Az európai Oszmán hódítás nyomában

Az amerikai Georgetown Egyetem professzoraként dolgozó Ágoston Gábor rendszeresen publikál angol, magyar és török nyelven. Tizedik, ezúttal magyarnyelvű könyve a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzítve jelenik meg Az Oszmán hódítás és Európa címmel, a Rubicon Intézet gondozásában. Ebből az alkalomból kerestük meg egy távolsági, levelező interjúra, amelyre igent mondott, s készséggel válaszolt kérdéseinkre. Ágoston Gáborral pályakezdéséről, egyetemi tanulmányairól, az Amerikai Egyesült Államokba költözéséről, kutatásairól, új könyvéről beszélgettünk, de a múlt ma divatos – és sajnos rendkívül leegyszerűsítő – interpretációi is szóba kerültek.

Újkor.hu: Több évtizednyi kutatás és (a Magyar Tudományos Művek Tára szerint) kilenc szerzőként jegyzett könyv után, a tizedik megjelenésére várva furcsa kérdés lehet, de hogyan lett Önből történész, és miért éppen az oszmanisztikát és a kora újkori hadtörténetet választotta kutatási területeként?

Ágoston Gábor: Szüleimnek, tanáraimnak és a szerencsének köszönhetően. Kunhegyesen születtem és jártam általános iskolába. Kiváló tanáraink voltak, akik kemény munkára és emberségre neveltek bennünket. Az idősebb nemzedékből voltak, akik még a szüleinket is tanították, mint Zsia néni, aki magyart és történelmet oktatott, és akinek a segítségével konfirmáltam titokban, férjénél, Fabó Zsigmond református lelkésznél. A fiatalabb nemzedékből D. Szabó Miklós oroszt és magyart tanított, és rendszeresen publikált a megyei lapokban a kunsági kisemberek mindennapjairól. Bár csak később tudatosult bennem, de a történelem velünk élt. Sokat voltam nagyszüleimnél, és kisiskolás koromban kellett egy interjút készítenem apai nagyanyám édesapjával, aki az első világháborúban Isonzónál esett fogságba. Szerettem nézegetni a régi családi fényképeket, hallgatni nagyszüleim és szüleim elbeszéléseit a háború előtti mindennapokról, színielőadásokról, vagy épp Horthyról, akivel a régi öregek még találkoztak, és akinek a kastélya a szomszédos Kenderesen állt. Hallgattam történeteket arról, hogy miként érte el a front Kunhegyest, hogyan mentette meg a várost a szétlövetéstől Jeskó Sanyi bácsi, amikor kiment a szovjet tankok elé tanúsítani, hogy a németek már távoztak, hogyan alakult ki mégis egy kisebb tankcsata egy ottmaradt vagy visszajött német tank és a szovjetek között, hogyan védte meg a részeg katonáktól édesanyám és édesapám családját is egy-egy oda beszállásolt szovjet tiszt, hogyan jutott haza édesapám 1956-ban Budapestről, miután parancsnoka megtagadta, hogy a forradalmárokra lövessen és szélnek eresztette katonáit.

A kunhegyesi határban még láthatók voltak a kunhalmok és a nevek (Jajhalom vagy Törökbori) és a hozzájuk kapcsolódó történetek a török korba vezettek vissza. Amikor Budapestre kerültem, többször a fejemhez vágták, hogy keménynyakú, konok kunok vagyunk. A Kunhegyes környékén a 13. században letelepedett kolbászszéki kunokkal azonban csak a ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnáziumában, a Kunhegyes történetét bemutató dolgozatom írásakor ismerkedtem meg, illetve az ELTÉ-n, a már akkor legendás turkológus hírében álló Mándoky-Kongur Istvánnak köszönhetően, aki már elsőéves koromban pártfogásába vett és megosztotta velünk páratlan ismereteit a törökségről.

Hogyan került ebbe a fővárosi gimnáziumba Kunhegyesről?

Az Apáczairól édesanyám hallott a rádióban, édesapám pedig megérdeklődte, hogyan lehet felvételezni. Mivel D. Szabó tanár úrnak köszönhetően elég jól tudtam oroszul, fel is vettek orosz szakra. Roppant szerencsések voltunk, hogy az Apáczaiban még tanítottak bennünket a háború előtt végzett kiváló tanári generációból többen is. Lenyűgöztek bennünket tudásukkal és tartásukkal. Mindnyájan szakterületük elismert szakemberei voltak, többeknek egyetemi doktorátusa volt, tankönyveket írtak és szakfolyóiratokban publikáltak. Máig szívesen emlékszem Harkay Pali bácsi földrajzóráira és budapesti sétáira. Osztályfőnökünk, Nagy Jánosné Irma néni, egymás tiszteletére és a szorgos munkára tanított bennünket. Testnevelő tanárunkat, Mihályfi László olimpikont pedig sokan csodáltuk, és örömmel mentünk atlétikai edzéseire, a BEAC pályára.

Folytatás

Forrás: ujkor.hu