Flesch István: Német önvizsgálat örmény- és törökügyben – a Bundestagban és parlamenten kívül

Az eset, amelyről szó lesz, Németországban történt. S mivel az ilyesmi ott sem mindennapos, feltűnést keltett. A Frankfurter Allgemeine felelős külpolitikai szerkesztője ugyanis aznapi vezérkommentárjában egy ízig-vérig baloldali parlamenti képviselőnek helyeselt, aki a szövetségi gyűlés vitájában igen elgondolkodtató bírálatban részesítette a kormány vezetőit. Tette pedig ezt szokásához híven ez alkalommal is igen kulturáltan és szellemesen. Korábban nemhiába választották éppen őt, a legnagyobb ellenzéki párt képviselőjét a Bundestag legjobb szónokának.

Klaus-Dietrich Frankenberger dicséretét Gregor Gysi, a Die Linke, vagyis A Baloldal pártjának szónoka most azzal érdemelte ki, hogy kijelentette: nem valami nagy bátorságra vall, hogy a parlament „örményvitáján” nem volt jelen sem a kancellár, sem az alkancellár, sem a külügyminiszter.

De idézzünk szó szerint a kommentárból, amely Németország legpatinásabb konzervatív újságjában jelent meg: „A német szövetségi gyűlés népirtásnak nevezte az örmények és más keresztény kisebbségek ellen 1915-ben, az első világháború alatt elkövetett tömeggyilkosságot. A Német Birodalmat bűnrészesség terheli, mivel akkor szövetségese volt az Oszmán Birodalomnak, amelynek számlájára írandók a bűncselekmények. A szövetségi gyűlés ezért – teljesen függetlenül a gyakorlati hasznosság szempontjaitól – nem tanúsít kihívó magatartást, amikor jogosultan foglalkozik ezzel a témával. Felelősségteljesen döntött, és a képviselők nem hagyták magukat megfélemlíteni a legkülönbözőbb fenyegetések által. Az a körülmény viszont, hogy a kancellár asszony, az alkancellár és a külügyminiszter, valamint sok szövetségi miniszter távollétével tüntetett, némelyek ráadásul átlátszó ürügyekkel, semmiképpen sem bátorságuk bizonyítéka. És ebben igaza is van Gysi képviselőnek, még akkor is, ha számításba vesszük, hogy milyen reálpolitikai kényszereknek van kitéve a szövetségi kormány, és ha elképzeljük, hogy milyen légkörben zajlanak majd a következő találkozók.”

„Várható volt, hogy a határozat elfogadása után a török kormány fuldokolni fog a haragtól, és ennek megfelelően fog reagálni. Berlini nagykövetét hazarendelte. Ettől azonban még nem szakad le az ég, és nem szakad meg a német–török viszony. Mert – és ebben viszont Merkelnek igaza van – a kapcsolatrendszer túlságosan is szoros és széles…”

Mi azonban nem a kitűnő német publicista és hírmagyarázó érvelését kívánjuk részletezni. Inkább, ha vázlatosan is, Gregor Gysi elegáns nyelvi köntösbe öltöztetett, lendületes és meggyőző beszédét idézni, amelyet, bármennyire példaadó és tanulságos volt is, kevés nemzetközi lapszerkesztő vélt alkalmasnak közlésre. A 68 éves képviselő élete első felét az NDK-ban töltötte, ahol egy magas állású politikai funkcionárius fiaként született. Apja a háború előtt aktívan részt vett a német kommunista mozgalomban, majd a nácik elől emigrált, és a francia ellenállók oldalára állt. Pártutasításra titokban visszatért Németországba, ahol a háború végéig földalatti tevékenységet folytatott. Később az NDK kulturális minisztereként, majd diplomataként vált ismertté szélesebb körben. Gregor Gysi is tagja volt az állampártnak, de a Német Szocialista Egységpártban (SED) a megújulást követelők közé tartozott, s ügyvédként ellenzéki, rendszerbíráló, külföldre távozni kívánó személyiségeket védett. Helyet foglalt az NDK első szabadon választott parlamentjében, amelyben a Demokratikus Szocializmus Pártja (PDS) törvényhozási csoportját vezette. A két német állam egyesülése után tagja lett a német szövetségi gyűlésnek is. Legutóbb korára való tekintettel lemondott A Baloldal pártja frakcióvezetői tisztéről.

