A Köroglu desztánok, forrásai, változatai – Adorján Imre

korogluEurópa és a nyugati világ számára Köroglu személyéhez köthető népdalok és történetek (desztánok) a 19. sz. első felében, a 30-as évektől váltak ismertté. Először 1830-ban egy orosz utazó Iránban bukkant Köroglu-verseket tartalmazó kéziratokra, majd 1832-34 körül egy lengyel diplomata, Alexander Chodzko, aki az eredeti kézirat szövegét annak angol fordításával együtt 1842-ben Londonban kiadta. Chodzko alapján 1843-ban a német, 1853-ban a francia fordítása készült. A szöveget 1856-ban orosz nyelven S.S. Penn adta közre Tbilisziben. Azerbajdzsánban nagy volt az érdeklődés a Köroglu desztánok iránt és 1840-től kezdték gyűjteni variánsait. 1904-ben N. Marr filológiai szempontból vizsgálta a szövegeket. 1927-től Veli Huluflu népszerű folyóiratokban már latin betűs átírással közölt belőle epizódokat.

A népszerűsítést és gyűjtést H. Alizade folytatta, műve 1941-ben jelent meg. Jelentős A. H. Tahirov munkássága is. A desztánokat 1949-ben M. H. Tahmasip rendszerezte és az egyes népdalokból összefüggő történetet alkotott. 2000-ben a „SSRI Népek eposzai” sorozat Eurá-zsiáról szóló kötetében – Israfil Abbasli és B. Abdullah orosz fordításában – 24 Köroglu desztán kapott helyet. A két kutató által „kanonizált” szöveggyűjte-mény és a korábbi gyűjtések katalogizált anyaga Bakuban a Nizámi Irodalmi Intézet (Edebiyyat Institut) archívumában található. Azerbajdzsánban a Köroglu desztán az élő népi hagyomány szerves része, még 1976-ban és 1989-ben is bukkantak fel újabb variánsai. Pertev Naili Boratav az 1931-ben Isztambulban megjelent Köroglu monog-ráfiájában 11 variánsát sorolja fel és az anatóliaiakat mellékletben közli. A Köroglu alkotások desztánként, de bizonyos esetekben egyszerű elbeszé-lésként (hikâye) is meghatározhatók, mivel mindkét műfaj elemei keverednek bennük. Eredetük és formájuk szerint ugyan desztánnak tekinthetők, de különösen a letelepedett, városi törökség közt elterjedt változataik inkább csak mesés történetek (hikâye, masal). Az igazán desztán jellegű Köroglu változatok a hősi énekhez közelítenek, amelyekhez szabadon felhasználják az adott környezet mitológiáját, a régebbi kor eseményeiről szóló történeteket vagy azok elemeit, epizódjait. Köroglu legendás személyéhez kötik a valóban megtörtént török-iráni-, a türkmén-kizilbas harcokat és a dzseláli felkelések eseményeit is. Az anatóliai és azeri változatok pedig gyakran olyan „betyár történetek”, amelyek az elnyomott népet védelmező Köroglut dicsőítik. A Köroglu nevéhez kapcsolódó történeteknek nemcsak a török-, hanem más, nem török népek közt, így örmény, grúz, kurd, tadzsik és afgán területeken is bukkantak fel változatai.

