2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1445

Bulgária: gyenge szocialisták, tekintélyelvű jobboldal

Elemzésünkben a bolgár belpolitika elmúlt fél évét vettük górcső alá. Az ország két nagy pártja már javában készülődik a 2013-as országgyűlési választásokra. A szocialista pártelnök-jelöltek egymást szorongatják, májusban ér véget a Parvanov-Sztanisev belharc. A kormánypártnak áll a zászló, viszont az elmaradt reformok miatt egyre mélyebbre süllyed az ország. Lendületét vesztette a kézi irányítású, központosított irányítási modell, a miniszterelnök jelentős hatalomkoncentrációt alakított ki. Hosszútávon fenntarthatatlan a Polgárok Bulgária Európai Fejlődéséért (GERB) jelenlegi politikája.

A bolgár pártok hivatalosan megkezdték az egy évig tartó készülődést a 2013-ban esedékes országgyűlési választásokra. Valamennyi párt háza táján jelentős változások tapasztalhatóak – a Bolgár Szocialista Párt (BSzP) két erős egyénisége egymásnak esett a pártelnöki tisztségért, a kormányzó GERB erősít tekintélyelvű politikáján, a török-liberális Mozgalom a Jogokért és Szabadságért (DPSz) a kormányt kívánja megkörnyékezni, a kisebb parlamenti pártok pedig a nagyokat figyelik, hogy kivel lehetne szövetséget kötni. A politikai alkuk és szövetségek sűrűjében azonban a lakosságot érintő, lényegi kérdések felett elsiklik Bulgária honatyáinak figyelme.

Szocialista leszámolás

A BSzP háza táján felfokozódott hangulat uralkodik, korábbi cikkünkben részletesen foglalkoztunk Szergej Sztanisev jelenlegi pártelnök és Georgi Parvanov volt köztársasági elnök több mint féléve elhúzódó harcával. A két vezető minden erejét latba vetette ellenfele lejáratása és a szocialista delegáltak meggyőzése érdekében. Nehéz megjósolni, hogy ki fog felül kerekedni a májusi tisztújító kongresszuson, de egy biztos, az Európai Szocialisták Pártja (PES) nagyon rossz szemmel nézi a belviszályt. Nem csoda, hogy az európai szocialisták is felhúzták szemöldöküket a bolgár párttársak acsarkodása miatt – a jelenlegi PES elnök éppen az a Szergej Sztanisev, aki 2001 óta a BSzP regnáló elnöke. Nagy szégyenfolt lenne a PES presztízsén, ha a pártcsalád elnökét letaszítanák a hazájában. Sztanisev minden bizonnyal búcsút mondhat PES-elnöki posztjának, ha nagy riválisa legyőzi a BSzP elnöki mandátumért folyó küzdelemben.

Részletek

2012-04-14
Milanov Viktor

Sitkei Levente: Adana szelleme

Törökország és Szíria a háború küszöbén állt. A kettejük közti határvonal erődök szigorú sorozatához hasonlított. Az arab országból özönlöttek a menekültek a török fennhatóság alatt álló Hatay tartomány táboraiba, Damaszkusz pedig ismét rákérdezett, voltaképp milyen jogon uralkodik Antiokhia szent városa felett Ankara világi és igen agresszív rezsimje.

Mindez 14 évvel ezelőtt történt. A választ az Adanában aláírt kiegyezés hozta el, amely voltaképp megnyugtatóan rendezte a két állam zűrös viszonyait. Hatay tartomány ügyét nem feszegetik, egymás köreit nem zavarják, s ha mégis, a megegyezés értelmében a másiknak joga van visszavágni.

