Törökbúza, görögdinnye
Szerbusz öccse, öt török, öt görög hány ember? Kisiskolás korunkban erre a találós kérdésre büszkén vágtuk rá a tizet, jelezve előrehaladott matematikai felkészültségünket. Majd jött a fájó kiábrándulás, miszerint ezek összesen harmincöten vannak (szerb húsz, öt cseh). A beugrató kérdésből – már felnőttként – azt állapíthatjuk meg, hogy népünk jó érzékkel, szellemesen használja fel a különböző etnikumok neveit, akár játékra, szórakozásra is. (A török-görög szójáték persze csak a mi nyelvünkön lehetséges, hiszen másoknál a két nép neve teljesen különböző, pl. angolul: Turkish-Greek)
Népnevekkel legtöbbször olyan tárgyakat vagy fogalmakat jelölünk meg, amikkel korábban nem találkoztunk, vagy amelyek egy adott nép által birtokolt területről terjedtek szét, mint pl. a spanyolnátha, vagy a hongkongi influenza. Ha közismert dolog egy-egy változata valamilyen népcsoport által vált híressé, akkor is hozzátesszük az adott népnevet. Ilyenek pl. a skót-szoknya, a svédgomba, vagy a bolgár-kertész. A szoknya a gomba és a kertészkedés mind közismert dolog volt nálunk is, a felsoroltak csupán valamely különbségükkel, sajátosságukkal indokolták a megkülönböztető titulust.
A törökbúza nem más, mint az Amerikában őshonos háziasított gabonaféle, a kukorica. Népünk ezt a növényt nem ismerte, így természetesen az importáló etnikum nevével hozta kapcsolatba, hozzátéve a legfontosabb hazai gabonaféle, a búza nevét. A törökbúza találó elnevezés, jól mutatja, hogy a magyar ember igyekszik mindent érthetően elnevezni ahelyett, hogy gépiesen átvenné az új fogalom nevét, ami számára semmitmondó. A növényt nyilván a törökök hozták be hazánkba, a székelyföldön ma is a törökbúza névváltozatot használják, míg a csonka Magyarországon a kukorica névalak terjedt el.
A török után nézzük a görögöt. A görögdinnye nem újvilági fajta, Európában őshonos. Nálunk is emberemlékezet óta termesztik. A török megszálláshoz hasonlítható hosszas görög jelenlétről nincs tudomásunk, s a hazánkba telepedett görögök létszáma — még Beloiannisz kommunistáival együtt is — olyan csekély, hogy ők semmiképpen sem lehettek a dinnye közvetítői. Korábban, Botond bizánci kalandja idején sem valószínű, hogy a görögök dinnyével fizették volna a hadisarcot. A görögdinnyének tehát – úgy néz ki – semmi köze sincs a görögökhöz.
Dinnye szavunk a Történeti Etimológiai Szótár szerint „természetesen” szláv jövevény. Valóban megvan a legtöbb szláv nyelvben valamilyen alakban (dinja, dinje, dünjá stb.), de csak így, minden jelző nélkül. A görögöket egyik változat sem említi. (Legalább a bulgárok megtehetnék pedig, hiszen ők vannak hozzájuk a legközelebb.) A szlovákoknál azonban találunk egy érdekes variációt; červená dyňa. Ez szó szerint azt jelenti, vörös dinnye.
2012-03-25
Beszámoló: Global Peace – ‘Peace at Home Peace in the World’, Törökország
Erasmusi diákok levelei: Beszámoló, az Isztambul Bogazici Egyetemről
Erasmus élmények: Törökországi utak, Ankarai tapasztalatok
Egy magyar diáklány szemszögéből Trabzon – Video-
Kilistra és a másutt sehol nem látható építészet Adorján Imre
A legtöbb Törökországba utazó felkeresi Konyát, hiszen lelkében visszhangzik a 13. sz-i híres, misztikus költőnek, Mevlana Dzseláleddin Rúmínak örökké érvényes hívogatása: „Gyere, gyere, légy amilyen vagy, Légy hitetlen, légy bálványimádó, gyere csak. A mi rendházunk nem a reménytelenség háza, Akkor is gyere, ha százszor szegted meg fogadalmad!” Konyában a látogató felkeresi Mevlana mauzóleumát, a szeldzsuk kor műemlékeit, a múzeumokban megcsodálja a kiállított gyönyörű tárgyakat, de nagy hibát követ el és megbánja, ha nem szakít időt egy néhány órás kirándulásra, hogy megtekintse Kilistra világon egyedülálló építészetét. Konyából kiindulva úgy a legegyszerűbb Kilistrába látogatni – nem szabad összecse-rélni Lystrával, mely utóbbinak mai török neve Hatunsaray! -, hogy a délre vezető 715 sz. főútról, még a város külterületén jobbra kell lekanyarodni Hatip felé a Seydişehirbe vezető útra, majd Erenkayánál balra letérni Így Kayalın át érkezünk meg Gökyurt faluba, mely az antik Kilistra feletti magaslaton helyezkedik el. Mi augusztusban, pont a legmelegebb időszakban mentünk Pál unokánkkal és Tamás barátjával, volt gimnáziumi osztálytársával, négyesben Kilistrába. Az út mellett a táj jellegze-tes középanatóliai. Kopár, köves, a szikkadt talajon itt-ott egy-egy szárazságtűrő cserje zöldell. Mielőtt bemutatnám Kilistrát, hogy kihangsúlyozzam a különlegességét, egy kis kultúr- és építészettörténeti magyarázatot, bevezetőt kell adnom. Amióta csak ember él a Földön, kihasználta a sziklák természet alkotta barlangjait. Lakott bennük, kultikus szent helyet, templomot, síremléket alakított ki magának belőlük. Ezeket igyekezett falfestményekkel díszíteni, legtöbbjükben egyszínű (monochrom), vagy többszínű (polichrom) ábrák, jelenetek találhatók. Később az emberek maguk is véstek-vájtak barlangokat különféle célokra. Például Törökországban a Szent Miklós püspökről, ismertebb nevén „Mikulásról” nevezetes Demre közelében a lykiai Myra város Kr.e. IV. sz-i sziklába vájt sírjai a korabeli lakóépületek homlokzatát formázzák. A lykek a korai görögökéhez ha-sonló épületeik födémszerkezetét gerendázat alkotta. A sziklasírokon jól kivehetők a kőből faragott és födémre emlékeztető „gerendavégek”, amelyeknek itt nincs statikai rendeltetése. A sírhelyek és a sírmellékletek, mint pl. ékszerek, fegyverek, használati és a tisztségét jelölő tárgyak stb. minden időben a halál előtti életre utaltak. Az eltemetettnek a halál után is ugyanarra van szüksége, mint az életében. A legfontosabb számára a lakás, szállás, amelyben nyugszik, „lakik” és ahol vele együtt vannak a szükséges tárgyak. Akik Myrában a sziklasírokat látják, maguk elé