Refik Halit Karay: A szürke szamár

A gyerekek vízért mentek a folyóra. Visszatérőben újságolták, hogy a hegyi úton egy öregember fekszik, egy szürke szamár pedig szabadon kószál körülötte.

– Menjünk, emberek! – szólt Hüszmen hodzsa.

Esteledett már. Nehéz, fojtó pára szállt föl a rizsföldekről, s lassan betöltötte a süppedékes, mocsaras, hepehupás mezőt, ahol két patak találkozott. Ott volt egy fűz, nyolc-tíz évesnek látszott, kettéhasadva, kiégve. Mögötte itt is, ott is bizonytalan fények csillantak a gödrök állóvizein: megannyi világos folt a hamuszínű, vizenyős lapályon. Olyanok voltak, mint a felhők közt hasadó nyílás. Lassanként zavarossá váltak, kialudtak, eltűntek.

A három paraszt komótosan lépkedett a rossz, gidres-gödrös dúlőúton. Libasorban haladtak. Egyikük olyan kínlódva köhécselt, mint a kehes ló.

Először a szürke szamarat látták meg. A bozótosban találhatott valami száraz helyet: nyilván sokat rugódozott, ugrált. Most már csak feküdt nyugodtan, s közömbös pofával bámult a lemenő napba.

– Hol vagy, utas? – kurjantott Hüszmen. Szemben, egy kiszáradt vadkörtefának dőlve öreg, halálosan kimerült ember kapkodta a levegőt. Most fölemelte rájuk homályos szemét s kezével a mellére mutatott: jelezni próbált. – Hogy van bátyám, mije fáj? – kérdezgették, de beszédre alig futotta már az erőből: lihegésre hasonló, ijesztő hördüléseket adott csupán válaszul.

A parasztok azt hitték, mindjárt meghal. Leguggoltak, várakoztak. De a beteg lassan jobban lett, megélénkült kissé. Fehér selyemturbános, lila köpönyeges, szegényes öltözékű öreg volt. Arcának azt a részét, amelyet szabadon hagyott a durva, ősz szakáll, alaposan megpörkölte a mezei forróság, összegyűrték a sűrű ráncok. Súlyos, duzzadt szemhéja alatt feltűnően világos, majdnem fehér, aprócska szeme volt: valami gyerekes csodálkozással, mereven tapadt az emberre. Most lassanként színesebb lett az arca, fényesebb a szeme. Ugyanabban a testhelyzetben, hátát a vadkörtefának döntve, halálos fáradtsággal beszélni kezdett. Messzi földről jött, s még nagy út áll előtte – magyarázta.

– Vigyétek, feküdjön otthon – vezényelte Hüszmen hodzsa. Nekifohászkodtak, föltették a szamárra. Két oldalról megmarkolták, nehogy leessen, s kövön-agyagon csúszkálva, ezer kínnal ereszkedtek.

A nap már eltűnt, az árkokban sem csillogott a víz. A hatalmas, meredek csúcsok, amelyek lezárták a szemhatárt, egymásnak vetették ködbe-felhőbe takart óriási fejüket, s már régen álomba merültek. A falu a hegyek végtelen árnyékában lapult. Ablakaiból nem szűrődött fény, utcáin nem hallatszott hang, várakozott a sötétben.

Az érkezők zöreje mégis a kapuba csalt egy-két ábrázatot. Az istállókban elbődültek a tehenek. Hüszmen kieresztette a hangját:

– Hol vagytok, bújjatok már elő, vendég jött – harsogta. Most fehér vászonruhás emberek tódultak elő, égő mécsessel a kezükben. Vetült a fény, szállt a füst, egy-egy sötét zug világossá lett, egy-egy trágyahalom fölragyogott, míg a parasztok összegyűltek a vendégszoba köré.

Ez a hely, a legközelebbi kisvárostól kétnapi távolságra, Anatólia egyik eldugott, nyomorult, világvégi falucskája volt. A szomszéd vilajetbe tartó vándorok nyaranként, amikor nagy a szárazság és átgázolható a Kızılırmak[1], letérnek a makadámútról és toronyiránt, a falun átvágva kétnapi utat spórolnak meg. Ily módon évente nyolc-tíz személy, nyolc-tíz nyomorult szokott fáradtan beállítani. Egy-egy szomorú, esti órában kopognak valamelyik ajtón. Hüszmen bíró akkor tudatja, hogy a falusiak közül ki következik az etetéssel, ráüzen, maga pedig a vendégszobába telepíti az utast, ahol a tűzhelyen télen-nyáron lobog a farönk, mintha sohasem aludhatna ki. A falunak csupán a jövő-menő, kóbor emberek pletykái jelentik a nagyvilág híreit.

A beteg megnyugodott. – A mellem – mondta. – Egyfolytában szorít.

Az egyik paraszt üstöt akasztott a tűz fölé. A farönk lángja fölcsapott, a folyadék szappanhabként emelkedett. Levették az üstöt, az öregnek csészét adtak. Fújtatva, élvezettel ivott. Még nem fogyott el a tej, amikor erős csuklás jött rá. Az egész testét rázta.

