Sikeresen vezeti elnökjelölti kampányát a török hatóságok által 20 hónapja lefogott, azóta pedig érdemi vádemelés és bírósági eljárás nélkül az edirnei szigorított börtönben tartott baloldali HDP (Népek Demokratikus Pártja- Halkların Demokratik Partisi) társelnöke, Selahattin Demirtaş. Pozitív hangvételű, ismét több millió kisebbségi és többségi törökországi fiatalt megmozgató választási kampányuk részben máris keresztülhúzta a török kormány számításait. Recep Tayyip Erdoğan ugyanis arra számított, az ellenzéki vezér egyszerű terroristázása, támogatói démonizálása végleg elhallgattatja majd a pártot.
Ez nem következett be, ugyanis amikor Erdoğan tavasszal meghirdette, hogy a török választások eddigi történetében egyedülálló módon előrehozott elnök- és nemzetgyűlési választás is lesz az országban június 24-én, a HDP még szabadlábon lévő vezetői bejelentették, a bebörtönzött társelnököt indítják elnökjelöltként. Tudták, jogilag még az ankarai legfelsőbb bíróság sem tud majd a döntésbe belekötni, hiszen, ugyan az ügyészség a 45 éves, zaza kurd származású jogvédőt beszédei miatt a „terrorista Kurdisztáni Munkáspárt támogatásával” vádolják, hivatalosan még csupán két bírósági meghallgatására került sor, jogilag tehát előzetesben van.
Demirtaş és pártja ezért végül kiharcolták, hogy a bebörtönzött vezető a köztévén is kapjon műsoridőt, múlt vasárnap milliókat buzdított nyíltan a „bántalmazó, harmadosztályú megyei hivatalnokokból álló” kormány elleni ellenállásra, figyelmeztetve az összes török választót arra, hogy június 24-e szerinte „az utolsó esély arra, hogy Törökország ne induljon el az egyszemélyi diktatúra” felé vezető úton.
A beszédet követően hétfőn a New York Times közölte Demirtaş angolra fordított üzenetét is a börtönből, amelyben beszámolt arról, hogyan korlátozzák fogvatartása idején még alapvető emberi jogait is. Vicces momentumként ekkor meséli el azt a történetet, hogyan ijedtek meg börtönőrei attól, hogy fogsága ellenére Twitter-fiókja 2017 szeptemberében ismét aktív lett. Mint elmesélte, arra gyanakodtak, hogy Demirtaş valahogyan becsempészett egy okostelefont a cellájába ezért tüzetesen átkutatták azt.
„azonban csak egy vízforralót találtak, ezzel készítjük el reggeli teánkat. Amikor őreim megbizonyosodtak róla, hogy ez a vízforraló nem használható twittelésre, végül elhitték, hogy a fiókomat kinti párttársaim üzemeltetik.”
A történet eredeti, Twitteres megjelenése után a vízforraló és a bilincs, mint szimbólumok egyre több helyen tűntek fel Instagramon, a kormány által erősen figyelt Twitteren és a házak falán is – az a HDP-vel való szolidaritás jelévé változott át.
Törökország égei régiójában, Muğla tartományban található egy turistaparadicsom, mely a nap, a tenger és a természet szerelmeseinek kedvelt úti célja. Ez a város Akyaka, amelyet májustól szeptemberig a turisták vesznek birtokukba. A város a friss levegő és a nyugalom miatt azok körében igen kedvelt, akik a zsúfolt városokból szeretnének egy rövid időre „elmenekülni”.
Akyaka 1988 óta természetvédelmi terület, 2010-ben pedig elnyerte a „lassú város” címet is.
Itt nincs zaj, nincs hangos zene és nincsenek árusok sem, akik megzavarnák pihenésünket. Egy gyönyörű fenyősávon keresztül érjük el a homokos strandot, ahol a tenger több száz méteren sekély. Nem messze innen található a Gökova síkság és vizes élőhely, ahol több európai halfaj él és ahol még gémekkel, flamingókkal és pelikánokkal is találkozhatunk.
Akyaka legnagyobb turisztikai látványossága az Akçapınar strand, mely Anatólia egyik legjobb kite szörföző helye, mivel itt a víz sekély, a szél viszont épp elég ahhoz, hogy a vitorlákat a magasba repítse.
1 of 2
Akyaka strandját évente közel 15 000 szörfös keresi fel.
Az Akyakába látogató turisták egyik kedvelt programja, hogy végig hajóznak az itt tengerbe ömlő kis folyón, sőt a nagy sodrást élvezve úsznak is benne.
Minden siker mögött meghúzódik egy történet. Ha azonban ez a történet egy olyan nőhöz kapcsolódik, akinek sok társadalmi akadályt kellett leküzdenie, még érdekesebb. A Daily Sabah török napilap összeállította azoknak a török nőknek a listáját, akik munkásságukkal világszerte hírnévre tettek szert az elmúlt év során.
Olyan nőket mutatunk be, akik kedvességükkel minden akadályt legyőznek, akik tudományos eredményeikkel lenyűgöznek minket, és olyanokat, akik soha nem adták fel terveiket.
Ece Çiftçi: A G20 csúcstalálkozó őrangyala
Ece Çiftçi szerint „mindaddig, amíg nem veszítjük el a reményt, a kedvesség előtt nincs akadály”. Çiftci Şanlıurfába ment, hogy 14 éves gyerekeknek segítsen. Ezután hozta létre a „SosyalBen” alapítványt, amely 18.000 gyermek sorsával foglalkozott. Ezzel azonban nem volt elégedett, ezért Törökországot a Girls20 programban képviselte, melynek során fiatal vállalkozónőket hívtak meg a németországi G20 csúcstalálkozó előtt. Çiftçi egyrészt a hátrányos helyzetű régiókban élő 2 és 13 év közötti gyermekek társadalomba való beilleszkedését segíti, másrészt tehetségük felfedezésében is támogatást nyújt. Viselkedésével arra emlékeztet, hogy a kedvesség kifizetődő, és hatványozódik, ha megosztjuk másokkal.
Elif Güveyler: Jóság – korlátok nélkül
Adott egy fiatal lány, aki nehéz körülmények között tanult, mindig a saját lábán állt, és soha nem hagyta abba az álmodozást. Ahogy felnőtt, álmait egyenként valósította meg. Először pilóta lett, majd azokat karolta fel, akik magányosak voltak és segítségre szorultak. A Turkish Airlines (THY) pilótájáról, Elif Güveylerről van szó. Ebben a történetben emberség, segítőkészség és egy csipetnyi anyai gondoskodás is helyet kap. Güveyler – miután számos akadályt legyőzött és pilóta lett – afrikai árvákon kezdett el segíteni. Ekkor a sors egy ikerlánypárral hozta össze a benini árvaházban. Mivel mindig is támogatta az örökbefogadás intézményét, ezért Güveyler a szükséges hivatalos eljárásokat követően örökbe fogadta az árva afrikai ikreket, akikneka Merve és Mira nevet adta . A pilóta, aki otthont adott és egy gyönyörű jövővel szolgált az árváknak, megmutatta nekünk, hogy a jóságnak nincs határa.
Öykü Baştaş – Török lány a divathéten
Ő az a modell, aki berobbant a világhírű márkák divatbemutatóira és meghódította a legrangosabb divathetek kifutóit. És még csak 20 éves. Öykü Baştaş története azzal kezdődött, hogy felfedezték az Instagramon, és azzal folytatódott, hogy meghívták a Gucci milánói divatbemutatójára. Baştaş az elmúlt év egyik legnagyobb felfedezettje. Miközben Párizs, Milánó, London és New York között ingázik, építészeti tanulmányokat folytat az Isztambul Bilgi Egyetemen. Bár gyakran kritizálják külsejét, ugyanakkor teljesítményével meghaladja a várakozásokat, hisz Baştaş biztos léptekkel halad előre karrierjében.
Canan Dağdeviren – zseniális tudós 33 évesen
A tudós, Canan Dağdeviren Törökországot a nemzetközi tudományos platform színterére emelte. A hordozható pacemaker, illetve a szerkezet, amely 10 másodpercen belül képes diagnosztizálni a bőrrákot, Dağdeviren legjelentősebb találmányai közé tartozik. A sikeres tudós az első török orvos, akit a Harvard Young Academy (Harvardi Fiatalok Akadémiája) tagjai közé választottak, csak 33 éves. Dağdeviren, aki ilyen fiatalon számos sikeres felfedezést tett, projektet vezetett és tanulmányokat írt, úgy tűnik, több évig ezen a listán marad, ezzel is bemutatva, hogy mennyi mindent elérhetnek a nők a tudomány területén.