képzelhetik a gazdag lykek egykori házainak, palotáinak homlokzatát. A turisták tömegei által látogatott Kappadókiában, különösen Göremében, számos he-lyen található vulkáni tufakúpokba vájt barlanglakás, istálló, sőt bizánci stílusú barlangtemplom, kolostor. Közös tulajdonságuk, hogy a belső berendezésük is mind kőből faragott. A lakásokban a fekhelyek, polcok, termény- és víztárolók, tűzhelyek, a bizánci, keleti ortodox keresztény templomokban pedig az egész belső tér, az ívek boltozatok, kupolák, fülkék, keresztelő medencék, mind-mind kőből vannak kifaragva. Ezekben a csodálatos emberi alkotásokban azonban csak bent a „barlangban” gyönyörködhetünk, be kell mennünk a belső térbe. A kappadókiai tufakúpokba vájt alkotások, köztük a művészi falfestményeket rejtő templomok külseje semmiben sem különbözik a környék természetes sziklaképződményeitől. Távolról nézve, mintha csak primitív, mesterségesen kialakított lukak lennének a tufakúpokban Mostanában sok külföldi vett magának barlanglakást, hogy elmeneküljön az urbanizáció természetellenességétől, embertelenségétől. Ezeket a barlanglakásokat modernizálták, villanyáramot vezettek be, kőpadlójukat helyi szőttesek borítják. Lakóik élvezik a nyári hőségben a barlang hűvös levegőjét és kiélvezik a helyi lakosság barátságos vendégszeretetét, segítőkészségét. Amasyaban – Sztrabón (Kr.e. 64.) az ókori híres, nagy földrajztudós szülővárosában -, a Yeşilirmak folyó partján fekvő ősi város felett magasodó hegy tetején állt egykor a perzsa Ahura Mazda szentélye. Sajnos ennek alig maradt fenn látható nyoma. A hegyoldalban azon-ban a Kr.e. III-II. sz-ban eltemetett pontuszi királyok barlangsírjai mai is jól láthatók, látogat-hatók. Többször megcsodáltuk, bár elég nehéz és fárasztó a sziklafalba vésett óriási, helyen-ként csúszós lépcsőfokokon megközelítésük. Ezek a sírok azért nagyon érdekesek és különlegesek, mert nem egyszerű, közönséges „barlangsírok.” Úgy készítették el őket az egykori pontusziak, hogy a sziklafalból kivájtak egy körüljárható tömböt és ebbe a tömbbe vájtak bele egy üreget, és ez lett a király végleges nyughelye. Sokszor találgattuk, vajon miért fektettek bele ekkora munkát, nem lett volna-e egyszerűbb és könnyebb a sziklafalban egyetlen mesterséges üreget kialakítani, miért fejtettek a szükségesnél kétszer nagyobb erőt? Hogy miért írom mindezeket, mielőtt Kilistrától beszélnék? Hogy jobban felcsigázzam az olvasók érdeklődését, szemléltessem miért és mitől egyedülállóan különleges Kilistra épí-tészete. Amikor megérkeztünk a faluba, megálltunk az eléggé elhanyagolt művelődési ház előtt. Nem láttunk egy lelket se közel se távol. A művelődési ház néhány ablakának az üvege törött is, poros is, látszik, hogy nemigen használják. Találomra indultunk el a falu egyik balra nyíló utcáján. Reménykedünk, majd csak útbaigazít valaki, mert az országútról semmi külön-legeset nem láttunk. Megkérdeztünk egy ház udvarában tevékenykedő férfit, ugyan merrefelé vannak a látnivalók. Elmagyarázta, hogy még tovább kell haladnunk, aztán balra, az iskola udvarán menjünk át és ott lesz egy lépcső, azon menjünk le. Az útmutatását követve elénk tárult Kilistra látványa. A lépcső tetejéről még nem sok érdekeset látni, csak annyit, hogy a furcsa sziklák némelyikét emberi kéz átalakította. Le kell menni a sziklák közt a lépcsőkön, hogy megközelítsük az egykori Kilistrát. A szeldzsuk és a korai Oszmán-korban a környéken török nyelvű, de görög-ortodox hitű lakosság élt. Még a 13-14. sz-ban is jelentős görög népessége volt, mert ezt Orhan (uralkodása: 1324-1360) és egy karamani bej levelezése bizonyítja. Perzsául írt leveleikben a tartomány neve: „diyar-i yunan,” vagyis „görög-tartomány.” Ez magyarázatot ad arra, hogy miért tártak fel a régészeti kutatások szőlőbor előállítására és tárolására alkalmas eszközöket és barlangokat. Véleményem szerint, a bizánci ortodox dogmáktól eltérő, számtalan heterodox hitet valló pl. paulikiánus, nesztoriánus stb. felekezet hívei bújtak el Kilistrában az üldöző „ortodoxok” elől. A képen, a domb tetején látható sárgafalú épület Gökyurt iskolája. A kis sík területet fél karéjban övező meredek sziklafalba számos, különböző rendeltetésű mesterséges barlang nyílása látható. Ezek legtöbbje a Kappadókiában is látottakra hason-lít. Belső „berendezésük,” a fekvőhelyek, a falfülkék, a terménytárolók, az asztalok, mind-mind kőből vannak. A terep erre kiváló alkalmat adott. A vulkáni eredetű kőzet és talaj pedig a legalkalmasabb a szőlőtermesztésre. A mára már törökké vált és törökül beszélő muzulmán lakosság foglalkozik ugyan szőlőtermesztéssel, azonban abból nem bort, hanem a szőlőlé besűrítésével mézet helyettesítő természetes édesítőt, pekmezt készít. Az igazi „szenzációt,” a mind külsejében, mind belső terében tökéletesen kifaragott bizánci, keleti ortodox templom jelenti. Valójában egy középkupolás, egyenlő szárú görögke-reszt alapú templomot látunk. A tamburt helyettesítő hasáb alakú építményen emelkedő füg-gőleges központot itt nem kupola, hanem négyszög alapú gúla fedi. Egy kicsit az örmény és a grúz templomokra hasonlít. A hosszú évszázadok alatt alig rongálódott. A hozzáértő, az építészettörténetben jártas szemlélő könnyen maga elé képzelheti az egykor virágkorát élő települést és a szép, arányos templom körüli életet. Megszoktuk, hogy egy épület felépítéséhez, berendezéséhez több- és sokféle anyagot kell használni. Mint például faragott köveket, habarcsot, téglát, fát stb. Itt azonban egyetlen építőanyagból, a hegyoldal kőzetéből, semmiféle más anyagot nem használva, egyetlen tömbből kifaragva alakítottak ki egy olyan tökéletes bizánci templomot belső berendezésével és külső díszeivel együtt, amely pontosan megfelelt a kor szigorú szabályokon alapuló építészeti stílusának. Ezen