremnek a keresztények, és összelövöldözik az egészet. Inkább pénzünk legyen, amit könnyen és bármikor magunkkal vihetünk” – mondták a budai törökök 1605-ben egy már hónapok óta közöttük élő német szolgának.10 Ha a házakra nem is, a dzsámikra és mecsetekre, türbékre és derviskolostorokra azért jutott annyi pénz és akarat, hogy a távolba szakadt muszlimoknak ne kelljen nélkülözniük Allah igéjét. A muszlim hitélet A hódoltsági muszlimok vallásos és erkölcsi életéről az itteni dzsámik és alkalmozottaik gondoskodtak. A legfontosabb személy az imám volt, aki a gyülekezet előtt imádkozva a szertartásokat vezette. Gyakorta ő töltötte be a hátib, azaz a pénteki prádikátor tisztét is. Ilyenkor napidíja még kisebb helyeken is elérhette a 15-20 akcsét, azaz egy janicsár napi zsoldjának háromszorosát. Nagyobb dzsámikban külön hátib szolgált.

A pénteki prédikáció mind vallási, mind pedig politikai tekintetben a muszlim közösség életének jeles eseménye volt. Az első, ún. intő prédikációban a hátibnak lehetősége nyílott, hogy figyelmeztesse a gyülekezet tagjait az iszlám előírásainak betartására. A prédikáció tartalma rendesen kapcsolódott a muszlim vallási naptárhoz: így nyújt alkalmat például a böjti hónap, a Ramazán, vagy Muharrem hava, az Asúra napja a böjtről, az alamizsnaosztásról és a jótéteményekről szóló elmélkedésre, és az ehhez kapcsolódó erkölcsi intelmekre. A prédikáció után a hátib felszólította a híveket az imádkozásra, mire mindnyájan elvégezték imádságukat. Ezután következett a pénteki istentisztelet legünnepélyesebb és politikai szempontból is kitüntetett része, a tulajdonságok szónoklata. Ebben a szónok megemlítette a kalifa, esetünkben az oszmán szultán nevét, ami azt jelentette, hogy mindazokon a területeken, ahol a szultán nevét a hátibok belefoglalták a hutbéba, a szultán volt az úr. A főhatóság kinyílvánításának ezen ünnepélyes formája és a pénzverés a hatalomnak olyan külső jegyei voltak, amelyet a birodalom minden alattvalója könnyen felismerhetett. Ezért olvashatjuk a muszlim birodalmak régi krónikáiban a következő mondatot oly gyakran: Az ő nevére mondták a hutbét és az ő nevére verték a pénzt. Budán erre 1541 szeptember 2-án, a város elfoglalása utáni első pénteki napon került sor a dzsámivá átalakított Nagyboldogasszony-templomban. Dzselálzáde Musztafa török történetíró erről így számolt be krónikájában: „A szent pénteki napon a vallásvédő padisáh ő felsége az államnak összes oszlopaival, a vezírekkel, előkelőkkel, az udvari szolgákkal és az egész sereggel a dzsámiba ment. A müezzinek az imára hívó éneket énekelték s az ezán hangjaival szerencséltették Budun városát és környékét. Az ékesszólású hátib pedig a pénteki imát mondta, Isten és a teremtmények legelsőjének dicsőítése után a győzedelmes padisáh nevét említvén a hutbéban. Az említett napon az egész müszülmán hadsereg sírt örömében, azért, hogy míg a tegnapi napon ama templom a hitetlenség festményeivel volt tele, ma már a paradicsomhoz hasonló dzsámivá alakult át és a korán olvastatott benne. Ilyen állapotban a padisáh hatalmának örökké tartásáért imádkoztak, mint aki a vallás eme szerencséjének szerző oka volt. Hallgattassék meg az ima Isten trónja előtt!”11

