Hosszú idővel ezelőtt Tifliz városában élt egy gazdag török. Allah sok aranyat adott neki, de aranyánál is drágább volt a számára egyetlen leánya, Magul-Megeri. Szépek az ég boltján a csillagok, de a csillagokon túl élnek az angyalok, akik még sokkalta szebbek; s ekként Magul-Megeri is szebb volt Tifliz valamenyi lányánál. Élt azután Tiflizben egy szegény fiú is, Asik-Kerib volt a neve; nem adott neki a próféta egyebet, mint nemes szívet és az ének ajándékát; a lakodalmakon mulattatta a gazdagok és boldogok szívét, szaázon[2] játszott s megénekelte Turkesztán régi vitézeit; – ám az egyik lakodalmon meglátta Magul-Megerit és megszerették egymást. A szegény Asik-Keribnek kevés reménye volt rá, hogy elnyerje a lány kezét – s attól fogva lelke elkomorult, mint a téli égbolt.

Egyszer a kerti szőlőlugas árnyékában heverészett, és elaludt; arra haladt éppen akkor Magul-Megeri a leánybarátaival; az egyik leány meglátván az alvó asikot[3] , elmaradt társnőitől, és odalépett hozzá. „Miért alszol ilyen helyen – dalolta, – kelj fel, te eszetlen, gazellád jár erre.” Asik-Kerib felriadt, a leányka tovaröppent, mint a madár. Magul-Megeri meghallotta, a leányka énekét, és korholni kezdte. „Ha tudnád – felelte a leány –, hogy kinek énekeltem a dalt, hálás lennél nekem: a te Asik-Keribednek daloltam”; – „Vezess hozzá” – kérte Magul-Megeri, és együtt mentek a fiúhoz. Amikor Magul-Megeri meglátta szerelmese bánatos arcát, kérdezgetni, vígasztalni kezdte; „Hogyne búsulnék – válaszolta Asik-Kerib –, hiszen szeretlek téged, de te sohasem lehetsz az enyém”. – „Kérd meg apámtól a kezemet – mondta a leány –, a saját pénzéből fogja állni a lakodalmunkat, ráadásul olyan gazdag hozományt ad nekem, hogy bőségesen megélünk belőle”. – „Jól van – mondta Asik-Kerib –, lehet, hogy Aján-Aga semmit sem sajnál leányától; de ki tudja, később nem te magad hánytorgatod-e fel, hogy nekem semmim sem volt, és hogy az adósod vagyok; – nem, mátkám, Magul-Megeri; a saját lelkemre tettem fogadalmat; hét évig fogok vándorolni szerte a világban, és vagy gazdagon térek haza, vagy halálomat lelem a távoli pusztaságokon; ha ebbe beleegyezel, a hét év leteltével enyém leszel”. – Magul-Megeri beleegyezett, de hozzátette, ha Asik-Kerib a kitűzött napon nem tér vissza hozzá, akkor Kursud-bég felesége lesz, aki már régen vár reá.

Asik-Kerib felkereste édesanyját; áldását kérte az útra, megcsókolta kicsiny húgát, átvetette vállán a tarisznyáját, vándorbotot vett kezébe, és elindult Tifliz városából. Egyszerre csak egy lovas vágtat utána; hátra néz – Kursud-bég az. „Szerencsés utat! – kiált rá a bég. – Akármerre mégy is, vándor, útitársad leszek”; Asik nem nagyon örült útitársának, de mit volt mit tennie; sokáig vándoroltak együtt; egyszer csak egy nagy folyóhoz érkeztek. A folyón se híd, se gázló; – „Ússzál előre – mondta Kursud-bég –, én majd követlek”. Asik ledobta felsőruháját, és a folyóba vetette magát; ahogy átért a túlsó partra, hátranéz, és – ó, balsors! ó, mindenható Allah! – Kursud-bég a levetett ruháját felnyalábolja, és már vágtat is vissza Tifliz városa felé, nyomában már csak a por kavarog hosszú kígyóként a távoli földeken. Tiflizbe érkezve a bég elvitte Asik-Kerib ruháját Asik-Kerib édesanyjához: „Fiad a mély folyóba fulladt – mondta neki –, íme a ruhája”; édesanyja kimondhatatlan fájdalommal roskadt fia köntösére, és keserves könnyeivel öntözte; azután fogta, és elvitte jegyeséhez, Magul-Megerihez. „Fiam a folyóba fulladt – mondta neki, – Kursud-bég hozta haza a felsőruháját; szabad vagy”. Magul-Megeri elmosolyodott, és így felelt: „Ne hidd el, anyám, az egészet csak Kursud-bég találta ki; a hét év eltelte előtt senki sem lesz a férjem”; ezzel leakasztotta a falról szaázját, és halkan énekelni kezdte szegény Asik-Kerib kedves dalát.