a tájon a kora keresztény műemlékek nem véletlenek, ismerjük eredetüket. Pál apostol anatóliai térítő útján – a Biblia tanúsága szerint – akkor járt ezen a vidéken, amikor a Földközi-tengertől Lystra (ma: Hatunsaray), Derbe, Ikonium (ma: Konya) útvonalon a pisidiai (nem a szíriai!) Antiochiába (ma: Yalvaç) ment. Itt vette maga mellé tanítványul Timótheust: „kiről jó bizonyságot tettek a Listrában és Ikóniumban levő atyafiak.” (Ap.csel.16:1-3.). A keresztyénség első századában már virágzó gyülekezeti élet folyt ezen a környéken, amely folytatódott a bizánci, majd a szeldzsuk korban is. Tudjuk, hogy a 13. sz-ban Mevlana sokszor beszélgetett filozófiai, teológiai témákról a Konya környéki keresztyén papokkal, szerzete-sekkel. A templomban a keleti egyházi építészet által megkövetelt, a híveket a paptól elválasz-tó fal, az „ikonosztáz” is ugyanabból a kőtömbből van, mint az egész épület és benne minden. Sajnos csak egy szépen kovácsolt vasrácson keresztül nézhetünk be, mert – szerintem nagyon helyesen -, biztonságosan bezárták, nehogy a világon mindenfelé kószáló vandál turisták „em-lékeket gyűjtve” maguknak, kárt tegyenek benne Sajnos Kilistrában – legalábbis az elmélyült gyönyörködésre, részletesebb elemzésre, kevés idő állt rendelkezésünkre, mert tervünk szerint estére a Földközi tengerhez kellett eljutnunk. Mire visszaérkeztünk a „kultúrház” előtt álló autónkhoz, férfiakból álló kis csoport üldögélt körülötte. Tőlük tudtuk meg, jó hogy nem hittünk el mindent a Konyában kapott pros-pektusnak. Abban azt írták, hogy szállás és ellátás is kapható Gökyurtban. Tervezték, de sajnos nem valósult meg. Mi 2005-ben jártunk ott, azóta lehet, hogy van szálló és sikerült fellendíteni Gökyurt falusi turizmusát. Kilistrát felkeresve „a vallási turizmust” gyakorolhatjuk, legyünk bár muzulmánok vagy keresztyének, itt a kora bizánci keresztyének egészen különleges alkotásaival fogunk megismerkedni. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mindenki, aki a környéken jár és teheti, tegyen egy kis kitérőt, látogassa meg Kilistrát. Ha nem, akkor olyan, mint amit az utolsó gökyurti – számunkra nagyon kedves – képmellékletem!![]() |
| Adorján Imre |
Törökországi élménybeszámoló
Eddigi életem, legjobb döntése volt, hogy az Erasmus- pályázatomat a Middle East Technical University-re adtam be, mely Törökország egyik legversenyképesebb, legjobb egyeteme, és ahol megtapasztalhattam az igazi pezsgő diákéletet. A felvételizőknek, csak az egy harmada jut be az egyetemre, akik teljes elszántsággal tanulnak, és mindent megtesznek azért, hogy megvalósítsák az álmaikat.
Tisztában vannak azzal, hogy kitüntetett helyük, szerepük van és lesz a török társadalomban.
Az egyetemen a kurzusok angol nyelven folynak, ami a török fiataloknak nem jelent nagyobb problémát, hiszen az öt éves képzésük első éve egy úgynevezett angol nyelvű felkészítő év, mely során elsajátítják a fontosabb szakmai szókincset. A kint töltött szemeszter alatt valahogy az volt az érzésem, hogy annyi mindent lehetne tanulni a török diákoktól. Érdemes lenne átvenni munka-moráljukat, céltudatosságukat. A METU 1350 nemzetközi diákot lát vendégül közel 65 különböző országból. A külföldi diákokkal foglakozó, nekik segítséget nyújtó szervezetek aktív munkájuk során, baráti légkört teremtenek az új diákoknak. A két hetes orientációs program kiváló lehetőséget nyújt az ismerkedésre, az összecsiszolódásra, az új barátságok szövődésre. Az első két hétben magam is sok élménnyel gazdagodtam: Lenyűgöző volt az Atatürk Mauzóleum megtekintése, a fekete-tengeri kikötőváros, Amasra, valamint Beypazari meglátogatása. Azonban az orientációs hét végével sem fejeződtek be a kirándulások így eljutottam Cappadociaba, Isztanbulba és Alanyába. Az összes út kíváló szervezésű volt, kényelmes szálódákkal, csodaszép környezettel és fergeteges hangulattal.
A törökök energetikus habitusa néha már-már fárasztó volt: folyamatosan táncoltak, énekeltek, viccelődtek. Szóval soha sem unatkoztunk. És ami a legfontosabb mindenben lehetett rájuk számítani: ha problémánk volt a bankban, vagy a tantárgyak felvételével, vagy akár tartózkodási engedély megcsináltatásával. Hihetetlen, kicsit riasztó érzés volt feltérképezni a 4500 hektáros Campus területét is. Végül aztán hamar megtanultuk hol találjuk a bankot, a postát, a boltot, a könyvtárat, az egészségügyi központot, a teniszpályát, a mozit és hogyan működik az ingyenes buszjárat, a „ring”. A tanulmányi félév alatt rengeteg esemény volt, mely hozzájárult a barátságok elmélyüléséhez, illetve egymás kultúrájának a megismeréséhez. Még most is fel tudom idézni az íncsiklandó illatokat a Nemzetközi Étel Fesztiválról, mely során minden egyes külföldi diák elkészítette saját országa nemzeti specialitását. A lakmározás után, pedig vetélkedők következtek, melyen a külföldi és török diákok mérhették össze ügyességüket. De ugyanígy maradandó élmény volt a Campus területén belül rendezett „török komoly zenei koncert”, amin a METU tanárai és dolgozói léptek fel. És akkor még nem is említettem a májusi, hagyományos Nemzetközi Tavaszi Fesztivált. Ilyenkor négy napra feje tetejére áll az élet és a mulatságé a fő szerep. Az egész Campus területén, mindenhol színpadok találhatóak különböző koncertekkel és kisebb-nagyobb sátrakban az egyetem szervezetei képviseltetik magukat, miközben a Kulturális Központban színes kiállítások látogathatóak. A Tavaszi Fesztivál végeztével is volt lehetőség élvezetes programokon részt venni, például konferenciákon, ahol sok érdekes információt hallottam, melyek később visszaköszöntek a Török Külpolitika órámon, mely az összes kurzusom közül a legérdekesebb volt. Ezen az órán tanulmányoztuk Törökország kapcsolatait, egészen az Ottomán korszaktól napjainkig.
