2026. november 21.
Türkinfo Blog Oldal 1464

Az acélszobrász ajándéka: A család akarata szerint máshol nem állíthatják fel

Vannak remekművek beteljesületlen küldetéssel. Közéjük tartozik Attila Onaran alkotása, a Fehér Királyság, más néven Alba Regia. A szobrot közel negyven éve adományozta a művész Székesfehérvárnak – de még nem került ide.atilla_onaran

Az első acélszobrásznak tekintik Attila Onarant Törökországban, akinek művei Isztambulban, Ankarában, Izmirben állnak. Onaran az 1970-es évek első felében többször járt Magyarországon és eljutott Fehérvárra is. A királyi bazilika romjait látva elgondolkodhatott, milyen pusztítást végzett a történelem, az évszázadok háborúi. Mint olyan ember, aki édesanyja révén magyar gyökerekkel rendelkezett, szeretett volna valamit adni, emléket állítani, aminek jelképe túlnő az időn. Így született meg az anyagában nemes, méreteiben impozáns Fehér Királyság gondolata, majd valóra váltása. A másfél tonnás, három méter magas nonfiguratív acélszobor magasba emelkedő, egymásba kapcsolódó egységei egy korona vízióját keltik. A mű az elképzelés szerint a Romkert boltíves bejáratával szemben, az egykori Alba Regia szálló előtt méltó helyre került volna.

Hogy ez nem valósult meg, annak is megvan a története. A fő ok: a hirtelen, idő előtti halál. A művész 1976-ban váratlanul, 42 évesen szívszélhűdésben elhunyt Isztambulban. Egykor Kalocsán született édesanyja, Ilonka Lombardo már csak sajnálatát tudta kifejezni, hogy különböző akadályok miatt a szobor nem juthat el Magyarországra. Fiának az élők sorából való távozása miatti érzéseit egy levélben megosztotta velünk: „Pótolhatatlan a vesztesége, a fájdalmat, amit érzek, nem tudom kifejezni, mert nincsenek rá szavak semmiféle nyelvben.”

Attila Onaran az isztambuli Képzőművészeti Akadémián végzett. A művésztársak, Salih Acar és Sadi Calik szerint mindent kipróbált, szobrászkodott és festett, érdekelték a különleges, modern technikai megoldások. Életútja mégis úgy hozta, hogy a sablonokból kitörni igyekvő művészből ipari vállalkozó lett. Chromolux néven 1962-ben gyárat alapított és rozsdamentes acélmosogatókat gyártott. A művészethez azután tért vissza, miután vállalkozása országos szinten sikeressé vált, s új perspektívát nyitott előtte az acélszobrászat. Méltatója, Turhan Gürkün szerint műveivel új korszakot nyitott Törökországban, a rozsdamentes acélt ő alkalmazta először a képzőművészetben. „Absztrakt acélszobrait szinte lágy viaszként tudta formázni, tartalmat, érzelmi mondanivalóját akarta bennünk kifejezni” – írták róla kortársai. 1974 novemberétől tucatnyi, művészettörténeti szempontból is jelentős szobrot alkotott. „Munkáimban hiányérzetemet szeretném megszüntetni és egyedüllétem ágát kivirágoztatni, ezért kezdtem újra a szobrászathoz” – vallotta az „iparos” művész. Három szobrát, az Űrállatot, a Két szív közötti ablakot és a Fehér királyságot (Alba Regiát) díjazták az 1975-ös III. Nemzetközi Isztambul Fesztiválon. Alkotásait a nagyvárosok épületeinek környezetébe szánta, példa erre a 22 emeletes isztambuli Odakule Center előtti Starit (Meteor). Majd ezt követte az Űrállat, a Két szív közötti ablak, Egy könnycsepp, Embrió, Csókolózók, Törökország 50 éves, Egy szobor érzelmi világa. Halála után a gyára területén maradt műalkotásai: A vágtató ló, Balerina, Füstkarikák és a Fehér Királyság.

Az utóbbi a legkedvesebb szobra volt, de mivel elhunytával nem kerülhetett Székesfehérvárra, a családja akarata szerint máshol nem állíthatják fel. Vajon mi lett az ajándékszoborral, kiállta-e az idő próbáját?