Hétköznapokon közönséges prédikátort, egy váizt hallgatott a gyülekezet. Prédikációiban gyakorta ki kellett térnie a híveket leginkább foglakoztató kérdésekre, amelyeket azok kis cédulára írva nyújtottak át neki. Egy-egy ilyen prédikáció megszerkesztése a váizoktól a teológiai ismereteken túl a legkülönfélébb politikai, gazdasági témákban való jártaságot és jó retorikai készséget igényelt. Az igényesebb váizok házi könyvtáraiban ezért olyan kéziratos könyveket találhatunk, amelyek a perzsa, arab és török költészet, az iszlám miszticizmus, vagy épp az álomfejtés birodalmába vezették el a prédikátorokat.12 A dzsámikban több háfiz is volt. Ezek olyan vallásos személyek voltak, akik könyv nélkül tudták az egész Koránt, vagy annak egy-egy részét. Az alkalmazottak közül mind rangban mind pedig fizetségben az utolsó helyen következtek a dzsámiszolgák: egy-két lámpás és gyertyagyújtogató, azaz csiraktár és szirádzsi, mecsetszolga, azaz kajjim, és végül a müezzinek, akiket a budai keresztények is jól ismertek, hiszen naponta ötször is láthatták őket a dzsámik karcsú mináréinak kör alakú párkányain, amint imára szólítják Mohamed híveit, mindig szigorúan meghatározott időben, aminek kijelölésében egy másik dzsámiszolga, az időjelző vagy muvakkit volt a müezzinek segítségére. A dzsámik alkalmazottai nem panaszkodhattak. Békés és veszélytelen munkájukért jobban megfizették őket, mint e veszélyekkel teli távoli végvidék helyőrségeinek katonáit. A 16. században a legalacsonyabb rangú mecsetszolgák napidíja sem igen maradt el a janicsárok zsoldjától, a tartomány nagyobb dzsámijaiban szolgáló imámok fizetsége pedig az oszmán hadsereg legjobban fizetett lovas szpáhijainak zsoldjához közelített. Azokat a dzsámikat, mecseteket és iskolákat, amelyekről az állam nem tudott gondoskodni, az Oszmán Birodalomban oly kiterjedt alapítványi rendszer, a vakufok hálózata tartotta el. Szegények és gazdagok tehetségükhöz mérten igyekeztek eleget tenni vallásuk jótékonysági elvárásainak. A szegényebbeknek gyakran csak arra tellett, hogy szerény napidíjat folyósítsanak azon mecsetszolgák számára, akik haláluk után lelki üdvösségükért elmondanak egy-egy imát. A tartomány katonai-polgári igazgatásának magasabb polcain biztos jövedelmet húzó, jelentékenyebb ingatlanokkal rendelkező hivatalnokok, begler- és szandzsákbégek, defterdárok és kádik bőkezűbb alapítványokat tettek.