A másik meghatározó órám a Törökország és az EU volt, ahol megvizsgáltuk Törökország Európa Unióhoz való csatlakozásának kérdését. Párszor izgalmas csapatmunkára is sor került, ami során az óra témájához kapcsolódó állítást érvekkel alátámasztanunk vagy cáfolnunk kellett. Ezen a kurzuson arra voltunk késztetve, hogy megtanuljunk érvelni a rendelkezésre álló információnkkal és ezek a feladatok játékosan segítették elraktározni a fontos ismereteket. Mindezek hátterében szerencsésnek érzem magamat, hogy eljuthattam Törökországba és megismerhettem ezt a csodálatos kultúrát. Megtapasztalhattam – különösen a magyarokkal szemben – a török emberek vendégszeretetét, nyitottságát, rugalmasságát, könnyedségét, de ugyanakkor céltudatosságát. Szeretnék köszönetet mondani Horváth Gabriellának, aki nagyon sokat segített a kiutazással kapcsolatos kérdések megoldásában és Prof. Dr. Miszlivetz Ferencnek, hogy lehetővé tette a törökországi tanulmányomat. Mindenkit csak buzdítani tudok az Erasmus-program megpályázására, mert e nélkül soha nem lehetett volna ekkora élményben részem.
ismeretlen szerző
Új elmélet a honfoglalásról: nem vándoroltunk évszázadokig
Dobjanak félre minden őstörténettel foglalkozó, szamárfüles, porosodó történelemkönyvet, új teóriával állt elő ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia a honfoglalásról:
A korábban széles körben elfogadottnak tartott évszázadok helyett csupán öt-hat évtized alatt érhettek el a magyarok az Urál vidékétől a Kárpátokig.
Erre a kutatók a magyar törzsek vándorlásának feltételezett útvonalán talált régészeti leletek feldolgozása nyomán jutottak, közölte az MTA, amelynek falain belül – több évtizedes hiányt betömve – pár éve megalakult a Magyar Őstörténeti Témacsoport.
A témacsoport vezetője, Vásáry István közleményében azt írta, a magyar őstörténet iránti általános érdeklődés, valamint a tudományosan megalapozott szemlélet erősítésének szándéka együttesen járult hozzá, hogy 2012 elején az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközponton belül megalakult a MŐT.
A korszakról tudni kell, hogy alig néhány oldalnyit tesznek ki azok az írásos emlékek (arab és bizánci eredetűek), amelyek a magyarokról megemlékeznek. A vándorló törzsek pedig nem nagyon írogatták fel, hogy merre járnak, mit csinálnak.
2015-02-14
A budai zsidóság az oszmán hódoltság idején
Vae victis! Jaj a legyőzötteknek! A latin szállóigével szemléletesen és tömören lehet kifejezni mindazt, ami 1686. szeptember 2-án történt Buda török őrségével és lakóival. A várba benyomult keresztény katonaság ugyanis hatalmas pusztítást vitt végbe. Bár Ali Abdurrahmán pasa halála után megszűnt az őrség szervezett ellenállása, a győzelemtől megrészegedett, bosszúra – és, ne feledjük, zsákmányra – éhes ostromlók oktalan öldöklésbe és gyújtogatásba kezdtek.
2015-02-03





























Ezen kívül az Anatóliai Civilizáció Múzeumát néztük meg ahol bőven akad csemegézni való az érdeklődőnek. Az Ankarai Vár is érdekes, a dombra épült régi emeletes házacskákkal amelyek közt szűk utcák vezetnek. A várfalból néhol furcsa, nem oda illő, domborművek kandikálnak ki. Márk hívta fel a figyelmünket arra, hogy ezek római sírkövek a falba építve. A várat elkezdték felújítani. Ez a legtöbb romos házacskára is ráférne, mert a hullámzó cseréptető már aligha nyújt fedezéket az ott-lakóknak. Kappadókia Másnap reggel folytattuk utunkat Kappadókiába. Buszunk egyre mélyebbre hatolt az Anatóliai fennsíkon. Körülöttünk a száraz és meleg időjárás jeleit látjuk. A köves talajon szétszórva itt-ott pár bokor. Egy hatalmas tó, a Tüz Gölü mellett haladtunk el. Meglepetésünkre a török utak és távolsági buszjáratok kitűnő minőségűek. Útközben egymást kikérdezve megtanultunk törökül számolni, aminek később hasznát is vettük. Nevşehirben kisebb buszokra ültettek át, amelyek Kappadókia különböző településeire vitték az utasokat. Mi Göreme mellett döntöttünk. Délben már a turistaközponttá fejlődött kis faluba érkeztünk. Kerékpárt béreltünk és a csomagokat is az irodában hagyhattuk.Kappadókia – A tündérkéményekKörbekarikáztuk a vidéket. Çavuşin dombjaira cipeltük fel először a bicikliket, hogy végre találkozhassunk a gomba alakú csodálatos sziklaalakzatokkal, amelyekről eddig csak könyvekben olvastunk. A dombok oldalában különböző méretű, homokkő-sziklába vájt lakások sorakoznak. Száz évvel ezelőtt még emberek laktak bennük, de ma már legtöbbjük csak turista látványosság. A dombról egy kis völgyben ereszkedtünk vissza Çavuşinba, ahol egy kis keresztény sziklatemplomot néztünk meg. Falait Bibliai jeleneteket megelevenítő, viszonylag ép, több száz éves freskók díszítik. Avanost érintve elkarikáztunk a Sarihan Kervanseray, magyarul Sárga Karavánszerájhoz. Ez egy sárga kőből épült erődítmény, ahol annak idején a karavánok megállhattak pihenni és élelmet beszerezni a következő útszakaszra. Már kezdett szürkülödni mikor a Zelve völgybe értünk, ahol mint eső után a gombák, sok óriási sziklaalakzat nőtt ki a földből. Kappadókia – SziklakastélyAz emberiségnek meg kellett várnia a geológusok „megjelenését” a Földön ahhoz, hogy az óriásokról és egyéb természetfeletti lényekről szőtt legendákat félretéve tudományos magyarázatot találjon ezeknek a furcsa sziklatornyoknak a keletkezéséről. A Kappadókiát hajdanában, időnként lávával elborító vulkánok teremtették meg ezt a szerencsés talajrétegződést, amelyet aztán a folyók felszabdaltak majd az eső és a szél érdekes sziklaalakzatokká formált. A felső réteg keményebb lévén jobban ellenállt az eróziónak és így lett belőle „kalap” a gombalábbá formált puhább alsó rétegek tetején.
Koromsötétben érkeztünk vissza a faluba, ahol egy tehenét itató bácsitól megtanultuk, hogy a tehenet törökül „inek”-nek hívják és a tej az „szüt”. Az éjszakát a falu szélén töltöttük egy sziklakúp árnyékában. Egy szőlősben homokon vertünk sátrat. Nem bántuk meg, hogy nem a kempinget választottuk, mert így a telihold által sejtelmesen megvilágított sziklák között álmodozhattunk lefekvés előtt. Ez az élmény után már könnyebben el tudom képzelni, milyen lehet Meseország. Kappadókia – Göreme a távolbólMásnap reggel a Göremei Szabadtéri Múzeumot néztük meg. Ott kis területen több sziklatemplom és lakás is található így járdával építették ki, hogy a turisták könnyebben közelíthessék meg a látnivalókat.
