Törökország kulturális örökségei – Konyai fakanalak

A Közép-Anatóliában található Konya városa nemcsak Mevlánáról és a páratlan szeldzsuk építészeti emlékeiről híres, hanem kézzel faragott, színes motívumokkal díszített fakanalairól is. Úgy tartják, hogy Konyában a kanalas mesterséget még a szeldzsuk időkben honosították meg azok a tanulók, akik keletről érkeztek a város messze földön híres medreszéibe, hogy képezzék magukat. Ugyanis, hogy fedezni tudják a napi szükségleteiket, a diákok szabadidejükben fakanalakat készítettek, amelyeket a helyi bazárban értékesítettek. Ezektől a kanalas molláktól tanulták meg a konyaiak ezt az évszázadokig virágzó mesterséget. 

Hányfélék a kanalak?

Anatóliában természetesen a korábbi századokban sem csupán fakanalakat használtak. Bár a régi török kanalak zöme valóban főleg fából és csontból készült, a nagyobb merőkanalakat, a kávéskanalakat, illetve a muhallebis (tejpudingos) kanalakat inkább fémből állították elő. Kenan Özbel, aki a török kézműves mesterségeket bemutató sorozatának egyik részét a konyai kanalaknak szentelte az 1940-es évek végén, tíz különböző, Anatóliában használatos kanál típust mutatott be. Az egyes kanál fajták elnevezése minden esetben a funkciójukat tükrözte és tükrözi ma is, hiszen ezek a kategóriák most is érvényesek. Funkciójuk szerint tehát megkülönböztethetünk leveses, pilávos és hoşafos (kompótos) kanalakat, evőkanalakat, édességes és muhallebis kanalakat, kávéskanalakat, kavurma kanalakat, merőkanalakat és díszkanalakat. Technikai szempontból mind a tíz kanál típus két részből áll, a kanál fejéből és a nyeléből, ám ezek mérete, formája, illetve a kanálfejek mélysége típusonként eltérő. A fej és nyél készülhetnek külön, akár eltérő anyagokból, utólag összeillesztve egy kanállá, vagy egyben, ugyanabból az anyagból.

A leveses kanalak esetében a kanál fejének formája leginkább egy hosszában kettévágott főtt tojásra emlékeztet. A kanálfej közepesen mély, és ott, ahol a széles kanálnyél a fejhez kapcsolódik, két oldalon egy-egy kiszélesedés látható, melyeket füleknek nevezünk. A pilávos kanalaknál ezek a fülek hiányoznak, és bár a kanálfej a leveses kanálhoz hasonló mélyégű, kevésbé hegyes. A hoşafos kanál feje egy félgömb, a nyele hengeres és vékony. Egy részüknél egy darabból áll a fej és a nyél, a többségnél viszont a fej és a nyél más-más anyagból készül. A török kanalak közül ezek a legszebbek és a legértékesebbek. Az evőkanalaknál a kanál fej része nem olyan mély, mint a leveses vagy a pilávos kanalaknál, és ez a típus többnyire fából készül, a fej és a nyél egy részből áll. Az édességes kanál egy kisebb méretű kanál, amelynek a nyele és a feje más-más anyagú, akárcsak a hoşafos kanalak esetében. A fejük többnyire puszpáng és csont, a nyelük viszont általában olyan értékes anyagból készül, mint az elefántcsont, a korall vagy a gyöngyház. A szintén kis méretű kávéskanalak közül az otthoni használatra szánt darabokat puszpángból vagy más fából faragják, a kávéházban használt példányok viszont fémből készülnek, és nem hasonlítanak a fából készültekre. Az ún. kavurma kanál fából készül és a neve arra utal, hogy hús és hagyma pirításához használják.  Ennél a típusnál a fej, amely nem mélyen öblös, és a hosszú nyél egy részből áll. Ez az a kanál fajta, amelyet mi fakanálnak hívunk. A merőkanalak hasonlóak az általunk is használtakhoz, a fej részük nagy és öblös, a nyelük hosszú, hiszen ezekkel merik ki az ételt a tányérokra. Az utolsó csoportot a díszkanalak alkotják. Ezek a művészi módon kifaragott darabok puszpángból és fenyőfából vagy más értékes anyagokból készülnek, és a falakra akasztva díszítik az otthonokat.

Mint láthattuk, Anatóliában több kanál típus is készült, készül fából. Kenan Özbel szerint Anatólia egyes falvaiban a helyiek még az 1940-es években is maguk készítették a kanalaikat, melyek gyakran a cserekereskedelem eszközei voltak. Sőt, akadtak olyan falvak is, amelyek lakosai az ún. taslakok előállítására specializálódtak. A taslak egy durván megmunkált nyers darab, afféle előgyártmány, amelyet már kanál formájúra faragtak a feldarabolt fából.  Az említett falvak ezeket az előgyártmányokat adták el a közeli városok kanálkésztő mestereinek, akik aztán kialakították belőlük a végleges formákat.