Míg a „nyugati” (kaukázusi, anatóliai és azeri) desztánok Körogluja a törvényen kívül álló rablógyilkos, addig a „keleti” válto-zatokban ő a bölcs és igazságos uralkodó. Evlia Cselebi. úti- és történelem könyvében (Seyahatnâme…), említi Köroğlu nevét a nevezetes 16. századi hangszeres énekmondók között és működési területének észak-nyugat Anatóliát jelölte meg. Személyesen nem ismerhette, mert Evlija később, 1611-ben született. Az oszmán-kori Köroglu személyét nem teljesen a költői képzelet alkotta. Több tucat 16-17. századi oszmán okmány (Mühimme Defteri) szól a dzselali lázadókról, ezek közül nyolc, 1580-1585 között keletkezett irat említi Köroglut. Újabb feltételezés szerint több rabló Köroglu is élhetett Anatóliában. Közülük az egyiket a kormányzat katonai feladatokra felbérelte. Egy dokumentum pedig azt bizonyítja, hogy a rabló cimborája, Deli Haszan bocsánatot nyert a kormányzattól és tízezer társával csatlakozott az oszmán sereghez, végül boszniai bejlerbég vált belőle. Esete Rózsa Sándort, a 19. századi magyar betyárt juttatja eszünkbe, akinek Kossuth Lajos 1848. október 3-án Hódmezővásárhelyen megbocsátott és ezt követően százötven társával vett részt a szabadságharc délvidéki harcaiban, elnyerve Damjanich János parancsnok megbecsülését. Tudjuk, nemcsak Rózsa Sándor, hanem más betyárok is részt vettek a szabadságharcban. A Köroglu desztán Magyarországon Magyarországon először a 19. században Vámbéry Ármin hívta fel a figyelmet a Köruglu desztánra, aki az iráni Khoj város bazárjában egy eredeti kéziratot vásárolt és amelyből három vers török szövegét latin betűs átírásban és fordításával közölt. Chodzko fordítását a kor turkológiai módszerével vizsgálta, és erős kritikával illette. Vámbéry szerint: „ …a Köroglu neve alatt ismeretes hősmondák,… a valódi turkomán népszellem bélyegét viselik, csakhogy részint nyelvüket alakították át, részint tárgyukat toldották meg új epizódokkal…

Az Oxustól egész Syriáig minden török törzsnél feltalálható hősmonda, nyelve tekintetében kevésbé (sic.) jelentékeny, de annál fontosabb és értékesebb a nemzeti szellem és jellegzetesség (sic.) szempontjából s a Chodzko gyűjtötte textusnak eredeti nyelven való kiadása már azért is jutalmazó munka lenne egy alapos turkológusra nézve, mert a különben érdemes orientalista e költeményeket nagyon szabadon és nem mindig helyesen fordította…” Vámbéry kritikája, ma is megállja a helyét. Ugyanis Chodzko, a rabló Körogluból egy perzsa Rusztemnek megfelelő, Sahnáméba illő hőst szeretett volna formálni. Ebbéli igyekezetében Chodzko a török „beg” (magyar: bég, bej) szót felcserélte a lengyel „bóg” (ejtsd: bug) szóval, melynek jelentése: isten. Chodzko kéziratában a versek (dalok) azeri-törökül szerepelnek, a próza pedig perzsául ott, ahol a szöveg szabad szerkesztése alkalmat adott rá, hogy a versek rablóját hősként mutassa be. A 19. század végén, 1893-ban még Kúnos Ignác fordításában jelentek meg magyarul Köroglu-versek. Ezt követően egyre kevesebben és egyre ritkábban foglalkoztak hazánkban Köroglu fordítással. Népszerűsítésére kevés kísérlet történt. Weöres Sándor három, Kónya Lajos négy Köroglu verset fordított magyarra. Kónya fordításaiban a sorok szótagszáma és a versszakok rímelése, rímképlete nem egyezik a török versekével, míg Weöres követi az eredeti szótagszámot és rímet, de egyikük sem osztja fel műfordításait versszakokra. Vámbéry „a Körogluról, a nemzeti hősről s egyszersmind nemzeti dalnokról” szóló gyűjteményeket „a turkomán pusztaságtól… a Földközi-tengerig, a legkülönbözőbb formákban, változatokban” hallotta énekelni. Mint írja: „Köroglut… mint síitát, mint szunnitát ünneplik s egyszer úgy jelenik meg, mint a puszták fia, máskor, mint a konstantinápolyi szultánok bajnoka, máskor a (iráni) sahok szolgálatában áll, de mindig a valódi törökség mintaképe és a turáni hősiesség igazi képviselője marad.”

