2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1459

József Attila Törökországban

j.attila

József Attila útja Párizson keresztül vezetett Törökországba: Ataol Behramoğlu francia fordításokkal találkozik először, de így is a költő hatása alá kerül.

Ennek köszönhető, hogy a Militan c. folyóirat 1975 márciusi száma 44 oldalas összeállítást szentel a magyar kötő bemutatásának. Előszóként Guillevicnek József Attilát az I. világháború, az ellenforradalom és a fasizmus Gavroche-ának nevező írását idézik. Ezt Szabolcsi Miklós tanulmánya követi József Attila élete és költészete címmel. Az összeállítás tizenhat költeménnyel folytatódik. Elsősorban azok a nagy politikai versek szerepelnek itt, amelyek indokolják, hogy József Attilát Törökországban gyakran „társadalmi-realista” költőként emlegetik, de helyet kap A hangyától az Ódáig néhány másfajta költemény is.

Kép forrása és a lap tartalomjegyzéke ITT olvasható.

Az összeállítást a költő életének és korának kronológiája zárja. Ettől a ponttól fogva akarva-akaratlanul személyesebb hangra kell váltanom, hiszen az események úgy alakultak, hogy magam is belekerültem a török versbarátok és József Attila egymásra találásáért fáradozók csapatába. Kemal Özer, a kiváló török költő, akivel 1981 óta leveleztem, József Attila- nyersfordításokat kért tőlem. Közös munkánk eredményeként jelent meg 1986-ban az első önálló török József Attila-kötet, Temiz Yürekle (Tiszta szívvel) címmel.

Kemal Özer a válogatáshoz írt bevezetőjében így fogalmazta meg azt, hogy számára mit jelent József Attila: „…Amikor József Attila verseit a Militanban összegyűjtve olvastam, az életéből versbe szűrődő elemek, képei, amilyennek korábban soha nem találkoztam, költői világának atmoszférája nem is annyira meglepetést, mint inkább fájdalmat okoztak, s ha lehet ilyet mondani: keserű lelkesedést. Belső rokonságot, érzelmi azonosulást éreztem. Mintha egy sebesült ember lehelete csapott volna az arcomba. A magárahagyottságnak, a nincstelenségnek és a homloka fényének felragyogtatásáért vívott küzdelmének hangtalan sikolyával lánggá hevülő lehelete. Mintha egy emberi sorsban a megtestesült bánattal kerültem volna szemtől szembe, olyan szomorúsággal, amely mindezek ellenére nem adja meg magát…. … József Attila élete súlyos történelmi korszakra esett, olyan időszakra, amikor valami véget ért, s még nem lehetetett pontosan tudni, hogy milyen, de valami új kezdődött. Szélsőségekben bővelkedő, ugyanakkor határozott vonalvezetésű pályát futott be. Az átlagos vagy a közepes hiányzik ebből az életútból.

Árvaság, magány, nincstelenség, betegség – végleges minden. Érzékenység és szintézis – ezzel a két szóval szinte összegezni lehet költészetét. Érezte a közelítő újat, és a már létezővel szintézisbe hozta. Érzékeny volt, mert élet-halál harcot kellett vívnia az érzékenységet szülő körülményekkel. Szintézist teremtett, ahogy az életből leszűrt tudást folyamatosan verssé szűrte…” A kötet nagy nyeresége az a bevezető tanulmány, amelyet Fodor András írt (József Attila költői karaktere címmel), miután átadtuk neki a lefordított versek listáját. Így megállapításait a török olvasó által ismert költeményekre hivatkozva, azokból idézve támaszthatta alá. Bekerült a kötetbe a Curriculum vitae, így a költő életútját a legilletékesebb forrásból ismerhetik meg a török olvasók. József Attila életének kronológiája, fényképek, valamint a Militanból átvett Szabolcsi Miklós-tanulmány, illetve Eugene Guillevic-előszó gazdagítják a költőről rajzolt képet. A kötet versei az első magyarból fordított József Attila-költemények. A legszebbekből, legismertebbekből válogattunk, és újrafordítottunk néhányat a Militanban közvetítő nyelvből készített fordításban szereplő költemények közül is. Tíz év telt el a nagy visszhangot kiváltó Temiz Yürekle kötet megjelenés után. Akkoriban az Ankarai Egyetem hungarológiai tanszékén tanítottam. Így került kezembe a Cumhuriyet c. újság 1996. április 14-i számának vasárnapi melléklete, címlapján a költő életnagyságú fényképével, alatta ezzel a szöveggel: „Költő volt, sose lódított. József Attila. A magány nagy költője. Kritikus és realista. A verseit ismerjük. Ennyi nem elég. Az életének és a verssorainak alapjául szolgáló fájdalmak és reménytelenségek nyomába szegődünk. A magány legnagyobb költője. Az árvaság és a nincstelenség és a szerelem fájdalmát verseiben próbálta csitítani. Minden félbemaradt az életében Egyetemre járt, de nem fejezhette be, szerelmeket élt át, de a beteljesülést nem élhette át. Harminckét éves korában a vonatkerekek alá vetette megfáradt, magányos testét. Haláláról is maga mondta ki az utolsó szót: …’ámulok, hogy meghalok’.” A fényképekkel kísért írás számomra akkor még ismeretlen szerzője, Sunahan Develioğlu terjedelmes riportjában újságírótól nem várt érzékenységgel követi nyomon a költő életének állomásait a Gáti utcától Balatonszárszóig. Néhány hét múlva az Evrensel Kültür folyóirat József Attila-műsorára vagyok hivatalos.

Kemal Özerrel szólunk a költőről, Egy fiatalember, Onur Toparlak gitárkísérettel törökül és magyarul(!) énekel a verseiből. Ott ismerkedem meg feleségével, Sunahannal, s ekkor derült fény írása születésének körülményire. „Először 1986-ban jártam Magyarországon, és annyira tetszett, hogy 1993-ban, amikor összeházasodtunk, ide jöttünk nászútra. Egyszer Onur így szólt hozzám: „Te már jártál Magyarországon. Nézz körül a könyvek között, nem látsz magyar költőt?” Egy Petőfi-kötetet találtam. Akkor persze semmit sem tudtunk magyarul. A kötet épp a Szerelem című versnél nyílt ki. A ritmusát erősnek érezte Onur. Zenét rögtönzött hozzá, és szótárral próbáltuk megfejteni az értelmét. Így indult a mi magyarországi kalandunk…. József Attila számunkra a Temiz Yürekle kötettel kezdődött. Úgy gondoltuk, hogy a versek Tasnádi Edit és Kemal Özer tolmácsolásában közel állnak az eredetihez, de hogy halljuk is a versek eredeti ritmusát, megvettük József Attila verseit magyarul is, és a két kötetet együtt olvastuk. Második jövetelünkkor azután az ő nyomába eredetünk…” Újabb évtized múltán a József Attila-centenárium mozgósította a költő törökországi barátait. Két lelkes fiatal, tanítványom, Sevgi Can Aysevener és Orhan Tüleylioğlu szerkeesztésében, ankarai nagykövetségünk támogatásával az Edebiyatçılar Derneği (Irodalmárok Társasága) kiadásában jelent meg az emlékkönyv, Evrenle Ölç Kendini (A mindenséggel mérd magad) címmel. A képekkel illusztrált kötet a két szerkesztő beköszöntőjével indul, ezt a Curriculum vitae követi, majd Ahmet Oktay, Kemal Özer, Metin Demirtaş, Ataol Behramoğlu, Behçet Aysan és Müslüm Çelik József Attila-ihlette versei következnek. A továbbiakba költő, író, irodalomtörténész, szociológus, filozófus és pszichológus vall arról, hogy mit jelent számára József Attila. Élményeik a fent említett két válogatásra támaszkodnak, a szenvedéssel teli élet és a tragikus vég momentumai, a szeretnivaló egyéniség és a szeretetre vágyó ember portréja, a finom képek és a lázító társadalmi igazságtalanságok költője jelenik meg ezekben a szubjektív hangú írásokban – ahogy a könyvről megjelent hosszabb-rövidebb ismertetések egyike fogalmaz: „A könyv az irodalmárok szívében élő József Attila-arcképet rajzolja meg.” Ezektől eltérő úton jár néhány szerző: Ahmet İmam, az Ars poeticáról nyújt érdekes verselemezést; Onur Toparlak pedig az Altató fordítása kapcsán a versfordítás lehetőségeiről és lehetetlenségeiről elmélkedik. Sunahan Develioğlu József Attila és Nazım Hikmet sorsában és költészetében fedez fel párhuzamosságokat; jómagam a két magyar géniusz, József Attila és Bartók Béla művészetének közös gyökereire próbáltam rávilágítani.

Sajátos színt képvisel Selçuk Ülger írása: a Németországban taxisofőrként dolgozó szerző a frankfurti repülőtérre érkező MALÉV-utasokat kedvenc verséből, a Mamából „vizsgáztatja”, s azoknak, akik hozzá hasonlóan József Attila-rajongónak mutatkoznak, enged a fuvardíjból… Az emlékkönyvben harminchét vers kapott helyet. Az új fordítások mindenek előtt a korai korszakból válogatva gazdagítják új színekkel e török versbarátok által eddig ismert József Attila-portrét, ugyanakkor a szerkesztők beválogattak néhányat a korábbi fordításokból is. Mire május 7-én a könyvbemutatóra sor került, a kiadó már az utánnyomásra készült. Az érdeklők zsúfolásig megtöltötték a termet Két költő: Ataol Behramoğlu és Metin Demirtaş, egy irodalomtörténész és -kritikus, Öner Yağcı osztotta meg a hallgatósággal József Attila-élményét, Yıldırım B. Doğan pszichiáter pedig a beteg ember világába való betekintés etikai kérdéseit feszegette. Az érdekes előadások a közönséget is hozzászólásokra késztették. Szóba került így még Petőfi és Balassi is… Számomra kedves meglepetésként Onur Toparlak többek között az e kötet számára fordított Ayı Dansıt, azaz a Medvetáncot is előadta, az ismert Sebő Ferenc-dallamra énekelve… Ankara után Isztambulban folytatódtak a József Attila-emlékév eseményei. Újra megjelent a Temiz Yürekle c. kötet, melynek diavetítéssel kísért bemutatóján Kemal Özer mellett Turgay Fişekçi, költő szólt József Attila török barátaihoz; Beykozban pedig mindenek előt a művészetszerető polgármesternek, Muharrem Ersoynak és a színész-rendező Mehmet Asának köszönhetően szinte fesztiváli hangulatban emlékeztek meg a száz éves költőről. Az Esztergommal testvérvárosi kapcsolatokra készülő Boszporusz-parti negyed polgármesteri hivatala előtti téren hatalmas transzparens hívogatta a 300 000 lakosú Beykoz közönségét. A program a téren fúvószenekari koncerttel kezdődött. Nem mindennapi élmény volt török muzsikusok előadásában hallgatni a Himnuszt és a Szózatot. Az előadóterem előcsarnokában a Petőfi Irodalmi Múzeum vándorkiállításának tablói között Sunahan Develioğlu eredeti ötletére hófehér anyagokra nyomva, szárítókötelekre csipeszelve „keringtek, szálltak a magasban” József Attila életrajzának részletei. A jókora előadóterem színpadát csak gyertyák világították meg, a vászonra a Petőfi Irodalmi Múzeum centenáriumi CD-roomjának képeit vetítették. József Attila költői pályáját megrajzoló előadásomat meg-megszakítva mondott el Mehmet Asa illusztrálásul egy-egy jellemző verset, majd felolvasta a Curriculum vitaét, úgy, hogy a megfelelő pontokon Onur Toparlak énekelt el gitárkísérettel Sebő Ferenc, illetve a maga megzenésítésében törökül/magyarul egy-egy költeményt. Mit jelent József Attila a török olvasóknak? Idézzük Sevgi Can Ayserent, aki az emlékkönyv megjelenése kapcsán készült interjúban így fogalmaz: …József Attila versei furcsa lázadást ébresztettek bennem, a költő kiszolgáltatottsága, magánya kora és világa elleni dühöt. Ennek talán személyes okai is vannak. Néhány évtizeddel őutána Törökországban ugyanazt a szomorúságot, ugyanazt a könyörtelenséget, ugyanazt a lázadást éltük át; a veszteségek és az igazságtalanságok hasonlítottak az őáltala megéltekkel. József Attila élete és költészete átlépve országa határait, mindazokhoz szól, akik az életnek és a költészetnek ugyanazt az értelmet tulajdonítják, akik ugyanazokért az értékekért ugyanazt az árat fizetik. Képei, rímei, verseinek mély értelme, sajátos és nagyhatású megfogalmazásai költői nagyságát az egész világon elismertté tették…”

Szerző: Tasnádi Edit

Könyvek, könyvkiadás, könyvpiac Törökországban

kitapafisHolott a Bazárból kilépve máris a könyvek világába érkezhetünk: a Sahaflar Çarsisinak, azaz az antikváriusok piacának nevezett teret köröskörül apró könyvesboltok, fõként antikváriumok szegélyezik. A tér közepén árnyas fák alatt Ibrahim Müteferrika mellszobra rejtozik, akiben a törökök az elsõ török nyomda megalapítóját tisztelik (1729), mi pedig azon okból is számon tarthatnánk, hogy fényes pályafutása során a Rodostóban letelepülõ nagyságos fejedelem tolmácsa is lehetett… (Ibrahim Müteferrika eredetileg kolozsvári magyar fiú volt, aki 18 évesen esett török fogságba. Alapismereteit még Kolozsváron szerezte, s mint tehetséges ifjú emelkedett az udvari/szeráji ranglétrán. Az Ibrahim nevet a muszlim vallással vette fel, magyar nevét nem tudjuk.)

Törökországban régi hagyomány, hogy az ugyanazt a mesterséget űzõ kézművesek vagy egyprofilú üzletek egy bolyban telepedjenek, így Ankarában is van egy belvárosi utca, amelynek mindkét oldalát antikváriusok bódéi szegélyezik, s ahol a szépirodalom mellett nagy keletje van a régi folyóiratoknak és a használt tankönyveknek is. Ez a vásárló kényelmét szolgáló szokás tovább él a modern körülmények között is: az üzletházakban, passzázsokban, aluljárók labirintusában is találhatunk szabályos könyvutcákat. És természetesen a felszínen is. A nagyvárosok könyves utcáiban aztán minden megtalálható. A kiadványok ára nagyjából a magyarországi árszínvonalon mozog; vannak méregdrága, de gyönyörű albumok, pompás látványkönyvek, szép kiállítású regények és sok-sok verskötet. A klasszikus és kortárs szerzõk művei mellett bõ választékkal képviseltetik magukat a világirodalom korábbi és mai kiválóságai, a külföldi sikerkönyveket villámgyorsan piacra dobják. Nem hiányozik természetesen a különbözõ szakmák és tudományágak szakkönyveitõl az életmód-tanácsadókig, az enciklopédikus művektõl a habkönnyű ‘rózsaszín’ regényekig korunk könyvvilágának egyetlen műfaja sem. A könyvborítók általában igényesek, de az olcsóbb könyvek papírja bizony olykor elég silány. A gyakran többszintes üzletekben gyakran szól a zene, mert a könyv mellett egyre több helyen árulják a különbözõ hanghordozókat is. Itt nyugodtan olvasgathat, böngészhet is az ember, a hagyományos kis egyszemélyes boltokban viszont barátságos szóval, teával fogadják a törzsvásárlókat. Erre a Magyarországnál 7–8-szor nagyobb területű és népességű országra talán éppen ez, a sokszínűség, a modern, globalizált világ megannyi jellemzõje mellett a hagyományok továbbélése a jellemzõ. A könyvpiac jellemzõi sem térnek el merõben az itthon tapasztaltaktól. Talán ami a legfeltűnõbb: az öregedõ Európával szemben viszonylag magas születési rátájával Törökország fiatal ország; a fiatalok ízlése és a diákok igényei erõsen rányomják bélyegüket minden más mellett a könyvkiadásra is. És még egy eltérés: néhány nagy banknak kiadója is van, sõt mind a Kulturális, mind az Oktatás Minisztérium bocsát ki szépirodalmi és tudományos műveket, s ezeket saját bolthálózatuk útján értékesítik.

A török könyvpiac számadatai Az utóbbi években a nagyobb beruházások révén létrejött kiadók, valamint jó néhány bestseller rekordokat döntögetõ példányszámai megélénkítették a könyvpiacot, a könyvszektor azonban még így sem tartozik a legjelentõsebb török „iparágak közé”. Arman Fikri, a Könyvesek Társaságának elnöke szerint a könyvpiac hivatalos volumene 300 millió dollár, ehhez azonban a feltételezések szerint mintegy 100–150 millió dollár értékű kalózkiadás járul. A szektor jelentõs hányadát – 50–60 %-át – a tankönyvek alkotják, és csak az egyetemi tankönyvek 100 millió új török lírás forgalmában a kalózkiadásokét 60 millió új török lírára becsülik. (A vágtató infláció megállítása után tavaly vágtak le hat nullát, így most 1 YTL, azaz új török líra = 1 000 000 TL = 1,3 dollár.) Új könyvek forgalmazásához évente 200 millió vonalkódot vásárolnak. E hatalmas könyvmennyiségen belül a ‘kulturális könyv’ (regény, novella, vers stb.) alig több, mint 10 %-ot, – 35–40 millió dollárt – képvisel. A szépirodalmi könyvek műszáma növekedett, az átlagos példányszám azonban egy-kétezerre esett vissza. A kiadott ISBN számok tanúsága alapján 25–27 ezer könyv jelenik meg évente, az ISSN-számmal rendelkezõ periodikák száma pedig 5160-ra emelkedett. Míg azelõtt két-három hónapig tartották meg a könyveket a könyvesboltok polcain, a gyors emelkedés folyományaként a forgási idõ két-három hétre rövidült. A könyvek 80 %-át a nagy üzletláncok, 10 %-át a szupermarketek értékesítik. 8–8,5 millió dollár értékben vásárolnak a törökök könyvet az interneten keresztül. 250-re emelkedett a jól értékesíthetõ könyvekkel jelentkezõ kiadók száma, az összes kiadóé azonban a tízezret is meghaladja. A sikerkönyvek között a török szerzõk művei vannak többségben, de természetesen igen sok a fordított mű, s pl. A da Vinci-kód vagy a Harry Potter-kötetek itt is „csillagászati” mennyiségben keltek el. A hetvenmilliós országban kb. ötven millióan nemigen vesznek könyvet a kezükbe. A maradék húszmillió jelentõs része tanul, vagy továbbképzi magát, tehát tan- és tesztkönyveket fogyaszt. A tankönyveket és segédkönyveket is beleszámítva az egy fõre esõ könyvvásárlás értéke évi 5,7 dollár, de ebbõl ‘kulturális könyv’-re csak 0,6 dollár jut.

Az Európai Kiadók Szövetsége (FEB) a kalózkiadások elleni harc tekintetében 25 ország közül a legeredménytelenebbnek nyilvánította Törökországot. Tavaly a tudományos művekre és művészeti alkotásokra vonatkozó törvény, illetve az önkormányzati törvény változtatásaival próbáltak ebbõl a helyzetbõl kimozdulni. Az EU kapujában Hogyan hat az oktatásról való gondolkodásra, illetve a gondolatszabadságra az EU csatlakozási folyama? Amikor ezt a kérdést tették fel Kenan Kocatürknek, a Törökországi Kiadók Szövetsége, a TYB vezetõségi tagjának, elsõsorban az uniós tagországokbeli és a Törökországbeli gyakorlat különbségeirõl beszélt; ugyanakkor Metin Celal, az Irodalmi és Tudományos Művek Alkotóinak Szakszövetsége, az EDISAM elnöke azt tartotta kiemelendõnek, hogy az EU-országokban – a magas szintű kulturális tudatosság ellenére az utóbbi idõkben csökkentik a kultúrára költhetõ összegeket. Kocatürk emlékeztet arra, hogy a legrégebbi EU-országokban a könyvkiadás 400 éves múltra tekint vissza, de azonnal hozzáteszi, hogy ennek ellenére a sokkal késõbb megindult török könyvkiadásnak sincsenek strukturális problémái; a gondot inkább ott látja, hogy míg amott az oktatási rendszer régi olvasási szokásokra támaszkodhat, s ezért hagyományosan igény van a könyvre, Törökországban a könyvkiadás igen magas hányadát képezik a tankönyvek, s viszonylag alacsonyabb hányadát a szépirodalom. Egyes EU-országokban az alsó fokú iskolákban ingyenesek a tankönyvek, azzal együtt, hogy nem feltétlenül a legalacsonyabb árat kínáló kiadótól vásárol az állam, ahogy ez Törökországban történik. Kocatürk szerint fontos különbség az is, hogy az EU-országokban a tanárok, avagy a tanárok és szülõk együttesen választják ki a tankönyveket. A tankönyvügyekbe beavatkozó török állam az európai jogharmonizációs folyamat részeként a modern oktatási rendszer kialakítása érdekében két évvel ezelõtt megbízta az Oktatási Minisztériumot egy új tanterv kimunkálásával. Ugyanakkor pályáztatják a kiadókat, majd a bizonyos pontot elértek könyveit ugyancsak pályázatok útján vásárolják meg. A probléma csak ott van, hogy nem a legmagasabb pontszámot elért, hanem a legolcsóbb árat kínáló kiadótól vásárolnak, vagyis Kocatürk szerint így az állam igazságtalan versenyhelyzetet teremt, s ezzel akadályozza a szektor egészséges fejlõdését. Tehát az oktatással összefüggõ könyvkiadás foglalja el még mindig a legnagyobb helyet, s az Oktatási Minisztérium tartja kezében ennek a piacnak a felét. Továbbra is állami nyomdák nyomják a tankönyveket, de az is elõfordul, hogy nem képesek az igényeket kielégíteni, és kalózkiadások kerülnek az üzletekbe. „A kiadó és az állam között igazságtalan verseny folyik, és a legnagyobb kiadó az állam! Egyetlen EU-országban sem fordul elõ, hogy az állam a saját országa kiadóinak volna versenytársa” – zárja szavait Kenan Kocatürk.