– Elhamdülillah – ismételgette két rázkódás között. A falusiak, éppen szemben helyezkedtek el törökülésben, s türelmetlenül várták, mikor szólalhatnak meg végre. A fiatalok az ajtó előtt. sorakoztak. Már megszokták, hogy a vendégek alig látnak az álmosságtól, s olyan fáradtak, csöndesek, hogy a szavukat úgy sem hallja senki.

A csuklás nem szűnt, sőt sűrűbbé vált s mindjobban erősödött. A beteg időnként a kezével intett, hogy menjenek közelebb hozzá. Hát körülfogták: Hüszmen előtte, a többi öreg pedig mögötte. Az ifjak izgatottan leselkedtek az ajtóban, de most sem mertek közeledni. Látták, hogy az utas kínlódva magyarázott valamit, talán éppen végrendelkezett. Hallották, hogy Hüszmen állandóan nyugtatgatja:

– Ne aggódjál, nyugodt lehetsz, gondunk lesz mindenre! – Most az öregek hirtelen a földre borultak. Aztán némán fölkeltek.

– Istenhez tért! – mormolta Hüszmen. A tűzhelyen az egyik rőzse föllobbant, éles fénybe vonta a halott arcát, aztán kialudt. Valahol távol hosszan, keservesen bőgött egy tehén.

Az utasnak azonban maradt annyi ideje, hogy a végakaratát előadja. Az övében sorakozó nyolc aranya, szürke szamarával együtt, a mekkai Kábának szánta.

A temetőből visszatérő falusiak nehezen tudták eldönteni, mit is csináljanak az aranyakkal, meg a csacsival, hogyan teljesítsék a végóhajt. Összegyűltek a falu közepén a lugasban, és töprengtek. Végül úgy döntöttek, bemennek a városba és a hatósághoz fordulnak. Hüszmen még a héten fogja a szamarat és útnak indul.

Az állat egyszeriben fontossá lett: bőségesen ömlött elé a takarmány, tornyosult a kukoricaszár. Mint Istennek tetsző dolgot, panasz nélkül, pontosan, illő tisztelettel végeztek mindent. Gyakran figyelmeztették egymást:

– Megitatták a szamarat? Hát az árpát megkapta? – kérdezgették.

Egy reggel Hüszmen hodzsát mindannyian elkísérték a malomig, aztán elbúcsúztatták. Még alig világosodott. A szürke szamár hátul ballagott, teher nélkül. Jókedvűen billegette a farkát, amelyet a hodzsa csacsijához kötöttek. Kifakult kecskeszőr takarója bársonyként ragyogott a hajnali napsugarak fényében.

Hosszú, gyötrelmes út volt. A frissen kibújó rizskalászok és az árkokat szegélyező sás lassanként eltűntek a hegyoldal mögött. Száraz, sivár földút kezdődött: teljesen néptelen volt a pörkölő forróságban. Két napig nem láttak sem falut, sem malmot, sőt még egy silány füzektől ányékolt forrás sem tűnt eléjük. Aztán sziklás, meredek kaptatón, ijesztő szoroson kellett áthaladniuk. Amikor megközelítették a tetőt, végre frissítő szellőt éreztek, majd szívderítő kép tárult eléjük. Egy kis patak nevetett rájuk: a dús, élénkzöld alma- és körtefák között úgy ragyogott, mint valami kardpenge. A távírópóznáktól kísért sima fehér makadámút pedig kanyarogva kúszott föl a hegyekbe.

Hüszmen a fogadóban töltötte az éjszakát s korán reggel a városházára indult.

Az aprócska településhez képest szinte túlméretezett volt az épület: balkonos, tornyos kaszinónak látszott. Elfogyott azonban a dotáció, ezért nem fejezték be. A vakolatlan vályogfalak itt is, ott is szétnyíltak, belefészkeltek a galambok. Az emelet üres ablaknyílásokkal, vakolat nélkül, deszkaállvány mögött merengett. Oldalt elhagyott meszesgödör, kissé hátrább valami fabódé árválkodott: emlék a boldog időből, amikor még folyt a munka. De az épület már rég pusztulásnak indult.

Egy zubbony és sapka nélküli őrmester megkérdezte a hodzsát, mit akar. Ő pedig komótosan rákezdte: hogyan mentek a gyerekek vízért a folyóra, hogyan hozták a hírt. De a történet felét sem mondhatta el, amikor az őrmester már faképnél hagyta: a patakban úszkáló kacsáknak kezdett kenyérhéjat hajigálni. Közben rákurjantott egy turbános alakra, aki a közeli lugasban szortyogtatta vízipipáját: Na, mi van hadzsi efendi, reggeli jóhangulat?!

Hüszmen aztán megtudta, hogy a kádi hivatalos engedéllyel Isztambulba ment. Akkor leg-alább a kajmakámnak[2] akarta elmondani az esetet. Saruját már a kapuban levetette; lábujjait szabadon hagyó lyukas zoknijával, gyomrán összekulcsolt kezével nagy szemérmesen beosont s belefogott a történetbe.

