2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1462

Törökország közel olyan népszerű turisztikai célpont, mint Olaszország

Fotó: Kollár Kata

2014-ben az eddigieknél sokkal több turista utazott Törökországba, számuk elérte a 37 millió főt, így a leglátogatottabb helyszínek listáján megközelítette Olaszországot, mondta el a török kulturális és turisztikai miniszter csütörtökön.

Ömer Çelik miniszter egy interjúban elmondta, hogy Törökország 2014-ben az előző évhez képest 5,5 %-kal több turistát vonzott a régiószerte tapasztalható politikai és geopolitikai válság ellenére.

„2014-ben az országunkba látogató külföldiek száma 34,9 millióról 36,8 millióra emelkedett, ami 5,5 %-os növekedést jelent az előző évhez képest.”

Çelik hangsúlyozta, hogy vannak török állampolgárok, akik Európában élnek és minden évben hazalátogatnak Törökországba, számuk idén várhatóan eléri az 5 millió főt.

„Ha mindezeket figyelembe vesszük, a Törökországba látogatók száma közel 42 millió fő lesz. Ez kiemelkedő eredmény. Jelenleg a hatodik helyen állunk, de haladunk afelé, hogy az ötödik leglátogatottabb ország legyünk”- mondta Çelik.

A Turisztikai Világszervezet (WTO) 2014-es jelentése szerint Törökország a hatodik a legnépszerűbb turisztikai célpontok között Olaszország után, amely az ötödik helyet foglalja el több mint 47 millió látogatójával.

Forrás: Daily Sabah

2015-01-29
Fordította: Kollár Kata – Türkinfo

Száznyolcvan éve született Orbán Balázs

250px-OrbanbalazsHúszéves sem volt, amikor tanulmányait megszakítva közel-keleti utazásra indult: bejárta Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot, Arábiát és a Balkán egy részét. Tapasztalatait 1861-ben Utazás Keleten című hatkötetes munkájában örökítette meg.

Athénban értesült a magyar szabadságharc kitöréséről. Konstantinápolyban saját pénzén 150 fős szabadcsapatot szervezett, de időközben Világosnál a magyar csapatok letették a fegyvert. Az osztrákok kikérési kérelme elől előbb Törökországba majd Londonba menekül, ahol rendszeres látogatója a British Múzeumnak és a különböző könyvtáraknak. Jersey, majd Guernesey szigetére való költözésekor ismerkedett össze Victor Hugóval, akinek fiától sajátította el a fényképezés alapjait.

1859 végén, a politikai enyhülést kihasználva hazatért, Udvarhelyen és Kolozsváron vállalt tisztségeket. 1868-tól Pesten, visszavonultságban élt. Hazatérése után hatalmas vállalkozásba kezdett, 1862 és 1868 között gyalog, szekéren és lóháton bejárta Székelyföldet, útja során több mint ötszáz faluban fordult meg. Tapasztalatait Székelyföld leírása címmel egy hatkötetes műben jelentette meg. Itt említendő meg az 1889-ben kiadott, korábbi tízéves kutatás alapján megírt Torda város és környéke című munkája is.

Történelemfelfogásában a hun-székely leszármazási elmélet játssza a főszerepet. 1871-ben függetlenségpárti képviselő, 1887-ben az MTA levelező tagjává választotta. Az évek alatt felhalmozott vagyonát a székelykeresztúri gimnáziumnak adományozta. Az összegről csak annyit mondott, találta és jobb helyen nem is lehetne, mint az anyagi gondokkal küszködő iskolánál. 1890. április 19-én halt meg Budapesten. Családi birtokán, Szejkefürdőn temették el. A sírjához vezető utat hét székelykapun át közelíthető meg. Nyughelyét két kopjafa díszíti.

figyelo.ro

Egzotikus török teák (Egy isztambulban élő magyar gondolatai)