Az adanai egyezményt most újra elővették Törökországban. Első pontja szerint „Szíria nem enged meg területén semmiféle olyan tevékenységet, amely Törökország stabilitását és biztonságát veszélyezteti”. Eredetileg ez a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) kiképzőtáborainak felszámolását célozta. Ankara azonban ezt könnyen értelmezheti úgy is – és ez a török újságcikkekből kiderül –, hogy Szíria menekültjei igenis stabilitását és biztonságát veszélyeztetik, azaz teljes joggal lép fel saját védelmében, az adanai egyezmény szellemét és betűjét követve. Így válik egy békeszerződés hadüzenetté, az olajág kutyakorbáccsá. Csak annyi kellett hozzá, hogy változzanak az erőviszonyok. 1998-ban Törökország egy évvel volt a katonai puccs után, háborúban a kurdokkal, harcban saját belső ellenzékével, a lopakodó iszlamizmussal. Szíria vezetője Háfez el-Aszad volt, akivel jobb volt nem ujjat húzni.

Most Törökország regionális nagyhatalom, Szíria pedig egy gyenge kezű vezető alatt útját kereső állam, amelyet hatalmas szövetségesei minden oldalról szorongatnak. Nem az a kérdés, hogy Törökország képes lenne-e benyomulni Szíriába, hiszen ez nem a képesség kérdése, hanem a hajlandóságé. A háború nem azért tör ki, mert Ferenc Ferdinándot lelövi Gavrilo Princip, vagy mert a király heves fogfájása miatt támadásra ad parancsot. A háború üzleti vállalkozás, lehetőség a befolyás növelésére, a belső feszültség levezető szelepe, és még sok egyéb haszonnal járó hatalmas esemény. Persze jelentős kockázattal jár, de a kormányok általában vállalják ezt a rizikót, főleg mert mások bőrére megy a véres játék.

A cikk folytatása > Magyar Nemzet

2012-04-13

A németországi török kisebbség helyzetéről

alman_camiNémetország 82 millió lakosából körülbelül 7,5 millió rendelkezik migrációs háttérrel, jelentős az olasz, a görög, a lengyel, a horvát, az orosz és a posztjugoszláv térségből érkezettek aránya, ám kétségkívül a Németországban élő törökök képezik a külföldi állampolgárok legnagyobb hányadát. Számuk meghatározásában a források más-más adatokat közölnek, egyes statisztikák 2,4 millió főről beszélnek, más becslések viszont 3 milliós törökségről számolnak be. A török integráció eredményességét méltató hangok főként Cem Özdemir, a Die Grüne (Zöldek) pártelnökének, vagy Mesut Özil, a német válogatott és a Real Madrid középpályásának sikeres példáját szokták felemlegetni, ám a valós helyzet ennél sokkal árnyaltabb.

A török vendégmunkások behívása

1961 októberében kötötte a Német Szövetségi Köztársaság és Törökország kormánya azt a bilaterális egyezményt, amely után megkezdődött a török vendégmunkások toborzása a virágzó, ám munkaerőhiánnyal küszködő német gazdaság számára. A leendő vendégmunkások kiválasztásában fontos szerepet játszottak a kinti, helyi bizottságok, ahol az NSZK-ban dolgozni kívánó munkásokat komoly alkalmassági, elsősorban orvosi vizsgálatoknak vetették alá. A nyugat-német kormány érthető módon nem kívánt olyan embereket az országba hívni, akiknél egészségügyi problémák merülhettek fel, hiszen ez plusz költséget jelentett volna a költségvetésnek. A bilaterális szerződésekben szabályozták továbbá a vendégmunkások tartózkodását a fogadó államban, a rotációs-elv alkalmazásával kezdetben egy török vendégmunkás két évet tölthetett el Németországban, A kezdeti merev szabályozás később, a ’70-es években fellazult és a kinti munkások csupán 70 százaléka tért vissza szülőhazájába (javarészt a negyven éven felüliek).