A szószékre fellépve beszédét azzal kezdte, hogy éles bírálattal illette Volker Kauder CDU-képviselőt, a keresztény testvérpártok parlamenti csoportjának elnökét, amiért elutasította, hogy A Baloldal is részese legyen az örményügyben előterjesztett többpárti határozati javaslatnak. Metsző gúnnyal jegyezte meg: nagyon remélte, hogy miután ő maga már távozott frakciója éléről, Kauder talán leküzdi a vele szembeni beteges ellenszenvét, amelytől azonban sajnos most is szemlátomást súlyosan szenved. Dívik ugyanis itt egy patológiás szokás, tehát beteges kizárási rítus, s ez azzal a következménnyel jár, hogy ön nem hajlandó A Baloldallal közös határozatot beterjeszteni – szólította meg képviselőtársát. Pedig erre a betegségére lehetne igen egyszerű gyógymódot találni. Például el kellene fogadnia néhány demokratikus alapszabályt, tudomásul kellene vennie, hogy a törvényhozás különböző érdekek kifejezője, toleranciát kellene gyakorolnia, és ne felejtse el, Kauder úr – fűzte hozzá a terem zajongása, a kormánypadsorokból érkező bekiabálások közepette és a konzervatív honatya elnéző, de inkább lesajnáló mosolyától kísérve –, hogy szeptemberben választások lesznek Berlinben, s akkor talán még szüksége is lehet ránk…

Gysi csak ezután tért át a napirendi pontra, tételesen felsorolva – ebben a sorrendben –, hogy eddig mely államokban fogadtak el parlamenti határozatot az örmény népirtásról, illetve alkottak erről hivatalos véleményt: Franciaországban, Svájcban, Ciprusban, Szlovákiában, Litvániában, Hollandiában, Svédországban, Belgiumban, Olaszországban, a Vatikánban, Oroszországban, Kanadában, Chilében, Argentínában, Venezuelában, Uruguayban. És – mondotta – most mi itt a Bundestagban is megemlékezünk a száz évvel ezelőtt Anatóliában végrehajtott deportálásokról és a mészárlásokról, amelyek során az Oszmán Birodalomban az örmény lakosság szinte teljesen megsemmisült. Ezt végre annak kell neveznünk, ami ténylegesen volt: népirtásnak 1,5 millió örménnyel szemben. Arám, szír és káld keresztényeket, valamint pontusi görögöket is üldöztek és meggyilkoltak.

Németországot mindezért társfelelősség terheli. A Német Birodalom ugyanis mint az Oszmán Birodalom első világháborús szövetségese segédkezet nyújtott a népirtáshoz. Ezért tevőlegesen részt kell vennünk abban a kutatómunkában, amelynek célja e közreműködés hátterének és részleteinek a feltárása.

Mindamellett még hátravan az is, hogy mi itt a szövetségi gyűlésben világosan és félreérthetetlenül számot adjunk azokról a gyilkosságokról és kegyetlenkedésekről is, amelyeket az egykori német délnyugat-afrikai gyarmaton követtek el a hererók és a namák törzsei ellen 1904 és 1908 között.

Ezután következett a baloldali képviselő parlamenti beszédének talán legfontosabb, német önvizsgálati része. Gregor Gysi kijelentette: Mi a magunk történelméből is tudjuk, hogy milyen nehézségekbe ütközünk, ha saját lakosságunk bűncselekményeivel kell szembenéznünk. Nyugaton 1968-ig, vagyis 23 évig tartott, amíg az ifjabb nemzedék a náci bűnök elhallgatása ellen fellázadt. És 40 évig tartott, míg Richard von Weizsäcker szövetségi elnök 1985-ben végre egyértelmű vallomást tett a náci diktatúra bűnösségéről, s az egész német nép nevében vállalva a történelmi felelősséget a háború végét a német nép számára is a felszabadulás napjának nyilvánította. Ma már ez a téma többé nem probléma, az Uniótól A Baloldal pártjáig mi közösen el tudjuk ítélni a náci gaztetteket, s ez így is történik. És azt is tudom, hogy üldözöttek akkoriban Törökországon keresztül is megmenekültek, s ezért ma is, mint korábban, változatlanul hálásak vagyunk Törökországnak.

