2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1428

Barangolás Törökországban, egy nagyon részletes és érdekes élménybeszámoló.

barangolastrAnkara Ankara – 2000 októberében vágtunk neki Törökországnak Ferencz Zoli barátommal. Isztambulig repülővel, onnan pedig busszal, stoppal, kerékpárral vagy gyalog jártuk be két hét alatt a kiszemelt tájakat. Isztambulban buszra ültünk és utunk egyből Ankarába vezetett ahol az ott tanuló Márk barátunk fogadott. Ő magyarázta meg az első furcsa szokást amit a buszon tapasztaltunk. Ankara – A vár szûk utcái Időnként a buszon szolgáló hölgy egy üvegből citrom illatú kölnivizet tölt az utasok markába amit szétdörzsölnek a tenyerükben majd a arcukat is felfrissítik vele. Ez a „kolonia” ami a vendéglőkben is megszokott dolog. Ankarában a tekintélyes alapterületű Atatürk mauzóleumban kezdtünk megismerkedni a török mentalitással. Atatürk („a törökök atyja” és jelképe) teremtette meg a modern Törökországot 1923-ban. Ankara – Kilátás a várbólAz ő képe lóg minden ház és üzlet falán és a legtöbb helységben a szobrával is találkoztunk. Azóta megfigyeltem, hogy Atatürk képe ott díszeleg a budapesti török éttermek falán is. De visszatérve Ankarához, a mauzóleumban egy kis múzeum mutatja be a török államférfi személyi tárgyait és a köztársaság megalapításának történetét. Ezen kívül az Anatóliai Civilizáció Múzeumát néztük meg ahol bőven akad csemegézni való az érdeklődőnek. Az Ankarai Vár is érdekes, a dombra épült régi emeletes házacskákkal amelyek közt szűk utcák vezetnek. A várfalból néhol furcsa, nem oda illő, domborművek kandikálnak ki. Márk hívta fel a figyelmünket arra, hogy ezek római sírkövek a falba építve. A várat elkezdték felújítani. Ez a legtöbb romos házacskára is ráférne, mert a hullámzó cseréptető már aligha nyújt fedezéket az ott-lakóknak. Kappadókia Másnap reggel folytattuk utunkat Kappadókiába. Buszunk egyre mélyebbre hatolt az Anatóliai fennsíkon. Körülöttünk a száraz és meleg időjárás jeleit látjuk. A köves talajon szétszórva itt-ott pár bokor. Egy hatalmas tó, a Tüz Gölü mellett haladtunk el. Meglepetésünkre a török utak és távolsági buszjáratok kitűnő minőségűek. Útközben egymást kikérdezve megtanultunk törökül számolni, aminek később hasznát is vettük. Nevşehirben kisebb buszokra ültettek át, amelyek Kappadókia különböző településeire vitték az utasokat. Mi Göreme mellett döntöttünk. Délben már a turistaközponttá fejlődött kis faluba érkeztünk. Kerékpárt béreltünk és a csomagokat is az irodában hagyhattuk.Kappadókia – A tündérkéményekKörbekarikáztuk a vidéket. Çavuşin dombjaira cipeltük fel először a bicikliket, hogy végre találkozhassunk a gomba alakú csodálatos sziklaalakzatokkal, amelyekről eddig csak könyvekben olvastunk. A dombok oldalában különböző méretű, homokkő-sziklába vájt lakások sorakoznak. Száz évvel ezelőtt még emberek laktak bennük, de ma már legtöbbjük csak turista látványosság. A dombról egy kis völgyben ereszkedtünk vissza Çavuşinba, ahol egy kis keresztény sziklatemplomot néztünk meg. Falait Bibliai jeleneteket megelevenítő, viszonylag ép, több száz éves freskók díszítik. Avanost érintve elkarikáztunk a Sarihan Kervanseray, magyarul Sárga Karavánszerájhoz. Ez egy sárga kőből épült erődítmény, ahol annak idején a karavánok megállhattak pihenni és élelmet beszerezni a következő útszakaszra. Már kezdett szürkülödni mikor a Zelve völgybe értünk, ahol mint eső után a gombák, sok óriási sziklaalakzat nőtt ki a földből. Kappadókia – SziklakastélyAz emberiségnek meg kellett várnia a geológusok „megjelenését” a Földön ahhoz, hogy az óriásokról és egyéb természetfeletti lényekről szőtt legendákat félretéve tudományos magyarázatot találjon ezeknek a furcsa sziklatornyoknak a keletkezéséről. A Kappadókiát hajdanában, időnként lávával elborító vulkánok teremtették meg ezt a szerencsés talajrétegződést, amelyet aztán a folyók felszabdaltak majd az eső és a szél érdekes sziklaalakzatokká formált. A felső réteg keményebb lévén jobban ellenállt az eróziónak és így lett belőle „kalap” a gombalábbá formált puhább alsó rétegek tetején. Koromsötétben érkeztünk vissza a faluba, ahol egy tehenét itató bácsitól megtanultuk, hogy a tehenet törökül „inek”-nek hívják és a tej az „szüt”. Az éjszakát a falu szélén töltöttük egy sziklakúp árnyékában. Egy szőlősben homokon vertünk sátrat. Nem bántuk meg, hogy nem a kempinget választottuk, mert így a telihold által sejtelmesen megvilágított sziklák között álmodozhattunk lefekvés előtt. Ez az élmény után már könnyebben el tudom képzelni, milyen lehet Meseország. Kappadókia – Göreme a távolbólMásnap reggel a Göremei Szabadtéri Múzeumot néztük meg. Ott kis területen több sziklatemplom és lakás is található így járdával építették ki, hogy a turisták könnyebben közelíthessék meg a látnivalókat.

Érdemes megnézni, de a környék kis völgyeiben eldugott barlanglakások sokkal hangulatosabbak, mint a turisták által elözönlött múzeumban. Egy ilyen, turisták által alig ismert, völgyön át indultunk el Uçişar-ba. Elhagyott, már-már vadonná alakult szőlősökön vezetett az ösvény. Körülöttünk egyre szűkült a völgy és kezdett sziklalabirintussá alakulni a táj. Itt-ott a sziklafalak oldalában barlanglakások ablakocskáit fedeztük fel. A völgyre itt-ott ráfeküdtek a sziklák és meglepetésünkre az ösvény nem ért véget, hanem elég alacsony, 3-4 méter széles alagutakban folytatódott. Általában ezek nem voltak túl hosszúak, mert a bejáratnál már lehetett látni a túlsó végéről beszüremlő fényt. Sikerül beleszaladnunk egy zsákutcába is, ahol az ösvény egy kb. 20 méter magas sziklakatlan aljában ért véget. Kappadókia – A sziklaszállásunkA szikla zsebre vágott minket. Így muszáj volt fél kilométert visszatérni addig, amíg az ösvényt elhagyva neki tudtunk szaladni a hegy oldalának, hogy a szakadékot felülről kerülhessük meg. Időnként az utunkba álló bokrokat kerülgettük és szürkületkor még nem értünk a völgy végére. Így a hegyoldalban felfedezett kis barlanglakást szemeltük ki éjszakára. Kissé nehéz volt a szikla oldalában felmászni a bejáratig a nagy zsákokkal a hátunkon. Kis folyosó, egy apró előszoba és oldalt hálószoba várt ránk. A barlang durván vésett fala egy reszelő felületére hasonlít. Este az ablakból figyeltük a völgy túloldalát, amelynek szikláit a Hold ismét mesebeli látvánnyá varázsolta. Nagyon jól aludtunk a sziklaházikóban és ahhoz képest, hogy már októberben jártunk egyáltalán nem volt hideg éjjel. Így reggel el is lustálkodtuk az indulást. Mivel a völgyben eddig nyomát sem láttuk víznek és a tartalékaink is elfogytak, nagyon megörültünk, amikor egy sziklába vésett kis víztárolóra bukkantunk. Ha már ilyen szerencse ért minket, gyorsan meg is mosdottunk és borotválkoztunk, amit nomád kalandozásunk során nem gyakran tehettünk meg.

Kappadókia – Mesebeli tájakDéltájban értünk a völgy tetejére, ahonnan már látszott Uçişar és főbb nevezetessége, a hatalmas ementáli sajt kinézetű szikla, amelynek barlanglakásaiban még ma is laknak. Egy szőlősön át vitt az út, ahol a földre terített újságpapírokon mazsola aszalódott. Napok óta nem ettünk meleg ételt, így előkotortuk a zsákból a zacskós (instant) leveseket és az útiszótárból kikerestük, hogy nekünk „csok szidzsák szú”-ra vagyis forró vízre van szükségünk az elkészítéséhez. Egy vendéglőben próbálkoztunk, ahol elmondtuk a varázsszót, mutattuk a leveses zacskót és odanyújtottuk a kis edényt. Mosolyogtak de készségesen kiszolgáltak. A főtéren buszra ültünk és egy óra múlva már Nevşehir határában stoppoltunk. Egy idegen nyelvet nem beszélő kedves ember vitt el Derinkuyu-ba, ahol a legnagyobb föld alatti várost néztük meg. Ez egy több szintes barlanglabirintus a föld felszíne alatt, lakószobákkal, templomokkal, borpincével, raktárszobákkal, ahova az őskeresztények is elrejtőztek az üldözőik elől. Aladaglar hegység Stoppal folytattuk utunkat az Aladağlar hegység felé. Egy németül is beszélő autós vett fel, aki nagyon megörvendett, hogy magyar „testvéreknek” segíthet. Amikor megtudta, hogy az Aladağlar a következő úticélunk, megváltoztatta eredeti útitervét és a főút helyett a keskeny hegyi utat választotta, hogy elvihessen minket Çamardı-ba, amely a mi hegyünk lábánál fekszik. Már beesteledett mire odaértünk. Aladaglar – Panoráma Búcsúzkodás után bementünk az első üzletbe, hogy kemping iránt érdeklődjünk. „Kemping YOK”, volt a válasz. Szóval a faluban nincs kemping. Nem járhatnak itt túl gyakran idegenek, mert nagyon megbámultak minket. Szerencsénkre két fiatal srác felajánlotta, hogy lakhatunk náluk. Összenéztünk Zolival és láttam a szeméből, hogy neki is tetszik az ötlet. Vendéglátóinkról hamar kiderült, hogy diákok. Elvittek egy bentlakásba, ahol már egy tucat diáknak kellett elmesélni, hogy mi járatban vagyunk. Csak Asim beszélt angolul, így nem volt könnyű dolga mindenki kérdéseit és a válaszainkat tolmácsolni. Meghívtak vacsorázni, ahol török pizzát („lahmacun”) ettünk „ayran”-al (kefirhez hasonló, de hígabb és fűszeres tejital). De az est érdekessége a „találkozóhely” volt. A folyóson, az ajtó előtt 10-15 pár cipő sorakozott. Mi is levettük a cipőnket és beléptünk. Bent tizenvalahány érdeklődő arc figyelt ránk a körbe tett székekről és legalább ugyanannyi szultán és török politikus arcképe a falakról.Belecsöppentünk a török történelembe! A homlokuk összeérintésével üdvözölték egymást, így mi is ezt tettük. Teával kínáltak és elindult a kérdésáradat: kik vagyunk, mi szél hozott ebbe a kis faluba, mi a véleményünk Törökországról, hát Atatürkről? Visszamentünk a történelembe a közös gyökerekig, a török és magyar törzsekig, Attiláig olyannyira, hogy már a patkódobogást véltem hallani. Lassan feloldódott a hangulat és már testvérükként emlegettek. Csak Asim izzadt, de rendületlenül tolmácsolt.