Sokan teszik fel a kérdést, hogy miért érte meg jobban a németeknek a vendégmunkás-rendszer kiépítése – annak minden adminisztrációs nyűgjével – mint a betelepítés? A válasz alapvetően gazdasági és pénzügyi jellegű, hiszen a vendégmunkásokra jóval kevesebbet kellett költeni, így például a kormányzatnak nem kell megfelelő taníttatásról, egészségügyi ellátásról, későbbi nyugdíjról gondoskodnia, egész egyszerűen a vendégmunkások bérezését kellett csak számba venni. Így a vendégmunkás-rendszer igen kifizetődő volt mindkét félnek. A németeknek azért, mert így olcsón jutottak munkaerőhöz, a törököknek pedig azért, mivel sokkal magasabb bérezésben részesültek, mint odahaza. A német kormány nem számolt semmilyen rejtett, társadalmi problémával, amit a vendégmunkás-rendszer esetlegesen okozhat, ugyanis a rendszer úgy volt hajdanán megkomponálva, hogy amint a behívott török munkaerőre már nem lesz szükség, úgy a munkások szépen távoznak majd az országból. Ám, mint utólag kiderült, a helyzet nem volt ilyen egyszerű.

„Munkásokat hívtunk, emberek jöttek”

1965-ben fogadta el a nyugat-német törvényhozás a németországi idegenekkel foglalkozó törvényt, az ún. Ausländergesetz-et, amely a kezdeti kettőről öt évre növelte a tartózkodási engedély időtartamát. A törvény ráadásul megengedte a családtagok letelepedését is az NSZK-ban, amellyel éltek is a török vendégmunkások. Ezzel megkezdődött a szétszakadt családok újraegyesítése, és az Anatóliában maradt feleségek és gyerekek tömegesen érkeztek a Szövetségi Köztársaságba. Szintén rengetegen „importáltak” feleséget a Németországban dolgozó fiatal török vendégmunkások közül, mivel a korabeli, nyugatias női modell nagyon távol állt, a számunkra anakronisztikusnak tűnő török nőtípustól. Ezt bizonyítja az is, hogy 1980-ig a török férfiak mindössze 7 százaléka kötött házasságot német nővel. A nők és a gyerekek érkezésével egyidejűleg arányosan emelkedett a gazdaságilag inaktívak aránya a keresőkhöz képest.

Tanulmány

2012-04-04
Molnár Tamás Levente – Kitekintö

Ortodox keresztények az oszmán hatalomban – a devsirme módszer

mini46A nem muszlim vallású meghódított népek az Oszmán Birodalomban meghatározott státusszal rendelkeztek, külön adókat fizettek, számos korlátozást voltak kénytelenek elviselni, és határozottan az alacsonyabb rendűek státuszába voltak sorolva. Ugyanakkor saját egyházi hierarchiájuk fennhatósága alatt élhettek, ami lényegesen megkönnyítette a birodalomban való mindennapi létüket.

Az oszmán társadalom szigorúan meghatározott modell alapján működött. A társadalmi mobilitás nagy nehézségekbe, szinte áthidalhatatlan akadályokba ütközött. Ahogy Barbara Jelavich nagyívű összefoglaló munkájában leírja, az állam az embereket vallási- és közösségben viselt funkció szerint választotta szét. Vezető helyen az uralkodó osztály tagjai, az askerik álltak. Ide tartoztak a magas közigazgatási pozíciót betöltők, a hadsereg tagjai, az ulémák, továbbá a keresztény társadalom magas rangú tisztviselői, mint például az ortodox egyház patriarchái is. Alattuk helyezkedtek el rangban a ráják, vagyis a nép; a kereskedők, iparosok, parasztok többsége.