Sikerült felvennünk a kapcsolatot a művész Isztambulban élő fiával, Emre Tas Onarannal és lányával, Elif Onarannal. Megkeresésünket örömmel fogadták, Elif Onaran – aki szintén szobrászkodik – készségesen válaszolt kérdéseinkre. Tájékoztatott arról, hogy a Székesfehérvárnak ajándékozott szobor édesanyja, Dilek Onaran (a művész felesége – a szerk.) családja gyárának az épülete előtt áll. „Édesapám akarata az én akaratomis” – válaszolta az adományozással kapcsolatos érdeklődésünkre. Családja boldog lenne, ha teljesülhetne Attila Onaran szándéka, s a szobor vagy még más szobrai is Magyarországra kerülhetnének. Viszont súlya és dimenziói miatt a Fehér Királyság-Alba Regia szállítását nem tudják megoldani, a szobor Székesfehérvárra hozatala és felállítása a várost illetné.

Mivel Elif Onaran megerősítette apja elhatározását, talán az sem tűnik fontosnak, hogy kezdeményezésünkre hiába keresték a Fehér Királyság ajándékozási okmányát a helyi levéltárban, helyette előkerült a szoborajándék elfogadásáról és felállítási helyéről szóló egykori jegyzőkönyv. Most már nem kérdéses, ha a város igényt tart az alkotásra, a jelenlegi kitűnő török-magyar kapcsolatoknak köszönhetően teljesülhetne Attila Onaran akarata, amellyel Fehérvárnak adományozta az acélszobrot.

A magát félig magyarnak, félig töröknek valló szobrász 79 éve, 1934. március 14-én született. Emlékét úgy őrizhetnénk meg a legjobban, ha teljesülne, amire életében nagyon vágyott: szobra Székesfehérvárra kerülne, s munkásságát egy emlékkiállításon megismerhetnénk Magyarországon.

Tóth Sándor

2013-03-07

Dobfesztivál

drumfest-e1414499981849Ankara látja vendégül a a világ minden tájáról a dob és ütőhangszerek mestereit az ország első dobfesztiválján.

Az esemény december 10-én kezdődik és péntekig tart. Az ODTÜ egyetem Jazz társasága által szervezett rendezvényen workshopok és versenyek lesznek,  a kongresszusi és kulturális központban továbbá az egyetemi előadótermekben pedig szabad improvizációs előadások.

Gerçek Dorman a fesztivál egyik szervezője, zenész a szervezők által tartott keddi sajtótájékoztatón kihangsúlyozta, hogy szeretné ha a fesztivál más török városokban is elterjedne.

A D52 Dob és Ütőhangszerek fesztivált Dorman tankönyve alapján nevezték el, amelyben a dobolás alapjait oktatja 53 hét alatt.

A rendezvényen és a workshopokon többek között a következő dobosok és zenészek vesznek részt: Deniz Güngör, Doğaç Titiz, Erhan Karaca, Jarrod Cagwin, Onur Ertem, Özgür Can Öney és Nedim Ruacans.

A fesztivál eseményei között van a Világ leggyorsabb dobosa World’s fastest Drummer (WFD) verseny is, amelynek a döntője Isztambulban lesz 2015 májusában.

A fesztivál összes eseményére ingyenes a belépés. További információk és a teljes programért kattints ide: www.d52drumfest.com

Utazás Budapesttől Teheránig, szárazföldön

A mai bejegyzésben Budapestről fogunk eljutni Teheránba. Már önmagában ez sem tartozik az átlag magyarok körében mindennaposnak, de az végképp viszonylag ritka, hogy valaki végig szárazföldön utazva jusson el Teheránba, bár nyilván nem én vagyok az egyetlen aki ezt megtette.

Utunkat Budapest-Keleti pályaudvarán kezdtük reggel. A Belgrádi vonattal csak Szabadkáig mentünk, ugyanis itt kiváltottuk a Balkan Flaxi Pass-t, ami egy a balkáni országokra érvényes vonatbérlet. Szabadkán mindössze néhány óránk volt, ebbe csak egy rövid séta fért bele, szerencsére a belváros nagyon közel van az állomáshoz.

Szabadka

Kora délután indultunk tovább egy Szabadka-Belgrád vonattal. A kb. 200km-es távot a vonat idegtépően lassan, közel 5 óra alatt teszi meg. Főleg a Szabadka-Újvidék szakasz az, ahol a pályaállapotok miatt a vonatok inkább csak cammognak. Belgrádba kora este érkezett vonatunk, itt alig két óránk volt a szófiai vonatig, így nagy városnézés nem volt. A Belgrád-Szófia vonat 21:50-kor indult, és másnap reggel ért a határra. A vonaton ülőhelyes kocsiban utaztunk, ehhez képest egész pihentető éjszakánk volt. Szófiába reggel 9-kor érkezett a vonatunk, innen az isztambuli vonat este indult tovább, így volt egy napunk felfedezni a várost.