cay2Nemcsak a fekete tea létezik Törökországban, hanem vannak más ismertebb és egzotikus teák is. Sőt, még fokhagyma tea is van. 😀 Najó, fokhagyma tea nincs, csak nekem sikerült véletlenül, amikor álmosan bedöntöttem a fokhagymát a teafőzőbe… Ez így nem jó, hogy fel kell ébredni a teafőzéshez, holott azért iszunk teát, hogy felébredjünk… Tehát a teák. A fekete teát már megismertük. Mint írtam, a mai ismert teázási kúltúra igencsak fiatal még. Ennek ellenére persze nagyon elterjedt, és ki mikor teheti, iszik egy teát. Sokkal inkább, mint a magyarok. Persze, mert a magyar laposüvegben tartja a csodaszert így ott is ihat, ahol messze van a kocsma. 🙂 Ez a teázási szokás viszont elsősorban a török fekete teára épül. A többi fajtát csak elvétve isszák. Ilyen pl. a zöld tea, amit alig-alig lehet a boltokban találni, és teázókban is csak ritkán. Sokkal elterjedtebbek viszont a gyümölcsteák. Legismertebb a török almatea (elma çay), ami nagyon finom. Nemcsak akkor ajánlott már pislogni sem tudunk a fekete tea koffeinmennyiségétől, hanem úgy általában is jó beülni valahova és meginni egy almateát. Sajnos nem mindenhol tudunk ilyet inni. De a turistaövezetben azért nagyon gyakori. Magunknak is vihetünk haza, ha a fűszerbazárba ellátogatunk (máshol is árulják, de a legjobb és legfrissebb a fűszerbazár), ahol ha nem figyelünk, máris 2-3 zsákkal bepakolunk a teákból. Ha már a fűszerbazárban járunk, akkor a többi gyümölcsteákat is érdemes átnézni. Leggyakoribb a narancstea (portakal çay), és a csipkebogyó tea (kuşburnu çay). De találkozhatunk még hibiszkusszal (hibiskus çay). Tudom, a hibiszkusz nem gyümölcs, viszont itt a gyümölcsteákkal van egy kategóriában. Természetesen, ha jól feltúrjuk a bazárt, akkor citrom, és más gyümölcsökkel is fogunk találkozni. De előbb fogunk a gyógynövényteákba belefutni, amiből hatalmas mennyiség és választék található a bazárban. Bár mindet lehetetlen felsorolni, de mégis kiemelek néhányat közülük. Bátrabbaknak ajánlom, hogy bátran próbálgassák. Nem nagy kaland 1-2 éjszakát a mellékhelységben ülni, ha esetleg rosszul választunk. 🙂 Kedvencünk a rózsatea (gül çay). A rózsás leírásnál már láttuk, hogy itt bizony a rózsát nemcsak szagolják, és nézegetik, hanem akár meg is eszik. Vagy éppen finom tea lesz belőle. Fekete teába 1-2 rózsafejet berakva nagyon finom lesz, és jó illat lesz a lakásban is (bár a macskák ilyenkor kiszaladnak). Vagányabbak simán is főzhetik a rózsát, de 20 fejnél többet tényleg ne tegyünk, mert akkor már mi is rügyezni fogunk. AZ ajánlott a 3-6 darab. Rózsateából is több fajta van. Általában az árán látszik, hogy milyen a minőség. A jó rózsatea nagyon drága is tud lenni, mert eleve a speciálisnál is egyedibb fajtából készül, válogatottan nagy a feje, éppen jó időben van szedve, stb… De mindez nem jelenti azt, hogy az olcsóbb rossz lenne. Inkább úgy fogalmazok, hogy az olcsó az az általános rózsatea, míg a drága inkább a különleges alkalmakra ajánlott. Néha akár 5x drágább is lehet. Rózsateához hasonló a gránátalmavirág tea (nar çiçeğı), amit az élénk sötétvörös színéről ismerünk fel. Sajnos fogalmam sincs, hogyan írjam le az ízét… Próbáljátok ki! További érdekes teák. Találunk vegyes virág teákat is, de a gyógynövényekben szinte korlátlan a választék. És a mennyiség is. Ha ilyet szeretnénk, készüljünk fel, hogy teafőzés előtt nekünk is kell dolgoznunk vele. Pl. legutóbb, mikor Semát kértük, hozzon egy kis teát megfázásra, akkor egy olyan nagyobbacska zacskót hozott, amiben a fahéj, a gyömbér és még valamilyen más gyökér egyben volt. Jót játszottunk vele, mire sikerült feltörni. És persze a tea is olyan erős lett, hogy begyűrte a fazekat. De legalább abban a hónapban nem volt szúnyog a kerületben… Gyógynövényekből ajánlom a citromfű teát (a török neve most nem jut eszembe, majd megnézem, és beírom a kommentbe), és a hársfavirág teát. Bár mindekettő kaphato Magyarországon is (elsősorban csúnya és egészségtelen filteres változatban), de mégiscsak mókás, ha teafőzés előtt előkotrunk egy hatalmas zacskót, kinyitjuk, és jól belemrakolunk. 🙂 Képek most nincsenek, mert lusta vagyok nincs időm. Helyette nézzétek meg ezt a bazári macskát. 🙂
İstanbul + Sema + Én + a macskák 🙂

A nemzetek titkai

pamukSzéljegyzetek Orhan Pamukhoz

Orhan Pamuk török író, A hó világhírű szerzője ellen vádat emelt hazájának államügyésze (három év börtönt kért rá) tavalyelőtt, mert néhány írásában és nyilatkozatában szóba hozta a török állam által végrehajtott genocídiumot, az anatóliai örmények tömeges kiirtását – a kis-ázsiai görögök lemészárlása nem annyira közismert.

