Flesch István: Egy tragikus török–német történet – újnácik bűnpere 120 évre titkosított háttérrel

            Mi itt most csak annyit tehetünk, hogy gondolatban fejet hajtunk az áldozatok emléke előtt, s az olvasó számára felidézzük alakjukat, megjelölve haláluk módját, helyét és időpontját.

            A 38 éves Enver Şimşek volt az első áldozat. 2000. szeptember 9-én mozgó virágárudája előtt két különböző fegyverből leadott nyolc lövéssel terítették le Nürnbergben. Kórházban halt meg két nap múlva.

            A 49 éves Abdurrahim Özüdoğrut nürnbergi szabóműhelyében gyilkolták meg két fejlövéssel 2001. június 13-án.

            A 31 éves Süleyman Taşköprüt 2001. június 27-én apja zöldség-gyümölcs kereskedésében érte a halál Hamburg-Bahrenfeldben. Két pisztolylövéssel ölték meg.

            A 38 éves Habil Kılıçet kis élelmiszer-kereskedésében lőtték agyon 2001. augusztus 29-én Münchenben.

            A 25 éves Mehmet Turgut három fejlövéstől vesztette életét Rostockban 2004. február 25-én barátjának dönervendéglőjében.

            Az 50 éves İsmail Yaşart 2005. június 9-én nürnbergi dönerfalatozójában lőtték le. Ezután kezdte a német rendőrség azt állítani, hogy az eddigi áldozatok „összeköttetésben állhatnak hollandiai drogkereskedőkkel”. A rendőrség figyelmen kívül hagyta több szemtanú vallomását, akik láttak két férfit kerékpáron elszáguldani.

            A 41 éves görög Theodoros Voulgaridest 2005. június 15-én gyilkolták meg müncheni kulcs- és zárkereskedésében.

            A 39 éves Mehmet Kubaşık török állampolgárságú kurd alevi kiskereskedőt dortmundi kioszkjában lőtték le 2006. április 4-én.

            A 21 éves Halit Yozgat volt a legfiatalabb NSU-áldozat. Internetkávézójában gyilkolták meg két fejlövéssel 2006. április 6-án. A bűncselekmény időpontjában a kávézóban tartózkodott a hesseni alkotmányvédelmi hivatal egyik munkatársa. Ő azonban tagadta, hogy bármit észlelt volna.

            A 22 éves Michèle Kiesewetter német rendőrnőt 2007. április 25-én egyetlen célzott fejlövéssel gyilkolták meg egy heilbronni gépkocsiparkolóban. Egy kollégája szintén fejlövést szenvedett, sérülését azonban túlélte. A bűncselekmény indítéka ez esetben nem idegengyűlölet, hanem fegyverszerzés szándéka lehetett. Mundlos és Böhnhardt valóban a rendőrök fegyverével távozott a helyszínről. Ezzel ért véget az NSU gyilkosságsorozata. A két tettes ezután – öngyilkosságáig – még négy és fél évig háborítatlanul élt illegalitásban.

            Különös véletlen hozta úgy, hogy az újnáci terroristák müncheni bírósági tárgyalásának utolsó szakaszára esett egy gyászos évforduló. A véletlenszerűségben azonban érződött valami sorsszerűség, még inkább egyfajta feszes belső logika, amelynek figyelmeztető és tanulságos jellegét minden bizonnyal sokan megrendülten érzékelték. A hidegvérű gyilkosok kegyetlenségének és az ártatlan áldozatok szenvedésének az NSU-perben feltáruló történetét a médiából részleteiben is megismerve egy egész ország ébredhetett hirtelen tudatára annak, amit már-már talán hajlamos lett volna feledni. Annak, hogy az idegengyűlöletből fakadó gaztetteknek ez a sorozata egyáltalán nem volt előzmények nélküli. Negyed évszázaddal ezelőtt Németország több városában elvakult gyújtogatók, szélsőjobboldali „bőrfejű” és újnáci suhancok tüzétől hamvadtak el menedékkérő bevándorlók házai, s a lángokban sokan életüket vesztették. Németország sok csodálója számára éppen az ilyen előzmények után okozott fájdalmas csalódottságot, hogy az NSU-ügyben nyomozók fejében nem gyulladt ki idejében a vészjelző lámpa, amely a régtől fogva nagyon is jól ismert veszélyre figyelmeztette volna őket. És éppen ez keltette fel a gyanút némelyekben, hogy esetleg nem is hanyagságról vagy szakmai melléfogásról lehetett szó. Hanem nyomok eltüntetéséről, tudatos félrevezetésről azon kevesek részéről, akik képtelenek beletörődni abba, hogy rendszerüket a történelem szörnyű pusztulás közepette temette maga alá 1945-ben. S eszméik nem túlságosan kelendők – egy szűkebb kör kivételével – még az egyesített, demokratikus új Németországban sem…