A török nők emancipációja

Sorozatunkban arra vállalkozunk, hogy a magyar sajtó korai oldalairól olyan híreket idézzünk fel, melyek a törököket és Törökországot mutatják be. Az alábbiakban a Tolnai Világlapja képes hetilap 1926. május 12-i számában megjelent újságcikket olvashatunk újra, melynek eredeti címe: „A török nők kellemesnek találják a kiszabadúlást a háremből”.

A cikk a török nők emancipációjának kérdését tárta a korabeli olvasó elé – a szöveghez mellékelt három fotó pedig segítette az olvasottak jobb szemléltetését.

Az első kép a cikkben a török nők öltözetének változását mutatja be a kezdeti időktől egészen az 1920-as évekig, a második kép eredeti képaláírása szerint „Modern török lányok teadélutánon vesznek részt egy Konstantinápolyban horgonyzó amerikai hajó fedélzetén”, a harmadik szerint pedig „Munerie Hanoum”, a török moziszínésznő látható öltözőjében.

Mielőtt más érdekességekről szólnánk, itt kell megjegyezni, hogy a legutolsó képen Münire Eyüp, művésznevén Neyyire Neyir (1902–1943) látható, akiről sorozatunk egyik korábbi részében már olvashattunk: ő játszotta az 1923-ban a Muhsin Ertuğrul által rendezett Ateşten Gömlek című film egyik női főszerepét, ezzel valóban ő volt az egyik első olyan muszlim színésznő, aki filmen is látható volt – később pedig a rendező felesége lett.

A Tolnai Világlapja 1926-os és alább közölt cikkében persze más érdekességek is vannak: az alább bemutatandó cikkből is világosan kiderül, hogy amint más hadviselő országokban az első világháború idején, úgy az Oszmán Birodalom területén is a háborús konjunktúra egyre növekvő mértékben tette szükségesség, hogy a nők hagyományos társadalmi szféráikon túl is aktívan részt vegyenek az össznemzeti munkavállalásban és a háborús erőfeszítésekben. Ez a folyamat aztán a Musztafa Kemal által vezetett modern Törökországban csak még inkább erősödött, s főként a városi lakosság körében a nők egyre több munkakörben jelentek meg aktív szereplőként, ezzel párhuzamosan pedig közülük egyre többen részesülhettek oktatásban is. A modern ruházkodás, mely Musztafa Kemal gondolkodásában amúgy is szimbolikus jelentőséget kapott, a – főként városi – nők öltözködését sem hagyta nyomtalanul.

Az 1926 elején megjelent új török polgári törvénykönyv – ezzel párhuzamosan pedig megszüntették a férj kizárólagos akaratából történő válás intézményét is. A nők az új törvénykönyv értelmében egyenlő arányban részesültek az öröklés terén is; megszűnt a többnejűség.

Ami pedig az alábbi cikkben is taglalt Musztafa Kemal és Latife Hanim (született: Latife Uşakizâde, 1898–1975) közti házasságot illeti, Musztafa Kemal valóban İzmirben ismerte meg leendő és nála jóval fiatalabb feleségét, ám házasságuk még az új polgári törvénykönyv bevezetése előtt, 1925-ben véget is ért.

Olvashatunk mindemellett a cikkben egy konstantinápolyi lábszépségversenyről is – a dolog akkor válik különösen érdekessé, ha tudjuk, hogy néhány évvel később egy bizonyos Keriman Halis (1913–2012) nem csupán a Miss Turkey címet, de a világtörténelemben először a Miss Universe címet is megszerezte.

Álljon itt tehát az alábbiakban az eredeti, 1926-os cikk a Tolnai Világlapja képes hetilapból:

„Azt lehet mondani, a világháború a török nők győzelmével végződött.

Még néhány évvel ezelőtt a török nők maguk sem képzelték, hogy olyan mélyreható változások következzenek be életükben, amelyek a világháború után minden nehézség nélkül, szinte meseszerű gyorsasággal valósultak meg. Volt ugyan Törökországban is néhány feminista török nő, akik külföldön nevelkedtek és hazatérve a török nők egyenjogúságáért küzdöttek s a török nő világtól elzárt háreméletét lealázónak, embertelennek hirdették s a nyugateurópai asszonyok sorsát követelték a török nő számára is. De ezek nem sok eredményt értek el. Pedig voltak közöttük nagy bátorságúak is. Ezek megtették, hogy az évezredes hagyományok által szentesített és minden török nőre kötelező fátyol nélkül jelentek meg a nyílt uccákon. De ők húzták a rövidebbet. Nemcsak hogy kigúnyolták, megverték és kővel dobálták meg őket, hanem sokszor még börtönbe is kerültek.

