Terror az ankarai kávéház sarokasztaláról

ankarai_robbantasA törökök nem szokták meg a terrort, de megtanultak együtt élni a merényletekkel és elfogadni a halál közelségét.

Négy hónapon belül ez a második robbantás Ankarában. Fizikai és lelki értelemben is egyre közelebb kerül hozzám a terror. Minden, ami nem is olyan régen csak a híradóban történhetett meg, ma a szomszéd utcában zajlik.

Február 17. dèlutàn 4 òra

Egy kirgiz ès kèt magyar barátnőmmel talàlkozòt beszèltünk meg. Az egyikük felhìv, hogy nem lehetne-e inkàbb Kızılay, mert nagyon elfoglalt aznap, de a központba hamar odaèr. Az a baj, hogy Ankara forgalmas belvárosába nem csak ő, mindenki hamarabb odaèr. Sosem szerettem Kızılayt, február 17-én csak a baràtnőm kedvèèrt voltam ott.

Február 17. este fél 7

Az elfoglalt barátnőnk utolsò pillanatban lemondta a talàlkàt. Mi hàrman talàlomra beülünk a Meşrutiyet Caddesi második mellèkutcàjàbòl nyìlò első kávézóba. Megvacsorázunk, nevetgélünk, beszèlgetünk.
Hirtelen a mellettünk lèvő nagy út felől hatalmas robbantás zaja ráz fel minket. „Mi törtènt? Mi törtènt?” – ijedten pislogunk egymásra. Keserű érzés kavarog mellkasomban. Első gondolatom, hogy Törökországban egy ilyen hang csak földrengés vagy bomba lehet. Félelemhullám söpör végig a kávézón. Senki nem tud semmit. Páran kifutnak az utcára, hátha kiderül valami. Mi nem állunk fel a helyünkről. Mi nem merünk felállni a helyünkről.

A robbantás hangja néhány ideges, baljós percet vonszolt maga után. Kitört a pánik. Én pont az ajtóval szemben ülök. „Bomba!!! Bomba!!! Bomba!!” Ordibáló emberáradat zúdul be a kávézóba. Egy pillanatra azt hiszem, elárasztják a helyiséget. Pár másodperc múlva ennek is vége. A kintről jövők lihegnek, zihálnak. „Ne menjetek az ablak közelébe! Maradjunk belül!” Mi még mindig nem mozdulunk, mintha földbe gyökerezett volna a lábunk. Mintha a világon az egyetlen biztonságos hely a második mellékutcai kávézó sarokasztala lenne. Bermet, kirgiz barátnőm megszorítja a kezem: „Dalma, én félek…

Mindeközben a velünk szemben ülő középkorú férfi majonézt nyom a sült krumplijára. „Oh, ti külfödiek vagytok? Itt tanultok? Ah, Ankara kicsit veszélyes hely, olykor felrobban egy-egy bomba” – ecseteli, két falat között. Ekkor megcsörren a telefonja. „Jaj, semmi bajom anya, jól vagyok, éppen vacsorázom.

A főútról mellékutcákba menekült, pánikba esett emberektől már biztosan tudjuk: újabb merénylet. Két katonai személyszállító kocsit robbantottak fel a piros lámpánál. Se tüntetés, se tömegeket vonzó rendezvény. Csak várakozó gyermekek, felnőttek és autók a piros lámpánál. Perceken belül nem csak mi, a fél világ értesült arról, mi történt tőlünk pár kilométerre.