Keresztények az oszmán kormányzatban
Az államhatalom csúcsán az abszolút uralkodó, a hatalmát Isten kegyelméből származtató szultán állt. A szultán az uralkodó osztály közvetítésével érvényesítette Istentől kapott hatalmát, erre a csoportra ruházta rá a maga tekintélyét. A közigazgatás legfontosabb posztjait és a hadsereg vezető pozícióit olyan személyek foglalták el, akiket a kul-, vagyis a rabszolgarendszer elvei szerint toboroztak. A legismertebb módszer a devsirme, azaz a begyűjtés volt. A devsirme körülményei korszakonként változtak, de általánosságban elmondható, hogy az illetékes török hivatalnokok pár évenként vidékre mentek, a legértelmesebb nem muszlim fiúgyermekeket begyűjtötték és csoportonként Konstantinápolyba vitték. Muszlim hitre térítésük után képzésben részesültek, majd az államigazgatásban kezdtek dolgozni, vagy éppen janicsárokká váltak. A módszer -ahogy Barbara Jelavich is felhívja rá a figyelmet- kíméletlennek tűnhet, de a gyermekek többségének ez volt az egyetlen lehetősége a török állam vezető posztjainak elérésére. Hangsúlyozandó továbbá, hogy a szultán rabszolgájának lenni nem volt szükségképpen lealacsonyító, sok esetben ugyanis magas társadalmi ranggal és előnyös anyagi helyzettel járt együtt.

Részletek

2012-03-29

Kiűzetés és szétszóratás

matyas_lovasszobra_0A magyar-zsidó együttélés évszázadai: Mátyástól Buda elestéig (3. rész)

Hunyadi Mátyás (1458–1490) uralkodása alatt növekedtek a zsidók adóterhei, az erős királyi hatalom ugyanakkor nagyobb biztonságot jelentett számukra. A budai zsidók díszes küldöttsége örömmel fogadta 1476-ban a városba érkező Mátyás királyt és Beatrixot, s részt vettek az uralkodó esküvői menetében. A zsidók előkelői díszruhában, strucctollas kalapban, kivont karddal lóháton vezették a 200 tagú, baldachint vivő és zászlókat lengető hódoló menetet a királyi pár elé. Majd átnyújtották ajándékaikat: egy díszkardot markolatában héber zsoltárversekkel, valamint ezüsttel teli edényeket.

Mátyás megszüntette az országos zsidóbíró tisztségét, s helyette a zsidóprefektúra intézményét hozta létre, amely 1526-ig állt fenn. A hivatal élére Európában egyedülálló módon zsidó főtisztviselőt (praefectus Iudaeorum) nevezett ki a budai Mendel Jakab személyében, aki 1516-ig látta el feladatát, majd tisztsége a Mendel családban öröklődött. Az először 1482-ben említett prefektus közvetített az uralkodó s az ország zsidósága között, fő feladatát az adók felosztása és beszedése jelentette.

A védelem megszűnt

A Mátyás halálát követő zavaros időszakban, II. Ulászló (1490–1516) uralkodása alatt a városi polgárság több helyen is erőszakosan lépett fel a zsidók ellen (Pozsony, Buda, Sopron, Tata). 1494-ben Nagyszombatban elsőként rendeztek vérvádpert Magyarország történetében. Az eseményekről részletesen beszámolt Antonio Bonfini A magyar történelem tizedei című művében, hitelt adva a szörnyű vádaknak. A zsidókat rituális gyilkossággal vádolták meg egy keresztény gyermek eltűnésével kapcsolatban, akit a zsidó utcában láttak utoljára. A gyanúsítottak a kínvallatás hatására „beismerték”, hogy a zsinagógában megfojtották a gyermeket, majd ereit felmetszették, a vérét részben megitták, részben pedig félretették. A vérre állítólag négy okból volt szükségük: körülmetélésnél vérzéscsillapításra, menstruáció gyógyításához, szerelmi szer elkészítéséhez, valamint istenáldozathoz, melyet ebben az esztendőben a zsidók Nagyszombatban tartottak. Az ítélet következtében szeptember 8-án (elul hó 20-án) 14 zsidót (12 férfit és 2 nőt) küldtek máglyára. A kivégzés előtt keresztény papok és szerzetesek a keresztség felvételére biztatták az elítélteket, enyhébb büntetést vagy esetleges felmentést ígérve számukra, akik azonban valamennyien visszautasították az ajánlatot.
Budán súlyos zavargásokra került sor az 1496-os, 1505-ös és 1515-ös országgyűlések alkalmával, amikor a zsidónegyedbe behatoló rabló, fosztogató tömeget csak királyi, illetve főúri csapatok bevetésével sikerült megfékezni.
II. Lajos (1516–1526) uralkodása alatt tovább romlott a zsidók helyzete a gyengülő királyi hatalom, a városi polgárok növekvő zsidóellenessége és néhány zsidó származású közszereplő, például a híres-hírhedt kitért Szerencsés (Fortunatus) Imre alkincstárnok ténykedése következtében. Pozsonyban 1525-ben a királyi menlevéllel érkező Mendel Izráel prefektust is bántalmazták.
A Mohács előtti zsidóság létszámát Kohn Sámuel 20 ezer főre becsülte, mások ennél kevesebbre. A zsidó községek (kehilák) többségét az ország nyugati felében lévő szabad királyi városokban találjuk, de egyes főúri-főpapi joghatóság alatt lévő városokban is jelen voltak. Jelentősebb zsidó községek léteztek a már említett városok mellett Székesfehérvárott, Győrben, Esztergomban, Tatán, Kőszegen, Kismartonban, Ó-Budán és Kassán, s a nagyobbak mellett számos kisebb létszámú község is akadt. Buda 10-15 ezer lakosából 500 fő volt zsidó.
Részletek