Belecsöppentünk a török történelembe! A homlokuk összeérintésével üdvözölték egymást, így mi is ezt tettük. Teával kínáltak és elindult a kérdésáradat: kik vagyunk, mi szél hozott ebbe a kis faluba, mi a véleményünk Törökországról, hát Atatürkről? Visszamentünk a történelembe a közös gyökerekig, a török és magyar törzsekig, Attiláig olyannyira, hogy már a patkódobogást véltem hallani. Lassan feloldódott a hangulat és már testvérükként emlegettek. Csak Asim izzadt, de rendületlenül tolmácsolt.
Mersin egy fejlődésben lévő kikötőváros, a Földközi-tenger partján. Sok új épületet láttunk a buszból. A buszpályaudvaron egy angolul is beszélő diáklány segített megkeresni a Silifke-be induló autóbuszt, és közvetítésével sikerült lealkudni a jegy árát is. Narlikuyu faluban szálltunk ki, mert az útikönyvből kiszemeltünk egy barlangot, amit innen lehet megközelíteni. De hamar megegyeztünk, hogy először megmártózunk a tengerben. A tenger – Gyapjút fonó asszony Elindultunk hát a part felé vezető kis utcán. A partra nem lehetett egyszerűen lejutni, mert körbe van építve vendéglőkkel. Így a magánházak között vezető ösvényeken mentünk tovább. A házakat citrom- és olivafákkal beültettet kertek vették körül de sehol nem láttunk kerítést. Meg is ijedtünk, amikor valamelyik fa mögül ránk mordult egy kutya. Az egyik háznál egy szimpatikus, 50 év körüli férfitől kérdeztük meg, hogy „Nerede su?” vagyis „Merre víz?”. Egyből megértette, hogy a tengerről beszélünk és mutatta, hogy a kerten végig kell menni és onnan már a partra jutunk. Süleyman úr beszélt egy keveset franciául, a kisebbik lánya Fatma, pedig valamivel jobban angolul. Így már el tudtuk mondani, hogy magyarok vagyunk, merre jártunk eddig és mennyire tetszik Törökország. Arra a kérdésünkre, hogy hol lehet a faluban sátrazni, az apa körbemutatott a kertjében, amivel jelezte, hogy a házuk közelében felverhetjük a sátrat. A felesége is kedves, mosolygós asszony. Elife, a nagyobbik lányuk pedig egyszerűen szép. De hamar megtudtuk, hogy már eljegyezték, és hogy nemsokára lesz az esküvője. Bátorításukra a csomagjainkat a háznál hagytuk és elmentünk fürödni, utána pedig a Cenet ve Cehennem (Menny és Pokol) barlanghoz. Ez egy szép de a sok turista által eléggé tönkretett hatalmas barlang. Eléggé furcsa képet nyújtottak a „papírlevelű fák” körülötte. Kis fehér rongyokat és papírzsebkendőket bogoztak rájuk, mert a hiedelem szerint amit az ember ilyenkor kíván, az teljesülni fog.
Isztambul – Az Aranyszarv öböl A kis szálló teraszáról a tekintélyes méretű Hagia Sophia dzsámit leshettük meg egy olyan oldaláról, amelyet az utcai járókelő nem láthat. Ennyivel is maradtunk, mert a borsos belépődíj miatt nem voltunk kíváncsiak a belsejére. A gyönyörű Kék Dzsámit, muzulmán szokás szerint mezítlábasan, belülről is megcsodáltuk. A szultánok palotáját a Topkapi-t körülölelő parkban sétáltunk, azután pedig a híres központi bazárban jártunk keresztül-kasul. A kicsinek nem nevezhető díszes fedett bazár körül még legalább akkora bódé-rengetegben millióféle árut kínálnak a kereskedők. Bele is fáradtunk a nagy nyüzsgésbe, és amikor végre kijutottunk belőle fogalmunk sem volt, hogy hol vagyunk. De egy angolul beszélő török srác, akiről kiderült, hogy Washingtonban él, útbaigazított. Isztambul – Horgásztenger Másnap az Aranyszarv-öböl túloldalán levő városrészt néztük meg. A főleg fűszerek árusítására „szakosodott” Egyiptomi bazár közelében van a Galata-híd amelyen átkeltünk az öblön.



Ellátogattunk a Blue Mosquehoz, a Galata Towerhez, a Taksimhoz, hajóztunk a Bosporuson, vásároltunk a Kapalı ςarșıben. Sétáltunk nagyokat Isztambul forgatagában. Majd szeptember 8.-án eljött az idő búcsút venni barátunktól és új szerelmünktől, Isztambultól. Esti órákban érkeztünk meg Trabzonba. Az utazás nagy izgalommal telt el. El se tudtuk képzelni a nagy készülődésben, hogy milyen nagy fordulatot vesz az életünk! A repülőgépből kiszállva elkezdődött egy új élet itt, Trabzonban. Még az est folyamán el is foglaltuk a kollégiumi szállásunkat. Az első perctől kezdve mindenki segítőkész volt velünk. Az egyetem Nemzetközi Kapcsolatok irodájának a munkatársai, a mentorunk, a koordinátorunk segített az első napok nehézségeiben. A mai napig is bizalommal fordulhatunk hozzájuk. Egyébként is jellemző az itteni emberekre a segítőkészség. Az első hetek szervezett programokkal teltek el. Kirándultunk a Sumela Manastırınél, az Uzungölnél. Megmutatták nekünk az Ayasofya Müzesit, az Atatürk Pavilont. Szerveztek esti programot a Boztepére, szórakozóhelyekre.
Lassan elkezdtünk ismerkedni a környezetünkkel is. Mivel Trabzon nem egy turista központú hely, így furcsán néztek, néznek ránk, amikor meghallják, hogy nem törökül beszélünk. A leges legtöbb helyen kedves, érdeklődő pillantásokat kaptunk eddig. Nem írnék igazat, ha nem vallanám be, hogy ugyanúgy megkaptuk a „rossz” indulatú nézéseket is. Viszont a világ így kerek. Amikor próbálkozunk a török nyelvtudásunkat használni, ami legtöbbször vicces helyzeteket szül, az első kérdések között szerepel:”Ha már Törökország akkor, miért pont Trabzon?” A másik jellemző szituáció, ha meghallják, hogy nem törökök vagyunk, összesúgnak a hátunk mögött és mondják egymásnak:”yabancılar, yabancılar”, „külföldiek, külföldiek”. Ez után szokott következni, hogy van, aki teával kínál minket, vagy beszélgetni próbál velünk, esetleg akciót, indirimet ad.