Szófiában nem először jártunk, ennek ellenére a kötelező látnivalók nem maradtak ki (Nyevszkij székesegyház, Elnöki palota, Nemzeti Színház, NDK stb.). Véleményem szerint Szófia egy kellemes, egy-két napos város, ha az ember erre jár, mindenképpen megéri megállni itt egy napra. A Szófia-Isztambul vonat este 7-kor indult, ez már egy kalandosabb utazás volt. A „vonat” kifejezés egy kissé túlzás, hiszen a járat egy Szófia-Isztambul viszonylatú török hálókocsiból, és egy Szófia-Szvilengrád viszonylatú bolgár ülőhelyes kocsiból állt. A hálókocsira természetesen a bérlet önmagába nem elég, kb. 4 euróért kellett rá helyjegyet venni.

iran 064
A határ bolgár oldalára kb. éjfélre értünk, majd éjjel egy volt, mire átértünk a törökországi Kapikule állomásra. A határátkelés itt nem egyszerű, először mindenkinek le kell szállni a vonatról (az éjszaka közepén J ), majd azok, akiknek vízum is kell, először elmennek megvenni a vízumot (a magyaroknak akkor még kellett, most már nem kell vízum). Ha megvan a vízum, akkor az állomás épületében található helyiségben intézik az útlevelek kezelését. Itt általában a török illetékesek mindig egy fél órás fáziskésésben vannak, ugyanis az egy szem határőr általában ennyivel a vonat beérkezése után jelenik meg (kicsit olyan, mintha a török hatóságokat minden alkalommal meglepetésként érné, hogy jött egy vonat, teli emberekkel). A sorban állással emiatt akár 1,5-2 óra is eltelhet, ezért érdemes előre állni. Persze az előre-nyomakodó versenyben eleve hátránnyal indulnak azok, akiknek vízumot is kell kiváltani, amit egyébként kb. 50 méterrel odébb, ironikus módon a Duty-Free shop feliratú ablaknál lehet kérni.

iran 3745

Abban az időben extra nehezítésként a vasútvonalat Kapikule és Isztambul között éppen felújították, így a határtól pótló busszal kellett tovább utazni. Itt, hogy elkerüljék az országból ki- és az országba belépő utasok keveredését az útlevél ellenőrzés után nem szállhattunk fel a buszra, hanem egy váróteremben kellett megvárni, míg mindenkit beléptetnek. Így ez alkalommal azok sem jártak jól, akik a sorban előre kerültek. A busz reggel 6-ra ért Isztambul belvárosába a Sirkeci pályaudvar elé.

iran 3744

Isztambulban egy rövid napunk volt, buszunk a Grúziai Batumiba délután 3-kor indult tovább. Ilyen rövid idő egy ekkora városra nem túl sok, szerencsére itt sem először jártunk. Nyár lévén kicsit strandoltunk, sétáltunk a belvárosban illetve egy kis bazárban is vettünk némi édességet. Isztambul hatalmas buszállomása az Otogar a belvárostól jó fél óra villamossal és metróval. A buszunk pontosan indult. Döbbenetes, hogy folyamatosan autópályán haladva is közel két óráig tart elhagyni Isztambult.

iran 260

Több mint 1200km állt előttünk, így az út közel egy napig tartott. Ankarától jó 100km-re voltunk, amikor besötétedett, és nem sokkal Samsun után a Fekete-tenger partján ért minket a reggel. Az út innentől gyönyörű tájon haladt keresztül, de kicsit olyan érzésünk volt, hogy soha nem fogunk odaérni. Végül közel 21 órával indulás után, török idő szerint dél-tájban megpillantottuk a török-grúz határt.

iran 108_1

Tovább >>>>

Török világ

50494Amióta a rendszerváltást követően kinyíltak a határok, többször is megfordultam Törökországban. Utazásaim előtt ismerőseimnek élcelődve jegyeztem meg: megyek elégtételt venni a 150 esztendős hódoltságért. Igaz, az egész egy kicsit sántít, mert ahogy a másfélszáz év alatt mi fizettük török „vendégeinket”, a törökországi kiadásaimat is nekem kellett fedezni.

Törökország üdülőközpontjaival, természeti és kulturális látnivalóival, ókori romjaival, de különösen hedonista vendéglátásával egyre több turistát vonz Európa keleti és nyugati részéről egyaránt, így Felvidékről is.