Metin Celal az alkotók helyzetét hasonlítja össze: „Az európai írók, pusztán azért mert írók, nem részesülnek szociális ellátásban. Egyetlen elõnyük, hogy mindabból részesülnek, amit a szociális állam a polgárainak nyújt. Nálunk az írók, mint a művészek általában, híján vannak a szociális biztonságnak, hiszen még társadalombiztosításuk sincs. Az is igaz, hogy íróink és fordítóink nem szeretnek szervezkedni, nem lépnek be az írók és fordítók szervezeteibe, holott egyénileg nem lehet ezt a kérdést megoldani. Az európai írók tõlünk eltérõleg tudatában vannak a szervezetek fontosságának. Már az EU létrejötte elõtt alakult szervezeteiket a társadalom és az állam is elfogadta, s erejük azóta tovább nõ. Például Németországban két éve külön törvényt alkottak az írók és fordítók szerzõi jogai ügyében. Ugyanakkor például Olaszországban a szerzõi jogokkal kapcsolatosan visszalépésekrõl jönnek hírek. Olyan könyvek esetében, mint a Harry Potter is, amelyekkel kapcsolatosan elõre lehet tudni, hogy magas példányszámok érhetõk el, a kiadók egyszeri fordítási díjat akarnak fizetni, ahelyett, hogy a fordító a példányszám alapján kapná a díjazást. Természetesen az írószervezetek felemelték ez ellen a hangjukat, de Berlusconit – aki maga is kiadó – nem tudták meghátrálásra kényszeríteni. Az EU nem avatkozott be az ügybe, sõt más országok, például Hollandia kiadói is az olasz modell követésének útjára léptek.” Metin Celal úgy véli, hogy az európai írók nemigen kapnak magasabb honoráriumokat, mint török társaik, sõt azok, akiknek kétezer példányban adják ki a műveit, még rosszabbul is járhatnak, mert alacsonyabb a szerzõi jog százaléka, és nem a kiadott, hanem az eladott példányok után kapják meg a pénzt. Ha nem is mindenütt, de pl. Fran-ciaországban, Angliában vagy Németországban csak akkor kereshetnek jól, ha jól fogynak a könyveik. Bookcrossing Törökországban A világszerte viharos sebességgel terjedõ mozgalom elérkezett Törökországba is: a Yasar Nuri Öztürk által alapított aprócska HYP (‘A Nép Felemelkedésének Pártja’) kezdett kampányolni Izmirben, majd Isztambulban úgy, hogy Turgut Özakman-nak a hosszú hetek óta minden eladási listát vezetõ Azok az õrült törökök című munkáját otthagyták az átkelõhajókon, autóbusz-pályaudvarokon, éttermekben és más nyilvános helyeken a következõ megjegyzéssel: „Olvasd és add tovább!” A Ron Hornbaker, amerikai informatikus által kezdeményezett könyvtovábbadó mozgalom a török interneten „vándorkönyv” néven jelent meg. A könyvbe a dátumot írják be, és azt, hogy olvasás után tovább kell adni. E szerint a világon 2,5 millió könyv jár így kézrõl kézre, Törökországban pedig kb. ötszáz. Megszólaltak a szakemberek is, pl. Feridun Andaç kiadói vezetõ így: „Társadalmunkban az olvasás sem, a könyvek megõrzése sem általános. A könyvet otthagyni kicsit olyan, mint egy gyermeket otthagyni a dzsámi udvarában. Ez illúzió, elképzelhetetlen, hogy a könyv visszatérjen.” Ugyanakkor az irodalomkritikus Asuman Kafaogu Büke cselekszik is: „Hetente húsz könyvet számozok be és adok tovább, hadd járjon kézrõl kézre. Sokkal jobb ez, mintha csak állnak a könyvek a polcon. A kalandregényeket úgyis csak egyszer olvassa el az ember, Dosztojevszkij-köteteit pedig úgysem fogja odaadni.” Az Azok az õrült törököket megjelentetõ kiadó tulajdonosa, Ahmet Küflü sem nyugtalankodik: „A kampány minket akkor sem zavar, ha a könyvek fizetség nélkül járnak körbe-körbe. Magas példányszámban fogy még mindig, s az ilyen sikeres kiadványoknak amúgy is lesznek elõbb-utóbb kalózkiadásai is.”

A József Attila emlékév eseményei Törökországban A József Attila-centenárium mozgósította a költõ törökországi barátait. Két lelkes fiatal: tanítványom, Sevgi Can Aysevener, valamint Orhan Tüleylioglu szerkesztésében jelent meg az emlékkönyv, Evrenle Ölç Kendini (‘A mindenséggel mérd magad’) címmel. A képekkel illusztrált kötet a két szerkesztõ beköszöntõjével indul, ezt a Curriculum vitae követi, majd Ahmet Oktay, Kemal Özer, Metin Demirtag, Ataol Behramoglu, Behçet Aysan és Müslüm Çelik József Attila-ihlette versei következnek. A továbbiakban költõ, író, irodalomtörténész, szociológus, filozófus és pszichológus vall arról, hogy mit jelent számára József Attila. A szenvedéssel teli élet és a tragikus vég momentumai, a szeretnivaló egyéniség és a szeretetre vágyó ember portréja, a finom képek és a lázító társadalmi igazságtalanságok költõje jelenik meg ezekben a szubjektív hangú írásokban. Eltérõ úton jár néhány szerzõ: Ahmet Imam, az Ars poeticáról nyújt érdekes verselemezést; Onur Toparlak pedig az Altató fordítása kapcsán a versfordítás lehetõségeirõl és lehetetlenségeirõl elmélkedik. Sunahan Develioglu József Attila és Nâzým Hikmet sorsában és költészetében fedez fel párhuzamosságokat; jómagam a két magyar géniusz, József Attila és Bartók Béla művészetének közös gyökereire próbáltam rávilágítani. Sajátos színt képvisel Selçuk Ülger írása: a Németországban taxisofõrként dolgozó szerzõ a frankfurti repülõtérre érkezõ MALÉV-utasokat kedvenc versébõl, a Mamából „vizsgáztatja”, s azoknak, akik hozzá hasonlóan József Attila-rajongónak mutatkoznak, enged a fuvardíjból… Az emlékkönyvben harminchét vers kapott helyet. Az új fordítások mindenek elõtt a korai korszakból válogatva gazdagítják új színekkel a török versbarátok által eddig ismert József Attila-portrét. Mire május 7-én a könyvbemutatóra sor került, a kiadó már az utánnyomásra készült… Ankara után Isztambulban folytatódtak a József Attila-emlékév eseményei. Tíz év után újra kiadták a Kemal Özer költõvel összeállított a Temiz Yürekle (‘Tiszta szívvel’) című verseskötetünket, melynek diavetítéssel kísért bemutatóján Kemal Özer mellett Turgay Fisekçi szólt József Attila török barátaihoz; Beykozban pedig mindenek elõtt a művészetszeretõ polgármesternek, Muharrem Ergülnek és a színész-rendezõ Mehmet Asának köszönhetõen szinte fesztiváli hangulatban emlékeztek meg a százéves költõrõl. A Boszporusz-parti negyed fõterén hatalmas transzparens hívogatta a 300 000 lakosú Beykoz közönségét. A program a téren fúvószenekari koncerttel kezdõdött. Nem mindennapi élmény volt török muzsikusok elõadásában hallgatni a Himnuszt és a Szózatot.

Az elõadóterem elõcsarnokában a Petõfi Irodalmi Múzeum vándorkiállításának tablói között Sunahan Develioglu eredeti ötletére hófehér anyagokra nyomva, szárítókötelekre csipeszelve „keringtek, szálltak a magasban” József Attila életrajzának törökre fordított részletei. A jókora elõadóterem színpadát csak gyertyák világították meg, a vászonra a Petõfi Irodalmi Múzeum centenáriumi CD-roomjának képeit vetítették. József Attila költõi pályáját megrajzoló elõadásomat meg-megszakítva mondott el Mehmet Asa illusztrálásul egy-egy jellemzõ verset, majd felolvasta a Curriculum vitaét, úgy, hogy a megfelelõ pontokon Onur Toparlak énekelt el gitárkísérettel Sebõ Ferenc, illetve a maga megzenésítésében törökül és magyarul egy-egy költeményt. (A sok idegennek tűnõ név viselõi közül többen is megérdemelnék, hogy ismerjük õket: így pl. Kemal Özernek egy török Radnóti-kötetet is köszönhetünk, és kiadásra vár egy válogatása magyar költõnõk verseibõl; Sevgi Can Aysevener Örkény István egyperceseibõl adott ki egy karcsú kötetre valót; Mehmet Asa két török színművet állított színpadra a pesti Komédium Színházban; Sunahan Deve-lioglu pedig Názim Hikmetrõl szóló dokumentumkötetének írásakor a költõ magyarországi utazásainak nyomába eredt…) A könyv tisztelete Celal Üster írja a Radikal című újság Kitap (‘Könyv’) című mellékletében: „Emlékszem, amikor a nyolcvanas évek vége felé elõször megjelent a Cumhuriyet Kitap (A 40–50 oldalas könyves melléklet ma már a 850. száma felé tart. T.E.). Akkoriban még egyetlen más újságnak nem volt könyves melléklete, s miközben a Cumhuriyet már akkor is naponta két oldalt szentelt a művészeteknek és a kultúrának, a többi napilap szerkesztõi úgy vélték, hogy »a művészetet és a kultúrát nem lehet eladni«. Ma azonban már minden újságnak van ilyen rovata, s ami még meglepõbb, egyre-másra indítanak könyvmellékletet is. Mi lehet az oka, hogy ennyire megnõtt az újságok szemében a könyv, az irodalom értéke? Nem hiszem, hogy az olvasók száma jelentõsen megnõtt volna, de az biztos, hogy egyre több könyv jelenik meg. Vajon a megjelentõ hirdetések, reklámok fedezik ezeknek a mellékleteknek a költségeit? A könyvkiadók gyõzik majd hirdetéssel ellátni az új és új könyvmellékleteket? Ennyire megnõtt volna, így nõ a könyvpiac? A Törökországi Kiadók Szövetsége bizonyára választ keres majd ezekre a kérdésekre. De abban biztos vagyok, hogy a kulturális oldalak és könyves mellékletekkel mindenek elõtt tiszteletet vívnak ki az újságok a maguk számára….”
Tasnádi Edit, műfordító, 2006-os tanulmány

A mágia Törökországban

nazarA Magyarországon egyetemet végzett Hamit Zübeyir Koşay (1898-1984) hazájába visszatérve a 1930-as években lett a török múzeumok országos igazgatója. Nem véletlen, hogy irányításával a nyelvjárási és néprajzi gyűjtések magyar mintára történtek.(Ö. BARTHA 1997. 74-75.) Sajnálatos, hogy a magyar és török néprajz kutatók szoros és mindkét fél részére gyümölcsöző kapcsolata a második világháborút követő évtizedekben elsorvadt.

Örvendetes azonban, hogy napjainkban egyre több kapcsolat látszik kialakulni a magyar és a török néprajz kutatói között, melyeket újabban megjelenő könyvek, tanulmányok is jeleznek. Ebben a kitekintésben az anatóliai mágikus praktikák hatalmas gyűjteményéből a témával foglalkozó török kutatók munkásságából válogatva, szeretném a néprajz ezen ágával foglalkozó hazaiak figyelmét Anatóliára /is/ terelni, érdeklődésüket felkelteni. A mágia, mint az események befolyásolásának „művészete” igen széles kört ölel föl, hiszen hatása kiterjed a népi vallásosságra, a népi gyógyászatra, különféle varázslásokra mint a termés- és termékenység varázslás stb.(MNL, mágia, mágikus eljárás). Kutatói gyakran, tekintettel a mágia hatására, pozitív (fehér), illetve negatív (fekete) felosztásban is tárgyalják. A mágikus eljárás rítusai, valamint a mágia céljára felhasznált tárgyak száma szinte végtelen A népi mágia török kutatói eleinte Fraser, J.G. alapján mindenáron rendszerezni akarták a mágiával kapcsolatos temérdek összegyűlt anyagot (pl. KARADENIZ, 1973.). Később az ősi anatóliai, úgymint a hettita, fríg,( AKSOY, 1976) majd a környező kultúrákban vélték megtalálni az eredetét. Az ilyen és az ehhez hasonló törekvések arra irányultak, hogy a Török Köztársaság népi kultúráját a nyugati világ által ismert és megbecsült ősi kultúrák folytatásaként fogadtassák el. A párhuzamok legjobb esetben is csak érdekesek, de nem meggyőzőek. Ismet Zeki Eyuboglu szerint a „sámán” szertartások körében teendő vizsgálódások vezethetnek majd eredményhez. (EYUBOGLU, 1987.28.), de a kutatás ezirányban még nem kielégítő. Eyuboglu 6 csoportba sorolja az anatóliai mágiákat: 1./Természeti csapások megszüntetése, vagy megelőzése-, 2. /Szülés és a gyermekek állapota,- 3. /Gonoszságtól, váratlan támadásoktól óvás- 4. /Titok, vagy a jövő megismerése- 5./ Az elrejtett kincs megtalálása- 6. /A betegségek megszüntetése – érdekében végezettekre (EYUBOGLU, 1987. 12.).

Sedat Veyis Örnek az emberi élet fordulópontjaival kapcsolatos népszokások leírása során ír a mágiáról, széles és nagy ívben vizsgálja a témát.(ÖRNEK, 1977) Kitér a babonás szokásokra, cselekedetekre, mondásokra és ha nem is az általunk megszokott módon utal az adatközlőkre, legalább a lejegyzés helyét meghatározza. A török kutatók publikációiban található szokatlan magatartás okát számunkra Ö. Bartha Júlia tette érthetővé (Ö.BARTHA, 1977. 79.) A rontástól óvó nazarlik és üzerlik A „szem” amulett Törökországban a legelterjedtebb. Egyértelműen szemet ábrázol, általában három koncentrikus kör, melyek közül a a szembogár sötét színű /fekete/, a szivárványhártya mindig kék, a a szemfehérje pedig világos /fehér/. A gyöngyként felfűzhető amulett anyaga üveg vagy műanyag, a síkban ábrázoltaké papír- vagy fatábla. Mindenütt kapható, a bazárokban, piacokon, szatócs-üzletekben, de nem csak árulják, hanem használják is, mivel a „szemmelverés” ellen megvédi nemcsak az embereket, hanem az állatokat, és a tárgyakat. Láttam autóbusz motorház tetejének belső felületén is. A török hiedelem szerint, főként kék szemű szőke emberek rendelkeznek ilyen ártó erővel. Ezért a kék szemet ábrázoló amulett a rontástól óvó „nazarlik”. (TAN, 1976. 94. idézi Acipayamli e tárgyban írt munkáját :DTCF. 20.) A szemmelverés – legáltalánosabban elterjedt neve „nazar” – gyilkos hatalom, hiszen a török közmondás is úgy tartja: „Tevét az üstbe, embert temetőbe /teszi/” (deveyi kazana, insani mezara). Az általános hiedelem szerint, minden élőlényt vagy élettelen tárgyat fenyegethet, mindenben kárt okozhat ez az ártó hatalom. A „nazar” leginkább a gyerekeket fenyegeti, ezért a veszély elhárítása céljából a szülők minden eszközt felhasználnak. Legtöbbször a „nazarlik” nevű amulettet alkalmazzák, de gyakran a mágia más eszközeit is bevetik. Ilyen szokás, hogy a gyereket piszokban járatják, szakadt, foltos ruhába öltöztetik. A gyermeket egy megbízható, erőslelkű (nefesi kuvvetli) hodzsához viszik, akitől amulettet kap, melyet viselnie kell. Más mágikus eljárás is ismeretes, melyet fizetett mágus nélkül, családi-baráti segítséggel is végre lehet hajtani. A másik elterjedt baj elhárító a házak belsejében gyakran fellelhető „üzerlik”. Ez eredetileg növényi részekből, magokból készült füzér (Ö. BARTHA, 1977. 45.). Manapság inkább műanyag gyöngyökből fűzik. A növényi anyagból készült ” üzerlik” egy-két fűszálából a tűzre vetnek, s a hiedelem szerint füstje távol tartja a szemmel verő „nazar”-t. (ÖRNEK, 1977. 167-170.) . A mágia és a mágus A török nyelvben a mágiának és a mágiát végrehajtó személyeknek /mágusoknak/ több elnevezése is van.

A „mágia” törökül: büyü, a régi török nyelvekből ismert szó. Alapjelentése: okos, bölcs, ebből származik a magyar: bű, szavunk is: „mely csak összetételekben (bűbáj) vagy képzett alakban (Bűvös, bűvöl) van feljegyezve. Vallásos tárgyú iratok tartották fenn, mint a népi babona megnyilvánulását”. (LIGETI, 1986. 271.) A régen használt „büyü” a mai török nyelvhasználatban a varázslást, a mágiát jelenti, a varázsló „mágus” elnevezése: cinci /fonetikusan: dzsindzsi/. A dzsindzsi fogalmát, jelentését a török etnográfusok nem határozzák meg, mert náluk közérthetősége nyilvánvaló. A „cinci” szótári értelme: „exorcist” (REDHOUSE, 1984.) Ennél azért jóval bővebb az értelme. Olyan személyt jelöl, aki képes mind a pozitív, mind a negatív mágia alkalmazására, kapcsolatba tud lépni az iszlám istenével és angyalaival, szentjeivel, de minden más földön kívüli hatalommal, legyen az jó vagy gonosz. Az iszlám – csakúgy mint a kereszténység – tiltja a mágia minden formáját. Anatóliát már a 12. század óta az iszlámhívő törökök uralták és napjainkban is tart a többségében török, de vallásukat tekintve mindenképpen iszlám hívek bevándorlása, ennek ellenére a mágia gyakorlása ma is mindennapos sőt a legtöbb esetben tudatos cselekedet. A mágusok többsége laikus „dzsindzsi”, ők végzik a legtöbb mágiát, a fekete/negatív és a Sátánnal, dzsinnekkel kapcsolatos mágia területén csak ők tevékenykednek. Van olyan mágia is, amit csak tapasztalt, vén férfi dzsindzsi végezhet el, ilyen például a „nő meglágyítása”. A fehér/pozitív mágia területen már a hodzsákkal, a Koránt memorizáló háfizokkal, a mekkai zarándok utat megjárt idős hadzsi-hodzsákkal, az iszlámon belül is létező tarikat-ok (felekezetek, szekták, rendek) vezetőivel, şeyh-ekkel, dedékkel, babákkal osztoznak. Van olyan mágia amit csak dzsindzsi , és van olyan amit csak hodzsa végezhet. Az „Okos legyen” (Bilgili olma) amulett készítését, az iskolába kerülő gyerek számára. csak a hodzsák vállalják.(EYUBOGLU, 1987. 273.) A mágus pacientúrája A mágiát a kulturális elmaradottság tartja életben. Bár a legnagyobb városok lakói közt is ismert és gyakorolt a mágia, mégis a kelet-anatóliai tartományokból gyűjtötték a legtöbb anyagot a török etnográfusok. Törökországban a 6 évnél idősebbek körében az írástudatlanok aránya: 22,5%, ez Isztanbul tartományban 11,7%, Van tartományban (Kelet-Anatólia) 22,5%.(T.E.A. 9.) Az egészségügyi ellátás is alacsonyabb szintű a keleti tartományokban, ez pedig a népi gyógyászattal szorosan összefüggő mágiához kényszeríti a testi- vagy lelki betegségben szenvedőket. Gyakori a délkeleti tartományokban a malária, a vérbaj, a sárgaság, a veszettség, a reumatikus fájdalmak, és kisebb testi hibák gyógyítására alkalmazzák..(Diyarbakir, Urfa, Kilis)

Leginkább „szent” emberek mauzóleumaiban (türbe, kümbet) vagy azok mellett gyógyítanak. Urfában például a Hakim Dede türbe ismert gyógyító hely.(KARADENIZ, 1973. 26.) A páciensek gyakran nem önszántukból keresik fel a dzsindzsit, hanem barátaik, vagy hozzátartozóik kényszerítik rá. A városi civilizálódás sem tudja gyökeresen kiirtani a vidéki hagyományokat, mert egyre többen hagyják el a szülőföldjüket és keresnek a városokban megélhetést. A helyben születettek aránya a városlakók létszámából: Isztanbulban 38%, Ankarában 59%, Izmirben 57%.(T.E.A.. 1991. 8.) Ebből következik, hogy ” Isztanbul különböző városrészeiben ma is gyakorolják a mágiát. Az első látásra a valláshoz erősen kötődő asszonyok is ragaszkodnak a mágiához. Úgy látjuk, Şişli, Nişantaşi, Maçka,…Beyoglu városnegyedek lakói tartják fontosnak a mágiát” (EYÜBOGLU, 1987. 46.) Isztanbulban az Eyüp Sultán, a Fátih, a Kocamustafapaşa, az Etyemez városnegyedekben, a nép által kedvelt vallási objektumok mellett, az asszonyok keresik a mágiával foglalkozókat. Gyakran vissza is élnek a hiszékenységgel. I.Z. Eyuboglu egy büyükderei esetet ír le, melyben egy magát hodzsának valló, Pamuk Hafiznak nevező személy a Nakşbend tekkéjénél (szélsőséges vallási csoport gyülekezési helye) szerezte be pacienseit, akiknek figyelmét kihívóan festett hajával és szemöldökével, szakállával vonta magára. (EYUBOGLU, 1987. 405.) A mágia során leggyakrabban használt tárgyak, anyagok, eszközök A dzsindzsi és a hodzsa is sokféle eszközt tárgyat használ a mágikus szertartás során. Különféle növényeket, sárgára festett tojást, kutya koponyát, varrótűt, mézet, nemezt, sót, spermát, az amulett elkészítéséhez vásznat, viaszozott vásznat, papírt, méhviaszt, cérnát, zsinórt is használnak.(EYUBOGLU, 1987.) Hideg- langyos- meleg vizet, de olyan lila színűt is, melyet úgy nyernek, hogy az amulett készítéséhez használt papírlapot áztatják, sokszor pépesítik a vízben és az íráshoz előzőleg használt tinta festi meg a vizet.. Különleges előírás van arra is, hogyan lehet a kutya koponyáját és szemfogát alkalmassá tenni a mágiára. A kutya az anatóliai közhiedelemben „tisztátalan” állat, ezért a fiatal kutyát fára akasztják, ahol a dögevő madarak letisztogatják a csontjait, és a fa alól szedi össze a dzsindzsi.(EYUBOGLU, 1987. 104.). Az emberek és állatok gyógyításának egyik fontos eszköze a „tas”, azaz „şifa tasi” vagy „tihtap tasi”. Jellegzetes alakú vörösréz tálka, melyet különféle jelek, szövegek, növényi és geometrikus vésetek díszítenek. Sajátossága az alja közepén kiképzett bemélyedés, melynek praktikus célja nyilvánvalóan a könnyebb fogás biztosítása, füle ugyanis nincs. Mérete általában, magasság: 4-5 cm. átmérő: 14-20 cm. Nem pusztán az egyszerű népi gyógyászat eszköze, mert használatát szigorú szabályok írják elő.