Hála a nyugat-európai és észak-amerikai örmény diaszpórának, a törökországi örmények millióinak kegyetlen, vadállati kiirtása köztudomású; Törökországban azonban említése is tilos. Orhan Pamuk semmi újat nem mondott; ám amit mondott, török író mondta Törökországban, s ez az elmúlt több mint nyolcvan esztendőben nem nagyon fordult elő ott. Törökországban a legutóbbi időkig tilos volt elismerni, hogy a kurdok (a hivatalos terminológia szerint „hegyi törökök”) nyelve és kultúrája egyáltalán létezik; erről Harold Pinter híres drámája, A hegyi nyelv mondja el, ami szükséges. A törökországi kurd kisebbség ellenállását ma is a „terrorizmus” címszó alatt tartják nyilván. Orhan Pamuk esetét fölkapta az európai sajtó; nyugati nyomásra a vádat ejtették, Pamuk szabadlábon van, bár a török soviniszta tüntetők miatt rejtőzködnie kell, az élete is veszélyben forog. Számos parlament, akadémia, nemzetközi bizottság és szakértő testület nyilvánította ki az elmúlt másfél évtizedben – többnyire a nyugati örmény diaszpóra kérésére -, hogy Anatóliában a kilencszázhúszas évek elején csakugyan genocídium történt. Törökország és a mai független Örményország között nincs kapcsolat, Törökország a kaukázusi térség és Közép-Ázsia etnikailag „törökös” népeit és államait támogatja, köztük Örményország halálos ellenségét, Azerbajdzsánt. Miért ismerte meg Európa – a sok gazság között – éppen az örmény népirtás szörnyűséges történetét? Miért éppen Orhan Pamuk mellé állt az európai sajtó annyi fenyegetett nemzetostorozó közül? Először is persze azért, mert az örmények tömeges meggyilkolása a holokauszt mellett a legborzalmasabb ilyesféle gaztett a tágan vett (legújabb kori) Európában, és maga az örmény nép – amelynek összetartó emigráns közösségei vannak befolyásos országokban – nem engedte ezt elfelejtenünk.