Különösen szembetűnő ez a Török Riviérán, ahol az egymást követő üdülőközpontokban gomba módra szaporodnak a parádésnál parádésabb szállodák, vendégfogadók, panziók, amelyek képesek a legmagasabb igényeknek is eleget tenni. A bábeli nyelvzavar szerint ítélve a vendégek között megtalálható minden európai náció képviselője; az északi nemzetek mellett a németek, lengyelek, hollandok, de csehek, magyarok, szlovákok – egyre többen: oroszok, és ami meglepő: franciák és olaszok!

Az indok egyszerű: habár nekik is van Földközi-tengerük, de a Török Riviéra – „türkiz part” – adottságai: a levegő, a víz hőmérséklete, a homokos part, a vendéglátás s nem utolsó sorban a kedvező ár, mind hozzájárul ahhoz, hogy az otthoni nyaralás helyett inkább a törökországit választják.

Törökország páratlan természeti adottságai mellett állandó érdeklődést és vonzerőt jelentenek az ókori települések: a görög-római emlékhelyek s ezek között is a bibliai vonatkozásúak, mint Efezus vagy Kolossé. Efezus (görögül: Epheszosz, törökül: Efes) a földön járó zsenik közül talán a legnagyobbat, Pál apostolt idézi, akinek leveleiben és utazásaiban egyaránt szerepel az akkori világváros, amelynek fennmaradt építészeti csodái igazolják az ottani évezredes kultúra monumentalitásait. Pál apostol éveket töltött a városban, tanítványaival együtt életképes ókeresztény gyülekezetet teremtett, amíg az ármánykodás és gyűlölködő aknamunka miatt menekülnie kellett a városból.

Utóbbi látogatásunk úti célja Side volt, amelynek ókori nevezetességei nem elhanyagolhatók, többek között fennmaradt monumentális római kori színháza miatt, de Apollón templomának oszlopai is valamikori óriási épületet sejtetnek, ahogyan a grandiózus épületmaradványok, amelyek mindenhol előbukkannak.

A történet szerint ezt a csodás települést és környékét Marcus Antonius Kleopátrának ajándékozta szerelme zálogául. Az ókori városmaradványokra települt Side már a turisták kiszolgálását tekinti elsőrendű feladatul, fényes üzleteivel, turistacsalogató vendéglőivel és sokszor már kényelmetlenül mézes-mázos, sokszor fortélyos vásárló- és vendégcsalogatásokkal.

A fárasztó emberáradatban nekünk sikerült az ókori falak mögött egy kis üzletre találni, ahol többek között frissen facsart gránátalma-lé elfogyasztása üdítőleg hatott a harminc fok feletti éjszakában. Amikor a tulajdonos az asztalra rakta az ölnyi gránátalmát, kezdetben nem tudtam mire vélni, csak amikor elkészült a három pohárnyi bíborvörös ital, akkor láttam, hogy itt nem takarékoskodnak ezzel a gyümölccsel. Nem is csoda, mert azt csak később tudtam meg, hogy a település neve a gránátalmából ered.

Aki már látta az isztanbuli Nagy Bazárt, annak van némi elképzelése az árubőségről, ami a török bazárokat jellemzi. Minden településen van belőlük, néha több is. Ott aztán minden megtalálható, látogatják is őket a turisták nagy sokadalomban. Nem akarom a vevőcsalogatás furfangos módszereit felsorolni, amiket jómagamnak volt szerencsém megtapasztalni. Aki arrafelé járt, szintén szolgálhat néhánnyal, közöttük vidámmal, esetleg utólagosan kijózanítóval egyaránt. Mert a bazárokban a helyi fűszerek és csodálatos édességek mellett ott vannak a hamisított márkák tömkelegben, amit az árus szemrebbenés nélkül eredetiként kínál, csak az árlicitálás közben kezd mocorogni az emberben a kisördög: talán nem is eredeti, ha ilyen olcsón adja? Vannak márkás áruk üzletei is, azok általában nem az utak mentén találhatók, mert az utóbbiak néha a volt KGST-piacokra emlékeztetnek.