Évezredes hagyományokat nem lehet könnyen megdönteni. De nagy események orkános vihara elsöpörheti őket.

A török férfi a többnejűség örömein kívül szigorúan megkövetelte azt is, hogy az általa kiválasztott virágok még csak távolról se illatozzanak mások számára is. Sűrű fátyolnak kellett elfedni a nő arcát, nehogy az idegen férfi szeme végig cirógathassa szentségtelen sugaraival. Csak a fátyol keskeny nyílásán át ragyoghattak a háremvirágok sötét szemei a nagyvilágba. Ebből a nagyvilágból azonban nem sokat láthattak, mert a török férfi erről is gondoskodott. Házának az uccára nem volt egyetlen ablaka sem. Az uccára ugyan kimehetett a török nő is, ha valami dolga akadt, de igyekeznie kellett, hogy olyan észrevétlenül tűnjék tova, amennyire az csak lehetséges. Ha egy török asszony vagy lány szóbaállt az uccán egy férfival, ennek nagyon kellemetlen következményei voltak. Nemcsak a legnagyobb erkölcsi megvetésnek tette ki ezzel magát, hanem a testi bántalmaknak is.

Aki ma végig sétál Konstantinápoly uccáin, az úgy érzi magát, mintha Párizsban volna. Az asszonyok, lányok nemcsak hogy fátyol nélkül sétálgatnak divatos európai ruhákban, cifra kalappal vagy turbánszerű sállal a fejükön, vidáman tereferélve udvarlókkal, hanem egyiknek-másiknak már térdig se ér a szoknyája. Vannak már köztük nagyon modernek is.

Az öreg törökök, a régi rend hívei, csak a fejüket csóválják dörmögve: kifordult a világ a tengelyéből.

Már a világháború is meglazította a török nő elzártságát. Sok ezer nő lépett a háború folyamán a Vörös Félhold szolgálatába és ápolták a sebesült katonákat a kórházakban. De a hárem rabbilincsei akkor hulltak le a török nőkről, amikor Kemal pasa a forradalom élére állott, amely lesöpörte a szultánt a trónjáról, de szembeszállt a békét diktáló, győztes európai hatalmakkal is. Kemal pasa mellett ott álltak az európai műveltségű ifjú törökök, akik már évtizedek óta készültek arra, hogy az európai viszonyok meghonosításával meggyógyítsák a beteg Törökországot.

A török nőket Kemal pasa forradalma szabadította fel. A nők a kisujjukat sem mozdították meg. Az ölükbe hullott a szabadság. De a nők nem mutatkoztak érdemtelennek erre a szabadságra. Nemcsak a nyugateurópai divatot kapták fel s az európai nőt utánozták az ő nagyobb szabadságában, hanem nagy buzgósággal fogtak hozzá a tanuláshoz, a nyugateurópai műveltség megszerzéséhez. Nemcsak a cukrászdák telnek meg fagylaltozó és likőröző nőkkel s nemcsak a teniszpályák nyüzsögnek tőlük, hanem az iskolát is valósággal megrohanták a nők.

A szultánok idejében a török nő nem járt iskolába. A hárem fölöslegesnek tartotta a nőben a tudást. Most megnyílt a nők számára a konstantinápolyi egyetem is, ahol sok török lány tanulja már a jogi, orvosi, mérnöki tudományokat. A nők számára emelt amerikai egyetemek is tele vannak török lányokkal. A középiskolák is igen népesek és ezekben a török lányok a fiúkéval megegyező oktatásban részesülnek. A tanítóképzőkben igen sok török lány tanul. Az elemi iskola elvégzése pedig kötelező.

Vannak már török orvosnők és festők. Egy török tárgyú mozidarabban már török moziszínésznő játszotta a főszerepet. Az idei télen pedig olyan dolog történt, ami először történt a török históriában. Egy színtársulat olyan darabot adott elő, amelyben török nők játszottak. Ezzel a török nő a háremtől eljutott a színpadig, ahol az egész világnak mutogatja magát.

