Európában széles körű meglepetést keltene, sok helyütt pedig biztosan kifejezett rosszallást váltana ki, ha valahol egy választási propaganda-hadjáratban a pártok vezérszónokainak egyik központi témája a Biblia lenne. Ezen belül esetleg csak az Ószövetség vagy az evangéliumok egyike-másika. Törökországban azonban gyökeresen eltérő a gyakorlat, miként ezt a június 7-i parlamenti választások előcsatározásai mutatják.
Atatürk köztársaságában ugyanis az a sajátságos helyzet állt elő – s igazában most ez már senkit nem lepett meg –, hogy központi vitatémává lépett elő a muzulmánok szent könyve, a Korán. Közelebbről a reá való hivatkozás és a vallási agitáció szabadságának kérdése. Ám a dolgot bonyolítja, hogy a világi beállítottságú törökök véleménye szerint – amely, valljuk meg, nem a többségi közvélemény álláspontja – az a magas méltóságú személyiség, aki a mostani választási harcban mohamedán hittételek formájában méri kemény csapásait legkülönözőbb rendű és rangú ellenfeleire, ezt hivatalánál fogva meg sem tehetné. Az illető ugyanis nem más, mint a köztársaság elnöke, Recep Tayyip Erdoğan. Márpedig a török alkotmány – hazai és határon túli jogtudósok egybehangzó véleménye szerint – kifejezetten tilalmasnak nyilvánítja, hogy az államfő valamely párt mellett korteskedjék. Ő azonban ezen otthon és külföldön egyaránt könnyedén túltetette magát, s elnéző mosollyal jelentette ki, hogy nem valamely párt oldalán áll, hanem az egész török nemzet nevében lép fel, jóllehet természetesen van egy párt, amely az ő szívének is a legkedvesebb. E párt neve Törökországban senki előtt nem titok…
A kampánybeli esetlegesen élesebb vallásviták élét egy török édesipari cég azzal vélte tompíthatni, hogy egy szalaggal átkötött díszes dobozban kereskedelmi forgalomba hozta a Török Csodaíz elnevezésű illatos szultánkenyerét. Ez rendben is lett volna, csakhogy a gyártók a török cukrászművészet eme mézédes remekét olyan csomagolásban kínálták fel jámbor vásárlóiknak, amely a mekkai mecset udvarán található négyszögletes épület, a Kába kicsinyített mása. A Kába falába illesztett fekete kő, valószínűleg ősi meteorit, az igazhívők vallásgyakorlatának központi tájékozódási pontja Mekka szent városában. A világ muszlimjai feléje fordulva imádkoznak. Amikor azonban a Kába-utánzás hovatovább kezdett méltatlan divattá változni, közbelépett a vallásügyi hivatal, a diyanet: nyilatkozatban ítélte el, hogy „Korán formájú tortát süssenek”, vagy „még bűnösebb módon” a Boszporusz menti világváros egyik kerületében amolyan „kis Mekkát rendezzenek be” a vallási imádat minden kellékével, így egy szabályos Kába-másolattal együtt, amelyet ráadásul a helybeli hívők az eredetihez hasonlóan és az igazi zarándokoknak előírt szertartásnak megfelelően hétszer körbe is járnak…
A választási kampányban valamikor ez idő tájt fejlődött ki erőteljesebben a vita a törökországi iszlám küldetéséről és politikai célokra való „bevetéséről”. A főként baloldaliakat és kurdokat tömörítő HDP (Népek Demokratikus Pártja) elnöke, Selahattin Demirtaş éles kirohanást intézett a még Mustafa Kemal által 1924-ben létrehozott diyanet ellen, amiért mélységes hallgatásba burkolózik, és hivatásával ellentétben szava sincs ahhoz, ahogy Erdoğan kirívóan visszaél a vallással. „Allah nem neked küldte le a Koránt, hogy politikai reklámcéljaidra használd fel, s valamelyik példányát nagygyűléseken kezedben lobogtasd, s kérkedj vele. Allah megfizet annak, aki visszaél a vallással” – kiáltotta oda ellenfelének a kurdok között igen népszerű fiatal politikus egy kampány-összejövetelen. Ezzel arra célzott, hogy az államfő a nagy kurd lélekszámú délkelet-törökországi Siirt városában megtartott tömeggyűlésen bemutatta a Korán vadonatúj kurd fordítását. A szent könyvet a kiadó tízezer példányban jelentette meg kurd nyelven, amely a Közel-Keleten az arab, a perzsa és a török után a legelterjedtebb nyelv.
