Flesch István: Egy tragikus török–német történet – újnácik bűnpere 120 évre titkosított háttérrel

            Alighanem először fordult elő Németország és Törökország mindmáig súlyos feszültségekkel terhelt kapcsolataiban, hogy a felek legkülönbözőbb politikai, jogi és médiaköreiben egy fontos esemény következményeit illetően a vélemények nem csaptak össze rögtön az eddig megszokott messze hangzó, fülsiketítő csattanással, hanem némi hasonlóságot is mutattak – legalábbis egy vonatkozásban, de a dolog lényegét tekintve.

            Ez pedig annak a büntetőpernek a tanulságaira vonatkozott, amely a közelmúltban ért véget Münchenben a tartományi felsőbíróságon öt év és 438 tárgyalási nap után. E per tárgya az 1998 óta szervezkedő „földalatti nemzetiszocialisták” (NSU) terroristáinak gyilkosságsorozata volt, amelynek a 2000 és 2010 között tíz év alatt 8 török és 1 görög bevándorló, valamint egy német rendőrnő esett áldozatául. Mégpedig olyan körülmények között, hogy a hatóságok hosszú éveken át látszólag „fel sem tételezték”, hogy a tettesek a régi vagy új náci alvilágban rejtőzködnek, hanem sokáig azt „gyanították”: török bevándorlók bűnbandái számoltak le egymással, maguk között.

            A fenti szabályos maffiaszerű kivégzéseken kívül az újnácik elkövettek három robbantásos merényletet és végrehajtottak 15 bankrablást és egyéb rablótámadást. A gyilkosságok két feltételezett elkövetője, Uwe Mundlos és Uwe Böhnhardt az ítélethirdetéskor már régen nem volt az élők sorában, 2011-ben öngyilkosságot követettek el. Első számú segítőjükre, Beate Zschäpe asszonyra azonban tettestársként a legsúlyosabb ítéletet szabták ki, életfogytiglani szabadságvesztés büntetésével sújtották. A többi vádlottat különböző időtartamú – 2 és fél évtől 10 évig terjedő – börtönbüntetésre ítélték.

            Főleg pedig amióta kiderült, hogy a hesseni alkotmányvédő hivatal már 2014-ben 2134-ig, vagyis 120 évre titkosított perdöntő aktákat, a német közvéleményben sorjáznak a kérdések: vajon mi derült ki egyáltalán ennek a vérgőzös náci egyesületnek a társadalmi hátteréről. Tehát annál jóval többet kellene tudni, mint hogy egyiküknek matematikus volt az apja, és főiskolán informatikát adott elő, vagy hogy másikukat kicsapták az iskolából, később azonban folytatta tanulmányait, mert egyébként jófejű volt, harmadikukat viszont meggyötörte nehéz gyermekkora, az ide-odaköltözködés, anyja háromszori férjhezmenetele és az emiatti többszöri kínos névváltoztatás. Vagy hogy korán csatlakoztak a „bőrfejűekhez”, és vonzódtak a rasszista-antiszemita szélsőjobboldalhoz. A döntő kérdés az lenne, s erre nincs még most sem válasz, hogy vajon teljes-e az elkövetők létszáma? A mélyben nem lapulnak-e még más gyilkosok is, s ennek a gonosz eszmerendszernek nincsen-e még mozgósítható veszélyes energiatartaléka? És a társadalmi környezetet is fel kellene tárni.

            A terrorizmus hátterének feltárásában szaktekintélynek számító publicista, Stefan Aust, aki könyvet írt a Baader-Meinhof terrorszervezetről is, mindenestre úgy véli, hogy a központi és a helyi tartományi vizsgálóbizottságok munkája ellenére ma sem tudjuk pontosan, hogy a gyilkosságokat valóban csak a „két Uwe” követte-e el. Lehetséges ugyanis, hogy ezekben a bűncselekményekben mások is részt vettek. A kiváló újságíró, aki jelenleg a Die Welt kiadója, korábban pedig a Der Spiegelnek és a hírmagazin tévéjének is főszerkesztője volt, a perrel kapcsolatos televíziós nyilatkozatában most kijelentette: A hatóságok, főképpen pedig az alkotmányvédő hivatal különböző szervei nem tanúsítottak különösebben arra irányuló igyekezetet és érdeklődést, hogy „minden bizonyítékot kiterítsenek az asztalra”. Ennek alátámasztására szó szerint idézett egy legmagasabb helyről származó nyilatkozatot: az a Klaus-Dieter Fritsche államtitkár, aki a kancellári hivatalban a hírszerző szolgálatok működésének összehangolását végzi, a szövetségi gyűlés vizsgálóbizottságának ülésen kijelentette: Nem juthatnak nyilvánosságra államtitoknak nyilvánított olyan adatok, amelyeknek ismertté válása aláásná a kormány cselekvőképességét. Íme: egyenesen jegyzőkönyvbe mondták, hogy bizonyos dolgok nem tárhatók fel… – fűzte hozzá a publicista.

            Mindez finomkodásnak hat a baloldali taz (Tageszeitung) sistergő kommentárjához képest, amelynek szerzője Gareth Joswig asszony megállapítja:

            A dolgok megértését szolgáló feltárásnak éppen az ellenkezője az az intézkedés, amellyel 2134-ig titkosnak minősítették az alkotmányvédelmi hivatal jelentését a földalatti nemzetiszocialistákkal (NSU) Hessen tartományban ápolt kapcsolatairól.    „Angela Merkel kancellár asszony megígérte, hogy mindent hiánytalanul tisztáznak majd. A valóságban azonban most az történt, mintha a hátramaradottaknak csupán durván fityiszt mutogatnának és gyomorszájon is rúgták volna őket. Az egészben az a legszomorúbb, hogy már aligha izgat bárkit is olyasmi, mint amilyen a titkosításnak ez a botrányosan megszabott határideje. Mert ez csupán csak az egyik arcátlanság a sok közül, amelynek az alkotmányvédelem tanújelét adta az egész NSU-ügyben. A tisztázásnak pontosan az ellentéte az, amikor a hivatal papírszaggató gépében olyan aktákat semmisítenek meg, amelyek feltételezhetően egy jobboldali terrorszervezet gyilkosságsorozatára vonatkoznak. Ez volt a „Konfetti-akció”.