Például ha a „tas”-szal vizet merítenek, olyan forrás, patak vize a legalkalmasabb, mely az ima irányába folyik, és napfelkelte előtt kell megtölteni, úgy, hogy közben nem szabad kutyát látni. Az így vett vizet viszont nem szabad olyan helyre kiönteni ahol emberek járnak.(AKSOY, 1976. 38.) A tálkák feliratai, díszítésük szimbolikája, a gyógyítások során alkalmazott mágikus cselekvések már nem lehet ennek a rövid kitekintésnek a tárgya. A török amulett azaz a „muszka” A „muszka”, a török értelmező szótár szerint: „1. olyan papír, amelyet a betegségek, vagy más bajok elhárítása céljából, az ebben hívők a testükön viselnek, vagy vízben feloldva megisszák, esetleg elégetve füstölnek vele. 2. E papíroknak legtöbbjéből készült összehajtogatott háromszög alakú tárgy. „(T.S. 1969. 539.) A szótárban a meghatározás visszafogottsága is jelzi, hogy a téma nem nagyon publikus Törökországban. Jóval többet árul el a muszkáról a török-angol szótár: „1. írott igéző amulett. 2. háromszögletű amulett formájú dolog. 3. íjászat az íj markolat bőrrel bevont amulett formájú része”. (REDHOUSE, 1979.) A muszkát amulett néven határozza meg, tehát utal a mágiával való kapcsolatára, sőt az is kiderül, hogy olyan régi a kifejezés mint az íjászat. Nincs tudomásom bőrre, bélre írt szövegekről, a török kutatók sem említenek más anyagot, mint fehér, és ritkán színes papírt.. A muszka azonban nem csak az a papírlap, melyre a mágikus szöveget, betűket, jeleket, ábrákat írnak és rajzolnak, hanem maga az amulett, melynek a lényege a belsejében található papírlap.. A legtöbb ilyen papír nem is háromszög alakú, csak összehajtva, beburkolva kapja meg ezt a végleges háromszög formát. Majdnem minden muszkát másképpen „csomagolnak”. A leggyakrabban méhviaszozott vászonba tekerik, hogy ne nedvesedjen át, akár a viselője testétől, akár a légköri párától. Legtöbbször meg is találjuk a leírásokban a figyelmeztetést, hogy a muszkát óvni kell a nedvességtől, mert különben elvesztheti a kívánt hatást. A „szigetelő” réteget gyakran követi egy második, ugyancsak textil borítás. Egyes esetekben színezik, vagy a meghatározott célnak megfelelő színű textileket használnak. Gyakori a zöld (az iszlám színe) és a sárga. A sárga a nép körében „megvetett” szín. Közmondás is szól róla: „Ne végy sárgát, ne fogj sárgát…” (Alma sari, tutma sari…).

A szín kiválasztásából arra következtetek, hogy a kedvelt színek, mint a zöld, a pozitív, míg az ellenszenvesek így a sárga is, a negatív mágia színe. Következtetésemnek csak látszólag mond ellent, hogy a sárgaság gyógyítása során felhasznált anyagok sárgák, és a gyógyulás során a beteg semmihez nem nyúlhat, nem ehet, még gyümölcsöt se, ami sárga színű.(EYUBOGLU, 1987. 62.) A muszkát vagy varrással, éspedig gyakran meghatározott számú öltéssel, néha kötözéssel, összecsomózva, de a kötöző anyagát, színét is megválasztva, vagy egyszerűen méhviasszal tapasztva, csomagolják. A muszka a pozitív (fehér), és a negatív (fekete) mágia eszköze is lehet. A testen hordva amulett óvja a viselőjét, de számos olyan muszka is készül, melyet nem viselnek, hanem a dzsindzsi utasítása szerint el kell rejteni, például a ház-, az otthon óvását, valamint a termés növelésére, megőrzésére készített amulettet is. A muszkákra írt szövegeket minden esetben arab betűkkel írják annak ellenére, hogy a nép az Oszmán-korban írástudatlan volt, ma pedig a felsőoktatásban részesültek sem tudják az arab-oszmán írást olvasni, hacsak nem vallási iskolában (koran hatip okulu) a Korán szövegét, vagy a felsőoktatás intézményeiben, tudományos céllal meg nem tanulták. A muszkák arab írása egyértelműen a „mágikus szöveg” a paciensek számára. A Koránból vett idézetek közül a legtöbb a török kiejtés szerinti: „beszmele”, mely az „Allahnak az irgalmasnak és könyörületesnek a nevében” arab nyelvű rövidítésének magashangú változata, a keresztény: „In nomine Dei” megfelelője. Néhány esetben más rövid idézetet (ájet-et) is írnak a muszkára. Ugyanúgy óvnak a bajtól mint a magyar nyelvterületről Jung Károly által ismertetett kézírásos őrszerek, melyek mind a törököknél, mind a magyaroknál muszkába illetve őrszerbe csomagolva óvják viselőiket.(JUNG, 1994. 7-34.) Önként vetődik fel a kérdés, milyen összefüggés lehet az egykori Oszmán birodalmi területen talált őrszerek és az iszlám amulettek között. Jung Károly, Őrszerek könyvében „szent levelek” más néven „égi levelek” is szerepelnek, sőt ezekben az írásokban „szent betűk” is előfordulnak, melyeket „mágikus szöveg”-nek illetve „mágikus jel”-nek tart.(JUNG, 1994. 32.) Az iszlám a Koránt az „égből alászállottnak” tartja, igen sok kriptogramm, „rejtélyes betű” van benne. A Balkán a bektási dervisek mozgalmának európai központja lett, nagyjából ugyanazon a területen ahol korábban a keresztes hadak vonultak a „flagellánsokkal” és ahol igen sok keresztény eretnek mozgalom vert gyökeret, gondot okozva Rómának és néha egyes magyar királyoknak is. A „rejtélyes betűk” a Koránban 29 szúra előtt találhatók. A megfejtésükre tett sok kísérlet sem tisztázta megnyugtatóan a jelentésüket. (SIMON, R. 1987. 487-492.) A muszkákon gyakran szereplő „nun „, ha egyáltalán van köze a Koránhoz, esetleg a „nur” ( a fény), az „ar-rahman” (A könyörületes), a „násir” (győztes, vagy segítő) fogalmakat jelölné. Sajnos a „megfejtések” eléggé nem igazoltak. A „mim” betűre van elfogadható iszlám hagyomány: „A próféta társainak a jelszava az árokháborúban és a Banu Qurayza ellen a következő volt: „há’ mím.” Nem segít rajtuk senki.” A jelszónak a csatában használt ráolvasó-mágikus funkciója viszont egyértelműen bizonyítja, hogy a próféta kortársai hogyan értették a betűket. (SIMON, R. 1987. 492.) A muszkák „rejtélyes betűit” ez idáig behatóan nem kutatták.

A muszkákon is sokszor feltűnik a „hu” szó és „Ali” neve. Ez arra enged következtetni, hogy síita, illetve bektasi, vagy álevi közösségekben terjedt el inkább a mágia, mint a lakosság nagyobb részét kitevő szunnita, állam által is jobban támogatott „bevett” vallás hívei körében. A bektási, alevi kis közösségekben folytatott vallási gyakorlatokban résztvevő tagok kialakították nemcsak a maguk „titkos” nyelvét (argó), hanem körükben a számoknak is külön sajátos jelentésük van. Ezért gondolom, hogy egyes mágikus jel értelmezéséhez talán kulcs lehet a bektasi számmisztika alkalmazása. Ízelítőül, egy pár török bektási példa a számok „titkos” jelentéseire: l=Allah, 2=minden ami nem isten, 3=Allah, Mohamed, Ali, 4= elemek: föld, víz, tűz, levegő, 5=a kéz 5 ujja, Muhammed, Ali, Fatima, Hasszán, Husszein, az egész tenyér felmutatva, az arab írással írt Allah szóképe. 6= u.a mint az 5. csak „teljes” mert kiegészül Allahhal. 7=a szivárvány színeinek, az emberi fej nyílásainak, A Fatiha szúra verseinek, a hét napjainak száma, 8=A menny kapuinak és neveinek száma, Ide tartozik egy bonyolult, a Korán betűin alapuló misztikus számolás is: A Korán első betűje: B, az utolsó pedig: S. A betűkkel jelölt arab számok közt ez: 62. (6+2=8), ha pedig a két betűből szavat képzünk, BS, akkor ez a magánhangzókat nem jelölő arab írás szerint: beş. ez pedig törökül az 5-ös szám neve, de arab jelentése: elég, elégséges.(NOYAN, 1987. 376-377.) A betű-, számmisztika megfejtése nehézkes, a kutatókat a megbízható források hiánya ingoványos talajra viszi, a vélt megoldások nem eléggé bizonyíthatók és nem meggyőzőek. Népi vallásosság elemei a mágiában A mágus, legyen akár hodzsa akár dzsindzsi szeret olyan arab kifejezéseket használni, amelyek helyes értelmét az egyszerű nép nem ismeri, a paciensek számára „varázsigék”, melyek egyben a mágus magasabb, felsőbbrendű tudását is igazolják. Az iszlám Allahnak 99 nevét tartja számon, ezek közül a nevek közül a dzsindzsi tud olyat választani, amelyik neki legjobban megfelel. A mágikus szertartás folyamán végzett imádságok (namaz) nem illenek a hivatalos vallás rítusába, ugyanis nem igazodnak a szigorúan a nap járása alapján megállapított imaidőkhöz. Az iszlám rítus szerint az ima idejét a „müezzin” az „ezan” olvasásával (éneklésével) jelzi és az imahelyeken elhelyezett órák alapján pedig a hodzsa ellenőrzi. A dzsindzsik és pacienseik „abdest ” (rituális mosakodás) nélkül mondják, sőt írják, de több esetben meg is semmisítik (vízben feloldják, pépesítik stb.) a papírra irt Korán idézeteket. Mindkettő, de különösen az utóbbi nagy bűn az iszlám hit szerint. Sok olyan mondás, kifejezés hangzik el a mágikus gyakorlat során, melyek csak az egykori bektasi dervisek rendjében gyakorolt és a köznép között a 14. századtól kezdve elterjedt, a síita vallási irányzathoz közelálló szinkretikus felekezet (tarikat) frazeológiájából értelmezhető. Gyógyítás Erzurum környékén a „negyven bajra orvosság” néven elterjedt mágiáról azt tartja a népi hagyomány, hogy a nagyon elmélyült tudással rendelkező dzsindzsi készítette muszka mindenféle bajtól, szomorúságtól, bánattól, fájdalomtól megóv. A mágia eredetét és elnevezését egyaránt magyarázó elbeszélés szerint, első készítői – akik még írni is tudtak! – egykor az iszlám országaiban mindössze negyvenen voltak, de nem voltak helyhez kötöttek.

Egy nap, egy országban, akár mindegyiket meg lehetett látni. Ahol nagy baj, pusztulás ütött be, ha volt azon a helyen az Isten „kedves szolgáinak egyike”, akkor annak közreműködésével az „Isten dzsindzsijei” közül odaröpült az, akit a „szolga” kívánt. A muszkát helyben elkészítő „szolga” valójában más erejét alkalmazza, ezt pedig szigorú vallásossággal kell kiérdemelnie. Az amulett megírására érett „kedves szolga” (török: sevgili kul) rituális mosakodás (tör: abdest) nélkül nem megy sehová, elmormolja a „beszmelét” ( Allahnak az irgalmasnak, a könyörületesnek a nevében…) ha valami munkába fog. Az 1. ábrán a Muslim-i Erzurumí Efendi által készített muszka, Ismet Zeki Eyuboglu gyűjteményében van és Isztanbulban szerezte meg. 1. ábra Az összes írásje l és a betűkkel jelölt számok oszmán-török kurzív írással szerepelnek az amuletten. A keretet nem számítva, balról kezdve felülről lefelé húzódó 3 keskeny téglalap közül az első hét, a második öt, a harmadik kilenc részre van osztva. Az elsőben, arab írással hétszer Allah, utolsónak pedig „hu” van írva. A második oszlop (5 mező) első mezőjében 7 arab 5-ös, másodikban 5 arab „vav” betű, a harmadikban: 66, 8, 44, 98, áll. A negyedikben két 32-es, egy 93-as, egy 22-es, egy megfordítva írt 44-es, egy 5-ös található. Az utolsó mezőben magában a 0 jele. A harmadik oszlop első mezőjében: 77, 88, 22, 101, a másodikban három pont, két „vav” betű, a harmadikban: két 99, egy 22, a negyedikben: egymás alatt hatszor 77, az ötödik és hatodik átlósan megosztott mezőben: egy-egy pont, a hetedikben és nyolcadikban egy-egy csillag, az utolsóban pedig, egy „mím” betű, majd fölülről lefelé négy 4-es és egy 5-ös van. Baloldalt részben körökbe írt összefűzött „mím” -ek keretezik, melyek mellett hat „Allah” és egy koncentrikus köröknek is felfogható, de arab írás szerint két egymásba írt „he” zárja alul. A már ismertetett három oszloptól jobbra legfelül található négyszög mezőiben, felülről lefelé haladva, 88,77, két pont között, alatta ismét pont, 1180, majd a négyszögnek is felfogható nagyobb mezőben: egy „nun”, két „sin”, egy „bismillah” (Allah nevében), majd egy kis négyzetben pont, vagy „he” a négyzet csúcsainál kívül ismét négy pont van. A mező három sarkában ívek, melyek közül egyben 4, kettőben pedig 1-1 pont van elhelyezve. A fenti négyzet alatti háromszögben „Yá cebbar, Allah, yá settár, Allah”, 22-es szám és három „vav” betű van. A másik mellette levő háromszögben: tizenkét 8-as, nyolc 7-es, négy négyzet és egy négyszög, a háromszögön kívül, fölülről lefelé négy 4-es, két 40-es, egy 786-os, egy 223-as, egy 884-es szám látszik. Legalul a keretben baloldalt három „nun”, jobboldalt két egymásba írt „he”. A keret „mim”-láncolat. A többi jel eddig megfejthetetlennek bizonyult. A muszkát papírra, lila tintával írták, kalligráfiának egyáltalán nem minősíthető külalakkal. A papírlapocska hét réteg beviaszozott vászonba (muwamba) és ugyancsak hét réteg rózsaszínű selyembe, az egész pedig egy finom vékony bőrbe van pólyázva. Az amuletten nincs varrás, hanem méhviasszal van összetapasztva.(EYUBUGLU, 1987.58-60.) Rontás Az egyik leggyakoribb „rontás” amikor házastársakat, kedveseket vagy szeretőket akarnak elválasztani, elhidegíteni egymástól. A gonosz szándék oka lehet szülői-, de szerelmi féltékenység is. A nép körében ennek az amulettnek „tilsim” a neve, mely magyarul: varázserő, talizmán jelentésű, formája megegyezik a muszkáéval. (2. ábra) Legfelül „Allah Yá Hu” felirat két oldalán látható „mim” betűket később írták hozzá. A kompozíció megfejtésére Eyuboglu nem vállalkozott, a kívánt gonosz cél elérése érdekében kötelező rítust közli. 2.ábra Amint az amulett elkészült, összetekerik és éjszaka titokban arra az útra helyezik el, ahol várhatóan azok fognak elha ladni, akiket szét akarnak választani egymástól.

A néphit úgy tartja, ha az egymástól elválasztandók néhányszor elhaladnak a „tílsím” mellett, elhagyják egymást. Ezt a mágiát és a vele kapcsolatos talizmánkészítést a hodzsák és hadszik nem gyakorolják. A 3. ábrán egy úgyszintén a „fekete mágia” körébe tartozó muszka látható. Akkor használatos, ha a szétválasztandók nem házastársak, mint például két közeli barát, szerető. Ezt a rajzot is kizárólag „dzsindzsik” készítik, vallásos emberek nem. A török etnográfus szerint, a képen három kígyó, melyeknek szájából vörös lángcsóva jön ki és egy sárkány látható. A további eljárás ugyanaz mint az előbbi esetében. (EYUBOGLU, 1987.180.) 3.ábra Rontás elhárítás A nép körében széltében-hosszában elterjedt hiedelem szerint, gyakran a „Sátán” (törökül: Şeytan) rontja meg az emberi kapcsolatokat. A jegyesek, az egymásnak elígérkezett fiatalok közé áll, úgy hogy egy kedves jóravaló asszony alakjába bújik. Előbb elnyeri a szétválasztandók bizalmát, bensőséges kapcsolatot létesít velük. Mindennek megkönnyítése céljából mosolygós, mézes szavú, csinos asszony alakját kell felvennie, senki sem gondolná róla, hogy gonoszságot művel. A fiatalok számára ellenszenves vagy idegen asszony képét a Sátán nem veszi fel. Az elhidegülést okozó asszony nem akarja, hogy a fiatalok felkeressék a dzsindzsit, lebeszélné őket és nem is akar részt venni semmiképpen sem a mágiában. A dzsindzsi részletesen kifaggatja a hozzá forduló fiatalokat, majd felismeri az előbbi jellegzetességek alapján azt a személyt, aki a rontással gyanúsítható. A dzsindzsi a szobája közepére állítja a nála megjelent fiatalt, kört húz köré, melyet negyvenszer körüljár. Minden körbejárásnál egy Korán idézetet mond és a földre fúj. Három „namazt” (iszlám ima, szigorú rituális formában) végez, ismét hét vallásos szöveget idéz és négy oldalra fúj, ezután kötetlen imát mond, hogy a Sátán távozzon el a fiataloktól. Mindezeket még három napon át megismétli. A negyedik napon a dszindzsi egy fél pohár „igézett” vizet itat a nála megjelent fiatallal, miközben hétszer mondatja vele „Allah nevében” (Bismillahi), a pohár víz másik felét pedig a jelen nem levő másik fiatal kapujába kell önteni, titokban az esti utolsó imára hívás után (yatsí ezan). A dzsindzsi az ifjúval 40 „subhanallah”-ot, utána 3 „Kulhuvallah”-ot mondat, megbánást követel, mindezeket három napon keresztül megismétlik. A hetedik napon a dzsindzsi a fiatal pár nevét mondja és az ég felé fúj. Ezek után fog bele a muszka elkészítésébe. Az amulettet oda kell elhelyezni amerre a fiatalok korábban jártak, találkoztak, beszélgettek, de vigyázni kell arra át ne nedvesedjék. A sikeres mágiának nem feltétele, hogy alatta, vagy fölötte haladjanak el a fiatalok, csak az, hogy hét alkalommal a közelében tartózkodjanak. Az is kiderül, kinek az alakjában rejtőzött el a Sátán, de nem szabad elárulni, azt is titokban kell tartani, hogy a fiatalok dzsindzsihez fordultak segítségért és az muszkát készített számukra. (EYUBOGLU, 1987.219-221.)

