Igaz-e, nem-e, nem tudom, de úgy beszélik, hogy Aldzsavaze városában élt egyszer egy öreg kertész a fiával. Egészen kicsi kertje volt az öregembernek, csak alma termett benne. De senki úgy nem tudott bánni a gyümölcsfával, mint az öreg kertész. És a fia mindenben segített neki. Azt szerette volna, ha belőle is olyan jó kertész válna majd, mint amilyen az apja. Akármit csinált az öreg, a fia mindig a nyomában volt. Mindent megfigyelt és megjegyzett.

Mikor megérett az alma, apa és fia óvatosan leszedte, és fonott kosarakba rakta. Nem győzött gyönyörködni a fiú az almájukban: semelyik szomszédjuknak nem termett ilyen piros meg zamatos almája. Az öreg bérelt egy tevét a kereskedőkaraván tulajdonosától, és elvitte eladni az almát a szomszédos városokba. Annak az árából éltek aztán egész esztendőben.

Hanem egy kora tavaszon ágynak esett az öreg kertész, és érezte, hogy ő már fel nem kel többet. Odahívta a fiát, és azt mondta neki:

– Fiam, elhagy az erőm. Nemigen érem én már meg az almaszüretet. Én téged sok mindenre megtanítottalak. Gondozd az almafákat, ahogy együtt gondoztuk őket. Ősszel meg szedd le, ami termett, és vidd el a piacra. Csak el ne feledd a tanácsomat: Katan városába sohase vidd, mert megjárod. Gonosz a katani padisah. Ha a szeme elé kerülsz neki magának vagy akár csak a szolgáinak, jaj neked, oda az alma is, a pénz is.

– Nem felejtem el a tanácsodat, apám – felelte a fiú, a könnyeit törülgetve.

Néhány nap múlva meghalt az öreg kertész. A fiú tisztességgel eltemette. „Mármost hogy leszek meg magamban?” – gondolta. De megjött a tavasz, ott volt a sok kerti munka.

Fogta a fiú az ásót, görbe kést, fűrészt, és tenni-venni kezdett az almafák körül.

Virágba borultak a fák. Nyár közepére tele lettek terméssel. Roskadoztak az ágak a gyümölcs súlya alatt. A fiú ott nem hagyta volna a kertet egy pillanatra se: hol az egyik ágat kötözte fel, hogy le ne törjön, hol a másikat támasztotta meg karóval… Úgy tett, ahogy az apja tanította.

Mikor megérett az alma, a fiú óvatosan leszedte, fonott kosarakba rakta. Bő termés volt. Elment a fiú a kereskedőkaraván tulajdonosához, tevét bérelt, és elvitte az almát a szomszéd városba. Azon a pénzen, amit kapott érte, megélt a következő almaszüretig… Eltelt egy esztendő, el a másik is. A harmadik évben leszüreteli a fiú a termést, kosarakba rakja, megy a karaván tulajdonosához, hogy tevét béreljen.

Hanem a gazda azt mondja:

– Megvannak a tevéim, megvannak a hajcsáraim is. Csak most Katan városába küldöm a karavánt. Maga a padisah parancsolta így.

Megpróbálta a fiú rávenni a karaván gazdáját, hogy engedjen el egy hajcsárt valamelyik másik városba, de az megmakacsolta magát:

– Nem szegem meg a padisah parancsát, nem szállok szembe az akaratával.

Elszomorodott a fiú, nem tudta, mitévő legyen: apja azt parancsolta, Katanba ne menjen, más városba meg nem tudja elszállítani az almát. „Odavész a termés – kesergett a fiatal kertész -, miből élek aztán egész esztendőben? – Gondolkodott, gondolkodott, aztán elszánta magát: – Elmegyek Katanba. Hátha észre se veszik a padisah szolgái, és nem lesz semmi bántódásom. Ha meg lesz, hát egyre megy: így is, úgy is oda az alma.”

Hazavitte a tevét, felrakta rá az almás kosarakat, és útnak indult a karavánnal Katanba. Kora reggel értek a városba. Akinek almája volt, mind a piacra tartott. A fiú velük. Leszedte a kosarakat a tecéről, és árulni kezdte az almát. Ilyen piros, zamatos almája senkinek se volt a piacon. Szólongatni se kellett a vevőket. Még fel se kelt a nap, és a fiú már el is adta az egészet. Összerakta az üres kosarakat, megszámlálta a pénzét, és beletette az erszényébe, az erszényt meg jó mélyre bedugta az ingébe. Azok, akik vele együtt jöttek, még a felét se adták el az almájuknak. „Megvárom őket, együtt megyünk haza – gondolta a fiú -, addig járok egyet a városban, nézelődök, megnézem a padisah palotáját. Sok a nép az utcán, senki se törődik velem. Nem érhet baj. És egy szolgáját se látni semerre a padisahnak.”