2012-03-25
hetek.hu

Jól játssza a törököt Orbán Viktor

orban_ep„Magyarország nem húzza az időt, nem játszik török kártyát, ahogy itt, Washingtonban fogalmaznak, hanem teljesen egyértelműen arra törekszik, hogy a tárgyalások minél hamarabb elkezdődjenek és sikeresen végződjenek” – mondta Fellegi Tamás IMF-tárgyalásokkal megbízott tárca nélküli miniszter a múlt pénteken. Egy héttel korábban Orbán Viktor miniszterelnök nevezte „szamárságnak”, hogy nem akar megállapodni az IMF-fel.

A török kártya kifejezés Törökország 2008 májusa és 2010 márciusa közötti magatartására utal. Ankara legutóbbi IMF-hitelprogramja 2008 tavaszán járt le, azután a Valutaalap és a török kormány delegációi közel két éven keresztül tárgyaltak egy új hitelmegállapodás lehetőségéről, majd 2010 tavaszán a kormány bejelentette, hogy mégsem kér segítséget.

A külföldi lapok úgy értékelték a tárgyalások elhúzódását, hogy a törökök az orruknál vezették a nemzetközi szervezetet. A New York Times „lefulladó, majd újrainduló” tárgyalásokról írt, a Financial Times úgy fogalmazott, hogy a törökök „tűkön ülve tartották” a befektetőket, a Wall Street Journal viszont azzal magyarázta a kormány viselkedését, hogy a 2011-es választásokra készülve Ankara el akarja kerülni az IMF-hitellel járó megszorításokat – a kormánypárt meg is nyerte a tavalyi választást.

Részletek

2012-03-24

Mit nem beszél az a német?

Az Unióval vívoberlin1989tt háború igazából mellékhadszíntér. A legfőbb front Németország irányában húzódik. Minden héten háború, minden héten botrány. S a Fidesznek minden héten blamázs.

Hol a Rajk-kiállítás, hol a Fliegauf-film okán. Kultúrharc a javából, s ez Orbán végzete. Kultúrfronton Németországban nem nyerhet. A német kultúrfilozófia és kultúrpolitika természetesen nem csak Tucholsky, George Grosz, Kästner, Heinrich Mann, a Bauhaus, a weimari iskola nagyjai, s nem is kizárólag a ’68-asok értelmisége. De azt mondhatjuk: Németországban Bibó István demokrata „politikai esztétikája” nemcsak jött és látott, de kulturális értelemben győzött is. Egyfajta autentikus, bibói értelemben vett balliberalizmus gyűrűzött be ott a kultúrába. S a weimari aranykor óta legyűrhetetlen szellemi hatalommal bír. Mi több, épp Ratzinger szülőföldjét fertőzte meg leginkább ama „liberális kereszténység”, amelyet a Vatikán mostani csúcsvezetése annyira kiégetne a német talajból. Hiába. Németország javíthatatlanul laikus, világi, a maga módján hívő vagy ateista, kozmopolita és szabadkőműves. De hagyjuk is a művészeti vonatkozásokat, ugyanis a kultúrharc e vonatkozásban nem elsősorban a kultúráról szól. Onnan indul, de nem oda fut ki.