Másodszor azonban azért, mert a vádlott: Törökország. Az a Törökország, amelynek az esetleges befogadása az Európai Unióba (nem szólva a török bevándorlásról és a máris népes török etnikai közösségekről a mai Nyugat-Európában, elsősorban Németországban) az idegengyűlölet hatalmas hullámát indította el, beleértve a xenofób közbeszéd egyre nagyobb elfogadottságát olyan politikai közösségekben (azaz: olyan nemzetek körében), amelyekben ez 1945 után – és különösen 1968 óta – teljes mértékben tabunak számított. Bár a mai Török Köztársaság világi állam (egyébként Kemal Atatürknek az örményeket és görögöket tömegesen és kegyetlenül gyilkoló állama is az volt már; Orhan Pamuk nem említi, hogy az „oszmán” népirtás [1915] folytatódott a Gázi, vagyis Kemal pasa világi államában, a görögökkel szembeni genocídium pedig akkor bontakozott ki teljes szépségében), „az iszlám terrorizmus elleni világméretű küzdelem” nevezetű fiktív ideologéma belesuvasztja „a fundamentalista veszély” nevezetű problémakötegbe, amelyhez persze az égvilágon semmi köze sincs. Már az első világháború alatt a modernizáló, antiklerikális, faji alapú nacionalizmus ihlette a tömeggyilkosságokat, nem a hanyatló, majd a Kemal Atatürk által sikeresen elnyomott és marginalizált iszlám. (Igaz, jelenleg Törökországnak ún. „mérsékelt iszlámista” kormánya van, de ez épp úgy nem teszi Törökországot iszlám állammá, mint a keresztyéndemokrata német kormány se teszi Németországot savonarolai teokráciává.) Orhan Pamuk ebben teljesen ártatlan, de a „peremországok” alkotmányos alapjogai és történeti önismerete iránt többnyire közönyös európai médiák (igen, médiák, és nem „médiumok”: ez utóbbiak a spiritiszta asztaltáncoltatásra fogékony személyek: ők csakugyan médiumok; és „lappáliák”, nem „*lappáliumok”, „humaniorák”, és nem „*humaniorumok”; elnézést, hogy magyarul beszélek) akkor kapták őt föl, amikor a Törökország elleni rosszhiszemű, xenofób és rasszista propagandakampány a tetőfokára hágott. Orhan Pamuk nem tehet róla, hogy hazája érdekei ellen használják (evvel a kockázattal jár minden komoly bírálat, amely tekintélyes közösségek hiedelmeit támadja, s ennek ő is – írásai tanúsága szerint – tökéletesen a tudatában van), bár a maga „orientalista” beszédmódja (diskurzusa) miatt erre kiváltképpen alkalmas. Ezt írja pl. számtalan nyelvre lefordított, jelentékeny esszéjében: „Naipaul tárta elénk elsőként a posztkoloniális éra nem nyugati elitjeinek könyörtelen és gyilkos kriminalitását. Tavaly májusban, koreai találkozásunk alkalmával hallottam a nagy japán írótól, Óe Kenzaburótól, hogy őt is megtámadták a szélsőséges nacionalisták, amikor a Koreát és Kínát megszálló japán hadsereg bűneinek nyílt megvitatására szólított fel. Az orosz állam csecsenekkel szembeni intoleranciáját, az indiai hindu nacionalisták szólásszabadság elleni támadásait vagy a diszkrét etnikai tisztogatást, amelynek a kínai ujgurok az áldozatai, ugyanaz az ellentmondás fűti. Egyfelől az elszánt igyekezet, felvenni a globális gazdaság ritmusát, másfelől a dühödt nacionalizmus, amely a valódi demokráciában és a gondolatszabadságban a Nyugat mételyét látja…” (Orhan Pamuk: „Perbe fogva”, Élet és Irodalom, 2005/51-52.) Ebben a bekezdésben szinte semmi sincs rendben. Naipaul (azaz Sir Vidiadhar Surajprasad Naipaul, Nobel-díjas angol író) nem kriminalitásról ír lángelméjű és konzervatív munkáiban, hanem dekadenciáról. Másrészt miért volna a mai japán „elit” gyilkos? Nem öl az senkit. S miért volnának ezek a mai uralkodó osztályok „posztkoloniálisok”? Oroszország, Kína, India, Japán ősidők óta (vagy öröktől fogva) ha nem is független, de szociokulturálisan önálló, alapvetően leigázhatatlan, és már régóta modern, világi államok. Csakugyan brutális küzdelmet folytatnak autonomista és szeparatista mozgalmak ellen, de ez nem „keleti” sajátosság. Indiában a szélsőjobboldali hinduista kormány csakugyan támogatta a muzulmánellenes atrocitásokat, de szerényen és halkan megjegyezném, hogy már három éve megbukott a választásokon, és mérsékelt (kb. szociáldemokrata) utóda, a Kongresszus Párt nem művel ilyesmit, ha nem is elég határozott a faji-felekezeti-kasztos erőszak letörésében. De ami mindennél lényegesebb: a globalizációba való belesimulás és „a dühödt nacionalizmus” együttese nem pusztán az említett „keleti” országokra jellemző, hanem valamennyire, hiszen a kettő szervesen összefügg. Ha „a dühödt nacionalista” nyugati (pl. kelet-közép-európai) reakciókat kihagyjuk a számításból, semmit nem érthetünk a mai imperializmus jelenségeiből. Éppen „a dühödt nacionalista” nemzetállamok tartják fönn a globális-globalizált „új világrendet”, hiszen rendet csak nemzetállamok tartanak fönn, nekik van ehhöz intézményrendszerük, beleértve azokat az erőszakszervezeteket, amelyek külföldön is folytatnak „műveleti tevékenységet”. Mindez nem sokat von le Orhan Pamuk bátor kiállásának érdeméből. Éppen csak azt kell megnéznünk, hogy vajon egyedülálló-e Törökország brutális cenzúrája az örmény, a kis-ázsiai görög és a kurd kérdésben, vagy vannak-e hasonló jelenségek másutt is. Mint köztudomású, Franciaországban csak most sikerült nagy nehezen hatályon kívül helyezni azt a törvényt, amely kötelezte (!) a közoktatást, hogy pozitív színben tüntesse föl a gyarmatosítást mint a fejlesztés, iparosítás, modernizáció szép nagy kalandját. Amikor a francia nemzetgyűlés megszavazta – pár éve – ezt az abszurd törvényt, épp úgy rendelkezésre állt a történettudomány összesített mérlege a gyarmatosításról, mint ma.