A 19. sz-i európai romantika lelkesedett a hősmondákért. Divatos olvasmány volt Osszián álkelta mondavilága, Wagner ősgermán és Grál-tárgyú zene-drámái, Longfellow indián álmitológiája. Korunk nyugati folkloristái Köroglu nyugati párjának a helyi hatalmasságok ellen küzdő hőst, Robin Hoodot tartják, aki a nép ajkán hasonlóképpen vált közönséges banditából a szociális igazságos-ság harcosává. Találó megállapítás: „Köroglu azeri verziója a zenész hajlamú, lovas Robin Hood.” Miért nem vált divatossá Köroglu hazánkban annak ellenére, hogy Vámbéry idejekorán felhívta rá a figyelmet? Hogyan lehet, hogy a magyar betyárballadák keletkezésének és lejegyzésének idején, ezek közkedveltsége ellenére, az azonos hátterű, célú és tartalmú Köroglu versek nem kerültek be a magyar köztudatba? Tudjuk, hogy a betyárballadák a valóban létezett betyárok cselekedeteinek, élettörténeteinek módosított, tipizált megjelenítései. A valóságban útonálló rablógyilkost a népköltészet rokonszenves hősként ábrázolja, és a társadalmi igazságszolgáltatás bajnokát látja benne. Vargyas Lajos szerint: „nem a betyárok fogalmazták meg ezeket a balladákat. Ők az életükkel fogalmaztak, azzal, amit vállaltak. A nép egésze fogalmazta meg róluk azt, amit törvényszerűnek látott bennük… Egy fél évszázad társadalmi feszültsége, majd országos méretű kirobbanása 1848-ban, majd még gyűlöletesebb, idegen szellemű elnyomás kellett ahhoz, hogy mindez megvilágosodjék, s költészetté sűrítve létrehozza a tökéletes kifejezést: Nem leszek a német katonája, Inkább leszek a hazámnak betyárja.” Nem ugyanerről szól-e a Köroglu desztán? Chodzko is a fordítása előszavában kihangsúlyozza, hogy az iráni türkmén törzsek Köroglu részletekkel, dalokkal bátorították magukat az irániak ellen vívott csatáik során. Még 1916-ban is a Köroglu desztán szolgált a türkisztáni „baszmadzsi” (Türkisztán Nemzeti Fel-szabadulás Mozgalom) az oroszok ellen folyamatosan vívott küzdelmeinek nemcsak erkölcsi mértékéül, hanem követendő példájaként, mert a „történelmi” Köroglu a mindenkori elnyomókkal szemben a szabadságért harcolt. A 19. századi magyar és a Köroglu 16-17. századi szegénylegényeit, „betyárjait” a hasonló gazdasági-társadalmi feszültségek hatására a népi megítélés vitézi rangra emelte.