A vándor eközben mezítláb, ruhátlanul egy faluba érkezett; jó emberek felruházták, enni adtak neki; Asik-Kerib hálából csodálatos dalokat énekelt nekik; így vándorolt faluról falura, városról városra, és híre messze földre eljutott. Végre Haláfba[4] érkezett; szokása szerint betért a kávéházba, kért egy szaázt, és énekelni kezdett. Élt ebben az időben Haláfban egy pasa, aki nagyon szerette a szép énekeket: sok-sok dalnokot vezettek elébe – de egynek az éneke sem nyerte meg tetszését, szolgái már reményüket vesztve, folyton-folyvást a várost járták, új dalnokokat kerestek, egyszer az egyik kávéház mellett elhaladva gyönyörű hangra figyelnek fel; bemennek: „Gyere velünk a hatalmas pasához – kiáltottak az énekesre –, vagy a fejedet vesszük”. „Szabad ember vagyok, vándor, Tifliz városából – válaszolta Asik-Kerib –, ha akarom, elmegyek, ha akarom, maradok, énekelek, amikor kedvem tartja, a ti uratok nekem nem parancsol”: de a szolgák ügyet sem vetettek szavaira, megragadták, és a pasa elé vitték. „Énekelj! – parancsolta a pasa, és Asik-Kerib énekelni kezdett. Dalában az ő kedves Magul-Megerijét dicsőítette; és éneke annyira megtetszett a dölyfös pasának, hogy magánál tartotta szegény Asik-Keribet. Elhalmozta ezüsttel-arannyal, pompás ruhába öltöztette, boldog, vidám élet kezdődött a szegény dalnok számára. Dúsgazdag ember lett Asik-Keribből; megfeledkezett-e szerelméről, Magul-Megeriről, vagy sem, azt nem tudom; de az idő telt-múlt, s már az utolsó esztendő is vége felé hajlott, de Asik-Kerib még mindig nem készülődött a hazaútra. A szépséges Magul-Megeri már-már kétségbe esett: egy kereskedő éppen akkoriban készült útnak indulni Tifliz városából, hatalmas karavánnal, negyven tevével, nyolcvan rabszolgával: Magul-Megeri magához hívatta a kereskedőt, és egy aranytálat adott neki: „Fogd ezt a tálat – mondta –, és minden városban, ahová megérkezel, tedd ki a sátradba, és hirdettesd ki, hogy az, aki tálam gazdájának vallja magát, és ezt be is tudja bizonyítani, megkapja ezt a tálat, és ráadásul még teljes súlyát aranyban”. A kereskedő elindult; minden városban teljesítette Magul-Megeri kérését, de senki sem vallotta magát az aranytál gazdájának. Már majdnem minden áruját eladta, amikor a maradékkal Haláf városába érkezett: itt is széltében hirdette, amit Magul-Megeri kötött a lelkére. Amikor Asik-Keribnek mindez a fülébe jutott, szaladt a karavánszerájba, és a Tiflizi kereskedő portékái között megpillantotta az aranytálat. „Hiszen ez az enyém!” – kiáltott fel, amint a kezébe vette. „Igen, a tiéd – mondta rá a kereskedő –, megismerlek téged, Asik-Kerib: siess mihamarabb Tiflizbe, Magul-Megeri azt üzeni, hogy a határidő a vége felé jár, s ha nem jelensz meg előtte a kitűzött napon, másnak adja kezét”; – Asik-Kerib kétségbeesetten kapott fejéhez: már csak három nap volt hátra a végzetes óráig. Lóra pattant, miután tarisznyáját megtöltötte aranypénzzel, és lovát nem