Az erőszakos piacteremtés és egyoldalú tőketranszfer eszköze a népirtás, a faji megkülönböztetés, a kínzás, a megaláztatás volt, amely jól magyarázza a tizenkilencedik és huszadik századi Franciaország átkát, a militarizmust és a rendőri-bürokratikus szellemet, amelyet olykor finom lelkű eszmetörténészek a „jakobinus örökséggel” magyaráztak, mintha az 1848 utáni Franciaország bármilyen értelemben jakobinus lett volna – eltekintve a „köztársaság” és a „honpolgári nemzet” (fehérek között csakis!) egalitárius retorikájától, miközben, amint azt mindenki tudja, „a száz család” uralkodott a lehető legplutokratikusabb módon, s ahol a polgári demokrácia legelemibb formáit is boldogan adta föl a Pétainnek teljhatalmat megszavazó összpárti burzsoázia. Igen ironikusan rímel erre a franciaországi nemzetgyűlés által meghozott legutóbbi cenzúratörvény, amely a holokauszt-tagadáshoz hasonlóan börtönnel bünteti az örményekkel szembeni népirtás tagadását, s amelyet aznap szavaztak meg, hogy Orhan Pamuk megkapta a Nobel-díjat. Szép nap a bizonytalan lelkiismeretű török patriótáknak. Nagy-Britanniában a legutóbbi időkig alig zavarta bármi is a birodalmi nosztalgiát. Kipling volt a kötelező olvasmány, nem Joseph Conrad és E. M. Forster. A brit gyarmatbirodalom tagadhatatlan sikerei (itt-ott) eltakarták az apartheid (rendszerszerű) jelenségeit, a fegyelmező hadjáratokat Iraktól Kenyáig. Az Egyesült Államokban sokáig sikerült elhitetni a közvéleménnyel, hogy Amerika imperialistaellenes volt (holott az 1776-i függetlenségi háborúnak sok közös vonása volt a dél-rhodesiai fehér telepesek lázadásával) tekintet nélkül az Antillákon, Közép- és Dél-Amerikában (valamint a Fülöp-szigeteken) folytatott hódító háborúkra, amelyek véres kezű kliensrendszereket tartottak fönn, amelyekből még ma is akad mutatóba’. Azt is tudja mindenki, hogy a ma a Vergangenheitsbewältigung szemszögéből mintadiáknak számító Németországban és Ausztriában az 1968-i fordulatig gyöngéden „normalizálták” és trivializálták az európai zsidóság nagy többségének a szándékos, módszeres, rendszeres, iparszerű kiirtását, és elhallgatták mind a lakosság nagy tömegeinek lelkes együttműködését a náci párttal, mind azt a tetemes anyagi hasznot, amelyet a zsidók jogfosztása jelentett igen sokaknak. (Mellesleg: pár hónapja a Magyar Nemzet – a második legelterjedtebb magyarországi napilap – vezető publicisztikájában, a lap egyik belső munkatársa, szerkesztője tollából olvashattunk fejtegetéseket „a holokauszt haszonélvezőiről”. Mint az írásból kiderül, „a holokauszt haszonélvezőin” a közismert fiatal hírlapíró nem a zsidók kirablóit érti, hanem a koncentrációs táborokat túlélt zsidókat és leszármazottaikat. A haszon pedig, amelyet állítólag „élveznek”, nem más, mint az antiszemitizmussal szembeni viszolygás, az antiszemita közbeszéddel szemben olykor föl-fölharsanó tiltakozás. Pár hete – még a budapesti tüntetések, zavargások előtt – pedig az egyik legelterjedtebb magyarországi hetilap, a Magyar Demokrata ismert ifjú publicistája avval zárta lelkesítő cikkét, hogy „Hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok, hajrá, Hezbollah!” – és aligha a Közel-Keletre gondolt…) A német nyelvterületen persze azóta gyökeresen megváltozott a helyzet, a meggyilkolt zsidókkal szembeni bűntudat a mai német nemzetkarakter és kultúra szerves része, habár evvel szemben egyre inkább érezhető a tabukat nem kedvelők ellenérzése. Ez a ’68-as eszmei és érzületi fordulaton át nem esett Kelet-Közép-Európában – udvariasan kifejezve – nem probléma, noha a militáns zsidógyűlölet pozíciói itt is gyöngülnek, habár inkább a felejtés, mintsem a szemléletváltozás, netán megtérés miatt. Minden nemzetnek megvannak a szörnyű titkai, nekünk is. Titkon én nem olyasmit értek, amit nem lehet tudni – hiszen akkor nem írhatnék róla -, vagy akár olyasmit, amit intézményesen, hét pecsét alatt őriznek, nehogy illetéktelenek kezébe kerüljön. Nem, „titkon” én itt olyan fontos tudást értek, amelynek – habár nyilvános, hozzáférhető, föltárt – a társadalmilag releváns számbavétele, tudomásul vétele világnézeti okokból ütközik nehézségekbe, s holott tudhatnánk, nem tudjuk, mert jól-rosszul fölfogott érdekeink miatt nem akarjuk tudni; vagy félünk tudni. Ezt a jelenséget olykor – pszichoanalitikus párhuzammal – „elfojtásnak” nevezik, bár ez pontatlan. Orhan Pamuk – ennek az írásnak a körmölése közben – megkapta az irodalmi Nobel-díjat, amelyet a liberális mainstream lelkes üdvözlése követett, majd persze