Flesch István: Mi lesz veled Törökország? – Borús gondolatok a törökországi változásokról

Még csak alig néhány éve, hogy nem csak a lelkes többségi lakosság, de kurdok, alevik, örmények, görög és szír ortodoxok, jazidok és zsidók is reménykedve figyelték a török demokratikus iszlámbarátok kormányának meglepően korszerű és újító politikáját. Tisztult a légkör, a közhangulatot felszabadultság és frissesség üdítő érzése hatotta át. A korábbi áporodottság helyére pezsdítően üde levegő áramlott be. A korrupcióba fulladt pártok és előző kormányok levitézlett vezetőinek legtöbbje kiszorult a közéletből, s kénytelen volt végleg búcsút venni a politikától.

            Az országvezetést vadonatúj és romlatlannak tetsző politikai szereplők vallástisztelő nemzedéke vette át… Ám ne szaporítsuk a szót, csak annyit jegyezzünk meg, hogy sokan voltak Európa-szerte, de Amerikában és a Közel-Keleten is, akik ezt a megújulást a fent leírtakhoz hasonlóan látták, főleg történelemtudatos értelmiségiek körében. Olyannyira, hogy külföldön és otthon egyaránt néhol már felléptek túlzó hírmagyarázók is, akik Recep Tayyip Erdoğanban valóságos második Atatürköt láttak. Vagyis olyan államférfit véltek felfedezni és ünnepelni benne, mint amilyen egykor a török felszabadító háborúban győztes dicső hadvezér, Gazi Mustafa Kemal pasa volt, aki már civilként, a feltámadt török nemzet államalapítójaként, országépítőjeként is kitartóan arra törekedett, hogy hazáját mielőbb békében felzárkóztathassa Európához, fiatal kora óta eszményképéhez, a civilizált és művelt Nyugathoz. Ez a régi óhajtása ismert jelszavában is testet öltött: „Békét otthon, békét a világban!”

            És mára mi lett az ankarai nagyralátásból? Főleg pedig azokból a vérmes reményekből, amelyeket sokan sokfelé tápláltak az Igazságosság és Fejlődés Pártja, az AKP új gárdája és kormányzata iránt, amelyet eleinte modern szemléletűnek és tiszta kezűnek tartottak? Talán a legfájdalmasabb kérdés, hogy mi lett az európai csatlakozás nemes céljából? Miért kanyarodott el talán már végzetesen a semmibe, vagy vált szinte járhatatlanná a Brüsszelbe vezető út? Egyenesen a szeme láttára egy több mint tíz éve csatlakozási tárgyalásokat folytató nyolcvanmilliós európai uniós tagjelölt ország népének. Sorolhatjuk a többi lesújtó kérdést is, hiába keresve a miértre adandó egyetlen helyes választ. A történések folyamatának egyes állomásai azonban önmagukért beszélnek, s éles megvilágításba helyeznek egy mélyreható és mindinkább elhatalmasodó válságot.

            Íme puszta tények lehangoló sorozata: az isztambuli Taksim tér Gezi parkjában összegyűlt ifjú környezet- és demokráciavédő tüntetők brutális eltiprása. Hatalomhalmozás, jogi-igazságügyi önkényeskedés. Később egy elszenvedett és máig tisztázatlan hátterű véres katonai puccskísérlet. Majd megtorlás, véget nem érő személycserék, leváltások a társadalom egészében, hadseregben, diplomáciában, közoktatásban, közigazgatásban. A terrorizmus bélyegének rásütése nemcsak a rendszer tényleges és fegyveres ellenségeire, hanem kényelmetlenné vált bírálókra, írókra, újságírókra, művészekre, ellenzéki parlamenti képviselőkre, egész pártokra, nem utolsósorban a gülenistákra. Vallási fanatikusok robbantásai és egyéb géppisztolyos szélsőségesek kegyetlen merényletei szinte feltartóztathatatlan sorozatban. A megkezdett béketárgyalások folytatása helyett hadműveletek a kurdok ellen otthon, Délkelet- és Kelet-Törökországban, Észak-Irakban és Észak-Szíriában, az Iszlám Állam terroristái elleni közös katonai fellépés örve alatt. Végül az alkotmánymódosítás, amely lehetővé teszi az úgynevezett elnöki rendszer, magyarán az európai értékektől idegen egyszemélyi hatalom megszilárdítását. Ma szinte gúnyolódásnak hatna az atatürki jelmondat emlegetése: „Békét otthon, békét a világban!”