Ezek a tehetősebb tisztségviselők felismerték, hogy milyen fontos szerepet játszanak a dzsámik a nép erkölcsi nevelésében és hitéletének ápolásában, s ezért sorra emelték a hírnevüket is öregbítő nagyobb imaházakat, s versengve ostromolták a Portát kérvényeikkel, hogy az általuk kibővített és szószékkel ellátott mecseteket dzsámiknak ismerje el, és engedélyezze bennünk a pénteki istentisztelet tartását és a hutbe elmondását. Valamennyi közül kiemelkedett Szokollu Musztafa budai pasa, akinek módjában állt, hogy a földet, mely neki otthont adott, nagyszámú építkezéseivel gazdagítsa. De a többi budai pasa is kitett magáért: Rüsztem pasa (1559-1563) például Esztergomban mecsetet, iskolát és fürdőt építtetett. A fürdőket igen szerethette, mert az esztergomin kívül Pesten, Székesfehérvárott és Lippán is csináltatott egyet-egyet. Murteza pasa pedig épületek egész sorát javíttatta ki budai kormányzóságának (1626-1630) ideje alatt a saját pénzén. Építkezéseit a pasa életrajzírója Mohamed Nergiszi (1592-1635) és egy hivatalos irat is fenntartotta az utókornak: a pasa rendbehozatta számos magyarországi vár és város falait, tornyait és hídjait, a várakban lévő ágyúszertárakat, hadianyagraktárakat és lőporraktárakat, de több vallási építményt is felújíttatott. Így hozatta rendbe a budai Fethijje dzsáminak és tartozékainak tetőszerkezetét, a pesti kincstári dzsámi födémjét, az egri szultáni dzsámit, amely az Egert elfoglaló Mehmed szultánnak a nevét viselte, valamint a székesfehérvári, a zsámbéki, a paksi, szegedi, simontornyai, gyulai és újlaki kincstári dzsámikat. Palotán pedig, ahol eredetileg nem is volt dzsámi, a városi muszlim közösség kérésének engedve új dzsámit emeltetett.13 Ismert, hogy az iszlám világ azon tagjait, akiket már nem elégített ki az ortodoxia életfelfogása, s akik durva darócba öltözve a keleti városok zsibongó forgatagától távoleső csöndes rendházaikba visszahúzódva vallásos elmélkedéssel törekedtek a leki tökéletesedésre, igénytelen ruházatukról szúfinak, az általuk létrehozott vallási-filozófiai mozgalmat pedig szúfizmusnak szokás nevezni. Az iszlám világ ezen réveteg tekintetű aszkétái más és más módon vélték elérhetőnek a végső célt, a megsemmisülést, midőn a szúfi eggyéolvad az egyedüli tökéletes Ő-vel. Azt az utat vagy ösvényt, amelyen a szúfi elérheti végcélját az iszlám miszticizmus az arab taríka szóval jelöli. A különféle misztikus irányzatokat, amelyeket Európában csak közönségesen dervisrendnek nevezünk, „a szúfit az Istenhez eljuttató út” arab nevéről az oszmánli törökök taríkatnak nevezték. A bektasi dervisrend története

Az iszlám alapvetően közösségi vallás, olyannyira, hogy a muszlimok szerint a kisebb-nagyobb gyülekezetek együtt üdvözülnek vagy éppen kárhoznak el. A Paradicsom eléréséhez pedig elegendő az iszlám öt oszlopának – a hit megvallása, a napi ötszöri ima, az alamizsnálkodás, a mekkai zarándoklat és a böjt – betartása, vagy akár a hősi halál a hitetlenek elleni harcban. Azonban már a hidzsra első századaiban (VII-VIII. sz.) feltünedeztek belső utakat kereső misztikusok, akik az üdvösséget lelki fejlődéshez kötötték, mi több, a mennyországot már a földi életben elérhetőnek tartották. Elképzeléseik keresztény, buddhista, és perzsa hatásokat tükröztek. Gyapjúból – arabul szuf – készült ruhájuk miatt általában szúfinak nevezték őket.14 A szúfi tanok a VIII-X. században kristályosodtak ki, oly nagyhatású mesterek munkája nyomán, mint Haszan al-Baszrí (642-728) vagy Dzú n-Nún al-Miszrí (meghalt 861-ben). A rohamosan terjedő „eretnekség” kihívta az iszlám ortodoxia haragját, amely hamarosan lecsapott az elhajlókra. 922-ben kivégezték a kor leghíresebb mesterét, Halládzs al-Manszúrt, mert egy misztikus utazása során így kiáltott fel: Analhakk! – vagyis: Én vagyok Isten! A X-XII. században a szúfi bölcsek azon fáradoztak, hogy tanaikat az ortodox iszlám szemében is elfogadhatóvá tegyék. A szúfizmus nem áll szemben az iszlámmal – érveltek -, éppen ellenkezőleg, elfogadja és elmélyíti azt. A XII-XIII. század politikai válságai nagy változásokat érleltek a misztikusok számára is, a széthulló muszlim birodalmak romjain virágzottak a szúfi közösségek. Semmi sem akadályozta szerveződésüket, sőt gyakran épp a helyi hatalmak támogatták az első dervisrendeket. A kor bizonytalan életkörülményei pedig nagy tömegeket fordítottak a misztika – a belső világ – felé.15

FORRÁS: TEREBESS HUNGÁRIA KFT
Ágoston Gábor – Sudár Balázs