Ehhez azonban szeretném hozzáfűzni, hogy a náci diktatúra bűncselekményei egyedülálló jellegűek, és ezeket nem szabad más történelmi eseményekkel összehasonlítani, így az Oszmán Birodalom bűneivel sem. De éppen ezért kérdezem, hogy a török kormány számára még száz évvel az örmények ellen elkövetett népirtás után is még mindig miért látszik lehetetlennek ezt becsületesen bevallani és feldolgozni. Hanem éppen ellenkezőleg, ehelyett fenyegeti azokat a kormányokat és országokat, amelyek ezt a bűncselekményt népirtásnak nevezik.

Gysi azt is elfogadhatatlannak mondotta, hogy német parlamenti képviselőket, közöttük Cem Özdemirt, a Zöldek elnökét gyűlölködő üzenetekkel és halálos fenyegetésekkel árasztják el a világháló közösségi médiáiban. A Bundestagnak ezt határozottan vissza kell utasítani, s azért, hogy ezt már meg is tette, köszönet illeti Norbert Lammertet, a szövetségi gyűlés elnökét. És ha a Bundestag ezt visszautasítja, és nem engedi magát megfélemlíteni Erdoğan elnök fenyegetéseitől, akkor ezzel szuverenitását bizonyítja, és bár megkésett, de fontos jelzéssel szolgál. Ez a jelzés annál is inkább fontos és időszerű, mivel az én szememben abszurd az a törekvés, hogy a menekültek nagy számával a pénzügyileg és gazdaságilag gyenge Görögország és Törökország útján akarnak megbirkózni. Természetesen szükség van a segítségre, főként és éppen Törökországnak is, de akkor gondoskodni kell arról, hogy a pénz valóban el is jusson a menekültekhez.

Mert most mivel szembesülünk Törökországban? – tette fel a kérdést a szónok. Válaszában emlékeztetett a Zaman című legnagyobb ellenzéki újság elhallgattatására, valamint arra, hogy 138 ellenzéki parlamenti képviselőt fenyegeti mentelmi jogának alkotmánymódosítással való megvonása, főként a kurdbarát Népek Demokratikus Pártja, a HDP tagjait. Ezen túlmenően tanúi lehetünk a kurdok üldözésének, a szíriai kurdok Törökország által való bombázásának. Ezek azonban azok az emberek, akik a legaktívabb harcot vívják a leggonoszabb terrorszervezet, az Iszlám Állam ellen. A törökök lezártak Szíria irányában minden olyan határátkelőt, amelyek a kurdok által ellenőrzött területekre vezetnek, de nyitva tartják azokat, ahol az utánpótlás áthaladhat oda, ahol az Iszlám Állam az úr – hangsúlyozta, majd éles hazai bírálattal folytatta:

Mindannyiunk számára megalázó, hogy a szövetségi kancellár az emberi jogok mindeme megsértése láttán inkább hallgat, semmint ellenük szót emel, s inkább igyekszik behízelegni magát Erdoğan elnöknél. Így azonban nem fogja megszüntetni a menekültproblémát. Törökországban jelenleg megsértik az emberi jogokat. Egy kormány azonban csak akkor szuverén és őszinte, ha ezeket egyértelműen megnevezi és elítéli. Nem csak akkor, ha ez neki politikailag megfelel, hanem mindig. És ha nem engedi meg, hogy egyetlen más kormány se gyakoroljon rá nyomást vagy akár zsarolja. A mai ülésünkről hiányzik a kancellár asszony, az alkancellár, a külügyminiszter. Ez nem tanúskodik különösebb bátorságról.

Ma azonban meg kell emlékeznünk azokról az emberekről is – jelentette ki a Bundestag szószékéról –, akik az Oszmán Birodalomban ellenállást tanúsítottak, akik szembeszálltak a népirtással. Ezek között voltak magas rangú oszmán állami hivatalnokok, tartományi kormányzók. A Baloldal szónoka többeket közülük név szerint meg is említett. Például Fâik Âli bejt, Celâl bejt és Mustafa Ağa Azizoğlut. Ők mind állást foglaltak a deportálási parancsokkal szemben, s volt, aki ezért életével fizetett – mondta a német képviselő, aki azonban csak nevüket említette, általánosságban, összefoglalóan szólva érdemeikről. Mi azonban konkrétan is megidézzük emberséges tetteiket.