Feryal Özel – a NASA a kezében van
Ő az egyetlen török női tudós, aki a NASA-nál dolgozik. Ez a mondat nem hangzik túl nagy dolognak, de álljunk csak meg egy pillanatra és gondoljunk bele. Olyan személyről beszélünk, aki a 2020-ig megvalósításra kerülő NASA űrteleszkóp-projekt vezetője, és aki azon a „Zseniális ötletek” listán is szerepel, amelyen olyan híres géniuszok, mint például Albert Einstein és John Nash is helyet kaptak. Özelt a világ egyik legintelligensebb nőjének tartják. Az Üsküdar Amerikai Középiskolában végzett Feryal Özel professzor ugyanazon a területen dolgozik mint – a nemrégiben elhunyt (szerk.) – Stephen Hawking, a világ legjelentősebb fizikusa. Nos, itt az idő, hogy megemeljük a kalapunkat Özel előtt, aki jogosan képviseli a török nőket a NASA folyosóin.
„A fényképezés nem tudja megváltoztatni a világot, de meg tudja mutatni, különösen akkor, amikor az épp változik.” MARC RIBOUD (1923)
Sorozatunkban olyan fotósok szerepelnek, akik képeikkel változó világunkat mutatják be nekünk. Lássuk a világot az ő lencséjükön át, mert sokszor olyat is meglátnak, amit mi nem.
Yusuf Tuvi 1938-ban született Izmirben, és ma az egyik legjobban ismert fotóművész Törökországban. 1960-ban diplomázott az Isztambul Műszaki Egyetemen mint villamosmérnök. 1974-ben a művészet iránti elkötelezettségével és az érzelmeinek kifejezése céljával, nagy szenvedéllyel kezdte a fotózást.
Évtizedeken át a fényképeit számtalan díjjal tüntették ki, és különböző kiállításokon mutatta be mind hazájában, mind nemzetközi kiállítótermekben.
1983-ban elnyerte az „AFIAP: a FIAP művésze” elismerést, melyet a FIAP (Fédération Internationale de l’Art Photographique – Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség) ítél oda az arra érdemes művészeknek.
Leginkább diafilmmel dolgozott, és diavetítéseken mutatta be Törökországban és külföldön tett utazásainak fotóit. Ezeken az utazásokon készített képeket publikálja továbbá Törökország vezető utazási magazinjában, az Atlasban, és több könyv is megjelent képeinek gyűjteményével.
Az Idegenforgalmi és Kulturális Minisztérium jelenleg is használja munkáit Törökország bemutatása céljából a világ számos pontján. Az Isztambul Modern Múzeum nemrég négy művét helyezte el gyűjteményében.
A művész díjai:
1982 Kodak : „Az élet középpontja a gyermek” – Első díj
1983 AFIAP : „A FIAP művésze” elismerés
1984 İFSAK : 8. nemzeti fotóverseny – Második díj
1985 a német ‘Foto Creativ’ magazin „Gyermek” témájú versenyén – Első díj
1985 ENKA Holding Művészeti Alapítványának fotóversenyén – Első díj és 5 különdíj
1986 a német ‘Foto Creativ’ magazin „Portré” témájú versenyén – Első díj
1986 Etap Pullman Hotel fotóversenyén – Harmadik díj
1991 İsztambul 6. nemzetközi FIAP fotóverseny – ezüstérem
1994 Angliában a „Ballantine’s Finest” által rendezett „Vörös szövet” tematikájú versenyen, 15000 pályamű közül az első tíznek járó különdíj
Yusuf Tuvi művészetét kollégái és tisztelői szavai által ismerhetjük meg:
İzzet Kehribar fotóművész így beszélt róla kiállítása alkalmából „Yusuf Tuvi képeinek központi szereplője mindig az ember. Néha egy portré, néha csak egy árnyék vagy egy lábnyomot hagyó személy. Amikor fotókat készít, mindig keresi az emberi lényt, és amikor megtalálja, annak mozgására összpontosít. Véleményem szerint Yusuf Tuvi erőssége az, hogy megnézzük a képeit, azok az agyunkba égnek, és azokra még évek múlva is emlékszünk.”
Merih Akoğul fotográfus és író a következőt nyilatkozta róla: „Úgy tudjuk, ha nincs megelégedve a fénnyel, nem nyomja le az exponáló gombot, és nem készít fotót. A fény, mely az egésznek értelmet ad, az embereket körülveszi, minden képén főszereplő. A fény színeivel jár táncot, és emiatt páratlan. Az idővel, helyszínnel és fénnyel koronázott képeit megnézve azt érzem, átadja számunka szenvedélye és elhivatottsága egy darabját. Köszönjük neki, hogy mindezt a szépséget megosztja velünk.”
Dr. Beyhan Özdemir fotóművész, egyetemi tanár mondta: „Az általa bejárt földrajzi területeken a sok utazó közül nem csak az egyik a sorban, ugyanakkor felfedező is. Az adott ország embereit a környezetükkel együtt kívánja bemutatni, és legjobban azt szereti, amikor nehéz fényviszonyok mellett készíthet csodálatos képet. Amikor az embert bemutatja, valójában az általa épített utcáit, bazárjait, piacát, templomát is megmutatja egy mesebeli világban.”
A cikkben szereplő képek és információk forrásául szolgáltak, illetve további csodálatos fotókat nézhetünk meg a művész saját honlapján itt: http://yusuftuvi.com
Fényképekről, fényképészről szubjektíven
Volt szerencsém a művészt meghallgatni, amikor munkájáról beszélt. Megnézhettem egy olyan filmet, amiben úgy állította össze fotóit, hogy az 1980-as évektől a mai napig láthattuk mi az, amit megkíván nekünk mutatni a világból, az emberekről.
Le voltam nyűgözve. A fent idézett művésztársainak teljesen igaza van: a képei beleégnek az agyunkba, és nem felejtjük. Hatással vannak ránk ezek a fotók. És azt hiszem ez a lényege a fotók elkészítésének, és mások számára történő bemutatásának.
A felé irányuló tisztelet, és szeretet szinte tapintható, a munkáját elismerő tapsvihar alig hallgatott el.
Nem felejtem továbbá azt, amikor elmondta: „44 év telt el… Néha a föld szép, néha szomorú, de soha nem adtam fel, hogy a fényt keressem. Az emlékezetemben helyet kapó nyomokat mindenhová magammal vittem. Fiatalkorom óta, a fényképek készítése során felgyülemlő érzéseim egy cseppet sem csökkentek. Az elmúlt években szerezett tapasztalat ellenére, fényképezéskor még mindig izgalmat érzek.”
Már eddig is sokszor megfogadtam saját képeimet válogatva, egy vagy akár sok fotót kidobva a lomtárba, hogy ezután figyelmesebb leszek, nem nyomom le a gombot, csak akkor, ha érzem ez a fotó jelent majd valamit. Yusuv Tuvi képeit nézegetve, elmerülve bennük még inkább elhatároztam ezt. És azt is, hogy egyszer összeszedem a bátorságom, kilépek saját korlátaim közül, és embereket fotózok majd, nem csak tájakat, tárgyakat. Mert az ember és a környezete együtt egy egység.
105 évvel ezelőtt, 1913. május 12-én, az első Balkán-háború utolsó napjaiban, Ausztria–Magyarország szempontjából egy csendesnek induló hétfői napon – éppen pünkösd volt – Medve Zoltán, Krassó-Szörény vármegye főispánja néhány más hivatalnok és csendőr kíséretében Lukács László magyar miniszterelnök (1912–1913) korábbi útmutatásai alapján Orsovából áthajózik a formailag a szultán fősége, de már 1878-tól Ausztria-Magyarország megszállása alatt levő Ada Kaleh szigetére, s tolmács segítségével arról tájékoztatja az Oszmán Birodalom helyi képviselőjét, hogy a szigetet a magyar közigazgatás hatáskörébe vonja.
Az eseményt a magyar kormányzat nem kívánta különösen nagy dobra verni – az első Balkán-háború (1912–1913) vége felé közeledve a világ figyelmét felesleges lett volna külön felhívni e kicsinyke szigetre – a korabeli magyar sajtó azonban már néhány napon belül megneszeli azt, hogy pünkösd hétfőjén ötszáz fővel és alig 0,8 km²-rel hirtelen nagyobbá lett Magyarország és így az Osztrák–Magyar Monarchia is.
Az annexióval pedig nem csupán egy csipet Törökország került Magyarországhoz, hanem ötszáz új, török nemzetiségű és muszlim alattvaló is, ami a korabeli magyar sajtó legnagyobb örömére újabb érdekes kérdéseket vetett fel a továbbiakban.