tiltakozó tüntetések Törökországban. (Nem lehet nem emlékeznünk itt némely reakciókra abból az időből, amikor Kertész Imre magyar író kapta meg ugyanezt a díjat – s amikor a Magyar Hírlapban megjelent ünneplő cikkem címébe foglaltam a „magyar író” jelzős szerkezet mellett azt is, hogy „zsidó”, ami Kertész Imre esetében nem lényegtelen körülmény, s e szó miatt országos botrány tört ki, olyan köztársaságban, amely állítólag már leküzdötte a… De nem is folytatom.) Olyan országok közvéleménye nézi le most a törököket, amelyek tele vannak nyilvános titkokkal. Ki mer – eldugott, olvasatlan szakkiadványoktól eltekintve – arra emlékezni, hogy a történelmi Magyarországon, „a liberális korszakban” a legbestiálisabb módon elnyomták (ha tetszik: „elnyomtuk”) a nemzetiségeket, s ha valaki szót emelt ez ellen, mint Mocsáry, Jászi, Ady, Kunfi, akkor hazaáruló volt a neve? Ki mer emlékezni a majdnem jobbágyi sorba visszaszorított magyarországi agrárproletariátus pokoli szenvedéseire, és arra, hogy ha valaki erről beszélni mert, mint Ágoston Péter, Szende Pál, Ady, majd a népi írók, akkor „osztály elleni izgatás” címén üldözték és diszkreditálták őket? Ma „baloldali” szakírók gróf Károlyi Sándort (Ady: „Kártevő Sándor”), a parasztellenes „reformert” magasztalják… Mikor mert szembenézni a román értelmiség avval, hogy a Ceausescu-rendszer elnyomó rutinjának első, második és harmadik célpontja az erdélyi magyarság volt, s ezután jött minden többi? S mikor mer visszaemlékezni valaki arra, hogy a Ceausescu-rezsim átmeneti sikere az 1970-es években igen nagymértékben a fékevesztett magyarellenes propagandának volt köszönhető, s arra, hogy éppen ez békítette ki a, mondjuk így, hazafias román értelmiséget a posztsztálinista nómenklatúrával? Mikor meri valaki kimondani, hogy a lengyel állam „érzékenysége” a német menekültek, „elűzöttek” politizálásával szemben a lengyel és a szovjet hadsereg 1945-i szörnyű bűneit takarja, takarná el, s azt, hogy a mai Lengyelország olyan területeken fekszik, amelyek mindig németek voltak? S hová tűntek a német Prágából a németek – és a német „ajkú” zsidók? Gondol-e valaki arra, hogy a fölszabadulás után, 1945 májusában németellenes pogromok voltak Prágában? És arra, hogy Auschwitz állítólagos „titkának” – kérdezhetjük, ki mit gondolt arról, hogy munkavégzésre vitték „ki” a zsidókat: aggastyánokat és csecsemőket is? – kiderülése után zsidóellenes pogromok voltak Lengyelországban és Magyarországon, nálunk a kommunista párt közreműködésével? A minden diszkriminációra kényes Európai Uniót mennyire izgatja a balti oroszok jogfosztottsága? Ki mer majd az olaszliszkai borzalom után kiállni a romák közoktatásbeli szegregációjának megszüntetése mellett? Mit szólnak ahhoz az önhitt európai demokraták, hogy a kelet-európaiak másodrendű polgárai az Európai Uniónak, s hogy e másodrendű polgárok harmadrendűvé tennék Románia és Bulgária honpolgárait európai csatlakozásuk után, s mindent megtesznek – beleértve az örmény (kurd, anatóliai meg pontoszi görög) népirtás fölhánytorgatását – Törökország kirekesztéséért? Tehet-e erről szegény Orhan Pamuk, s tehettek-e Trianonról azok a magyarok, akik az első világháború előtt küzdöttek a magyarországi nemzetiségek elnyomása ellen, s világgá kiáltották a dzsentri sovinizmus bűneit? Nem tehet, s nem tehettek, ugyanakkor a nagyszerű török író pompás liberális közhelyeinek ünneplésében van valami viszszatetsző. Viszolygunk Kemál pasa ifjútörökjeinek szadista nacionalizmusától, s ezt ürügynek használjuk arra, hogy most a törököket zárjuk ki és alázzuk meg. Orhan Pamukot meg baleknak nézik – egyelőre sikerrel -, aki „a keleti veszélyre” tanú, aki eszményi közszereplő, mert nem sovén és nem fundamentalista abban az iszlám országban, amely egyébként nem iszlamista-integrista, hanem világi, modern és harcias NATO-tagállam (Izrael fontos szövetségese – vagy az volt), de ez nem számít: megvan a liberális muzulmán, akit már rég keresnek nagyítóval. Kár, hogy a török muzulmánok (sőt: a nem vallásos török nacionalisták is) nyíltan a halálát kívánják. Néha borzongva gondolok rá, hogy a kelet-európai demokratikus ellenzéknek miért is volt akkora sikere nyugaton a nyolcvanas években – amit az elszigeteltség évtizedei után magam is annyira élveztem… Balekok lettünk volna mi is? Orhan Pamuk megnevezte nemzete titkait, s fölfödte evvel a mi sötét titkainkat. Jó író, Isten éltesse.
TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS – Élet és Irodalom, 2006 Október

