Szultáni látogatások Budán

Ahogy arról a török vonatkozású, a magyar sajtótörténelemben előforduló cikkeket bemutatni kívánó sorozatunk előző részében olvashattunk, 1867 nyarán Abdul Aziz török szultán (1861–1876) európai körútra indult: a magyar sajtóban is nagy visszhangot kiváltó út magyar szempontból azért is különösen érdekes volt, mert a tervek szerint a szultán Magyarországra és Budára is ellátogatni készült.

Sorozatunk előző részében arról olvashattunk, milyennek látta és láttatta a korabeli magyar sajtó Abdul Aziz szultán életét és uralkodását: a reformer hírében álló szultán igen kedvező sajtóvisszhangnak örvendett hazánkban ekkoriban.

A Budapesti Közlöny 1867. augusztus 1-jei számában jelent meg Salamon Ferenc (1825–1892) történész, műfordító és kritikus, az MTA tagjának tollából az alábbi történelmi összefoglaló, melyben a szerző Abdul Aziz szultán közelgő látogatása alkalmából egy történelmi összefoglalást ad Magyarország, Buda és a nálunk eddig hódítóként megfordult szultánok kapcsolatáról. Salamon Ferenc cikkét olvasva meglátjuk, hogy Abdul Aziz szultán közelgő látogatásának fényében különösen érdekes megvilágítást kap Szulejmán szultán személye is.

Az újságíróként is tevékenykedő Salamon Ferenc volt az, akinek 1865-ben Deák Ferenc tollba mondta híres „húsvéti cikkét”. Salamon Ferenc 1867 márciusától kezdve 26 éven át volt a Budapesti Közlöny szerkesztője, mely lap 1867–1944  között a mindenkori magyar kormány hivatalos lapja volt. Eleinte a hivatalos részén túl (melyben jogszabályokat közöltek) volt publicisztikai része is, számos rovattal, mígnem Tisza Kálmán miniszterelnökségétől kezdve csupán a hivatalos közlemények megjelentetése lett a feladata.

A Magyar Királyi Tudományegyetemen haláláig magyar középkori történelmet oktató Salamon Ferenc szobra ma is az Akadémia épülete előtt áll.

A Budapesti Közlöny 1867. augusztus 1-jei számában tehát ezt olvashatta a korabeli olvasó:

„Szultáni látogatások Budán.

Az alábbi rövid történelmi visszatekintés korántsem lehet párhuzam kelet urainak egykori látogatása és a most dicsőségesen uralkodó Abu-ul-Aziz szultán ő felségéé közt. Inkább a roppant ellentétek föltüntetésére akar szolgálni.

Sokat emlegetik nálunk, nyugati keresztyéneknél, mennyi reform szükséges még a török államban, hogy a Kelet és Nyugot közötti feltünő különbségek ne menjenek a kiegyeztethetetlenségig. De a ki a multra tekint s összehasonlítja a jelennel, észre fogja venni a roppant haladást, melyet az I. Ozmán szultán alapította birodalom tett napjainkig.

Egyebet nem véve, mint a szultánok egykori és mostani utazását, ki ne látná a merő ellentétet? – A XVI. és XVII. századbeli szultánok nem utaztak másként keresztyén országokba, mint 2-3 százezernyi hadsereg kíséretében; nem kevesebbel, mint legnagyobbféle 300 ágyuval és a birodalomnak összes kincstárát hozván magokkal. Kimaradhatatlan volt a világ legvitézebb gárdája, a 12 ezer s több janicsár s az ennél is több rendes lovasság. A hatalom és hóditás egész keleti fénye és legrettentőbb eszközei vették körül, mintegy jeléül, hogy közte és a többi európai uralkodók közt egyenlő lábon való béke nincs.

Most ellenkezőleg kelet ura nem jelen meg több fénynyel, mint más uralkodók; békeszeretetének legnagyobb bizonyítéka ezen utazás, nemcsak azért, mivel fegyveres erő nélkül utazik, hanem, mivel főczélja volt: nyugati Európában a béke csodáit szemlélni meg a párisi kiállításon s a jelenkor legnagyobb nemzetének, az angolnak óriási fővárosában. Föltéve koronáját mindezeknek az, hogy ő felsége utjába ejtette a német császárok, a hajdani szultánok ezen egykori örökös ellenségei székvárosát, Bécset is.