Amikor meghallják, hogy magyarok vagyunk, azt felelik mosolyogva: „török magyar jó barát”. Trabzonban található egy Türk-Macar barátság park is. Trabzonnak Szigetvár a testvér városa. Ahogy teltek a napok, úgy ismertük meg egyre jobban Trabzont és szereztünk barátokat. Azok a barátaink közül, akik Törökország más régiójából jöttek, páran mondták, hogy néha ők is „idegennek” érzik magukat ebben a városban. Állandó beszédtéma közöttünk ennek az „idegen” érzésnek a lehetséges okai. Úgy gondolom, ez azért lehet, mert Trabzon nem egy turista célpont. Ez lenne az egyik ok, a másik, Trabzon egy konzervatívabb, zárt közösséget alkotó része Törökországnak. Itt mindennél fontosabb a család és a barátság. Az emberek tudnak bízni egymásban és bíznak is. Segítenek egymáson, mások problémáit is sajátjuknak érzik. Nem divat a lopás. Az első tapasztalataink közé tartozik a Ramadan. Máshogy éltük meg a Ramadant Isztambulban és máshogy Trabzonban. Amíg egy isztambuli étteremben délután 4 órakor tudtunk enni, addig itt Trabzonban már 4 órakor nem lehetet. Viszont, mikor lement a nap és lehetet enni, még ilyet mi sosem láttam, szó szerint mindenki és minden megállt. Csak a tányérok zaját lehetett hallani. Az éttermek az asztalaikat az úttestre pakolták ki. Mindenki ott evet, ahol éppen érte az idő. Itt kell elmondanom, a török konyháról tudni kell, hogy nagyon finom. Például a zöldség félék mindhárom étkezésnél megtalálhatóak. A török sajtok, a kenyér, a sütemények mind finomak. A levest citrommal eszik. Minden sarkon lehet kapni kebapot, dürümöt, lahmancut. Általában az egyetemen levő éttermekben szoktunk étkezni. A kínálat színes, az adag bőséges. Olcsóbban jövünk ki, ha étkezdében eszünk, mintha magunknak főznénk. Az egyetemnek két campusa van: az egyik a Main Campus a másik a Fatih Campus. Az egyetemen 10 Erasmusos diák tanul. Mi, magyarok vagyunk öten, két spanyol lány, egy litván fiú, egy litván lány, valamint egy román fiú. A két spanyol lánnyal egy szakon tanulunk.
A tantárgy felvételkor a Törökországgal kapcsolatos, illetve a török kultúráról szóló tárgyakat helyeztük fókuszba. Most 5 tantárgyunk van: 1. Atatürk’s Principles and Revolution of History, 2. Public Management, 3. Turkish Language, 4. Turkey and Turksih World, 5. Turkish Political History. Az óráink délutáni időpontokban vannak. Az órák hangulata nagyon barátságos és közvetlen. A professzorok teával, kávéval kínálnak meg minket. Teázás, kávézás közben merülünk el a tantárgy részleteiben. Az öt tárgy közül a Public Management a kedvencem. Igaz nem kifejezetten Törökországról tanulunk ezen a kurzuson, viszont a tanárunk nagyszerű. Az órái érthetőek és érdekesek. Az összes tantárgyunkat angol nyelven hallgatjuk. A török nyelv elsajátítását is komolyabban gondoltuk a spanyol barátainkkal, így októberben beiratkoztunk az Ankarai Egyetem Tömer nevű nyelviskolájába. Trabzonnak egy másik tulajdonsága, hogy igazán kevesen beszélnek angolul. Így a török nyelvtudásunkkal kell boldogulnunk sok helyzetben. A 2 hónapos tanfolyam alatt a török nyelv alapjait tanulhattuk meg. A következő félévben mindenképpen terveim között szerepel tovább folytatni a nyelviskolát.
A mi szakunk a Main Campusban van, így ott van a szállásunk is. A szállás alatt teljesen különálló kis lakást értek. A lakás magába foglal egy fürdőszobát, egy konyhát, egy szobát. Minden helység teljes felszereléssel működik. Az épületben van internet is. A török diákoknak nem koedukált a kollégiumuk. A lányok külön épületekben vannak és a fiúk is. Külön szabályzata van a kollégiumoknak. A lányoknak hétköznap legkésőbb este 22:30-ra, hétvégente 23:00 órára kell visszaérkezniük. Az albérletek is hasonló felállásban működnek. A házakra ki van írva, hogy fiú vagy lány diák ház. A tulajdonos írja a szabályokat, mint például a fiúk nem vihetnek haza lány barátokat és a lányok nem vihetik haza fiú barátaikat. Az alkohol haza vitele is tiltott. Általában este 11, vagy éjfél a maximum visszaérkezési idő a szállásukra. A trabzoni szülőkre igaz különösen, hogy nem szívesen engedik a gyereküket más nagyvárosba tanulni. Ennek az oka, hogy itt szeretnék őket tartani, valamint veszélyesnek találják. Veszélyesnek találják, mert a távolból nem tudják, kikkel barátkoznak, hova és hogy járnak szórakozni. Itt a szórakozás máshogy értendő, mint otthon. Ami meglepett minket, hogy a lányok nem járnak fiúk nélkül éjszakai szórakozóhelyekre.
A lányok társaságában mindig látni minimum egy fiút, aki (szó szerint) felelősségének érzi megvédeni őket. Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy összegyűlik a baráti körünk és neki vágunk az éjszakának. Ha valakinek ezt így elmeséltük meglepődve nézett minket, és kérdezett vissza:”hogyan mertek így mozogni az éjszakában?”. Mindenképpen megemlítést érdemel a fiúk udvariassága. Egyik este elmentünk egy beülős helyre, ami teljesen tele volt. A pincérhez odalépett egy fiú és mondta, hogy ők átadják az asztalukat nekünk. Mi mondtuk, hogy nem szükséges, viszont Ők ragaszkodtak hozzá. Ez csak egyetlen egy példa volt a sok közül. A fiú barátaink nem szoktak minket egyedül hagyni. Mindig vigyáznak ránk. Mások a fiúk udvarlási szokásai is. Népszerű a levél küldése. Egyszer-kétszer előfordult, hogy valahol voltunk és a pincérrel küldtek egy kis papírra vetett pár sort. Szerintem ez azért is fordul velünk elő többször, mert külföldiek vagyunk. Akárhol voltunk eddig és később visszamentünk arra a helyre, mindenhol, minden alkalommal emlékeztek ránk. Ez mutatja, hogy itt tényleg nincsenek turisták, ha vannak is, akkor csak elvészve. Trabzonnak vannak több specialitásai is, amit én kiemelnék az a Kolbastı nevű tánc. Egy kész élmény látni, amilyen lendülettel, élvezettel és amennyi energiával táncolják a fiatalok. Amióta itt vagyok nézője vagy a Trabzonspor focicsapat mérkőzéseinek.