Nem tudta a fiatal kertész, hogy a padisah szolgái ott szaglásznak a nép közt, csak éppolyan ruhában, mint a városbeliek, nem lehet megkülönböztetni őket a többitől. Az egyik már régen észrevette a fiút, azt is látta, hogy a pénzét számolja. Mikor a fiú kiment a piacról, és elindult a városba, a padisahnak ez a szolgája a nyomába eredt. A fiú meg csak ment, ment a város utcáin, gyönyörködött a magas kőházakban, szökőkutakban, medencékben. Ahogy így mendegélt, egyszer csak kiért egy nagy térre. Éppen egy tornyos, roppant palota elébe. Sohase látott még ilyen palotát, de azért csak nem mert egészen közel menni hozzá. Messziről nézegette a színes kövekkel kirakott, finom mintákkal kifestett falakat.

– Szép palotánk van, ugye? – kérdezte hirtelen egy ismeretlen hang.

A fiú összerezzent, körülnézett, hát egy városbeli ember áll mellette, kedvesen néz rá, mosolyog. A fiú megnyugodott egy kicsit, hanem az ember (persze a padisah szolgája volt) mézédes hangon folytatta:

– Mindjárt látni, hogy értelmes fiú vagy te. Tudod, mi a szép. Sok csudálatos dolog van a mi városunkban, kár, hogy a legcsudálatosabbat nem láttad.

A kertész fia nem gyanított semmi rosszat, azt mondta:

– Hát melyik a legcsudálatosabb? Elmondanád, jó ember?

– A királylány a legcsudálatosabb minálunk, a padisahunk lánya. Olyan szépet még nem látott a világ. Abban a magas toronyban lakik, és ugyan nem sokan dicsekedhetnek el vele, hogy megláthatták.

Elfutotta a láng a fiú arcát.

– Ó, ha csak a fél szememmel láthatnám!

– Bajos, nagyon bajos, de lesz, ami lesz, segítek neked. Kerüld meg a padisah palotáját, és amott, a túlsó kapunál meglátsz egy márványlócát. Ülj le arra a lócára, és várj! Odamegy hozzád a strázsa, és megkérdi, mire vársz. Te csak mondd neki, hogy szeretnéd látni a padisah lányát. De tudd meg, a padisah erősen megparancsolta a strázsáknak, hogy szedjenek sápot attól, aki a lányát akarja látni. Ha nincs pénzed, adhatok. Majd megadod, ha lesz.

– Van nekem pénzem, és köszönöm a jó tanácsot – felelte a fiú.

Elbúcsúzott a városbeli embertől, és elindult a palota fala mentén. Megkerülte az egész palotát, és a legtúlsó kapunál meg is látta a márványlócát. Leült hát a lócára, és várt. Várt, várt, de csak nem ment oda hozzá senki. A fiú már épp el akart menni, mikor kivágódott a kapu, és kijött rajta a strázsa.

– Mit ülsz itt a palota kapujában, mire vársz? – kérdezte mérgesen a kertész fiától.

– Egy jó ember azt mondta nekem, hogy itt lakik a királylány. És én nagyon szeretném látni – felelte tisztelettudóan a fiú.

– Hát azt tudod-e, mit parancsolt a padisah, kifizeted-e a sápot? – kérdezte szigorúan a strázsa.

– Van pénzem, ne félj – mondta a fiú, és elővette az erszényét.

A strázsa elvigyorodott, és azt mondta:

– No jól van, akkor gyere utánam!

A fiú ment utána. Bementek a kapun, a strázsa rátolta a nagy, nehéz zárat is, és indult a torony felé, a fiúnak meg intett, hogy menjen vele. Ahogy odaértek a toronyhoz, a strázsa elővette a kulcsot, kinyitotta a vasajtót, és elindultak felfele a sötét csigalépcsőn. Mentek, mentek, míg csak a torony legtetejébe nem értek. A fiú körülnézett, és meglátott a padlóban egy vasajtót meg egy kicsi kis ablakot.

– Adjál két aranypénzt, és benézhetsz az ablakon, megnézheted a királylányt – szólt a strázsa.

A fiatal kertész tüstént elővette az erszényét, kivett belőle két aranypénzt, odaadta a strázsának, aztán letérdelt és odahajolt az ablakhoz. Egy szőnyeggel beborított kerek szobát látott. A falnál, puha párnákon egy lány ült, a padisah lánya. A fiú ránézett, és kővé dermedt: kimondhatatlanul szép volt a királylány. „Nem álmodom?” – gondolta a fiú, és le nem vette a szemét a lányról. De a lány messze volt az ablaktól, és a fiú szerette volna jól szemügyre venni.