Teázgattunk és jöttek az aktuálisabb kérdések, amelyekre nem mindig volt könnyű válaszolni: milyen az élet Európában, miért nem szeretik a törököket Európában, stb.? A beszélgetés vége felé jelent meg Ümit, aki jól beszélt angolul és aki az egyik házigazdánk lett. Ők egy kétszobás kis albérletben laktak és az egyik szobát nekünk adták. Nem volt benne ágy de már megszoktuk a földön alvást. A csomagunk nagy részét náluk hagytuk és másnap délelőtt indultunk el meghódítani a hegyet. A Niğde-i busszal mentünk 10-15 km-t az elágazásig, ahonnan meg gyalog Demirkazık faluba. Az ottani, nemrég épült turistaháznál sikerült megszereznünk egy kézzel rajzolt, szintgörbés kis térkép fénymásolatát. Ez kicsit részletesebb volt, mint amit az interneten sikerült találnom. Már elmúlt dél, amikor a falu végénél kezdődő szurdokvölgyben (Çimbar Vadısı) elindultunk a hegység belsejébe. A hatalmas sziklafalak közt húzódó ösvény egyre meredekebb lett és egy óra járásra eljutottunk egy nehezebb szakaszhoz, ahol a víz által simára csiszolt sziklatömbök között kellett néhol függőlegesen felmászni.

A Teke Pınarı táborhelyen vertünk sátrat. A Çimbar Vadısı-ról tudni kell, hogy csak két helyen van benne víz. Az egyik az előbb említett táborhely, a másik pedig a következő napi táborhelyünk, a Dispiz Göl (Feneketlen Tó). Aladaglar – A Demirkazik csúcson Másnap továbbmentünk a tóhoz és kb. 2900 méteren vertünk tábort. Ilyenkor az ősz végén a legkisebb a tó, kb. 7-8 méter átmérőjű. De körben a megfeketedett kövek jelzik, hogy tavasszal a hó olvadásakor sokkal nagyobb szokott lenni. Körbejártuk a katlant és az északi oldalban hógolyóztunk. Két izraeli turistával is találkoztunk. Rajtuk kívül nem láttunk más élőlényt, az egy-két apró füvet és tövist kivéve, a hegyekben eltöltött négy nap alatt. Este hétkor már a sátorba menekültünk a hideg elől. Éjjel muszáj volt a túlélő fóliát magam köré csavarni mert a –5 fokra garantált hálózsákomban már nem bírtam a hideget. Nem is lepődtem meg reggel azon, hogy a tó felszíne befagyott. Egy korty pálinkával köszöntöttem Zolit születésnapja alkalmával. Nem is kaphatott volna szebb ajándékot, mint ezt a napot, amikor gyönyörű időben megmásztuk a hegység legmagasabb csúcsát, a 3756 méteres Demirkazık-ot. A csúcsra vezető út elég nehéz de különösebb felszerelés nélkül is járható, néhol viszont szükségünk volt a sziklamászó tudásunkra. Egy kis száraz gleccservölgy szélén mentünk fel. Az alját szépen legyalulta a jég. A völgy egy sziklafalban ér véget, amely alatt araszoltunk tovább. Felvettük a lábszárvédőket és immár hóban taposva nekiveselkedtünk a szikláknak. Elég kemény sziklamászás következett, amíg kiértünk a nyeregbe.

Aladaglar – Panoráma a csúcsról A mászástól elszokott combjaim égtek a megerőltetéstől és már az járt a fejemben, hogy innen visszaereszkedni sokkal nehezebb lesz. Egy zacskó szőlőcukrot vágtunk be pillanatok alatt, ami gyorsan eloszlatta a fáradtság érzését és folytattuk a mászást. Innen már kis kőrakások jelezték az utat a csúcsig. Fenséges látvány volt az alattunk elterülő sziklavilág. A csúcsjelző fémdobozban találtunk egy kis műanyag dobozt, amiben névjegykártyákat és kis papírocskákra írt üzeneteket találtunk. Mivel nem volt más, a kedvenc Boci csokink papírjának belső oldalára írtuk mi is fel üzenetünket magyarul, angolul és törökül: „Teşekkür ederim, Dağ! Köszönjük szépen neked, Hegy!”. Fél órát töltöttünk a csúcson, majd visszaereszkedtünk a nyeregbe. Újból szőlőcukrot ettünk, mert a szendvicseket nem kívántuk. Elkezdtünk szétnézni, hogy merre lenne könnyebb visszaereszkedni és szerencsénkre találtunk egy kis völgyecskét, amelyben volt bőven hó. Ez még az első hó volt abban az évben és túl kicsi ahhoz, hogy lavinától kellett volna tartanunk. Így vígan ereszkedtünk be rajta, mintha vajban lépkednénk. Lefekvéskor egyikünket sem kellett elringatni. Aladaglar – Szárad a tüzelõanyag Másnap az Arpalık forrást érintve ereszkedtünk le Demirkazık faluba. A helyenként kőből rakott kerítések tetején tehéntrágya száradozott, valószínűleg fűtőanyagnak. A falu határában éppen almát szüreteltek és megkínáltak minket is vele. Egy traktorista felvett kis járgányára és elvitt Çamardı-ba. Este gulyást főztünk házigazdáinknak, más híján bárányhúsból, mert a faluban csak azt lehetett vásárolni. Este a fiúk is megleptek egy otthonról hozott ételkülönlegességgel, amit fűszerezett nyers marhahúsból készítenek és szörnyen csípős („çiğ köfte”). A fiúk szerint ezt az ételt inkább a kurdok szokták enni. Vacsora után, meglepetésünkre, egy internet kávézóba mentünk (valószínűleg az egyetlen a faluban). Kaptunk az alkalmon, hogy egy körlevélben megírjuk barátainknak az utóbbi napok élményeit. Éjféltájban kerültünk haza. Jót beszélgettünk. A legmeghatóbb az volt, amikor az egyik srác előszedte az édesapja és nagyapja fényképét és büszkén mutatta, hogy „Ez az én Apám, ez meg az Ő Apja!”. Ezen felbuzdulva a többiek is előkeresték saját képeiket és kiderült, hogy mindegyikük az iratai között őrzi az apja és családja fényképét. Ide kattintva megtekintheted túránk útvonalát.

A Földközi-tenger partján Másnap reggel buszra ültünk, amelyik dudálgatva körbejárta a falut, hogy összeszedje az utazni vágyókat. A sofőr segédje, egy kisfiú, időnként kikiabált a buszból, hogy „Mersin, …, Mersin!”. Reggel még vastag kabátban ültünk a buszra de Mersin-hez közeledve egyre több réteget kell levetnünk magunkról. Mersin egy fejlődésben lévő kikötőváros, a Földközi-tenger partján. Sok új épületet láttunk a buszból. A buszpályaudvaron egy angolul is beszélő diáklány segített megkeresni a Silifke-be induló autóbuszt, és közvetítésével sikerült lealkudni a jegy árát is. Narlikuyu faluban szálltunk ki, mert az útikönyvből kiszemeltünk egy barlangot, amit innen lehet megközelíteni. De hamar megegyeztünk, hogy először megmártózunk a tengerben. A tenger – Gyapjút fonó asszony Elindultunk hát a part felé vezető kis utcán. A partra nem lehetett egyszerűen lejutni, mert körbe van építve vendéglőkkel. Így a magánházak között vezető ösvényeken mentünk tovább. A házakat citrom- és olivafákkal beültettet kertek vették körül de sehol nem láttunk kerítést. Meg is ijedtünk, amikor valamelyik fa mögül ránk mordult egy kutya. Az egyik háznál egy szimpatikus, 50 év körüli férfitől kérdeztük meg, hogy „Nerede su?” vagyis „Merre víz?”. Egyből megértette, hogy a tengerről beszélünk és mutatta, hogy a kerten végig kell menni és onnan már a partra jutunk. Süleyman úr beszélt egy keveset franciául, a kisebbik lánya Fatma, pedig valamivel jobban angolul. Így már el tudtuk mondani, hogy magyarok vagyunk, merre jártunk eddig és mennyire tetszik Törökország. Arra a kérdésünkre, hogy hol lehet a faluban sátrazni, az apa körbemutatott a kertjében, amivel jelezte, hogy a házuk közelében felverhetjük a sátrat. A felesége is kedves, mosolygós asszony. Elife, a nagyobbik lányuk pedig egyszerűen szép. De hamar megtudtuk, hogy már eljegyezték, és hogy nemsokára lesz az esküvője. Bátorításukra a csomagjainkat a háznál hagytuk és elmentünk fürödni, utána pedig a Cenet ve Cehennem (Menny és Pokol) barlanghoz. Ez egy szép de a sok turista által eléggé tönkretett hatalmas barlang. Eléggé furcsa képet nyújtottak a „papírlevelű fák” körülötte. Kis fehér rongyokat és papírzsebkendőket bogoztak rájuk, mert a hiedelem szerint amit az ember ilyenkor kíván, az teljesülni fog.