Erdoğan gyakorlott vitázóként keményen visszavágott a HDP-vezérnek, nemhiába végzett prédikátoriskolát is. Azzal vádolta ellenfelét, hogy „eretnek modorban” követeli a diyanet felszámolását, s bírálja a nők fejkendőviseletét is. Az államfő attól sem riadt vissza, hogy bohócként, paprikajancsiként figurázza ki a kurd párt vezetőit, végül pedig a „terrorszervezet, a PKK meghosszabbított karjának” minősítette az egyre szélesebb kurd tömegeket mozgósító HDP-t.
„Kurd testvéreim, lelkem magzatjai – szólította meg a gyűlés részvevőit. Június 7-e határvonal lesz, eldől, hogy a terroristák mögött felsorakozók győznek-e avagy azok, akiket eltölt a nép iránti őszinte szeretet! Bennünket nem olyan fából faragtak, hogy fejet hajtsunk e terrorszervezet vezetői előtt. Mi meghajlást, előírásosan csak ima közben, Allah jelenlétében, iránta való tiszteletből végzünk. Mi csakis Allahot szolgájuk, senki mást; csak Allah szolgálatának élünk”! – jelentette ki a Taraf című független, baloldali napilap beszámolója szerint. Ezzel azonban még nem érte be. A diyanet elnökét az ellenzék bírálataival és a közvélemény erős rosszallásával szemben is megvédelmezte „méregdrága autóvásárlások ügyében”. Ismeretessé vált ugyanis, hogy a Dr. Mehmet Görmez vezette intézmény számára vásároltak egy páncélozott elnöki Mercedest, továbbá 14 Toyotát az aligazgatóknak és 16 kisautóbuszt „általános használatra”. Ebben az esetben is a kurd Demirtaş volt a fő kritikus, aki korábban az államfő 1500 szobás új „csodapalotájának” építésébe sem tudott belenyugodni – éppen a vallásalapító Mohamed próféta legendás szerénységére hivatkozva. Most pedig kijelentette, hogy a diyanetet nem kell kiváltságokkal elhalmozni, ajnározni, mivel éppen olyan állami intézmény, mint a többi. Görmeznek pedig példás szerénységet kellene tanúsítania, amivel példaként szolgálhatna az egész társadalom számára. „Neki sem az államtól, sem a kormánytól nem lenne szabad utasításokat elfogadnia, mert az „ő kizárólagos ura és parancsolója Allah!”– így Demirtaş. Ezek után a tekintélyes muszlim teológus nyilvánosan lemondott a luxusgépkocsiról. A Habertürk című lapnak nyilatkozva kijelentette: ezt nem azért cselekszi, mintha előzőleg hibát követett volna el, hanem mert valóban „tanulságos példát akar mutatni a köznek”. A kocsit eddig amúgy sem vette igénybe.
Erdoğan viszont ebbe nem volt hajlandó beletörődni, és szintén a nagy nyilvánosság előtt kijelentette: Görmeznek joga van az autóra, s a „közvélemény hamarosan értesülni fog egy neki szánt meglepetésről. Az általa elszenvedett nagy udvariatlanság után gesztust gyakorolunk irányában”. Ez pedig az volt, hogy bejelentette: a vallás és a mohamedán papság állami irányítására és ellenőrzésére hivatott diyanet elnöke az „államelnökség gépkocsikészletéből” jut hozzá egy Mercedeshez… Máskülönben pedig a HDP és a legnagyobb ellenzéki párt, a CHP (Köztársasági Néppárt) „vallás iránti érzéketlenségét és közömbösségét” szembeállította a diyanet vallási elkötelezettségével, azzal a következetességével, amely nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a vallásügyi hivatal segítségével „sikerült feltartóztatni olyan fanatikus mohamedán terrorcsoportok behatolását és ideológiai terjeszkedését, mint amilyen a nigériai Boko Haram és az Iszlám Állam.”