            Félreértés ne essék: Törökország lakosságának mintegy fele változatlanul támogatja az államfőt, kitart mellette, mint ahogy egy heves viharban hánykolódó hajó utasai is egyetlen megmentőjüket látják a tapasztalt, sok tengeri vészt épségben többször átélt kapitányukban. Az is igaz, hogy Erdoğant és iszlámbarát mozgalmát kezdettől fogva – a gazdaság felfutása és az ország mindenütt tapasztalható korszerűsödése közben – állandóan igaztalan vádak is érték, például az, hogy valódi, de rejtett szándéka az ország lopakodva végrehajtandó „mohamedanizálása”. Ez a gyanú annak ellenére sem volt megalapozott, hogy az AKP – a hitéleti kereteken túl is – lehetővé tette, szorgalmazta az iszlám fokozott közéleti megvallását, térnyerését, s maga Erdoğan némelykor valóban kacérkodott iszlámistának tartott mozgalmakkal, például az egyiptomi Muzulmán Testvériséggel. Ám az erdoğani politika „elfajulásában” nem kis része volt annak – mérvadó török értelmiségiek többségi véleménye szerint –, hogy az Európai Unió, főleg Angela Merkel német kancellár asszony erősen fékezte Törökország közeledését, sőt az országot mintegy „eltaszította magától”. És csak akkor tárta Erdoğan felé széles ölelésre karját, amikor sürgősen szüksége volt megállapodásra a szíriai menekültek áradatának megfékezése végett. Ha már jóval korábban közelebb engedték volna Ankarát Brüsszelhez, előbbit hatékonyabban lehetett volna befolyásolni, erősebben hatni reá emberi jogi, „demokráciaerősítő” vonatkozásban. A puccs óráiban pedig az ankarai kormány valóban őszintébb szolidaritás megnyilvánulását várhatta volna el NATO-szövetségeseinek kormányaitól. Utóbbiak egynémelyike el is ismerte ezt a súlyos mulasztását. Így aligha lehet csodálkozni azon, hogy a török közvéleményben máig kísért az a hiedelem, hogy a „demokrácia helyreállításának” jelszavával fellépő puccsista katonák akcióját talán nyugati körök is ösztönözték.

            Mi most egyfajta látleletet, vagy ha úgy tetszik, kórismét tárunk az olvasó elé, amelyet e napokban olyanok állítottak fel a közelmúltbeli tapasztalatok, események alapján, akiknek ítélete megbízható, és semmi kétség nem férhet hozzáértésükhöz, szakértelmükhöz, de nyugodtan állíthatjuk, tárgyilagosságukhoz sem. Ezek a Törökországról kialakított vélemények a legkülönbözőbb helyekről és más-más országokból valók, s lehetnek egymással ellentétesek, még akár kisebb-nagyobb mértékben túlzók is, de egy irányba mutatnak. Mi most ezeket az alábbiakban mozaikszerűen fogjuk felvillantani, s az olvasókra bízzuk, hogy önálló ítéletet alkothassanak…