Epheszosz idén felkerülhet az UNESCO Világörökségi Listájára

Fotó: Kollár Kata

A Törökország nyugati részén található ókori város, Epheszosz, 22 évnyi erőfeszítés után várhatóan idén felkerül az UNESCO Világörökségi Listájára.

Az időszámítás előtti hatodik század óta fennálló városba évente 2 millió török és külföldi turista látogat el.

Bár már az UNESCO várományosi listáján van 37 további törökországi helyszínnel együtt, idáig még nem kerülhetett fel a főlistára.

Şelcuk város polgármestere, Zeynel Bakıcı elmondta, hogy ez a terület bővelkedik történelmi és kulturális emlékekben, régészeti lelőhelyekben és természeti adottságai is kitűnőek.

Bakıcı hozzátette, hogy “hatalmas hiányosság”, hogy az ókori város eddig nem került fel az UNESCO listájára, de elmondta, hogy munkatársaival együtt “bíznak benne, hogy ez a probléma idén megoldódik.”

A világörökségi listára való felvételt először 1994-ben kérvényezték, de ezt a bizottság 2000-ben elutasította és később is ez az eredmény született.

“Nagy hiányosság, hogy Epheszosz nincs fenn ezen a listán, de tudjuk, hogy ez miből adódik. Ez az, amiért most közösen dolgozunk a Kulturális és Turisztikai Minisztériummal, az önkormányzattal, a múzeummal, a régészekkel és a tudósokkal. Elvégezzük azokat a változtatásokat, átcsoportosításokat, amelyeket az UNESCO kért” – mondta Bakıcı.

“Befejeztük a műemlékvédelmi rekonstrukciós tervet és a a földgazdálkodási tervet elfogadták. Ha minden jól alakul, Epheszosz ókori városa az UNESCO Világörökségi Listájára kerül. A város 22 éves álma júniusban valóra válhat” – tette még hozzá.

Şelcuk városhoz tartozik Epheszosz, a 8500 éves ókori város, csakúgy mint a világ hét csodája között nyilvántartott Artemisz-templom, Szűz Mária Háza, Szent János temploma és Şirince falu is.

Forrás: Hürriyet Daily News

2015-01-15
Fordította: Kollár Kata – Türkinfo

Török pásztorsaláta (Çoban Salatası)

1 kis fej hagyma, 1 uborka, 1 paradicsom, 1 ek olivaolaj, 1 ek citromlé, 1/2 ek finomra vágott petrezselyemzöld, 1/2 kk só. coban-salatasi

Az uborkát meghámozom és kis kockákra vágom, a paradicsomot kis kockákra vágom, a hagymát vékonyan felkarikázom,. Az olajból, citromléből, sóból és a petrezselyemzöldből egy öntetet keverek és a salátára öntöm.
0

Ekler fánk török módra – Nushe

Hozzávalók:ekler1

4 db tojás
100 g teavaj vagy margarin
1 pohár víz
1,5 pohár liszt

Krémhez:

1,5 pohár tej
2,5 púpozott evőkanál liszt
1 kávéscsésze vagy török teás pohár cukor
1 csomag vaníliás cukor

Csokoládé szósz:

80 g étcsokoládé (táblás is jó)
100 g tejszín

Elkészítés:

A vajat vagy margarint serpenyőben megolvasztjuk és hozzáöntjük a vizet, felforraljuk. A lisztet állandó kavargatás mellett, lassan adagoljuk hozzá. Sűrűsödés után levesszük a tűzről és meghűtjük. A tojásokat egyesével hozzáadjuk és alaposan elkeverjük. Ha a tészta összeállt, tojás nagyságú darabokból megformázzuk a henger alakú sütit (ezt sütés után majd félbe vágjuk). Ha nem megy formazsákot is használhatunk. Sütőpapírra fektetjük őket és előmelegített sütőben 140 fokon sütjük. Ha a teteje egy picit megbarnult és a tészta enyhén megszáradt, kivesszük a sütőből és hagyjuk kihűlni.