kímélve vágtatott hazafelé; de az elgyötört paripa végül összeroskadt alatta Arzingán hegyén, Arzinján és Arzerum között, és kilehelte a páráját. Mitévő legyen: Arzinjántól Tiflizig két hónap a járóföld, és már csak két napja volt hátra. „Allah, mindenható! – kiáltott fel Asik-Kerib –, ha nem segítesz rajtam, nincs miért tovább élnem e földön”; és már le is akarta vetni magát egy mély szakadékba, amikor egy embert pillantott meg odalent fehér lovon; mennydörgő hangot hall: „Megállj, oglán [5] , mit akarsz tenni?” „Meg akarok halni” – válaszolta Asik. „Akkor mássz le ide hozzám; ha már így van, majd én megöllek.” Asik nagy nehezen leereszkedett a sziklafalon. „Kövess engem”, – szólt fenyegetően a lovas. „Hogyan követhetnélek – felelte Asik –, hiszen lovad repül, akár a szélvész, nekem pedig még ezt a nehéz tarisznyát is cipelnem kell”. – „Igaz, akaszd tarisznyádat a lovam nyergére, és kövess”; – de Asik-Kerib elmaradt a lovas mögött, akárhogyan szaladt is: „Miért maradsz el” – szólt rá a lovas; „Hogyne maradnék el mögötted, hiszen lovad sebesebben száguld, mint a gondolat, engem pedig már elgyötört a hosszú út”. „Igaz; ülj fel mögém lovamra, és mondd meg az igazat: hová akarsz menni”. „Ha csak Arzerumig elérnék” –válaszolta Asik. „Hunyd be a szemed”; Asik-Kerib engedelmeskedett. „Most nyisd ki újra”; körülnéz Asik: előtte Arzerum falai fehérlenek, minaretjei ragyognak. „Bocsáss meg nékem, Aga – mondotta Asik –, tévedtem: azt akartam mondani, hogy Kárszba kell eljutnom”; „Ej-ej – korholta a lovas –, figyelmeztettelek előre, hogy az igazat mondd. Hunyd le újra a szemed, – s most nyisd ki”. Asik hinni sem akart a szemének, hogy már Kárszba érkeztek: térdre hullott a lovas előtt és így szólt: „Bocsáss meg, Aga, háromszorosan vétkezett előtted a te szolgád, Asik-Kerib; de hiszen magad is tudod, aki napkeltekor hazugságra szánja el magát, napszálltáig hazudik: nekem bizony Tiflizbe kell eljutnom”. – „Ej, te, megátalkodott – kiáltott fel haragjában a lovas –, de mit csináljak: megbocsátok neked: hunyd le a szemed. S most nyisd ki” – tette hozzá alig egy perc múltán. Asik nagyot kiáltott örömében: Tifliz kapui előtt álltak. Asik-Kerib őszinte szívből hálát mondott a lovasnak, leakasztotta a nyeregről tarisznyáját, majd így szólt: „Aga, nagy jót cselekedtél, de tetézd meg jóságodat; ha el fogom mesélni, hogy egyetlen nap alatt jutottam el Arzinjából Tiflizbe, senki sem fog hinni nekem; adj nekem valami bizonyságot”. – „Hajolj le – mondta nevetve a lovas –, vegyél ki lovam patkója alól egy göröngyöt, és rejtsd kebledbe: ha majd kételkednek szavaid igazságában, hívasd magad elé a vak asszonyt, aki már hét év óta nem látta a napvilágot, kend meg a szemét a földdel – és újra látni fog. Asik kivette a göröngyöt a fehér ló patája alól, s amint ismét felnézett, a ló és a lovas eltűnt; akkor meggyőződött róla lelkében, hogy megmentője nem volt más, mint Hadriliáz[6] .