Este felhúztuk a sátrat és behívtak minket a házba. Dinnyével és almával kínáltak és Fatma tolmácskodása segítségével ismerkedtünk a családdal. Megtudtuk, hogy Fatma még középiskolában tanul, Elife már várja az esküvőt, az apa pedig halászember. Zoli ötletére megkérdeztük, hogy reggel elmehetünk-e vele halászni. Beleegyezett de kihangsúlyozta, hogy korán kell ahhoz kelnünk. A tenger – Halászinaskodunk Ki is cihelődtünk reggel hatkor a sátorból. A háztól kb. 50 méterre levő sziklás parton kikötött kis halászhajóba ültünk. A felkelő nap narancssárga fényei szétfutottak a sötét hullámokon. Körbejártuk a szomszédos öblöket és beszedtük az előző este kivetett hálókat. A műanyag hálók úgy 200 méter hosszúak és 2 méter szélesek lehettek, amit a hajóra felszerelt, a motor által forgatott nagy vaskerék segítségével szedtünk ki. A hálók két alsó végére egy-egy nagy kő volt kötve, ami kihúzva tartja, a felső végére pedig egy-egy üres motorolajos flakon, ami a víz felszínén lebegve jelzi, hogy hol van a háló. Elég kevés halat fogtunk. De Süleyman bá nem volt elkeseredve. Ennek ez a rendje, magyarázta keverék francia-török nyelven, Allah ennyit szánt nekünk. De néha sok a hal és akkor eladják és beteszik a pénzt a bankba, máskor meg alig fognak valamit. Olyankor kivesznek a félretett pénzből. A tenger – A Kizkalesi vár Halászás után meghívtak reggelizni. Utána átstoppoltuk Kızkalesi-be (magyarul: Leányvár). A környéken csak itt van homokos part. Az előző napok fáradtságát most végre enyhíthettük. Kezdő úszóknak ideális a part, mert lassan mélyül. Gyönyörű a tenger és a parttól párszáz méterre egy szigetecskén fekszik a kis erődítmény, a Leányvár. A rómaiak építették a parton fekvő vár tenger felöli védelmére. Ma főleg koncerteket rendeznek benne időnként, ahova kis hajókkal szállítják a közönséget. A parton megismerkedtünk két angol emberrel, akik majdnem minden évben itt nyaralnak. Keserű hangon mesélték, hogy ezelőtt 10-15 évvel sokkal hangulatosabb volt a hely, amikor még egy sem állt az egymás mellett sorakozó szállodák és panziók közül, amelyek most már behatárolják a partot. Este újból halásztunk és a családdal vacsoráztunk. Zoli reggel is besegített a halászásba én viszont lusta voltam felkelni. De a reggelinél megkaptam a magamét. Elife és az anyja sütötték a friss „bazlama”-t az udvaron. Ez egy nagy palacsintára hasonlító, kovásztalan kenyér amit egy vaslapon sütnek meg. Párolt hagymával és paprikával megkészített juhtúrót kent rá az apa és összegöngyölte. Ezt nevezik szikmának (sıkma). A földre terített abrosz-pokrócon ettünk.

A tenger – Török reggeli A papa két szikmát tett Zoli elé, én viszont csak két olajbogyót kaptam. Rám nézett, elmosolyodott és tört francia nyelven azt mondta „Zoli dolgozott – eszik, Zsolt nem dolgozott – nem eszik”. Kacagtunk egy jót rajta és végül én is kaptam belőle. A napot a tengerben lubickolva töltöttük, este pedig gulyást főztünk a háziaknak. Másnap reggel halászat után indultunk tovább. Stoppal tettük meg a 400 km-t Antalyáig. Az út végig a tenger partján megy. Helyenként nagyon szép a kilátás a tengerre. Antalyában a Lara kempingben szálltunk meg a part közelében. Sikerült negyedére alkudni a szállásdíjat, így 1 millió líráért (kb. 1,5 USD) sátorozhattunk. A portást megkínáltuk a maradék pálinkánkkal. Ő valamilyen főzelékkel és finom sült halacskákkal viszonozta közvetlenségünket. Másnap lustálkodtunk még egyet a parton, aztán pedig elindultunk a városba a távolsági buszmegálló felé, hogy folytassuk utunkat Isztambulba. A kemping bejárata előtt van a dolmus buszok végállomása. Négy-öt sofőr üldögélt az árnyékban. Kérdezem őket, hogy beszélnek-e angolul. A válasz: „Yok!” (Nem). „És magyarul? – Yok! – Francaise? – Yok! – Deutsh? – Yok! – Románul? – Yok!”. Erre egyikük beköpi: „English yok, Macar yok, …, NATASA ÇOK!”. Már másoktól is hallottuk, hogy Törökország északi városaiban sok az orosz utcalány, de ezek szerint a déli tengerpartra is eljutottak. Isztambul Tizenhárom óra az út busszal Antalyából Isztambulba. Most is egy kényelmes Mercedes busszal utaztunk és Isztambulban egy ingyenes kisbusz (ú.n. szervisz busz) vitt el utunk célpontjához. Viszonylag könnyen megtaláltuk a kis Ema hotelt, amelyet az interneten megismert Levent vezet. Neki köszönhetően nagyon olcsón lakhattunk a régi város – Sultanahmet – központjában. Isztambul – Az Aranyszarv öböl A kis szálló teraszáról a tekintélyes méretű Hagia Sophia dzsámit leshettük meg egy olyan oldaláról, amelyet az utcai járókelő nem láthat. Ennyivel is maradtunk, mert a borsos belépődíj miatt nem voltunk kíváncsiak a belsejére. A gyönyörű Kék Dzsámit, muzulmán szokás szerint mezítlábasan, belülről is megcsodáltuk. A szultánok palotáját a Topkapi-t körülölelő parkban sétáltunk, azután pedig a híres központi bazárban jártunk keresztül-kasul. A kicsinek nem nevezhető díszes fedett bazár körül még legalább akkora bódé-rengetegben millióféle árut kínálnak a kereskedők. Bele is fáradtunk a nagy nyüzsgésbe, és amikor végre kijutottunk belőle fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. De egy angolul beszélő török srác, akiről kiderült, hogy Washingtonban él, útbaigazított. Isztambul – Horgásztenger Másnap az Aranyszarv-öböl túloldalán levő városrészt néztük meg. A főleg fűszerek árusítására „szakosodott” Egyiptomi bazár közelében van a Galata-híd amelyen átkeltünk az öblön.

A hídon rengetegen horgásztak. Még bérelni is lehet horgászbotot. Egyes szakaszokon a horgászok és bólogató botjaik sövénye teljesen eltakarta előlünk a Boszporusz és a mögötte fekvő ázsiai városrész látványát. Isztambul – ART a javából A Taksim térre vezető sétálóutcán mentünk végig, ahol egy szép régi villamos-járgány is közlekedik. Onnan kis utcákon a Galatasaray futballcsapat stadionja közelében haladhattunk el, mert a csapat zászlajával felszerelt hangoskodó szurkolók kisebb csapatai mind ugyanabba az irányba tartottak. Érdemes az eldugott, sajátos hangulatú, szűk utcákban csámborogni a régi emeletes házak között. Az egyikben egy ősz hajú bácsi kötélen eresztette le kosarát az arra járó zöldségárusnak, hogy beletegye a kívánt zöldségeket. Ott teljesen megszokott jelenség a talicskaszerű járgányán gyümölcsöt, zöldséget vagy szendvicseket kínáló árus, aki így a szűk utcákba is eljut. És eljött a hazautazás napja is, amely egybeesett a népszámlálás napjával, így alig kaptunk taxit ami kivigyen a reptérre. Olyan szigorúan vették a hatóságok a népszámlálást, hogy mindenkinek az állandó lakcímén kellett tartózkodnia. Csak külön engedéllyel lehetett távol maradni. Így a taxisoknak is meg volt szabva, hogy mikor kell otthon lenniük. Ezt az utakon a rendőrök ellenőrizték. Repülőnk rövid két óra alatt hazarepített.

Kramer Zsolt /tripofday.tripod.com

Törökbúza, görögdinnye

kukorica2Szerbusz öccse, öt török, öt görög hány ember? Kisiskolás korunkban erre a találós kérdésre büszkén vágtuk rá a tizet, jelezve előrehaladott matematikai felkészültségünket. Majd jött a fájó kiábrándulás, miszerint ezek összesen harmincöten vannak (szerb húsz, öt cseh). A beugrató kérdésből – már felnőttként – azt állapíthatjuk meg, hogy népünk jó érzékkel, szellemesen használja fel a különböző etnikumok neveit, akár játékra, szórakozásra is. (A török-görög szójáték persze csak a mi nyelvünkön lehetséges, hiszen másoknál a két nép neve teljesen különböző, pl. angolul: Turkish-Greek)

Népnevekkel legtöbbször olyan tárgyakat vagy fogalmakat jelölünk meg, amikkel korábban nem találkoztunk, vagy amelyek egy adott nép által birtokolt területről terjedtek szét, mint pl. a spanyolnátha, vagy a hongkongi influenza. Ha közismert dolog egy-egy változata valamilyen népcsoport által vált híressé, akkor is hozzátesszük az adott népnevet. Ilyenek pl. a skót-szoknya, a svédgomba, vagy a bolgár-kertész. A szoknya a gomba és a kertészkedés mind közismert dolog volt nálunk is, a felsoroltak csupán valamely különbségükkel, sajátosságukkal indokolták a megkülönböztető titulust.

A törökbúza nem más, mint az Amerikában őshonos háziasított gabonaféle, a kukorica. Népünk ezt a növényt nem ismerte, így természetesen az importáló etnikum nevével hozta kapcsolatba, hozzátéve a legfontosabb hazai gabonaféle, a búza nevét. A törökbúza találó elnevezés, jól mutatja, hogy a magyar ember igyekszik mindent érthetően elnevezni ahelyett, hogy gépiesen átvenné az új fogalom nevét, ami számára semmitmondó. A növényt nyilván a törökök hozták be hazánkba, a székelyföldön ma is a törökbúza névváltozatot használják, míg a csonka Magyarországon a kukorica névalak terjedt el.
A török után nézzük a görögöt. A görögdinnye nem újvilági fajta, Európában őshonos. Nálunk is emberemlékezet óta termesztik. A török megszálláshoz hasonlítható hosszas görög jelenlétről nincs tudomásunk, s a hazánkba telepedett görögök létszáma — még Beloiannisz kommunistáival együtt is — olyan csekély, hogy ők semmiképpen sem lehettek a dinnye közvetítői. Korábban, Botond bizánci kalandja idején sem valószínű, hogy a görögök dinnyével fizették volna a hadisarcot. A görögdinnyének tehát – úgy néz ki – semmi köze sincs a görögökhöz.

Dinnye szavunk a Történeti Etimológiai Szótár szerint „természetesen” szláv jövevény. Valóban megvan a legtöbb szláv nyelvben valamilyen alakban (dinja, dinje, dünjá stb.), de csak így, minden jelző nélkül. A görögöket egyik változat sem említi. (Legalább a bulgárok megtehetnék pedig, hiszen ők vannak hozzájuk a legközelebb.) A szlovákoknál azonban találunk egy érdekes variációt; červená dyňa. Ez szó szerint azt jelenti, vörös dinnye.

