Lassan három éve, hogy albummal jelentkezett az amszterdami török kvintett, szóval ideje volt, hogy újra elvarázsoljanak anatóliai pszichedelikus rock-pop muzsikájukkal. Hatodik lemezükön egy korábban élt híres török ​​folkzenész, Neşet Ertaş előtt tisztelegnek, az ő dalait dolgozták fel és igazították a saját stílusukhoz.

Ez a tíz dal jobbára rocknak mondható – amúgy Altın Gün módra –, amelyekkel éles kontrasztot képez az utolsó tétel (Bir Nazar Eyledim). Ez ugyanis pszichedelikus szintetizátormuzsika, versmondással-énekkel kiegészítve – és teljesen hiányzik belőle a rock.

„Ez a legeklektikusabb albumunk” – mondja Jasper Verhulst basszusgitáros. „Mindenből van egy kicsi. A dalokat nehezebb címkézni. Valami mást akartunk csinálni, mint amit korábban csináltunk. Kevésbé szembetűnő, kevésbé popos, kevésbé nyilvánvalóan pszichedelikus rock. Inkább csak vibrálás.”

Egyetértek ezzel az állítással, mert a figyelmesebb hallgatás során kiderülnek a számok eltérő tulajdonságai. Kedvencem a „Niğde Bağları” a folyton változó dallamával, érdekes ritmusával, és nem utolsósorban azzal a csipetnyi végtelenségérzettel, amit általában a sivataggal vagy a mongol pusztával szoktam rokonítani. De ezek szerint Anatóliában is van kellően tágas tér. A laza rockos vonalat például a „Gel Kaçma Gel” képviseli, sajátos, táncos lüktetéssel és Thijs Elzinga slide gitárjával(!).

Többszöri meghallgatás után egyáltalán nem érzem túlzásnak, hogy minden számnak egyedi karaktere van, és a zenészek bódult méhecskék módjára egyik stílusról a másikra repkednek, csaponganak. De hova tegyem a „Benim Yarim” lüktetését, keleti dallamát? Vagy mire véljem a „Zülüf Dökülmüş Yüze” modernségét, ami nyilván támaszkodik a hagyományokra, de közben meg arccal előre, a jövőbe tekint? Lepődjek meg a „Suçum Nedir” vonózenekarán, hogy jelen vannak, és mennyit tesznek hozzá a hangzáshoz – és akkor még nem szóltam a szintén itt hallható szaxofonról(!).

Folytatás

Forrás: ekultura.hu