Késő este lett, mire Asik-Kerib megtalálta egykori otthonát: remegő kézzel kopogtatott ajtaján, miközben így szólt: Aná, aná[7] , nyisd ki az ajtót! Az Úr vendége vagyok, fázom és éhezem; vándor fiadért kérlek, bocsáss be engem!” Egy öregasszony gyenge hangja válaszolt bentről: „A vándor a gazdagok és erősek házában talál éji szállást; lakodalom is van a városban, eriggy oda; ott örömödre töltheted az éjszakát”. – Aná, – válaszolt a vándor –, nem ismerek senkit ebben a városban, és azért kérlek ismét: vándor fiad kedvére, bocsáss be házadba!” Asik-Kerib húga ekkor úgy szólt az édesanyjához: „Anyám, én felkelek, kinyitom az ajtót”. – „Te semmirekellő, – szidta az öregasszony: – de szívesen fogadnál a házba ifjakat, és megvendégelnéd őket, csak mert hét éve már, hogy a könnyek elvették szemem világát”. De leánya ügyet sem vetett szidalmaira, felkelt, kinyitotta az ajtót, és bebocsátotta Asik-Keribet: a vándor a szokásos köszöntések után leült az asztalhoz, és titokban megindulva nézett széjjel a szobában: és egyszerre csak meglátja, hogy poros huzatában a falon függ édes hangú szaázja. Kérdezgetni kezdte édesanyját: „Mi függ ott a falon?” – „Ej, de kíváncsi vendég vagy, – felelé az –, jobb lenne, ha kapnál egy darabka kenyeret, és holnap isten hírével utadra térnél”. – „Mondottam már neked – felelte Asik-Kerib –, hogy te vagy az én édesanyám, ez itt a édeshúgom, s azért kérlek, mondd meg nekem: mi függ ott a falon?” – „Az csak egy szaáz, szaáz”, – felelt mérgesen az öregasszony, aki nem hitt a vándor szavának. „Mit jelent az, hogy szaáz?” – „Szaáz azt jelenti: játszanak rajta és énekelnek hozzá”. Akkor azt kéri Asik-Kerib, engedje meg az öregasszony a leányának, hogy levegye a falról, és megmutassa neki. „Nem engedhetem – tiltakozott az öregasszony: – ez a szaáz az én szerencsétlen fiamé, hét éve függ ott a falon, soha élő ember keze nem nyúlt hozzá. De Asik-Kerib húga felállt, levette a szaázt a falról, és odaadta neki: Asik-Kerib ekkor égre emelte a tekintetét, és ekként imádkozott: „Ó, mindenható Allah! ha elérhetem áhított célomat, akkor cselekedd, hogy héthúrú szaázom ugyanúgy meg legyen hangolva, mint azon a napon, midőn utoljára játszottam rajta”. Erre megpendítette a rézhúrokat, a húrok egy édes dallamban csendültek fel; és Asik-Kerib énekelni kezdett: „Szegény Keribnek[8] hívnak, és szavaim is szegényesek; de bármilyen szegény vagyok, és bármilyen szegényes is a beszédem, a nagy Hadriliáz segített nekem leereszkedni a meredek szikláról. Anyám, ismerj fel engem, ismerd fel vándor fiadat.” Édesanyja felzokogott, és kérdezé tőle: „Hogy hívnak téged?” – „Rasidnak”[9] – válaszolta Asik-Kerib. – „Eddig te beszéltél, most hallgass meg engem, Rasid – mondta az öregasszony: – beszédeddel darabokra szaggatod a szívemet. Ma éjszaka álmomban láttam, hogy hajam mennyire megőszült, hét éve már, hogy könnyeim elvették a szemem világát: mondd meg nekem, te vándor, aki az ő hangján énekelsz: mikor tér vissza az én fiam?” És könnyeivel küszködve, kétszer ismételte meg kérdését. Hiába nevezte meg hát magát Asik-Kerib, az anyja nem hitt a szavának, s egy kis idő múlva Asik-Kerib megkérte: „Engedje meg, anyácskám, hogy fogjam a szaázt és elmenjek vele; azt hallottam, itt a közelben valahol lakodalom van: húgom elkísér; játszani, énekelni fogok, és amit kapok, hazahozom, és megosztom veletek”. – „Nem engedhetem meg – tiltakozott az öregasszony; – amióta elment a fiam, az a szaáz nem hagyta el a házat”. De Asik-Kerib fogadkozott, hogy nem fog elnyűni egyetlen húrt sem, – „s ha csak egyetlen húr is elszakad – ígérte Asik –, egész vagyonommal felelek érte”. A vénasszony megtapogatta a tarisznyáját, s miután érezte, hogy tele van pénzzel, elengedte őt; húga elkísérte abba a fényes házba, amelyben a lakodalmas vendégek vigadtak, majd megállt az ajtóban, s leste, mi történik.