Nem bizonyítja-e maga ezen utazás azt, hogy a török állam levetkőzte csaknem mindazt, a mi specificus ozmán intézmény volt: a tisztán hódítási politika, mely fényt és dicsőséget szerzett, de belsőleg kimerítette a szép és nagy birodalom természeti segélyforrásait, örökre elenyészett – eszközeivel a janicsárokkal, szpáhikkal, kik idővel nem az ellenség, hanem maga az állam ellen forditották volt fegyvereiket. Elenyészett a régi hódítási politika más segédintézménye is, – a hübéri lovagság, mely a XVI. és XVII. században nemcsak mint vendég kisérte a szultánt Magyarországra, hanem egy nagy része állandóul benn is lakott. És ezek elenyésztével jóformán elenyészett mindaz, a mi a török birodalmat rettentővé, ellenségessé, sőt specifikus ozmánná tette. A mi még megvan, az a minden más hasonló vallásu néppel közös mohammedanismus, mely magában, mint vallás, a béke- és emberszeretetnek sok szép tanitásait rejti, s mely, a mi benne merev volt, hasonlókép idomult és szelidült a közelebbi három szultán idejében, s leginkább a mostan uralkodó Abd-ul-Aziz szultán szelid, s alattvalóira nézve áldásos kormánya alatt.”

Ilyen bevezető után Salamon Ferenc így folytatja:

„Budavára – ha érezne és szólni tudna – tán nagyobb csodálkozással tekintene alá a a szultán mostani megjelenésére, mint a harczias Szulejmánéra. Régen is többnyire nem egészen tekinté ellenségnek: félig félelemmel, de félig bizodalommal látta a szultán érkeztét.

De soha nem látta a nélkül, hogy három világrész hadi ereje ne lett volna körülötte egyesülve.

1526-ban, kevés nappal a mohácsi ütközet után érkezett a nagy Szulejmán szultán a Gellérthegy tövébe.

A mohácsi vész hallatára a főváros lakosságának német része minden fölkelhetővel együtt elmenekült, míg a polgárság magyar része egyelőre veszteg maradt.

Budának akkori fölégetése a török sereg rendetlen portyázói által – a szultán akarata ellen történt. Egy-egy győzelmes hadsereget még a jelenkori vasfegyelem sem képes visszatartóztatni ily kegyetlenségektől, mint ezt a mostani század legrendezettebb hadseregének, I. Napoleonnak példája bizonyítja, mely, miután már győzhetetlennek tartá magát, hatalmas és imádott császárja sem birta visszatartóztatni Moszkauban a gyujtogatástól, a mi pedig abban az esetben magára a hadseregre nézve a végromlás előkészítője volt. A török sereg bevett szokásai közé tartozott abban az időben, hogy mig az ellenséggel meg nem ütközött, a legpéldásabban tartózkodott minden erőszaktól; de az ütközet után messze földre földulta a vidéket jutalmul és diadaljelül.

Szulejmán a gyujtogatások előtt, sept. 12-ikén, mely nap szerda volt, Ibrahim nagyvezérével a tábort elhagyva föllovagolt Budavár megszemlélésére, mely nagyon megtetszett neki, s Mátyás palotájában tarta a mohácsi diadal megünneplésére lakomákat. Később, midőn a szultán János királynak adta volt át a várat, a török diplomaták azzal bizonyíták a szultánnak Budavárhoz való jogát, hogy abban Szulejmán meghált volt, s minden ilyen helyhez joga van a törököknek.

Buda akkori leégése alkalmával a főtemplom is rommá lett, – de Mátyás palotája s vadas-kertbeli mulató helye épen maradt. – A szultán roppant hadseregével együtt tiz napot tölte ekkor Budán és környékén. Ha egyedül a szultánon áll, nem maradt volna utána romban és pusztán.

1529-ben kétszer utazott át Budán a szultán: egyszer, midőn Bécset megostromolni ment, s másodszor, midőn onnan visszatért. September 3-dikán történt első odaérkezése. Most Buda őrsége ellenségesen fogadta őt. A később oly híressé lett Nádasdy, mint várparancsnok, ki mintegy 2000 némettel Ferdinánd részére tartá a várat, öt napig állott ellen Szulejmán dáriusi seregének. Azonban a polgárság nagyobb része most is bizalommal volt a szultán iránt. Nádasdyt börtönbe vetették a polgárok s a várat és német őrségét átadták a szultánnak, ki ekkor sem tartá magának a várat, hanem János királynak adta, ki Mohácstól kezdve kisérte föl a szultánt. Visszajövet még nevezetesebbé lett a szultán látogatása. Szulejmán egész ünnepélyességgel megkoronáztatta Budán vezérei s főméltóságai jelenlétében a már Székes-Fehérváron ősi szokások szerint egyszer megkoronázott Szapolyait. Szulejmán nem is látta Budát, csak mintegy 12 év mulva, János halála után. Tudva van, hogy ekkor, 1541-ben foglalta el végleg Magyarország fővárosát.

