Precedens értékű lesz-e Koszovó? II. rész

(az első rész folytatása) J. J.: Két félmondattal legyen még szabad visszakanyarodnom a nemzetközi szálakhoz. Olyasmi, hogy „nemzetközi közösség”, persze inkább csak virtuálisan létezik, igazából az úgynevezett kontaktcsoport az, amely a balkáni és koszovói kérdéseket rendezi. Ebből a hathatalmi fórumból Oroszország hivatalosan nem szállt ki, de ma valójában mindent ellenez, amit a többiek tesznek, ezért lényegében maradt a négy nagy európai uniós tagállam és az Egyesült Államok. Azok tehát, amelyek Koszovót az első hullámban ismerték el. Való igaz, hogy a többi ország követő magatartást tanúsít, és az Európai Unió is, mint egész, a legjobb esetben is csak erre képes. Valószínűleg ez a maximum.

A nyugati nagyhatalmak fellépését persze nagyon sok szempont befolyásolja, de szerintem is van elmozdulás az emberi jogi doktrínák felé. Ha ebből a szempontból hasonlítjuk össze a kurd és a koszovói kérdésre adott nyugati reakciókat, akkor azt látjuk, hogy az emberi jogi dimenziók mentén van hasonlóság. Sok bírálat érte Törökországot ebben a kérdésben, és Törökország az EU-hoz való közeledés érdekében tett is pozitív lépéseket ebben a tekintetben. Ugyanakkor Koszovó esetében azt látjuk, hogy hosszú ideig a Nyugat szintén emberi jogi és humanitárius kérdésként kezelte a problémát, és nem tűzte napirendre a koszovói elszakadást. Például 1991–1992-ben, a szocialista föderációk felbomlásakor azzal a fikcióval éltek, hogy a határok nem változnak meg, hanem egyszerűen csak a nemzeti köztársaságok felbontják addigi uniójukat és önálló államként folytatják tovább a létüket a nemzetközi színtéren. Ezért a nem tagköztársasági státusú területek nem szakadhattak el. Aztán a probléma egyszer már, az 1999-es háborús évben a szerb–albán harcokkal és a NATO-bombázásokkal kulminálódott, de még akkor sem támogatták az egyoldalú elszakadást, hanem hosszas vacillálás kezdődött. Ez különösen jól megfigyelhető volt 2000 ősze, tehát a szerbiai demokratikus fordulat után: akkor arra vártak, hogy miként reagál az új Szerbia a koszovói kérdésre, illetve hogyan reagálnak a szerb fordulatra az albánok. Emlékszünk, hogy különböző nemzetközi tervezetek voltak arra, hogy miként lehetne rendezni Koszovó kérdését, s ezek a 2004. márciusi zavargásokig nem tűzték napirendre a függetlenséget. Először volt a „standards before status” platformja: előbb a demokrácia, piacgazdaság, kisebbségvédelem minimális, de biztos alapjait kell megteremteni, s csak azután lehet beszélni a tartomány végső államjogi státusáról. De hamar kiderült, hogy az albán lakosság és politikai elit semmiféle Szerbiában nem tudja elképzelni önmagát, függetlenül attól, hogy az demokratikus-e, vagy nem. Ez az elutasítás persze részben az 1990-es évek tapasztalataira vezethető vissza, de látnunk kell, hogy van mögötte egy hosszabb távú történelmi probléma is. Koszovó kapcsán ugyanis valóban az a helyzet, hogy az etnikai többség és a politikai hatalom az egész 20. században különbözött egymástól…

Kezdettől fogva fennállt az a probléma, hogy az albánok be sem akartak illeszkedni a szerb államba, Szerbia pedig az 1960–1980-as évek autonómia-korszakától eltekintve – amely igazából nem is a szerb nemzeti köztársasági politika terméke volt, hanem a jugoszláv föderáció államrendjéből származó következmény –, nem is akarta egyenrangú félként integrálni őket. Ezek a tapasztalatok együttesen eredményezték azt, hogy az albánok 2000 októbere után is azt mondták, hogy ők ragaszkodnak a függetlenséghez. Ezzel előállt egy autonómiakeretekben megoldhatatlan helyzet, mert a gyakorlatban csak olyan megoldás képzelhető el, csak olyan megoldás lehet működőképes és fenntartható, amely összeegyeztethető a helyi lakosság 90-92 