Folytatás letöltése

2012-03-25

Beszámoló: Global Peace – ‘Peace at Home Peace in the World’, Törökország

agriSzőnyegek, bazár, mozaik a kockaházakon. Birkahús, sajtok és saláta. Fekete szemek, kézikocsis árusok, egyenruhás iskolások. Müezzin éneke, ragyogó napsütés, hófödte hegyek. Ez mind jellemezte Ağrıt, a kelet-törökországi várost, melyben egy hetet töltöttünk a Kemal Atatürktől idézett „Peace at home, peace in the world” avagy „Béke otthon, béke a világban” című EUs ifjúsági program keretében. Török, litván, olasz és spanyol, 17 és 30 év közötti fiatalokkal töltöttünk nyolc mozgalmas napot. Sok oldalról ért minket rengeteg újdonság és élmény. Gyönyörű helyeken jártunk, sohasem unatkoztunk és nagyon klassz embereket ismerhettünk meg. A szervezők a helyi iskolákba néhány évre kihelyezett tanárok voltak, akik ezzel az ifjúsági találkozóval szerették volna kicsit felpezsdíteni a város életét.Rengeteg program volt, az ismerkedés, névtanulás után minden nap valamilyen új játékot tanultunk, énekeltünk, rajzoltunk, írtunk, színjátszottunk. Az estéket a különböző nemzetek szervezték, kóstoltunk litván, olasz, spanyol (és természetesen magyar) ételeket, italokat. Zenével, tánctanítással, népviseletben vagy diavetítéssel mutatkozott be mindenki. A török est különleges volt, eljátszottak nekünk egy esküvőt, a vacsorán ott voltak a városi vezetők is, egy néptánccsoportot is meghívtak, késő estig táncoltunk. Egyik este pedig török családoknál vacsoráztunk. Annyi programot terveztek nekünk a hétre, hogy egy részét nem is tudtuk megvalósítani. A béke volt a találkozó témája, a békéről szóltak a rögtönzött némajátékaink, a dalok, rajzok, csoportos megbeszélések. Mégsem volt öncélú a hét, mert nem bocsátkoztunk meddő elméleti fejtegetésekbe, nem csak magunk között tanácskoztunk, hanem a helyi általános iskolásokkal és árva fiúkkal dolgoztunk együtt. Angolul kevesen tudtak, inkább csak kézzel-lábbal, néha tolmácsok segítségével kommunikáltunk, vagy egyszerűen az együtt éneklés, együtt rajzolás, közös játék hozott minket közelebb egymáshoz. Nagy visszhangja volt a városban a szervezésnek. Különlegesnek számítottunk, mert ritkán látnak külföldit. A kék szem, szőke haj sem gyakori arrafelé. Mindenki lefényképezkedett velünk, persze mi meg őket fényképeztük.

A program mellett maga Törökország, a török városok, a török táj is nagy élmény volt számomra. Mivel mi már szombaton útra keltünk és Isztambulban töltöttük az éjszakát, kihasználtuk az időt, amennyire csak lehetett, késő éjszakáig jártuk a várost és hajnalban még a napfelkeltére is kisétáltunk a tengerpartra. A Kék Mecset és az Aya Sophia minden napszakban kicsit más arcát mutatta. Reggel aztán a repülőt épphogy elértük, délután elsőként értünk Ağrıba. Érkezésünkkor nem mindennapi táj fogadott, hétágra sütött a nap, a távolban fehérlettek a hegycsúcsok. Nem az erdejeiről híres a vidék. Némi gabona azért megterem az öntözött földeken, de főleg állattenyésztéssel foglalkoznak a helyiek. A Törökországra jellemző erőltetett modernizáció a városban is jelentkezik. Néhány éve épülnek a modern házak, bevásárlóközpont üzemel és pár hete nyitott az új plaza. Persze a kézikocsis zöldségárusok vagy a helyi kissrácok, akik cipőfényesítéssel keresik a kenyerüket nem valószínű, hogy ott vásárolnak. A lakosság fele a város szélén, földszintes, kőből rakott, tapasztott házakban él. Az eső ellen néhányan műanyag fóliával fedik a tetőt, de egyik házról sem hiányzik a parabolaantenna.

Csütörtökön kisbusszal kirándultunk az Ararát szomszédságába, Doğubayazıt mellé, órákat töltöttünk İshak Paşa palotájában és a Bayazıt mecset környékén. Erről inkább a képek tudnának mesélni. De az út alatt is rengeteg szépet láttunk, különleges színű sziklák, dombok és hegyek tárultak elénk. A rengeteg program és különleges környezet mellett különleges bánásmódban is volt részünk, szállodában laktunk, annyira vigyáztak ránk, hogy rendőri kísérettel sétáltunk a városban, minden jóval etettek. Ettünk köftét (fasírt), baklavát (édesség), sokféle levest, volt ayran (joghurt), helva. Általában rizs, birkahús, paradicsom, uborka, fűszerek, de sok minden más is került az asztalra. Állandóan teáztunk és jósoltak nekünk török kávéból. A programok, a táj és a kultúrák találkozása mellett az egyik legfontosabb mégis a barátság volt, ami a résztvevők között szövődött. Az a személyes szál az egyes emberek között, amelyről nehéz beszámolni. Kedvesség, nyitottság, érdeklődés áradt mindenkiből. Jókedv, vidámság jellemezte az egész hetet. Tanítottak minket törökül, mi meg őket magyarul. Pletykálkodtunk az olasz szobatársaimmal, recepteket tárgyaltunk.

A spanyolok a cserkészek világát mutatták be nekünk. Mi, magyarok furulyáztunk, a litvánok gitároztak, a törökök doboltak. Jókat táncoltunk párban, körben, kör közepén, zenére és zene nélkül is. Ezt a hetet nem fogjuk elfelejteni, annyira intenzív volt és olyan sokszínű. Az emlékek felidézésében segítségünkre lesz az a többszáz kép, amelyet a csoport fotózott és összegyűjtött, a videók és az ajándékok, melyekkel a gyerekek, a szervezők, a barátok kedveskedtek nekünk. Bízom benne, hogy a barátságok nemcsak ebből az egy hétből álltak, hanem tartósabbak ennél. Akikkel találkoztunk, azok tudják, ha Magyarországra jönnek, nálunk otthon érezhetik magukat, és viszont, ha mi megyünk Olaszországba, Törökországba, Litvániába vagy Spanyolországba, akkor lesz, aki szívesen lát minket.

Rauscher Anna

Erasmusi diákok levelei: Beszámoló, az Isztambul Bogazici Egyetemről

IMG_0102Az uniós Erasmus programnak köszönhetően kaptam egy féléves ösztöndíjat Törökország legjobb egyetemére a Bogazicibe. Isztambulba február elsején elindultam, az olcsóság és a rugalmasság kedvéért a vonatos megoldást választottam. Mivel a török kolesz félévre 2000 euróba került, ráadásul szesz-, és vendégtilalom van, ezért interneten próbáltam szállást szerezni, főleg nyelvi nehézségek miatt kevés sikerrel.Viszont hospitality clubon keresztül megismertem egy török srácot, aki felajánlotta, hogy segít nekünk szállást szerezni, és addig alhatok nála. Egy nappal később csatlakozott hozzám másik két magyar erasmusos lány, akikkel még Magyarországon találkoztam. Mivel egyetemeink a város két másik végén volt, ezért Fatihba, a nindzsagettóba (itt a legmagasabb a feketébe öltözött nők koncentrációja) költöztünk egy háromszobás lakásba, havi 500 euróért. Eleinte volt egy török, meg egy kurd lakótársunk, de a fizetési megpróbáltatások miatt hamar elköltöztek.Az egyetemem gyönyörű helyen fekszik, de igazából nem tudtam kiélvezni, illetve nem találtam hozzá pajtást (sztem én voltam a leglustább külföldi tanuló az egyetemen). Főleg a szociológia tanszékről vettem fel tárgyakat, így én voltam az egyedüli külföldi az órákon. Elvileg ez nem probléma, mivel itt a törökök is angolul tanulnak, kifejezetten tiltva van órákon a török nyelv. Remek török emberekkel ismerkedtem, rengeteget tanultam tőlük. A szociális élet nem volt túl aktív a város nagysága miatt, nehezen lehetett összeszervezni programokat. Viszont az egyetemen volt egy törökökből álló diákszervezet, amely rengeteg programot szervezett: hetente volt turkish conversation club, ami remek lehetőség lett volna a többi cserediákkal való találkozáshoz. Ezen kívül több városnéző isztambuli és vidéki programot szerveztek Edirnébe, Izmirbe, Dél-Kelet Törökországba, Kapadokkiába. Bár állami egyetem volt, minden dolgozó roppant felelősségteljesen végezte a munkáját, ez nem csak a diákoknak, de a tanároknak is álomhely. De persze voltak akadályok: roppant nehéz és időigényes, a diákbérlet, diákigazolvány beszerzése a mobiltelefon regisztrálása.

Általában hivatalos helyeken nem tudnak angolul, bár néha meglepő helyen bukkannak elő angol vagy magyar nyelvtudású személyek (temetőőr, dönerárus, zöldséges). Bár azt gondoltam, egy mediterrán országba jövök, de februárban még havazott. Az árak kerületenként változóak, Budapestnél még mindig olcsóbb (kivéve kenyér, csoki) természetesen a döner (sztem olyan, mint a gyros, csak szósz nélkül) jóval olcsóbb, ruhák, internethasználat szintén. Az egyetemen volt menza, bár az csak a megfelelő tápanyagok bevitelére elegendő, meglepően olcsón. A tömegközlekedés kiválóan meg van oldva, éjszaka minibuszokkal lehet utazni, de érdemes igénybe venni a taxikat is, mert nem túl drágák, és hatan is lehet benne utazni. A múzeumokat csak török diákigazolvánnyal lehet ingyenesen bejutni, de erre kell várni egy hónapot. Érdemes meglátogatni teaházakat, fürdőket, helyi kis éttermeket. Könnyű kialakítani törzsvendégi státuszt, párszavas török szókinccsel is már meg lehet nyerni a helyieket. Szinte rajonganak a külföldiekért, nekem legalább 15 percembe telt végigmenni az utcánkban, mert mindenki megállított beszélgetni. Ahol nincsenek árak kiírva ott érdemes alkudni, főleg nagy tétel esetén, és érdemes volt hivatkozni arra, hogy Bogazicis diák vagyok.

Nem ajánlatos a csapvízből inni, bár mi csak a harmadik hónaptól kezdve tértünk át a palackos változatára. Amúgy az utcán nyugodtan lehet enni-inni, még kagylót, vagy kokorecet (magyar fordításban seggszendvics: marha végbél kenyérben) is. Amúgy ott nem buktam annyira a török kajára, de most már hiányzik. Voltak rossz élmények is, pl. a marhafaggyúból készült mézzel töltött süti. A közlekedésnél eleinte figyelni kell arra, hogy nagyon ritkán adják meg az elsőbbséget a gyalogosoknak, de könnyen fel lehet venni a ritmust. Az autóvezetést is kipróbáltam, és gyorsan meg lehetett szokni a folyamatosan az úttestre ugráló embereket. A közbiztonság kiváló, azt leszámítva, hogy elkövettünk egy elemi hibát; éjszakánként nem zártuk az ajtót, így egy besurranó tolvaj ellopta szobatársaim értékeit. Már korábban felvettük a kapcsolatot a magyar nagykövetséggel, akik roppant segítőkészek voltak, és gyakran szerveztek kulturális eseményeket. Négy hónap alatt legalább 15 vendégünk volt, ők hozták az alkohol utánpótlást. Galatasaray szurkoló lettem, így meglátogattam egy focimeccset, leugrottunk Izmirbe, tavaszi szünetbe benéztem Ciprusra, a balkont se fogom elfelejteni, ahol órákat beszéltünk. Amíg kint voltunk, csak egy terrorcselekmény történt, felrobbantottak egy autót a külvárosban, nomeg a törökök lerohanták Irakot, meg majdnem leszázalékolták a kormányt, meg a török lírát.