Fâik Âli bej előkelő és híres oszmán család sarja volt, maga is ismert költő, az örményüldözés idején Kütahya kormányzói tisztét töltötte be. 1915 elején levelet kapott bátyjától, aki ebben megbízható forrásokra hivatkozva bizalmasan figyelmeztette arra, hogy hamarosan örményellenes rendszabályokat fognak életbe léptetni. Olyanokat, „amelyekkel mi nem szennyezhetjük be családunk becsületét” – írta a testvér. A kormányzó erre összehívta a muzulmán előkelőségeket, és meggyőzte őket arról, hogy elővigyázatossági-megelőző intézkedésként szükséges írásban tanúsítani, hogy vidékük örményei nélkülözhetetlenül fontos és hasznos politikai és gazdasági tevékenységet folytatnak, becsületességükhöz és az oszmán állam iránti hűségükhöz semmi kétség nem fér. A megjelentek mind aláírták a folyamodványt, de némely ifjútörök később mégis követelte a kormányzótól az „áttelepítési” rendelet végrehajtását. Ezeknek a kormányzó a szemére vetette, hogy hamisságot művelnek, ha az általuk is aláírásukkal hitelesített okmány tartalmától most gyökeresen eltérő dolgot követelve vádaskodnak az örmények ellen. Ezért hamis tanúzásért perbe is foghatók. Mégis bevádolták a nagy hatalmú Talȃt pasa belügyminiszernél. Fâik Âli bej fel is utazott az oszmán kényúrhoz, akivel heves szóváltásba keveredett. Utóbbi végül elutasította a bej lemondását. Ezalatt távollétében Kütahyában az örményeket kezdték erőszakkal áttéríteni a muzulmán hitre. Ám amikor a bej újra megjelent otthon, az „intézkedők” hirtelen feladták „ügybuzgalmukat”. Így a kormányzó örményei életben maradtak.

Az isztambuli Zincirlikuyu muzulmán temetőben 2013. április 24-én, az örmény emléknapon megkoszorúzták Fâik Âli bej síremlékét. Az ünnepségen törökországi és nemzetközi civil szervezetek, valamint a nyugat-európai örmény diaszpóra képviselői vettek részt.

A német képviselő által említett másik bejről, Celâlról annyi ismert, hogy az oszmán Halep, vagyis Aleppó tartományi válija volt. Tisztéből azonban eltávolították, mert ellenezte az örmények elhurcolását. Fennmaradt a bejről egy onnan származó német konzuli jelentés: „a bej még nem száműzött örményeket a vilajetjéből, és kezeskedik is afelől, hogy az emberek nyugodtak maradhatnak”. Ehhez azonban a német tisztviselő hozzáfűzte: „a kormány itt is szabad kezet akar biztosítani magának”. Ez be is következett, a válit 1915 derekán leváltották.

De kapcsolatai révén még elszigeteltségében is volt rálátása a történtekre. Így pontos értesülései voltak arról is, hogy Urfában az örmények nem akartak beletörődni sorsukba, és fegyveres ellenállást tanúsítottak. Inkább fegyverrel a kezükben akartak meghalni. Celâl bej akkor ezt mondta az ottani eseményekről: „Minden embernek természetes joga van az élethez. Még a féreg is, ha rátaposnak, tekergőzik, rángatózik. Az örmények is védekezni fognak”. Így is lett. A fanatikus örménygyűlölő Fahrettin tábornok Aleppóból hozott erősítéssel vonult fel ellenük arab és anatóliai török zászlóaljakkal és tábori tüzérséggel. Volt már gyakorlata az örményüldözésben. Korábban ő vezényelte a támadást Musza Dagh és a környező falvak védői ellen, akiknek hősi helytállását Franz Werfel örökítette meg 1933-ban megjelent regényében.

A harmadik említett török emberbarát Mustafa Ağa Azizoğlu Malatya városi kormányzó volt. Malatya az 1915-ben elhurcolt örmények menetoszlopainak útvonalán feküdt, s a városban régtől fogva is sok örmény élt. A kormányzó szoros baráti kapcsolatokat ápolt azokkal a német misszionáriusokkal, akik Bethesda néven menhelyet alapítottak ott vak és más fogyatékkal élő árva, nagyrészt örmény gyermekek számára. A Bethesda élén Ernst Christoffel német orvos és evangélikus lelkipásztor állt. Mustafa Ağa már az 1909-es adanai nagy örménymészárlások idején is oltalmazta a Bethesda német és örmény keresztényeit. Azt mondta Christoffelnek, hogy „amíg én élek, nem eshet bajotok”.