A török sajtó azonban emlékeztetett Ferenc pápa tavaly év végi látogatására, amelynek alkalmából a hatóságok biztonsági okokra hivatkozva nem engedélyezték a katolikus egyházfőnek, hogy Ankarában a felkínáltnál „szerényebb” gépkocsit vehessen igénybe. Isztambulban azonban már azzal lephette meg a reá várakozó tömeget, hogy egy civil rendszámú, valóban szerény autón közlekedett… Úgy fest azonban, hogy a vallásuk előírásaira szavakban oly sokat adó kormánypárt, az Igazságosság és Fejlődés Pártja (AKP) némely vezető tényezői nemcsak hogy nem hajlandók megszívlelni vendégüknek, a minden fényűzést és pompát kerülő pápának, a szegényeket gyámolító Szent Ferenc méltó követőjének példáját, hanem megfeledkeznek saját Prófétájuk ehhez hasonló személyes példaadásáról és hitbéli utasításairól is. Mehmet Şimşek pénzügyminiszter „autóügyben” ugyanis azzal a kijelentésével vonta magára a török igazhívők és sok más jóakaratú ember haragját is, hogy „Dr. Görmez Mercedesének 300 ezer eurós vételára potom összeg a központi költségvetés szempontjából, s ezért szóra sem érdemes.”
Bírálóinak és az ellenzéknek csak egyszer sikerült majdnem érzékeny találatot bevinniük az államfőnek, ezt azonban az utóbbi végül szintén ügyesen parírozta. Az eset elsősorban az ellenzéki CHP-vezér, Kemal Kılıçdaroğlu nevéhez fűződik, aki azzal vádolta Erdoğant, hogy „ugyanúgy visszaél a Korán tanításaival és a vallással”, mint annak idején az 1980-as kegyetlen katonai puccs végrehajtója, Kenan Evren tábornok, a későbbi elnök. A közelmúltban 97 éves korában elhunyt Evren kezdetben véres uralmának megszilárdítása és a sokat szenvedett lakosság megbékítése végett a politika eszköztárából valóban „elővette a vallást”: akkoriban vezették be például minden iskolában a vallás és etika tantárgyat, s „vallási kötelezettségnek” minősítették a hazafiságot, valamint az állam és a hadsereg, ezen belül a török kiskatonák, a mehmetcsikek szeretetét.
A CHP-vezér e vádjaival pontosan rímelt a Sözcü (Szóvivő) című nemzeti-kemalista lap 2010. október 20-i egykori tudósítása arról, hogy még néhány évvel korábban miképpen „méltatta a diktátor-tábornok érdemeit” Erdoğan. A Sözcü akkori írása a Taraf szerkesztőinek jutott eszébe, s ezt a régi írást most átvették, illetve újraközölték saját lapjukban az akkori címlappal együtt. Az egykori első oldalas főcím így hangzott: Tayyipot (Erdoğan bizalmaskodva használt egyik utóneve) csodálattal tölti el a puccsista Evren! Egy 2003-ból származó másik Erdoğan-mondat: Pasám! Ennek az országnak szüksége van az Önhöz hasonló férfiakra! Mellette pedig egy fénykép, amelyen Erdoğan lehajol a vele ülve beszélgető, civilbe öltözött agg katonához. Ezeket a kijelentéseket annak idején Evren maga idézte a lapnak. Azzal is büszkélkedett, hogy Erdoğan megdicsérte, „amiért oly sok jót cselekedett az ország érdekében.”, s ha ő „Evren idejében” lett volna funkcióban, „mi mindent tudtak volna együtt cselekedni”. Persze ezek az idézetek mind Evrentől származnak, s ez is a gyengesége ellenőrizhetetlen hitelességüknek, noha a közös fényképek kétségtelenül sokat elárulnak…
Evren az ellene megindult bírósági eljárás közben halt meg. Erdoğan azt válaszolta Kılıçdaroğlunak a „szent könyvvel való visszaélés és az Evrennel való lelki-vallási rokonság” vádjára, hogy magasba tartott egy Koránt, s a tömeg felé fordítva ezt kiáltotta: „Én a Koránon nőttem fel, nevelkedtem, és most is vele élek, de hogy a te életedben egyáltalán nincs szerepe a Koránnak, azt mindenki láthatja. Ami pedig a „terroristák támogatta politikai pártot illeti (vagyis a HDP-t), ők félre akarják vezetni a kurdokat. „Ezért felszólítom kurd fivéreimet és nővéreimet, akár hívők, akár nem, vessenek véget ennek a szánalmas politikai színjátéknak június 7-én, az általános választásokon!”