Mindenkinek tudom ajánlani Isztambult hosszabb, vagy rövidtávra. Lakótársaimmal írtunk blogot, akit érdekel, annak elküldöm, vagy ha valaki tanulna kint, szívesen segítek neki. Eyvallah !

A levelet az interneten találtuk, szerzője ismeretlen. 2008-as levél.

Erasmus élmények: Törökországi utak, Ankarai tapasztalatok

ankaraMint szerintem már rengeteg ERASMUS élményt átélt diáktársatoktól is hallhattátok, én is igen igen élveztem a kint létet. Először féltem Törökországtól, mivel a sajtó is csak a rosszal foglalkozik, csak a rossz hír a hír ugyebár. De biztosíthatlak benneteket, hogy ha betartotok néhány alapelvet, akkor semmi bajotok sem eshet! Példának okáért aki az Ankarai METU ( ottani nevén ODTÜ) kampuszában fog lakni, annak garantáltan semmi baja sem eshet, kivéve egy pár kutyatámadás amiről tudok… Viszont az éjszakában érdemes csoportosan mozogni a városban, biztos ami biztos alapon.A kicsit ijesztő bevezető után rátérnék az érem fényesebb oldalára. A kinti emberek mind barátságosak, mindenki segíteni akar. Legfőképpen a hölgyek élvezhetik a török fiatalurak igen készséges viselkedését, sehol sem kell magukat egyedül érezniük. A feketeleves nekem ott kezdődött, hogy a Host (fogadó) diákom nem igen akart jelentkezni sem amíg itthon készülődtem az indulásra, sem kint létem első két hetében nem jelentkezett, ami egy kicsit problematikus lett volna, ha egyedül megyek, de mivel két másik szaktársammal mentünk ki, ez egyáltalán nem jelentett gondot, csak erősítette az önállóságomat. A kiérkezés első pár hete rettentő gyorsan elment nekem, hihetetlen mennyiségű program, party, ismerkedős est zúdult nyakunkba egyből kiérkezésünk után. Szóval attól senki se tartson, hogy egyedül fogj magát érezni. A legrosszabb részét a kinti létnek a folyamatos harcban a bürokráciával tudnám megnevezni. Igazából nem értettem, hogy miért kell 8 igazolványkép egy kollégiumi beiratkozáshoz, valamint hogy a magyar kártya független mobiltelefonomat miért kellett a hatóságnál regisztrálni, valamint hogy ez a regisztráció miért telik 2 hétbe.A tartózkodási engedélyhez az összes adatot összevadászni sem volt egy leányálom, arról meg ne is beszéljünk, hogy micsoda tortúra visszakapni a depozitot a kollégiumi kiköltözés után. Viszont ha ezeken túlvan az ember, tényleg csak az élmények, a hihetetlen mennyiségű újdonság, új impulzus fogja kitölteni az ember életét. Igazából azt hittem, hogy Törökország elég fejletlen szinten van, de kellemesen csalódtam, mivel a kampuszon belül tényleg mindent megtalál az ember, mire szüksége van. Rendelkezésre áll egy kisebb pláza is többfajta étteremmel, butikkal, optikussal, írószeressel, mobilbolttal, a közelében kis szupermarket helyezkedik el szinte minden igényt kielégítő választékkal. Előnyére válik ennek az országnak, hogy minden kicsit olcsóbb, mint Magyarországon, úgyhogy aki spórolni akar, annak melegen ajánlom, hogy főzzön magára. Nekem ez jött be mint legjobb pénz megtakarítási mód. A megtakarított pénzeket pedig kirándulásra lehet költeni. A kint tartózkodásom csúcspontját a kirándulások jelentették, kétségtelenül. Sikerült olyan emberekkel összebarátkoznom, akikkel igen spontánul lehetett menni bárhova, kipróbálni milyen is amikor nincs egy török mellettünk, aki fordít és mégis megértetni magunkat a taxissal, a vendéglőssel, stb.

Ajánlom mindenkinek a nyelv mihamarabbi elsajátítását is, mivel a falvakban szinte senki, a városokban is elvétve beszélik az angolt. Viszont egy alap szókinccsel igen jól el lehet boldogulni. Érdemes bejárni a nyelvórákra, én speciel fel is vettem a török nyelvet kurzusként, hogy többet el tudjak sajátítani a nyelvből. Visszatérve a kirándulásokra. Az elején a fogadó intézmény diákjai fognak a frissen érkezetteknek túrákat szervezni. Nekünk először a fekete tengerhez vezetett az utunk, Amasra, Saframbolu és Beypazar gyönyörű városait/falvait tekinthettük meg idegenvezetéssel, és gyönyörű helyekre való sétálással. Ezek a túrák arra is nagyon alkalmasak voltak, hogy megismerjük társainkat, mivel a 6, 7 órás buszozás alatt nemigen akad más lehetőség az időtöltésre. Viszont a látvány, hogy megérkezik az ember, szinte hihetetlen. A falvakban a régi ottomán birodalom maradványai, a kézzel szőtt szőnyegek, valamint a helyben termesztett fűszerek útját, elkészülésének lépéseit is megfigyelhettük. Rettentő nagy szerencsénk volt, ugyanis tradicionális katona búcsúztató ünnepséget is sikerült megtekintenünk, amiben aktívan szerepet is vállaltunk, táncoltunk a helyiekkel, jól éreztük magunkat. Isztambuli kirándulásunk alakalmával hihetetlenül jó időnk volt, február végén 20 fokkal és ragyogó napsütéssel kényeztetett minket a Török időjárás. Szervezett utjaink közül ez volt a leg lenyűgözőbb.

Az épületek monumentalitása, különböző kultúrájú díszítései lenyűgözik a turistákat. Sajnos csak 2 napot töltöttünk el ott, de ennyi idő alatt is hihetetlen mennyiségű élményt gyűjtöttünk magunkba. Utolsó szervezett utunk Alanyába vezetett, ahol a strandolás, napfürdőzés, bulizás kapta a főszerepet. Imádtam ezt az utat is, hihetetlen kikapcsolódás volt a hegyek közötti lét után. Ez az üdülőváros is rendelkezik látnivalóval, régi vára az egész part menti hegyoldalt beteríti, érdemes megnézni! Most áttérnék azokra az utakra, amiket nem az ISES keretein belül éltünk át, hanem saját szervezésűek voltak. Sikerült egy 4 fős kis csapatba összeállnunk és szinte minden hétvégén valami újat, szebbet, egzotiukusabbat átélnünk. A hétvége azért volt ideális, mert a tanórák menetébe ezzel nem zavartunk bele. Először ellátogattunk Pamukkaleba, ami romvárosáról, valamint fehér hegyéről híres. Egy napot töltöttünk a tűző napon romokat, ókori színházakat, vízkőtől fehér hegyoldalakat nézegetve, amikor realizáltuk, hogy a 30 fokos hőség és a tűző nap igencsak ártott a bőrünknek. Spontán szellemünk tanúbizonyságaként még aznap este átbuszoztunk Kusdasiba, a madarak szigetére, mondván, hogy leégni inkább tengerparton szeretnénk. Tehát a 7 órás Pamukkaleba vivő buszút után már csak 4 órát kellett buszozni, hogy Kusdasiba érjünk. Ott viszont életem egyik legszebb tengerpartját tudtam megcsodálni, áttetsző, sima, kék tengervízzel, ami azonnal arra késztetett, hogy ússzak benne. Szerencsére a többiek is vállalkozó szelleműek voltak, követtek a habok közé. A kis csapatunkat egyre jobban sikerült összekovácsolni. Hazafele a 12 órás buszozás igen kimerítő volt, de feltöltődve értünk vissza Ankarába.

Pár héttel ezután újfent elhatároztuk, hogy utazunk, ekkor Marmarist vettük célba, ami szintén egy tengerparti üdülőváros volt. Oda olyan célzattal mentünk, hogy kipróbálunk mindent, amit a tengerparton lehet, tehát búvárkodás, hajókázás, és természetesen a közeli sárfürdőben való megmártózást is a programtervbe vettük. Ajánlom mindenkinek ezt a kisvárost megtekintésre, főleg előszezonban igen olcsó árakat lehet kifogni mindenféle extrém, egyedi dolog kipróbálására. Természetesen több túrát szerveztünk, rengeteg helyet jártunk be kis csoportunkkal, de mindet képtelenség leírni, ezeket a helyeket látni kell! Híres hely volt még Törökországban Kapadókia is, ahova volt szervezett ISES út is, de én úgy döntöttem egyik nagyon kedves német barátommal, hogy egyénileg megyek, hogy az egész helyet motorral járhassam be. Nagyon jó ötletnek bizonyult a krosszmotor bérlés, mivel a nem tervezett eltévedések alakalmával turisták előtt ismeretlen elhagyatott kolostorok, barlangok, valamint búvópatakok is a szemünk elé tárultak. Mondanom sem kell, ezután a túra után is élményektől duzzadva tértem vissza a jól megszokott kollégiumi szobámba. Remélem mindenkinek fel tudtam kelteni az érdeklődését a túrázás iránt, most jöjjön a kampusz bemutatása.

Engem igen lenyűgözött, mennyire jól rendben van tartva a kampusz, mennyire ügyelnek a közbiztonságra, füvesítés fásítás , parkosítás is Törökországban ritkaság számba megy a vízhiány miatt, de nekünk gyönyörű parkok biztosítottak kikapcsolódást az órák után. A kollégiumok is jól felszereltek voltak, bár közöttük a különbség igen nagy. A kampusz központjában elhelyezkedő épületek régiek, zsúfoltak voltak ráadásul ennek ellenére még drágák is, viszont a külső kerülten elhelyezkedő Isa Demiray, Faike Demiry kollégiumok annál jobban felszereltek, modernek, szobáik elválasztott háló, valamint dolgozó szobával rendelkeztek, és az ára is fele annyi volt, mint a központiaknak. Egyetlen hátulütője, hogy messze volt mindentől (20 perc séta a központig) szóval aki nem szeret sétálni annak nem a legjobb választás, bár az ingyenes buszjárat napközben elég gyakran jár, ami könnyebbséget jelent bevásárlások hazacipelésekor. Magában Ankarában nincs annyi látnivaló, mint Isztambulban, mivel ez nem egy történelmi múlttal rendelkező város, hanem egy mesterséges létesítmény. Az éghajlata igen szeszélyesen változik, szóval elég gyakran meglepetésként értek a zivatarok, a hatalmas hőhullámok. Elég furcsa volt átélni, hogy egyik percben 25 fokban sétálsz, rá 15 percre zuhog az eső, és 15 fok van, a következő fél órában meg megint verőfényes napsütés, vagy épp nulla fok közeli hideg viccelt meg minket. Sose lehet tudni, hogy mikor milyen ruhára lehet szükséged. Egyik kedves barátom már volt kinn előttem Ankarában egy évvel, ő azt mondta, hogy márciusban náluk állandósult a meleg, 20 fok körüli ideje volt, viszont nekem márciusban még a 10 centis hóval kellett megküzdenem, ami igencsak szokatlan volt még a törököknek is. Szóval általánosan bevett öltözetet nem tudok javasolni senkinek sajnos. Igyekeztem átfogó képet festeni a Török létről, remélem kielégítő olvasmánynak fog bizonyulni nektek, és ti is hasonlóan élményekkel megrakodva fogtok visszatérni Magyarországra. Köszönöm a türelmet, hogy végigrágtátok magatokat rajta.