Míg hazánkban a betyártörténetek kedveltek voltak, s a „ponyvairodalom” is terjesztette őket a vásárokban, addig Köroglut – néhány turkológuson kívül -, senki se ismerte. Köroglu történeteket több nyelvre is le-fordították, miért maradt ki ebből hazánk? Európában a 19. században egyeduralkodóvá vált az a szemlélet, hogy a népek őstörténetére, származására, eredetére a mindent eldöntő, kizárólagos tudományos választ egyedül a nyelvészet képes megadni. Ezt követően hazánkban fellángolt az úgynevezett „ugor-török háború.” A nyelvészet alapú őstörténet kutatás meg akarta semmisíteni az évszázadok óta általánosan elfogadott „szkíta-hun-magyar” származástudatot. Az 1848–49-es szabadságharc bukása és a finn–magyar nyelvrokonság hivatalos, általános el-ismertetése között összefüggés fedezhető fel. Ugyanakkor a Habsburg önkény-uralom korában a magyar nemzeti érzelmű közvélemény nem volt hajlandó befogadni a finnugor nyelvrokonságot. Többen – közöttük Táncsics Mihály – úgy érezték, hogy ez egy újabb megaláztatás a nemzet számára. Hunfalvy Pál stratégiát dolgozott ki a Kalevala finn eposzra épített nyelv-rokonság elfogadtatására. Hazánkban Elias Lönnrot a finnek és a velük rokon népek epikus énekeiből összeállított Kalevalájáról már 1836-ban beszámolt a Literaturai Lapok. Hunfalvy szerint: „A runókat… érdemes lesz összehasonlítani a magyar népdallal… a gondolatok kifejezése általában kétszerezve van,… mi a nyelv dússágát hasonértelmű szókban tünteti elő, de az áttételt nehezíti, melly (sic.) más nyelvben alig bir (sic.) eleget tenni a kifejezések változásainak. A rím nem tiszta, hanem hasonvégzetű; mert e runók egy költői népnek természeti alkotása.” Csakhogy Hunfalvy „összehasonlításának” minden egyes megállapítása, amellyel a finn-magyar nyelvrokonságot, és ez által a közös eredetet akarta igazolni – így a gondolatrím, a szinonima, az ön- és ragrím -, ugyanúgy illik a török népköltészet alkotásaira, így a Köroglu desztánra is. Hunfalvy sajnos nem vette figyelembe a valóban felező nyolcasokban írt legrégibb fennmaradt magyar elbeszélő költemény kezdő sorainak a magyar őstörténetre vonatkozó üzenetét: „Emlékezzünk / régiekről / A Szkitiából / kijöttekről…”

A Köroglu desztán készülő fordítása A következő megállapítások Ferhat Gulamoğlu Ferhadov (Baku 1975) Köroglu desztán összeállítására vonatkoznak, amelyet Puskás Lászlóval együtt fordítunk. A mű stílusa A mű nyelvezetében nem kizárólag azeri és anatóliai török szavak fordulnak elő, hanem az iszlám kultúra arab és főként iráni jövevényszavai is, amelyek fokozatosan beépültek a nép nyelvébe s használatuk során „eltörökösödtek.” A prózai részekben a párbeszédeket az ún. egyenes beszédstílus teszi mozgalmassá. Az elbeszélést bőségesen színezik hasonlatok, ami mind az anatóliai, mind az azeri szájhagyomány útján terjedő népi irodalomnak máig jellemző tulajdonsága. A prózai részek belső rímekkel tagolt és hangsúlyozott mondatai sokszor a „szabad vers” érzetét keltik. Példa erre a sok közül „Paripája nyergében, éles szablya kezében, rabló madár képében, ezer élet erejével” (Darutoll). A török ének- és mesemondók eszköztárába tartoznak azok az éppen folyó eseményhez és annak szereplőihez igazodó sztereotíp mondások, szólások, melyeket a történetektől függetlenül általában az idő múlásának az érzékeltetésére szúrnak be énekükbe, szövegükbe előadásaik során. A szólásokat, értelmezésüket a hallgatóság jól ismerte. Ilyen például a következő: „Távozzon csak Nigar Hanim, a negyven keskenyderekú leánnyal hadd menjenek, most ki másról számolnék be, mint Belli Ahmedról.” (Isztambul) Vagy: „Menjen Köroglu Csenlibelbe, most neked kiről kell, hogy hírt adjak, hát Arap Rejhanról.” (Ajvaz) A magyar népmesemondók is sokszor figyelmeztetik a hallgatóságukat „az epizódváltásra, egy-egy epizód beékelésére, egy-egy befejezetlen eseménysorhoz való visszatérésre.” Mivel a desztánok kifejezetten a falvak lakossága, a vándorló, legeltető életmódot folytató nép és nem az udvar, a díván előkelőségei számára készültek, a verses részekben nem találhatók meg azok a klasszikus perzsa metrikus kötött formák, amelyeket a török magasabb udvari körök számára írók használtak. A verses részeknél a párbeszédes formát az ún. „felelgetős,” az „atma türkü,” más néven „taslama” (taşlama) helyettesíti. Ezekben az egyik szereplő által dalolt versre a másik szereplő ugyancsak azonos sor- és szótagszámú dallal válaszol. Ezek a formák a népdalokban általában kétsorosak, a Köroglu desztánban azonban a „desztán stílusnak” megfelelően négysorosak.

