![Türkinfo](https://turkinfo.hu/wp-content/uploads/2018/06/turkinfo_10.3.png "Türkinfo - \")
Nem csak Magyarország volt a kereszténység „védőbástyája”? Trianon gyökerei 1526-ig nyúlnak vissza? Van párhuzam az Iszlám Állam és Nagy Szulejmán állama között? – szemléletformáló kérdéseket feszeget nemrég kiadott vitairatában Pálffy Géza, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója. A kutatóval a török kori tapasztalatok hatásairól és a történelmi példákat használó politikusok felelősségéről is beszélgettünk.
Szeptember végén kiadott vitairata sok kommentet ihletett az interneten. A lánglelkűbbek nem vágták a fejéhez, hogy miért pont most hozakodik elő ilyen „nemzetellenes” gondolatokkal?
– Inkább az Akadémiára mondtak csúnyákat, de ez a jelző nem került elő. Miért is került volna?
– Politikailag érzékeny időszakban kérdezett rá a „Magyarország, a kereszténység védőbástyája” szentencia történelmi hitelességére.
– Épp ellenkezőleg: a politika „állt bele” egy történelmi témába, hiszen mi csupán a mohácsi csatáról tanácskoztunk. Ez persze nem baj. Kifejezetten jó, ha az emberek a jelen problémáit látva elgondolkodnak a múltjukon, hogy az vajon mennyire használható a megoldások kereséséhez.
– Szeptemberi felvetéséből úgy tűnik, ez a védőbástyás történet nem egészen úgy néz ki, mint ahogy gyerekkorunk óta ismerjük.
– Fogalmazzunk pontosan: a Magyar Királyság a kereszténység védőbástyája volt – de nem egyedül. Ez a fogalom jó értelemben vett toposszá vált, és a XIV. és a XVIII. század között több olyan állam esetében is felbukkant, amely kivette részét az oszmán-törökök elleni védekezésből. A török hadak legfontosabb szárazföldi hadfelvonulási területén leginkább Magyarországra és Horvátországra, a tengeren a spanyolokra kell gondolni.
– Nem mindegy viszont, hogy a jelzőt mi írtuk magunkra, vagy mások használták ránk.
– Egy kis latin, hogy jobban értsük: a kereszténység védőbástyáját jelentő „propugnaculum” vagy „antemurale Christianitatis” a lengyeleknél már a XIII. században része az ottani kancellária publicisztikai eszköztárának, majd II. Gyula pápa 1505-ben hivatalosan is kimondja, hogy joggal használják a védelmi ideológiát. Magyarországgal kapcsolatban XXII. János pápa fogalmazza meg például a „scutum atque murus”, vagyis a pajzs és védőfal gondolatát a XIV. század elején. Ám ezek részletkérdések; óvnék attól, hogy a fogalmakat és évszámokat egyes országok esetében versenyeztessük.
– Ok nélkül kardcsörtető, kuruckodó nép a magyar – szól a nemzeti önostorozás. Más nemzeteknél is élő a védőbástyás gondolat, vagy csak mi szeretjük ismételgetni?
– Meghatározó feladatunk volt a földrész, elsősorban Közép-Európa és a keresztény kultúra, az itt élő közösségek védelmében; az ilyesmi joggal kerül a közbeszédbe. A téma másokat is foglalkoztat: épp most kaptam meg Paul Srodecki német történész új, Antemurale Christianitatis című, majd’ 600 oldalas kötetét, amely semmi másról nem szól, csak a „kereszténység védőbástyája” fogalom hátteréről.
– A Heti Válasz nyáron címlapra tette Hajós András mondását: „Röszke nem Nándorfehérvár”. Szerepzavarba kerülünk, ha a politika és a publicisztika használja a történelmet?
– Egyetlen politikus sem ostorozható azért, mert történelmi példákat használ, ez az ókor óta bevett szokás. Ám a politikus felelőssége, hogy jól használja-e, nem él-e vissza vele. Az viszont tény, hogy egyes történelmi adottságaink miatt fogékonyabbak vagyunk a Keletről érkező népek előrenyomulásával kapcsolatos témákra, mint más európaiak.
– Úgy érti, hogy az idegenektől való tartózkodás a török hódoltságig vezethető vissza?
– Csak arra hívnám fel a figyelmet, hogy gyerekkorában minden magyar megtanulja a „török gyerek megvágta” és a „Katalinka, szállj el! / Jönnek a törökök” mondókát, elolvassa az Egri csillagokat és Zrínyi Miklós Az török áfium ellen való orvosság című írását. Ezekben pedig – teljesen érthetően – nem tűnik fel jó színben a keletről érkező hódító. Jumurdzsákot ugyanis nem lehet szeretni. Persze a magyarok török-, Kelet- és iszlámképe sokat változott az évszázadok folyamán, hiszen a XIX. századtól javult a kapcsolatrendszer; az első világháborúban Törökország a Monarchia szövetségese volt. Az oszmánok magyarországi berendezkedése ettől még mély nyomokat hagyott.
– A 150 éves magyarországi oszmán–magyar avagy iszlám–keresztény egymás mellett élés mérlege egyértelműen negatív?
– Igen, ebben a történészszakmában jelentős az egyetértés. Míg a középkorban csak kisebb káliz, böszörmény telepítéseken keresztül érkeztek hozzánk muzulmán hitűek, az oszmán – de nem iszlám! – hódítás tömeges és agresszív volt. Itt minden fogalommal óvatosan kell bánni, de elmondható, hogy az Oszmán Birodalom is egyfajta „iszlám állam” volt, a szultánok ugyanis az iszlám akkori vallási és világi vezetői voltak. Ez az ellenséges hatalom pedig – a Balkán megszállása után – Magyarországot is el akarta foglalni, és 1566-ra már kiszakított középkori területéből 40 százalékot. Majd több tízezer főnyi oszmán katona rendezkedett be nálunk, Pécs, Temesvár, Buda és Belgrád pedig jelentős muszlim központtá is vált.
– Ugyanakkor iszlám térítés nem volt.
– Nem, semmilyen szerves integrációról nem beszélhetünk; sem vegyes házasságokról, sem térítésről. Az iszlám hitűek – akik csekély számban voltak, hiszen a megszállók többsége keleti ortodox vallású, balkáni etnikumú katona volt – elkülönültek a magyar lakosságtól. Nem így volt Boszniában és Szerbiában, ahol erőteljes akkulturáció indult. Miközben a bosnyák elit integrálódott a birodalomban, a magyar elit kivonult a hódoltságból. Egy területet tudunk, amely nem ismert politikai, katonai és vallási, kulturális korlátokat: a biznisz. A legellenségesebb időszakokban is mentek a kis határ menti „csencselések” – akár még a fegyvercsempészet is. 1596-ban, Eger elfoglalása és a mezőkeresztesi vereség évében Batthyány Ferenc dunántúli főkapitány török mosómedencét rendelt az egyik török pasától, díszfegyverért cserébe. Ebből is látszik, hogy az élet a nagyhatalmak határvidékén sem állt meg.
valasz.hu