A krém elkészítése:

Egy lábosban a lisztet, tejet, cukrot állandó keverés mellett felfőzzük, majd hozzáadjuk a vaníliás cukrot. A besűrűsödés után további 1-2 percig főzzük, majd levesszük a tűzről. Várunk egy kicsit, amíg meghűl.

Ezt követően a henger alakú tésztákat kettévágjuk, az alsó részére felviszünk egy keveset a krémből és rátapasztjuk a tetejét. Az összeset megtöltjük.

Csokoládé szósz elkészítése:

Egy kisebb edénybe beleöntjük a tejszínt, melegítjük, de nem főzzük fel. A táblás csokit eltörjük kis darabokra és hozzáadjuk a tejszínhez. Amikor a csoki teljesen elolvadt, levesszük a tűzről és forrón ráöntjük a kis ekler sütik tetejére.

Afiyet Olsun! 🙂

2013-05-21
Nushe

Bulgur köftesi, azaz Törtbúzából készült fasírt -Nushe-

Hozzávalók:bulgur-kc3b6ftesi

2 pohár kis szemű bulgur (törtbúza)
1 db tojás
1 evőkanál paradicsompüré
2 evőkanál liszt
őrölt pirospaprika, só
egy kevés citromlé a főzővízbe

Szósz:

1 csomag teavaj
1 evőkanál paradicsompüré
ízlés szerint fokhagyma

Elkészítése:

Forró vizet öntünk a bulgurra, lefedjük és hagyjuk megpuhulni, felduzzadni. Ez kb. 15 perc. Ezután egy tálban összekeverjük a bulgurt az összes hozzávalóval. Jól összedolgozzuk, mintha egy tésztát gyúrnánk. Kis golyókat, gombócokat formálunk belőle. Egy kevés vizet teszünk fel forrni, sóval és kevés citromlé hozzáadásával. Amint a víz felforr, belerakosgatjuk a kis gombócokat és felfőzzük. Kiszedjük egy tányérra őket és a tetejére öntjük az elkészített szószt.

2013-04-28
Nushe

Ayva reçeli, azaz Birsalmalekvár -Nushe-

Hozzávalók:birsalma

2 kg birsalma
6 pohár cukor ( aki nem szereti nagyon édesen, annak elég 4-5 pohár is)
7-8 szem szegfűszeg
1 db citrom leve
7 pohár víz

Elkészítés:

A birsalmákat alaposan megmossuk, majd meghámozzuk és felkockázzuk.

Egy nagy edényben (legalább 3 literes) tesszük a felkockázott birsalmát és felöntjük vízzel. Hozzáadunk 3-4 db birsalma magot és 7-8 szem szegfűszeget. Közepes lángon forrásig főzzük. Amikor forrni kezd forrni, hozzáadjuk a cukrot. Üvegesedésig főzzük tovább, miközben folyamatosan kevergetjük. Ez a fajta lekvár soha nem lesz klasszikus értelemben vett sűrű! Amikor sűrűsödni kezd, hozzáadjuk a citrom levét, 1-2 percig még főzzük, végül levesszük a tűzről. Minél tovább főzzük a lekvárt, kihűlés után annál sűrűbbé válik a leve. Ha lehűlt, üvegekbe töltjük.

Afiyet olsun!

2013-04-21
Nushe

Yoğurtlu bulgur köftesi, azaz Joghurtos törtbúza fasírt

Hozzávalók:

2 pohár kis szemű bulgur (törtbúza)Yogurtlu-Bulgur-Köftesi-637x299
3 evőkanál liszt
só, pirospaprika

Öntethez:

fél kg joghurt
3-4 gerezd fokhagyma
só

Szószhoz:

3 evőkanál teavaj vagy margarin
pirospaprika , menta (nane)

Elkészítés:

Forró vizet öntünk a bulgurra, letakarjuk és hagyjuk megpuhulni, felduzzadni. Ez kb. 15 perc. Ezután egy tálba összekeverjük a bulgurt az összes hozzávalóval. Jól összedolgozzuk, mintha egy tésztát gyúrnánk. Kis golyókat, gombócokat formálunk belőle. Egy kevés vizet sóval felteszünk forrni. A gombócokat felfőzzük a vízben, majd egy tányérra szedjük.

Elkészítjük a szószt, a teavajat vagy margarint felhevítjük és hozzáadjuk a mentát, pirospaprikát. Néhányat keverve rajta levesszük a tűzről. Először a joghurtos öntetet öntjük a gombócokra, majd a teavajas szószt.

Megjegyzés: Használhatunk a fokhagyma mellé vöröshagymát is. Egy kisebb fej vöröshagymát felaprózunk és 1-2 gerezd fokhagymával együtt hozzákeverjük a bulgurhoz.

Afiyet Olsun!

2013-04-13
Nushe

16,474FansLike
639FollowersFollow