A versek 8 vagy 11 szótagos sorokból állnak. A verssorok (mısra) szótag-számának mértéke a „hedzse.” Mivel a szótagszámot a szerzők az ujjaikon számolják ki, a nép „ujj mérték” (parmak ölçüsü) néven ismeri. A népdalokban a szótagok – a bennük szereplő magán- vagy mássalhangzókra tekintet nélkül – egyenlő értékűek, nincs különbség a rövid és hosszú szótagok közt. A 11 szótagú sorokat a szünet, a „durgulama” tagolja, ahol is az éneklés röviden, egy lélegzetvételnyi időre megszakad. E hangsúlyos helyek neve a „durak”, melyeknek a szótagszámláló sorokban fontos szerepe van. A forma (stílus) legkevesebb 2 „duraklı” lehet. Ez a török megfelelője a magyar verselés sormetszetének, a „cezúrának”. A középkori magyar verselésben és a népdalokban gyakori az olyan négy-soros versszak, amelynek minden egyes sorát 8 vagy 11 szótag alkotja. Ilyen az ún. kétütemű, teljes szótagszámú, felező nyolcas, mely minden valószínűség szerint, két kétüteműnek az összetételéből származott. Befejezés Sajnos korábban Köroglu és más török eredetű népi és irodalmi értékek a politika és az „ugor-török háború” csatáinak áldozataivá váltak. Csak remélhető, hogy a török népi kultúra kincsei további hazai ismertetésének a jövőben nem lesz akadálya, s nem esik a civilizációk közt ma is dúló harc áldozatául. Hazánkban is végre megjelenhet a Köroglu desztán első magyar fordítása, hiszen a finn Kalevala már öt (!) különböző kiadást ért meg. Az Azerbajdzsáni Köztársaság nagykövete Dr. Haszan Haszanov úr, tudo-mást szerezett Dede Korkut Könyvének magyar nyelvű kiadásáról. A művet – mely az azeri kultúrának is szerves része – Puskás László barátommal fordítottuk magyarra és az Európai Folklór Intézet – L’Harmattan 2002-ban jelentette meg. A nagykövet úr felajánlotta segítségét, hogy a már összeszokott fordítópárosunk munkájának eredményeként megjelenhessen és a magyar olvasók számára is hozzáférhetővé váljon a Köroglu desztánok egyik gyűjteménye. 2006 márciusá-ban Bakuba látogathattunk. A nagykövet úr 2007 februárjában megszerezte számunkra – az Azerbajdzsáni Szerzői Jogok Állami Irodájától – a kettőnk nevére szólóan, jogdíj megfizetése nélkül a fordítási és kiadási engedélyt. Nem kis munkába vágtuk a fejszénket. Közel 500 A/5-ös oldalt kellett magyarra fordítani. Munkánk a végéhez közeledik. Arra törekszünk, bár tudjuk, hogy a kiadás még sok munkát igényel, hogy az Azerbajdzsáni Köztársaság Napjának 90. évfordulójára megjelenhessen a Köroglu kötet. Reméljük, hogy több mint egy éves munkánk, Dr. Hoppál Mihály és a L’Harmattan kiadó közreműködésével, a magyar-azeri kulturális együttműködést szolgálja.
Adorján Imre