Sabahattin Ali, Madonna prémkabátban

A török irodalomnak ez a gyöngyszeme első 1943-as megjelenése (a Hakikat c. újságban, 48 folytatásban) hetvenöt évvel újra siker hazájában és ezúttal a nagyvilágban: több mint húsz nyelven milliós példányszámban fogy. „A Madonna sikere azok közé a szerzők közé emeli Sabahattin Alit, akikért az értelmiségiek és a tinilányok egyszerre rajonganak” – írja például a New York Times).


Idézzük most Füsun Akatlı előszavát, amely a kisregény (mások szerint hosszú elbeszélés) 57. kiadásában a Yapı Kredi Kiadónál 2013-ban jelent meg:
„Sabahattin Ali szomorú eseményekkel teli élete, tragikus halálának máig tisztázatlan körülményei, az az összhang, amelyet művészlelkének szenvedélyes mélységei és az ország realitásai között időnként sikerült megteremtenie, és azok a robbanások, amelyek az egyén belső világa felé forduló elégedetlen, pesszimista vagy éppen melankolikus lelkéből pattantak ki, modern irodalmunk egyik első, ugyanakkor beskatulyázhatatlan alakjává teszik, akit érdemes ma új szempontok felől górcső alá vennünk. Korábban meglehetősen durva leegyszerűsítéssel Sait Faik (Abasıyanık)kal együtt tárgyalva, két ellentétes megközelítés képviselőiként látták és láttatták őket: Sait Faikra az „egyéni”, Sabahattin Alira a „társadalmi” címkét ragasztották, holott mindketten olyan erős irodalmi értékeket képviselnek, amelyek messzi meghaladják, alkotásaikkal értelmetlenné és érvénytelenné teszik ezt a sematikus beskatulyázást.

Ugyanez a sematizmus látja az ötvenes évektől kezdődően kortárs novellairodalmunk mestereit két, Sait Faik, illetve Sabahattin Ali által képviselt, szinte egymással ellentétes irányzat követőjeként, holott sem őket, sem egyetlen más írót nem szabad irodalmon kívüli, másodlagos „missziók” alapján megítélni.

Az inkább elbeszélései, mint regényei révén ismert Sabahattin Ali nevével rokonai a nyolcvanas évek elején irodalmi díjat alapítottak, amely azonban sajnálatos módon nem lett hosszú életű. A bírálóbizottság tagjaként nekem is alkalmam volt megismerni a pályaműveket. Ha a díj a novella mellett a tanulmány és kritika terén is ösztönzővé válhatott volna, ma talán több, Sabahattin Ali munkásságát más és más megvilágításba helyező művel volnánk gazdagabbak. A török kultúra és művészet terén a nyolcvanas években kezdődő, majd mind jobban elharapódzó érdektelenség azonban megfosztotta a török irodalmat ettől a lehetőségtől. Műveinek új megjelentetésével a kiadó Sabahattin Alit egy új olvasónemzedék számára teszi felfedezhetővé, s ezzel új perspektívát nyit irodalmunk számára.

A Kürk Mantolu Madonna (‘Madonna prémkabátban’, 1943) a Kuyucaklı Yusuf (‘A kuyucaki Yusuf, 1937) és az İçimizdeki Şeytan (‘A bennünk lévő sátán’, 1940) mellett a harmadik regénye, bár talán helyesebb volna − ahogyan maga az író is tette − hosszú novellának nevezni. Ez a mű akár regény, akár hosszú novella, szerkezetében eltér a többi Sabahattin Ali-elbeszéléstől, ugyanakkor önmagában is ékes bizonyítéka annak, hogy nem lehet őt pusztán a társadalmi problémák írójának tekinteni. Természetesen a társadalomhoz köti az, ahogyan a világot és az életet szemléli, mint ahogy szomorú sorsát is a társadalmi viszonyok szabták meg. Művei a tanúk, hogy tudatában is volt ennek, mégis elhibázott volna írói alakját egy merev vonalakkal kijelölt áramlat határai közé szorítani.

A második világháború előtti években játszódó regény középpontjában egy szenvedélyes, szinte beteges szerelem története áll; atmoszférája pedig a 19. századi orosz elbeszélők, elsősorban Dosztojevszkijére és Gogoléra emlékeztet. A mű első negyede talán az író berlini tanulóéveinek nyomait viseli magán: ebben az egésztől szinte függetlennek látszó részben egy újonnan munkába lépő kistisztviselő szűk világával, valamint egy másik, nem különösebben jelentékeny kistisztviselővel, Raif Efendivel ismerkedünk meg, akit rögtön az első mondatokkal a török irodalomban ritka, különleges karakterként így mutat be az olvasónak: „Soha senki nem gyakorolt rám még ilyen mély benyomást. Bár hónapok teltek el találkozásunk óta, még mindig a hatása alatt állok. Amint magamra maradok, megelevenedik előtt Raif Efendi tiszta arca és a világtól elforduló szeme, amely mosolyogni próbál, ha valakiével mégis összeakad a tekintete. Pedig semmi rendkívüli nem volt benne, egyike volt azoknak a mindennapi, semmiféle különleges vonással nem rendelkező embereknek, akik százával mennek el mellettünk az utcán anélkül, hogy pillantásra méltatnánk őket, és akiknek az életében, annak sem a számunkra ismert, sem az előttünk rejtve maradó momentumaiban nem szokott történni semmi. ‘Miért élnek egyáltalán? Mit találnak az életben? Milyen ráció, miféle rejtelmes ok parancsolja nekik, hogy mozogjanak és lélegezzenek?’ − kérdezzük önmagunktól, amikor ilyen személlyel találkozunk.” Az első hatvan oldalas rész azt az érzést kelti bennünk, hogy az elbeszélőre is pontosan ez a jellemzés illik.

A lényegi második rész olyan, mintha egy orosz elbeszélést olvasnánk: egy szenvedélyes szerelem története ez, amelyet Raif Efendi ismeretlen lázas betegségégében a sír szélére kerülvén egy fekete fedelű füzetbe lejegyez. Az 1933. június 30-i dátummal kezdődő napló a tíz évvel korábbi eseményekhez visszatérve egy berlini kiállításon megpillantott festmény, Madonna prémkabátban által keltett szenvedély, valamint a kép festője és a modell, egy titokzatos nő történetét beszéli el.

Hogy az ihlet forrása magára az íróra is vonatkozhatott, arról véleményem szerint Raif Efendi sorai kínálnak fogódzót: „Az orosz autorok voltak rám a legnagyobb hatással. Egyszer például egy ültő helyemben elolvastam Turgenyev összes elbeszélését. Az egyik különösen megrázott. Napokig nem tudtam szabadulni tőle. A Klara Milics című novella hősnője egy lány, aki szenvedélyesen beleszeret egy jelentéktelen diákba, s anélkül, hogy erről bárkinek szólna, ostoba szerelme szégyenében, pusztító szenvedélye áldozatává válik. Ezt a lányt én valamiképpen nagyon közel éreztem magamhoz. Hozzám hasonlított azzal, hogy nem beszélt arról, mi jár a fejében, végtelen féltékenységgel és bizalmatlansággal zárta magába legszebb és legmélyebb érzelmeit.”
A minden díszítéstől mentes, egyszerű, mégis kifejező nyelven papírra vetett történet a török epikus próza apró, kifinomult ékköve.”

Európa Kiadó, 2018.
Tasnádi Edit fordítása