Kati barátnőmet aggódva hívja telefonon a bátyja…
Jól vagy? Minden rendben?? Most láttam a CNN-en…
Te is tudod? Mi hallottuk…
Micsoda?? Te hallottad?? Olyan közel vagy??
Ja nem, nem, ne aggódj, a hírekből hallottam én is…

Telefonhívások sorozata, rövid megnyugtatások, kíméletes hazugságok… Senki sem akarja hallani, hogy a lányától, testvérétől, barátjától 2 kilométerre bomba robbant. Családjaink így is kétségbeesnek, ezekben a napokban rimánkodó szavak csengenek az ankarai külföldiek telefonjaiban: „Kérlek, gyere haza, kislányom, elég volt már ebből a Törökországból, életveszélyes.” Mert ha mi is arra sétáltunk volna, és a piros lámpánál megálltunk volna, most nem én írnám meg ezt a cikket.

Mindenkit kérek, aki szeretne fogyasztani, foglaljon helyet, aki viszont nem, hagyja el a kávézót” – figyelmeztet a pincér. Lassan elszivárognak az emberek.

Ugyanebben az időpontban Livi barátnőm a hadseregnek dolgozó civil férjével együtt a katonai területen lévő sportteremben tornázott. Olyan közel voltak a robbantáshoz, hogy betörtek a helyiség ablakai, és leestek a fémkeretek a plafonról. Egy órán át egy másik épületben várt, mert mindent elleptek a fegyveres katonák. „Nagyon megijedtünk…

Február 18. délután fél 2, Kızılay

Ankara belvárosa feltűnően kihalt. A máskor zsúfolásig megtelt bevásárlóközpont előtt most csak lézengenek, a metróban le tudok ülni, annyi hely van. Az ankaraiak nem mernek rögtön kimenni az utcára. A történtek hatása alatt állnak. „Pár nap múlva minden a régi lesz” – mondja egyetemi csoporttársam, Ali.
Ankarában az emberek rá vannak kényszerítve, hogy a forgalmas belvárosban intézzék el dolgaikat. A metrón itt tudunk átszállni, a kisbusz , amely hazavisz minket, itt áll meg. A különböző bankok, könyvesboltok, szervezetek területi eloszlása nem egyenletes, így minden út a központba vezet.

Az ankarai magyar nagykövetség – a merénylet áldozatainak emlékét tiszteletben tartva – törölte pénteki farsangi bálját, én pedig nem fogadtam el egy kızılayi kávéház állásajánlatát. De a terrorban élő ember veszélyérzete megváltozik. Február 17-én megígértem magamnak és családomnak, hogy nagy ívben elkerülöm a belvárost. Február 18-án lemondtam egy találkát Kızılayban, de délután mégis ott voltam, mert egy csomagot csak a központi postán vehettem át. A veszély nem múlik, de az élet sem áll meg: az emberek dolgozni mennek és moziba, elintézik ügyes-bajos dolgaikat a bankban. Az első héten próbáljuk elkerülni a forgalmas helyeket, a második héten viszont már rohanunk Kızılayba, mert a legközelelebbi Dost könyvesbolt ott van.

Szobatársam, Banu szavaival élve: “Törökország legbiztonságosabb és egyben legveszélyesebb helyén élünk, a fővárosban.” Ha itt történik valami, arról a média egyszerre értesül velünk. “Én tudom, hogy bármikor meghalhatok, ha Kızılayba megyek. A halál itt lebeg a fejünk felett, de ez ellen nem tudunk mit tenni“ – teszi hozzá török egyetemista barátnőm, Merve.

Nem, nem szokták meg az emberek Törökországban a terrort. De megtanultak együtt élni a merényletekkel és elfogadni a halál közelségét. Van, aki pár méterre sportol vagy vacsorázik, és van, aki lélekszakadva menekül a hömpölygő tömegben. Néhányan csak egy elhaló hangot hallanak, mások aznap épp arra szerettek volna sétálni, de az utolsó pillanatban meggondolták magukat. Ahányan vagyunk, annyi oldalról vesz minket körül a terror. Törökök, magyarok, idősek és gyermekek… Mindannyiunk életének részei a merényletek: halál, kétségbeesés, pánik, düh, kezdeti félelem, lassú akklimatizálódás, beletörődés…

Kovács Dalma – Türkinfo