Aligha kételkedhet bárki is az államfő őszinte vallásosságában, hiszen még mostani németországi választási körútján, Karlsruhéban is félrevonult imádkozni, és sokan emlékezhetnek arra, hogy miniszterelnök korában a szigorú böjtöléstől egyszer annyira leesett a vércukorszintje, hogy elájult, és kórházba kellett szállítani. Hívei az arénában lelkesen ünnepelték, és kórusban skandálták az „egy a nemzet, egy a zászló, egy a haza, egy az állam” jelszavát. Mindezt a török tévé egyenes adásban közvetítette Németországból, ahol május 31-ig 1,45 millió török választó adhatta le szavazatát a diplomáciai képviseleteken. A török államfő felszólította őket, hogy szavazzanak a stabilitásra, vagyis az általa dédelgetett eszmére, az „Új Törökországra”, amely az államfő kiterjesztett jogköre alapján új elnöki rendszer bevezetését jelentené. A HDP mindenesetre alkotmányossági panasszal élt Erdoğan szerinte lényegében alaptörvényt sértő propagandaútjai miatt. Nagygyűlésén 14 ezer hallgatósága megbűvölten itta, majd ujjongva tapsolta meg szavait, s még egy tiszteletére szerzett dalt is előadtak. Összegyűltek ellentüntetők is, akik feliratos táblákat emeltek magasba, s rendszerét elítélő jelszavakat kiáltoztak. Fellépése előtt PKK-hívek összeverekedtek Erdoğan-pártiakkal, német rendőröknek kellett őket szétválasztaniuk, akik úgy látták, hogy az ütésváltásban előbbiek a túlerővel szemben alulmaradtak.
Sokaknak feltűnt, hogy a szónoki emelvényen török vallási szervezetek jelvényei voltak kifüggesztve. Az ellenzéki Zaman című napilap fel is sorolta őket: a Vallásügyi Intézet Török-Iszlám Uniója (DITIB), az Európai Török-Iszlám Szövetség (ATIB) és nem utolsósorban a Nemzeti Szemlélet Iszlám Közössége (IGMG). Ez utóbbi törökül a híres-nevezetes Millî Görüş. Ezt a befolyásos mozgalmat Necmettin Erbakan iszlámbarát, sőt több vonatkozásban egyenesen iszlámista volt kormányfő alapította, és 2011-ben bekövetkezett haláláig vezette is. Ő volt egyben a vallási-konzervatív Jólét Pártjának, a Refahnak az elnöke is. A törökországi politikai iszlám elismerten legfontosabb alakjának emlékét most egy nagyon nyugtalanító összefüggésben idézte fel Ali Yurtagül török publicista és politológus, a Zaman szemleírója, aki az Európai Parlamentben sokáig a Zöldek pártcsoportjának tanácsadójaként is dolgozott. Annak idején ugyanis Erbakan vitte be a török köztudatba és szóhasználatba az „elsüllyedő Nyugat” fogalmát és témáját, s jelenleg a török AKP kormánypártban több hangadó politikus és némely kormányközeli politikai hírmagyarázók is ugyanígy jellemzik az Európai Unió gazdasági válságát, amelyben mintha az egykor túlhaladottnak és időszerűtlennek vélt EU-ellenes Erbakan-tétel újjáéledését, esetleg beigazolódását látják. Furcsa módon hasonló magyarázatokkal jelentkeznek a politikai színkép ellentétes oldalán tekintélyes értelmiségiek, akik közül Ali Yurtagül megemlíti a török marxista közgazdász, Korkut Boratav példáját.