Törökországot divathatalomként is szokás emlegetni

Ezt nem tudom megítélni, hogy mennyiben igaz, de azt tanúsíthatom, hogy az édességekben biztosan az élen jár. A halomnyi és finomnál-finomabb édességek láttán az ember akaratlanul is hajlamos az „édességek országának” nevezni. Egy csalódás mégis ért ezen a téren. Az ottani – eredeti – törökméz nekem nem ízlett úgy, mint a háború után, gyermekkoromban a Pelsőcön, Rozsnyón kimért, darabolt finomság. Igaz, az akkori nagy nincstelenségben nekünk a fogvásító krumplicukor is úgy ízlett, mint a legfinomabb ínyencség.

Azt már a tájékozatlan turista is megjegyzi, hogy ameddig csak az árut nézegeti, addig nem leselkedik rá komolyabb veszély, mert az árus is méregeti őt. De ha valamihez hozzáér, esetleg másképpen kinyilvánítja érdeklődősét valamilyen konkrét áru iránt, akkor megindul a vásárló fondorlatos becserkészése. Ebbe aztán mindent bevet az eladó, ember legyen a talpán, aki minden trükkjén átlát. Mert érvényesül a cél: mindent a vásárlóért, aminek olyan pillanatai is vannak, miket jómagam is megéltem.

Egy bőrmellényt nézegettem, mindjárt odapattant a fiatal eladó, rám segítette. Valahogy nagynak éreztem, próbált mást keresni, de abban a szabásban, ami nekem tetszett, csak ez az egy volt. Akkorra már odajött a tulajdonos is, kezdetben azzal traktált, hogy nem is olyan nagy az, aztán meg majdcsak belegömbölyödök. Mivel én kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nekem kisebb kell, akkor azzal nyugtatott, hogy ez sem probléma (no problem!), holnapra szabójuk átalakítja, és nyomban megrajzolta a szükséges változtatásokat. Sem előleg, sem igazolás – holnapra jöjjön érte! A tulajdonos ugyanis jó eladóként még jó pszichológus is volt, mert másnapra ott voltam, és a megegyezett áron várt rám az átszabott mellény.

A török vendéglátók figyelme mindenre kiterjed

A tengerparti strandon kívül a szállodák mellett is vannak medencék, kényelmes nyugágyakkal, kifeszített napernyőkkel, minden nap friss kifogó törülközővel. A negyven fok körüli hőségben és harminc fokos vízben elalél az ember, és megesik, hogy valamit a parton felejt. Ahogy én is a szép, nagy törülközőt. Tudatosítva, hogy feledékenységemmel kárt okoztam, vállalva a felelősséget és a büntetést, a recepción töredelmesen megvallottam tyúkeszűségemet, várva, hogy ez euróban mennyit visz el tőlem, de jött a meglepő válasz: ugyan, semmi probléma (no problem!), minden rendben van. Kishitűségem jókora pofont kapott.

Az utóbbi időben egyre jobban divatba jött a teljes ellátás biztosítása (all inclusive), ami egyre inkább elképesztő méreteket ölt. A törökök ismerve gyarlóságainkat, gátlástalanságainkat – falánkságunkat -, szinte mindenütt hedonista vendéglátást biztosítanak. Az elképesztő mennyiségű étekfogások, a pót- reggeli, ebéd, vacsora beiktatása lehetőséget add minden pillanatban az étkezésre. Ha valaki nem akar a strandról a szállodába menni, akkor az ott működő büfében a salátáktól kezdve, a frissensülteken keresztül az édességig, gyümölcsig mindent megtalál. Hozzá mindenütt szabad italfogyasztás, amiben pálinka, sör, bor mellett megtalálható az alkoholmentes italok széles skálája. Itt-ott néha példája is van a lehetőségek maximális kihasználásának, illetve az azzal való visszaélésnek, mert a fojtogató hőségben a mértéktelenség egykettőre letaglózza az illetőt.

Az élelemhalmok láttán üdítőleg hat egy helyi lángos- illetve lepénysütő asszony, aki az elviselhetetlen hőség ellenére jól beöltözve, a szőnyegen ülve süti a helyi specialitást: simán, illetve finom töltelékkel ízesítve. Akármilyen jóllakottság mellett is az ember ráfanyalodik néhány szeletre.