Titok kitudása Ha egy leányt, asszonyt, vagy fiatalembert titokban ismeretlen elkövető megerőszakol, meg vannak arról győződve, hogy mágiával a tettes kiléte felderíthető. Csak akkor van értelme a dzsindzsihez fordulni, ha valóban ismeretlen a sértett számára az elkövető. Ha mégis gyanakszik valakire a sértett, akkor is – a hiedelem szerint – a gyanúsított nevét nem szabad elárulni, mert ha ezt teszi, a „büyü”-nek nem lesz hatása. A meggyalázott titokban részletesen ismerteti a dzsindzsinek az esetet és leírja az elkövető ismertetőjeleit, kinézetét A dzsindzsi ismerősei körében tudakozódik, ismernek-e valakit aki a személyleírásnak megfelel. Amennyiben találtak ilyen személyt, a dzsindzsi megkezdi a mágiát. A sértett, az esemény helyéről hét kis követ, vagy hét „fél marok” földet visz a dzsindzsinek. Ha egyik sem volna a tett helyszínén, akkor az ahhoz legközelebbi helyről visz földet. Mindez a legnagyobb titokban megy végbe. A dzsindzsi a neki átadott hét követ, mindegyiknek hét különböző nevet adva, külön-külön, helyezi el. A nevek kezdőbetűit egy papírra írja. Ha a fenntieket már megcselekedték, a sértettel hét reggel, hajnalban még az első imára hívás előtt, hét korty „igézett” méz-sörbetet itat a dzsindzsi. Ha mindezek már megtörténtek, kerül sor a „muszka” megírására (5..ábra.) 5. ábra A muszkát négyszögletes papírra írják, betűkből és számokból áll, de egy pár primitív grafika is fellelhető benne. A számok: 8, 7, 3, 2, 1, arab megfelelői. A betűk között jó néhány kiolvashatatlan, a többit is csak a dzsindzsi tudhatta elolvasni. A kiolvasható betűk: 12 „vav”, 6 „mim”, 2 „elif”, 2 „dzsim”. Szent szólások és szavak is találhatók a „muszkán” : „Az egek uralkodóinak mondta.” arabul, „resul” azaz: küldött ( mint ahogyan Mohamed is Allah küldötte), kétszer „Allah”, egyszer „Muhammed”, tizenkét pont, tizenegy 7-es, nyolc 8-as, nyolc 2-es, egy „Ali”, egy másik „Muhammed Hu”, ezenkívül háromszögek és egy szív. Az egész folyamat nagy titkolódzással folyik, és eredményességében nem kételkednek. A hagyomány szerint az ilyen muszka egykor nem csak a mohamedánoknak segített, hanem minden más vallás híveinek is. A muszkát a „Gülşenî tarikati” néven ismert mohamedán vallási „szekta” vezetői, igen magas ellenszolgáltatásért készítették, a szektatagok pedig terjesztették. Isztanbul Merkezefendi kerületében egy régi türbe környékén terjedt el. Korábban több vallási szektavezető foglalkozott muszka-készítéssel, később azonban a „mevlevi dervisrend” és más şeyh vezette közösségek már bűnnek tartották és tiltották.(EYUBOGLU, 1987.192-194.) Termékenységvarázslás Amennyiben egy férfi a „şeriat” előírásainak – mely szabályokban az iszlám meghatározza a házasságra alkalmasság feltételeit – minden tekintetben megfelel és aszerint él házaséletet, mégis előfordulhat hogy nem rendelkezik felesége megtermékenyítéséhez elegendő „maggal”. Ezt a bajt gonosz dzsin okozza, mégpedig akár a férjet, akár a feleséget korábban szerető, kívánó, bosszút állni akaró személy parancsára. Hiába szereti és ragaszkodik egész szívéből szeretve a férj a feleségéhez, a szeretkezések után, elegendő sperma híján, nem fogan az asszony. A férj senkinek nem szól, titokban megy a dzsindzsihez, akinek házassága előtti egész életét feltárja, felsorolja a korábban ismert lányok, asszonyok nevét.

A dzsindzsi ezeknek ismeretében vizsgálja a férfi jövőjét, „olvassa a csillagokat, a csillagképeket (zodiákus: burc) és a homlokára írtakat” Ezután egy tálat hoz be és egy kancsót (ibrik) és mindkettőre ráfúj. Összegyűjti a tálba az „abdest” (iszlám előírás szerint végzett rituális mosakodás) során használt vizet, beledob egy kávéskanálnyi sót, a vizet kavargatja, hogy a só feloldódjon, miközben 99 „euzusettar”-t mond. Egy kis várakozás után, olvassa háromszor az „Elham”, egyszer a „Nas” Korán szúrákat. A vizet a tálból hét kupába önti, a férfinak adja, akinek hét éjszaka a „namaz” után kell sorban a kupákból, elhagyatott helyre kiöntenie. Amikor a férj kiönti vallásos igéket mond, jobbra, majd balra fúj. E hét nap alatt is el kell járni a férjnek a dzsindzsihez, aki minden jövetelekor egy pohár sörbetet itat és egy kanál „igézett” mézet etet meg vele. A nyolcadik nap hajnalán, a dszindzsi a férjet a tűzhely mellé ülteti, deréktől felfelé levetkőzteti, a vállára arabul, és arab írással írja: „Mi adtunk nektek a férfiúság erejét, ej Istenem, ej Istenem, ej Istenem, ej akit mi szeretünk.”. Az írás marad a férfi vállán egy ideig, miközben a dzsindzsi hét „keramet namaz”-t imádkozik, de nem fejezi be a rítus szerint előírt „selam”-mal (üdvözlettel), hanem helyette a földre köp. Ha befejezte az imát, elkészíti a muszkát. Sárga papírlap közepére elég nagy kört, belé két négyszöget rajzol. A négyszögek belsejébe egy-egy „mim”, kívül, csúcsaihoz egy-egy „elif” arab betűt ír. A négyszögek közepébe egy-egy nagy pontot, melyeket három-három „nun” körít, a maradék üres helyekre hét „sin”, hét „ha” kilenc „ri” harminchárom „zi”, negyven „ya”, huszonnyolc „vav”, egy Allah és egy „hu” kerül. A papírt háromba hajtva beteszi egy kis fadobozba, tetejét viasszal lezárja, a férjnek kell észrevétlenül valahová elrejteni, olyan helyre hogy ne nedvesedjen át. Ha mindez megtörtént, a férj hét éjszaka nem a felesége mellé fekszik, hanem külön magában. Hét napon keresztül reggelente három, esténként négy evőkanál „igézett” mézet fogyaszt. Ezek után fekszik a felesége mellé, de előtte hét „Bismilláh” (Isten nevében), három „Yá káví” elmondása kötelező, majd titokban a felesége felé kell fújnia. Asszonya nemsokára terhes lesz. A dzsindzsik biztos hatásúnak tartják ezt az eljárást, a nép körében is nagyon elterjedt, de úgy vélik, csak „nagyon nagy dzsindzsi” (çok büyük cinci) sikeres. Süss fel nap, fényes nap… Ha nincs elég napsütés, ködös, esős az időjárás akkor nem érik a gabona, a gyümölcs. Az aggódó emberek a dzsindzsihez fordulnak segítségért, aki muszkát készít, melyet a szabadban, a szántóföldön, mezőn egy magas fára kell felakasztani. Ha nincs, vagy nem megfelelő a fa, akkor a legkiemelkedőbb dombon egy kő alá helyezik az amulettet. A dzsindzsi faszénnel szabálytalan kört rajzol, mely a napfényt igénylő területet jelenti, ezt hétszer körüljárja, s közben a Korán „Şems” szúráját olvassa és négy oldal felé fúj. Negyven „namaz”-t (iszlám rituális ima) mond, majd szabadon, kötetlenül imádkozik. három nap múlva készíti a muszkát, melynek papírjára a „şems” szúrát írja, egy réteg viaszos vászonba, az egészet méhviaszba mártja, és átadja kérelmezőknek. A „Nap kinyitása” (Güneş actirma) csoportosan végzett mágikus szertartás, melyet a Fekete tenger keleti partvidékén (Of, Sürmene, Maçka) a derült időjárás érdekében manapság is gyakorolnak. Éjszakánként összegyűlnek a parasztok és térdhegedű (kemençe) dob,(davul) és töröksíp (zurna) hangjai mellett táncolnak, valamint a fiatal fiúk és lányok egy üres házban összegyülekeznek, zeneszó mellett a házakból olajt, tejszínt, sajtot, tojást, kenyeret, lisztet kéregetnek. Az összegyűjtött alapanyagokból ételeket készítenek s közösen fogyasztják el. A szertartás neve: „kuçguruca” (fonetikusan: kucsgurudzsa). I.Z. Eyuboglu írja le, és antik görög eredetűnek tartja. (EYUBOGLU, 1987. 311-312.)

Bartók Béla 4 esőkérő népdalt gyűjtött Törökországban (49a. 31, b. 4, c. 3. és a d. 10 soros). Bartók könyvében sajnos nem tér ki az „eső-igéző”, természetet befolyásolni kívánó mágikus eljárásokra.(BARTÓK, 1976. 215. 49a, b, c, d.) A számomra legkedvesebbet törökből fordítottam. (Sajnos a nyers fordítás nem adja vissza az eredeti primitív báját.) Esőcském, esőt adj, Kis juhom, töltsd meg magad, Hozz kenyeret, együk meg, Paszományt hozz, öltsük fel. Allah, Allah, hadd mondjuk. Fáztam, fáztam, hideg lettem, Kis gömbölyű sajt lettem, Kezemből sajtomat kivették, Engem útra vetettek. Az úton egy gombolyagot találtam, A gombolyagot középső feleségemnek adtam, Feleségem nekem darát adott, A darát a madaraknak adtam, Madarak nekem szárnyakat adtak, Szárnyra keltem, égbe szálltam, Az ég nekem esőt adott, Az esőt én földnek adtam, Föld nekem füvet adott, Füvet báránynak adtam, Bárányt az uraknak adtam, Urak nekem lovat adtak, Felpattantam rá, Karasu-hoz mentem, Karasu-ban vér folyik. Két csalogány néz reám, Hozzátok véretek, hadd igyunk, Aksarajba hadd menjünk. Aksarajnak a zárja, Ki érkezett éjszaka? Néném fia Muszácska, Karja, törzse, kicsi, csi, csi.!
Adorján Imre

Ibrahim Müteferrika Magyarországon

Ibrahim_Müteferrika 300Életének korai szakaszáról azonban vajmi keveset tudunk. Voltaképpen azt sem sikerült még tisztázni, hogyan került Törökországba. A legelterjedtebb életrajzi változat szerint a kálvinista protestáns papnak készülő ifjú 1693—1694 körül, tizennyolc éves korában, utazás közben egy portyázó török csapat fogságába esett, majd miután nem volt senki, aki váltságdíjat fizessen érte, az isztambuli rabszolgapiacon eladták. A tehetséges ifjú gyorsan megtanult törökül, majd arabul és perzsául, megismerkedett az iszlám alapelveivel, hamarosan muszlimmá lett, így visszanyerte szabadságát. Ez a változat makacsul tartja magát az Ibrahim Müteferrikával foglalkozó szakirodalomban (a szerzők többnyire egymásra hivatkoznak), mindezideig azonban semmilyen dokumentum nem került elő, amely ezt alátámasztaná.

A legautentikusabb életrajzi forrásnak De Saussure naplójának2 egy fejezete tűnik, hiszen ő Rákóczi udvarában személyesen is kellett, hogy ismerje, adatai azonban nem mindig megbízhatók. Még azt sem tartotta fontosnak feljegyezni, hogy mi volt az eredeti neve, holott ez nagy mértékben megkönnyítené a kutatást a magyarországi és erdélyi levéltárakban, halála évét is 1738-ra teszi (1745 helyett), és azt írja, hogy ezt követően a nyomda beszüntette tevékenységét, holott utána még évekig működött. Az utóbbi időben egy másik, megfontolásra érdemes feltevés is napvilágot látott. Niyazi Berkes egy tanulmányában3 megkérdőjelezi az általánosan elfogadott életrajz számos elemét. A fent említett Riszále-i iszlámije elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy Ibrahim Müteferrika nem kálvinista protestáns vallású volt, hanem az Erdélyben akkoriban eléggé elterjedt unitárius hitet követte. Az unitáriusok fokozódó üldözése, majd kolozsvári templomuk és iskolájuk 1689-ben bekövetkezett bezárása után több hitsorsosával együtt önként emigrált Törökországba. Berkes szerint ekkor húsz éves lehetett, tehát születése idejét is valamivel korábbra, 1670-re vagy 1671-re kell tennünk. Mindenesetre tény, hogy az unitáriusok közül sokan menekültek Törökországba, s Isztambulban elég népes magyar kolóniát alkottak. Létezik azonban a magyar hagyományban egy harmadik változat is, amely sajátos keveréke a legendáknak és a történelmi tényeknek. E szerint Ibrahim Müteferrika nem kálvinista, nem is unitárius vallású volt, hanem az úgynevezett „szombatos” szekta tagja lett volna. Ez a szekta — nevét onnan kapta, hogy a keresztényeknél szokásos vasárnap helyett, a zsidókhoz hasonlóan szombaton ülték a heti ünnepet — hitelveiben oly mértékben eltávolodott a bevett keresztény felekezetektől, hogy már nem is tekintették annak, inkább a zsidó vallás és a kereszténység közötti sajátos átmenetnek, sőt a közvélekedésben sokan egyenesen zsidóknak tekintették a szombatosokat. Ez talán magyarázatot ad arra, hogy Joseph von Dierling, a bécsi udvar isztambuli rezidense, aki személyes kapcsolatban állt Ibrahim Müteferrikával, jelentéseiben többször is zsidó vallásúként emlegeti.

Wilhelm Heinz ezek alapján kétségtelennek tartja a zsidó felekezethez való tartozását.4 Ezzel a véleményével azonban egyedül áll a szakirodalomban. Az 1630-as évek vége felé a szombatosok helyzete immár tarthatatlanná vált Erdélyben. Vezetőjüket, Péchy Simont kétszázötven társával együtt perbe fogták, fej- és jószágvesztésre ítélték, majd az ítéletet börtönbüntetésre változtatták. Péchy később visszatért a kereszténységre, további sorsa ismeretlen, halála idejét sem tudjuk. Az a tény, hogy hívei közül sokan emigráltak Törökországba, illetve, hogy ő maga korábban többször is járt Isztambulban, és sok más nyelv mellett törökül is jól tudott, képezte az alapját annak a legendának, miszerint az első török nyomda megalapítója az isztambuli száműzetésben élő Péchy Simon volt, aki áttért az iszlámra és felvette az Ibrahim nevet.5 E nézet vallóinak nem tűnt fel az az ellentmondás, hogy Péchy feltételezett emigrálása (1638 után) és a nyomda tevékenységének kezdete (1729) között csaknem száz év az időkülönbség. A legenda mindenesetre szívósan tartotta magát a szombatos szekta Erdélyben fennmaradt maroknyi közösségében, s a 19. században eléggé ismeretes lehetett, mert még egy budapesti lapban is terjedelmes cikket olvashatunk róla, mégpedig Erődi Béla tollából, aki egyéb munkái mellett a török és perzsa irodalom fordítójaként és egy török nyelvtan szerzőjeként vált ismertté. Kuriozitása miatt érdemes a cikkből bővebben idéznünk:6 „Magyarországban a szombatos felekezetnek prófétájaként működött Péchy Simon, apostolkodásának jutalmául hazáját elhagyni kényszerülvén, Törökországba menekült, s ott tudományának és tapintatos működésének gazdag jutalmát élvezte a törökök kegyéből. A nyomdászatot akkor még nem ismerték Törökországban. Péchy tehát, ki emigrálása után rögtön mohamedán hitre tért és Ibrahim nevet nyert, hozzáfogott e fontos vívmány meghonosításához. Török betűket öntött maga, és az első nyomdában, melyet berendezett, maga dolgozott fiával, ki szintén Ibrahim név alatt szerepel. A városrész, ahol a nyomdát felállította, ma is Madsar Mehalle (magyar városrész) nevet visel. Az első mű, melyet Ibrahim kinyomtatott, egy magyar renegátnak, Pecsevi történetírónak munkája volt.7 E munkát követte Dseoheri arab szótárnak török fordítása, Hadsi Halfának a török tengeri hadjáratokról szóló története, a khalifák története és több más történeti és földrajzi munka…” Unitárius vagy szombatos volt-e Ibrahim Müteferrika, ma még egyelőre eldönthetetlen, de bármelyik felekezethez is tartozott, ez megkönnyíthette döntését az iszlámra való áttérésre, hiszen a két felekezet szigorú monoteizmusa (mindketten tagadják például a Szentháromság létét) fontos kapcsolódó pontot jelentett az iszlámhoz. A tehetséges, sok nyelvet beszélő ifjú gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1715-ben egy okmány már müteferrika néven említi, s mint fontos diplomáciai feladatok ellátására is képes udvari hivatalnokot Bécsbe küldik, hogy tárgyalásokat folytasson Savoyai Eugen herceggel. Élete során többször is bíztak rá kényes diplomáciai küldetéseket.

Nekünk, magyaroknak azonban fontosabb az a tény, hogy miután az Ausztria elleni függetlenségi harc vezetője, II. Rákóczi Ferenc a végső vereség után száműzetésbe kényszerült, III. Ahmet szultán meghívására 1717-ben Törökországban, majd 1720-tól Tekirdag-ban telepedhetett le udvartartásával együtt, s 1718-ban éppen Ibrahim Müteferrikát bízták meg, hogy Rákóczi mellett a tolmácsi és török titkári teendőket ellássa. Ezt a munkakört egészen Rákóczi haláláig (1735) becsülettel ellátta. Mikes Kelemen, Rákóczi íródeákja — mai kifejezéssel személyi titkárnak mondhatnánk — „Törökországi levelek” című munkájában (először 1794-ben jelent meg nyomtatásban, ma pedig új török fordításban is olvashatjuk) többször is említi „Ibrahim efendi”-t, közelebbit azonban nem tudhatunk meg róla. Rákóczi halála előtt a Portához írt búcsúzó levelében, amely ugyancsak Mikes Kelemennél olvasható, meleg szavakkal emlékezik meg róla: „A Császár kegyelmességébe ajánlom … kiváltképpen Ibrahim hív tolmácsomat. A mindenható Isten jutalmaztassa meg legdrágább áldásival velem tett jótéteményeit.”8 Rákóczihoz és a magyar emigrációhoz fűződő kapcsolata, mint később látni fogjuk, meghatározó volt a magyarországi Müteferrika-kutatások szempontjából. A török nyomdaalapítás híre futótűzként járta be Európát. A korabeli lapok már azt megelőzően hírt adtak a vállalkozásról, hogy az megkezdte volna tevékenységét.9 A „tulipánkorszak” szellemi pezsgése, III. Ahmet törekvése, hogy az európai hadszíntérről egyre jobban visszaszoruló országot átvezesse a modern korba, érdekessé tett az európai közvélemény szemében minden olyan eseményt, amely ezt a tendenciát erősíteni látszott. Magyarország viszonylag későn szerzett tudomást a kulturális élet e fontos eseményéről. A legkorábbi híradást Decsy Sámuel Törökországot ismertető háromkötetes művében10 találjuk, beszámolója azonban alig haladja meg a pletyka szintjét. Az I. kötet 320. oldalán ezt olvashatjuk: „Ahol könyvsajtók s könyvárus boltok nincsenek, ottan nehéz dolog jó könyvekre találni. Bonneval gróf ugyan e folyó száznak első felében, az akkori kinyílt szemű Nagy Vezérnek engedelméből, egy könyvsajtót állított fel Konstantzinápolyban, melyben holmi aprólék könyvecskék ki is adattak…” Figyelemre méltó, hogy gróf Bonneval, aki miután áttért az iszlámra, és Ahmet pasa néven fontos pozíciókat töltött be a török hadseregben, annyira ismert volt Európában, hogy még a könyvnyomtatás érdemét is neki tulajdonították. Néhány évvel később Sándor István egymaga által szerkesztett és írt folyóiratában, a Sokfélében már valamivel pontosabb, de híradásában még mindig vaskos tévedéseket találunk: „Konstantzinápolyban a könyvnyomtatást 1738-dig körül elsőként kezdette Ibrahim basa egy született, törökké lett, tudós magyar, mely mindazonáltal egynéhány esztendő múlva ismét megszűnt…”11 Az első igazán fontos értesülésre azonban nem sokáig kellett várni.

