Egy időben még azt lehetett volna gondolni, hogy a nagy tudású és sikeres professzor töretlen következetességgel és akadálytalanul halad végig pályáján a maga elé tűzött nemes tudományos célok felé. Miután végzett az ankarai gazdasági és kereskedelmi akadémián, doktorátust szerzett a főváros nemzetközi hírű Gazi Egyetemén, a korai köztársaság saját alapítású patinás tanintézményének társadalomtudományi karán. Itt később az oktatótestület tagjává választották. Érdeklődése elsősorban a török-iszlám világ, a török és a világgazdaság, valamint a török történelem és külpolitika felé vonzotta. Akkoriban még a tudományok művelése szinte teljesen kitöltötte idejét, noha kora fiatalságától fogva aktívan és lelkesen tevékenykedett büszke nemzeti elkötelezettségű ifjúsági-főiskolai szervezetekben is. Ezek közül azonban némelyek az évek folyamán egyre inkább nyílt nacionalizmusba hajló irányzatúvá váltak, s ő ilyenekben is vállalt szerepet.

            Dr. Devlet Bahçeli a legendás Selyemúton fekvő délkelet-törökországi Osmaniye szülötte. Az ősi várost és környékét egykor hettiták, perzsák, görögök, rómaiak, örmények uralták, míglen birtokba nem vették végleg oszmán-törökök. Ezt a vidéket, Çukurova síkságát és népének küzdelmeit hazai és külföldi olvasóinak millióival ismertette meg műveiben a nagy török író, Yaşar Kemal, akinek ereiben kurd vér csörgedezett. Bahçeli doktor az ezen a tájékon honos Fettahoğulları türkmének nemes törzséből származik, más források szerint törzsökös török család sarja.

            Életében és pályájában döntő fordulatot hozott kapcsolata a törökországi szélsőjobboldal vezéralakjával, Alparslan Türkeş ezredessel. Utóbbi szellemisége olyan erős hatást tett rá, hogy hívó szavára az egyetemi docens lemondott eredeti hivatásáról, a minden bizonnyal reá váró egyetemi katedráról is, és csatlakozott a katonatiszt által fővezérként, başbuğ-ként vezetett Idealisták Mozgalmához (Ülkücü Hareket). Eme „idealisták” vízióját, képzeletét részben a régi török nacionalizmus és hitvilág táplálta. Jelképrendszerükben központi helyet foglalt el a Szürke Farkas, Bozkurt, amely a monda szerint a vándorló törökséget kivezette a legendák övezte közép-ázsiai Ergenekonból, a meredek hegygerincek közé zárt szűk szálláshelyéről a tág szabad világba, új hazájába vezető viszontagságos útjára.

            Ám addigra már nyitott könyv volt az egész török közvélemény előtt is a pályamódosító tudós rajongása tárgyának, a Szürke Farkasok vezérének a múltja. Bahçeli pontosan tudta róla, hogy Türkeş még a második világháború végén is németbarát és pántörök elveket vallott, s hogy az 1960-as tábornoki puccsisták embereként a rádióban ő jelentette, olvasta be a katonai hatalomátvételt. Ismert volt, hogy mozgalma fokozatosan a legkülönbözőbb rendű és rangú szélsőséges török nacionalisták gyülekezőhelyévé vált, így a hatalom kezében gyakran alkalmas eszközzé is az erősödő törökországi baloldal terrormódszerekkel való féken tartására. Türkeş viszont akkor figyelt fel a doktorra, és fogadta hálatelt szívvel kegyeibe, amikor Bahçeli még egyetemi előadóként hasonló gondolkodású értelmiségi társainak szakismereteire támaszkodva jogsegélyben részesítette őt és terrorista „beosztottjait” az 1980. szeptemberi katonai hatalomátvétel után. Noha ez a kegyetlen és véres puccs elsősorban az antiimperialista baloldal és az egyre jobban radikalizálódó, nemritkán kirívó erőszakcselekményeket elkövető egyetemi diákság ellen irányult, tábornoki rendezői a „szövetséges és demokratikus Nyugat” szemében jó benyomást óhajtottak kelteni azzal, hogy néha kicsit „jobb felé is suhintottak”. Ennek megfelelően rövid időre rács mögé zártak „idealistákat”, vagyis valódi lényegüket tekintve terrorista Szürke Farkasokat is.

