„Még ha hazaárulóvá nyilvánítanak is” – Fodor Pál a mohácsi csatatérkutatás szenzációiról

Sorban szállítja az újdonságokat az 1526-os mohácsi csatáról a Magyar Tudományos Akadémiától elvett Bölcsészettudományi Kutatóközpont és a Pécsi Tudományegyetem közös kutatása. Előbbi főigazgatója és a Mohács-projekt egyik vezetője Fodor Pál turkológus a Szigetvár 1566-os ostroma során meghalt Szulejmán szultán síremlékének megtalálását eredményező tudományos kutatásban is fontos szerepet játszott. A kutató a friss eredményekkel sokszor alapjaiban írja át eddigi tudásunkat a magyar történelem egyik legviharosabb évszázadáról. Miért mentek el meghalni II. Lajossal a korszak oligarchái? Kell-e együtt emlékeznünk a tragédiákra az oszmán örökségre büszke mai Törökországgal? Miért állítja, hogy a visegrádiak csatája volt Mohács? Fodor Páltól azt is megkérdeztük, a kormánytól kapott Széchenyi-díjjal könnyebben viselte-e kutatóközpontja leválasztását az MTA-ról. Nagyinterjú.

– Nagy médiavisszhangot keltett, hogy az ön által is vezetett kutatócsoport kiderítette: II. Lajos nem a Csele-patakba fulladt, hanem a Duna egyik akkori mellékágába. Szegény királyunknak már mindegy; nekünk miért fontos ez az információ?

– Ezt a kérdést magamnak is fel szoktam tenni. Örök emberi igény a történelmi események minél pontosabb feltárása, ez különösen fontos a mohácsi csata esetében. Már közvetlenül II. Lajos halála után szárnyra kaptak gyilkosságról szóló összeesküvés-elméletek – nemrég még egy lengyel képregényben is találkoztam ezzel a képtelenséggel. Kutatócsoportunk különben nem csak II. Lajos halálának körülményeit tárja fel, két éve vizsgáljuk az egész térséget. A tudomány nagyon régen vitatkozik azon, hogy hol is lehetett a csata központi része, hol állt Szulejmán sátra és így tovább. Mi most közel jutottunk a megoldáshoz: nagyon erős bizonyítékok mutatnak arra, hogy a mai nemzeti emlékhely, azaz Sátorhely környékén volt a csata centruma. A helyi hagyomány különben mindig is így vélekedett, amíg nem jöttek a hadtörténészek 1926-ban és a csata négyszázadik évfordulóján elő nem álltak új értelmezésekkel: különféle megfontolásokból „eltolták” a helyszínt délebbre pár kilométerre.

A kitüntetett topográfiai helyszínek felkutatása azért fontos, mert erre aztán épülhet egy újfajta emlékezetpolitika.

Az ötszáz éves évfordulón, 2026-ban a magyar társadalom elgondolkozhat ezen a sorsfordító eseményen és amennyiben a kormányzat új emlékezetpontokat hozna létre, érdemes lesz figyelembe venni az események helyszínét beazonosító kutatásokat.

– Nemrég azt írta a csatáról, hogy annak „emléke a mai formáját még a 19. század első felének borongós, romantikus korszakában nyerte el”. Lehet másként emlékezni „nemzeti nagylétünk temetőjére”, mint borongósan? Kell-e egyáltalán másként emlékezni?

– Mohács mindig a magyar történelem legnagyobb tragédiája marad 1918-1919-cel, 1944-45-tel, vagy 1956-62-vel együtt – régi mániám, hogy a forradalmat követő téeszesítés, az országot ezer éven keresztül megtartó parasztság durva felszámolása legnagyobb nemzeti katasztrófáink egyike. Ám jó tudni, hogy Mohács a 19. század első felétől lett „nemzeti gyásztér”, amikor a reformkori nemzedék saját kínjait próbálta megfogalmazni. Persze már a csata után arról írtak, hogy azért veszítettünk, mert elmaradt az összefogás, mert mindenki csak a saját dolgával, s nem az országgal törődött. Ezt a toposzrendszert a reformkor nagyjai hatásosan alkalmazták kortársaik felrázására, mondván, 1526-ban veszítettük el a függetlenséget, amit nem nyertünk vissza azóta sem. Mohács a „magyar bűnök” metaforája lett, minden történelmi korszakban vissza lehetett nyúlni hozzá.

Folytatás

Forrás: www.valaszonline.hu