Még ugyanebben az évben napvilágot látott Pesten egy tudós piarista szerzetes, Horányi Elek, két évtizeddel korábban közzétett latin nyelvű írói lexikonának, a Memoria Hungarorum-nak (Magyarok emlékezete) pótkötete.12 Ebben, a 140. oldalon a következő címszó olvasható: Anonymus Hungarus sub nomine Ibrahim effendi (Ibrahim effendi néven ismert névtelen magyar), majd hét teljes oldalon ismerteti a nyomda létrehozásának körülményeit, szinte hibátlanul felsorolva Ibrahim Müteferrika valamennyi nyomtatványát. (Csupán annyit téved, hogy Raşit és Çelebizade krónikáit egy műnek veszi.) Forrása, mint ezt maga is feltünteti, a kor legjobb e témába vágó műve, G. Toderini: Litteratura Turchesca című török irodalomtörténete volt, amely alig pár éve, 1789-ben jelent meg olaszul, majd egy évvel később német fordításban. Közel nyolcvan évet kell várnunk, amíg újra találkozunk Ibrahim Müteferrika nevével. Ballagi Aladár, a magyar nyomdászat történetét tárgyaló művének egy külön fejezete foglalkozik a magyar nyomdászoknak a keleti könyvnyomtatásban játszott szerepével.13 Tótfalusi Kiss Miklóst, az első grúz betűk tervezőjét éppen csak megemlíti, a fejezet szinte teljes egészében Ibrahim Müteferrika munkásságával foglalkozik, az akkori ismeretek szintjén korrekten és durva tévedések nélkül. Kuriózumként meg kell még említenünk, hogy az az Erődi Béla, aki évtizedekkel korábban a már említett hírlapi cikkben Ibrahim Müteferrikát Péchy Simon szombatos prédikátorral vélte azonosnak, 1917-ben megjelent Török nyelvtana 3. kiadásának függelékében a nyelvgyakorló olvasmányok közé beillesztette Ebuzziya Tevfik beynek a Muharrir című folyóiratban megjelent cikkéből a Müteferrikára vonatkozó részletet, mellékelve a magyar fordítást is. Talán így akarta jóvátenni ifjúkori tévedését. A magyar sajtó a későbbiek során újra meg újra kísérletet tesz arra, hogy a nagyközönség számára „felfedezze” Ibrahim Müteferrikát. A többnyire másod- és harmadkézből származó értesülések hemzsegnek a tévedésektől, inkább az érdekesség szintjén; aligha voltak alkalmasak arra, hogy reális képet alkossanak személyéről, érzékeltessék tevékenységének jelentőségét. Néhány példa: A török könyvnyomtatás 200. évfordulója kapcsán jelent meg Lampért Géza cikke,14 amely elsősorban De Saussure nyomán romantikus hangvétellel ismerteti nyomdászunk életútját, könyvei közül azonban egyet sem említ meg cím szerint. Clauser Mihály rövidke cikke15 adataiban inkább félrevezet, mint tájékoztat, pedig állítása szerint az Ankara című francia nyelvű török lapból vette értesüléseit. E szerint a nyomda 1726-ban kezdte meg működését, s 1730-ban a Patrona Halil-vezette felkelés után (1730) már meg is szűnt. A nyomda első terméke közlése szerint egy arab—török szótár volt, amely 1726 és 1728 között készült stb. A II. világháború előtt készült lexikonainkban hiába keressük Ibrahim Müteferrika nevét. Az 1960-as években kiadott Új Magyar Lexikon már tartalmaz egy rövidke címszót, de szinte minden adata hibás. A hetvenes évektől szaporodnak a témát érintő újságcikkek.16 Valamennyinek ki nem mondott célja, hogy ráirányítsa az érdeklődő nagyközönség figyelmét a török-magyar kulturális kapcsolatok egy érdekes epizódjára. Olykor hibáktól, tévedésektől sem mentes jó szándékú írások ezek, amelyek népszerű formában összefoglalják a hozzáférhető szakirodalom alapján Ibrahim Müteferrikára vonatkozó ismereteinket. Ide sorolható e sorok írójának három cikke is.17 Érdekességként még megemlíthetjük, hogy egy szépirodalmi próbálkozást is felmutathatunk. László-Bencsik Sándor ifjúság számára írt könyvének18 egyik elbeszélése az élete alkonyán lévő Müteferrika egy képzelt napját meséli el, de bevezetőül összefoglalja, amit tudni vél róla, nem kevés fantázia szülte adattal feldúsítva a soványka életrajzot.

Szigorúan vett tudományos publikációkról csupán a 20. század elejétől beszélhetünk. Érthető, hogy a magyar szakirodalomban az Ibrahim Müteferrikát érintő munkák elsősorban a Rákóczi-emigráció kutatásához kapcsolódnak, úgyszólván azok melléktermékei. E korszak lelkes kutatója volt a 19—20. század fordulóján Thaly Kálmán, aki Rákóczi és társai tekirdağ-i éveinek számos dokumentumát kutatta fel és publikálta. E tevékenység egyik látványos eredménye volt Rákóczi svájci származású udvari nemese, a már említett César De Saussure naplójának és leveleinek felfedezése egy svájci magánkönyvtárban. A becses forrást Thaly a Magyar Tudományos Akadémia kiadójánál jelentette meg az eredeti francia szöveggel és hozzácsatolt magyar fordítással.19 A mű 93—96. (franciául), illetve 192—195. (magyarul) lapján olvasható a „De l’imprimerie” (A török nyomdászatról) című, sokat idézett fejezet.19a (Mellékesen: az újabb kori török — és erre hivatkozva az orosz szakirodalomban sűrűn előfordul egy rejtélyes Czezarnak (oroszul: Szezarnak) nevű szerző munkájára való hivatkozás. Maga Niyazi Berkes is ezt a névalakot használja a „The Encyclopaedia of Islam” 1971-ben megjelent 3. kötetének Ibrahim Müteferrika szócikkében. Ez nem más, mint a fenti kiadás magyar címlapján szereplő „De Saussure Czézárnak … levelei”-ben a szerző keresztnevének ragozott alakja (törökül: „De Saussure César’ın … mektupları”). A 19. század második felétől Törökország és Magyarország között kialakult szívélyes, baráti viszony lehetővé tette, hogy magyar tudósok a törökországi könyvtárak és levéltárak kincsei között is kutathassanak. Így nyílt lehetőség arra, hogy egy tehetséges fiatal tudós, a sajnos korán elhunyt Karácson Imre az isztambuli könyvtárakban kutathasson. Munkája során számos Ibrahim Müteferrikával kapcsolatos dokumentumra is bukkant, köztük a Riszále-i iszlámije címen ismert memorandumra, amelyet egy történelmi folyóiratban magyarul is ismertetett.20 Ezt megelőzően azonban már 1910-ben közzétett „Ibrahim Müteferrika” címen egy cikket a Tárih-i Oszmáni Endzsümeni medzsmuaszi 1. évfolyamának 4. számában. Az azóta is sokszor idézett dolgozatot Koós Károly neves magyar építész és irodalmár jóvoltából magyarul is olvashatjuk, aki kétéves isztambuli tanulmányútja alatt rábukkant a cikkre és nyomban lefordította magyarra.21 A cikk fontosságát jelzi, hogy a „Müteferrika” című török könyvtörténeti folyóirat napjainkban is szükségesnek tartotta, hogy ismét megjelentesse.22 Az összegyűjtött anyagot Karácson Budapesten kötetekbe rendezve jelentette meg,23 de magyarnyelvűségük miatt a külföldi kutatók csak kevéssé tudják felhasználni. A török-magyar történelmi kapcsolatokat, illetve a Rákóczi-kort érintő számos forráskiadványban találhatunk még Ibrahim Müteferrikával kapcsolatos dokumentumokat, ezekről azonban a szaktudomány nemigen vesz tudomást, vagy azért, mert a publikációk magyar nyelvűek,24 vagy azért, mert más témakörrel foglalkoznak elsősorban, így a bennük rejlő adatok rejtve maradnak.25 Káldy-Nagy Gyula professzor tanulmánya26 szélesebb témakört ölel fel ugyan, így Müteferrikának csupán pár mondatot szentel, de a jegyzetekben bőségesen ismerteti a kérdés legfrissebb szakirodalmának bibliográfiáját, így értékes segítséget nyújthat a további kutatásokhoz.

Magával Ibrahim Müteferrikával foglalkozó önálló könyvet mindössze egyet tud felmutatni a magyar könyvkiadás. Ez Simonffy Aladárnak, a Budapesten megjelenő német nyelvű Pester Lloyd című újság egykori isztambuli tudósítójának ugyancsak németnyelvű műve.27 A régi török könyvek stílusát utánzó, sok illusztrációt tartalmazó ízléses könyvecske mindmáig a legjobb összefoglaló munka, ami Magyarországon megjelent. A szerző alaposságát dicséri, hogy a nyugati szakirodalom mellett felhasználta az ez időben hozzáférhető legjobb török szakmunkákat is (S. N. Gerçek: Türk matbaacılığı, İstanbul 1929, İhsan bey:. İlk Türk matbaasına dair yeni vesikalar = Hayat 1928., S. İskit: Türkiyede neşriyat hareketleri tarihine bir bakış, İstanbul 1939.) A könyv anyaga először a Pester Lloyd 1944. január 1-jei jubileumi számában, ezzel egy időben magyarul a Kolozsváron (Ibrahim Müteferrika szülővárosában) megjelenő Ellenzék című lap 1943. december 31-i számában is napvilágot látott. Török nyelvű kiadása is ismeretes, Faruk Yener fordításában, Ankara, 1945. A „Magyar Könyvszemle”, mint a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Széchényi Könyvtár könyv- és sajtótörténeti folyóirata mindig is fontos szerepet játszott a hazai és a magyar vonatkozású külföldi kutatási eredmények közkinccsé tételében. Több-kevesebb rendszerességgel értesülhetünk belőle a Müteferrika-kutatások állásáról is. Így Karácson Imre „A konstantinápolyi könyvtárak” című cikkében számolt be kutatásairól.28 Az 1919-es évfolyam 124—126. lapján pedig Zsinka Ferenc recenzióját olvashatjuk Franz Babinger: Stambuler Buchwesen im 18. Jahrhundert című máig nélkülözhetetlen munkájáról. Az 1970-es években több közlemény látott napvilágot Hopp Lajosnak a Rákóczi-kor azóta elhunyt neves kutatójának tollából. 1974-ben „Ibrahim Müteferrika a török könyvnyomtatás megalapítója” címen adott korrekt összefoglalást eddigi ismereteinkről.29 (Ennek változata megjelent a Helikon című folyóirat 1974-es évfolyamában majd 1975-ben francia nyelven az Acta Orientalia című szakfolyóiratban.) 1977-ben Zygmunt Abrahamovicz lengyel kutatóval közösen egy fontos felfedezésről számolt be.30 A Rákóczi-emigráció iratainak átvizsgálása után feltűnő, hogy Rákóczi udvarából soha senki sem tett említést arról (az egyetlen De Saussure-t kivéve), hogy Ibrahim Müteferrika nemcsak Rákóczi tolmácsa és a Porta összekötője volt, hanem egyidejűleg nyomdász is. Pedig tudniuk kellett róla, hiszen Rákóczi haláláig (1735) már 13 könyvet kinyomtatott, és bizonyára láttak is belőlük egyet-kettőt. A krakkói Jagello-könyvtárban Hopp és Abrahamovicz megtalálták Krusinski lengyel jezsuita pap törökül Terdzseme-i tárih-i szejjáh címen megjelent munkájának egy példányát (a művet Ibrahim Müteferrika maga fordította le törökre és nyomtatta ki). A könyvben Krusinski kezeírásával a következő latin nyelvű bejegyzés olvasható: „Ennek a könyvnek a szerzője betegsége miatt végleg visszarendeltetvén Konstantinápolyból, akkor a nagyvezír akadályoztatása miatt a jelzett történetet nem tudta bemutatni, de Rakotski fejedelem kezébe adta bemutatásra, aki a szerző visszatérése után ezeket írta neki 1729. szeptember 8-án: »Feltételezem, hogy Tisztelendőséged értesült páter Holderman révén arról, hogy a Perzsa Történetet bemutatták az én megbízásomból Ibrahim közvetítésével, az ő nevében és nem az én nevemben, de kérdéseire azt válaszolta, hogy azt egy fekete dervis állította össze az én kérésemre.« Elolvasván a Történetet, szerette volna látni a szerzőt, és teljes egyetértéssel bocsátotta nyomdába…”31

Mindez azt bizonyítja, hogy Rákóczi nemcsak tudott Ibrahim Müteferrika könyvnyomtatói tevékenységéről, hanem legalább egy művét kéziratban is elolvasta, és a maga eszközeivel támogatta annak megjelenését. Ugyancsak a Magyar Könyvszemle hasábjain jelent meg egy Bécsben élő magyar tudós, Deréky Pál német nyelvű közleménye „Origo typographiae Ottomanicae. Ein Beitrag zur Geschichte der türkischen Buchdruckerei in der ersten Hälfte des 18. Jahrhunderts” (Az oszmán nyomdászat keletkezése. Adalék a 18. század első felének török nyomdászattörténetéhez) címen,32 amely két korabeli dokumentum szövegét közli. Az első, német nyelven, az Olmützben megjelenő Monnatiche Auszüge alt- und neuer Gelehrten Sachen című folyóirat 1747. évfolyamának első kötetében jelent meg, s az akkori isztambuli osztrák követ beszámolóját tartalmazza. A második pedig ennek a bécsi Haus- Hof- und Staatsarchivban most megtalált latin nyelvű eredeti szövegét közli. A szerző megállapítja, hogy a latin szöveg maga is fordítás, az eredeti szöveg szerzője pedig nem más, mint maga Ibrahim Müteferrika. A követ néhány adattal még kiegészítette a szöveget. A kiegészítés még 1745 előtti, mert Ibrahim haláláról nem tesz említést, míg az 1747-ben megjelent német fordítás már igen. A fellelt dokumentum jelentőségét növeli, hogy Ibrahim Müteferrikának valószínűleg ez a legkorábbi írása, amelyet valamely nyugati nyelvre lefordítottak. Van azonban Ibrahim Müteferrikának egy másik műve, amely egy magyar tudósnak köszönheti, hogy a nyugati olvasóközönség megismerhette. 1769-ben jelent meg Bécsben, majd még ugyanebben az évben Párizsban is Ibrahim Müteferrika talán legfontosabb munkája, az Uszúlül hikem fi nizámil ümem francia fordítása.33 A fordító egy magyar diplomata, a sok nyelven — egyebek között törökül, arabul és perzsául is — beszélő gróf Reviczky Károly Imre (1736—1798). A névtelenül megjelent fordítást valószínűleg Isztambulban készítette, ahol a hatvanas évek közepén az ausztriai követségen diplomataként dolgozott. Még egy keleti témájú munkája ismeretes. 1771-ben kiadta Háfiz divánjából tizenhat gazel latin fordítását, prózai parafrázissal és bőséges jegyzetekkel ellátva. Az Európában akkoriban még szinte ismeretlen perzsa költőt bemutató könyv nagy sikert aratott, még ugyanebben az évben angol, 1782-ben pedig német fordításban is napvilágot látott. Amint látjuk, a magyar kutatók nem csekély mértékben járultak hozzá Ibrahim Müteferrikával kapcsolatos ismereteink gyarapításához. Fájó hiányosság, de ez talán a nyelvi nehézségeknek is következménye, hogy könyv- és nyomdászattörténészeink egyetlen idevágó munkát sem tudnak felmutatni. Pedig a lehetőség megvolna rá, hiszen két nagy könyvtárunkban, az Országos Széchényi Könyvtárban és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára Keleti Gyűjteményében együttesen Ibrahim Müteferrika nyomtatványainak teljes sorozata eredetiben tanulmányozható.
Horváth J. József

Orhan Pamuk: „Ráérünk politizálni”

PamukWinner2003A kritikusok és a fogadóirodák a legesélyesebb jelöltek között emlegették, sőt tavaly is felmerült már a neve, de akkor végül is nem Orhan Pamuk, hanem Harold Pinter lett a végső győztes. Sokan gondolták akkoriban, hogy a bizottság hezitálása mögött politikai aggodalmak húzódhatnak meg, hiszen a hivatalos török politika iránti kritikájáról híres török író tavaly éppen egy isztambuli bíróság előtt felelt egy svájci újságnak adott interjúja miatt, amelyben kijelentette, hogy a XX. század eleji örmény népirtás, valamint a kurdok elleni hadjáratok miatt Ankarát terheli a politikai és erkölcsi felelősség. Végül a botrányos körülmények között lezajló tárgyalásnak a kormány beavatkozása vetett véget. Az ügyben az Európai Unió páratlan módon állást foglalt, és a török csatlakozás akadályává nyilvánította a pert, sőt, Olli Rehn, az Európai Unió bővítési biztosa személyesen is megjelent a tárgyalás napjaiban Isztambulban, és újságírók kíséretében meglátogatta a személyes barátjának nevezett írót a lakásán.

Ezek után a török kormány rálelt arra a jogi megoldásra, mely alapján a pert megszüntethették. Sokan bátor cselekedetnek látják Pamuk szókimondó stílusban megfogalmazott leleplezéseit, mások viszont – szép számmal – úgy vélik, nem történt más, mint a török kormány tudatos provokálása, ez pedig – a kiszámíthatóan kemény törökországi retorziók miatt – egyet jelent az európai szimpátiavadászattal. Így vagy úgy, tény, hogy az ötvennégy éves török író neve az irodalmi alkotásai mellett összefonódott a politikai ítéletekkel és előítéletekkel is. Maga Orhan Pamuk is tudatában volt ennek, és az utóbbi év folyamán nem nyilatkozott politikai ügyekben. Az esztendő nagyobbik részét külföldön töltötte, és igyekezett távol maradni a politikai csatározásoktól. Olyannyira, hogy a török írók és kiadók ellen azóta is folyó perekben (amelyek az európai jog szemszögéből a véleményszabadságot egyértelműen korlátozó, hírhedt 301-es passzus alapján zajlanak) nem vállalt nyílt szolidaritást a vádlottakkal. Pamuk ez idő alatt leginkább regényei fordításaival és promóciójával volt elfoglalva. A politikától való távolságtartás azonban nem mindig az ember személyes döntésének a függvénye.

A sors iróniájaként is értelmezhető, hogy épp azon a napon, amikor a Svéd Királyi Akadémia 12 tagú bizottsága nyilvánosságra hozta döntését, Európa egy másik országában egy másik, szintén tekintélyes testület is Törökországgal foglalkozott: a francia képviselőház elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely szerint, hasonlóan a holokauszthoz, a törökországi örmény népirtás tagadása is büntetendő cselekmény. A nagy többséggel elfogadott törvényjavaslat szerint egy évig terjedő szabadságvesztéssel, illetve negyvenötezer eurós pénzbírsággal büntetendő az, aki kétségbe vonja az örmény népirtás tényét. Bár még hosszú utat kell bejárnia a javaslatnak – a párizsi tervezet csak akkor lép érvénybe, ha elfogadják a szenátusban és jóváhagyják az Elysée palotában -, Törökország azonnali riadót fújt. Noha hihetőnek látszanak azok az elemzések, amelyek szerint a párizsi döntés inkább a közelgő francia választásokra, és ezen belül az örmény származású franciák szavazataira irányuló taktikai, mintsem Ankara elleni lépés, Törökország ezúttal példátlanul kemény válaszra szánta el magát: kormányszinten ítélte el a francia döntést, és jelezte, komolyan fontolóra veszi a törökországi francia érdekeltségű cégek ellen irányuló teljes körű kereskedelmi és gazdasági bojkottot. Ilyen körülmények között érkezett a hír, hogy a nagy tekintélyű stockholmi bizottság a török irodalmat tüntette ki Orhan Pamuk személyében. Európa tehát azt a török írót jutalmazza, aki többször és nyíltan foglalt állást az örményekkel szembeni népirtás vádját hangoztató állítások mellett. Az író számára a kör bezárult: Törökországban szenvedélyes viták kereszttüzében értékelték a két hírt.

Az EU-ellenes nemzeti mozgalmak szerint ezek egyáltalán nem függetlenek egymástól; úgymond, a török identitás megsemmisítésére készülő, gyarmatosító Európai Unió forgatókönyve szerint zajlanak az események. Természetesen voltak olyanok is, akik a világirodalom vitathatatlanul legtöbbre becsült díjának kiemelkedő fontosságára próbálták felhívni a figyelmet, és arra, hogy az elismerés várhatóan felbecsülhetetlen távlatokat nyithat meg az egyelőre csak kevesektől ismert török irodalom előtt. A józan hangok azonban a háttérbe szorultak. A török politika színpadán a hőbörgés vált uralkodóvá. És amíg ez a közjáték zajlott, az író csöndben ünnepelt az Egyesült Államokban, ahol már több hónapja tartózkodik. Telefoninterjúkat adott, megjelent a világ hírtelevízióiban. Politikai természetű kérdésekre azonban nem válaszolt. „Most az ünneplés pillanata érkezett el – mondta -, politizálni ráérünk később”. A díjról szóló döntés másnapján ugyanakkor Pamuk lemondta egy örmény konferencián való részvételét, amelyet hogy, hogy nem, pont azokban a napokban szerveztek az Egyesült Államok egyik egyetemén. Orhan Pamuk, akit Nyugaton a két civilizáció közti törésvonalakban vergődő emberi sorsok nagy írójaként tartanak számon, Nobel-díja kapcsán saját hőseinek drámáját élte át.
Tarik Demirkan, Élet és Irodalom, 2006 November 3

Igazolták az önálló hun nyelv létezését

hunokA magyar olvasóközönség, de számos tudományos kutató először ismerkedhet meg a régi kínai forrásokban fennmaradt hun szavakkal és kifejezésekkel. Bár az elmúlt évszázadban az úgynevezett nyelvi glosszákból a nemzetközi orientalista szakirodalomban már megjelent néhány elemzés, azok a hazai tudományos életben csak töredékesen váltak ismertté. A könyv igazi jelentősége ezért abban rejlik, hogy a kínai átírásban fennmaradt hun szavakat először rekonstruálták átfogó nyelvészeti rendszerrel, amelyre eddig nem volt példa a nemzetközi nyelvészeti irodalomban.