            A 39 éves Bahçelit jutalmul 1987-ben beválasztották Türkeş fővezér időközben megalakított Nemzeti Munkapártjának (MÇP), majd rövidesen hangzatosabb nevűre átkeresztelt Nemzeti Cselevés Pártjának (MHP) vezetőségébe. Ez a párt mintegy a Szürke Farkasok „legális” szerveként, politikai szárnyaként külsőleg alkalmazkodott a parlamentarizmus szabályaihoz, világszemléletében azonban változatlanul megmaradt dühödt Európa-ellenes és kisebbséggyűlölő szélsőjobboldali nacionalista politikai képződménynek. Tíz évre rá Bahçelit már az MHP elnöki székében láthattuk. Ebbe a magas tisztségbe fővezér mentora halála után, 1997-ben emelték. Befolyása nőttön-nőtt, még miniszterelnök-helyettességig is vitte egy-két nacionalista színezetű koalíciós kormányban. Kezdeti sikerei, szélsőjobboldalon élvezett népszerűsége ellenére azonban még hosszú évekig csak nagy távolból és ezért mind csüggedtebben figyelhette a hatalom tényleges birtokosainak irigyelt tevékenységét. Sőt, az új évezred elejétől kezdve hirtelen úgy rémlett, hogy még messzebbre kerül áhított politikai céljaitól. Terveit ugyanis alaposan keresztezte a török politikai élet mind fényesebb konzervatív-liberális csillaga: Recep Tayyip Erdoǧan megjelenése a politikai színtéren. A hithű török-muzulmán államférfi, akinek vallásossága szálka volt a bigott ultrakemalisták szemében, s akit a grúzokkal rokon fekete-tenger-parti láz ősöktől származónak mondanak, a demokratikus iszlám jelszavával lépett fel, megejtve ezzel sok muzulmán értelmiségit is. Kinyilvánította továbbá az Európai Unióhoz való csatlakozás és az elnyomott kisebbségek felé való nyitás őszintének ható szándékát, egyúttal kíméletlen harcot hirdetve az állami intézményekbe beépült maffia típusú hálózatok, titkos szélsőjobboldali érdekszövetségek ellen.

            Mindez kiáltó ellentétben volt Bahçeli és Szürke Farkasai ultranacionalista társaságának világképével, eszmevilágával. „Ezek aztán most ugyancsak emberükre akadtak Erdoǧanban” – állapíthatták meg a törökországi politikai színtér tapasztalt megfigyelői. Az egykor szépreményű egyetemi oktató, immáron a terrorista Türkeş súlyos örökségének letéteményese és gondozója, egy időre MHP pártjával együtt valóban a politika peremvidékére szorult, szoríttatott. Aztán általános nagy meglepetésre, majd döbbenetre fölöttébb sajátságos politikai fordulat következett be. Amit nevezhetnénk akár ritka nagy zökkenőnek is a modern török történelem amúgy is sorozatos rázkódtatásoktól kísért göröngyös útján: kiélezett szembenállásuk, merőben eltérő meggyőződésük, ideológiájuk ellenére Bahçeli és Erdoǧan, nem is olyan nagy sokára, ki-ki a másikban mégiscsak meglelte a maga fontos emberét. Majd mind elválaszthatatlanabb szoros szövetségesét.

            2015 volt a számukra döntő esztendő. Akkor történt, hogy Recep Tayyip Erdoǧan, az addig bátor reformer – bármilyen furcsán hangzik is – megrettent a saját (korábbi politikai) árnyékától: váratlanul érte és megzavarta, hogy azok a kurd tömegek, amelyek éppen az ő közeledést, muzulmán testvériesülést és a fegyveres felkelőkkel szemben békefolyamatot hirdető politikájától felbátorodva és reményekkel eltelve, az általános választásokon először juttathatták be a török nagy nemzetgyűlésbe képviseletüket, a Népek Demokratikus Pártját (HDP), a kisebbségi jogokért küzdők szószólóját. A HDP ugyanis nagy lendülettel simán átvitte az addig leküzdhetetlennek hitt parlamenti akadályt, a 10 százalékos szavazati küszöböt, s ezzel megfosztotta a kormányzó AKP-t az addigra már teljesen megszokott abszolút többségétől. Recep Tayyip Erdoǧan sokat ígérő-sejtető addigi magatartásához híven választhatta volna a HDP-vel való koalíciót. De nem! Éppen ellenkezőleg: a reá jellemző politikai mesterségbeli tudással ügyesen kimódolta előre hozott újabb választások megtartását, s ez alkalommal már Bahçeliék hathatós támogatásával sikerült is visszaszereznie a törvényhozási többséget. Ám az „idealista” Szürke Farkas doktor ennek a messze nem önzetlen gesztusnak alaposan meg is kérte az árát…