Magyarország glóriáját és nimbuszát politikai értelemben a vasfüggöny-bontó, reformkommunista Horn Gyula alapozta meg. Kulturális értelemben pedig a liberalizmus irodalmi vonulata: Eörsi, Spiró, Nádas, Konrád, Esterházy, Kertész Imre. Ennek gazdasági előnyeit szüreteltük le. A jobboldalnak itt nem osztottak sok lapot. Amit kapott, az pedig nem volt nyerő. Frusztrált, savanyú ingerültséggel nézték, ahogy a németek kitüntetik a Pufajkást, ajnározzák a nemzet-és vallásgyalázó, hazaáruló, kurzív irodalmárokat. Kurzív, igen. Ott lett véglegesen eltolva. Antall József, a Kerekasztal, a békés átmenet embere egyrészt óvakodott, hogy belső használatra szánt pufajkázást a nemzetközi baloldal dimenziójába kiterjessze, mint összeesküvés-elméletet. Másfelől a Németországban körülrajongott írókhoz úgy viszonyult, mint De Gaulle (és minisztere, Malraux) Jean-Paul Sartre-hoz. Politikailag kártékonyak, de nagy művészek, értelmiségiek, ne bántsuk őket. Főleg odakint ne. Mert a németek partnereink.

Részletek

2012-03-18

A nacionalizmus vulkánja ébredezik: kitörhet a háború Európában

alban_nemzA délkelet-európai régió az elmúlt évszázadok során mindig is az etnikai összecsapások gócpontja volt. A nemzetközi közösség az elmúlt évtizedekben ugyan komoly erőfeszítést tett, hogy békét teremtsen a szembenálló nemzetek felett, de a nacionalizmus vulkánja újra ébredezik. Amikor fél Európa tagja az Európai Uniónak és a NATO-nak az ember nyugodt lélekkel elhiheti, hogy a gazdasági válságoknál nem jöhet rosszabb, akkor erre rácáfolhatnak a Délkelet-Európában felszínre kerülő baljós jelek. Sehol Európában nem keveredtek annyira a különböző etnikumok, mint ebben a térségben – az itt élő lakosságnak a nemzeti-, vallási- és kulturális hovatartozás még mindig fontosabb, mint a békés együttélés. Sok idő fog eltelni, amíg a Kelet Svájca létrejön.

Ciprus

Úgy tűnik az Európai Uniónak a vártnál sokkal hamarabb kell szembenéznie a régióban egyre fokozódó nacionalizmussal, ugyanis 2012. július 1-től Ciprus veszi át az Európai Tanács elnökségét. Pontosabban körülhatárolva a kínos kérdést – Ciprus nemzetközileg elismert, déli, görögök által lakott része fogja átvenni Dániától az uniós stafétabotot. A sziget északi részét, amelyet a világon kizárólag Törökország ismer el független államként, továbbra is nemzetközi elszigeteltség sújtja. Idén Törökország, amely 1974 óta megszállva tartja a szinte csak török nemzetiségűek által lakott országrészt, többször utalást tett arra, hogy nem fogja tűrni tovább az Európai Unió kettős politikáját az üggyel kapcsolatban. A korábbi török fenyegetéseket, amelyek előrevetítették, hogy Ankara szüneteltetheti kapcsolatait az Európai Unió tagállamaival, februárban sokkal élesebb bírálat váltotta fel. Az Észak-ciprusi Török Köztársaság elnöke, Dervis Eroglu a „Hürriyet Daily News” hírportálnak adott interjújában kifejtette, hogy ha július 1-ig nem születik döntés a két ciprusi állam jogi státuszáról, akkor le kell zárni az ENSZ és az ENSZ Biztonsági Tanácsa által szorgalmazott kétoldalú tárgyalásokat. „Nincs értelme folytatni a tárgyalásokat, az ENSZ nem érte el a célját” – nyilatkozta a szélsőséges nézeteiről ismert Eroglu.

