![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Míg az Iszlám Állam hadseregének konkrétan külföldi állampolgárok adják a derékhadát, már az ellenük harcoló kurd pesmergák oldalán is alakul a külföldiekből álló század. Kik ezek a külföldiek, és mi hajtja őket? A Hetek riportja.A Hetek riportja.
Ez év áprilisában csatlakoztam a kurd reguláris hadsereghez, a pesmergákhoz, hogy tudósíthassak az Iszlám Állam ellen zajló koalíciós hadműveletről. Nem volt valami nagy dolog. Kapcsolatba léptem az észak-iraki kurd regionális kormányzattal, pár levélváltás után pedig már meg is érkeztem Szulejmánijjába, ahol két magas rangú kurd katonatiszt eligazított, majd kijelölték, merre és hogyan mehetek a fronton. Külföldiként nem volt szerencsés egyedül utazgatni: az Iszlám Állam ötvenezer dollár vérdíjat tűzött ki minden nyugati fejére, mivel túszaik – akik közül sokakat kegyetlenül kivégeztek – az év elejére jelentősen megfogyatkoztak.
Két meglehetősen baltaarcú, de aranyszívű kurddal közlekedtem a frontvonalon, így jutottam el Kirkuk városáig, melyet az Iszlám Állam 2014-es offenzívája óta tartanak a kurdok. A helyzet – bár jelentősen javult 2014-hez képest, amikor az egész kurd társadalom, nők, öregek, de még a kamaszok is hadba vonultak a terrorszervezet ellen – még korántsem rózsás.
Bár az Iszlám Állam csapatait sikerült megállítani és visszavenni a megszállt kurd területeket, mivel a koalíció szárazföldi csapatokat nem küld, csak precíziós légicsapásokkal vesz részt az akcióban, egyfajta status quo alakult ki. A kurdok az iraki reguláris hadsereggel együtt sem rendelkeznek annyi emberrel, hogy azokat a városokat is visszafoglalják, melyekben az Iszlám Államot támogató, illetve a velük kényszerszövetségben álló szunnita arabok vannak többségben.
Magyarul: az amerikaiak csak bombáznak, nincsenek lent a földön. Legalábbis ezt gondoltam, amíg Kirkukba nem értem. A meglepetés akkor ért, amikor a kurdok között vagy tíz, tökéletes amerikai akcentussal beszélő „önkéntessel” találkoztam. Mind amerikai katonák voltak, akik amikor meglátták az Iszlám Állam kegyetlenkedéseit, pénzt és időt nem sajnálva, önként jöttek Irakba. Természetesen mindegyikük leszerelt már, hivatalos kapcsolatuk nem volt az amerikai kormánnyal. Csak a puskáikra szerelt kütyükön lehetett látni, hogy valószínűleg láttak már pár harcot az életükben.
Mogorva fickók voltak, akik alapvetően ellenségként tekintettek a sajtóra, nem is nagyon beszélt velem egyikük sem, még azután sem, hogy együtt mentünk ki Dakokba, 200 méterre az Iszlám Állam állásaitól. Egyik nehézfiú sem akart hivatalosan nyilatkozni, kivéve Mickeyt.
Egy nem közölt interjú
Mickey egy alacsony termetű, szeplős amerikai fiú volt, mindkét kezét tetoválások borították, és a zubbonyára a „necromancer” (szellemidéző) felirat volt ragasztva. Már a visszaúton elbüszkélkedett azzal, hogy „16 arabot ölt meg”, majd miután visszaértünk a főhadiszállásra, nyilvánvalóvá tette, hogy kész interjút adni nekem. Hosszasan beszélt arról, hogy „ő nem szent”, majd arról, hogy az Iszlám Állam kegyetlenkedését nem lehet tétlenül nézni, meg hogy Amerikában egy motoros klub enforcerje (végrehajtója) volt, és úgy jött Irakba megállítani a mészárlást.
Nem volt alapvetően vállalhatatlan interjú, nekem azonban rossz érzésem volt vele kapcsolatban. Valami nem stimmelt a fiúval, nem tudtam megmagyarázni, hogy mi, de úgy éreztem, jobb, ha nem erőltetem a videó nyilvánosságra hozását. Miután hazaértem Magyarországra, megtudtam, hogy a lehető legjobban jártam el, amikor az ösztöneimre hallgattam. A The Daily
Beast amerikai hírportál – miután ők is interjúztak vele – hosszú riportban azonosította Mickeyt mint Michael Windeckert, akinek 28 (!) erőszakos bűncselekmény van a számláján, beleértve egy nemi erőszakot is egy 14 éves kislánnyal szemben.
Önmagában persze Windecker esete nem húzható rá minden önkéntesre, aki az Iszlám Állam ellen harcol, de jól szemlélteti, hogy a kurdok mennyire nem ellenőrzik, kik jelentkeznek önkéntesnek közéjük. Mentségükre szóljon, hogy amint kiderült Windecker múltja, mind a többi amerikai önkéntes, mind a külföldieket felügyelő kurd ezredes bejelentette, hogy nem kívánnak tovább Windeckerrel együtt „dolgozni”, és hogy a pesmergák nem vesznek fel a soraikba „bűnözőket”.
„Nézd, mi csak megköszönhetjük azoknak, akik idejönnek harcolni, és készek a vérüket áldozni az ügyünkért” – mondta Hiúa Dzsef, a Kurdisztáni Hazafias Unió politbürójának igazgatója, miután rákérdeztem nála az önkéntesekre. Más kommentárja nemigen volt, egészen egyértelmű okokból. A külföldi önkéntes harcosok óriási PR-értéket képviselnek a háborúban, a kurdok többek között rajtuk keresztül tudják megszólítani egy-egy adott ország lakosságát. Ezzel mondjuk az Iszlám Állam, de az al-Kaida sincsen másképpen. Nincs olyan száma az Iszlám Állam hivatalos magazinjának, a Dabiknak, melyben ne mutatnának be egy külföldi mudzsahidet, de a kurdoknak is megvolt a saját amerikai hősük Jordan Matson személyében. Nem véletlen, hogy Matson egy interjút sem adott anélkül, hogy ne a YPG (Népi Védelmi Egységek) vörös csillaga szolgált volna hozzá díszletként.
atv.hu
