Mikszáth Kálmán: A pasa macskája

Hogy a török milyen jó szívű nép, mutatja ezt a nálunk, Európában csak most alakuló állatkínzás elleni egyletek lassú terjedése, míg náluk már mintegy szívük sugallatából szelídek, sőt néha úgyszólván előzékenyek az állatok iránt. Szép költői vonás ez ozmán testvéreinkben. Kiknek módjukban volt látni valaha török temetőt, feltűnhetett nekik, hogy a sírt egy kőlap fedi, melynek közepén hosszú nyílás van, a nép hite szerint az ítélet angyalának ki- s bejárásul hagyva, a kőlap négy szegleteire pedig egy-egy lyukat vágatnak, amelyben a meggyűlő esővíz a fákon fészkelő madarak italául szolgáljon. Városaik és falvaik utcáin, főleg ott, hol élelmiszereket árulnak, tömegesen heverésznek a kutyák, egész biztonságban érezve magokat, mert senki sem bántja, hanem kíméletesen kikerüli őket minden igazhívő muzulmán, mintha valami nagyságos urak volnának. Közönségesen ismert dolog, hogy a jószívű török megveszi a marhák tüdejét, máját s pacalját, és kiosztja az utca kutyái közt, vagy megvásárolja a kalitkába zárt madarakat, hogy azokat szabadon bocsáthassa.

És ezer meg ezer ily apró vonást lehetne felhozni, mely a törökök figyelmes bánásmódját az állatok iránt egész költői világításba helyezné. Legtréfásabb példa erre, Mevlevi pasa macskája, melyet a pasa kimondhatatlanul szeretett, mintha saját gyermeke lett volna. Órákig elgyönyörködött vörhönyeges szemeiben, elsimogatta villanyos, tarka szőrét, nyalatta vele a kezeit. A pasa kemény, harcedzett férfiú volt, s úgy mondták: semmi sem képes őt meglágyítani a világon, csak e macska nyávogása. Egy napon éppen csibukozott a főúr, pamlagán ülve, kedvenc macskája pedig drága hímzésű kaftánja egyik csücskén ült és szundikált, midőn a szultán hírnöke lép be, felrántva az ajtót s jelenti, hogy Sztambulban lázadás tört ki, a pasa azonnal üljön lóra, egy pillanatot sem késve, különben ő is hazaárulónak fog vétetni s számíthat selyemzsinórra. Mevlevi pasa a hírnök lihegve elmondott szavaira rögtön fel akart ugrani, hogy kardját felkötve, a lázadók megfékezésére induljon, de egy pillantás az édesdeden szundikáló macskára minden bátorságát elvette. Kétségbeesve gondolt arra, hogy a szegény állatot, ha a díványról megmozdul, okvetlenül fel kell ébresztenie.

Rettenetes habozás vett erőt rajta. Megdöbbentő válságos helyzet volt. Vagy mozdulnia kellett és akkor a macska fölébred, vagy maradnia és akkor tarthatja nyakát a selyemzsinór alá. „Oh, Allah! mit tegyek? – kiáltá a pasa, kezeit tördelve. – Sugallj egy mentő eszmét!” S Allah megkönyörült rajta. Tekintetét, mint legközelebbi időkben az Abdul Medsid szultánét, egy az asztalon heverő ollóra irányzá. Mevlevi oly örömmel, mint aki a puskaport feltalálta, nyúlt a kisegítő szerszám után s gondosan elnyírta vele a drága kaftán azon részét, melyen a macska szunnyadozott. Mevlevi Sztambulba száguldott jó kedvvel, s midőn nehány óra múlva a csőcselék szétverése után visszatért, kedvence még akkor is ott bóbiskált a megcsonkított kaftán levált szárnyán, melynél drágább, szebb ágylepedője még sohasem volt egyetlen macskának sem.

Mikszáth Kálmán Török regék és történetek (1877) Forrás: Mikszáth Kálmán Összes művei, Kritikai kiadás, 28. kötet (Elbeszélések 2.) Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963