A műben hét tanulmányt olvashatunk, amelyek a Belső Mongóliai Tudományegyetem Tudományos Folyóiratában jelentek meg az 1990-es évek második felétől. A cikkekben találunk néhány nagyon fontos hun műveltségi szót, melynek megvannak a török, mongol, sőt magyar változatai is, ilyen a magyar pecsét hun változata, amelyet eddig csak a tabgacs nyelvből mutatott ki a híres mongolista Ligeti Lajos. Ucsiraltu és a kínai nyelvészek a magyar történeti krónikákban szereplő, eddig kazár eredetűnek vélt kadar méltóságnév korai, hun változatát is megtalálni vélték a korai forrásokban. A kínai és a korai altáji hangtörténetet egyaránt elemző nyelvészeti munkában nemcsak pusztán szófejtéseket és azok magyarázatait találjuk meg, hanem megismerkedhetünk a korai belső-ázsiai népek gondolkozásával és különleges hitvilágával, melynek egyes elemei a máig élő természeti „vallásban”, a ma sámánizmusnak nevezett természeti hitben megőrződtek. Sőt, Ucsiraltu kimutatta, hogy az ősi Földanya kultuszt a korai belső-ázsiai sztyeppei övezetben „hitü”-nek hívhatták, amely igazolja Vámbéry Ármin és Szentkatolnia Bálint Gábor korábbi elképzelését, és megoldhatja az eddig ismeretlen eredetűnek vélt magyar hit szó etimológiáját.

Nemcsak a nyelvészek találhatnak forradalmian új adatokat a könyvben, hanem a hazai és külföldi történészek számára fontos adatok szerepelnek a hun államszervezetről. Valószínűleg nem a professzor által kínált megoldás az egyedüli lehetőség a hun nyelvi glosszák megfejtésére és értelmezésére, de a munka mindenképpen korszakalkotó lehet a magyar tudományosság életében. Felhívja a figyelmet a hun nyelvi emlékek tanulmányozásának szükségességére, ahogyan erre már több kutató, többek között már Otto Maenchen-Helfen is utalt még az 1960-as években. Ucsiraltu kutatásai megerősítik azon nyugat-európai nyelvészeti álláspontot, akik szerint létezett önálló hun nyelv. A kötet megjelenését a szerkesztők reményei szerint élénk vita kíséri majd, és a termékeny szócsaták, tudományos viták, szakcikkek hozzásegítenek minket ahhoz, hogy jobban megismerjük ennek az ősi belső-ázsiai népnek sokrétű kultúráját és nyelvét, sőt a műben idézett kínai forrásokat egyéb, tudományos szempontból is elemezzék a magyar kutatók.
Obrusánszky Borbála, Mult-Kor, 2008.03.28.

Precedens értékű lesz-e Koszovó? II. rész

(az első rész folytatása) J. J.: Két félmondattal legyen még szabad visszakanyarodnom a nemzetközi szálakhoz. Olyasmi, hogy „nemzetközi közösség”, persze inkább csak virtuálisan létezik, igazából az úgynevezett kontaktcsoport az, amely a balkáni és koszovói kérdéseket rendezi. Ebből a hathatalmi fórumból Oroszország hivatalosan nem szállt ki, de ma valójában mindent ellenez, amit a többiek tesznek, ezért lényegében maradt a négy nagy európai uniós tagállam és az Egyesült Államok. Azok tehát, amelyek Koszovót az első hullámban ismerték el. Való igaz, hogy a többi ország követő magatartást tanúsít, és az Európai Unió is, mint egész, a legjobb esetben is csak erre képes. Valószínűleg ez a maximum.

A nyugati nagyhatalmak fellépését persze nagyon sok szempont befolyásolja, de szerintem is van elmozdulás az emberi jogi doktrínák felé. Ha ebből a szempontból hasonlítjuk össze a kurd és a koszovói kérdésre adott nyugati reakciókat, akkor azt látjuk, hogy az emberi jogi dimenziók mentén van hasonlóság. Sok bírálat érte Törökországot ebben a kérdésben, és Törökország az EU-hoz való közeledés érdekében tett is pozitív lépéseket ebben a tekintetben. Ugyanakkor Koszovó esetében azt látjuk, hogy hosszú ideig a Nyugat szintén emberi jogi és humanitárius kérdésként kezelte a problémát, és nem tűzte napirendre a koszovói elszakadást. Például 1991–1992-ben, a szocialista föderációk felbomlásakor azzal a fikcióval éltek, hogy a határok nem változnak meg, hanem egyszerűen csak a nemzeti köztársaságok felbontják addigi uniójukat és önálló államként folytatják tovább a létüket a nemzetközi színtéren. Ezért a nem tagköztársasági státusú területek nem szakadhattak el. Aztán a probléma egyszer már, az 1999-es háborús évben a szerb–albán harcokkal és a NATO-bombázásokkal kulminálódott, de még akkor sem támogatták az egyoldalú elszakadást, hanem hosszas vacillálás kezdődött. Ez különösen jól megfigyelhető volt 2000 ősze, tehát a szerbiai demokratikus fordulat után: akkor arra vártak, hogy miként reagál az új Szerbia a koszovói kérdésre, illetve hogyan reagálnak a szerb fordulatra az albánok. Emlékszünk, hogy különböző nemzetközi tervezetek voltak arra, hogy miként lehetne rendezni Koszovó kérdését, s ezek a 2004. márciusi zavargásokig nem tűzték napirendre a függetlenséget. Először volt a „standards before status” platformja: előbb a demokrácia, piacgazdaság, kisebbségvédelem minimális, de biztos alapjait kell megteremteni, s csak azután lehet beszélni a tartomány végső államjogi státusáról. De hamar kiderült, hogy az albán lakosság és politikai elit semmiféle Szerbiában nem tudja elképzelni önmagát, függetlenül attól, hogy az demokratikus-e, vagy nem. Ez az elutasítás persze részben az 1990-es évek tapasztalataira vezethető vissza, de látnunk kell, hogy van mögötte egy hosszabb távú történelmi probléma is. Koszovó kapcsán ugyanis valóban az a helyzet, hogy az etnikai többség és a politikai hatalom az egész 20. században különbözött egymástól…

Kezdettől fogva fennállt az a probléma, hogy az albánok be sem akartak illeszkedni a szerb államba, Szerbia pedig az 1960–1980-as évek autonómia-korszakától eltekintve – amely igazából nem is a szerb nemzeti köztársasági politika terméke volt, hanem a jugoszláv föderáció államrendjéből származó következmény –, nem is akarta egyenrangú félként integrálni őket. Ezek a tapasztalatok együttesen eredményezték azt, hogy az albánok 2000 októbere után is azt mondták, hogy ők ragaszkodnak a függetlenséghez. Ezzel előállt egy autonómiakeretekben megoldhatatlan helyzet, mert a gyakorlatban csak olyan megoldás képzelhető el, csak olyan megoldás lehet működőképes és fenntartható, amely összeegyeztethető a helyi lakosság 90-92 százalékának az akaratával. Ez pedig ugye egyetlen dolog lehet… Szerbiához visszacsatolni a területet nyilvánvalóan nem lehet, legfeljebb háború árán, de az erőviszonyok valójában akkor sem engednék meg. A nemzetközi közösség sem akar örökké ott maradni, a világ más részein elfoglalt Egyesült Államok pláne nem: szerintem az amerikaiak kampányolását a koszovói függetlenség mellett 2005 óta jórészt ez magyarázza. Bosznia kapcsán ez az amerikai „exit strategy” működött, és ott az Európai Unió – most úgy tűnik – képes önállóan is menedzselni a konszolidációt és államépítést. Koszovóban még nem, de az egyetlen olyan státusmegoldása Koszovónak, ami ezzel az „exit strategy”-vel összeegyeztethető, valóban az, hogy szabályt erősítő kivételként – tehát nem nemzetközi precedensként, hanem a helyi kemény realitások alapján – elismerik ennek a területnek a függetlenedését, nemzetközi felügyelet alatt. Abban pedig, hogy Szerbia erre így reagált, nincs semmi meglepő. Inkább az az érdekes, ahogy Moszkva reagált, mert Oroszország önbizalma megnőtt az elmúlt években. Ha megnézzük például a kontaktcsoport 2005-ös állásfoglalásait, amelyekben kijelölték a koszovói státustárgyalások alapelveit, akkor azt látjuk, hogy Oroszország azokat elfogadta, pedig az irányuk már akkor is nyilvánvaló volt. Az elmúlt egy-két évben viszont az orosz politika határozottan opponál szinte mindent, ami nyugati. Ezért az, hogy Szerbiában is ilyen erőteljes lett az ellenkezés Koszovó kérdésében, többek között annak köszönhető, hogy újra erős nagyhatalmi hátteret éreztek a hátuk mögött.

A-K. A.: Oroszország fellépése valóban nagyon lényeges ezekben az aktuális ügyekben. Egyetértek azzal, hogy a radikalizálódó szerb magatartás kifejezetten az orosz biztatással áll összefüggésben. Orosz nyilatkozatok hangzottak el, mindig érzékeny pillanatokban, Putyin képét hordják jelenleg is körbe Mitrovicában, sőt a múlt heti belgrádi tüntetésen is. Mindennek nagypolitikai logikáját értjük, bár nem látjuk kifutását, és ez benne a veszélyes. E kihívás feloldására tett kísérlet a függetlenség elismerése az Európai Unió részéről, minthogy ezzel a beavatkozó orosz politika útját próbálja állni. Szélesebb perspektívából szemlélve: ha e régiónak lehetővé tesszük, hogy régi konfliktusain évődjön, akkor továbbra is megmarad az a sajátossága, hogy bizonytalanságát, gyengeségét és alantas szándékait egy ajánlkozó nagyhatalomnak bocsátja a rendelkezésére, olyannak, mint a minden téren offenzívnek mutatkozó mai Oroszország. Az Európai Unió stratégiai biztonságpolitikai érdeke az, hogy itt nyugalom legyen, és valamilyen úton-módon európai perspektívát kapjon ez a vidék. P. G.: Hadd térjek vissza egy előző mondatodra. Arra, amikor azt mondod, hogy az európai politikának az az érdeke, és hogy az európai politika képes lesz arra, hogy ebből az örök tűzfészekből egy békés régiót csináljon, olyan módon, amilyen módon Boszniában nyugalom van, miközben nemzetközi ellenőrzés alatt áll. A kontaktcsoport most hasonlóképpen képzeli, hogy Koszovó is az Európai Unió felügyelete alatt fogja békésen rendezni az ott élő szerbek és albánok viszonyát. De meddig? Boszniában már majdnem tíz éve ott vannak a nemzetközi erők. Meddig lesznek ott? Még tíz évig? D. M.: Ciprusban sokkal régebben vannak ott, és egyszerűen időhatár nélkül, addig, ameddig kell. Azt mondanám, hogy ez így nem kérdés számomra. Az Európai Unió vagy bármelyik ilyen nemzetközi békefenntartó erő addig marad ott, amíg szükséges. P. G.: Bocsáss meg, azért Ciprus nem ugyanaz, mint Bosznia, Cipruson valóban vannak ENSZ-megfigyelők, akik ténylegesen megfigyelők, ott vannak a határon, és nem csinálnak semmit, miután a határon sem történik semmi. Boszniában azért gondolom nem békésen cigarettázó európai uniós vagy ENSZ-megfigyelők vannak, hiszen a viszonylagos nyugalom ellenére, ott van egy Szerb Köztársaság és van egy valamilyen módon mégis létező horvát–bosnyák konföderáció. Ott fegyveres erők vannak, a fegyverek árnyékában van ez a nyugalom, és egyikőtök sem tudja megmondani, hogy meddig. A-K. A.: Azt viszont meg tudjuk mondani, hogyha ez nem, akkor mi történt volna. Akkor tovább radikalizálódott volna például a koszovói albán gerillacsoportoknak a működése, még inkább létrejött volna valamilyen konfliktus, még inkább eszkalálódott volna a kérdés Macedónia felé, a Vajdaság felé, és ezeken keresztül felénk, és még kevésbé lett volna esély arra, hogy valamilyen úton-módon lehetőséget kapjanak a szerbiai demokraták egy élhető világ bemutatására. Az, hogy jelen pillanatban a fegyverek árnyéka biztosítja ezt a nyugalmat például Boszniában, nem válasz arra a kérdésre, amit itt fölteszünk akadémikus módon. Már csak azért sem, mert nem áll az, amit mondtál Ciprussal kapcsolatban, mert ott is fegyveres szolgálatot teljesítnek az ENSZ-csapatok, és ott sem olyan nagyon egyszerű az élet, mint ahogyan azt elgondoljuk. Ne felejtsük el a görög Ciprus európai uniós szavazása utáni rendkívül feszült helyzetet, amikor elutasították, hogy egyszerre lépjenek be a török résszel az EU-ba.

D. M.: Én azt hiszem, hogy érdemes egy pár szót szólni az egész kérdéssel kapcsolatos magyar vonatkozásokról, magyar érdekekről és a magyar politikáról is. Nekem az az érzésem, hogy viszonylag nehezen, talán érthető módon nehezen formálódott a magyar politika a koszovói ügyben. Ennek több oka van, és erről eléggé heves belső viták folytak. A magyar politika alapvetően biztonságpolitikai szemlélettel közelít a Balkánhoz. Elsősorban Szerbia stabilitását tekinti fő céljának, és ez azt is jelenti, hogy a fókuszából kiesik az albán kérdés, kiesett a koszovói kérdés per se. Tehát amikor a magyar külpolitika Koszovóval foglalkozott, akkor Szerbiával foglalkozott, és sohasem Koszovóval. Ez talán az egyik gyengéje volt az elmúlt időszakban. Volt még egy gyenge pontja a magyar külpolitikának, nevezetesen, hogy nagyon sokáig, talán a kelleténél tovább ragaszkodott egy lehetséges új ENSZ BT-határozat meghozatalának illúziójához. Még akkor is ragaszkodott ehhez, amikor látható volt, hogy ilyen nem lesz. Egy pillanatig nekem az volt az érzésem, megvolt annak a veszélye – ez szerencsére elhárult –, hogy egy platformra kerülünk Oroszországgal, egy platformra kerülünk azzal a Szlovákiával, Romániával és más országokkal, amelyek egészen más megfontolásokból ellenzik a kérdés adott megoldását, a függetlenséget és a kiterjesztett kollektív jogokat, néhányuk éppen magyarellenes vagy a magyar problémát exponáló szempontrendszerből. A mostani magyar megközelítés, amely elfogadja a realitásokat, de nem rohan az elismeréssel, és megpróbálja elfogadtatni Szerbiával a megváltoztathatatlant, azt hiszem, hogy a jó irányba tett jelentős lépés. J. J.: Én is azt gondolom, hogy az említett kritikai elemek sokszor megalapozottak. Valóban egyfajta kiváró álláspont jellemezte a magyar politikát, illetve az, hogy főleg Szerbiára figyelt, és egyes váltásoknál – például hogy mikor hagytunk fel az ENSZ BT-határozat emlegetésével – talán az ütemezés sem volt tökéletes. De egészében véve szerintem ez a politika védhető, sőt az alapjait – hogy el kell ismerni Koszovót, de nem azonnal – többpárti egyetértés övezi. Látnunk kell, hogy számunkra Szerbia mindig fontosabb szomszéd marad, mint akár a két albán állam együttvéve (tehát nemcsak az önálló Koszovó). Ez külgazdaságilag, biztonságpolitikailag vagy kisebbségi szempontból nézve egyaránt igaz. A realitásokkal persze nem kell szembemenni, ezért Koszovót el kell ismerni, s nemcsak pragmatikus okokból (hogy igazodjunk az USA és az EU-többség álláspontjához), hanem azért is, mert elemi érdekünk a Balkán hosszú távú stabilitása, s ehhez szükséges Koszovó függetlensége. De a Szerbia iránti empátia jeleként és az államközi, illetve vajdasági magyar–szerb kapcsolatok óvása miatt az elismerést nem kell elsietni. Ebben célszerű az EU főáramához igazodni, bár ezt sem könnyű eltalálni, mivel az elismerési folyamat a feltételezettnél lassabban halad. Még mindig csak 20 körül van azoknak az államoknak a száma, amelyek elismerték Koszovót, és az Európai Unió országainak a többsége sem tette még meg. Nemcsak az az 5-6 állam, amely valamilyen specifikus belpolitikai okból eleve azt mondta, hogy nem fogja elismerni (és amely csoportból szerintem Spanyolország hamar kiszáll, ha az ottani választások márciusban lezajlanak), hanem mások sem. Pedig Hollandiától kezdve Csehországon át Svédországig vagy Szlovéniáig még van sok olyan ország, amelynek nincs saját kisebbségi oka, de mégsem ismerte még el Koszovót. Azt hiszem, ehhez kell ütemezni a megfelelő magyar lépéseket is. P. G.: Maradjunk még egy kicsit az Európai Uniónál. Mennyire számít Koszovó elismerésének ügye a nem létező közös európai kül- és biztonságpolitika kudarcának?

D. M.: Az is lehet egy közös külpolitika, hogy minden ország – mert ezek azért nemzetállamok még változatlanul – saját maga dönti el a problémához való viszonyát, Ez ugyanúgy közös külpolitikai álláspont lehet. A-K. A.: Én is úgy gondolom, ennek gyakorlatilag nincsen relevanciája a közös külpolitika sikerei vagy kudarcai szempontjából. Nyilvánvalóan jelenthet kihívást a jövőben, de ma eltörpül amellett, hogy mennyire lesz életképes ez a Koszovó, gazdaságilag mennyire tud talpra állni, hogyan tudja működtetni külkereskedelmét, aminek java része eddig épp Szerbiával bonyolódott… D. M.: Ki fogja az elején ezt finanszírozni? A-K. A.: …továbbá: hogyan tudja Koszovó kormányzata megfékezni a tradicionális maffia jellegű csoportokat, amelyek drogkereskedelemmel és hasonlókkal foglalkoznak. Tehát ezek nagyon lényeges kérdések, és az általuk okozott bizonytalanság közrejátszik abban, hogy egyes államok azt mondják: várjunk az elismeréssel… Hosszú távon komolytalan Koszovó függetlenségét, illetve az ehhez kapcsolódó nemzetközi elismerést kétségbe vonni. El fogják ismerni, még ha ma tapasztalható is némi elbizonytalanodás és kitapintható taktikázás. Másrészt viszont azok a kudarcok, amelyek gyakorta megfogalmazódnak a kül- és biztonságpolitikával kapcsolatban, sőt idesorolnám az alkotmányszerződés leszavazásait is, ezek mind egy új és nagy országnak, az uniónak a gyermekbetegségei. És tegyük ehhez mindjárt hozzá: a kudarcok java részét épp azok az országok idézik elő, amelyek régiónkból léptek be az unióba. Konkrétan fogalmazva: a kudarcok gyakori oka mi magunk vagyunk, és az a számos speciális gond, amit oda becipeltünk, és amelyeket a maga globális szintjén nem tud egyik napról a másikra megemészteni az unió. Nyilvánvalóan nemcsak Koszovónak, nemcsak Szerbiának kell hozzácsiszolódnia az EU-hoz, ezen a próbatételen még mi sem mentünk egészen keresztül. P. G.: Egy kis ország, Koszovó születésétől indultunk el és Ara-Kovács Attila utolsó megjegyzésével eljutottunk egy nagy, úgynevezett ország, az Európai Unió születési fájdalmaihoz. Ha egy mondatban összegezni kellene ezt a beszélgetést, akkor én az első gondolatokra utalnék vissza: Koszovó kapcsán a balkáni feszültségek nem szűntek meg, csak a lőporszag tűnt el vagy a lőporszag lett sokkal gyöngébb, és ha a nagy ország, az unió születésére kellene egyetlen egy jelzőt mondani, akkor azt mondanám, hogy a feszültségek nem csökkentek, de lőporszagról hála Istennek nincs szó.
Le Monde Diplomatique | 2008. március 28

Precedens értékű lesz-e a koszovói precedens? (I. rész)

ELTE docense. Papp Gábor: A Balkánról beszélgetve Parkinson egyik törvénye jut az eszembe: ami elromolhat, az el is romlik. Ennek nyomán kérdezem: egyáltalán megoldható-e a balkáni helyzet? Az a helyzet, amit „Európa beteg emberétől”, a Török Birodalomból örököltünk a 19. század végén. Időnként elcsendesednek, elhalkulnak azok a viharok, amelyek ebben a térségben már jóval a Török Birodalom bomlása előtti időszakban kezdődtek, de számíthatunk-e arra, hogy valamikor végleg elülnek majd ezek a feszültségek? És rögtön fölteszem beszélgetésünk másik alapkérdését: az, ami most Koszovóban és Koszovó kapcsán zajlik, az európai politika, világpolitika vagy esetleg már világtörténelem? A kérdést az indokolhatja, hogy Koszovóban most olyan fejleményeknek vagyunk a tanúi, amelyek a második világháború utáni történelemben precedenst teremtettek.