Az Isztanbul teljes támogatását élvező észak-ciprusi vezető szavai szerint a ciprusi török lakosság torkig van a végtelennek tűnő békés tárgyalásokkal. „Évtizedek óta kilátástalan a jövőjük” – július 1-én nyilatkozatban fogja felszólítani honfitársait, hogy álljanak ki és védjék meg az országot. Az Európai Unió és Törökország közötti feszült helyzetet tovább fokozta, hogy a török európai uniós kérdésekért felelős miniszter, Egemen Bagis több alkalommal végletesen radikális kijelentésekkel állt elő. Az észak-ciprusi „Kibrisz” napilapnak adott interjújában Bagis nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy ha július 1-ig nem zárulnak sikerrel a tárgyalások, akkor Törökország erővel annektálhatja az északi részt. A politikus három lehetséges megoldást emelt ki az ország jövőjét illetően – egyesül a két rész, két önálló állam születik, vagy Törökország bekebelezi az északi részt.

Részletek

2012-03-15
Milanov Viktor – Kitekintö

Hogyan lett büszke vár Krasznahorkából?

krasnahorkaKrasznahorka büszke vára – ki ne ismerné ezt a műdalt, amelyet egy Zichy grófnő szerzett? A dal később a magyar irredentizmus egyik jelképévé vált, számtalan feldolgozásban. A YouTube-on még A Tenkes kapitánya főcímzenéjére emlékeztető tárogatós kiegészítést-feldolgozást is találhatunk. Mindez nem véletlen: a Krasznahorka büszke várát ugyanis Andrássy Gyuláné, született Zichy Eleonóra grófnő szerezte. A komponálás időpontja sem véletlen: az egyik nagy nemzeti újratemetés, II. Rákóczi Ferenc hamvainak 1906-os hazahozatala volt a dicső alkalom a zenemű megírására.

Rákóczi és az Andrássyak
I. Rákóczi Ferenc egyébként két okból is kötődik Krasznahorkához: Bagyinszki Zoltán és Tóth Pál műve, a Magyar várak szerint az 1706-os rozsnyói országgyűlés idején itt lakott a fejedelem. (Rozsnyó öt kilométerre nyugatra van Krasznahorkától, ma mindkét település Szlovákiához tartozik.)

A másik ok: 1710-ben állítólag a várban őriztette a fejedelem az árulóvá vált Forgách Simon grófot. A vár egyébként 1710-ig állt ellen a császáriaknak. Jókai – aki vendégeskedett Krasznahorkán az Andrássy grófok meghívására – A lőcsei fehér asszony című művében Krasznahorkát is szerepelteti. Számos lőcsei és krasznahorkai legendát is beleszőtt a történetbe Jókai, ezek egyikét-másikát az elmúlt évtizedekben szlovák és magyar történészek igyekeztek „szétcincálni”. Annyi bizonyos azonban, hogy a kuruc küzdelmek idején a krasznahorkai vár már év évszázadok óta az Andrássy család birtokában volt, a Thököly-féle felkelés idején például Andrássy György báró védte Krasznahorkát.

Ennek a családnak több tagja is küzdött a Rákóczi-szabadságharcban a kurucok oldalán. Lőcsét például Andrássy István főgenerális védte, vele volt szerelmi viszonyban maga a „lőcsei fehér asszony” is. Lőcsét azonban valójában nem ez a nő, Géczy (Korponay) Júlia játszotta át a labancoknak 1710-ben, ezt inkább a kuruc propaganda igyekezett így beállítani – valójában Andrássy István adta át a várost. Ebben az évben adta fel Krasznahorkát is Andrássy György.

Részletek

2012-03-12

16,474FansLike
639FollowersFollow