Egyik alkalommal valahogy megfeledkeztem az időről, és megálltam a kedvesen mosolygó sütőasszonynál, aki már pakolta portékáit. Ahogy a medence melletti digitális órára pillantottam, akkor vettem észre, hogy már negyednégy van, a táblán pedig az volt feltüntetve, hogy az ínycsiklandozó finomsággal tizenhárom és tizenöt óra között szolgálnak. Próbáltam elnézést kérni tőle, de ő még nagyobb zavarban volt mint én, és már pakolta is vissza a dolgait, hogy szolgálatomra legyen. Magyarázkodtam, hogy nem kérem, elnézést kérek, de ő erre: semmi probléma (no problem!), közben ügyesen bekapcsolta a gázsütőt, és már készítette a tésztát. Ennyi őszinte készség láttán, kénytelen voltam megvárni az illatozó laksát (ami részben nagyanyám „hajtoványos, soros laksájá”-ra emlékeztetett), és időérzéki bumfordiságom miatt továbbra is szégyenkezve mentegetőztem.

Nehezen versenyezhetünk a törökök kedélyességével

A középkorban a török veszedelem miatt egész Európa rettegett. Akkor – keresztül rajtunk – egészen Bécsig jutottak az oszmán-török seregek. Évszázadokra és öldöklő csatákra volt szükség, hogy a török járom alól felszabaduljon Európa. A huszonegyedik század elejére mintha a törökök cselesebb formáját választották volna Európa meghódításának. Természeti adottságaikkal és vendéglátó művészetükkel hódítják meg az öreg kontinenst. Erre példa, hogy egyre többen: százezrek, milliók választják Törökországot úti célként.

S ebben a mi helyünk igazán kitüntető, mert ha bárhol magyar szót hallanak, vagy magyarokról esik szó, akkor mindjárt a török-magyar rokonságra és barátságra terelik a beszédet. Az Oszmán Birodalomról áradozva nyilatkoznak, Magyarország nekik a legszebb történelmi emlékeiket idézi; nem csoda, hiszen ők Mohácsnál a győztes oldalon voltak!

De nem kell messze menni, mert a törökök már itt (is) vannak. Ha nem is a spájzban, de a szülői ház konyhájában Szilicén. Ugyanis az történt, hogy az évtizedeken át jól szolgáló füleki sparhelt elhasználódott, kicserélni a füleki zománcgyár termékével akartam, de hiábavaló volt minden próbálkozásom, a híres ôs elismert zománcgyár (és termékei) a változások áldozata lett. A végén Szepsiben találtam egy szerényebb sparheltot, amit egy nyugdíjasnak is elfogadható áron kínáltak. Amikor az eladó volt diákomnál származási helyéről érdeklődtem, csak ennyit mondott: Törökország!

A huszonegyedik század sokféle asszociációt idéz: sokan a turizmus, a modern népvándorlás évszázadaként is jellemzik. A törököknél mintha össznemzetileg elfogadott lenne az alapvető szabály: azért, hogy a vendég jól érezze magát, mindent meg kell tenni – kedvesen, szívélyesen, készségesen. Igen, mert ha jól érzi magát, akkor máskor is visszatér.

Nem lenne hiábavaló ezt tőlük eltanulni itt a Kárpát-medencében sem, mert amíg csalódott, becsapott, megalázott turistákról szólnak a hírek, addig nehezen versenyezhetünk a törökök kedélyességével, vendégszeretetével és szíves vendéglátásával.

Máté László- Felvidék.ma

Török fricska az Eb-győztes oroszoknak

A középdöntők második fordulóját is lejátszották az Olaszországban zajló női röplabda világbajnokságon. A nap meglepetését a törökök szolgáltatták, akik öt játszmában legyőzték az Európa-bajnok orosz válogatottat.

A Galatasaray korábbi játékosát nevezték ki a klub edzőjének

A klub korábbi játékosa, Hamza Hamzaoğlu lett a Galatasaray labdarúgócsapatának új vezetőedzője. A török labdarúgó-válogatottnál másodedzőként dolgozó, 44 éves Hamzaoglu Cesare Prandellit váltja az együttes kispadján. A nyáron érkezett olasz trénert múlt pénteken menesztették, miután a Galatasaray 2-0-ra kikapott az Anderlechttől a Bajnokok Ligájában, és biztossá vált, hogy csoportja negyedik helyén végez.

Az új edző hétfői bemutatkozó sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy az álma vált valóra a kinevezéssel. Egyúttal azt is jelezte, hogy szerinte Wesley Sneijderrel is jól fog tudni együttműködni, annak ellenére, hogy a nyári világbajnokság alatt nyíltan kritizálta az irányítót, amiért szerinte klubjában nem futballozik olyan lelkesen, mint a holland válogatottban.

sportgeza.hu

Hamam

A Hamam Ferzan Özpetek filmje, aki a hetvenes években költözött Olaszországba és ott készítette debütáló munkáját, Törökfürdő (hamam) címmel. Finom, érzékeny film arról, hogy mi történik egy emberrel, aki egy öröklés folytán monoton életéből hirtelen egy másik országba kerül, új emberekkel kerül kapcsolatba, friss élményekkel gazdagodik. A gazdag, házasságát megunt olasz Francesco kalandjait követjük nyomon Isztambul szegénynegyedében. A film tulajdonképpen arra keresi a választ, hogyan is találhatjuk meg a boldogságot, mi kell ahhoz, hogy önmagunk legyünk. Megindító történet, szép film.