százalékának az akaratával. Ez pedig ugye egyetlen dolog lehet… Szerbiához visszacsatolni a területet nyilvánvalóan nem lehet, legfeljebb háború árán, de az erőviszonyok valójában akkor sem engednék meg. A nemzetközi közösség sem akar örökké ott maradni, a világ más részein elfoglalt Egyesült Államok pláne nem: szerintem az amerikaiak kampányolását a koszovói függetlenség mellett 2005 óta jórészt ez magyarázza. Bosznia kapcsán ez az amerikai „exit strategy” működött, és ott az Európai Unió – most úgy tűnik – képes önállóan is menedzselni a konszolidációt és államépítést. Koszovóban még nem, de az egyetlen olyan státusmegoldása Koszovónak, ami ezzel az „exit strategy”-vel összeegyeztethető, valóban az, hogy szabályt erősítő kivételként – tehát nem nemzetközi precedensként, hanem a helyi kemény realitások alapján – elismerik ennek a területnek a függetlenedését, nemzetközi felügyelet alatt. Abban pedig, hogy Szerbia erre így reagált, nincs semmi meglepő. Inkább az az érdekes, ahogy Moszkva reagált, mert Oroszország önbizalma megnőtt az elmúlt években. Ha megnézzük például a kontaktcsoport 2005-ös állásfoglalásait, amelyekben kijelölték a koszovói státustárgyalások alapelveit, akkor azt látjuk, hogy Oroszország azokat elfogadta, pedig az irányuk már akkor is nyilvánvaló volt. Az elmúlt egy-két évben viszont az orosz politika határozottan opponál szinte mindent, ami nyugati. Ezért az, hogy Szerbiában is ilyen erőteljes lett az ellenkezés Koszovó kérdésében, többek között annak köszönhető, hogy újra erős nagyhatalmi hátteret éreztek a hátuk mögött.

A-K. A.: Oroszország fellépése valóban nagyon lényeges ezekben az aktuális ügyekben. Egyetértek azzal, hogy a radikalizálódó szerb magatartás kifejezetten az orosz biztatással áll összefüggésben. Orosz nyilatkozatok hangzottak el, mindig érzékeny pillanatokban, Putyin képét hordják jelenleg is körbe Mitrovicában, sőt a múlt heti belgrádi tüntetésen is. Mindennek nagypolitikai logikáját értjük, bár nem látjuk kifutását, és ez benne a veszélyes. E kihívás feloldására tett kísérlet a függetlenség elismerése az Európai Unió részéről, minthogy ezzel a beavatkozó orosz politika útját próbálja állni. Szélesebb perspektívából szemlélve: ha e régiónak lehetővé tesszük, hogy régi konfliktusain évődjön, akkor továbbra is megmarad az a sajátossága, hogy bizonytalanságát, gyengeségét és alantas szándékait egy ajánlkozó nagyhatalomnak bocsátja a rendelkezésére, olyannak, mint a minden téren offenzívnek mutatkozó mai Oroszország. Az Európai Unió stratégiai biztonságpolitikai érdeke az, hogy itt nyugalom legyen, és valamilyen úton-módon európai perspektívát kapjon ez a vidék. P. G.: Hadd térjek vissza egy előző mondatodra. Arra, amikor azt mondod, hogy az európai politikának az az érdeke, és hogy az európai politika képes lesz arra, hogy ebből az örök tűzfészekből egy békés régiót csináljon, olyan módon, amilyen módon Boszniában nyugalom van, miközben nemzetközi ellenőrzés alatt áll. A kontaktcsoport most hasonlóképpen képzeli, hogy Koszovó is az Európai Unió felügyelete alatt fogja békésen rendezni az ott élő szerbek és albánok viszonyát. De meddig? Boszniában már majdnem tíz éve ott vannak a nemzetközi erők. Meddig lesznek ott? Még tíz évig? D. M.: Ciprusban sokkal régebben vannak ott, és egyszerűen időhatár nélkül, addig, ameddig kell. Azt mondanám, hogy ez így nem kérdés számomra. Az Európai Unió vagy bármelyik ilyen nemzetközi békefenntartó erő addig marad ott, amíg szükséges. P. G.: Bocsáss meg, azért Ciprus nem ugyanaz, mint Bosznia, Cipruson valóban vannak ENSZ-megfigyelők, akik ténylegesen megfigyelők, ott vannak a határon, és nem csinálnak semmit, miután a határon sem történik semmi. Boszniában azért gondolom nem békésen cigarettázó