A budaiak ezen alkalommal mint megmentő tényt üdvözlék a szultánnak Buda alá érkeztét. A várban János özvegye Izabella és csecsemő fia, János Zsigmond volt, az elhunytnak meghitt tanácsosaival. Ferdinánd Roggendorf vezérét nagy sereggel küldte volt Buda elfoglalására. De a János-pártiak makacsul és kitartóan visszavertek minden ostromot, még miután a vár falai sok helyen egészen össze voltak is lőve s az eleség fogytán volt. Ezen kétségbeesett helyzetben érkezett meg Szulejmán roppant seregével Buda alá, és semmisítették meg közös erővel Roggendorf ostromló seregét. A vár föl volt mentve, de csak azért, hogy azután állandóan a szultán birtokává legyen. Azt mondá, hogy a gyermek király és anyja nem birja megvédeni azt a német hadaktól, –  s maga veszi őrizet alá. De a valódi ok az volt, hogy a szultán a Duna mentén levő várak megszerzését nélkülözhetetlennek látta, Bécshez vezető utjának biztosítására, mint a következő két év alatti tömeges hódításai ebben az irányban eléggé bizonyitották. Mint tudva van, többek közt Valpó, Siklós, Esztergom, Székes-Fehérvár 1543-ban kerültek a hódító kezébe.

Ekkor is, julius 22-dikén, a már merőben törökké lett Buda ujra látta Szulejmán szultánt. S ez volt az ő s a későbbi szultánok utolsó látogatása. 1566-ig többé Szulejmán személyesen nem jött Magyarországra, s ekkor sem feljebb, mint Szigetvárig, hol győzelmes élte pályáját befejezte.”

Szulejmán szultán Budához és Magyarországhoz való viszonyának fenti taglalása után Salamon Ferenc így folytatja Szulejmán utódainak hazánkkal való kapcsolatát:

„Utána utódai nagyon ritkán vezérlék személyesen hadaikat, s 1596-ig nem jelent meg a szultán személyesen Magyarország földjén. Ekkor III-dik Mohammed nagy seregével bejött a keresztesi győzelem kivívására és Eger elfoglalására; de nem Buda felé vette utját. Jövet-menet Belgrádon, Péterváradon és Szegeden utazott keresztül.

Általában Szulejmán óta, ki Budát elfoglalta, soha sem volt Budán többé egy török szultán is.

Midőn IV. Mohammed 1683-ban roppant sereget állított ki Bécs megvételére, maga csak Nándorfehérvárig jött a sereggel s onnan nagyvezérére, Kara Musztafára bizta a vállalat vezetését, ki maga is Budát utjába nem ejtve, Veszprémnek és Győrnek tartott, s csak visszajövet, menekülő utjában ment keresztül Budán.

Magyarország fővárosa 1686-ban végleg visszafoglaltatván, az akkori török őrségnek csodával határos hősisége és kitartása daczára is, – legfeljebb csak félte még vagy száz évig a szultáni látogatást, de ez is hiu félelem volt. Lassankint megszünt vagy száz év óta ezen félelem is, ugy hogy az utóbbi nemzedékek csaknem csodálkozva olvassák az egykori ellenségeskedést, s ma már nem is szükséges igy kiálltanunk föl: Vessünk fátyolt a multra!

Maga az idő eléggé eltakarta a mult nyomait. Budán a várfalak némely részén, Ghül Baba sirján s a fürdőkön kívül nincs egyéb, mi a török uralomra emlékeztetne. – Pesten meg épen semmi sincs. Merőben uj, ifju városok ezek, s még lakosai közt is aligha van egyetlenegy, kinek őse a török uralom alatt itt lakott volna. Buda és kivált Pest nem szomoru emlék magas török venédgeinkre nézve; hanem buzdító, élő például szolgálhat: mert ime a két testvérváros, mely a régi és már elavult ozmán rendszer alatt folyvást hanyatlott és pusztaság volt – mivé lőn sem egészen kétszáz év alatt és az igen mostoha viszonyok ellenére a nyugati civilisatio éltető és termékenyítő befolyása alatt!

A mi Buda és Pest lakosait illeti, ha oly könnyen feledik a régen multat, mely nem is kellemes, csak annál fogékonyabbak megemlékezni a közel multról, mely csak barátságos, rokonszenves és hálás érzelmeket kelthet, s melyekben Magyarország összes lakossága részt vesz fővárosa lakóival.”

Salamon Ferenc cikkét olvasva a korabeli újságolvasók tehét minden bizonnyal nem kevés érdeklődéssel vártak a nagy eseményre: Abdul Aziz személyében Szulejmán óta első alkalommal érkezik szultán Budára, III. Mehmed óta pedig Magyarország területére. Abdul Aziz rövid, de annál érdekesebb és kultúrtörténeti szempontból gyümölcsöző magyarországi tartózkodásáról a folytatásban olvashatunk.

Horváth Krisztián – Türkinfo