Pető Bálint

Egy magyar diáklány szemszögéből Trabzon – Video-

csill1Keller Csilla vagyok, nemzetközi tanulmányok szakos főiskolai hallgató az egri Eszterházy Károly Főiskola, Politológia Tanszékén. Jelenleg Erasmus Ösztöndíj keretén belül résztanulmányokat folytatok egy törökországi egyetemen, Trabzonban. 2008 tavaszán pályáztam meg az Erasmus Ösztöndíjat egy kedves barátnőmmel. Áprilisban kaptuk meg a lehetőséget a tanulmányaink folytatására a trabzoni Karadeniz Teknik Egyetemen. A választásom első körben azért eset Törökországra, mert már régebbről érdekelt a török kultúra, a török életmód. Nem csak élménybeszámolókat hallgatni, könyveket olvasni akartam Trabzonról, Törökországról, hanem én magam is szerettem volna átélni, átérezni milyen lehet a török kultúrában, török emberekkel, török szokásokkal együtt élni. A döntésemnél első sorban a szüleim véleményét kértem ki, akik vegyes érzelmekkel voltak az iránt, hogy elengedjenek maguktól. Ők is tisztában voltak azzal, hogy a jövőm szempontjából mekkora lehetőség áll előttem, így a teljes támogatásukról biztosítottak. A főiskolás éveim alatt több török diákkal ismerkedtem meg, akik Trabzonból jöttek Egerbe. Velük a barátságok megmaradtak, így könnyebb volt ide érkezni, hogy már vannak itt barátaink. 2008. szeptember 5.-én indultunk útnak Budapestről. Odaérkezésünkkor 3 napot töltöttünk Isztambulban Trabzon előtt. Egy nagyon kedves isztambuli barátunk színesítette meg a 3 napunkat. Isztambulból mindent láttunk, ami csak belefért a hétvégébe. Ellátogattunk a Blue Mosquehoz, a Galata Towerhez, a Taksimhoz, hajóztunk a Bosporuson, vásároltunk a Kapalı ςarșıben. Sétáltunk nagyokat Isztambul forgatagában. Majd szeptember 8.-án eljött az idő búcsút venni barátunktól és új szerelmünktől, Isztambultól. Esti órákban érkeztünk meg Trabzonba. Az utazás nagy izgalommal telt el. El se tudtuk képzelni a nagy készülődésben, hogy milyen nagy fordulatot vesz az életünk! A repülőgépből kiszállva elkezdődött egy új élet itt, Trabzonban. Még az est folyamán el is foglaltuk a kollégiumi szállásunkat. Az első perctől kezdve mindenki segítőkész volt velünk. Az egyetem Nemzetközi Kapcsolatok irodájának a munkatársai, a mentorunk, a koordinátorunk segített az első napok nehézségeiben. A mai napig is bizalommal fordulhatunk hozzájuk. Egyébként is jellemző az itteni emberekre a segítőkészség. Az első hetek szervezett programokkal teltek el. Kirándultunk a Sumela Manastırınél, az Uzungölnél. Megmutatták nekünk az Ayasofya Müzesit, az Atatürk Pavilont. Szerveztek esti programot a Boztepére, szórakozóhelyekre. Lassan elkezdtünk ismerkedni a környezetünkkel is. Mivel Trabzon nem egy turista központú hely, így furcsán néztek, néznek ránk, amikor meghallják, hogy nem törökül beszélünk. A leges legtöbb helyen kedves, érdeklődő pillantásokat kaptunk eddig. Nem írnék igazat, ha nem vallanám be, hogy ugyanúgy megkaptuk a „rossz” indulatú nézéseket is. Viszont a világ így kerek. Amikor próbálkozunk a török nyelvtudásunkat használni, ami legtöbbször vicces helyzeteket szül, az első kérdések között szerepel:”Ha már Törökország akkor, miért pont Trabzon?” A másik jellemző szituáció, ha meghallják, hogy nem törökök vagyunk, összesúgnak a hátunk mögött és mondják egymásnak:”yabancılar, yabancılar”, „külföldiek, külföldiek”. Ez után szokott következni, hogy van, aki teával kínál minket, vagy beszélgetni próbál velünk, esetleg akciót, indirimet ad.Amikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, azt felelik mosolyogva: „török magyar jó barát”. Trabzonban található egy Türk-Macar barátság park is. Trabzonnak Szigetvár a testvér városa. Ahogy teltek a napok, úgy ismertük meg egyre jobban Trabzont és szereztünk barátokat. Azok a barátaink közül, akik Törökország más régiójából jöttek, páran mondták, hogy néha ők is „idegennek” érzik magukat ebben a városban. Állandó beszédtéma közöttünk ennek az „idegen” érzésnek a lehetséges okai. Úgy gondolom, ez azért lehet, mert Trabzon nem egy turista célpont. Ez lenne az egyik ok, a másik, Trabzon egy konzervatívabb, zárt közösséget alkotó része Törökországnak. Itt mindennél fontosabb a család és a barátság. Az emberek tudnak bízni egymásban és bíznak is. Segítenek egymáson, mások problémáit is sajátjuknak érzik. Nem divat a lopás. Az első tapasztalataink közé tartozik a Ramadan. Máshogy éltük meg a Ramadant Isztambulban és máshogy Trabzonban. Amíg egy isztambuli étteremben délután 4 órakor tudtunk enni, addig itt Trabzonban már 4 órakor nem lehetet. Viszont, mikor lement a nap és lehetet enni, még ilyet mi sosem láttam, szó szerint mindenki és minden megállt. Csak a tányérok zaját lehetett hallani. Az éttermek az asztalaikat az úttestre pakolták ki. Mindenki ott evet, ahol éppen érte az idő. Itt kell elmondanom, a török konyháról tudni kell, hogy nagyon finom. Például a zöldség félék mindhárom étkezésnél megtalálhatóak. A török sajtok, a kenyér, a sütemények mind finomak. A levest citrommal eszik. Minden sarkon lehet kapni kebapot, dürümöt, lahmancut. Általában az egyetemen levő éttermekben szoktunk étkezni. A kínálat színes, az adag bőséges. Olcsóbban jövünk ki, ha étkezdében eszünk, mintha magunknak főznénk. Az egyetemnek két campusa van: az egyik a Main Campus a másik a Fatih Campus. Az egyetemen 10 Erasmusos diák tanul. Mi, magyarok vagyunk öten, két spanyol lány, egy litván fiú, egy litván lány, valamint egy román fiú. A két spanyol lánnyal egy szakon tanulunk. A tantárgy felvételkor a Törökországgal kapcsolatos, illetve a török kultúráról szóló tárgyakat helyeztük fókuszba. Most 5 tantárgyunk van: 1. Atatürk’s Principles and Revolution of History, 2. Public Management, 3. Turkish Language, 4. Turkey and Turksih World, 5. Turkish Political History. Az óráink délutáni időpontokban vannak. Az órák hangulata nagyon barátságos és közvetlen. A professzorok teával, kávéval kínálnak meg minket. Teázás, kávézás közben merülünk el a tantárgy részleteiben. Az öt tárgy közül a Public Management a kedvencem. Igaz nem kifejezetten Törökországról tanulunk ezen a kurzuson, viszont a tanárunk nagyszerű. Az órái érthetőek és érdekesek. Az összes tantárgyunkat angol nyelven hallgatjuk. A török nyelv elsajátítását is komolyabban gondoltuk a spanyol barátainkkal, így októberben beiratkoztunk az Ankarai Egyetem Tömer nevű nyelviskolájába. Trabzonnak egy másik tulajdonsága, hogy igazán kevesen beszélnek angolul. Így a török nyelvtudásunkkal kell boldogulnunk sok helyzetben. A 2 hónapos tanfolyam alatt a török nyelv alapjait tanulhattuk meg. A következő félévben mindenképpen terveim között szerepel tovább folytatni a nyelviskolát. A mi szakunk a Main Campusban van, így ott van a szállásunk is. A szállás alatt teljesen különálló kis lakást értek. A lakás magába foglal egy fürdőszobát, egy konyhát, egy szobát. Minden helység teljes felszereléssel működik. Az épületben van internet is. A török diákoknak nem koedukált a kollégiumuk. A lányok külön épületekben vannak és a fiúk is. Külön szabályzata van a kollégiumoknak. A lányoknak hétköznap legkésőbb este 22:30-ra, hétvégente 23:00 órára kell visszaérkezniük. Az albérletek is hasonló felállásban működnek. A házakra ki van írva, hogy fiú vagy lány diák ház. A tulajdonos írja a szabályokat, mint például a fiúk nem vihetnek haza lány barátokat és a lányok nem vihetik haza fiú barátaikat. Az alkohol haza vitele is tiltott. Általában este 11, vagy éjfél a maximum visszaérkezési idő a szállásukra. A trabzoni szülőkre igaz különösen, hogy nem szívesen engedik a gyereküket más nagyvárosba tanulni. Ennek az oka, hogy itt szeretnék őket tartani, valamint veszélyesnek találják. Veszélyesnek találják, mert a távolból nem tudják, kikkel barátkoznak, hova és hogy járnak szórakozni. Itt a szórakozás máshogy értendő, mint otthon. Ami meglepett minket, hogy a lányok nem járnak fiúk nélkül éjszakai szórakozóhelyekre. A lányok társaságában mindig látni minimum egy fiút, aki (szó szerint) felelősségének érzi megvédeni őket. Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy összegyűlik a baráti körünk és neki vágunk az éjszakának. Ha valakinek ezt így elmeséltük meglepődve nézett minket, és kérdezett vissza:”hogyan mertek így mozogni az éjszakában?”. Mindenképpen megemlítést érdemel a fiúk udvariassága. Egyik este elmentünk egy beülős helyre, ami teljesen tele volt. A pincérhez odalépett egy fiú és mondta, hogy ők átadják az asztalukat nekünk. Mi mondtuk, hogy nem szükséges, viszont Ők ragaszkodtak hozzá. Ez csak egyetlen egy példa volt a sok közül. A fiú barátaink nem szoktak minket egyedül hagyni. Mindig vigyáznak ránk. Mások a fiúk udvarlási szokásai is. Népszerű a levél küldése. Egyszer-kétszer előfordult, hogy valahol voltunk és a pincérrel küldtek egy kis papírra vetett pár sort. Szerintem ez azért is fordul velünk elő többször, mert külföldiek vagyunk. Akárhol voltunk eddig és később visszamentünk arra a helyre, mindenhol, minden alkalommal emlékeztek ránk. Ez mutatja, hogy itt tényleg nincsenek turisták, ha vannak is, akkor csak elvészve. Trabzonnak vannak több specialitásai is, amit én kiemelnék az a Kolbastı nevű tánc. Egy kész élmény látni, amilyen lendülettel, élvezettel és amennyi energiával táncolják a fiatalok. Amióta itt vagyok nézője vagy a Trabzonspor focicsapat mérkőzéseinek. Erőteljes élményt nyújt végig nézni azokon a trabzoni embereken, akik teljes átéléssel néznek egy Trabzonspor meccset. Mindenhol megtalálhatók és kaphatók a szurkolói felszerelések. Egy másik meghatározó élmény Törökországban, a Derviș. Sajnos még nem volt szerencsém élőben látni. Remélem a jövőben lesz alkalmam élőben is átélni egy Derviș műsort. Az én véleményemben egy pozitív kép alakult ki az itteni életről, az emberekről, a városról. Imádom, hogy ahol, és amikor csak lehet énekelnek, táncolnak az emberek, a levest citrommal eszik, a sütemények mézben úsznak, a dolmușok zsúfoltak. Az elmúlt hónapok történései alapján pályáztuk meg az Erasmus Ösztöndíjat a következő félévre is. Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy maradhatunk még egy szemesztert Trabzonban. Az elmúlt félévben nagyon sok minden történt, amik változást hoztak az életembe. A tervek, az álmok száma csak gyarapodtak! Születtek igaz barátságaim. Megismertem jobbnál jobb embereket. A régi török barátaimmal erősebb lett a barátság. Összességében el kell, hogy mondjam: életem legjobb döntése volt Trabzon, Törökország!
Keller Csilla, Trabzon