Juhász József: Ott kezdeném, hogy megoldhatók-e ezek a problémák. Persze ha kellő történelmi távlatban nézzük: olyan általános értelemben, hogy ezek majd egyszer egy egységes Európában feloldódhatnak… P. G.: …a 22. századról beszélgetünk? J. J.: …ha például a francia-német megbékélés előrehaladhatott, akkor ezt miért ne tudnánk elképzelni a szerb-albán vagy bármely más délkelet-európai szembenállásról. De ez valóban hosszú távú történelmi perspektívát igényel. Amit ma, rövidebb távon lehet és kell tenni, a politikailag belátható időn belül, az inkább a probléma kezelése: meg kell akadályozni, hogy ezek a konfliktusok fegyveres összecsapásokban kulminálódjanak, és meg kell kezdeni az új struktúrák kiépítését. Amit ma próbál csinálni az úgynevezett nemzetközi közösség, az leginkább ezzel a válságkezelő attitűddel írható le. És azt gondolom, hogy ha megint egy kicsit nagyobb távlatból nézzük, mondjuk az 1990-es évek kemény háborús periódusával vetjük össze napjainkat, nem is konkrétan Koszovót, hanem a térség egészének az 1999-ig, 2000-ig terjedő periódusát és az azóta eltelt éveket, akkor azt láthatjuk, hogy ez a válságkezelés nem is volt teljesen eredménytelen. Ebben az értelemben azt mondhatjuk, hogy a mai helyzet – bár nem válságmentes, különösen a koszovói kérdést illetően – inkább alacsonyabb intenzitású és ellenőrzés alatt tartható konfliktusként írható le, s valószínűleg nem is lehet jobbat tenni, mint folytatni ezt a válságkezelést, s nem kell belefogni valamiféle „végső megoldás” görcsös keresésébe. Persze nagy kérdés, hogy Koszovó hogyan illeszthető bele ebbe a válságkezelő folyamatba. Mert Koszovó kapcsán olyan „új típusú” határváltozásnak vagyunk a tanúi, amely az egész 1945 utáni világrenddel és a ma érvényes nemzetközi jogi normákkal összeegyeztethetetlen. S függetlenül attól, hogy szerintem a koszovói válságra ma már nincsen más, gyakorlatban végrehajtható megoldás, csak a tartomány függetlenítése, kétségtelen, hogy ez a – helyi viszonyokat tekintve talán helyes – függetlenítés olyan kérdések sorát is felveti, amelyek messze túlmutatnak a régió problémáin. Papp Gábor: Ara-Kovács Attila: Mélységesen egyetértek azzal, amit Jóska mondott, különösen az intonációval, vagyis, hogy ezt nem kell feltétlenül negatív folyamatként szemlélnünk. Mindennek megvannak a nagyon fontos pozitív, ráadásul világtörténelmi jelentőségű vonatkozásai. Kicsit elemelkednék ettől a konkrét balkáni szituációtól, és az egészet európai perspektívába szeretném helyezni. Nagyon fontos következményei és rendkívül érdekes politológiai tanulságai vannak e folyamatnak. A lényeg, hogy az eddigi értékválasztások, amelyekben a szuverenitás mindig nagy mértékben megelőzte a függetlenséget, az autonómiát vagy akár a regionális identitásokat…

Dérer Miklós: …a nemzeti önrendelkezést… A-K. A.: …így van, tehát mindez megváltozóban van, ez az Európai Unió magatartásából, állásfoglalásából egyértelműen kikövetkezethető. A szuverenitás mint olyan áttestálódni látszik az egész unióra, mely elkezd valamilyen módon végre egyetlen és szuverén államként működni; ugyanakkor e nagy, kontinentális állam befelé a szuverenitás helyett inkább a helyi, a regionális identitások, autonómiák kialakulását preferálja. Az unió perspektívájából szemlélve e folyamat nem újkeletű. Mindez ott volt embrionális állapotban a cseh és szlovák szétválásnál és a mostani skóciai függetlenedés eredményei is ezt tükrözik. Mindazonáltal a legtöbb ilyen kontinentális folyamat elsősorban regionális, és csak egy részük etnikai jellegű. Hangsúlyosan ilyen a mostani koszovói függetlenségi nyilatkozat, de hát a Balkánon vagyunk, itt nyilvánvalóan az etnikai szempont dominál. Így azon sem lehet csodálkozni, ahogy az eseményekre Belgrád reagált. Nekünk is volt Trianonunk, ha valakinek, akkor ezt épp nekünk meg kell értenünk. Mindemellett – egy másik szempontot említve – azt is látnunk kell, hogy végső soron az új helyzet Szerbia számára nagyon nagy lehetőségeket hordoz magában. Ha megtartanák belső problémaként ezt az állandó albán-szerb konfliktust, akkor semmi esély sem nyílna arra, hogy beindítsák azokat a modernizációs folyamatokat, amelyek feltétlenül szükségesek az uniós integrációjukhoz. Fogalmazhatnánk úgy is: ebben az esetben uniós perspektívájuk garantáltan a nullával lenne egyenlő. Visszautalok Juhász József kiváló könyvére, A délszláv háborúkra. Számomra e mű több fejezete igen tanulságosan azt bizonyítja: ha megmaradt volna a régi jugoszláv hatalmi intézményrendszer, egyszerűen nem lehetett volna demokratizálni az utódállamokat, mert érintetlenül maradtak volna a konfliktusforrások, így az etnikai jellegű konfliktusok is. Ez a lehetőség most – a szerbek számára nyilvánvalóan rendkívül sérelmes módon, de – kiiktatódik, és valamilyen hosszabb, nem máról-holnapra zajló fejlődési folyamat indulhat el, melyet egyesek, így az EU és az Egyesült Államok támogathat, mások – elsősorban Oroszország – fékezhet. Mindazonáltal – és az ellentmondások dacára – ez a térség, valamint az érintettek számára nagyon nagy esély. P. G.: Nagyon meggyőző volt, amit Ara-Kovács Attila elmondott az Európai Unió politikájáról. Azért bennem fölmerül a kérdés, hogy milyen mértékben hatott az uniós politika a koszovói folyamatra, és milyen mértékben történt az ellenkezője, mert én sokkal nagyobb hangsúlyt tennék arra, hogy a koszovói események és az Egyesült Államok Balkán-politikája – azaz Koszovó függetlenedésének igen-igen határozott támogatása – jelentősen befolyásolta az unió politikáját. Én nem mondom azt, hogy kész tények elé állította az uniót, de mindenesetre erősen korlátozta az Európai Unió mozgásterét. D. M.: Két dologról van szó. Van egy strukturális sajátossága és fejlődése ennek az egész ügynek, és van egy aktuálpolitikai vonatkozása is. A kettő nyilván összefonódik ebben az egész ügyletben. Azonban szeretnék az első körhöz visszamenni és egy kissé földhözragadtabb módon, de mégis ugyanezt az optimizmust kifejezni. Az 1990-es években, ha emlékeztek, valahogy az volt az elképzelésünk, hogy ha elvesszük a balkáni harcoló felektől a kalasnyikovot, akkor kimennek a kert végébe, leásnak, és előveszik a második világháborús Schmeissert. Ha azt elveszik tőlük, akkor újra kimennek a kertbe, tovább ásnak és előveszik az első világháborús Mannlichert. Ezt is elveszik tőlük, akkor tovább mennek a kovás puskáig, a jatagánig, talán egészen a kőbaltáig… Ez a helyzet azért sokat változott mára abban az értelemben, hogy például Szerbia kijelentette, hogy nem alkalmaz erőszakot a koszovói függetlenség megakadályozására. Általában is, az erőszak, a fegyver kultusza, ami egy tipikus balkáni konfliktusmegoldó módszer volt, úgy tűnik, kiiktatódott vagy legalábbis folyamatosan visszaszorul. Kiiktatódott a nemzetközi közösség hatására, azoknak a tapasztalatoknak a hatására, amelyek az 1990-es években olyan szörnyű módon józanították ki ezeket a helyi közösségeket és még a politikai elitjüket is, amely utóbbiak talán – lehet, hogy ezzel vitatkoztok – még „elmaradottabbak” is, mint a saját közvéleményük abban a vonatkozásban, hogy hogyan oldják meg ezeket a problémákat.

J. J.: Egyetértek, ezek valóban lényeges változások, amiket más példákkal is alátámaszthatunk: ki hitte volna például még nem is olyan régen, hogy Horvátországot manapság egy olyan koalíciós kormány vezetheti, amelynek egyik alelnöke a horvátországi szerb párt egyik vezetője? Vagy valóban igaz, hogy a szerb politika élesen és látványosan tiltakozik Koszovó elszakadása miatt, de többször – még Koštunica is, nemcsak Tadić, bár ő persze gyakrabban – elmondták, hogy erőszakhoz nem nyúlnak. Bizonyos értelemben tényleg azt mondhatjuk, hogy az, ami az elmúlt héten történt Belgrádban, a legkevesebb volt, ami történhetett, hiszen – ahogyan azt Ara-Kovács Attila is elmondta – Koszovó a szerbek számára Trianon-szindrómát jelent, és fájdalom nélkül nem lehet tudomásul venni. A-K. A.: Visszatérnék néhány szó erejéig arra, hogy mennyiben tekinthető ez az egész kérdés egy Amerika által az Európai Unióra oktrojált ügynek. Szerintem ez így egy téves interpretáció lenne. A szerb-albán konfliktus nem egy amerikai geopolitikai övezetben, nem az Egyesült Államok határtérségében, hanem az EU határán zajlott, ennélfogva az uniónak ezt mindenképpen kezelnie kellett, és kezelnie kell majd még egy jó ideig. És hogyan kezelje? Óvatosságot és kívülállást demonstrálva vonuljon ki, vagy álljon Belgrád oldalára? Ez már csak azért is történelmietlen megközelítés, mert nem szakíthatjuk ki az elmúlt évtized balkáni konfliktussorozatának egészéből Koszovót. Hol kezdődött a dolog? Daytonnal kezdődött, illetve azzal, hogy Amerikának végül is bombáznia kellett – hangsúlyozom: kellett – Szerbiát, le kellett állítania az etnikai tisztogatást, mert ezt az Európai Unió nem tudta vagy nem merte megtenni. Az amerikai szerepvállalást tehát nem geopolitikai érdek, hanem értékelvűség szülte. D. M.: Meg hát kardunk sem nagyon van… A-K. A.: Azt a politikát, amit Amerika Irakban visz, és azt a katonapolitikai csődtömeget, amit az ottani második beavatkozás okozott, nem kell feltétlenül minden amerikai vállalkozásra automatikusan rávetíteni. Washington balkáni beavatkozása kifejezetten egy értékmentő – bizonyos értelemben értékteremtő – folyamatnak bizonyul. Itt azért hadd tegyek egy kitérőt. Azt hittük a függetlenség kihirdetésének előestéjén, hogy az unión belül gyorsan kialakul majd valamiféle konszenzus ezzel kapcsolatban, két-három lépcsős elismerési fordulók lesznek, és valamilyen úton-módon ez a történet hamarosan lecseng. Jelen pillanatban nem ennek vagyunk a tanúi. Létezik néhány ország, melynek elemi érdeke lenne, hogy ne precedensként tekintsen Koszovóra, hanem olyan folyamatként, amihez nekik gyakorlatilag semmilyen közük sincs. Egy ilyen magatartás logikus lett volna ezen országok részéről, mert összhangban állt volna belső stabilitási és biztonságpolitikai érdekeikkel. De nem ezt teszik. Románia főként nem, de akár Szlovákiát is említhetném… Kormányszintű nyilatkozatok árulkodnak arról, hogy nyilvánvalóan precedenssé kívánják tenni ezt az ügyet, és szembefordulnak nemcsak kiemelt szövetségesükkel, az Egyesült Államokkal, de az Európai Unióval is. P. G.: Tisztázzunk egy fogalmat: itt precedens történt. A kérdés csak az, hogy ki fogja ezt a precedensre való hivatkozással más célokra is felhasználni. Tudniillik most fordult elő először, hogy egy etnikai közösség függetlenedni akart, és függetlenedett is.

D. M.: Itt azért vannak az eltolódásnál és a hangsúlykülönbségeknél nagyobb problémák is. Nem beszélek arról, hogy milyen politikai, kulturális vagy történelmi hagyomány van Nagy-Britanniában, és milyen a Balkánon. De arról kell beszélni, hogy az államhatárokat szentnek tekintették egészen mostanáig, tehát mindenbe belement a nemzetközi közösség, kivéve az államhatárok megváltoztatásába. Itt van például Afrika, ahol nem törzsi és nem etnikai alapon lettek meghúzva a határok, hanem az egykori gyarmattartók érdekeinek megfelelően, és mégsem nyúl hozzá senki, mert abban a pillanatban elindul egy szörnyűséges folyamat, ami megállíthatatlan. Egyelőre nem nyúl hozzá senki, de a jövőben ezt is valamilyen úton-módon rendezni kell, tehát ez egy nagyon fontos kérdés, amit fölvetettél… P. G.: Biztosak vagytok-e abban, hogy a nemzetközi közösségről van szó, nem pedig a nemzetközi közösség bizonyos egységeiről? Nem vagyok benne biztos, hogy 1999 óta az Európai Unió és az Egyesült Államok között teljes volt az összhang, pláne hogy előre felosztott szerepekben ment volna végbe ez a játék. Ez az egyik megjegyzésem. A másik pedig az, hogy Attila nagyon logikus érvekkel támasztotta alá, hogy a Balkán esetében a szuverenitás felé való elmozdulásról van szó. De hogyha ezt általános jelenségként értelmezem, akkor én nem hiszem, hogy látsz jelet arra, hogy például Kurdisztánnal kapcsolatban hasonló folyamatok fognak elindulni. Gondolom, nem fognak, mert a nemzetközi politika egyetlenegy jelentős szereplője sem fog a kurd függetlenség mellé állni. Tehát én kétlem, hogy valóban nemzetközi jelenségről van szó. Azt gondolom, hogy mindaz, ami a Balkánon végbemegy, azt a Balkánra, és kizárólag a Balkánra alkalmazott politikai játéktérkitöltésnek lehet nevezni. A-K. A.: Nagyon érdekes, amit mondtál és tanulságos is, de akkor hadd tegyem fel kérdésként: az EU vajon miért állította le gyakorlatilag Törökország tagfelvételének folyamatát, ha nem éppen azért, mert nem akarja importálni azokat a konfliktusokat, amiket például Törökország mondjuk örmény – és nem kevésbé kurd – vonatkozásban magával cipel? D. M.: Számomra a legnagyobb probléma az, hogy 1999-ben gyakorlatilag mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mi lesz ennek a koszovói ügynek a végkifejlete, hogy a koszovói függetlenség valamilyen szinten be fog következni. Mi az oka annak, hogy egészen a prištinai függetlenségi nyilatkozatig csak viszonylag alacsony szinten folyt a vita az egész kérdésről, és most hirtelen robban az egész dolog; hogy most nemcsak kiderülnek és határozottan megfogalmazódnak a különböző egymásnak feszülő álláspontok, hanem tüntetések vannak és randalírozások ahelyett, hogy előzőleg jelezte volna minden fél – a randalírozókat is beleértve -, hogy problémái vannak a megoldással. Ez számomra alaposabb magyarázatot igényel.
Le Monde Diplomatique | 2008. március 23

Magyar rabszolgák leszármazottai Törökországban? -I-

magyarok„– És honnan származik a te törzsed? – Messziről, nagyuram.” (Almásy László) Igen, Madzsarisztánból – biccentünk az üzlete ajtajában támaszkodó fodrásznak, aki inkább udvariasságból, semmint őszinte kíváncsiságból érdeklődik, meg hát a világbajnokság közvetítésében is szünet állt be ebben a pillanatban. Már harmadszorra kerüljük meg a frissen felújított mecsetet meg Atatürk egész alakos aranyozott szobrát, amely olyan, mintha a Törökök Atyja frakkban, enyhén meghajolva éppen táncra kérné fel a téren áthaladó fejkendős, bugyogós asszonyságokat.

A zuhogó eső elől a fodrászüzlet árkádja alá húzódunk, felhangzik az esti imára szólító müezzin Allah akbar!-ja hosszan, siránkozón elnyújtva, mi pedig dideregve elmélkedünk a tengerpart citrom- és narancsligeteiről, oleandererdeiről, egyszerre virágzó és érő gránátalmafáiról, hogy jobban fájjon. Korántsem várunk julianusi fogadtatást, ám egyre fogy a lendületünk, ahogy a rendkívüli alkalomhoz illő arckifejezéssel körözünk a főtéren, de a kávéházban üldögélő férfiak még csak fel sem néznek a kártyaasztalról. A lélegzetelállító szépségű antik rombirodalmak, a nyüzsgő és mélyen vallásos belső-anatóliai városok után bennünk sem kelt különösebb feltűnést Gebiz, ez az Antalyától negyven, a Földközi-tenger partjától alig húsz kilométerre fekvő zsákfalu – valahol Aspendos, a világ egyik legnagyobb és legépebben megmaradt ókori színháza, szédítő sziklakanyonok és az apostolok által is látogatott római Perge maradványai között –, amely első pillantásra az átlagosnál is szürkébb török településnek tetszik. Ha csak Gebiz volna, sosem jövünk ide. Allah a legnagyobb, recseg a minaret hangszóróiból a müezzin éneke; traktorok döcögnek hazafelé a hegyoldalon, s mi még ártatlanul unatkozva mit sem tudunk a töröksíp és a dob váratlan támadásáról, az Öz lányok vendégségéről, egy busznyi székely meg a lapra szerelhető székely kapu bulgáriai, törökországi vargabetűiről, egy ősz hajú, mániákus gyaloglóról és az ő felfedezésének valódi jelentőségéről. Macarköy. „Madzsar” falu a Toros-hegység lábainál, a hosszan felnyúló tengerparti síkságon – furcsa rögeszméjű lakóival. Itt állunk a főterén, és nem tudunk mit kezdeni magunkkal. Évek óta porosodott polcunkon érintetlenül Beder Tibor Gyalogosan Törökországban című, Csíkszeredában kinyomtatott könyve, amelyet olykor azzal a gyanakvó pillantással mértünk végig, amellyel, isten bocsássa meg, a szittya–hun–etruszk–sumér eredetet firtató, lelkesen-dühösen vagy sarlatánkodón áltudományos munkákat szoktuk. Magyar közösség Délnyugat- Törökországban? Megint a régi nóta: egy „mondolat” a halszagú finnugor rokonság ellen, a hátranyilazós türk atyafiság védelmében? Beder Tibor, ez a mindenre elszánt csíkszeredai főtanfelügyelő ugyanis 1990-ben egy kósza hír és egy újságcikk hatására végiggyalogolt Románián, Bulgárián, átszelte Törökországot Isztambultól Antalyáig, hogy keblére ölelhesse az állítólagos macarköyi magyarságot. Vagyis nyolcvan nap alatt megtett 2600 kilométert egy meglehetősen meredek hipotézis bizonyítására.

Nemrég leporoltuk ezt a könyvet, hogy rádöbbenjünk, nagyot tévedtünk. Manapság is zavaróan nagy divatjuk van azoknak a gondolatkísérleteknek, amelyek túlzottan nagyvonalú következtetésekre jutnak egy-egy távol-keleti ablakban díszelgő muskátli, paprika- vagy fokhagymafüzér, egy-egy brutálisabban kiugró ázsiai járomcsont láttán. Kétségtelen persze, az ugyancsak eltökélt XIII. századi Domonkos-rendi barát, Julianus sikeres- sikertelen expedíciója óta kultúránkban csillapíthatatlan romantikája él a külső és a legkülsőbb magyarok újrafelfedezésének. Legkitűnőbb tudósaink, kémeink és legszínesebb szélhámosaink kutatták a keleten maradt ősmagyarság nyomait, hol többmilliós kaukázusi tömböket, hol a környező népek emlékezetében és eredettudatában megőrződött szórványokat vizionálva. Nem beszélve a megrázó felfedezésekről, a megsemmisült keleti magyar közösségekről és elveszett nyomaikról. Az élethosszig tartó kutatásokról, az életüket kockáztató keresőkről, akiket a Nyugat csodált, a hazai tudományos élet annak rendje és módja szerint megvetett. Ezek a sokfelé sejtett Magna Hungariák amolyan rejtelmes János papféle országocskák voltak, túl az idegen népeken a saját, a hazai világ ígéretével kecsegtetve, egyben mindazzal a tudással és hittel, mindazzal a nomád mozgékonysággal és harci erővel, amelyet mi oly sebesen igyekeztünk elfelejteni. Évszázadok reménytelen utazásai során szerettünk volna önmagunkkal találkozni, saját vérbő etnikai ifjúságunkkal, elsöpört ősmondáinkkal, tolmács nélkül közlekedni Belső-Ázsia sztyeppein, amint Julianus barát is tette volt. Hiszen a Nyugat számára mindig idegenek maradtunk, kapcsolatrendszerük velünk afféle kényszerházasság volt, míg a Kelet elnémult számunkra. „… A’ ki utánnam megindul […] egyenest Nagy- és Kis-Bukáriába menjen és onnan kezdje el vis’gálódásait; chinai Tatárországnak beljebb eső részei azok a helyek, ahol a magyar nemzet bölcsőjét keresnünk kell…” – szól Kőrösi Csoma Sándor szellemi végrendelete, akit a jugarok földjének kutatása hajtott Ázsiába. „Hiszem, hogy azokat, akik Árpáddal együtt jöttek be a magyar földre, a belső-ázsiai törzsökös türkök közé sorolhatjuk” – jelenti ki ujgur ásatásaira alapozva Stein Aurél, akinek keleti kutatásait Magyarországon senki nem támogatta, ezért brit állampolgárként volt kénytelen kápráztató felfedezéseket tenni. „Minink Atye ki da tegeken. Volgaltess tinin lemet” – jegyzi le a kaukázusi „magyar” miatyánkot Jaksics Gergely a XIX. század elején, aki „pártás és főkötős sudar magyar tündéreket” talál a hegyek között, és hétmillió kaukázusi magyarról regél, de az utazót többen szélhámosnak tekintik. „Egy butellia Magyar bort küldök az Uraknak, melly Magyar nevű, de már elpusztult város szomszédságában, de tsakugyan Magyar nevezetű falu határában termett a felső Kaukázusi vidéken…” – írja a bécsi Magyar Kurír szerkesztőinek korának nagyszerű szakembere, Gogol nevelője, a cár udvari orvosa, Orlay János, és a magyar romantika korában minden addiginál hevesebben tör ki az őshazakutatás szenvedélye. De feltehetően többé senki nem botlott olyan asszonyba keleten, aki egy volgai városka piacán régies, mégis magától értetődő magyar kifejezésekkel igazított volna útba a csupán kétnapi járóföldre fekvő honi falvak felé – amint egykoron Julianus barátot. Kelet eltűnt magyarjait, az elveszett Keletet, a mi Keletünket keresni – ez a Csöbörcsök-állandó az összmagyar egyenletben. A krími tatár kán fennhatósága alá tartozó, Dnyeszter melletti katolikus falut, Csöbörcsököt tartották hajdan a legkeletibb magyar településnek, amely két kontinens, kereszténység és iszlám ütközési és érintkezési felülete volt kultúránkon belül. Beolvadt e település magyarsága, de a hídnosztalgia kísért.