            A török ügyvédi kamara elnöke, Metin Feyzioğlu úgy véli, hogy a Recep Tayyip Erdoğan által tervbe vett elnöki rendszer, amelyben a mostani elnök a saját kezében „fogná össze” az államfő és a miniszterelnök hatáskörét, meggyengítené a parlamentet, s ezzel véget is vetne a demokráciának. (Mi ehhez csendben hozzáfűzzük, hogy a keménykezű „Nagy Vezető”, Atatürk elnöki korszakában mindvégig volt miniszterelnök is). A hírneves büntetőjogász szerint a jövőben lényegében már csak rendeletek útján kormányoznának. De – mint megjegyezte – Törökországban ez már több évszázada ismert berendezkedés, amelyet a török szakirodalom a szultánság fogalmával jelöl. Mindennek ellenére azonban az ügyvédi kamarai elnök, aki 2013 óta áll a testület élén, s az ellenzéki Köztársaság Néppárt, a szociáldemokrata színezetű CHP tagja, derűlátó: az alkotmánymódosítások a népszavazáson nem kapják meg a szükséges többséget. Miért nem? Mert „a török nép nem fog öngyilkosságot elkövetni” – állítja.

            Korábban Törökországról még soha ki nem nyomtatott kemény szavakkal jellemzi egymást követő cikkeiben Erdoğan hatalmi rendszerét Európa vezető konzervatív napilapja, a Frankfurter Allgemeine. A német újság szerint Törökországban a félelem légköre uralkodik. Erdoğan kifelé erős vezetőnek mutatja magát, de ez csak káprázat. Hazája ugyanis, amely még csak néhány évvel ezelőtt is Európa felé tájékozódott, továbbá soha nem látott jólét szintjére ért, s a muzulmán-arab világ szemében példaképnek számított, lejtőre került. Minden kockán forog: a törökök biztonság helyett terrortól való félelemben élnek. A szíriai háború átcsapott Törökországra, a példátlan tisztogatási hullám félelmet keltett, s a gazdaság súlyos válságba csúszott. Az ezzel járó nagy bizonytalanság felől már senkit nem téveszthetnek meg az elnök magvas, határozott kijelentései.

            A szerző, Rainer Hermann vezető iszlámtudós, kiváló Közel-Kelet-ismerő, író, publicista, aki éveket töltött tudósítóként a térségben, egy másik írásában megállapítja: először történik meg Törökországban, hogy a demokráciát nem a hadsereg, hanem maga az államfő helyezi hatályon kívül. Erdoğan országában ezzel fokozatosan megteremti a „diktatórikus viszonyok feltételeit”.

            Cengiz Çandar ismert török újságíró, tévészemélyiség és író nemrégiben az Európai Parlamentben részt vett azon a nemzetközi értekezleten, amelynek témái az EU, Törökország, a Közel-Kelet és a kurdok voltak. A konferencia után a Kurdishquestion hírportál kérdéseire válaszolva kifejtette: „a fasizmus irányába mutató tendencia”, hogy bebörtönözték Selahattin Demirtaşt, a kurdbarát HDP elnökét és a Népek Demokratikus Pártja más választott képviselőit, s kényszergondnokokat ültettek be kurd városok, települések önkényesen leváltott polgármestereinek helyére. Egy olyan eljárással, amellyel egyszerűen eltávolították a kurd nép választott képviselőit, egyértelműen ezt üzenték: „mi mindenáron leküzdünk benneteket, és nem ismerjük el a ti képviselőiteket”. Márpedig ez csak arra szolgálhat, hogy háborúhoz készítsék elő a talajt. S ez éppen az ellenkezője a békés és politikai megoldásnak. Viszont egyben játék a tűzzel, az erőszak felszítása.

            Azok után, hogy az Amnesty International jogvédő szervezet jelentése szerint tavaly 500 ezer kurd lakost űztek el módszeresen lakóhelyéről, mi lehet a célja Erdoğannak? – hangzott a következő kérdés. „Erdoğannak az a vágya és fő törekvése, hogy személyi diktatúrát rendezzen be Törökországban. Ezért akarja szétzúzni a kurdokat Törökországban és Szíriában” – válaszolta Çandar.