            Törökországban ezután az erdoǧani politika a visszájára fordult. Recep Tayyip Erdoǧan már nem az volt, mint akinek ország-világ megismerte, vagy mint akinek mutatta magát. Otthon és külföldön nagyon sokaknak végtelen csalódottságára politikai hátraarcot csinált. Szinte hihetetlen, hogy ezt olyasvalaki cselekedte, mint éppen ő, aki egykor új szemléletű, az iszlám lényegi demokráciájára apelláló kormányzásával megnyerte a lakosság nagy részét. Indulásakor legfontosabb megnyilatkozásai közé tartozott, hogy az ország legszélesebb nyilvánossága előtt török vezetőként először ismerte el a „kurd probléma” meglétét, egyben tarthatatlan megoldatlanságát. Kurd–török békefolyamatot kezdeményezett egyetemi előadók, más értelmiségiek országos felvilágosító-támogató kampányától kísérve.

            A hivatalos Ankara régi adósságát rótta le azzal is, hogy a török állam nevében nyilvánosan bocsánatot kért az egykori Dersim tartománybeli alevi hitfelekezetű hegylakóktól, főleg kurdoktól, azokért a kegyetlenségekért, amelyeket a harmincas évek végén kirobbant felkelés megtorlásként a török hadsereg követett el válogatás nélkül a lakosság ellen. De azt is államférfihoz méltó tettként írták javára, hogy személyes megbízatása alapján a török titkosszolgálat békemegállapodást alkudott ki a fegyveres PKK-lázadók észak-iraki Kandil-hegységbeli vezérkarával. A HDP közvetített a szigetbörtönében életfogytiglani büntetését töltő Apó, vagyis Abdullah Öcalan PKK-vezér, Kandil és Ankara között, s az évekig tartó tárgyalások sikeres eredményét rögzítő okmány már csak végső aláírásra várt az isztambuli Dolmabahçe-palotában.

             Ekkor azonban az egész reménykeltő ügy megbicsaklott: Erdoǧan nemcsak hogy váratlanul félretolta és egyszerűen semmisnek nyilvánította a már kész békemegállapodást, hanem nem tisztázott terrorcselekményekre hivatkozva terrorellenes hadjáratot is indított a kurdlakta Délkelet-Törökországban.

            Mindeme baljós fejlemények mögött felsejlett Devlet Bahçeli vészjósló alakja. Az ő hovatovább nélkülözhetetlen támogatására már csak azért is szüksége volt Erdoğannak, mert egy korábbi társa, buzgó segítője és eszmetársa cserbenhagyta, majd el is árulta: Fethullah Gülen muzulmán prédikátor, aki valláserkölcsi alapú hazai és nemzetközi iskolahálózatot épített ki, s akivel egykor közösen – a háttérből irányított kirakatperek sorozatával – igyekeztek megtisztítani a tisztikart a szemükben „vallástalan kemalista túlzóktól”. Gülen egyre szélesebb körű politikai hatásával veszélyesen a fejére nőtt Erdoğannak, s a közigazgatásba és igazságszolgáltatásba beépült szépszámú hívei segítségével – már amerikai számkivetettségéből – meg akarta buktatni. Megvádolta mindent átható korrupcióval, nepotizmussal, családja jogtalan előnyökhöz juttatásával, s valóban sikerült is kényelmetlen helyzetbe hoznia. Később pedig, 2016 nyarán Gülen maradék emberei bizonyítottan részt vettek a meghiúsított katonai hatalomátvételi kísérletben. E tragikus esemény közben Törökország nyugati szövetségesei – egyes politikai megfigyelők szerint – mintha némileg késlekedve és meglehetősen kényszeredetten fejezték volna ki szolidaritásukat a török államfő iránt, akinek szintén az életére törtek a demokrácia megőrzésének magasztos céljaira hivatkozó, de gyilkoló és pusztító puccsisták. Másfelől széles körben elterjedt az az értelmezés is, hogy a puccsot voltaképpen nem más, mint maga Erdoǧan szervezte meg hatalma korlátlan kiterjesztése végett.