Abban a házban lakott Magul-Megeri, s aznap este volt a lakodalma Kursud-béggel. Kursud-bég rokonaival, barátaival lakomázott, Magul-Megeri pedig leánypajtásaival egy díszes csapra[10] mögött ült, s egyik kezében méreggel telt csészét, a másikban éles tőrt tartott: megesküdött, hogy inkább meghal, mintsem fejét Kursud-bég párnájára hajtsa. A csapra mögött egyszer csak hallja, hogy idegen lépett be a szobába és így szól: „Szeljám alejkum: ti, akik vigadtok és lakmároztok, engedjétek meg egy szegény vándornak, hogy közétek üljön, hálából énekelnék nektek”. – „Miért ne? – helyeselt Kursud-bég. – Itt a helye minden énekesnek, táncosnak, lakodalmat ülünk: – énekelj hát valamit, asik[11] , és egy marék arannyal foglak megjutalmazni.

Aztán Kursud-bég megkérdezte tőle: „Hogy hívnak téged, dalnok?” – „Sindü Görurszez”.[12] – „Ugyan miféle név ez?! – kiáltott fel a vőlegény nevetve. – Soha életemben nem hallottam még ilyet!” – „Amikor anyám vajúdott velem, a szomszédok közül sokan az ajtóhoz jöttek, és megkérdezték, fiúval, vagy leánnyal ajándékozta-e meg isten: mindenkinek rendre azt felelték – sindü görurszez. Ezért azután, amikor megszülettem, ezt a nevet adták nekem”. Azzal a elővette szaázját, és dalba fogott:

– Haláf városában ittam a miszirai bort[13] , de az Úr szárnyakat adott nékem, és egy nap alatt iderepültem.

Kursud-bég bátyja, aki meglehetősen rövideszű ember volt, tőrt ragadott és felkiáltott: „Hazudsz! Hogyan lehet Haláfból egy nap alatt iderepülni?”

– Miért akarsz engem meggyilkolni? – kérdezte Asik: – az énekesek rendesen a világ négy sarka felől gyűlnek össze egy helyre; és én nem bántlak benneteket, akár hisztek nekem, akár nem.

– Hadd folytassa – szólalt meg a vőlegény, és Asik-kerib folytatta énekét:

– A reggeli namázt[14] Arzinján völgyében mondtam el; a déli namázt Arzerum hegyén; napnyugtakor Kársz városában imádkoztam, az est leszálltakor pedig Tifliz városában. Allah szárnyakat adott nékem, hogy ideszálljak; adja az Úr, hogy a fehér ló áldozata legyek, gyorsan szállt a fehér ló, mint táncos a kötélen, hegyről a völgybe, völgyről a hegyre; Maulám [15] szárnyakat adott Asiknak, és ő iderepült Magul-Megeri lakodalmára.”

Magul-Megeri ekkor megismerte Asik-Kerib hangját; a mérget elhajította jobbra, a tőrt pedig balra. „Hát így tartottad be fogadalmadat?” – kérdezték a barátnői; – hát ma éjszaka csakugyan Kursud-bég felesége leszel”? – „Nem ismertétek meg, de én megismertem az én kedvesem hangját – válaszolta Magul-Megeri; és ollójával belehasított a függönybe. Amikor a nyíláson át meglátta, hogy valóban Asik-Kerib áll ott, felsikoltott; aztán a karjaiba vetette magát, és mind a ketten magatehetetlenül rogytak a földre. Kursud-bég bátyja kezében tőrrel vetette magát reájuk, meg akarta ölni mindkettőjüket, de Kursud-bég megakadályozta őt, így szólván: „Állj meg és csillapodj; senki el nem kerülheti azt, ami születésekor a homlokára van írva”.

Amikor eszméletre tért Magul-Megeri, elpirult szégyenében, kezével elfödte az arcát, és ismét a függöny mögé rejtőzött.

– Most már én is felismerlek, te vagy Asik-Kerib – mondta a vőlegény; – de mondd meg; hogyan tudtál olyan rövid idő alatt olyan hatalmas utat megtenni? – „Ha igazat szóltam – válaszolta Asik –, kardom átvágja a követ, ha hazudtam, nyakam legyen vékonyabb a hajszálnál; de a legjobb, ha elém hoztok egy vak asszonyt, aki már hét esztendeje nem látta az isten egét, és én vissza fogom adni szemének látását”. – Asik-Kerib húga, aki az ajtó mögött állt, és mindezt végighallgatta, megfordult és szélnél sebesebben szaladt haza édesanyjához. – Anyácskám! – kiáltotta, – csakugyan ő a bátyám, a te fiad, Asik-Kerib”; azzal kézen fogta az öregasszonyt, és a lakodalmas házba vezette őt. Asik kivette kebléből a göröngyöt, összekeverte vízzel, és megkente[16] vele édesanyja szemét, miközben e szavakat mormolta: „Lássátok hát, emberek, milyen hatalmas és erős Hadriliáz”, – és anyja abban a pillanatban ismét látni kezdett. Ezek után már senki sem mert kételkedni szavai valóságában, Kursud-bég pedig félreállt, és átengedte neki a szépséges Magul-Megeri kezét.

Asik Kerib ekkor nagy örömében így szólt hozzá: „Hallgass rám, Kursud-bég, én megvígasztallak téged: húgom semmiben sem marad el első menyasszonyod mögött, gazdag embe vagyok: néki is lesz annyi aranya-ezüstje, mint a másiknak; vedd őt magadhoz – és legyetek ugyanolyan boldogok, mint én az én kedves Magul-Megerimmel.