Isztambul – Félni vagy nem félni?

Ezt a fajta remegést nem lehet körülírni, a gyomorból indul és hullámokban terjed szét a belső szervekre, majd hidegrázásban végződik. Az ember próbál nem foglalkozni vele a mindennapokban, hisz nem lehet a félelemmel ilyen fokon együtt élni. Most azonban, amikor ismét előttem villog a friss hírek, benne az első képek a robbantás helyszínéről, csak dermedten ülök és a már jól ismert remegés elindul, kúszik a bőröm alatt.

Nem, nem lehet mindennap ezzel kelni és feküdni, nem, nem gondolunk állandóan erre az eshetőségre. Most viszont ismét megtörtént, és a félelem életre kelt.

Behúzom fülem-farkam, nem, nem lehet mindennap ezzel kelni, hisz már hónapok is elteltek nélküle. Legalábbis itt, felénk.

Hónapok, ugye milyen remek? Hónapok! Szinte el is felejtettük ezt az érzést. Holott az életünk része lett, így vagy úgy, de bármikor megtörténhet, és üvölteni tudnék ettől, mert nem lehet megszokni! Hónapok óta semmi, örüljünk neki, ennek örüljünk, mert egyébként teljesen természetes, hogy erre ez megtörténhet, igaz? Egészen hétköznapi, hopp esik az eső, hopp emelkedik a benzin ára, hopp robbantottak Isztambulban. Hopp!

A törököknek is fáj, látom, mert a veszteség a saját népüket érinti. Mégis egészen könnyen felülemelkednek. Hozzám képest. Amit én elvárnék. Nem, nem fogadják el, nem, nem közömbösek iránta, de felülemelkednek. Most ez van, ennek az idejét éljük. Nem, nem jó ez így, és igen, tenni kell ellene, de most ez van. Ha tótágast állnak, akkor is megtörtént. Ez már megtörtént.

Igen, nekik is görcsbe rándul a gyomruk, de velük van Allah, a kader és a kısmet: az istenük odafent vigyázza lépteiket, egyébként pedig minden előre elrendeltetett. A sors, a végzet, a fátum, a szerencse és a többiek nehéz, bódító illata lengi körül őket, ők pedig azt mélyen letüdőzve lebegnek az illatfelhő hátán.

Szerencsések. Jó lenne, ha én is be tudnék ettől szívni.

K. Tengeri Dalma – Türkinfo