Ada Kaleh egy 1909-ben készült festményen
A sziget sorsa akkor vált különösen érdekessé, amikor 1878-ban a berlini kongresszus döntése értelmében a Monarchia és az Oszmán Birodalom között immáron függetlenként elismert Szerbia és Románia gyakorlatilag elvágta az összeköttetést a továbbra is a szultán uralma alá tartozó sziget és az Oszmán Birodalom többi része között. A Monarchia és az Oszmán Birodalom közti megállapodás értelmében már a korábban, San Stefanóban megkötött béke után sor került a sziget osztrák–magyar katonai megszállására, s a helyzet nem változott annak ellenére sem, hogy a berlini kongresszus felülírta a San Stefanó-i békét.
A kicsiny sziget – akárcsak Bosznia-Hercegovina – így hosszú éveken át formailag a szultán uralma alá tartozó, ám a Monarchia katonai megszállása alatti terület volt. A furcsa talán az, hogy amikor 1908-ban Ausztria–Magyarország formailag is annektálta az addig csak megszállt Boszniát, Ada Kaleh továbbra is a szultán fősége alatt maradt még néhány évig.
Az első Balkán-háború okozta újabb kataklizma azonban megérlelte a gondolatot a Monarchia illetékeseiben: annektálni kell Ada Kaleh szigetét is.
A sziget annexiójáról az alábbiakban a korabeli sajtóban megjelent hírek alapján értesülhetünk – megőrizve a cikkek eredeti helyesírását.
A Pesti Napló 1913. május 16-i számában például az alábbi összefoglaló jelent meg a sziget közelmúltjával és az annexióval kapcsolatban:
„Ada-Kaleh annexiója
– Krassószörénymegyéhez csatolták –
Adakaleh szigetét a magyar kormány nevében hétfőn hivatalosan annektálta Medve Zoltán krassószörénymegyei főispán, aki az alispán és néhány csendőr kíséretében jelent meg a szigeten. A török kormányzó tiltakozott az annexió ellen, majd Bécsbe utazott, ahol Hilmi pasa török nagykövetnek jelentést tett az annexióról. A nagykövet rendkívül meglepődött, azonnal jelentést tett Konstantinápolyba és utasításokat kért. A török kormány válasza eddig még nem érkezett meg. Adakaleh szigete eddig a bécsi török nagykövet hatásköre alá tartozott és ő fizette ki az ottani török tisztviselőket is. A sziget kormányzója tegnap Bécsből visszautazott Adakalehra.
Adakaleh tulajdonképpeni annektálása különben már 1878-ban megtörtént, amikor Ausztria-Magyarország a török kormánnyal kötött megállapodás értelmében ténylegesen birtokba vette azt és egy kis katonai őrséggel szállotta meg. Az az aktus, amit dr. Medve Zoltán krassószörénymegyei főispán hétfőn a szigeten végzett, nem is annyira annexió, mint inkább a magyar közigazgatási hatóságnak Adakaleh szigetére való kiterjesztése. Nem a király szuverénitását terjesztette ki erre a kis szigetre, mert ez tulajdonképpen már 1878-ban megtörtént, hanem a király nevében a magyar közigazgatás hatáskörébe csatolta Adakaleh szigetét.
Ennek az eseménynek érdekes előzménye van. Törökország és a balkáni szövetségesek tudvalevően már megegyeztek a határvonal kérdésében és a békeszerződés, melyet már nemsokára aláírnak, kimondja, hogy az Enos–Midia határvonaltól nyugatra terjedő eddigi török területek a balkáni szövetségesek birtokába mennek át. Az osztrák-magyar külügyminisztérium nemrég híreket kapott arról, hogy Szerbia a szerződés értelmében birtokba akarja venni Adakaleh szigetét, állítólag azzal a megokolással, hogy ott több mint félezer szerbül beszélő mohamedán lakik. Ezért történt most a magyar közigazgatásnak a szigetre való kiterjesztése olyan hirtelen. Az annexióról következő távirataink számolnak be:
Ada Kaleh egy 1918-as térképen
Orsova, május 15.
Hétfőn délben tizenkét órakor Medve Zoltán főispán, Issekutz Aurél alispán és Podhracky orsovai főszolgabíró egy csendőrtiszt és négy csendőr kíséretében megjelentek Adakaleh szigetén és azonnal a kormányzói épületbe mentek, ahol a sziget kormányzója, Sherif Eddin bej fogadta őket.
A főispán fölmutatta a magyar kormány határozatát, amelynek magyar szövegét felolvasta. A kormány e határozatban utasítja a főispánt, hogy Adakaleh szigetét őfelsége a király nevében annektálja és azonnal birtokba vegye.
A főispán azután az alispánhoz és a főszolgabíróhoz fordulva, magyar nyelvű beszédében röviden vázolta az esemény jelentőségét és szívükre kötötte, hogy működésükben szigorúan ügyeljenek arra, hogy a sziget lakosságának eddigi szokásait, különösen vallásuk gyakorlását tiszteleben tartsák és működésükkel igyekezzenek elérni, hogy a lakosok minél előbb egyenlőjogu polgároknak érezzék magukat a haza többi fiaival. Végül felszólította a főszolgabírót, hogy a szigetet, mint Krassószörényvármegyéhez tartozó területet, közigazgatási hatósága alá vegye át.
Az annexió megtörténtéről azután jegyzőkönyvet vettek fel. Sherriff Eddin bej kormányzó kijelentette, hogy az annexiót tudomásul nem veheti, mert a török kormány részéről semmiféle utasítást nem kapott. Kénytelen tehát a jegyzőkönyv aláírását megtagadni és a sziget elfoglalása ellen tiltakozni.
Medve Zoltán főispán utalt a magyar kormány határozatára és kijelentette, hogy a kormányzó tiltakozását figyelembe nem veheti. A főispán azonban kijelentette, hogy nincs kifogása az ellen, ha a kormányzó továbbra is a szigeten marad, amig a kormányától részletes utasításokat nem kap. Erre a főispán meghagyta a csendőröknek, hogy az annektálás megtörtténtének jeléül a csendőrök a szigeten maradjanak és ott a rend és csend fenntartásáról gondoskodjanak. A főispán és kísérete ezzel eltávoztak a szigetről.
A ’Kel. Ért.’ ujabb orsovai távirata szerint Sheriff Eddin bej tegnap este a szigetről elutazott, azonban senki sem tudja, hogy hova. Környezetében csak annyi hírlik, hogy a török kormány a sziget annektálása ellen tiltakozni fog a hatalmaknál.
Ada Kaleh képeslapon – valamikor 1890 és 1905 között
Belgrád, május 15.
A szerb lapok röviden regisztrálják Adakaleh szigetének annektálását. A ’Piemont’ című lap fölszólítja a szerb kormányt, hogy az annexió ellen a londoni nagyköveti értekezleten tiltakozzék.
Bécs, május 15.
Ada Kaleh sziget annektálását illetőleg – az esti lapok jelentése szerint – jól értesült helyen kiemelik, hogy miután a Törökország és a balkáni szövetségesek közti békepreliminárék szerint minden török birotk, mely az Enosz–Midia vonaltól nyugatra esik, a szövetségesek birtokába megy át, másrészt azonban külön passzusnak a szerződésbe való felvétele a sziget kicsiny volta miatt nem mutatkozott kívánatosnak, nem látszott szükségesnek erre vonatkozólag követelést támasztani, mert amúgy sem kétséges, hogy a monarkia által több mint három évtizede katonailag megszállott és török igazgatásnak csupán csekély jeleit mutató sziget a monarkiához tartozik. Ilymódon a szigetet a magyar állam egyik közigazgatási közege birtokba vette. Az egész ügy csekély jelentőségénél fogva nemzetközi bonyodalmak sem fognak belőle keletkezni. A török mudir pedig nem tiltakozott, mint az első jelentések állították, hanem csupán azt jelentette ki, hogy fölöttes hatóságának jelentést tesz a dologról. E célból Bécsbe utazott, hogy a török nagykövetnek jelentést tegyen.
Lugos, május 15.