Baskírok, ujgurok, núbiai magyarabok, csöbörcsökiek – Ázsia és Afrika csángói: a kétségtelenül rokonítható távoli népcsoportok, a helyben maradt és a kényszerből messzire sodródott kis magyar diaszpórák világa után ma is sokakban él sóvárgás, amelyet elnehezít a nemzeti önmeghatározást elmaradhatatlanul kísérő, sokszor betegessé fajuló finnugor–török vita is. Némiképp az űrkutatás azon ágára emlékeztet ez a kíváncsiság, amely a földön kívüli értelmes életet, a harmadik típusú találkozások lehetőségét keresi állhatatosan: őshonfitársainkat a magyar glóbuszon kívül. Ugyanúgy keveredik benne a képzeleterő, a remény és a szűkös tényanyag. Macarköy-Gebizben csak a sár keveredik építési törmelékkel a mecset utcájában; leszáll az este, mi pedig enerváltan álldogálunk az árkádok alatt. Igen, Madzsarisztánból jöttünk – biccentünk a fodrásznak, aki hümmögve kevesell kettőnket, aztán hirtelen felderül az arca, a főtér túloldalára mutat, ahová éppen begördül a csíkszeredaiak busza, és a semmiből felsír a zurna, a töröksíp, és janicsárrohamra emlékeztető dübörgéssel megszólal a davul, a dob, a kávéházi férfiak a tarkójukra tolják sapkájukat, és valahonnan egyszerre kisebb tömeg gyűlik a busz köré, amelyről fáradtan kászálódnak le a székelyek. A gebiziek összetolják az asztalokat a főtéri teraszon, cseresznyét, teát tesznek eléjük – mindezt olyan egyszerűen és elegánsan, hogy mi egy csapásra elfeledkezünk a narancsligetekről. Innentől kezdve mind nehezebben tudjuk karbantartani kétkedésünket. Yilmaz vagyok, szorongatja kezemet egy kopasz, csillogó szemű gebizi férfi, aki fehér pólót visel a Magyar Autóklub feltűnő emblémájával, mire én a Közel-Keleten már évek óta jól bevált Dzsebrailként mutatkozom be (ez a Gábor arab megfelelője, amelyről minden igazhitűnek azonnal Gábriel arkangyal, Mohamed próféta elhívója is eszébe ötlik). Yilmaz magához szorít, nem akar hinni a fülének, sorra bemutat barátainak: nézzétek, itt van Dzsebrail Magyarországról, aztán közli, nem alhatunk sehol máshol, csak nála. Ezen heves vita tör ki török nyelven, egyszer csak három csinos fiatal lány vesz körbe bennünket, akik valósággal kitépnek Yilmaz kezeiből. Özlem, Zeynep és Fatma. Ők az Öz, azaz a Német lányok. „Didyne felé haladtunkban át kellett kelnünk a Meander folyó árterén. A végeláthatatlan síkság a mi Hortobágyunkra emlékeztetett. Egyszer csak, mintegy a délibáb varázsára, szűrbe öltözött juhászok tűntek fel előttünk hatalmas kuvaszok kíséretében. Megállíttattam a kocsit, bár vezetőnk kézzel-lábbal a kocsiban maradásra akart bírni. […] Megcsodáltam szűrjüket, pásztorbotjukat, kontyos kunyhójukat, szárnyékukat.

Hallottak-e Macarköyről? Nem, arról sosem hallottak” – írja Ispay Ferenc New York-i tanár az Élet és Tudomány 1981. évi 49. számában, abban a cikkben, amely miatt most Macarköyben vagyunk. A cikk egy felfedezés kalandos története: Ispay először azért utazott Isztambulba, hogy meglelje azt a kis galatai templomot, amelyben II. Rákóczi Ferenc hamvai várakoztak az 1906-os hazaszállításra. Az isztambuli jezsuita rendház magyar tagja, bizonyos Vendel János azonban különös kéréssel állt elő a templomlátogatás után: valahol Törökországban van egy kis falu, amelynek Macarköy (Madzsarköj), azaz Magyarfalu a neve. Keresse meg Ispay ezt a falut, és derítse ki, miért hívják így. Ebben még semmi rendkívüli nem volna, mint később megtudjuk Beder Tibortól, a mostani expedíció kiötlőjétől: egy 1976-os isztambuli tudományos tanácskozás anyagában, amelynek a magyar–török kapcsolatok volt a témája, egy térkép Törökország területén nyolc magyar nevű községet tüntet fel (három Macarlar, két Macar, két Macaroglu és egy Macara nevűt), amelyek többségükben a Fekete-tenger partvidékén, illetve Anatólia középső részén találhatók. Különös azonban, hogy Macarköy neve egyik munkában sem tűnik föl. Ispay Ferenc hányattatásai azonban csak itt kezdődnek: sok száz kilométert bejárt Kis-Ázsiában Afyontól Gazipasáig és Ankaráig, valamint az északkeleti részekig, de senki nem hallott Magyarfaluról. Nem adta fel, fogta magát, és Bartók útjára lépett: egy Toros-hegységbeli erdőkerülővel elindul a hegyekbe, a jörük nomádok havasi világába, ahol Bartók Béla zenei rokonságunk oly nagyszerű felfedezéseit tette. „Serik és Perge között meglátogattam a karakoyunlu törzs most felütött téli szállását. Betessékeltek a sátorba, s egy kissé feszes hangulatban indult meg a beszélgetés. A nomád pásztorok és a letelepült lakosság között mindig érezhető kisebbnagyobb feszültség. […] A letelepültek lenézik a még mindig nomadizáló törzseket, s bizony a szegény jürük érzi, hogy évről évre nehezebb tartani az ősi életmódot. A beszélgetés valahogy ilyenformán zajlott: »Mondja meg a gazdának, hogy én magyar vagyok. Mi Magyarországon úgy tudjuk, hogy a jürükök és a magyarok rokonságban vannak egymással. […] Ne felejtsük ezt el, s legyünk büszkék múltunkra.« Örömmel láttam, hogy mondókám jó hatással volt a jelenlévőkre. (…) Ekkor álltam elő a sorsdöntő kérdéssel: – Hallott-e Macarköyről? – Hát hogyne hallottam volna! Itt van a közelben. […] Csakhogy ma más neve van. Úgy hívják, hogy Gebiz. Majd szétvetett az öröm. Tehát megvan Magyarfalva!” Igen, megvan Magyarfalva: Özlem, Zeynep és Fatma, a három farmernadrágos, szépen kisminkelt lánytestvér önfeledten nevetgél, miközben mi elgyötörten igyekszünk legjobb formába lendíteni néhány szavas török szókincsünket. Kólát, teát szürcsölünk, ülünk a családi ház nappalijában, és először átesünk a kötelező nyelvi tiszteletkörön: a bicsak–bicska, kecsi– kecske, ana–anya, sapka–sapka párhuzamokon, amikor a lányok édesanyja, egy kendős-bugyogós gebizi asszony hirtelen magára mutat, és azt halljuk tőle, amiről eddig csak tamáskodva olvastunk, ráadásul olyan egyszerűen, ahogy csak az evidenciákat szokás közölni: ő bizony madzsar. Bizonyítékképen előkapja személyi igazolványát, amelyen valóban szerepel a Macar szó, ám születési helyként, hiszen így hívják-hívták Gebiz bizonyos településrészét. Ám a szemünk megakad családi nevén, melyet hamisítatlan magyarsággal ejt ki a gebizi asszony: ő bizony „Német”. Egy Német a török Macarköyből. Ezt adjuk össze. Kézzel-lábbal elmagyarázza, hogy a dédszüleit is Németnek hívták, és hogy tudja, ez nem török, hanem magyar név. Sok száz évvel ezelőttről. „A kis téren felállított asztalok mellett méltóságteljesen ül a falu férfilakossága. […] Minden szem rám mered – folytatja Ispay Ferenc kutatóútja elbeszélését. – Én pedig rámutatva a földre, megkérdeztem: Macarköy? Igenlő választ kapok! Ekkor mutatóujjamat a mellemnek szegezve bemutatkozom: Macar! Vagyis hogy én magyar vagyok. Egymás után állnak fel az atyafiak. Körülvesznek, megbámulnak, kezet ráznak velem, asztalukhoz húznak. Minden különösebb magyarázkodás nélkül megértették látogatásom célját.” És megtörténik az, ami miatt nem lehet lesöpörni Macarköy problémáját: Ispay tanár diktafonba mondatja e férfiakkal a falu eredettörténetét. „A mi őseink 420 évvel ezelőtt jöttek Magyarországról az isztambuli Gebze vidékére. Ott letelepedtek, és falut alapítottak. Egy közeli cserkesz falu lakosságával nem tudván megférni, a falut feladták, s az Isparta melletti Sorkunjajlára menekültek. A helyet birtokukba vették, és téli szállást keresvén ide jöttek. Itt falut alapítottak, és új birtokukat biztosították. Nyaranta felmentek a jajlára (havasi legelő, nyári szállás – M. G.), télen pedig lejöttek ide a tengerpart közelébe. Itt letelepedve elhatározták, hogy a helynek olyan nevet adnak, amely mindkét hazájukra emlékezteti őket. Így lett a falu neve Gebiz-Macar.” Ilyen egyszerű volna? Nem az. Ispay is megjegyzi, a felvétel során vita tört ki az emberek között az eredetkérdésről; s magunk is többféle változatot csikarunk ki a mai macarköyiekből. A hódoltság korában elhurcolt magyar falu lakossága? Bujdosó kurucok gyarmata? Mária Terézia uralkodása alatt idáig menekült magyarok falva? Emigráns tisztek telepe, akik az intervenciós orosz erők elől futottak? Még utazásunk előtt megkérdeztük Tasnádi Edit turkológust, műfordítót, a budapesti Magyar–Török Baráti Társaság főtitkárát, mi a véleménye az állítólagos macarköyi kolóniáról. – Tagadhatatlan, hogy az 1848-as emigrációval számos magyar telepedett le Törökország területén, de nem egy tömbben, hanem igen szétszóródva – felelte kérdésünkre Tasnádi Edit. – Kemal Karpat török profeszszor szerint ezeknek a magyaroknak jelentős szerepük volt a törökség modernizációjában, hiszen a szabadságharcos katonatisztek műveltsége meghaladta a török átlagot.

A turkológus asszony emlékeztetett arra is, hogy bizonyos Farkas Adolf százados – aki egy török katonai iskola matematikatanáraként helyezkedett el – török származású felesége lett az ország első költőnője. A macarköyi „magyarság” létét azonban kételkedéssel fogadta. – A hódoltság korában a devsirme, a „fiúadó” során valóban kerültek magyar gyerekek a birodalom szívébe, de őket felszippantotta a janicsárképzés, amely köztudottan kiiktatta a katonák eredeti hovatartozás-tudatát, egyben lehetetlenné tette a falualapítást. Rabszolgák sem alapíthattak falvakat – mutatott rá Tasnádi Edit. Úgy vélekedett, két szó, az arab „mudzsahir” és a madzsar összekeveréséről lehet szó. Előbbit a határvidéken, a Krímben, a Balkánon vagy a keleti végeken lakókra alkalmazták, akik az idegen fennhatóság alá került területekről visszaköltöztek török uralmú vidékre – az „emigránsokra”. – Thököly Imre csapatából házasodhattak kuruc katonák török lányokkal – mondta Tasnádi –, ezeket a leszármazottakat általában Macaroglunak, azaz Magyarfiának hívják. Mindenesetre a magyar férfiak gyermekei az édesanyjuk nyelvét, így a török kultúrát örökölték. De a történetmondások romlanak az idők során, és a nemzeti karakter alapján, mint amilyen például az ázsiai arcvonás, a „ferde szem”, a kiugró járomcsont, nem lehet senkit besorolni magyarnak. Ha az oszmán korban települtek oda honfitársaink, akkor fent kellett volna maradniuk magyar szavaknak, ahogy például nálunk a kun nyelvjárásokban megőrződtek a török etimológia szerint azonosítható kifejezések is. Nyelvi kritériumok alapján talán meg lehetne határozni az eredetet. Tasnádi Edit felhívta arra is a figyelmet, hogy sajnos a török falvakban korábban nem volt rendszeres anyakönyvvezetés, ezért nehezen azonosíthatók a nevek s nyomozható ki egy-egy család története. A régi sírköveken még kibogarászható nevek támpontot nyújthatnának: kérdés, mi rejlik az arab kalligráfiában. Mint ahogy az is kérdés, egy valóban magyar eredetű falu temetőjében miért nem találhatók latin nyelvű feliratok. Ülünk a földön a gebizi Német lányok kíváncsi karéjában, térdünkre terítjük török szokás szerint a kis kerek asztalka alá tett abroszt, kenyeret törünk, kanalazzuk a babot, a salátát, rágcsáljuk a fűszeres csirkecombot, de leginkább csak arra gondolunk egyre inkább elbizonytalanodva, mit fogunk találni másnap abban a régi sírkertben, amelyet a helybéliek csak „Madzsar” temetőként emlegetnek.
Magyar Nemzet Magazin 2006 Július 8

Mégis, kinek a kultúrája?

mesnevi„Mohammed próféta csak gonoszságot és embertelenséget terjesztett.” II. Manuel Palaiologosz (1350-1425) bizánci császár, Konstantinápoly. „A muzulmán tanításban az isten egyáltalán nem transzcendens. Akarata a mi kategóriáink egyikéhez sem kapcsolódik, még a józan észhez sem.” XVI. Benedek pápa, aki idézte a bizánci császár fenti mondatait. 2006, Németország.

Az iszlám világ megint zúgolódik, de most szélesebb körű a tiltakozás, mint annak idején a dán karikatúrák hatására. Nemcsak a fundamentalista szudáni vagy iráni muftik szólaltak meg, vagy a radikális afgán tálibok szisszentek föl, hanem például az iszlám sokkal „nyugatibb” társadalmi formációját megvalósító szekularista török iszlám modell vezetői is. Nem csekélység ez, hiszen az iraki vagy az afgán polgárháborúk (vallásháborúk?) miatt eddig a radikális iszlám fundamentalistáknak minden igyekezetük ellenére sem sikerült egy ernyő alá terelni az iszlám hívőket. Úgy rémlik, XVI. Benedeknek igen. Most biztosak lehetünk abban, hogy az egy héttel ezelőttihez képest sokkal több ellenzője van Keleten nemcsak a kereszténységnek, hanem a nyugati civilizációnak is, amely büszkén állítja magáról, hogy kultúrája történelmileg is a „józan észre” támaszkodik. Rosszabb időzítés? Balul sikerült nyilatkozat? Nem hiszem. Úgy érzem, nagyon is tudatos lépéssel állunk szemben, amely kiszámított, precíz vágással, mint a biztos kezű szívsebész kése, nagyon érzékeny pontot talált el az iszlám hitűek lelki világában. Miből következik ez? Először is: az iszlám mint elismert világvallás nem azonos Mohamed próféta korának hitterjesztő háborúskodásával (mint ahogy kereszténység sem azonosítható a keresztes hadjáratokkal, az Európát tűzbe borító vallásháborúkkal, sem a középkori inkvizíciókkal). Az iszlám társadalmakban a dzsihádot hirdető radikálisok mellett mindig voltak (és vannak) olyan toleráns irányzatok, amelyek békés hitoktatásra és az egyén belső útkeresésére építenek. Ott van például az egyik alapvető iszlám irányzat, a szúfizmus. Megújítója, Dzselál ed-Dín ar-Rúmí, más néven Mevlána („urunk”) a XVI. Benedek által idézett bizánci császár előtt kétszáz évvel ugyanebben a térségben, csakhogy a frontvonal másik oldalán, a szeldzsuk Anatóliában élt és alkotott. A „kerengő dervisek” néven ma is közismert misztikus rend nem vallásháborút és gyűlöletet, hanem türelmet és megbocsátást hirdetett.

A szúfik ma is a Mevlána üzenete szerint élnek: „Gyere közénk, gyere, akárki légy, Lehetsz hitetlen, tűz- vagy bálványimádó, Nem a reménytelenség háza a miénk, Ha százszor is megszegted szavadat, gyere akkor is.” Tarik Demirkan fordítása) Éppen XVI. Benedek ne volna tudatában annak, hogy az iszlám vallás nem azonos a saríával, és jelenleg sok iszlám országban nem a saría szerint, nem a radikális-fundamentalista iszlám útmutatása szerint élnek az emberek? Szerintem nem véletlen, hogy éppen a teológiai tanulmányokban nagyon is járatos német pápa idézte a bizánci császár iszlámellenes szavait, és éppen most, néhány nappal a New York-i terrortámadás ötödik évfordulója után. Bármennyire próbálja is utólag enyhíteni az egyházfő szavait a Vatikán (Federico Lombardi szóvivő szerint „a pápa szívében a vallási indítékú erőszak világos és határozott elutasítása rejlik”), a szándék nyilvánvaló. Joseph Ratzingerről már pápává választása előtt köztudomású volt, hogy erősen ellenzi Törökország uniós csatlakozását, és az uniós alkotmánytervezetről szóló viták során láttuk, hogy menynyire szorgalmazza a keresztény alapokon nyugvó uniót. Egyházfőként vélhetően tudja, hogy nem minden iszlámhívő él a fundamentalista útmutatás szerint, de szinte minden muszlim védi prófétája becsületét. Tudnia kell, hogy egy hónappal hivatalos törökországi látogatása előtt az a mondat (akár csak idézetként), hogy „Mohamed ebben a világban csak a gonoszságot és embertelenséget terjesztett”, nem a vallások közti megbékélést szolgálja, hanem a vallások és kultúrák közötti konfliktusok felélesztését, kiszélesítését.

A Nyugatnak, amely gyakran – és joggal – büszkélkedik a humanista társadalom létrehozásával, nem szabad elfelejtenie, hogy a világban léteznek más utak, más vallási és jogi intézmények, amelyek a más értéknormák szerint élő emberek sajátjai. Ugyanúgy évezredes történelmi fejlődés áll e modell mögött is, mint a liberális nyugati társadalom mögött. A nyugatról nézve zsákutcának tűnő modellek ott, abban a társadalmi-történelmi pillanatban magától értetődő realitások, s a megváltoztatásukra irányuló külső, erőszakos beavatkozási szándék erőszakos válaszokat szül. Nyugaton talán több gondolkodó embernek kellene megértenie, hogy a segítő kéznyújtásnak szánt gesztust a keleti ember nem mindig értelmezi a jó szándék jeleként. A helyi konfliktusok kezelésére nem megoldás sem az erőalapon politizáló külső beavatkozás, sem pedig az egyenlőtlenséget kifejező, leereszkedő segélynyújtás. Sőt a demokrácia exportja sem mindig a keleti társadalom fejlesztését, modernizálását szolgálja, hanem sokszor bizonyos nyugati csoportok érdekeinek érvényesítését. A keletiek gyakran észreveszik, hogy meztelen a király. Másfelől Washington most is buzgón támogatja azt a szaúdi rendszert, ahol a fundamentalista iszlám törvények vannak érvényben, és ahol a társadalmi normák és a jog sokkal inkább nőellenesek, mint például Iránban. A nyugati ember nemigen veszi észre, hogy a Keleten egyre népszerűbbé váló radikális nézetek szülőanyja éppen a Nyugatnak ez a gőgje és kétszínűsége. A radikális iszlám nem azért toboroz rohamosan új tagokat, mert az emberek az iszlám értékeket fedezik fel benne, hanem mert ez olyasfajta politikai magatartás, amely alkalmasnak látszik az ősi identitás, az ősi kultúrák és ősi intézmények megvédésére, tehát önvédelemre. Hogy a látszat mögött van-e valóság, az más kérdés. Történelmi idők tanúi vagyunk: az új hidegháború vasfüggönye a szemünk láttára ereszkedik le! Holott lehet a világot másképpen is értelmezni. Nem kell több hozzá, mint egy kis szerénység, őszinteség és bátorság. Bátran fel kell tenni magunkban a kérdést: „Lehet, hogy nem csak mi vagyunk az örök igazság birtokosai?” Újra idézve a Mevlanát: Mi értelem, s nem színes kép, ki látja azt? Mi a szív titka, s nem szép beszéd, ki látja azt? A világ létezése a világtól nincs messze. Ki látja azt? Mit nem tart fogva a lét s a nemlét, ki látja azt? (Sudár Balázs fordítása)
A szerző török újságíró, a CNN-türk budapesti tudósítója

Népszabdság • 2006. szeptember 24.

16,474FansLike
639FollowersFollow