A kajmakám színehagyott kék lenzakót viselt. Festett bajuszú, fogatlan, savanyú ember volt. Ő sem vett annyi fáradságot, hogy végighallgassa a hodzsát:

– Hívjátok az őrmestert! – kiáltotta.

Hüszmen pedig öt napot töltött már el a városkában. Tele volt panasszal. Mert az őrmester a szamarat sem vette át, meg őt sem engedte vissza. Végül valaki megszánta:

– Most csak hadd menjen! Két hét múlva majd megint eljön. Bízzuk a kádira a dolgot! – győzte meg az őrmestert.

Meg kell hagyni, hogy az itteni kádi nem akárki volt: Kobak kádinak emlegették. Mindent megoldott, mindent kibogozott. Narancsszínű, ujjatlan köntösben, piros napernyő alatt vonult végig a piacon. Közben visszafogta hatalmas termetét, szívélyesen rámosolygott mindenre és mindenkire. A nép pedig elolvadt ilyenkor.

Ugyanazon úton, ugyanolyan módon tértek vissza a szürke szamárral. A városban a csacsit jól kellett tartani, de Hüszmen hodzsa is csak evett, így aztán derekasan költöttek: hiszen itt többe került az árpa, drágább volt az ennivaló. Az összegyűlő parasztok mégsem lázongtak:

– Ha már egyszer a szent földnek szánták, gondját kell viselnünk – mondogatták. Hüszmen sem panaszolta fáradságát: Isten ügyében munkálkodott s feledte a viszontagságokat.

De aztán a második útjáról is szamarastul kellett visszatérnie. A kádi még mindig nem ért haza, az őrmester pedig még csúffá is tette a hodzsát: Bumburnyák ember, miért olyan sürgős? A parasztok már kétségeskedtek: Betölti-e valaha is rendeltetését a szent célra szánt állat? Kezdtek közömbössé válni.

Aztán a harmadik út megint csak szamarastul végződött. Valaki – nyilván egy élesebb szemű –, már messziről észrevette, hogy újra visszajött a csacsi. A falusiak álla leesett, elképedve várakoztak. Hüszmen pedig le sem szállt a nyeregből, nyugodt hangon belekezdett: – Amit csináltunk… tanúval kellett volna.

Mindent elmagyarázott egy szuszra. Tényleg, miért is nem gondoltak rá? Most már mindegy. Hárman majd bemennek, akár esküt tesznek, a kádi átveszi a szamarat, igazolást ad róla.

A csacsit egyáltalán nem viselték meg a málha nélküli utak. Bőségesen abrakolták. Amikor inni engedték, elfogta a vágy, a kancákra támadt. Így élt két és fél hónapig.

Aztán megint útra készültek. Miközben a malom előtt búcsúztak, megcsillant az első napsugár: beragyogta az útiport, amit a távozók lába vert föl. A hegyoldal fényes felhőben rejtőzött, az utasok pedig csak kapaszkodtak fölfelé. Az otthonmaradók szemében szinte fölmagasztosultak, mintha egyenesen az égbe indultak volna.

A szürke csacsit soha többé nem látták. A falu népe megbámulta az igazolást, a pecséteket, s erősen bízott abban, hogy a szamár folytonos kínálgatás közben, kényelmesen, málhától megkímélve érkezik a Hidzsázba. Mekkában nyilván az áldott Zemzem[3] vizét fuvarozza majd.

Ráadásul Hüszmen álmot látott: egyik éjjel a szamár zöld bársonytakaróval jelent meg előtte.

Nyomban sziklaszilárd lett szívében a hit.

A csacsi később is gyakran szóba került, a jól elvégzett munka örömével emlegették. Úgy látszott, mindenki elfeledte már, hogy egykor a kancákra támadt, azt bezzeg tudni vélték, hogy mindig magánosan álldogált az istállóban, s fejét jobbra-balra csóválva Isten dicséretébe merült. Ilyen mendemondákkal győzködték egymást.

Még ugyanabban az évben Hüszmen hodzsa rizst vitt eladni a városba. Mikor a piactérre ért, nem hitt a szemének. A legnagyobb zsúfoltságban hirtelen kiáltás hallatszott:

– Oszolj, oszolj, helyet!

A nép kettévált, s Kobak kádi – most már szürke szamáron – sokat csodált narancsszínű köntösében, széles üdvözlő mozdulatokkal haladt tova: csak úgy rengett hatalmas teste.

Mányoki János fordítása

[1] Folyó Közép-Anatliában. (jelentése: Vörös folyó)

[2] Kaymakám: Valamely tartomány kormányzója

[3] Zemzem: A Kába közelében lévő kút.

Refik Halit Karay (1888 Március 15, Isztambul – 1965 Július 18 , Isztambul )

Az elbeszélés a „28 török novella” c. kötetben jelent meg

2012-08-30