Dr. Medve Zoltán főispán a következőképpen nyilatkozott Ada-Kaleh szigetének bekebelezéséről:
Május 7-én azt az utasítást kaptam a belügyminiszter urtól, hogy Ada-Kaleht a magyar közigazgatás hatáskörébe vonjam. Egyben tudomásomra adták, hogy a szükséges intézkedéseket a saját belátásom szerint a magyar kormány nevében tegyem meg. Május 12-én, pünkösd hétfőjén megjelentem a szigeten, hogy a felsőbb utasítást foganatosítsam. Velem volt Issekutz Aurél alispán, Podhráczky orsovai főszolgabíró, Horva csendőr-főhadnagy és Hosszu közös hadseregbeli főhadnagy, a szigetet megszállva tartó katonaság parancsnoka. Magunk mellé vettünk négy csendőrt és Seriff Eddin mudirhoz indultunk. Odaérkezve Kuzler Samu hites török tolmács közbenjárásával közöltem, hogy e napon a kormány megbízásából Ada-Kaleh szigetét, tekintettel arra, hogy azt már 1878 óta a császári és királyi hadsereg megszállva tartja, a magyar közigazgatásba bekebelezem és Krassószörény vármegyéhez csatolom. E naptól fogva a lakosság összes közigazgatási ügyeinek intézésével az orsovai főszolgabírót biztam meg, mig a közbiztonság és a rend fenntartására a szigetet megszállva tartó katonaság és csendőrség fog felügyelni. Serif Eddin bey e bejelentést ugyan tudomásul vette, de mert kormányától még addig semmi értesítést nem kapott, kijelentette, hogy fentartja magának összes cselekvési szabadságait és bejelentette, hogy haladéktalanul jelentést tesz kormányának. Ezután csak formaságok következtek. Felhívtam Issekutz alispánt, hogy vegye tudomásul, miszerint e naptól fogva Ada-Kaleh Krassószörény vármegyéhez tartozik. Az orsovai főszolgabírót arra figyelmeztettem, hogy a sziget lakosságával szemben a legmesszebbmenő humanitást és előzékenységet tanusitsa és hagyja meg nekik eddig élvezett összes jogaikat mindaddig, amig a sziget lakosságának jogviszonyai törvényhozás utján szabályoztatni fognak. Különben ugy én, mint a miniszterelnök ur is arra fogunk törekedni, hogy az uj magyar alattvalók mindama kedvezményekben részesüljenek, amelyeket eddig is élveztek, kivéve, hogy a katonai kötelezettség alól nem lehet felmenteni őket. Igy például megtartják a skella jogot, ami azt jelenti, hogy hetenkint bizonyos napokon vám- és adómentesen árucikkeket vihessenek Orsovára eladni.
A főispán elmondotta, hogy a sziget helytartója a bekebelezési aktus után hosszabb beszédben mondott köszönetet Hosszu főhadnagynak azért, hogy parancsnokságának ideje alatt oly messzemenő előzékenységet tanusított a sziget lakosságával szemben. A szigetnek 530 lakosa van, valamennyien törökök. Eleinte, amikor a főispánt és kiséretét meglátták, nagy tisztelettel köszöntek neki, de amikor sejteni kezdték, hogy miről van szó, zugolódni kezdtek és Serif bejt azzal kezdték vádolni és gyanusítani, hogy hazájukat eladta Magyarországnak jó pénzért. E gyanujukat a bej hirtelen elutazása csak megerősítette.”
Ada Kaleh bazárja 1912-ben
A fentihez hasonló tárgyilagos és száraz beszámolók más lapokban is jelennek meg ekkoriban: Az Ujság például „Ada Kaleh Magyarországé. Bekebelezése Krassó-Szörény vármegyébe.” című cikkében már május 15-i számában beszámol az eseményről, hasonló hangnemben, az alábbi érdekes kiegészítésekkel:
„A balkáni határeltolódások kapcsán Magyarország terülte is növekedett valamivel. Ada Kaleh szigetét a napokban bekebelezte a magyar kormány Krassó-Szörénymegyébe. A dolog legközelebb a parlamentet foglalkoztatja, a bekebelezés kérdését mindenesetre felvetik a képviselőházban.
Egy szines folt a Duna közepén, Orsova és Verciorova közt – ez Ada Kaleh. A hány török és mohamedán lakója van, annyi a török és mohamedán alattvalója Magyarországnak a bekapcsolás napjától fogva. Ez a kis mozlim népcsoport egy uj kapcsolatot teremt Szent István birodalma és a kalifátus közt. Magyarország mohamedánjainak száma mindenesetre a legkisebb lesz, ha ama keresztény országok statisztikáját nézzük, melyeknek muzulmán alattvalóik vannak. Nagy-Britanniának hetven miiliónyi mozlim alattvalója van Indiában, Oroszországnak tizennegyedfél millió török-tatárja az egész birodalomban, Magyarországnak az ada-kalehi muzulmánokkal lesz félezer.”
A fentebb, a Pesti Napló május 16-i számában részletesebben ismertetett események bemutatása után Az Ujság május 15-i cikke így folytatódik:
„Ada Kaleh szigete Orsovától négy kilométerre a Duna közepén van, 1.75 kilométer hosszu és 4-500 méter széles, lapos terület, melyen kis helység és pusztulófélben lévő erősség van. Lakói tiszta törökök és mohamedánok, adó- és hadmentesek, kik dohány-, szőlő-, rózsaművelésből, halászatból, kiskereskedésből élnek. A szerb-román-magyar hármas határon, Herkulesfürdő kiránduló helye. Ezerhétszáztizenhatban az osztrákok a törököktől elvették; ez időből származik az erőd is; 1738 augusztus 15-én a törökök négyhavi ostrom után visszafoglalták s ettől fogva birtokukban volt 1878 május 25-ig. Miután azonban Szerbia és Románia a török birodalom alól teljesen fölszabadult, e napon a szigetet az osztrák-magyar hadcsapat szállta meg. A sziget ötszázfőnyi lakosságának politikai állása máig se volt tisztázva.
A berlini szerződés alkalmával megfeledkeztek a szigetről s vannak előkelő jogászok és politikusok, a kik a szigetet, mióta a monarchia megszállotta, Magyarország területéhez számítják.
Az egész sziget vár volt, ma pedig romhalmaz, a minek akkor se volna katonai jelentősége, ha falai épek volnának. A Duna tulsó oldalán emelkedő Tekija hegyről a mai ágyukkal félóra alatt tarthatatlanná tehetnék Ada Kaleht, bárhogyan volna felszerelve.”
Az Ujság 1913. május 15-i számában megjelent cikk címe
Ám a pünkösd hétfőjén bekövetkezett annexió mértéke és jelentősége az első Balkán-háború egésze által okozott területváltozásokhoz képest – amikor is az Oszmán Birodalom gyakorlatilag kiszorul Európából, a bolgár csapatok pedig Isztambul előtt állnak – úgyszólván eltörpül: ez pedig azt is eredményezi, hogy hamarosan gunyorosabb hangvételű cikkek és írások is megjelennek a korabeli magyar sajtóban.
Az Ujság1913. május 16-i számának címoldalán „Romantika” címmel jelenik meg az alábbi írás:
„Ada-Kaleh török szó és magyarul annyit jelent mint Szigetvár. Török erőd volt a Dunán, mint annyi más, de a hosszulábu idő átlépett rajta. Valósággal átlépett és ott felejtette. A mikor a török helyőrség az 1877-ik évi háboruban – nehogy elvágják és elfogják – ezt a maroknyi kis szigetet elhagyta, valamit tenni kellett vele. Ha mink meg nem szálljuk, akkor megszállja az orosz, a román, a szerb, vagy éppen a bolgár. Tehát a mi legfőbb hadvezérünk, a király, megszállatta egy maroknyi katonával.
Igazán nevetséges tehát azt látni és hallani, hogy becses ellenségeink milyen nemzetközi jogi pléhmennydörgést rendeznek most ellenünk, a mikor ezt a harminczhat esztendős ’tényleges állapotot’ végleg rendeztük és ezt a kis zöld szigetet oda csatoltuk, a hová való, Magyarországhoz, ott is Krassó-Szörény vármegyéhez. Hát ugyan Anglia nem azért ’vette el’ Egyiptomot, hogy más el ne vegye. Hát ugyan Francziaország nem azért vette el Algirt, Oránt, Tuniszt, Marokkót, hogy más el ne vegy. És Olaszország Tripoliszt. Micsoda gyerekjáték ez a mi kis csekélyke annexiónk azokhoz a nagy zsebrevágásokhoz képest. És milyen kaczajra érdemes bolondság volna most, ha e miatt a kis nemzetközi romantika miatt minket a londoni konferenczián bevádolnának.
Hát nekünk is el kellett vennünk ezt a kis zöld szigetet, omladozó régi erődjével és néhány száz muzulmánjával együtt, hogy más el ne vegye. Csakhogy ez a kis nemzetközi jogcsinálás olyan édes és kedves semmiség azokhoz a nagy-nagy területrablásokhoz képest, a mit éppen azok csináltak, a kik most orrukat fintorgatják. Olyan édes kis gyarmatszerzési romantika ez, hogy magunk is jót nevetünk rajta.”