Az 1915-ös vérengzések idején nemcsak éberen figyelte a környéken zajló fenyegető eseményeket, előre figyelmeztetve a baljós jelekre a vakok intézetének vezetőit, hanem otthonába is befogadott örmény családokat. Az örményüldözés számos részleteiről szemtanúként beszámolt német barátainak, védenceinek, s ezek az elbeszélések mindmáig fontos kortörténeti forrásnak számítanak. Az örmények melletti emberséges kiállása miatt lényegében már 1909 óta halálos fenyegetéseknek és életveszélynek volt kitéve.

Az örménybarát Mustafa Ağa Azizoğlu élete 1920-ban tragikusan ért véget. Akkor tért haza a frontról fia, Ekrem, aki dühödt nacionalista hírében állt. Amikor a gyűlölködő ifjútörök megtudta, hogy Mustafa Ağa a „hitetlen örmény gyaurok oltalmazója”, gyilkos indulattal végzett apjával. Baltával orvul sújtott le az imájában elmerült istenfélő emberre…

Gregor Gysi beszéde végén megállapította, hogy a mai napon nem beszélhet Örményország és Azerbajdzsán viszonyáról. Ezzel kapcsolatban megjegyezte: Örményország szerepét kritikusan szemléli. De ez most nincs napirenden, ezért erről majd egy másik alkalommal kell szót ejteni…

„Kedves törökök és kedves török asszonyok! Kedves török származású német állampolgárok! – fordult befejezésképpen török barátaihoz. Kérem, higgyék el! Csak akkor válhat szabaddá az út az örményekkel és másokkal való megbékéléshez, ha vállaljuk a történelmi felelősséget a múltban elkövetett bűnökért. Én sokakat ismerek, akik ezt az utat járják, de még többekre lenne szükség, hogy ez a sor elérjen egészen a török kormányig, a török elnökig és valamikor és mindenekelőtt a török parlamentig!”

Németországban azonban megjelent olyan írás is, amely egy lényegi ponton eltért a parlamenti örményhatározatban testet öltött többségi érvrendszertől. Szerzője, Süleyman Bağ publicista, a DeutschTürkisches Journal című népszerű internetes portál főszerkesztője, aki nézeteit a DTJ-Online oldalain fejtette ki. Cikkének már címében is jelezte fenntartásait: „Törökök és örmények egyaránt vesztesek lehetnek – Az örményhatározat ellentmond Hrant Dink megbékélési gondolatának.”

 Emlékeztetett, hogy a szövetségi gyűlésben csak egy ellenszavazat volt, amelyet a kormánypárti Bettina Kudla lipcsei CDU-képviselőnő adott le. Ő arra hivatkozott – a hivatalos török állásponttal egybecsengő módon –, hogy a német parlamentnek nem lehet feladata, hogy történelmileg értékeljen más államokban előfordult eseményeket. Ezek feldolgozása ugyanis az illető államra, ez esetben a Török Köztársaságra tartozik. Emellett Kudla asszony beláthatatlannak nevezte a határozat politikai és gazdasági következményeit. Kételkedik továbbá abban, hogy a Német Birodalmat valóban társfelelősség terheli a népirtásért. Ezt szerinte nem lehet abból levezetni, hogy Berlin mint szövetséges tájékozott volt az Oszmán Birodalomban elkövetett rémtettekről, de nem tett semmit ellenük.

Süleyman Bağ meglátása szerint az Enver, Talat és Cemal pasák alkotta oszmán triumvirátus nagyzási őrületével és hamis háborús politikájával nemcsak egy olyan birodalmat döntött romba, amelyben örmények és törökök évszázadokon át békében éltek együtt, hanem kényszerintézkedéseikkel és az örmények deportálásával súlyos örökséget hagyott a fiatal Török Köztársaságra. Az a tény, hogy Törökország több mint száz éve vonakodik attól, hogy alkotó módon dolgozza fel ezt a tragikus örökséget, és csupán reagál, amikor a világ valamelyik országában éppen szavazásra készítenek elő egy határozatot, nem csak koncepciótlanságát mutatja, hanem politikai gyengeségét is.