Kilistra és a másutt sehol nem látható építészet Adorján Imre

A legtöbb Törökországba utazó felkeresi Konyát, hiszen lelkében visszhangzik a 13. sz-i híres, misztikus költőnek, Mevlana Dzseláleddin Rúmínak örökké érvényes hívogatása: „Gyere, gyere, légy amilyen vagy, Légy hitetlen, légy bálványimádó, gyere csak. A mi rendházunk nem a reménytelenség háza, Akkor is gyere, ha százszor szegted meg fogadalmad!” Konyában a látogató felkeresi Mevlana mauzóleumát, a szeldzsuk kor műemlékeit, a múzeumokban megcsodálja a kiállított gyönyörű tárgyakat, de nagy hibát követ el és megbánja, ha nem szakít időt egy néhány órás kirándulásra, hogy megtekintse Kilistra világon egyedülálló építészetét. Konyából kiindulva úgy a legegyszerűbb Kilistrába látogatni – nem szabad összecse-rélni Lystrával, mely utóbbinak mai török neve Hatunsaray! -, hogy a délre vezető 715 sz. főútról, még a város külterületén jobbra kell lekanyarodni Hatip felé a Seydişehirbe vezető útra, majd Erenkayánál balra letérni Így Kayalın át érkezünk meg Gökyurt faluba, mely az antik Kilistra feletti magaslaton helyezkedik el. Mi augusztusban, pont a legmelegebb időszakban mentünk Pál unokánkkal és Tamás barátjával, volt gimnáziumi osztálytársával, négyesben Kilistrába. Az út mellett a táj jellegze-tes középanatóliai. Kopár, köves, a szikkadt talajon itt-ott egy-egy szárazságtűrő cserje zöldell. Mielőtt bemutatnám Kilistrát, hogy kihangsúlyozzam a különlegességét, egy kis kultúr- és építészettörténeti magyarázatot, bevezetőt kell adnom. Amióta csak ember él a Földön, kihasználta a sziklák természet alkotta barlangjait. Lakott bennük, kultikus szent helyet, templomot, síremléket alakított ki magának belőlük. Ezeket igyekezett falfestményekkel díszíteni, legtöbbjükben egyszínű (monochrom), vagy többszínű (polichrom) ábrák, jelenetek találhatók. Később az emberek maguk is véstek-vájtak barlangokat különféle célokra. Például Törökországban a Szent Miklós püspökről, ismertebb nevén „Mikulásról” nevezetes Demre közelében a lykiai Myra város Kr.e. IV. sz-i sziklába vájt sírjai a korabeli lakóépületek homlokzatát formázzák. A lykek a korai görögökéhez ha-sonló épületeik födémszerkezetét gerendázat alkotta. A sziklasírokon jól kivehetők a kőből faragott és födémre emlékeztető „gerendavégek”, amelyeknek itt nincs statikai rendeltetése. A sírhelyek és a sírmellékletek, mint pl. ékszerek, fegyverek, használati és a tisztségét jelölő tárgyak stb. minden időben a halál előtti életre utaltak. Az eltemetettnek a halál után is ugyanarra van szüksége, mint az életében. A legfontosabb számára a lakás, szállás, amelyben nyugszik, „lakik” és ahol vele együtt vannak a szükséges tárgyak. Akik Myrában a sziklasírokat látják, maguk elé képzelhetik a gazdag lykek egykori házainak, palotáinak homlokzatát. A turisták tömegei által látogatott Kappadókiában, különösen Göremében, számos he-lyen található vulkáni tufakúpokba vájt barlanglakás, istálló, sőt bizánci stílusú barlangtemplom, kolostor. Közös tulajdonságuk, hogy a belső berendezésük is mind kőből faragott. A lakásokban a fekhelyek, polcok, termény- és víztárolók, tűzhelyek, a bizánci, keleti ortodox keresztény templomokban pedig az egész belső tér, az ívek boltozatok, kupolák, fülkék, keresztelő medencék, mind-mind kőből vannak kifaragva. Ezekben a csodálatos emberi alkotásokban azonban csak bent a „barlangban” gyönyörködhetünk, be kell mennünk a belső térbe. A kappadókiai tufakúpokba vájt alkotások, köztük a művészi falfestményeket rejtő templomok külseje semmiben sem különbözik a környék természetes sziklaképződményeitől. Távolról nézve, mintha csak primitív, mesterségesen kialakított lukak lennének a tufakúpokban Mostanában sok külföldi vett magának barlanglakást, hogy elmeneküljön az urbanizáció természetellenességétől, embertelenségétől. Ezeket a barlanglakásokat modernizálták, villanyáramot vezettek be, kőpadlójukat helyi szőttesek borítják. Lakóik élvezik a nyári hőségben a barlang hűvös levegőjét és kiélvezik a helyi lakosság barátságos vendégszeretetét, segítőkészségét. Amasyaban – Sztrabón (Kr.e. 64.) az ókori híres, nagy földrajztudós szülővárosában -, a Yeşilirmak folyó partján fekvő ősi város felett magasodó hegy tetején állt egykor a perzsa Ahura Mazda szentélye. Sajnos ennek alig maradt fenn látható nyoma. A hegyoldalban azon-ban a Kr.e. III-II. sz-ban eltemetett pontuszi királyok barlangsírjai mai is jól láthatók, látogat-hatók. Többször megcsodáltuk, bár elég nehéz és fárasztó a sziklafalba vésett óriási, helyen-ként csúszós lépcsőfokokon megközelítésük. Ezek a sírok azért nagyon érdekesek és különlegesek, mert nem egyszerű, közönséges „barlangsírok.” Úgy készítették el őket az egykori pontusziak, hogy a sziklafalból kivájtak egy körüljárható tömböt és ebbe a tömbbe vájtak bele egy üreget, és ez lett a király végleges nyughelye. Sokszor találgattuk, vajon miért fektettek bele ekkora munkát, nem lett volna-e egyszerűbb és könnyebb a sziklafalban egyetlen mesterséges üreget kialakítani, miért fejtettek a szükségesnél kétszer nagyobb erőt? Hogy miért írom mindezeket, mielőtt Kilistrától beszélnék? Hogy jobban felcsigázzam az olvasók érdeklődését, szemléltessem miért és mitől egyedülállóan különleges Kilistra épí-tészete. Amikor megérkeztünk a faluba, megálltunk az eléggé elhanyagolt művelődési ház előtt. Nem láttunk egy lelket se közel se távol. A művelődési ház néhány ablakának az üvege törött is, poros is, látszik, hogy nemigen használják. Találomra indultunk el a falu egyik balra nyíló utcáján. Reménykedünk, majd csak útbaigazít valaki, mert az országútról semmi külön-legeset nem láttunk. Megkérdeztünk egy ház udvarában tevékenykedő férfit, ugyan merrefelé vannak a látnivalók. Elmagyarázta, hogy még tovább kell haladnunk, aztán balra, az iskola udvarán menjünk át és ott lesz egy lépcső, azon menjünk le. Az útmutatását követve elénk tárult Kilistra látványa. A lépcső tetejéről még nem sok érdekeset látni, csak annyit, hogy a furcsa sziklák némelyikét emberi kéz átalakította. Le kell menni a sziklák közt a lépcsőkön, hogy megközelítsük az egykori Kilistrát. A szeldzsuk és a korai Oszmán-korban a környéken török nyelvű, de görög-ortodox hitű lakosság élt. Még a 13-14. sz-ban is jelentős görög népessége volt, mert ezt Orhan (uralkodása: 1324-1360) és egy karamani bej levelezése bizonyítja. Perzsául írt leveleikben a tartomány neve: „diyar-i yunan,” vagyis „görög-tartomány.” Ez magyarázatot ad arra, hogy miért tártak fel a régészeti kutatások szőlőbor előállítására és tárolására alkalmas eszközöket és barlangokat. Véleményem szerint, a bizánci ortodox dogmáktól eltérő, számtalan heterodox hitet valló pl. paulikiánus, nesztoriánus stb. felekezet hívei bújtak el Kilistrában az üldöző „ortodoxok” elől. A képen, a domb tetején látható sárgafalú épület Gökyurt iskolája. A kis sík területet fél karéjban övező meredek sziklafalba számos, különböző rendeltetésű mesterséges barlang nyílása látható. Ezek legtöbbje a Kappadókiában is látottakra hason-lít. Belső „berendezésük,” a fekvőhelyek, a falfülkék, a terménytárolók, az asztalok, mind-mind kőből vannak. A terep erre kiváló alkalmat adott. A vulkáni eredetű kőzet és talaj pedig a legalkalmasabb a szőlőtermesztésre. A mára már törökké vált és törökül beszélő muzulmán lakosság foglalkozik ugyan szőlőtermesztéssel, azonban abból nem bort, hanem a szőlőlé besűrítésével mézet helyettesítő természetes édesítőt, pekmezt készít.Az igazi „szenzációt,” a mind külsejében, mind belső terében tökéletesen kifaragott bizánci, keleti ortodox templom jelenti. Valójában egy középkupolás, egyenlő szárú görögke-reszt alapú templomot látunk. A tamburt helyettesítő hasáb alakú építményen emelkedő füg-gőleges központot itt nem kupola, hanem négyszög alapú gúla fedi. Egy kicsit az örmény és a grúz templomokra hasonlít. A hosszú évszázadok alatt alig rongálódott. A hozzáértő, az építészettörténetben jártas szemlélő könnyen maga elé képzelheti az egykor virágkorát élő települést és a szép, arányos templom körüli életet. Megszoktuk, hogy egy épület felépítéséhez, berendezéséhez több- és sokféle anyagot kell használni. Mint például faragott köveket, habarcsot, téglát, fát stb. Itt azonban egyetlen építőanyagból, a hegyoldal kőzetéből, semmiféle más anyagot nem használva, egyetlen tömbből kifaragva alakítottak ki egy olyan tökéletes bizánci templomot belső berendezésével és külső díszeivel együtt, amely pontosan megfelelt a kor szigorú szabályokon alapuló építészeti stílusának.Ezen a tájon a kora keresztény műemlékek nem véletlenek, ismerjük eredetüket. Pál apostol anatóliai térítő útján – a Biblia tanúsága szerint – akkor járt ezen a vidéken, amikor a Földközi-tengertől Lystra (ma: Hatunsaray), Derbe, Ikonium (ma: Konya) útvonalon a pisidiai (nem a szíriai!) Antiochiába (ma: Yalvaç) ment. Itt vette maga mellé tanítványul Timótheust: „kiről jó bizonyságot tettek a Listrában és Ikóniumban levő atyafiak.” (Ap.csel.16:1-3.). A keresztyénség első századában már virágzó gyülekezeti élet folyt ezen a környéken, amely folytatódott a bizánci, majd a szeldzsuk korban is. Tudjuk, hogy a 13. sz-ban Mevlana sokszor beszélgetett filozófiai, teológiai témákról a Konya környéki keresztyén papokkal, szerzete-sekkel. A templomban a keleti egyházi építészet által megkövetelt, a híveket a paptól elválasz-tó fal, az „ikonosztáz” is ugyanabból a kőtömbből van, mint az egész épület és benne minden. Sajnos csak egy szépen kovácsolt vasrácson keresztül nézhetünk be, mert – szerintem nagyon helyesen -, biztonságosan bezárták, nehogy a világon mindenfelé kószáló vandál turisták „em-lékeket gyűjtve” maguknak, kárt tegyenek benne Sajnos Kilistrában – legalábbis az elmélyült gyönyörködésre, részletesebb elemzésre, kevés idő állt rendelkezésünkre, mert tervünk szerint estére a Földközi tengerhez kellett eljutnunk. Mire visszaérkeztünk a „kultúrház” előtt álló autónkhoz, férfiakból álló kis csoport üldögélt körülötte. Tőlük tudtuk meg, jó hogy nem hittünk el mindent a Konyában kapott pros-pektusnak. Abban azt írták, hogy szállás és ellátás is kapható Gökyurtban. Tervezték, de sajnos nem valósult meg. Mi 2005-ben jártunk ott, azóta lehet, hogy van szálló és sikerült fellendíteni Gökyurt falusi turizmusát. Kilistrát felkeresve „a vallási turizmust” gyakorolhatjuk, legyünk bár muzulmánok vagy keresztyének, itt a kora bizánci keresztyének egészen különleges alkotásaival fogunk megismerkedni. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mindenki, aki a környéken jár és teheti, tegyen egy kis kitérőt, látogassa meg Kilistrát. Ha nem, akkor olyan, mint amit az utolsó gökyurti – számunkra nagyon kedves – képmellékletem!
Adorján Imre