A Pesti Napló 1913. május 18-i számában már kifejezetten gúnyosan tárgyalja a két nappal korábban még jóval tárgyilagosabb stílusban leírtakat:
„Ada-Kaleh megvétele.
– Egykori krónikákból, öt képben. –
AZ Ur 1913-iki esztendejének májusában, annak is az idusa előtt egy nappal, a nemes és vitézlő magyar nemzet fényes haditettel írta be nevét a históriába. Történt ugyanis, hogy Medve Zoltán, Krassó-Szörény hadnagya parancsot kapott Ada-Kaleh sziget megszállására. A hadnagy e vakmerő kalandra két csendőrt és egy hajdut vett maga mellé és ladikba szállott, hogy a janicsároktól lakott szigetet meglepje.
Karikatúra a Pesti Napló 1913. május 18-i számában
Félórai evezés után elébük tűnt az igéret földje, a bűbájos Ada-Kaleh. Medve hadnagy, miként anno dacumal Imre királyunk jogarával az ellenséges táborba, ugy a török hadakkal megszállt szigetre csupán bikacsekjét vitte fegyverül. A napóra delet mutatott, amikor magyar csizma érintette Ada-Kaleh földjét. A támadás oly váratlanul történt, hogy az első erőd őrei rögtön megadták magukat és török szokás szerint üdvözölték a végek hadnagyát.
Karikatúra a Pesti Napló 1913. május 18-i számában
Medve szolgabíró első dolga volt, a ladik mélyéről a magyar közigazgatás és az összes szolgabírók védőszentjének, Tisza Istvánnak, mellszobrát Ada-Kaleh főterén felállítani. A kopasz és pápaszemes férfiu képmása lesujtó hatással volt. A törökök leborultak és imát mormoltak.
Karikatúra a Pesti Napló 1913. május 18-i számában
Ezután az aktus után a sziget apraja-nagyja körülülte a bakk-asztalt, hogy a civilizáció áldásaiban részesedjék. A játék változó szerencsével folyt a kora reggeli órákig.
Karikatúra a Pesti Napló 1913. május 18-i számában
Igy hódítottuk meg vala Ada-Kaleht…”
Karikatúra a Pesti Napló 1913. május 18-i számában
És ha még ez a fricska is kevés lenne a lap részéről, a Pesti Napó ugyanazon számában a „Vasárnapi strófák” című alrovatban az alábbi kis gúnyversike is olvasható „Ada-Kaleh” címmel:
„A szultán éppen
Mit sem sejtve ült a háremében,
Mikor pihegve jő
A sápadt hirvivő.
’Nagyur! – szólt s térdre roskadoz.
– ’A hir, mely jött, az szörnyű rossz.
Nagy csapást mért reánk a lét,
Elfoglalták Ada-Kahlet!”
A szultán szól nagy ridegen:
’Csak nem?’
S ezért
Hivatja ő a nagyvezért;
Ki jön is rövid idő multán:
’Kutya!’ – kiált rea a szultán.
’Hallottad már a szörnyű rémet?
Elfoglalták Ada-Kahlémet.
A bégben borul a kedély
S a szultánhoz szól: ’A b a g é h!’
A szultán sir
A nagyvezir
Az szintén sir.
Sztambulban minden házban
Gyász van,
Az összes pasák, bégek lázban.
Mindenki zokog: ’Bánatom van,
Búm van,
De az az Adakaléh, az az Adakaléh
Hun van? Hun van?”
Az Ujság 1913. május 18-i számában ugyanakkor az alábbi hír jelenik meg „Ada-Kaleh” címen:
„A bécsi török nagykövetség utasítást adott Ada-Kaleh kormányzójának, hogy ne rettenjen vissza attól, ha a magyar hatóságok kényszerrendszabályokat alkalmaznának. Terjesszen be formális tiltakozást az annektálás ellen s követelje a krassószörénymegyei főispántól a szigetre küldött csendőrök visszarendelését. A porta delegátusai a londoni nagyköveti konferenczián is tiltakozni fognak a magyar kormány eljárása ellen. A porta a szigetre való jogát minden rendelkezésre álló diplomácziai eszközzel meg fogja védeni és ha e mudirt hivatali tevékenységének folytatásában kényszerrendszabályokkal megakadályoznák, akkor a porta alkalmas diplomácziai lépésekhez fog folyamodni.
Konstantinápolyból jelentik: A Tanin ezeket írja: Ausztria-Magyarország indoklását, hogy Ada-Kaleht miért annektálja, nem lehet komolyan venni. Ez megint olyan hibája az osztrák-magyar külpolitikának, mely a Törökországhoz való jó viszonyt rontja. Ada-Kaleh, mint az ozmán birodalom egykori terjeszkedésének utolsó történelmi emléke, sokkal becsesebb Törökországra nézve, semhogy azt a monarchiának, mintegy ajándékképpen, minden ellenszolgáltatás nélkül átengedhetné. A kik tegnap még ellenségei voltak Törökországnak, a békekötés után szintén azt fogják követelni, hogy a sziget jogos tulajdonosának birtokában maradjon. A konstantinápolyi Jeune Turc jelenti hogy Pallavicini őrgróf osztrák-magyar nagykövet a tegnapelőtti teaestély alatt kapta meg az Ada-Kaleh annexiójára vonatkozó táviratot és rögtön a nagyvezérhez sietett, a kinél az annexiót notifikálta. A Jeune Turc a legélesebb hangon kritizálja az annexiót, mint nem az ’összmonarchia’, hanem Magyarország részéről elkövetett rablást. A magyar függetlenségi érzés – írja – ebben a tényben is szabadulni igyekezett az osztrák gyámkodás alól, az annexió szószegés és nemzetközi jogilag rablás. A porta, a melyet az annexió tervéről nem értesítettek, valószinűleg tiltakozni fog ellene és a hágai döntőbíróság előtt kártalanítást fog követelni. Mindenesetre fájdalmasan érinti Törökországot az az uj igazságtalanság, a mely oly nemzet részéről érte, a melytől több lojalitást várt volna.
Az osztrák-magyar külügyminisztériumnak az az álláspontja, hogy a hatalmakat nem is kell külön értesíteni a történtekről, mert azok természetes következményei a berlini szerződésnek.”
A fentiekből ugyan úgy tűnik, hogy a Fényes Porta némileg neheztel Ada Kaleh annexiója miatt Magyarországra, s ez esetleg diplomáciai feszültségeket okozhat a két ország között, ám Az Ujság ugyanazon számában oldalakkal később az alábbi vicces írást olvashatták a korabeli újságolvasók, melyből azért kiviláglik, hogy a dolognak talán nagyobb a füstje, mint a lángja.
„Örvendetes esemény. Minden különös értesítés helyett ez uton közölték a n. é. közönséggel, hogy megszaporodtunk. Este, lefekvéskor még semmit nem tudtunk, de reggel ébredéskor azt éreztük, hogy ötszázzal többen vagyunk, mint tegnap voltunk. Stante pede annektáltuk a Duna titkát, a piczinyke Ada-Kaleh szigetet, a kik immár adófizető és bizonyára államtitkárt jelölendő magyar választó-polgártársaink. Koránjuk tiltja ugyan a bor élvezését, de hát a művelt Nyugat majd bevonul oda is egy pár jól abroncsolt gönczi hordóval.
Legyenek üdvözölve, uj testvéreink. Igaz, hogy nagyon szegények, de azért jól beosztják az a semmit, a mijük nincs, mert mindegyiknek van azonkívül vagy öt-hat felesége. Ezek a szép ’fátyolos hölgyek’ a szigeten eddigelé valóságos rabszolgák voltak. De – reméljük – az annektálás folytán az ő jogi állapotuk is megváltozik. Hiszen kormányrendelet értelmében a közigazgatás a vármegyébe bekebelezte őket.
Hozsánnak nekik és hony soit, qui mal y pense.”
Üdvözlőlap Ada Kaleh-ból
Az annexió értékelése kapcsán hamarosan a klasszikus vicclapok is hamarosan felzárkóznak a komolyabb napilapok mellé. A Bolond Istók 1913. május 18-i számában a „Garantirozatlan hirek” rovatban például az alábbi álhírt olvashatjuk:
„Adakaleh annexiója miatt Törökország ultimátumot készül küldeni Magyarországnak.”