E fenti jelenség további baljóslatú vonatkozása, hogy a jelenlegi törökországi választási kampányban semmiféle szerepet nem szántak a török EU-csatlakozási tárgyalások és az egykor oly fontos célnak tartott jövendőbeli EU-tagság problémakörének. „Már annak is örülni kell, ha a pártprogramokban egyáltalán megemlítik az európai uniós tagság kérdését” – így a török publicista.
Pedig egykor – folytatja elemzését – az AKP jóvoltából az országban tömegek tették magukévá az EU-tagság gondolatát. A csatlakozás távlata erősen ösztönözte a belső reformokat, és segítette az AKP-t abban, hogy megszilárdíthassa hatalmát. Az EU támogatta az AKP-t az Európa-ellenes katonasággal szemben, s a kormánypártnak éppen ezzel a támogatással sikerült kiszorítania a közéletből, a politikából a hadsereget. Ám 2006 után az EU-ban megerősödtek a török csatlakozás bírálói, s ezek az Angela Merkel és Nicolas Sarkozy köré felsorakozó konzervatív erők a török tábornokokhoz hasonlóan szembeszálltak a török EU-tagság lehetőségével. Ezek után Ali Yurtagül megkockáztatja azt a véleményét: úgy fest, hogy ők az igazi győztesek…”
A török politikai választási küzdelem talán legdöntőbb kérdése, hogy Erdoğan mennyire képes a maga javára, magyarul az AKP javára mozgósítani a konzervatív kurd szavazatokat. Ezért járta be a kurdok által sűrűn lakott délkelet-törökországi vidékeket, nagyvárosokat, s németországi jelenléte is nagymértékben ezt a célt szolgálta. Azoknak a kurdoknak a szavazatait szeretné újra megszerezni, akik a múltban is gyakran az AKP-ra voksoltak. Most azonban úgy látszik, hogy inkább a fiatal, energikus és népszerű Selahattin Demirtaş kurd pártja, a HDP felé hajlanak. Az államfő ezért próbálja most éles filippikákkal lejáratni otthon, a kurd vidékeken, és Németországban is a kurd szavazók körében a HDP-t, ezért „terroristázza le” és azonosítja mindenben a PKK-val.
Erdoğan jövője szempontjábóll valóban meghatározó jelentőségű, hogy a HDP ne tudja átlépni a teljesen antidemokratikus és éppen a „kurdok féken tartására” szolgáló tízszázalékos parlamenti küszöböt, s így ne jusson be a török törvényhozásba. Ha ugyanis a HDP június 7-én negyedik pártként bevonulhat a török nagy nemzetgyűlésbe, szertefoszlik Erdoğan vágyálma az alkotmánymódosító parlamenti többségről. Ebben az esetben ugyanis meghiúsulna az a kísérlete, hogy a török parlamenti rendszert tekintélyelvű elnöki rendszerrel válthassa fel, amelynek élén természetesen államfőként ő állna. Ezért a küszöbönálló választások legizgalmasabb kérdése nem az, hogy hány szavazat jut az AKP-ra vagy a CHP-ra mint legnagyobb ellenzéki pártra, hanem hogy milyen eredményt ér el a kurd érdekeket képviselő, baloldali HDP.
Több közvélemény-kutató intézet 10 százalék körüli eredményt mért a HDP-nek. Egy ilyen helyzetben kevés szavazat is eldöntheti a kérdést. Ezért volt most nagy jelentősége Erdoğan németországi mozgósító kampányrendezvényének. Németországban több százezer kurd is jogosult arra, hogy részt vegyen a törökországi választásokon. A 2014 augusztusában megtartott közvetlen elnökválasztáson közülük kevesen szavaztak, s ezért előre látható volt Erdoğan sikere.