– Közelebbről nem nézhetném meg? – kérdezte a strázsát.

– Hát éppen feljöhet ide a királylány, hogy jobban megnézhesd, de azért ide kell adnod az egész erszényt. Így parancsolta a padisah.

– Nesze, itt van az erszény, csak megnézhessem közelebbről is a királylányt! – kiáltotta a fiú mindenről megfeledkezve: az apja parancsáról is, meg arról is, hogy az egész vagyona benne van abban az erszényben, és még egy kerek esztendő van hátra az új termésig.

A strázsa megragadta az erszényt, kinyitotta a vasajtót a fiúnak, és lekiabált valamit a királylánynak. A királylány felállt, elébe ment a fiúnak, és némán megállt előtte. Látta a fiú, hogy még szebb, mint amilyennek messziről hitte. Karcsú volt, gyönggyel kivarrott kerek kis sapka a fején, aranylánc a fehér homlokán. Sugár szemöldöke, fekete a szeme, akár a holdtalan éjszaka. De a fiú észrevette, hogy nem vidám a szeme.

– Miért olyan szomorú a szemed, te királylány? – szólította meg bátran a padisah lányát.

– Aki rabságban él, nem ismeri az örömöt – felelte a lány.

Mindjárt megtetszett neki az ismeretlen fiú. De a strázsa nem engedte, hogy beszélgessenek. Félrelökte a fiút, a lánynak pedig megparancsolta, hogy menjen vissza a szobájába. Ahogy ereszkedett lefelé a hágcsón a királylány, a strázsa már csapta is be a vasajtót, és jól bezárta. Azután kivezette a fiút a toronyból, és utánakiáltott:

– A közelébe ne merészkedj a toronynak, ha kedves az életed!

A fiú csak ment, ment a városban, azt se tudta, merre jár, és egyre ott volt előtte az a szomorú szemű királylány. Sokáig járkált így, aztán egyszer csak észbe kapott, megkereste a piacot, és kérdezősködni kezdett, hogy vajon hol van az ő karavánja. Mondták neki, hogy az a karaván már réges-régen elindult hazafelé. Ott maradt hát egyedül a kertész fia az idegen városban. Hát csak kószált erre-arra, míg egyszer csak egy dús bolthoz nem ért. Csak megállt az ajtajában, és se té, se tova. A bolt gazdája kinézett az utcára, és ráförmedt a fiúra:

– Mit ácsorogsz itt? Ha venni akarsz valamit, hát gyere be, vedd meg, ha meg nem, hát elmenj az ajtóból, ne állj a vevők útjába, ne takard el az árut!

Azt mondja neki a kertész fia:

– Ne kergess el engem, jóember. Kérdeznék tőled valamit, csak nem merek.

– Mondd csak meg, mit akarsz.

– Vajon vannak-e ebben a városban jó emberek, akik segítenek azon, aki bajbajutott?

– Nem értem, hogy mit akarsz, te csavargó – haragudott meg a gazdag kereskedő. – Ha bajba kerültél, hát mássz ki magad belőle. Fiatal vagy még, futja az erődből. Hanem a boltom környékéről eltakarodj, mert hívom a padisah szolgáját!

Látta a fiú, hogy a gazdag boltos nem segít rajta, gyorsan elment hát a boltja tájékáról. Ment, mendegélt. Addig ment, míg egy kövezetlen, keskeny utcácskába nem ért. A sarkon düledező kis bódé állt. Az ajtajában ősz szakállú öregember ült egy három lábú kisszéken. A fiú odament hozzá, tisztelettudóan köszöntötte, és megkérdezte:

– Mondd meg nekem, tiszteletre méltó öreg, vannak-e ebben a városban jó emberek, akik segítenek a bajbajutottakon?

– Már hogyne lennének? A mi utcánkban akárki segít rajtad, nem hagy el a bajban. Itt van mindjárt az öreg Akub – mutatott a bódé gazdája egy öregemberre, aki épp akkor jött kifelé egy házikóból, és elindult valahová az utcán -, ő is de sok embert kihúzott már a bajból! Eredj csak utána, mondd el neki, mi bánt, aztán ha az én segítségem is kell, gyere vissza, én mindig örülök a vendégnek.

Megköszönte a fiú az öregembernek, hogy olyan barátságosan felelt neki, és utánasietett a derék Akubnak. Utol is érte, meghajolt. Az öreg megállt, ránézett a fiúra, és így szólt:

– Látom, nem idevalósi vagy.

Folytatás >>>

Forrás: mek.oszk.hu