Törökországi élménybeszámoló

bogazEddigi életem, legjobb döntése volt, hogy az Erasmus- pályázatomat a Middle East Technical University-re adtam be, mely Törökország egyik legversenyképesebb, legjobb egyeteme, és ahol megtapasztalhattam az igazi pezsgő diákéletet. A felvételizőknek, csak az egy harmada jut be az egyetemre, akik teljes elszántsággal tanulnak, és mindent megtesznek azért, hogy megvalósítsák az álmaikat.

Tisztában vannak azzal, hogy kitüntetett helyük, szerepük van és lesz a török társadalomban.

Az egyetemen a kurzusok angol nyelven folynak, ami a török fiataloknak nem jelent nagyobb problémát, hiszen az öt éves képzésük első éve egy úgynevezett angol nyelvű felkészítő év, mely során elsajátítják a fontosabb szakmai szókincset. A kint töltött szemeszter alatt valahogy az volt az érzésem, hogy annyi mindent lehetne tanulni a török diákoktól. Érdemes lenne átvenni munka-moráljukat, céltudatosságukat. A METU 1350 nemzetközi diákot lát vendégül közel 65 különböző országból. A külföldi diákokkal foglakozó, nekik segítséget nyújtó szervezetek aktív munkájuk során, baráti légkört teremtenek az új diákoknak. A két hetes orientációs program kiváló lehetőséget nyújt az ismerkedésre, az összecsiszolódásra, az új barátságok szövődésre. Az első két hétben magam is sok élménnyel gazdagodtam: Lenyűgöző volt az Atatürk Mauzóleum megtekintése, a fekete-tengeri kikötőváros, Amasra, valamint Beypazari meglátogatása. Azonban az orientációs hét végével sem fejeződtek be a kirándulások így eljutottam Cappadociaba, Isztanbulba és Alanyába. Az összes út kíváló szervezésű volt, kényelmes szálódákkal, csodaszép környezettel és fergeteges hangulattal.

A törökök energetikus habitusa néha már-már fárasztó volt: folyamatosan táncoltak, énekeltek, viccelődtek. Szóval soha sem unatkoztunk. És ami a legfontosabb mindenben lehetett rájuk számítani: ha problémánk volt a bankban, vagy a tantárgyak felvételével, vagy akár tartózkodási engedély megcsináltatásával. Hihetetlen, kicsit riasztó érzés volt feltérképezni a 4500 hektáros Campus területét is. Végül aztán hamar megtanultuk hol találjuk a bankot, a postát, a boltot, a könyvtárat, az egészségügyi központot, a teniszpályát, a mozit és hogyan működik az ingyenes buszjárat, a „ring”. A tanulmányi félév alatt rengeteg esemény volt, mely hozzájárult a barátságok elmélyüléséhez, illetve egymás kultúrájának a megismeréséhez. Még most is fel tudom idézni az íncsiklandó illatokat a Nemzetközi Étel Fesztiválról, mely során minden egyes külföldi diák elkészítette saját országa nemzeti specialitását. A lakmározás után, pedig vetélkedők következtek, melyen a külföldi és török diákok mérhették össze ügyességüket. De ugyanígy maradandó élmény volt a Campus területén belül rendezett „török komoly zenei koncert”, amin a METU tanárai és dolgozói léptek fel. És akkor még nem is említettem a májusi, hagyományos Nemzetközi Tavaszi Fesztivált. Ilyenkor négy napra feje tetejére áll az élet és a mulatságé a fő szerep. Az egész Campus területén, mindenhol színpadok találhatóak különböző koncertekkel és kisebb-nagyobb sátrakban az egyetem szervezetei képviseltetik magukat, miközben a Kulturális Központban színes kiállítások látogathatóak. A Tavaszi Fesztivál végeztével is volt lehetőség élvezetes programokon részt venni, például konferenciákon, ahol sok érdekes információt hallottam, melyek később visszaköszöntek a Török Külpolitika órámon, mely az összes kurzusom közül a legérdekesebb volt. Ezen az órán tanulmányoztuk Törökország kapcsolatait, egészen az Ottomán korszaktól napjainkig.

A másik meghatározó órám a Törökország és az EU volt, ahol megvizsgáltuk Törökország Európa Unióhoz való csatlakozásának kérdését. Párszor izgalmas csapatmunkára is sor került, ami során az óra témájához kapcsolódó állítást érvekkel alátámasztanunk vagy cáfolnunk kellett. Ezen a kurzuson arra voltunk késztetve, hogy megtanuljunk érvelni a rendelkezésre álló információnkkal és ezek a feladatok játékosan segítették elraktározni a fontos ismereteket. Mindezek hátterében szerencsésnek érzem magamat, hogy eljuthattam Törökországba és megismerhettem ezt a csodálatos kultúrát. Megtapasztalhattam – különösen a magyarokkal szemben – a török emberek vendégszeretetét, nyitottságát, rugalmasságát, könnyedségét, de ugyanakkor céltudatosságát. Szeretnék köszönetet mondani Horváth Gabriellának, aki nagyon sokat segített a kiutazással kapcsolatos kérdések megoldásában és Prof. Dr. Miszlivetz Ferencnek, hogy lehetővé tette a törökországi tanulmányomat. Mindenkit csak buzdítani tudok az Erasmus-program megpályázására, mert e nélkül soha nem lehetett volna ekkora élményben részem.
ismeretlen szerző

Új elmélet a honfoglalásról: nem vándoroltunk évszázadokig

honf_terkepDobjanak félre minden őstörténettel foglalkozó, szamárfüles, porosodó történelemkönyvet, új teóriával állt elő ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia a honfoglalásról:

A korábban széles körben elfogadottnak tartott évszázadok helyett csupán öt-hat évtized alatt érhettek el a magyarok az Urál vidékétől a Kárpátokig.

Erre a kutatók a magyar törzsek vándorlásának feltételezett útvonalán talált régészeti leletek feldolgozása nyomán jutottak, közölte az MTA, amelynek falain belül – több évtizedes hiányt betömve – pár éve megalakult a Magyar Őstörténeti Témacsoport.

A témacsoport vezetője, Vásáry István közleményében azt írta, a magyar őstörténet iránti általános érdeklődés, valamint a tudományosan megalapozott szemlélet erősítésének szándéka együttesen járult hozzá, hogy 2012 elején az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközponton belül megalakult a MŐT.

A korszakról tudni kell, hogy alig néhány oldalnyit tesznek ki azok az írásos emlékek (arab és bizánci eredetűek), amelyek a magyarokról megemlékeznek. A vándorló törzsek pedig nem nagyon írogatták fel, hogy merre járnak, mit csinálnak.

Részletek

2015-02-14

A budai zsidóság az oszmán hódoltság idején

budai_zsidosagVae victis! Jaj a legyőzötteknek! A latin szállóigével szemléletesen és tömören lehet kifejezni mindazt, ami 1686. szeptember 2-án történt Buda török őrségével és lakóival. A várba benyomult keresztény katonaság ugyanis hatalmas pusztítást vitt végbe. Bár Ali Abdurrahmán pasa halála után megszűnt az őrség szervezett ellenállása, a győzelemtől megrészegedett, bosszúra – és, ne feledjük, zsákmányra – éhes ostromlók oktalan öldöklésbe és gyújtogatásba kezdtek.

Részletek

2015-02-03

16,474FansLike
639FollowersFollow