            Az isztambuli államügyész kilencévi börtönbüntetés kiszabását kérte az ország egyik legismertebb és legelismertebb újságírójára. Hasan Cemalt azzal vádolta, hogy egy tavalyi cikkében „terrorista propagandát folytatott”. A szóban forgó írás júliusban jelent meg a T24 független hírportálon. A cikk abból az alkalomból látott napvilágot, hogy a török állami hírügynökség, az Anadolu Ajansı és több más forrás is jelentést közölt a mindenütt nagy rendőri erőkkel körözött kurd PKK-terorrista, Fehman Hüseyin, álnevén Dr. Bahoz Erdal erőszakos haláláról, akinek fejére a török kormány nagy összegű vérdíjat tűzött ki. A Bassár el-Aszad elnök ellen küzdő egyik szíriai felkelőcsoport magának igényelte a „dicsőséget”, hogy gépkocsijában testőreivel együtt fel tudta robbantani a szíriai születésű Bahoz doktort, aki annak idején orvosnak készült, és a damaszkuszi orvostudományi egyetemen együtt tanult az eredeti polgári foglakozását tekintve szemorvos Bassárral. Miután Bahoz (kurdul: fergeteg, vihar) a PKK-hoz csatlakozott, meredeken ívelt felfelé pályája, tagja lett a szervezetet irányító „hármas fogatnak”, egy időben pedig ő volt a vezérkari főnök is. Az ISIS is magának igényelte a doktor meggyilkolásának „bátor tettét”, közleménye szerint a kurdok által védelmezett Kobanê ostromakor végeztek vele. Némely hírmagyarázó még azt is tudni vélte, hogy Bahoz végül élére állt a PKK-ból kiszakadt TAK-nak, a számos robbantásos merényletet elkövető Kurdisztán Szabad Sólymainak.

            Maga Erdoğan sajtóértekezleten foglalkozott Bahoz halálhírével, amely végül nem bizonyult igaznak; a PKK cáfolta, majd a Kurdisztán Hangja rádióállomás adásában jól felismerhetően megszólalt maga a doktor. Az elnök tényként arról beszélt, hogy a „kurd terrormozgalomban szakadás következett be”.

            Hasan Cemal újságíró Bahoz halálhírére a PKK-vezérről megemlékezve fényképes beszámolóban elevenítette fel három évvel korábbi találkozójukat „valahol a hegyekben”. Erre csapott le az ügyészség. Cemal kijelentette, hogy a nyolcvanas évek óta foglalkozik a kurd problémával, a PKK-val, több könyvet is írt e tárgykörben, s mostanáig még soha senki nem emelt kifogást emiatt. Az újságíró hivatásának gyakorlásából következik – mondotta –, hogy egyik nap olyan szervezetnek valamelyik tagjával készít interjút, amely „fegyvert emelt az államra”, másnap pedig „a kormányfőtől kér nyilatkozatot”.

            A tekintélyes hírlapíró            – a fent említett Cengiz Çandarral együtt – egyébiránt részt vett annak a kollektív internetes felhívásnak a megszövegezésében, amelyben más újságírók, polgárjogi aktivisták, egyetemi tanár történészek és művészek is a török lakosság csatlakozását remélve bocsánatot kértek az Oszmán Birodalom által az örmények ellen elkövetett népirtásért. „Nem tudom összeegyeztetni lelkiismeretemmel – olvasható a felhívásban –, hogy továbbra is letagadják és részvétlenül szemléljék azt a katasztrófát, amely az Oszmán Birodalomban 1915-ben sújtotta az örményeket. Ezt az igazságtalanságot visszautasítom. Ami engem illet, osztozom örmény fivéreim és nővéreim érzéseiben és fájdalmában, és kérem bocsánatukat.“

            Hasan Cemal újságíróról még csak annyit, hogy ő annak a Cemal pasának az unokája, akit mint a birodalmat az első világháború alatt vezető triumvirátus tagját bűnrészesnek tartanak az örmény népirtásban, s akit a háború után elért az örmény bosszúállók keze. A török örménygyilkos pasa unokája néhány éve Örményországban a kiengesztelődés szellemében találkozott nagyapja egyik merénylőjének unokájával, Armen Gevorkjánnal, majd három szál szegfűt helyezett el az örmény népirtás áldozatainak jereváni emlékművén.