            A kudarcba fúlt puccs utáni példátlan méretű általános tisztogatás során Erdoǧan a számára „káderhiányossá” vált helyzetben az eltávolított gülenistákat, valamint az egyéb „gyanús és kormánykritikus elemeket” részben bahçelistákkal pótolta. Immáron átszakadt a politikai gát, a Szürke Farkasok politikailag szalonképessé tett MHP-származékának képviselői akadálytalanul áramolhattak be hatalomközeli területekre. Az Igazság és Fejlődés Pártja, az AKP tényleges munkamegosztást alakított ki a partnerévé fogadott MHP-val. Cevheri Güven török újságíró meglátása szerint míg előbbi foglalatossági körébe mindenekelőtt a nyilvános versenykiírások, pályáztatások, valamint a hadiipari beszerzések mellett a külpolitika tartozik, addig utóbbi figyelmét kizárólag arra összepontosítja, hogy megszilárdítsa emberei jelenlétét a bürokráciában, a köztisztviselői karban. Csoportjának tagjai kulcspozíciókat szerezhettek meg a rendvédelmi szervekben, vagyis a rendőri-biztonsági apparátusban, de erősíthették befolyásukat az igazságszolgáltatásban is.

            Környezetükben újabban ismét feltűntek hírhedt gengszterek is. Közéjük tartozik a félelmetes Alaattin Çakıcı török maffiózó. Ez a terrorista Szürke Farkas bandavezér nemcsak vetélytársaival igyekezett leszámolni, hanem még inkább rettegésben tartott másként gondolkodókat, baloldali politikusokat, kurdokat és aleviket. Legkevesebb 40 politikai gyilkosság száradt a lelkén. E bűncselekményekért, valamint felesége meggyilkolásáért a bíróság még 2004-ben tizenkilenc évi szabadságvesztésre ítélte.

            Egy éve azonban már ismét szabadlábon van, mert őreá is vonatkozott a koronavírus-járványra való tekintettel kihirdetett közkegyelmi rendelkezés hatálya. Más értesülések szerint Bahçeli „közbenjárására” az államfő intézkedett Çakıcı érdekében. Mégpedig állítólag azután, hogy az MHP elnöke a fegyintézetben meglátogatta régi jó gengszter ismerősét, s a róla ott szerzett kedvező benyomásáról tájékoztatta Erdoǧant…

            Çakıcı aztán ezt rögvest azzal hálálta meg, hogy hozzálátott földalatti hálózatának újjászervezéséhez, és többször életveszélyesen megfenyegette az ellenzéki CHP, a Köztársasági Néppárt elnökét, Kemal Kılıçdaroğlut. Ha napjainkban bárki bárhogyan bírálni merészeli Bahçelit, annak a Szürke Farkasokkal gyűlik meg a baja, azt kockáztatja, hogy súlyos fizikai bántódása esik. Ez a helyzet a nyolcvanas évek feszültségterhes, mérgezett légkörére emlékeztet, amikor az utcákon némelykor teljesen eluralkodott a Szürke Farkas-erőszak. Legutóbb 10 újságíró és politikus szenvedett el gengsztertámadást az MHP-vezérére tett kritikus megjegyzése miatt. Egyik áldozatuk Selçuk Özdağ volt, aki alelnöke a Jövő Pártjának (GP), a régi harcostársától, Erdoǧantól elpártolt Ahmet Davutoğlu volt kormányfő alapította ellenzéki tömörülésnek. Őt háza előtt rohanták le ismeretlenek. Husángokkal ütlegelték. Súlyos sérülésekkel kellett kórházba szállítani. A konzervatív muzulmán politikus ugyanis kimutatta, hogy az MHP Bahçeli által szerkesztett programjában sok az ellentmondás. Levent Gültekin újságírót viszont isztambuli irodája előtt egyszerre 25 gengszter fogta közre, megtámadta és véresre verte. Azt akarták megbosszulni, hogy áldozatuk a tévében betegesnek nevezte az MHP ideológiáját.

            Bahçeli „eszközölte ki” a főállamügyésznél, hogy alkotmánybíróságon indítson betiltási eljárást az ország harmadik legerősebb pártja, az ellenzéki-baloldali HDP ellen. Erdoǧan eleinte húzódozott az „effajta radikális” intézkedéstől. Később azonban beadta a derekát. Amikor azonban a bíróság formai hibákra hivatkozva „átdolgozásra” visszaküldte a beadványt, a sajtóban feltételezték, hogy a visszautasítás igazi oka nem „formai vétség” volt. Hanem maga Erdoǧan hőkölt vissza bizonyos közvélemény-kutatások eredményeinek láttán, amelyek tükrözték az esetleges betiltás hátrányos hatását a kormánypárt népszerűségére. A döntés elhalasztása tehát állítólag ennek tulajdonítható. Némely hírmagyarázó szerint azonban Bahçeli annyira biztosan befészkelte magát a hatalomba, hogy végül mégiscsak az ő szava fog dönteni a HDP sorsa felől. A már idézett Cevheri Güven török újságíró azt gyanítja, hogy Süleyman Soylu belügyminiszter, noha AKP-tisztségviselő, voltaképpen „az MHP képviselője” a kormányban. Az újságíró azt állítja, hogy ebben a véleményben széleskörűen mások is osztoznak.