Miközben Törökország legkisebb problémája is nagyobb volt ekkor, mint Ada Kaleh szigetének annexiója, a Borsszem Jankó című vicclap sem marad ki a helyzet értékeléséből. Utalva arra, hogy Jókai Az arany ember című regényében szerepő Senki szigete vélhetőleg Ada Kaleh szigetét mintázza, a lap 1913. május 18-i számában az alábbi élcet ejti „A magyar menyországból” című rövid írásában:
„Jókai Mórnak hírül viszi idősb Andrássy Gyula gróf, hogy az osztrák-magyar monarchia annektálta Adakaleht, a Senki szigetét. A költő mosolyogva szól:
– Még csak most? Én már rég bekebeleztem Magyarországba. És akkor nem is került ennyi tenger millióba. Mert, tudod kérlek, nem pénz és fegyver kell az ilyesmihez, csak egy – jó ötlet.”
Néhány nappal később, 1913. május 27-i számában a Budapesti Hírlap „Konstantinápolyi levél” című konstantinápolyi tudósításában az alábbiakról tájékozódhattak a korabeli újságolvasók:
„Ada-Kaleh annektálása nem keltett nagyobb föltűnést, noha néhány helybéli lap műkönnyeket ontott a török nemzetet ért sérelmen és veszteségen. Különösen a Jeune Turc nevű ujság háborgott legjobban és tett szemrehányásokat a magyaroknak. Pózoló hazafiaskodása azonban épp az ellenkező hatást váltotta ki az intelligens török körökben, mint a melyre a lap cionista szellemű szerkesztői számítottak. A kormány egyik tagja valósággal megbotránkozva fakadt ki: ’Mégis csak bosszantó, hogy Németországból, meg istentudja, honnan ideszakadt zsidók akarnak bennünket hazafiságra oktatni és muzulmánabbnak lenni a muzulmánoknál.’
A józan török politikusok fölfogását az ’Aszm című lap fejtette ki, megtámadván azokat az ujságokat, melyek az adakalehi kérdésből nemzetközi ügyet szeretnének csinálni. ’A mi nekünk azon a szigeten maradt’, mondja az említett lap, ’csupán egy névre szorítkozott. Hát nincs más dolgunk, mint pusztán nevekkel és címekkel törődnünk? Talán még most is emlegessük, hogy Kréta az életet jelenti számunkra, a mint némelyek nagy botoran hirdették pár év előtt?’ Végül megróvja a lap, hogy azt a nagyhatalmak támadják, nemcsek a politikai udvariasságnak, hanem a jó nevelésnek is meg nem felelő hangon, mely Törökországot a londoni békekonferencián hathatósan támogatja, s a melynek jóindulata százezer Ada-Kalehnál is többet ér.
Törökországnak valóban szüksége van monarkiánk támogatására. A sziriai, örményországi és dél-arábiai kérdésekben, melyek Angliát, Oroszországot és Franciaországot érdeklik legközelebbről, mi valóban a becsületes alkusz szerepét játszhatjuk. Törökország rá van utalva, hogy a kapitulációknak legalább ama részét lerázza magáról, mely a gazdasági életet korlátozza. Mi már öt év előtt beleegyezésünket adtuk a beviteli vámok fölemeléséhez és monopóliumok megteremtéséhez; most segítségére vagyunk a török kormánynak, hogy a hozzájárulást a többi nagyhatalomtól is megkapja”
Ada Kaleh 1904-ben
A cikk a továbbiakban még hosszasan taglalja Törökország gazdasági és pénzügyi helyzetetét, valamint Ausztria–Magyarország lehetőségeit a török piacon – de a cikk üzenete Ada Kaleh annexiójának kérdésében egyértelmű: nem lesz ebből nagyobb konfliktus az Osztrák–Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom között.
Van itt persze egy másik fontos kérdés: az Ada Kaleh annexiója révén Magyarországhoz került 500 főnyi török és muszlim alattvaló kérdése, illetve ezen túlmenően az iszlám helyzetének kérdése Magyarországon.
Az első Balkán-háború már a múlté, de lassan a második is végéhez közeledik, amikor is a Pesti Napló 1913. augusztus 3-i számában az alábbi érdekes cikk jelenik meg „A pesti mohamedánok sérelme. Vallási elismerést kérnek Boszniában.” címmel:
„A magyar nép vallás dolgában – tulzás nélkül meg lehet állapítani – mindenkor türelmes és felvilágosodott volt – különösen egyes külföldi államokhoz viszonyítva. Nincs tehát ellenséges szándék abban a körülményben, hogy a mohamedán vallás Magyarországon nem szerepel sem a bevett, sem az elismert vallásfelekezetek sorában. Csak most folyamodtak érte, hogy törvényjavaslatot terjeszszen elő egyenjogusításáról a kultuszminiszter.
Mohamed vallása, melynek hívei pedig csak ugy az egy igaz istent imádják, mint Jézus vagy Mózes tanainak követői, nincs ’egyenjogusitva’ Magyarországon.
Pedig sok muzulmán él az országban – Budapesten is vannak néhány százan – akik munkás tagjai a magyar társadalomnak és igy talán meg is kivánhatják, hogy vallásukat elismerje a magyar állam.
A boszniai mohamedánok a legnagyobb lelkesedéssel fogtak össze a cél érdekében és főképp arra hivatkoznak, hogy Ausztriában – amely pedig megközelítőleg sem olyan liberális vallási szempontóbl, mint Magyarország – már szabályozták a muzulmán vallás jogi helyzetét. Az ő mozgalmuk élén a szábor egyik alelnöke áll.
A Magyar-Bosnyák-Hercegovinai Gazdasági Központ nevében Lánczy Leó elnök intézett felterjesztést a magyar kormányhoz az izlám jogállásának törvényi szabályozása érdekében. Utalt azokra az érdekekre, amelyek miatt kívánatos, hogy a Bosznia-Hercegovinában lakó mohamedánok vallási ügye Magyarországon kedvező elbírálásban részesüljön, mert ez igen nagy mértékben előmozdíthatja azt az egybeolvadást, amelyet az annektált tartományokkal óhajtunk. A Bosnyák Gazdasági Központ jogi szakosztály tüzetes előterjesztést dolgozott ki és a kérdés történelmi és egyházjogi kifejtése után összeállította azokat az irányelveket, amelyekre a szabályozás támaszkodhatik. E szabályozásnak törvényben kellene megtörténnie és a törvény kimondaná azt, hogy az állam felügyelete alatt szabad mohamedán hitközségeket alapítani. Az izlámnak az állami törvényekkel ellentétben nem álló vallási intézményeit, vallásgyakorlatát és lelkészeit ugyanabba a védelembe juttatná, amelyben a bevett egyházak részesülnek. Végül a rendeleti uton megalkotandó szervezeti szabályokban a miniszter tekintettel volna arra, hogy az izlám szervezeti szabályai összhangban legyenek a bosznia-hercegovinai muzulmánok egyházi szervezetével.
A felterjesztés azt is elsorolja, hogy Magyarországon a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 553 mohamedán vallásu lakos volt, Horvátországban 1900-ban 60 mohamedán volt, Bosznia-Hercegovinában 612.137 muzulmán lakik. Ada-Kaleh sziget annektálása folytán pedig 500 mohamedánnal szaporodott a magyar állam muzulmán hitü lakosainak száma. Több mint 600.000 ember hitéről, vallásáról van tehát szó.
Nem elég azonban, hogy nálunk mindezideig elmulasztották egyenjogusitani a mohamedán vallást, még muzulmán polgártársaink vallásos érzületével sem gondolnak. Épp az idegenekkel szemben oly figyelmes Budapest volt az, amely valósággal arcul ütötte a mohamedán vallást, mikor az uj állatkertet tervezte, illetve megépítette. Az állatkert építésénél ugyanis az volt az elv, hogy minden állatfaj a hazáját, vagy tartózkodási helyét karakterizáló épületben, illetve helyen nyerjen elhelyezést. Igy került a bagoly vártoronyba, a krokodilus fakunyhóba, a strucc nádfödeles afrikai kalyibába, a jegesmedve pedig mű-jégsziklákra. Az elefántot és a rinocérost indiai és török motivumokban bővelkedő épületben akarták elhelyezni, de nem elégedtek meg valami diszesebb török stílü házzal, hanem majolikával borított, tornyos, pompás török templomot építettek az állatok számára.