Konya híres fakanalai

Ahogy azt már említettük, a konyai kanalas mesterség múltja egészen a szeldzsuk időkig nyúlik vissza, amikor is a távoli vidékekről az itteni medreszékbe érkező, itt tanulni vágyó diákok kanálfaragásból tartották fent magukat, és idővel a helyieket is megtanították a mesterségre. A következő időszakban egyre nőtt a kanalas mesterek száma, olyannyira, hogy az oszmán időkben már szakmai szervezeteik is voltak, sőt, Konya egyik kerületében külön piacot is nyitottak. Konya eleinte csak a környéket látta el fakanállal, de a 18. és 19. században a kanalak eljutottak a birodalom távolabbi területeire is. A konyai fakanalak gazdag motívumviláguknak, lakkozásuk minőségének, kecsességüknek és szépségüknek köszönhetően kiemelkedtek a többi anatóliai város, Tokat, Çorum és Kastamonu kanalai közül. A 19. század közepére már nem csak belföldre szállították őket, hanem Szíriába, Egyiptomba, Tuniszba és Marokkóba is exportáltak belőlük. Idővel azonban ez a kedvező folyamat megrekedt, és a keresletben visszaesés volt tapasztalható. Ebből a helyzetből próbálta kilendíteni az iparágat az egyik híres mester, Hatip Ruşen Efendi, aki igyekezett megismertetni a konyai kanalasok munkáit bel- és külföldön egyaránt. Előbb Bursában szervezett egy kanál kiállítást, majd a nagy érdeklődést látva 1900-ban kivitte termékeit a párizsi világkiállításra is. Különleges, élénk színekkel díszített és saját fejlesztésű lakkal bevont kanalai hatalmas sikert arattak; a mester megosztott aranyérmet nyert velük. Az 1940-es években még 4 nagyobb kanálkészítő műhely létezett Konyában, ám az ipari termelés ennek a kézműves mesterségnek sem kedvezett. Mára mindössze egyetlen mester maradt, aki hagyományos módon készít konyai fakanalakat: Mustafa Sami Onay.

Hogyan készül?

A konyai fakanalak készülhetnek körtefából, tölgyből, szederből, dióból és kőrisből is, de leggyakrabban puszpángból készülnek. Régebben a mesterek maguk készítették el az előgyártmányt, az ún. taslakot. Ehhez első lépésként megfelelő méretűre darabolták a puszpángot, ez a készítendő kanál fajtája szerint 25-30 cm-es hasábokat jelentett. A hasábokat ezt követően kettévágták, és mindkét félhasáb felületére felrajzolták a készítendő modell körvonalait, majd a vonalak mentén vájószekercével kifaragták a taslakot. A taslakokat, ezeket a durván megmunkált nyers darabokat ma már inkább készen vásárolják a mesterek.  Ha a taslak már rendelkezésre áll, a mester szintén a vájószekercével kivési a kanál fejének belsejét. A kivájt részt egy eğdi vagy değdi nevű speciális késsel megtisztítja a szálkáktól. A kanál fejének hátoldalát és a nyelét késsel, illetve különféle reszelőkkel alakítja ki, majd smirglivel átcsiszolja. A mester ezután viszi fel a díszítő faragásokat. A következő lépésben egy gumiból készült bélyegzővel a kanál fejének belső és külső oldalára, valamint a nyelére nyomtatja a kívánt mintát (régen ezt is kézzel rajzolták fel), ugyanis a konyai fakanalak esetében a kanálfej külső és belső oldala, illetve a nyél is díszített. A kanalakat színpompás virágok, levelek vagy gyümölcsök díszítik, mint például a cseresznye; vagy a városra és a vallásra utaló motívumok, mint a sikke (mevlevi süveg), a kupola, a csillag és a félhold, illetve a Konya felirat; vagy az olyan oszmán időkhöz köthető díszítések, mint a tugra. A fej belső oldalának pereme is díszített, sőt, néha csak a perem díszes. A kanál fejének külső oldalán jellemzően kevesebb a minta, mint a belső oldalán. A nyélen a virág motívumok mellett gyakran megjelennek a feliratok is.

A minták felvitele után a mester kétszer-háromszor átkeni a kanalakat a rugan nevű lakkal, majd hosszú ideig hagyja őket száradni a napon. A rugan elkészítése, amelyet azonos mennyiségű lenmagból és fenyőgyantából főznek, a mesterség legnehezebb része, hiszen a lakknak teljesen átlátszónak, ugyanakkor tartósnak kell lennie. Természetesen, miközben főzik a masszát, a kanalas mesterek néhány titkos alapanyagot is hozzáadnak az elegyhez. Egyik mester ruganja sem hasonlít a másikéhoz.

Fakanál a konyai folklórban

A konyai folklórban nagy szerepe van a kanálnak, számos szólásban, közmondásban, népköltészeti alkotásban szerepel, és több szokás is fűződik hozzá. Ha egy lány eggyel több kanalat rak az asztalra a szükségesnél, ezzel azt jelzi a családjának, hogy házasodni szeretne. A házasodni kívánó fiatalemberek pedig a piláv közepébe szúrják a fakanalat, így jelezve családjuknak a szándékukat. Az esküvőkön és a nagy ünnepeken az evést követően a résztvevők együtt törik le a kanalaik nyelét, mert úgy hiszik, hogy ez növeli a bőséget és áldást hoz. Ha a bőséget nem is, az újabb fakanalak iránti keresletet mindenképpen növeli ez a szokás.

Konyában a kanál egyben a szórakozás kelléke is. A helyi esküvők egyik kedvenc programja a közép-ázsiai gyökerekkel rendelkező híres konyai kanalas tánc, a Konya kaşık oyunu vagy havasi, amely során a táncosok két-két fakanalat tartanak mindkét kezükben, és azokat a kasztanyettához hasonlóan használva csalnak ki ritmust a kanalakból.

Felhasznált források:

ÖZBEL, Kenan, El sanatları 16., Konya kaşıkları, Ankara, CHP Halkevleri, 1949

https://konyayazilari.blogspot.com/2017/10/konya-kaskclg-ve-kask-kulturu.html

https://www.youtube.com/watch?v=2Gkmupoy0ok

https://www.youtube.com/watch?v=t0_aSxKvH6g

Nagy Marietta – Türkinfo