európai uniós vagy ENSZ-megfigyelők vannak, hiszen a viszonylagos nyugalom ellenére, ott van egy Szerb Köztársaság és van egy valamilyen módon mégis létező horvát–bosnyák konföderáció. Ott fegyveres erők vannak, a fegyverek árnyékában van ez a nyugalom, és egyikőtök sem tudja megmondani, hogy meddig. A-K. A.: Azt viszont meg tudjuk mondani, hogyha ez nem, akkor mi történt volna. Akkor tovább radikalizálódott volna például a koszovói albán gerillacsoportoknak a működése, még inkább létrejött volna valamilyen konfliktus, még inkább eszkalálódott volna a kérdés Macedónia felé, a Vajdaság felé, és ezeken keresztül felénk, és még kevésbé lett volna esély arra, hogy valamilyen úton-módon lehetőséget kapjanak a szerbiai demokraták egy élhető világ bemutatására. Az, hogy jelen pillanatban a fegyverek árnyéka biztosítja ezt a nyugalmat például Boszniában, nem válasz arra a kérdésre, amit itt fölteszünk akadémikus módon. Már csak azért sem, mert nem áll az, amit mondtál Ciprussal kapcsolatban, mert ott is fegyveres szolgálatot teljesítnek az ENSZ-csapatok, és ott sem olyan nagyon egyszerű az élet, mint ahogyan azt elgondoljuk. Ne felejtsük el a görög Ciprus európai uniós szavazása utáni rendkívül feszült helyzetet, amikor elutasították, hogy egyszerre lépjenek be a török résszel az EU-ba.

D. M.: Én azt hiszem, hogy érdemes egy pár szót szólni az egész kérdéssel kapcsolatos magyar vonatkozásokról, magyar érdekekről és a magyar politikáról is. Nekem az az érzésem, hogy viszonylag nehezen, talán érthető módon nehezen formálódott a magyar politika a koszovói ügyben. Ennek több oka van, és erről eléggé heves belső viták folytak. A magyar politika alapvetően biztonságpolitikai szemlélettel közelít a Balkánhoz. Elsősorban Szerbia stabilitását tekinti fő céljának, és ez azt is jelenti, hogy a fókuszából kiesik az albán kérdés, kiesett a koszovói kérdés per se. Tehát amikor a magyar külpolitika Koszovóval foglalkozott, akkor Szerbiával foglalkozott, és sohasem Koszovóval. Ez talán az egyik gyengéje volt az elmúlt időszakban. Volt még egy gyenge pontja a magyar külpolitikának, nevezetesen, hogy nagyon sokáig, talán a kelleténél tovább ragaszkodott egy lehetséges új ENSZ BT-határozat meghozatalának illúziójához. Még akkor is ragaszkodott ehhez, amikor látható volt, hogy ilyen nem lesz. Egy pillanatig nekem az volt az érzésem, megvolt annak a veszélye – ez szerencsére elhárult –, hogy egy platformra kerülünk Oroszországgal, egy platformra kerülünk azzal a Szlovákiával, Romániával és más országokkal, amelyek egészen más megfontolásokból ellenzik a kérdés adott megoldását, a függetlenséget és a kiterjesztett kollektív jogokat, néhányuk éppen magyarellenes vagy a magyar problémát exponáló szempontrendszerből. A mostani magyar megközelítés, amely elfogadja a realitásokat, de nem rohan az elismeréssel, és megpróbálja elfogadtatni Szerbiával a megváltoztathatatlant, azt hiszem, hogy a jó irányba tett jelentős lépés. J. J.: Én is azt gondolom, hogy az említett kritikai elemek sokszor megalapozottak. Valóban egyfajta kiváró álláspont jellemezte a magyar politikát, illetve az, hogy főleg Szerbiára figyelt, és egyes váltásoknál – például hogy mikor hagytunk fel az ENSZ BT-határozat emlegetésével – talán az ütemezés sem volt tökéletes. De egészében véve szerintem ez a politika védhető, sőt az alapjait – hogy el kell ismerni Koszovót, de nem azonnal – többpárti egyetértés övezi. Látnunk kell, hogy számunkra Szerbia mindig fontosabb szomszéd marad, mint akár a két albán állam együttvéve (tehát nemcsak az önálló Koszovó). Ez külgazdaságilag, biztonságpolitikailag vagy kisebbségi szempontból nézve egyaránt igaz. A realitásokkal persze nem kell szembemenni, ezért Koszovót el kell ismerni, s nemcsak pragmatikus