Erőteljes élményt nyújt végig nézni azokon a trabzoni embereken, akik teljes átéléssel néznek egy Trabzonspor meccset. Mindenhol megtalálhatók és kaphatók a szurkolói felszerelések. Egy másik meghatározó élmény Törökországban, a Derviș. Sajnos még nem volt szerencsém élőben látni. Remélem a jövőben lesz alkalmam élőben is átélni egy Derviș műsort. Az én véleményemben egy pozitív kép alakult ki az itteni életről, az emberekről, a városról. Imádom, hogy ahol, és amikor csak lehet énekelnek, táncolnak az emberek, a levest citrommal eszik, a sütemények mézben úsznak, a dolmușok zsúfoltak. Az elmúlt hónapok történései alapján pályáztuk meg az Erasmus Ösztöndíjat a következő félévre is. Abba a szerencsés helyzetbe kerültünk, hogy maradhatunk még egy szemesztert Trabzonban. Az elmúlt félévben nagyon sok minden történt, amik változást hoztak az életembe. A tervek, az álmok száma csak gyarapodtak! Születtek igaz barátságaim. Megismertem jobbnál jobb embereket. A régi török barátaimmal erősebb lett a barátság. Összességében el kell, hogy mondjam: életem legjobb döntése volt Trabzon, Törökország!
A legtöbb Törökországba utazó felkeresi Konyát, hiszen lelkében visszhangzik a 13. sz-i híres, misztikus költőnek, Mevlana Dzseláleddin Rúmínak örökké érvényes hívogatása: „Gyere, gyere, légy amilyen vagy, Légy hitetlen, légy bálványimádó, gyere csak. A mi rendházunk nem a reménytelenség háza, Akkor is gyere, ha százszor szegted meg fogadalmad!” Konyában a látogató felkeresi Mevlana mauzóleumát, a szeldzsuk kor műemlékeit, a múzeumokban megcsodálja a kiállított gyönyörű tárgyakat, de nagy hibát követ el és megbánja, ha nem szakít időt egy néhány órás kirándulásra, hogy megtekintse Kilistra világon egyedülálló építészetét. Konyából kiindulva úgy a legegyszerűbb Kilistrába látogatni – nem szabad összecse-rélni Lystrával, mely utóbbinak mai török neve Hatunsaray! -, hogy a délre vezető 715 sz. főútról, még a város külterületén jobbra kell lekanyarodni Hatip felé a Seydişehirbe vezető útra, majd Erenkayánál balra letérni Így Kayalın át érkezünk meg Gökyurt faluba, mely az antik Kilistra feletti magaslaton helyezkedik el. Mi augusztusban, pont a legmelegebb időszakban mentünk Pál unokánkkal és Tamás barátjával, volt gimnáziumi osztálytársával, négyesben Kilistrába. Az út mellett a táj jellegze-tes középanatóliai. Kopár, köves, a szikkadt talajon itt-ott egy-egy szárazságtűrő cserje zöldell. Mielőtt bemutatnám Kilistrát, hogy kihangsúlyozzam a különlegességét, egy kis kultúr- és építészettörténeti magyarázatot, bevezetőt kell adnom. Amióta csak ember él a Földön, kihasználta a sziklák természet alkotta barlangjait. Lakott bennük, kultikus szent helyet, templomot, síremléket alakított ki magának belőlük. Ezeket igyekezett falfestményekkel díszíteni, legtöbbjükben egyszínű (monochrom), vagy többszínű (polichrom) ábrák, jelenetek találhatók. Később az emberek maguk is véstek-vájtak barlangokat különféle célokra. Például Törökországban a Szent Miklós püspökről, ismertebb nevén „Mikulásról” nevezetes Demre közelében a lykiai Myra város Kr.e. IV. sz-i sziklába vájt sírjai a korabeli lakóépületek homlokzatát formázzák. A lykek a korai görögökéhez ha-sonló épületeik födémszerkezetét gerendázat alkotta. A sziklasírokon jól kivehetők a kőből faragott és födémre emlékeztető „gerendavégek”, amelyeknek itt nincs statikai rendeltetése. A sírhelyek és a sírmellékletek, mint pl. ékszerek, fegyverek, használati és a tisztségét jelölő tárgyak stb. minden időben a halál előtti életre utaltak. Az eltemetettnek a halál után is ugyanarra van szüksége, mint az életében. A legfontosabb számára a lakás, szállás, amelyben nyugszik, „lakik” és ahol vele együtt vannak a szükséges tárgyak. Akik Myrában a sziklasírokat látják, maguk elé képzelhetik a gazdag lykek egykori házainak, palotáinak homlokzatát.
A turisták tömegei által látogatott Kappadókiában, különösen Göremében, számos he-lyen található vulkáni tufakúpokba vájt barlanglakás, istálló, sőt bizánci stílusú barlangtemplom, kolostor. Közös tulajdonságuk, hogy a belső berendezésük is mind kőből faragott. A lakásokban a fekhelyek, polcok, termény- és víztárolók, tűzhelyek, a bizánci, keleti ortodox keresztény templomokban pedig az egész belső tér, az ívek boltozatok, kupolák, fülkék, keresztelő medencék, mind-mind kőből vannak kifaragva. Ezekben a csodálatos emberi alkotásokban azonban csak bent a „barlangban” gyönyörködhetünk, be kell mennünk a belső térbe. A kappadókiai tufakúpokba vájt alkotások, köztük a művészi falfestményeket rejtő templomok külseje semmiben sem különbözik a környék természetes sziklaképződményeitől. Távolról nézve, mintha csak primitív, mesterségesen kialakított lukak lennének a tufakúpokban
Mostanában sok külföldi vett magának barlanglakást, hogy elmeneküljön az urbanizáció természetellenességétől, embertelenségétől. Ezeket a barlanglakásokat modernizálták, villanyáramot vezettek be, kőpadlójukat helyi szőttesek borítják. Lakóik élvezik a nyári hőségben a barlang hűvös levegőjét és kiélvezik a helyi lakosság barátságos vendégszeretetét, segítőkészségét. Amasyaban – Sztrabón (Kr.e. 64.) az ókori híres, nagy földrajztudós szülővárosában -, a Yeşilirmak folyó partján fekvő ősi város felett magasodó hegy tetején állt egykor a perzsa Ahura Mazda szentélye. Sajnos ennek alig maradt fenn látható nyoma. A hegyoldalban azon-ban a Kr.e. III-II. sz-ban eltemetett pontuszi királyok barlangsírjai mai is jól láthatók, látogat-hatók. Többször megcsodáltuk, bár elég nehéz és fárasztó a sziklafalba vésett óriási, helyen-ként csúszós lépcsőfokokon megközelítésük. Ezek a sírok azért nagyon érdekesek és különlegesek, mert nem egyszerű, közönséges „barlangsírok.” Úgy készítették el őket az egykori pontusziak, hogy a sziklafalból kivájtak egy körüljárható tömböt és ebbe a tömbbe vájtak bele egy üreget, és ez lett a király végleges nyughelye. Sokszor találgattuk, vajon miért fektettek bele ekkora munkát, nem lett volna-e egyszerűbb és könnyebb a sziklafalban egyetlen mesterséges üreget kialakítani, miért fejtettek a szükségesnél kétszer nagyobb erőt?