A Budapesten lakó mohamedánok megütközve látták, hogy az elefántok és rinocéroszok valóságos török templomban, dsámiban laknak. A templomból mindössze a mihráb hiányzik belülről, a Mekka felé levő irányt mutató fülke, amely előtt az imát vezető főpap szokott állni. A budapesti török kolónia, amelynek több száz tagja van, kereskedők, a török kormány által ideküldött diákok és számos gyár és iparvállalat alkalmazottai, már régebben felkérték a volt budapesti főkonzult, Fahr-Eddin bejt, hogy járjon közbe a fővárosnál a vallást sértő tapintatlanság jóvátételéért. Fahr-Eddin bej csak annyit tudott elérni, hogy az állatkert igazgatósága levetette a torony csucsáról az aranyos félholdat. A közbejött események elterelték a figyelmet az állatkerti török templomról. Nemrégiben azonban a fővárosban járt egy utazgató keleti társaság élén Alexander Nyikolajevics Szamojlovics szentpétervári tanár, a világhirü orientalista, aki annyira megbotránkozott az elefánt-óllá lealacsonyított török templomon, hogy azonnal elsietetta a jelenlegi török főkonzulhoz, Achmed Hikmot bejhez és előtte méltatlankodva tiltakozott a kegyeletsértés ellen. A főkonzul – mivel a fővárosnál már többször hiába keresett orvoslást – elhatározta, hogy felmegy gróf Tisza István miniszterelnökhöz, hogy tőle eszközölje ki legalább a karcsu minaret lerombolását, amivel megszünnek az elefánt-istálló templom jellege.
Kivánatos lenne, hogy a főváros a maga belátásából és ne felsőbb parancsra tegye jóvá kegyeletsértő hibáját.”
Egy kicsiny dunai sziget annexiója kapcsán, láthatjuk, nem kevés kérdés került terítékre a magyar sajtóban hirtelen; az állatkerti elefántház problémájáról a későbbiekben még olvashatunk, ahogy az iszlám magyarországi helyzetéről is – utóbbival kapcsolatban csak annyi, hogy az 1916. évi XVII. törvénycikk „az iszlám-vallás elismeréséről” rendezni látszott a kérdést.
Ada Kaleh kicsiny szigetének további sorsáról pedig szintén csak a folytatásban olvashatunk.
A török irodalomnak ez a gyöngyszeme első 1943-as megjelenése (a Hakikat c. újságban, 48 folytatásban) hetvenöt évvel újra siker hazájában és ezúttal a nagyvilágban: több mint húsz nyelven milliós példányszámban fogy. „A Madonna sikere azok közé a szerzők közé emeli Sabahattin Alit, akikért az értelmiségiek és a tinilányok egyszerre rajonganak” – írja például a New York Times).
Idézzük most Füsun Akatlı előszavát, amely a kisregény (mások szerint hosszú elbeszélés) 57. kiadásában a Yapı Kredi Kiadónál 2013-ban jelent meg:
„Sabahattin Ali szomorú eseményekkel teli élete, tragikus halálának máig tisztázatlan körülményei, az az összhang, amelyet művészlelkének szenvedélyes mélységei és az ország realitásai között időnként sikerült megteremtenie, és azok a robbanások, amelyek az egyén belső világa felé forduló elégedetlen, pesszimista vagy éppen melankolikus lelkéből pattantak ki, modern irodalmunk egyik első, ugyanakkor beskatulyázhatatlan alakjává teszik, akit érdemes ma új szempontok felől górcső alá vennünk. Korábban meglehetősen durva leegyszerűsítéssel Sait Faik (Abasıyanık)kal együtt tárgyalva, két ellentétes megközelítés képviselőiként látták és láttatták őket: Sait Faikra az „egyéni”, Sabahattin Alira a „társadalmi” címkét ragasztották, holott mindketten olyan erős irodalmi értékeket képviselnek, amelyek messzi meghaladják, alkotásaikkal értelmetlenné és érvénytelenné teszik ezt a sematikus beskatulyázást.
Ugyanez a sematizmus látja az ötvenes évektől kezdődően kortárs novellairodalmunk mestereit két, Sait Faik, illetve Sabahattin Ali által képviselt, szinte egymással ellentétes irányzat követőjeként, holott sem őket, sem egyetlen más írót nem szabad irodalmon kívüli, másodlagos „missziók” alapján megítélni.
Az inkább elbeszélései, mint regényei révén ismert Sabahattin Ali nevével rokonai a nyolcvanas évek elején irodalmi díjat alapítottak, amely azonban sajnálatos módon nem lett hosszú életű. A bírálóbizottság tagjaként nekem is alkalmam volt megismerni a pályaműveket. Ha a díj a novella mellett a tanulmány és kritika terén is ösztönzővé válhatott volna, ma talán több, Sabahattin Ali munkásságát más és más megvilágításba helyező művel volnánk gazdagabbak. A török kultúra és művészet terén a nyolcvanas években kezdődő, majd mind jobban elharapódzó érdektelenség azonban megfosztotta a török irodalmat ettől a lehetőségtől. Műveinek új megjelentetésével a kiadó Sabahattin Alit egy új olvasónemzedék számára teszi felfedezhetővé, s ezzel új perspektívát nyit irodalmunk számára.
A Kürk Mantolu Madonna (‘Madonna prémkabátban’, 1943) a Kuyucaklı Yusuf (‘A kuyucaki Yusuf, 1937) és az İçimizdeki Şeytan (‘A bennünk lévő sátán’, 1940) mellett a harmadik regénye, bár talán helyesebb volna − ahogyan maga az író is tette − hosszú novellának nevezni. Ez a mű akár regény, akár hosszú novella, szerkezetében eltér a többi Sabahattin Ali-elbeszéléstől, ugyanakkor önmagában is ékes bizonyítéka annak, hogy nem lehet őt pusztán a társadalmi problémák írójának tekinteni. Természetesen a társadalomhoz köti az, ahogyan a világot és az életet szemléli, mint ahogy szomorú sorsát is a társadalmi viszonyok szabták meg. Művei a tanúk, hogy tudatában is volt ennek, mégis elhibázott volna írói alakját egy merev vonalakkal kijelölt áramlat határai közé szorítani.
A második világháború előtti években játszódó regény középpontjában egy szenvedélyes, szinte beteges szerelem története áll; atmoszférája pedig a 19. századi orosz elbeszélők, elsősorban Dosztojevszkijére és Gogoléra emlékeztet. A mű első negyede talán az író berlini tanulóéveinek nyomait viseli magán: ebben az egésztől szinte függetlennek látszó részben egy újonnan munkába lépő kistisztviselő szűk világával, valamint egy másik, nem különösebben jelentékeny kistisztviselővel, Raif Efendivel ismerkedünk meg, akit rögtön az első mondatokkal a török irodalomban ritka, különleges karakterként így mutat be az olvasónak: „Soha senki nem gyakorolt rám még ilyen mély benyomást. Bár hónapok teltek el találkozásunk óta, még mindig a hatása alatt állok. Amint magamra maradok, megelevenedik előtt Raif Efendi tiszta arca és a világtól elforduló szeme, amely mosolyogni próbál, ha valakiével mégis összeakad a tekintete. Pedig semmi rendkívüli nem volt benne, egyike volt azoknak a mindennapi, semmiféle különleges vonással nem rendelkező embereknek, akik százával mennek el mellettünk az utcán anélkül, hogy pillantásra méltatnánk őket, és akiknek az életében, annak sem a számunkra ismert, sem az előttünk rejtve maradó momentumaiban nem szokott történni semmi. ‘Miért élnek egyáltalán? Mit találnak az életben? Milyen ráció, miféle rejtelmes ok parancsolja nekik, hogy mozogjanak és lélegezzenek?’ − kérdezzük önmagunktól, amikor ilyen személlyel találkozunk.” Az első hatvan oldalas rész azt az érzést kelti bennünk, hogy az elbeszélőre is pontosan ez a jellemzés illik.
A lényegi második rész olyan, mintha egy orosz elbeszélést olvasnánk: egy szenvedélyes szerelem története ez, amelyet Raif Efendi ismeretlen lázas betegségégében a sír szélére kerülvén egy fekete fedelű füzetbe lejegyez. Az 1933. június 30-i dátummal kezdődő napló a tíz évvel korábbi eseményekhez visszatérve egy berlini kiállításon megpillantott festmény, Madonna prémkabátban által keltett szenvedély, valamint a kép festője és a modell, egy titokzatos nő történetét beszéli el.
Hogy az ihlet forrása magára az íróra is vonatkozhatott, arról véleményem szerint Raif Efendi sorai kínálnak fogódzót: „Az orosz autorok voltak rám a legnagyobb hatással. Egyszer például egy ültő helyemben elolvastam Turgenyev összes elbeszélését. Az egyik különösen megrázott. Napokig nem tudtam szabadulni tőle. A Klara Milics című novella hősnője egy lány, aki szenvedélyesen beleszeret egy jelentéktelen diákba, s anélkül, hogy erről bárkinek szólna, ostoba szerelme szégyenében, pusztító szenvedélye áldozatává válik. Ezt a lányt én valamiképpen nagyon közel éreztem magamhoz. Hozzám hasonlított azzal, hogy nem beszélt arról, mi jár a fejében, végtelen féltékenységgel és bizalmatlansággal zárta magába legszebb és legmélyebb érzelmeit.”
