Mevlana és a versei

mevlana1(„Mauláná” annyit jelent, mint „a mi mesterünk” Rúmí pedig, hogy római, azaz kisázsiai, minthogy Kis-Ázsia korábban a Keletrómai Császársághoz tartozott.) R. Bálkhban született 1207-ben és mintegy 14 éves volt, mikor atyját, a mohamedán teológust, száműzték a városból. A család nem kis szerencséjére, mert így megmenekültek a mongol vérfürdőtől. Hosszú bolyongás után a kis-ázsiai szelcsuk szultanátus fővárosában, Konjában (Iconium) telepedtek le. Atyja halála után R. vette át a teológiai katedrát és atyja prédikátorságát. Nemcsak mecsetekben, hanem köztereken is szónokolt, nagyszámú hallgatóság előtt.

A szúfizmusba (iszlám misztikába) atyja egyik tanítványa vezette be, de R. életének döntő változása akkor következett be, amikor egy Sámsz-i Tábrízí nevű vándordervis érkezett Konjába. R. rajongó imádattal fordult a hipnotikus tekintetű ember felé, akiben „Allah tökéletességének földi tükörképét” vélte felfedezni. R. tanítványai féltékenyek lettek a dervisre, úgyhogy fenyegetéseik elől Sámsz-i kétszer menekült el Konjából, de R. fiát küldte utána és visszahozatta. Harmadszorra, 3 évvel érkezése után, 1247-ben a dervis nyomtalanul eltűnt; állítólag R. tanítványai tették el láb alól. A következőkben R. azonosította magát a nyomaveszett dervissel, mintha annak inkarnációja volna, és tulajdon verseit is annak neve alatt (Diván-i Sámsz-i Tábrízí) adta ki. Ezután megalapította táncoló, másként őrjöngő dervisek rendjét, melynek ő lett első nagymestere. 1273-ban halt meg Konjában; sírja mindmáig zarándokhely, a mellette épült Mevlivi (Mauláná) közösség rendházaival és iskoláival. – A legjelentősebb perzsa misztikus költő 60000 párrímet hagyott az utókorra. Ezekben, virágnyelven bár, de közérthetően, nem annyira a szúfik tanait, mint életérzését adja elő. Szúfizmusa számos forrásból táplálkozik, elsősorban Plotinoszból és a hellén neoplatonistákból, de helyet kap benne a panteizmus, a gnoszticizmus és nemegyszer Mózes, Krisztus, Buddha, Mohamed szellemi örökségének egy-egy töredéke. A világ azonos az istenséggel. A nap és a porszem egyformán az ő partikulája. Az ember, a Mindenható kiszakadt része, visszavágyódik, nem Istenhez, hanem Istenbe. A szúfik közössége részegen fetreng a kocsmában, mert berúgtak az istenség jelenlététől. (A kocsma és a részegség szimbólikusan is értelmezhető.) Isten angyala légyottra hívja az aszkétát, és szerelmi mámorban ölelkezik vele, de az istenséggel való végleges egyesülést csak a halál hozza meg. Mindezt – és még sokkal többet – a szúfik nem dogmák formájában hirdették; a dogmákat náluk rajongás pótolta.