Ezért ez alkalommal számít minden HDP-re leadott kurd szavazat. De minden olyan kurd szavazat, amelyet az államfő az AKP javára tudott megszerezni, csökkenti a HDP esélyét a 10 százalékos küszöb meghaladására. Ha viszont Németországban a korábbinál több kurd szánta rá magát arra, hogy szavazzon, akkor lényegében ők dönthetnek az erdoğani törekvések sorsáról. Legalábbis így látja ezt a német Jürgen Gottschlich, a baloldali Tageszeitung, a TAZ törökországi tudósítója.
A választási küzdelem hevében, a pártok kölcsönös szóbeli támadásai közepette látszatra háttérbe szorult az AKP kormány által kezdeményezett „kurd békefolyamat” ügye. Az egymás címére szóló harcias kijelentések ellenére azonban mindkét fél, a kormány és a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK), illetve a török hadsereg és az iraki Kandil-hegységben táborozó kurd felkelősereg kitart a lényegében már 2013 óta érvényben lévő tűzszünet mellett, amelyet Ankara titkosszolgálati megbízottai a márvány-tengeri börtönszigetén életfogytig tartó börtönbüntetését töltő Abdullah Öcalan PKK-vezérrel alkudtak ki. Az év elején Erdoğan kijelentette, hogy a „békefolyamatot többé már nem lehet kisiklatni”, Ahmet Davutoǧlu miniszterelnök pedig „életbevágóan fontos nemzeti törekvésnek” nevezte a kurd mozgalommal való végleges megbékélést, a kurd népcsoporttal való demokratikus együttélés szavatolását.
Azóta elhangzott mindkét oldalról több zavaró kijelentés, sőt durva fenyegetés is. Például egy kormányzati tényező részéről az, hogyha a HDP „eléri a 10 százalékot, akkor vége a békefolyamatnak.” A másik oldalról pedig azzal vádolták a kormányt, hogy „el akarja szigetelni tárgyaló partnerét, Öcalant”. A HDP egyik vezetője, Sırrı Süreyya Önder azonban Ankarában újra egyértelműen hitet tett a békefolyamat előrevitele mellett, s kijelentette: egész Törökországban hirdetjük, hogy mindenki meghallja, befejezzük ezt az oly sok áldozatot követelő háborúskodást. A háborúnak nincs nyertese, de ha a béke megszűnik, sok lesz a vesztes. Ezért a kurd HDP a választásokon történelmi esélyt és alkalmat is kínál arra, hogy az emberek Törökországban a jövőben a testvériség és az egyenlőség szellemével összhangban élhessenek…
És az Anadolu Ajansi (AA) török állami hírügynökség jelentése szerint sokan már foglalkozásuknál fogva is örülnek annak, hogy az egykori véres kurd területeken hallgatnak a fegyverek: meglepő módon ők azok a fekete-tengeri török méhészek, akik a partvidéküknél kedvezőbb vidékekre viszik és a jövőben is vinni szeretnék kaptárjaikat, például Giresunból Kelet- és Délkelet-Anatólia fennsíkjaira. Ezeken a tájakon ugyanis, Kars, Erzurum, Ağrı, Muş és Sivas körzetében a méhek számára megfelelőbb növények honosak, és a mézgyűjtő évszak is hosszabb. A legfontosabb azonban, hogy e 2 ezer méter magasságú hegyek között már béke honol, és kilátás van arra, hogy ez tartósan így is marad.
Mint Kubilay Elevli, a méhészek szövetségének elnöke az AA tudósítójának elmondta, a kurd békefolyamat megindulása óta a vadregényes hegyi magaslatokon az emberek nyugodtabbak, és már biztonságban érzik magukat. A „megoldási” folyamat indulása előtt azonban itt tilos volt a méhészkedés, hiszen terror uralkodott, és a látogató életveszélyben forgott. De ezt a tilalom nélkül is mindenki tudta. Most már a fekete-tengeri vidék és a kelet-anatóliai övezet lakossága között szívélyes kapcsolatok alakultak ki, hozzánk kurdok jönnek áttelelni, mi méhészek pedig a nyarat töltjük náluk. Kölcsönös a vendéglátás… Már számoljuk a napokat, hogy újra indulhassunk a kelet-anatóliai fennsíkra…
Flesch István – Türkinfo