A minden díszítéstől mentes, egyszerű, mégis kifejező nyelven papírra vetett történet a török epikus próza apró, kifinomult ékköve.”
3 db tojás
1 pohár (2 dl-es) kristálycukor
1 cs. vaníliáscukor
1 török teáspohár (1 dl-es) étolaj
1 török teáspohár tej
1 török teáspohár frissen facsart narancslé
1 narancs reszelt héja
2,5 pohár liszt
1 cs. sütőpor
Az áztatáshoz:
1,5 pohár frissen facsart narancslé
2 ek kristálycukor
Egy tálba beleütjük a tojásokat, hozzáadjuk a cukrot és a vaníliáscukrot, habverővel alaposan felverjük. Beleöntjük az étolajat, tovább verjük. Hozzákeverjük a tejet, a narancslevet és a reszelt narancshéjat is.
A lisztben elkeverjük a sütőport, majd kis adagokban hozzáadjuk a folyékony alkotórészekhez. A habverővel összekeverjük, sütőpapírral bélelt tepsibe öntjük. 175°-ra előmelegített sütőben kb. 25-30 percig sütjük (tűpróba).
Amíg sül a sütemény, a narancslében oldódásig keverjük el a cukrot. A kisült tésztalapot deszkára borítjuk, lehúzzuk róla a sütőpapírt, majd visszafordítjuk a tepsibe. A tetejét bőven megszurkáljuk, minél több helyen lyukas, annál jobb. Egyenletesen elosztva rálocsoljuk a narancslevet. Hagyjuk állni egy kicsit, hogy a tésztának legyen ideje beinni. Kockákra szeletelve, tetszőleges díszítéssel tálaljuk.
Belek 40 kilométerre fekszik Antalyától, a közelmúltban vált Antalya egyik fontos nyaraló régiójává. A település nagyon népszerű a helyi és külföldi turisták körében. Strandokkal, golfpályákkal, teniszpályákkal, focipályákkal, luxusszállodákkal, ókori városokkal várja a pihenni vágyókat. Itt található a közelben a Kurşunlu vízesés is.
Ha Beleket szeretnénk jellemezni, akkor a legfontosabb, amit elmondhatunk róla, hogy a mediterrán régió többi településétől eltérően itt mindent megtesznek azért, hogy a természetet megóvják. Vagyis Belek sokkal tisztább és érintetlenebb, mint a környező települések. Annak ellenére, hogy egy kisváros Serik tartományban, a turisták egyre nagyobb számban érkeznek ide, főként a nyári hónapokban. A befektetéseknek köszönhetően több sportlétesítmény is épült a térségben, köztük focistadionok is, ahol a helyi és a külföldi labdarúgó csapatok is előszeretettel edzőtáboroznak, főként a téli hónapokban. Konferenciahoteljeiben évente több konferenciát, kongresszust is tartanak.
Összeállítottunk egy listát Belek és környékének látnivalóiról.
Vallások kertje
Belekben három nagy vallás is megfér békésen egymás mellett, erre bizonyíték a Vallások kertje. Egy mecset, egy templom és egy zsinagóga is megtalálható itt, melyek mind ugyanabból a kertből közelíthetők meg és mindenki szabadon bemehet bármelyik épületbe. Ezt mindenképpen érdemes megnézni!
Az aszpendoszi színház
A régió legfontosabb történelmi épülete az aszpendoszi színház. A színház befogadóképessége 15 000 fő. Annak ellenére, hogy már 2000 éves, még mindig nagyon jó állapotban van és a legfontosabb, hogy még ma is működik. Nyaranta több színházi előadást is tartanak benne.
Kurşunlu vízesés
Belek legszebb természeti képződménye a Kurşunlu vízesés. A vízfüggöny mögött egy titkos barlang is található. A környéken több száz madárfaj él. Ha valami igazán különleges helyre szeretnénk ellátogatni nyaralásunk alkalmával, ez legyen az!
Perge ősi városa
Ha Perge körzetben járunk kövessük a mozaikokkal kirakott utat és így könnyen megtalálhatjuk az ősi város maradványait. Az ókori város a hellenisztikus korban élte virágkorát. Az egykori városból ma már csak a fürdő, az akropolisz és a város főterén álló agóra maradványai láthatók.
Sportolási lehetőség
A másik, amiről Belek híres, a golf. Itt minden évben több golftornát is rendeznek. Így, ha valakit érdekel ez a sport, akár egy exkluzív golfkurzuson is résztvehet a festői szépségű környezetben.
Végül a legfontosabb:
Hogyan juthatunk el Belekbe?
Ahogy már írtuk, mindössze 40 kilométerre található a Török Riviéra fővárosától, Antalyától, ahová repülővel juthatunk el. A repülőtérről busszal vagy privát transzferrel utazhatunk tovább beleki szállásunkra.
A Politikai Iszlám Tanulmányok Központja nevű szervezet képviselőjével készített interjúnkra az Utrechti Egyetem Közel-Kelet kutatója válaszolt.
A nevéből kiindulva a laikus érdeklődő azt hiheti, hogy a Politikai Iszlám Tanulmányok Központja valamiféle tudományos műhely. Tagjai büszkén hirdetik, hogy „nem véleményekkel, hanem tényekkel” dolgoznak. A szervezet amerikai atyja, Bill Warner magabiztosságát azonban jól mutatja, hogy soha nem vállal vitákat, előadásait pedig kizárólag híveinek safe-space-ében tartja. Csakúgy, mint magyar hangja, aki eddig soha nem ment bele vitahelyzetekbe és mindig csakis olyan orgánumoknak adott interjút, ahol a kérdező előre tudhatóan szimpátiával viszonyult hozzá. Aligha véletlenül. A warneri iszlám-koncepció ugyanis csakis politikai ideológiák által körülbástyázott laboratóriumi körülmények között állja meg a helyét. Fő habarcsa pedig az ismerethiány és a hit.
Bill Warner fizikatanárt – Incze Nikolettához hasonlóan – egy történelmi sokkhelyzet, 2001. szeptember 11. döbbentette rá, hogy az iszlámhoz is ért. A rendelkezésre álló történelmi, vallástörténeti, szociológiai, antropológiai és egyéb szakirodalom elolvasása helyett azonban úgy döntött, hogy saját módszertant dolgoz ki. Alaptétele szerint az iszlám nem vallás vagy kultúra, hanem ideológia. Egy emberektől, kultúráktól és kontextusoktól függetlenül létező esszencia. Ha pedig az iszlám bizonyos jogforrásainak korpuszát, pontosabban azoknak angolra lefordított változatait (tudni kell, hogy ezek a szövegek klasszikus arab nyelven íródtak, a szimpla fordítás magyarázat nélkül így fabatkát sem ér) egy módszertanilag homályos statisztikai vizsgálat alá vetjük, akkor a matematikai eredményekből komoly következtetéseket lehet levonni az „iszlám” lényegéről, ami pedig már tökéletesen elegendő magyarázatot ad a jelenkor olyan problémáira, mint az integráció, migráció, terrorizmus vagy háborúk. Ezt hirdeti Incze Nikoletta is. Ha ez elsőre nem tűnne ördögtől valónak, hunyjuk be a szemünket és képzeljük el: egy gázai konfliktus, vagy épp new yorki tőzsdekrach során a televízió behívja Szabó János mérlegképes könyvelőt és judaizmus szakértőt, aki elmondja, hogy bizony, bizony, a kizárólag a Talmudból – melyben statisztikailag kimutathatóan sokszor szerepel a „gój” szó – minden, de minden megmagyarázható tudományos módon. De persze nem a zsidókkal van baj, hiszen ők is áldozatok, hanem a mindenek felett lebegő Európától idegen ördögi ideológiával, a judaizmussal. A hasonlat nem véletlen. Az iszlám a judaizmushoz hasonlóan törvényvallás, és a kettő logikája nagyon sok ponton egyezik.
![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2024/05/rsz_turkinfo_15_png.png "Türkinfo - \")
ikeresen vezeti elnökjelölti kampányát a török hatóságok által 20 hónapja lefogott, azóta pedig érdemi vádemelés és bírósági eljárás nélkül az edirnei szigorított börtönben tartott baloldali HDP (Népek Demokratikus Pártja- Halkların Demokratik Partisi) társelnöke, Selahattin Demirtaş. Pozitív hangvételű, ismét több millió kisebbségi és többségi törökországi fiatalt megmozgató választási kampányuk részben máris keresztülhúzta a török kormány számításait. Recep Tayyip Erdoğan ugyanis arra számított, az ellenzéki vezér egyszerű terroristázása, támogatói démonizálása végleg elhallgattatja majd a pártot.