Ugyanekkor aszkézisük megfért egyfajta szelíd hedonizmussal; valamennyien egyetértettek az ember istenítésében, a panteizmus szeretetteljes kiterjesztésében állatra, növényre, holt tárgyakra és egyetértettek a három monoteista vallás fanatizmusával szemben a vallási toleranciában. Ennek az irányzatnak volt legköltőibb és – tulajdon kifejezése szerint – legbolondabb képviselője Rúmí. 120000 sor verse a szúfi hívő Bibliája; a nem-bennfentest a versek tematikus azonossága untatja, a metaforák és kifejezések szűntelen ismétlése fárasztja, csakúgy, mint Ibn al-Arábi versei, Buddha szerzeteseinek zsoltárai, vagy a keresztény egyházi énekek Szent Ambrustól XIII. Leó pápáig. (Faludy György gyüjtése) DZSELÁL ED-DÍN RÚMÍ – Irán és talán az egész világ legnagyobb misztikus költője (született Balkhban 1207-ben, meghalt a kisázsiai Konjában 1273-ban). A mongol invázió elől a család Konjába (Iconium) menekült. Rúmi, apja mesterségét folytatva, teológiát tanított, mikor 1244-ben Konjába érkezett a rejtélyes vándorló szúfí, Samszo’d-Dín Tebrízí, akinek hatására Rúmí is szúfí lesz, és szakít addigi életével. Lelki mestere ihletésére írta dívánját, a szúfízmus legköltőibb és legmélyebb lírai emlékét, amely mestere, Samsz-e Tebríz nevét viseli (Kolliját-e Samsz-e Tebrízí). A mintegy huszonhétezer párverset számláló monumentális műve, a Meszneví-je ma’naví (A dolgok belső értelméről szóló didaktikus költemény) a szúfízmus summája, s az eredetileg illusztrációként szolgáló, de már-már teljesen önállósuló (gyakran népi eredetű) történetek kimeríthetetlen kincsesbányája. Bolgár – Volga-parti város neve, Kazantól száz mérföldnyire. Szaqszín – két város neve, az egyik Kína határán, a másik – valószínűleg erről van szó – a kazárok földjén. Irák két királyságát – az egyik Iráq-e’adzsamí, Perzsia nyugati provinciája, a másik Iráq-e ‘arabí, a Tigris és Eufrátesz közti vidék. Az első ő, a végső ő – a Korán 57. szurájának 3. verséből. Az eredetiben arabul. Záf hegy – a népi hiedelem szerint ötszáz paraszanga (1 paraszanga = 6240 m) magas hegy, amely körülveszi a földet. A dévek és a perík lakhelye. A muszlim geográfusok a Kaukázussal azonosítják. Anqá – mitikus óriás madár, amely talán azonos az Ezeregyéjszaka Rokhjával. A szúfik szimbolikájában az ismeretlen isten jelképe. Ibn Szína – a legnagyobb muszlim filozófus, akit a középkori Nyugat-Európában Avicenna néven ismertek (született 980 körül, meghalt 1037-ben). sár-házban – a testben. Madaram – a szúfík gyakran nevezték így a lelket. seríf – a próféta leszármazottjait hívták így. Dzsunaid – iráni származású híres szúfí (meghalt Bagdadban 909-ben). Bájazíd – a legnagyobb szúfík egyike, iráni származású, igazi neve Abú Jazíd Basztámí (meghalt 874 körül). pír – szúfí sejk, mester. kháridzsita – muszlim szekta, amely Alí és Mu’ávija küzdelme során keletkezett. Később több ágra bomlott.

Az iszlám betű szerinti, szigorú betartását követelte, politikai téren pedig a kalifának a közösség által történő választását hirdette. Itt: hitetlen. ghúl – rossz szellem, démon. Vaszít – híres arab jogtudományi mű. Mubít – a tudós al-Száhib ibn’Abbád (megh. 995) híres szótára. RUBÁÍK Sudár Balázs fordításai A szépségektől csókot veszel… – szólt kedvesem – Az enyém nem kell? Aranyat adjak? – kérdem. – Értéktelen. A lelkemet kéred? – így felelt: – Igen. Míg a lélek napjának arca fenn ragyog A szúfi, mint minden porszem, táncolni fog Azt mondják, a sátán műve ez E sátán szép. S a léleknek ő a test. Reám pillant kedvesem. Zokogok keservesen. A szóbeszéd szél nekem: Tüzemet vele gerjesztem. Míg velem vagy, nem hagy aludni szerelmem Ha nem vagy itt, nem hagy nyugodni keservem Ó, Istenem! Két napja kerül az álom S te jól tudod, egyforma mindkét éjjelem. Ej, kemény szavú! Összetörted szívemet Méltatlan tán? Miért nem adsz kegyelmet? Ó, jaj! Édes szád nem szól keményen sosem Én hordom magamban keserűségemet… Szerelmed tüzétől gyúlt a szívem lángra Szavaid árja ömlött lelkem folyójába A víz káprázat, a tűz villám volt csupán A mesének vége. Álom volt talán. Hajnalban eljött hozzám az, akit szép arcáért irigyelnek az égiek is. Tekintetét szívemre szegezte: S míg eljött a reggel, sírt ő, és sírtam én. Akkor azt kérdezte: Kettőnk közül vajon melyikünk szerelmes? Lelkem! Szíved s szívem közt út halad Szívem ismeri azt az utat. Szívem olyan, mint az áttetsző, tiszta víz Tükrében a holdfény húz vonalat Jer éjszaka! Sötéted a titkok útikalauza Mert idegen szemek elől rejtett. Szememre álom borult, szívemre szerelem. Kedvesem szépsége, nézd, mit tett velem. Múlt éjjel, hasonszőrű legényekkel A fűbe heveredtünk. Volt borunk, égett a tűz, szólt a zene. Bár Te lettél volna ott, más senkise. Ej pohárnok! Oly bort adj nekem Mely vizet s földet nem látott sosem Nem a testem, a szívem beteg Mire jó a sörbet? Bort adj, bort nekem!
Sudár Balázs, Terebess online