Hogy miért írom mindezeket, mielőtt Kilistrától beszélnék? Hogy jobban felcsigázzam az olvasók érdeklődését, szemléltessem miért és mitől egyedülállóan különleges Kilistra épí-tészete. Amikor megérkeztünk a faluba, megálltunk az eléggé elhanyagolt művelődési ház előtt. Nem láttunk egy lelket se közel se távol. A művelődési ház néhány ablakának az üvege törött is, poros is, látszik, hogy nemigen használják. Találomra indultunk el a falu egyik balra nyíló utcáján. Reménykedünk, majd csak útbaigazít valaki, mert az országútról semmi külön-legeset nem láttunk. Megkérdeztünk egy ház udvarában tevékenykedő férfit, ugyan merrefelé vannak a látnivalók. Elmagyarázta, hogy még tovább kell haladnunk, aztán balra, az iskola udvarán menjünk át és ott lesz egy lépcső, azon menjünk le. Az útmutatását követve elénk tárult Kilistra látványa. A lépcső tetejéről még nem sok érdekeset látni, csak annyit, hogy a furcsa sziklák némelyikét emberi kéz átalakította.
Le kell menni a sziklák közt a lépcsőkön, hogy megközelítsük az egykori Kilistrát. A szeldzsuk és a korai Oszmán-korban a környéken török nyelvű, de görög-ortodox hitű lakosság élt. Még a 13-14. sz-ban is jelentős görög népessége volt, mert ezt Orhan (uralkodása: 1324-1360) és egy karamani bej levelezése bizonyítja. Perzsául írt leveleikben a tartomány neve: „diyar-i yunan,” vagyis „görög-tartomány.” Ez magyarázatot ad arra, hogy miért tártak fel a régészeti kutatások szőlőbor előállítására és tárolására alkalmas eszközöket és barlangokat. Véleményem szerint, a bizánci ortodox dogmáktól eltérő, számtalan heterodox hitet valló pl. paulikiánus, nesztoriánus stb. felekezet hívei bújtak el Kilistrában az üldöző „ortodoxok” elől. A képen, a domb tetején látható sárgafalú épület Gökyurt iskolája.
A kis sík területet fél karéjban övező meredek sziklafalba számos, különböző rendeltetésű mesterséges barlang nyílása látható. Ezek legtöbbje a Kappadókiában is látottakra hason-lít. Belső „berendezésük,” a fekvőhelyek, a falfülkék, a terménytárolók, az asztalok, mind-mind kőből vannak. A terep erre kiváló alkalmat adott. A vulkáni eredetű kőzet és talaj pedig a legalkalmasabb a szőlőtermesztésre. A mára már törökké vált és törökül beszélő muzulmán lakosság foglalkozik ugyan szőlőtermesztéssel, azonban abból nem bort, hanem a szőlőlé besűrítésével mézet helyettesítő természetes édesítőt, pekmezt készít.
Az igazi „szenzációt,” a mind külsejében, mind belső terében tökéletesen kifaragott bizánci, keleti ortodox templom jelenti. Valójában egy középkupolás, egyenlő szárú görögke-reszt alapú templomot látunk. A tamburt helyettesítő hasáb alakú építményen emelkedő füg-gőleges központot itt nem kupola, hanem négyszög alapú gúla fedi. Egy kicsit az örmény és a grúz templomokra hasonlít. A hosszú évszázadok alatt alig rongálódott. A hozzáértő, az építészettörténetben jártas szemlélő könnyen maga elé képzelheti az egykor virágkorát élő települést és a szép, arányos templom körüli életet.
Megszoktuk, hogy egy épület felépítéséhez, berendezéséhez több- és sokféle anyagot kell használni. Mint például faragott köveket, habarcsot, téglát, fát stb. Itt azonban egyetlen építőanyagból, a hegyoldal kőzetéből, semmiféle más anyagot nem használva, egyetlen tömbből kifaragva alakítottak ki egy olyan tökéletes bizánci templomot belső berendezésével és külső díszeivel együtt, amely pontosan megfelelt a kor szigorú szabályokon alapuló építészeti stílusának.
Ezen a tájon a kora keresztény műemlékek nem véletlenek, ismerjük eredetüket. Pál apostol anatóliai térítő útján – a Biblia tanúsága szerint – akkor járt ezen a vidéken, amikor a Földközi-tengertől Lystra (ma: Hatunsaray), Derbe, Ikonium (ma: Konya) útvonalon a pisidiai (nem a szíriai!) Antiochiába (ma: Yalvaç) ment. Itt vette maga mellé tanítványul Timótheust: „kiről jó bizonyságot tettek a Listrában és Ikóniumban levő atyafiak.” (Ap.csel.16:1-3.). A keresztyénség első századában már virágzó gyülekezeti élet folyt ezen a környéken, amely folytatódott a bizánci, majd a szeldzsuk korban is. Tudjuk, hogy a 13. sz-ban Mevlana sokszor beszélgetett filozófiai, teológiai témákról a Konya környéki keresztyén papokkal, szerzete-sekkel. A templomban a keleti egyházi építészet által megkövetelt, a híveket a paptól elválasz-tó fal, az „ikonosztáz” is ugyanabból a kőtömbből van, mint az egész épület és benne minden. Sajnos csak egy szépen kovácsolt vasrácson keresztül nézhetünk be, mert – szerintem nagyon helyesen -, biztonságosan bezárták, nehogy a világon mindenfelé kószáló vandál turisták „em-lékeket gyűjtve” maguknak, kárt tegyenek benne
Sajnos Kilistrában – legalábbis az elmélyült gyönyörködésre, részletesebb elemzésre, kevés idő állt rendelkezésünkre, mert tervünk szerint estére a Földközi tengerhez kellett eljutnunk. Mire visszaérkeztünk a „kultúrház” előtt álló autónkhoz, férfiakból álló kis csoport üldögélt körülötte. Tőlük tudtuk meg, jó hogy nem hittünk el mindent a Konyában kapott pros-pektusnak. Abban azt írták, hogy szállás és ellátás is kapható Gökyurtban. Tervezték, de sajnos nem valósult meg. Mi 2005-ben jártunk ott, azóta lehet, hogy van szálló és sikerült fellendíteni Gökyurt falusi turizmusát. Kilistrát felkeresve „a vallási turizmust” gyakorolhatjuk, legyünk bár muzulmánok vagy keresztyének, itt a kora bizánci keresztyének egészen különleges alkotásaival fogunk megismerkedni. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy mindenki, aki a környéken jár és teheti, tegyen egy kis kitérőt, látogassa meg Kilistrát. Ha nem, akkor olyan, mint amit az utolsó gökyurti – számunkra nagyon kedves – képmellékletem!