            A török határőrizeti rendőrség az isztambuli Atatürk repülőtéren megtagadta a Törökországba való belépés lehetőségét Rod Nordlandtól, a The New York Times (NYT) egyik vezető nemzetközi tudósítójától, s még aznap, január 17-én arra kényszerítették, hogy egy Londonba tartó repülőgépen távozzék. Az intézkedést hivatalosan nem indokolták, de egy ügyeletes rendőrtiszt szerint a lépés háttrében „nemzetbiztonsági érdekek védelme” állhat. A NYT jelentése szerint a lap főszerkesztője, Dean Baquet indokolatlannak és a sajtószabadság durva megsértésének minősítette az esetet egy olyan újságíróval szemben, aki eddig a világ több mint 150 országából tudósíthatott, s aki ellen ilyen rendszabályt korábban még Törökországban sem alkalmaztak soha. A török államelnökség és a külügyminisztérium szóvivői – nevük említésének mellőzését kérve – megígérték, hogy megpróbálják tisztázni az ügyet.

            A NYT mindamellett hangot adott annak a sejtésének, hogy Ankara hivatalos rosszallását főképpen Nordlandnak egy Diyarbakırból tavaly december végén küldött tudósítása váltotta ki. Ebben – mint a Türkinfóban mi is beszámoltunk róla – együttérzéssel írt az ottani kurdok nyomorúságos helyzetéről, egész városrészek romhalmazzá válásáról a fiatal gerillák és a török hadsereg utcai harcainak következményeként. Megemlítette, hogy az elkeseredett kurd fiatalok újra mind többen „szökdösnek föl a hegyekbe”, vagyis csatlakoznak a PKK-partizánokhoz. Az ANF kurd hírügynökség valamivel később videoriportban szintén beszámolt arról, hogy Észak-Irak (Dél-Kurdisztán) kurd vidékeinek fiataljai nagygyűlésen jelentették be: elindulnak a Kandil-hegységbe, a gerillamozgalom fő hátországi területére, hogy támogassák a PKK harcát. Jelszavuk: „kurd önazonosság és becsület”.

            Nyugaton biztosan 81 török újságíró bebörtönzéséről tudnak – írja a The New York Times –, de újabban, a sikertelen katonai puccskísérlet leverése óta rájár a rúd a külföldi tudósítókra is. Decemberben Dion Nissenbaum Wall Sreet Journal-tudósítót három napig magyarázat nélkül úgy tartották fogva, hogy nem érintkezhetett a külvilággal. Csak ezután engedték távozni az országból feleségével és kisgyermekével. Korábban Hasnain Kazim Der Spiegel-tudósítót zaklatták, fenyegették folyamatosan, s így kényszerítették Törökország elhagyására. Az isztambuli repülőtéren szintén nem engedélyezték a belépést Volker Schwencknek, aki az ARD német közszolgálati televízió munkatársaként a török–szíriai határra akart volna eljutni. Ilyen sorsra jutott David Lepeska amerikai újságíró is, aki a Foreign Affairs és az Al Jazeera America képviseletében érkezett. Felrakták egy Chicagóba induló gépre…

            A 2016 júniusa óta németországi számkivetettségben élő török újságíró, Can Dündar korábbi Cumhuriyet-főszerkesztő, akit hazájában letartóztatás fenyeget, január 24-én Özgürüz (Szabadok vagyunk) címmel hírportált alapított. Az internetes újság a törökön kívül német nyelven is tájékoztatja olvasóit. A török hatóságok megkísérelték az új médium blokkolását – már 12 órával a hivatalos indulás előtt!