okokból (hogy igazodjunk az USA és az EU-többség álláspontjához), hanem azért is, mert elemi érdekünk a Balkán hosszú távú stabilitása, s ehhez szükséges Koszovó függetlensége. De a Szerbia iránti empátia jeleként és az államközi, illetve vajdasági magyar–szerb kapcsolatok óvása miatt az elismerést nem kell elsietni. Ebben célszerű az EU főáramához igazodni, bár ezt sem könnyű eltalálni, mivel az elismerési folyamat a feltételezettnél lassabban halad. Még mindig csak 20 körül van azoknak az államoknak a száma, amelyek elismerték Koszovót, és az Európai Unió országainak a többsége sem tette még meg. Nemcsak az az 5-6 állam, amely valamilyen specifikus belpolitikai okból eleve azt mondta, hogy nem fogja elismerni (és amely csoportból szerintem Spanyolország hamar kiszáll, ha az ottani választások márciusban lezajlanak), hanem mások sem. Pedig Hollandiától kezdve Csehországon át Svédországig vagy Szlovéniáig még van sok olyan ország, amelynek nincs saját kisebbségi oka, de mégsem ismerte még el Koszovót. Azt hiszem, ehhez kell ütemezni a megfelelő magyar lépéseket is. P. G.: Maradjunk még egy kicsit az Európai Uniónál. Mennyire számít Koszovó elismerésének ügye a nem létező közös európai kül- és biztonságpolitika kudarcának?

D. M.: Az is lehet egy közös külpolitika, hogy minden ország – mert ezek azért nemzetállamok még változatlanul – saját maga dönti el a problémához való viszonyát, Ez ugyanúgy közös külpolitikai álláspont lehet. A-K. A.: Én is úgy gondolom, ennek gyakorlatilag nincsen relevanciája a közös külpolitika sikerei vagy kudarcai szempontjából. Nyilvánvalóan jelenthet kihívást a jövőben, de ma eltörpül amellett, hogy mennyire lesz életképes ez a Koszovó, gazdaságilag mennyire tud talpra állni, hogyan tudja működtetni külkereskedelmét, aminek java része eddig épp Szerbiával bonyolódott… D. M.: Ki fogja az elején ezt finanszírozni? A-K. A.: …továbbá: hogyan tudja Koszovó kormányzata megfékezni a tradicionális maffia jellegű csoportokat, amelyek drogkereskedelemmel és hasonlókkal foglalkoznak. Tehát ezek nagyon lényeges kérdések, és az általuk okozott bizonytalanság közrejátszik abban, hogy egyes államok azt mondják: várjunk az elismeréssel… Hosszú távon komolytalan Koszovó függetlenségét, illetve az ehhez kapcsolódó nemzetközi elismerést kétségbe vonni. El fogják ismerni, még ha ma tapasztalható is némi elbizonytalanodás és kitapintható taktikázás. Másrészt viszont azok a kudarcok, amelyek gyakorta megfogalmazódnak a kül- és biztonságpolitikával kapcsolatban, sőt idesorolnám az alkotmányszerződés leszavazásait is, ezek mind egy új és nagy országnak, az uniónak a gyermekbetegségei. És tegyük ehhez mindjárt hozzá: a kudarcok java részét épp azok az országok idézik elő, amelyek régiónkból léptek be az unióba. Konkrétan fogalmazva: a kudarcok gyakori oka mi magunk vagyunk, és az a számos speciális gond, amit oda becipeltünk, és amelyeket a maga globális szintjén nem tud egyik napról a másikra megemészteni az unió. Nyilvánvalóan nemcsak Koszovónak, nemcsak Szerbiának kell hozzácsiszolódnia az EU-hoz, ezen a próbatételen még mi sem mentünk egészen keresztül. P. G.: Egy kis ország, Koszovó születésétől indultunk el és Ara-Kovács Attila utolsó megjegyzésével eljutottunk egy nagy, úgynevezett ország, az Európai Unió születési fájdalmaihoz. Ha egy mondatban összegezni kellene ezt a beszélgetést, akkor én az első gondolatokra utalnék vissza: Koszovó kapcsán a balkáni feszültségek nem szűntek meg, csak a lőporszag tűnt el vagy a lőporszag lett sokkal gyöngébb, és ha a nagy ország, az unió születésére kellene egyetlen egy jelzőt mondani, akkor azt mondanám, hogy a feszültségek nem csökkentek, de lőporszagról hála Istennek nincs szó.
Le Monde Diplomatique | 2008. március 28