Szőke Betti

Boszporusz felett a híd

boszpBelső utazás

„Lépésről lépésre hatolok be a belső rengetegbe, ami a születésemtől fogva az enyém. Erdők reménysége, tisztások csendje, gyerekkorom rejtekútján járok” – írja Tolvaly a film alapjául szolgáló regényében. Hasonlóan a szerző korábbi két munkájához, ez az alkotás is egy belső utazásra invitál, amiben a szerző próbál közelebb kerülni saját, belső megismeréséhez, az időtlenséghez, vagy – ahogy ő maga fogalmaz – a nyugvópontokhoz.

Spanyolország (El Camino – az út) és Tibet (Tibetben a lélek) után az író-rendező ezúttal Marokkóba kalauzolja el a nézőket egy nap erejéig: impozáns mecsetek, nyüzsgő piacok, egzotikus tengerpartok. Előző filmjeihez képest Tolvaly az útifelszerelését most zakóra cserélte, ő maga ritkábban tűnik fel a vásznon, azonban az alapkoncepció ugyanaz maradt: útifilmes, ismeretterjesztő dokumentáció találkozik a filozófiai esszével. Nehéz párosítás. Tolvalynak nem is sikerül teljesen házasítania e kettőt.

Útifilm-filozófia

Saját műfaji meghatározása szerint Tolvaly most is vallásos-dokumentfilmet forgatott. A Boszporusz felett a Híd alapvetően dokumentarista eszközökkel dolgozik, azaz a jelenetek eredendően nincsenek megrendezve, az operatőr azt vitte filmre, ami történik és nem azt, amit a rendező mondott hogy történjen: a mecsetben elmélyülten imádkozó hithű muszlimok, a piacokon kiabáló bazárosok, a dervisek rituális tánca nagy precizitással, de ugyanakkor ösztönösen, esztétikusan kerültek megfilmesítésre – szinte érezni lehet Marokkó levegőjét. Életszerűség, távolságtartás, objektivitás: dokumentumfilmes eszközök ezek.

A jelenetek eredendően nincsenek megrendezve

Az alkotás másik rétege a már említett témából származó narráció – ez adná a filmnek a vallási felhangot. Azonban ahogy László Zsolt (kétségkívül jó választás fülbemászó orgánuma miatt) kommentálja a látottakat, az inkább kölcsönöz a filmnek ráerőszakolt külsőséget, mint a tartalomból következő szakrális emelkedettséget. Ahogy maga Tolvaly néha-néha felbukkan a jelenetek közben és egy asztalnál jegyzeteli éppen aktuális lelki benyomásait, inkább hat posztmodern önreflexiónak, mintsem hiteles gondolatközlésnek.

Egymást kioltó hatások

Mecsetben vallásukat gyakorló muszlimokat látunk. „Megtörik az idő fogalma” – halljuk alatta a narrátor emelkedett szavait. Bátor és őszinte kísérlet a néző érzékeinek megmozgatására, hogy belekerüljön a film filozofikus terébe. De sajnos csak kísérlet. A nézőben ébredő érzés nem feltétlenül követi az amúgy jószándékú alkotói koncepciót, a bestseller könyvek irodalmias szövege nem ültethető át maradéktalanul filmre, a dokumentarista stílusú képek lerázzák magukról a vallásosnak szánt, gyakran monotonizáló narrációt – ami a film előrehaladtával ráadásul olyan mértékben válik didaktikussá, hogy a nézőtől veszi el a ráismerés élményét, a film élményét.

Ólomsúlyként sulykolja nézőjébe az evidenst

A vallás, a szakralitás a transzcendensben és a misztikumban van. Utóbbi pedig a sejtetésben. A Boszporusz felett a híd azonban nem sejtet, hanem kimond. Egyenesen, profánul. A szerző minden egyes mondata szinte ólomsúlyként sulykolja nézőjébe az evidenst, a didaktikust és így megfosztja őt a beleéléstől, a ráismerés misztikumától. Ezek hiányában csak a banalitás marad, ami nemhogy nem erősíti a vallásos-dokumentumfilm vallási tartalmát, hanem kifejezetten ellene dolgozik annak, egymást kioltó hatások jönnek létre. Az útfilm ismeretterjesztő jellege önmagában élvezetes forma lenne – csakúgy mint az irodalmias vallási fejtegetések.