            A berlini Tageszeitung (TAZ) című baloldali napilap szintén kétnyelvű honlapot indított török, német–török és német olvasók számára. A hangsúlyt nem annyira a napi hírek gyors közlésére helyezi, hanem elsősorban alaposabb politikai elemzéseket, kommentárokat és interjúkat közöl. A taz.gazete eleinte hetente ötször jelentkezik német és török nyelven, s meghirdetett célja szerint a szerkesztőség reagálni kíván a sajtószabadság törökországi elfojtására. Ennek megfelelően szabad fórumot biztosít török újságírók számára. Többek között írásokat vár a törökországi kormánykritikus újságok, így a Cumhuriyet, Birgün, Diken és Bianet szerkesztőségeiből, nemkülönben azoknak a török újságíróknak a tollából, akik politikai üldözés elől külföldre menekültek. Az öttagú szerkesztőségben helyet kapott Ali Çelikkan, aki otthon szintén a Cumhuriyet munkatársa volt. Amikor azonban egy csereprogram keretében Berlinben tartózkodott, és ott értesült kollégák otthoni letartóztatásáról, elhatározta, hogy inkább Németországban marad.

            A taz.gazete azért választotta megjelenésének napjául január 19-ét, mert ezen a napon volt tíz éve, hogy 2007. január 19-én egy fiatal felbérelt fanatikus nacionalista Isztambulban meggyilkolta Hrant Dink török–örmény kiadót, publicistát és lapszerkesztőt. A belvárosban, nyílt utcán, Agos című kétnyelvű hetilapjának szerkesztőségi épülete előtt. A kerek évfordulón, a gyilkos merénylet színhelyén sok ezren emlékeztek meg a sajtó- és véleményszabadságért vívott küzdelem mártírjáról, a török–örmény kiengesztelődés vértanú apostoláról. A gyűlés résztvevői virágokat helyeztek el a gyászos helyen. Az összegyűltekhez fordulva beszédet mondott a publicista özvegye, Rakel. A szerkesztőségi épületre kifeszítették Hrant Dink hatalmas portréját, s alatta ez a felirat volt látható: Hrant nincs már velünk. Oda az igazság is. Ezzel arra utaltak, hogy valakik ennyi év elteltével is még mindig akadályozzák, hogy meg lehessen nevezni azokat, akik a háttérből irányították a gyilkosságot. A jelenlévők örmény, török és kurd nyelvű feliratos táblácskáikon is követelték az igazság feltárását.

            Befejezésül egy külföldi leleplezésről, amely a nemzetközi közvélemény előtt kínosan érinti az Erdoğan alá rendelt török kormányt, de nem kevésbé német katonai szövetségesét is. A Bundestag, a német szövetségi gyűlés egyik képviselője interpellációt intézett a berlini kormányhoz Törökországba irányuló hadiszállítások ügyében. Jan van Aken, a DIE LINKE, A Baloldal pártja nevében afelől kívánt tájékozódni, miként lehetséges, hogy Berlin változatlanul alkatrészekkel lát el olyan német gyártmányú török harckocsikat, amelyek az Ahrar el-Sam (Levante Szabad Népének Iszlám Mozgalma) nevű szervezet fegyvereseitől is támogatva vesznek részt a szíriai harcokban. A küzdelem ugyan az Iszlám Állam, az ISIS terroristái ellen irányul, csakhogy Németországban e fenti iszlám mozgalom is terrorszervezet minősítésű.