            A Törökországból elüldözött és németországi számkivetésbe kényszerített Can Dündar, a baloldali-ellenéki Cumhuriyet volt főszerkesztője, aki jelenleg emigráns török és más újságírók számára külföldi internetes fórumot vezet, hangot adott annak a véleményének, hogy a Szürke Farkas Bahçeli lényegében túszul ejtette a Török Köztársaság leghatalmasabb emberét. „A nagydobot ugyan Erdoǧan hordozza, de a taktust Bahçeli veri” – írta.

            A Szürke Farkas „idealisták” (Ülkücüler) külföldön is szervezkednek. Franciaországban már betiltották őket, és a német szövetségi gyűlésben is volt kritikus vita róluk, de Németországban még igen erős csoportjaik működnek. A Kölni Egyetem szociális munka és társadalomtudományi karának tanára, Kemal Bozay nemrégiben tanulmányt tett közzé róluk. A dolgozat szerint, amelyet az Amerikai Zsidó Kongresszus (AJC) berlini irodájának megrendelésére készítettek, több mint 18 ezerre tehető a legkülönbözőbb szövetségekben és civil szervezetekben fellelhető németországi tagságuk létszáma. A német alkotmányvédelmi hivatal legújabb jelentéséből azonban kiviláglik az is, hogy a fenti taglétszámhoz hozzá kell venni még 2800 olyan egyént, akik a fenti egyesületekben hivatalosan nem jegyeztették be magukat. Eszmerendszerük alapja az antiszemitizmus és rasszizmus, főképpen a gyűlölet a törökországi kisebbségekkel szemben. Ellenségnek tartanak és fenyegetnek zsidókat, kurdokat, aleviket, görögöket, örményeket, de még amerikaiakat is. Németország egyik legerősebb szélsőjobboldali erejét alkotják.

            Kemal Bozay professzor, az idézett tanulmány szerzője tekintélyes tudós. Évek óta kutatja a Szürke Farkasoknak törökországi gyökerű németországi fiatalokra gyakorolt hatását. Társszerzője Az új szultán – Törökország elnyomás és ellenállás között című könyvnek. A 2017-ben megjelent mű témája a „hibás” török demokrácia kialakulásának története, nemkülönben a legmagasabb szintű jelenlegi ankarai államvezetés újoszmán és iszlám-nacionalista irányvétele.

            Törökországban két év múlva elnök- és általános választásokat tartanak. Ezek egybeesnek a köztársaság győzedelmes kikiáltásának 100. évfordulójával. Nagyon nagy kérdés – amely azonban nemcsak ennek az immáron roppant befolyású országnak a lakosságát foglalkoztatja, hanem világméretű érdeklődésnek is tárgya –, hogy Recep Tayyip Erdoǧan köztársasági elnök továbbra is eltűrheti, meghagyhatja-e rendszere „szürke eminenciásának” szerepében Devlet Bahçelit. Tehát egy olyan politikust, akinek a kutatásokban jelenleg csak mindössze 7 százaléknyi szavazatarányúra értékelt MHP-je, e Szürke Farkas-származék a 2018-as választások óta már az AKP lehető legszorosabb választási szövetségese. Ám aki szélsőjobboldali-nacionalista tevékenységével, múltbeli és mostani kapcsolataival, puszta közéleti-parlamenti jelenlétével és politikai közelségével egyben a legnagyobb rombolója is az elnök egykor általános hazai és nemzetközi államférfiúi tekintélyének.

            Ennek a nagy kérdésnek az eldöntésétől sokban függ Recep Tayyip Erdoǧan politikai jövője, sorsa. Nem utolsósorban az, hogy vajon – miként ezt szeretné – 2023-ban pályafutásának csúcsán köszöntheti-e a dicsőséges atatürki köztársaság centenáriumának nagy ünnepét.

Flesch István – Türkinfo