Napjainkban éppúgy, mint akkor, minden oldalon kettős erkölcs és képmutatás tapasztalható. Nincs őszinte vita és őszinte részvét az áldozatok szenvedése láttán. Sem arra nem tesznek komoly kísérletet, hogy megértsék: a törökök túlnyomó többsége miért nem hajlandó száz év elteltével sem az eseményeket népirtásnak elismerni, sem pedig nincs meg a török társadalomban a kellő nyitottság és bátorság ahhoz, hogy a témát megfosszák tabu jellegétől. De hát éppen erre lenne szükség annak érdekében, hogy törökök és örmények párbeszédet kezdjenek, és ily módon közelebb kerülhessenek egymáshoz az 1915-ös események megítélésében. Éppen ebben látta a nagy esélyt az 2007-ben Isztambulban meggyilkolt török–örmény értelmiségi, Hrant Dink újságíró. Ő ugyanúgy népirtásról beszélt, ha 1915-ről volt szó, mint Götz Aly német történész. Ennek ellenére talán ő volt az egyetlen értelmiségi, akinek sikerült olyan nyelvet meghonosítania, amelyen törökök és örmények meg tudták értetni magukat egymással.

Számára világos volt, hogy a nagy tragédiának még évtizedek után is mennyire káros a hatása törökökre és örményekre egyaránt. „Mi – törökök és örmények – két beteg társadalom vagyunk – mondta Hrant Dink. Az örmények traumás állapotba kerülnek, ha törökökkel találják szembe magukat, a törökök pedig paranoid módon viselkednek az örményekkel szemben.” Megértette, hogy a problémát nem lehet a párbeszéd elől való kölcsönös elzárkózással megoldani. Igyekezett minél több embert megnyerni annak az ügynek, hogy megteremtsék a megbékélés kultúráját. „Nem a világ parlamentjei fognak bennünket kigyógyítani ebből a betegségből, hanem arra van szükség, hogy mi magunk – örmények és törökök – legyünk kölcsönösen egymás orvosai” – hirdette. Örmények és törökök feladatát abban látta, hogy tisztázzák a társadalmi eseményeket, és ezekben egyezségre jussanak. Hrant Dink elutasította az olyan parlamenti határozatokat, amelyek mintegy többségi döntés alapján szabták meg a történelem értelmezését. Például a holland parlament 2004-es állásfoglalását. Az ilyesfajta határozatok ugyanis éles ellenreakciókat váltanak ki, megkeményítik a frontokat, de semmiképpen sem mozdítják elő, hogy a felek kinyújtsák a kezüket egymás felé. Hrant Dink gyilkosai és a mögöttük álló értelmi szerzők gaztettükkel nemcsak Törökország egyik fontos értelmiségi személyiségét ölték meg. Lerombolták egyúttal a dialógus egyik ingatag hídját is. Márpedig egy ilyen híd a törökök és az örmények közötti kiengesztelődésnek talán a legfontosabb feltétele… Éppen napjainkban látjuk, hogy mennyire hiányzik egy ilyen híd. A Bundestag határozata talán méltányos abból a szempontból, hogy a parlament beismeri a német felelősséget az eseményekért. Ha azonban a német törvényhozás nem megy tovább ezen az úton, és nem ismeri el népirtásnak a hererók és namák körében elkövetett tömeggyilkosságokat is, akkor erősen csorbulni fog szavahihetősége. Márpedig erre a hitelességre szüksége lesz, ha a jövőben szerepet óhajt vállalni örmények és törökök kibékülésében… – zárja szavait a DTJ cikkének szerzője.

E sorok írója szerint azonban a megbékélésnek ettől a remélt eszményi állapotától valószínűleg még nagyon messze vagyunk. Kiváltképp, ha megtörténhet az, hogy a török kormánypárthoz közel álló Güneş (A Nap) című napilap egyenesen azzal vádolhatta meg Németországot, hogy voltaképpen Törökországnak ez a NATO-szövetségese bújik meg a legutóbbi isztambuli autóbombás merénylet mögött. Az újság Német gyártmány vastag betűs, első oldalas szalagcím alatt jelentette: minthogy Németország képtelen volt elviselni a szégyenletes örményhatározatra adott török választ, pánikba esett. Aztán régi szokásához visszatérve a terrorszervezeteket dróton rángatott bábjaiként használta fel a 11 halálos áldozatot követelő véres isztambuli merénylet elkövetéséhez. Állítását „megbízható forrásként” a „nép hangjára” alapította arra hivatkozva, hogy „így gondolkodik Törökország”.

A lap százezret meghaladó napi példányszámával a török kormánypropaganda nem elhanyagolható eszköze: az ország tíz legnagyobb újságjának egyike…

Flesch István – Türkinfo

2016. június 12.