            A nagy múltú, a demokrácia védelmében mindenkor harcos kedvű Der Spiegel, amely ezekben a napokban emlékezik meg megalapításának hetvenedik évfordulójáról, tényként közölte: Németországban büntetendő cselekmény a tagság vállalása az Ahrar el-Sam valamely szervezetében, s jelenleg is több bírósági eljárás van folyamatban tagjai ellen. A lap terrorista milíciának és iszlámista-szalafista csoportulásnak nevezi, amely a Szabad Szíriai Hadsereg mellett egyike a Bassár el-Aszad elnök ellen harcoló fegyveres ellenállási csoportoknak.

            A baloldali képviselő interpellációjára az illetékes gazdasági minisztérium válaszolt, amelynek élén akkor még a szociáldemokrata Sigmar Gabriel állt, akit azóta külügyminiszternek neveztek ki. Arra hivatkozott, hogy a fegyverszállítások megilletik a NATO-tag Törökországot. Elismerte, hogy a német kormánynak valóban vannak értesülései arról, hogy a török haderőt Szíriában támogató nyolc szövetséges alakulat egyike éppen az Ahrar el-Sam. Támogatásával folyik az általános támadás El-Báb városa ellen Észak-Szíriában. Noha a német kormánynak ezt a válaszát titkosították, a Der Spiegel – mint máskor is annyiszor – valamiképpen ehhez is hozzájutott. Ami pedig a hadiszállítást illeti, többek között 2A4 típusú, 62 tonnás Leopard harckocsikról és más páncélozott katonai gépjárművekről van szó. E harceszközök motorjához kellettek különféle alkatrészek félmillió euró értékben. Szállításukat a német kormány az elmúlt fél évben engedélyezte.

            Az offenzíva kezdetén propagandavideók érkeztek Szíriából, ezeken az volt látható,  Leopardok hogyan semmisítettek meg ellenséges gépkocsikat. Később azonban az ellenség, az ISIS is feltett a világhálóra videókat, amelyek viszont kilőtt Leopardokat mutattak. Összesen tíz ilyen német gyártmányú harckocsi roncsaival büszkélkedett hadijelentésében a terrorszervezet.

            A német Leopard kifejlesztésében a Deutz cégnél annak idején részt vett egy fiatal török kutatómérnök. Az aacheni egyetemen is tanult, s a dízelmotorok elméletéből doktorált. Aztán hivatást változtatott, politikai pályára lépett. Necmettin Erbakannak hívták. Ennek az iszlámista pártvezérnek a keze alatt kóstolt bele a politikusi mesterségbe fiatalon Erdoğan. Később azonban határozottan szembefordult mentorával, valamint Amerika-, Izrael- és EU-ellenes radikális mozgalmával. A „hűtlenné és engedetlenné vált tanítványáról” egyik utolsó nyilatkozatában Erbakan gyűlölködve mondta, hogy a „cionizmus pénztárnoka” lett.

            E sorok írója egy fiatalkori törökországi élménye óta mindig érdeklődéssel figyelte az ország fejlődését, lendületes felemelkedését. Ez a kíváncsiság elismerő rokonszenvvé változott, amikor Erdoğan, a városszépítő, szegényeket gyámolító isztambuli főpolgármester, majd kormányfő meghirdette politikai reformpolitikáját, amely történelmi léptékű társadalmi változtatásokkal kecsegtetett. E cikk szerzője bevallja, távolból szurkolt is neki – némely súlyos fenntartása ellenére is. Most azonban mélységes csalódottság és szomorúság tölti el, ha a vigasztalan helyzetről szóló törökországi híradásokkal szembesül. Ám javíthatatlan optimistaként mindig reménykedni szokott valamiben. Ez esetben már csak abban, hogy Recep Tayyip Erdoğan, e kivételes képességű politikus, egykor váratlan és bátor politikai újítások kezdeményezője, talán felismeri: utat tévesztett, de még nem késő visszafordulnia. Paradox módon ezt talán megkönnyítheti, ha még nagyobb személyi hatalommal lesz felruházva… Nagy kérdés. Nagyon nagy..

Flesch István – Türkinfo


LEAVE A REPLY

Please enter your comment!
Please enter your name here