Az alkotás legemlékezetesebb pillanata, amikor Tolvaly lemond az önmaga által írt szövegről és verses idézetekkel narrálja az egymásra úsztatott képeket: hullámzó tenger, lovasok, képi áttünések, lassítások és alatta verselés. Ilyenkor egy lírai-dokumentarista keverék születik és egy pillanatra valóban megcsillan a belső utazás, a szakralitás, a misztikum, a mozi.

Tolvaly a film bemutatója után elmondta, hogy többek között azt szeretné, ha a média által az Iszlámról alkotott hamis képünk kicsit tisztulna. Ezt sikerült is megtennie. A többi kérdéses.

Schneider Ákos – magyar.film.hu

40 – Emre Sahin filmje

Az élet nem habostorta! Különösen, ha Isztambul szegénynegyede az otthonod. Az őskáosz, a betyártörvények kíméletlensége az úr, a sors vakon csapdos, mindegy, miben hiszel. A török szappanoperák manikűrözött világának totális ellenpontja ez a film, inkább Iñárritura hajaz. Vagy Ponyvaregény török módra.

Az egymást keresztező sorsok keserű bizonyítékai annak, hogy van valami tudatosság az események mögött, de az sötét és gonosz. Vagy csak kíméletlenül közönyös? Mintha az élet realitása a rossz lenne. Mintha azért pottyanna az öledbe egy zsák pénz, hogy bízni kezdj. Ki ne hinné el, hogy a hőn áhított szabadság végre elérhető? Mindenki bízni kezd, aki ilyen csoda tanúja lesz. Ja, és persze – legyenek akármilyen lúzerek – azért szurkolunk a szereplőknek, a kezdetektől fogva. Az interjúszerű bevágások ezt jól megtámogatják, egyéneket látunk, nem szereplőket. Szóval: azonosulás! Aztán, persze, mikor már azt hinnénk (a nyomorult nevében), megmenekültünk, megint fordul egyet a sors, és nem tudjuk megülni a szerencsét, ledob magáról, mint egy makacs gebe, és nyerítve elvaágtat, míg te a port nyeled…

Isztambul: purgatórium és pokol, ahogy Metin, az egyik főszereplő megfogalmazza. A purgatóriumban a szenvedéssel megváltható az ember, de itt: a szenvedést mintha a lélegzéssel szívná magába az ember, nem segít sem erkölcs, se kereszt, sem a számmisztika.

A végig feszesen tartott történet már az elején elkap, beszív, mert személyes és mert azonosulni tudunk vele, másrészt megvan a kellő távolságtartás is.

A felütés és a befejezés? Kontrasztok… Mi, beavatottak, már tudjuk: nincs megváltás. A három főszereplő olyan, mint a pókhálóban vergődő légy. Kapálóznak, összegabalyodnak, azt hiszik, megszabadulnak… De a pók lassan közeledik, és aki egyszer a háló foglya lett, nem menekül.

Mégis: a film nem bír nyomasztó lenni: mivel túl bizarr, túlzottan végzetszerű ahhoz, hogy ilyesmi megtörténhessen, nem is vesszük komolyan. Az élet nem ily zord. A sorsok nem keresztezik egymást ilyen kifacsart módon. Legalább is errefelé…

Amiért érdemes megnézni: olyan helyeken járhatunk, ahová különben be nem tennénk a lábunkat. Erkölcsi mondanivaló? Olyan ’józsefatillás’: miért legyek én tisztességes? miért ne legyek tisztességes? Szóval mindegy, ha ide kerülsz. Amiért szerethető: nagy adag meseszerűség, ezzel le is nyelhető, nem olyan keserű…

Megállja a helyét nemzetközi pályán is – a totális antigiccs kategóriában – érthető, hogy fesztiváldíjas lett ( két jelölés és két díj). Kiknek ajánlom? Akik szeretnék árnyaltabban látni a világot, de azért nem veszik véresen komolyan…

A filmet itt lehet megnézni

Kertész Erika

Zeki Müren – Ah bu şarkıların gözü kör olsun

16,474FansLike
639FollowersFollow