A magyar nemzetkarakterológia és az ősök szelleme

Nemrégiben olvastunk egy cikket az interneten, címe: Hogyan tárgyalj egy magyarral? E témában érintettek vagyunk ‒ mi is gyakran tárgyalunk magyarokkal ‒, ezért rákattintottunk a hírre. Megtudtuk, hogy Richard D. Lewis már az 1990-es években mindenkiről megírta, hogy milyen. A magyarokról is. Íme egy-két nemzetkarakterológiai apróság, amit esetleg nem tudtál magadról:

A magyarok lovagiasak, romantikusak és humorosak. Jellemző rájuk a hiúság, a versenyszellem, a nemzeti önérzet és a hétköznapi agyafúrtság.
Ami személyes viszonyaikat illeti, a magyarok szeretnek közel ülni és állni egymáshoz. Gyakori köztük a fizikai érintkezés; a kézfogás kötelező.
A magyar életművész, inkább bort iszik, mint sört, imádja a koleszterinben gazdag ételeket, és gyakran látogatja a hagyományos kávéházakat, ahol az időtlen beszélgetések és a keserédes török kávé az ottomán hódoltságra emlékeztetik az embert.
A tanárokat, költőket, színházi és filmrendezőket nagy becsben tartják, bár nem fizetik meg őket rendesen.

A brit szerző zárómondatából egyenesen következik, hogy aki nem tartja becsben a tanárokat (lásd: pártunk és kormányunk a miniszterelnöktől az utolsó verőlegényig bezárólag), az nem magyar ember. Ez persze butaság. Ők is magyar emberek. Csak éppen nem jellemző rájuk a magyarokra húzott egyik sztereotípia. Vagyis vigyázni kell a sablonok gyártásával. Senki sem egyforma. Mindebből az következik, hogy nehéz tudomány a nemzetkarakterológia.

Ha nem Richard D. Lewis, akkor ki mondhatná meg nekünk, hogy milyenek vagyunk mi, magyarok? A probléma megoldásán a legjobb magyar elmék dolgoznak, immár évszázadok óta.

Áttekintésünket onnan kezdjük, ahol legutóbbi írásunkban abbahagytuk. Ezúttal is a finnugor vonatkozásokat emeljük ki. Azt kérdezzük forrásainktól, honnan származnak a magyarság dicső és nemes tulajdonságai: a hunoktól, törököktől avagy a finnugoroktól?

A cikk folytatása >>>

Nyelv és Tudomány