Azt lehet mondani, hogy a török nő már jogok tekintetében semmiben sem különbözik európai asszonytársaitól. Csak éppen még a politikai életben nem játszik szerepet. Nincs még szavazati joga. A divat tekintetében hűségesen utánozzák európai társnőiket, éppen csak a mély kivágás a nyakon, a dekoltázs az, amitől még idegenkednek. Még az előkelő nők is párizsi selyemruhákban, de magasan csukott nyakkal jelennek meg az estélyeken, bálokon, ebédeken.

De már a vékony, átlátszó selyemharisnyák annál jobban megnyerték a török nők tetszését. A görögökkel vívott háborúk egyik diadalának az évfordulójára rendezett ünnepélyen az ünnepségek fénypontja a „lábikra” szépségverseny volt. A nagy parkban felállítottak egy színpadot. Az előkészületek befejezése után térdmagasságig legördült a függöny és a függöny mögött vonultak el a főváros legszebb lábú hölgyei. Látni lehetett itt vonom zergebokákat, karcsú ívelésű lábszárakat, ideges, fiús vonalú női lábakat, színes selyemvékonyságokba burkolva. Vígan üvöltözött a jazz-band, az asztaloknál nagy poharakban fogyott a török sör. A műértő publikum nem kímélte a szemét. Egy fekete szépség vitte el a pálmát. Büszkébb volt a diadalára, mint Kemal pasa a győzelmeire. Hiába, akinek a legszebb lába van Konstantinápolyban, az jogosan hordhatja magasan a valószínűleg szintén csinos orrocskáját.

Különben Kemal pasa nem éppen a legjobb tapasztalatokat szerezte a felszabadított török nő körül. Még a görög háborúk idejében történt, hogy győzelmesen vonult be egyszer Szmirnába. Itt ismerkedett meg a város egyik leggazdagabb polgárának a lányával, Latife Hanoum-mal, aki éppen akkoriban jött meg egy európai nevelőintézetből. Kemal náluk volt beszállásolva. Házasság lett az ismeretségből. S a házasság boldognak mutatkozott, bár 20 év korkülönbség volt a házastársak között, természetesen az asszony javára. Aztán jöttek a nézeteltérések, végül a teljes elhidegülés. Azt mondják, Latife asszonyban feltámadt a nagyravágyás ördöge. Kemal pedig csak köztársasági elnök volt és nem akart szultán lenni, akármennyire is ösztökélte is a szép asszony.

Egyszer Kemal pasa nagy ebédet adott Angora mellett fekvő villájában. Hivatalosak voltak az összes miniszterek. Latife asszony azonban már ebéd előtt összeveszett az urával, mert ő másfajta bort akart feladni, mint amit a pasa megparancsolt. Duzzogva ment fel a szobájába. Egyszer aztán lekiáltott: elmentek-e már azok az emberek? A vendégek éppen akkor készülődtek s Kemal azt válaszolta: most mennek és velük megyek én is. Nem is tért többé vissza. Másnap levelet írt Latifének, amelyben tudatja, hogy megindította a válópört. A válópör gyorsan pergett le, mert még a régi török házassági törvények voltak érvényben, amelynél elég, ha a férfi egyszerűen kijelenti, hogy nem akar tovább együttélni a feleségével. Kemal pasa valószínűleg örült, hogy ezt a régi törvényt még nem törölte el.

Annyi bizonyos, hogy a török nő ma sokkal inkább érzi embernek érzi magát, mint tíz évvel ezelőtt. Igaz, hogy ma még inkább csak a főváros női értékelik a felszabadulást az évezredes iga alól. A vidéki nők legnagyobb része, ma még iskolázatlan, tanulatlan, nem is nagyon akar szakítani a régi, hagyományos szokásokkal. De a nők teljes felszabadítása szerves alkotó részét képezi Kemal pasa és az ifjútörökök nagyszabású terveinek.”

Sorozatunk következő részében a magyar sajtótörténelem törökökkel és Törökországgal kapcsolatos újabb fejezetébe nyerhetünk majd bepillantást.

Horváth Krisztián – Türkinfo

A cikk az Otokoc Hungary Kft. támogatásával készült.