Flesch István: A népszavazás célegyenesében – a hadak útján az ostromlott „kalifátus” székhelye felé

A frontok megmerevedtek. A szemben álló felek az arcvonal teljes hosszában mélyen beásták magukat, s eltökélték, hogy tapodtat sem hátrálnak. Legalábbis a török és európai nyilatkozatoknak ebben az állóháborújában, s megvárják az április 16-ra kitűzött törökországi népszavazás eredményét, amelytől oly sok minden függ. Messze a két oldal hadállásain túlmutatva. Ám a tárgyilagos megfigyelő mindamellett kénytelen megállapítani: amióta több nyugat-európai országban – nem mindenütt azonos politikai indítékból és nem mindig józan megfontolásból – nem engedélyezték, hogy hívatlan török vendégek, miniszterek kampánygyűléseket tarthassanak ott élő törökök körében az alkotmánymódosításra adandó igen szavazataik megszerzése végett, az ankarai államfő levetkőzte minden politikai gátlását.

Ő maga, nemkülönben az őt kiszolgáló média propaganda-nehéztüzérsége azóta is válogatott vagy talán inkább válogatás nélküli sértésekkel bombázza annak az Európai Uniónak az élcsapatát, amely felé Ankarát politikai vágyai azért még mindig vonzzák-vezérlik. Utóbbiak a rájuk zúduló becsmérlések záporában egy ideig behúzták a nyakukat, utóbb azonban némelykor nemcsak ki merték dugni fejüket a fedezékből, hanem újabban már vissza is lőnek, némelykor szintén a fenyegetőzés nehézfegyvereivel. Jelezvén: ami sok, az sok, eddig és ne tovább!

Ha valaki az utókor számára megkísérelné szöveg szerinti hűséggel számba venni ezeket a kölcsönös nyilatkozatokat, lassacskán vaskos kötetre menő gyűjtemény kerekedhetne ki belőle, amely azonban aligha lenne alkalmas arra, hogy díszhelyen állítsák ki az európai kultúra képzeletbeli könyvtárának nagy olvasótermében az eljövendő ifjú nemzedékek okulására, lelki gazdagodására…

E sorok írójának azonban engedtessék meg egy kivételt tenni. Méghozzá a frissen beiktatott Frank-Walter Steinmeier új német szövetségi államelnök esetében. Ő volt az egyetlen, aki az eldurvuló szócsaták közepette nem is akárhol, hanem a német szövetségi gyűlés szószékéről közvetlen hallgatósága, a német törvényhozók jelenlétében, de az audiovizuális hírközlés útján az egész világra kiterjedően is felidézte, hogy a Török Köztársaság az utóbbi két évtizedben milyen jelentős eredményeket mutatott fel. Németország – mint a szövetségi elnök bundestagbeli „székfoglalójában” mondta – különösképpen közel érzi magát Törökországhoz azok által a nagyszámú török gyökerű lakosok által, akik itt élnek, dolgoznak, és akik „itt érzik otthon magukat”. És éppen azért, „mert ez így van, mi nem dölyfös lenézéssel, a mindent jobban tudni akaró ember önteltségével tekintünk a mai Törökországra”. Annál kevésbé, mivel a németek nagyon is tisztában vannak Törökország helyzetével, azzal, hogy szomszédságában milyen válságövezet húzódik. Egyúttal hazája nevében ismét elítélte a 2016 nyarán végrehajtott katonai hatalomátvételi kísérletet.

„Most azonban aggodalomtól áthatva pillantunk Törökországra amiatt – hangsúlyozta –, hogy mindaz, amit évek és évtizedek alatt felépítettek és bővítettek, tehát mindez széthullhat. És ez az aggodalom ölt testet felhívásomban is, amelyet Erdoğan elnökhöz intézek: Kérem, ne veszélyeztesse mindazt, amit ön saját maga másokkal együtt felépített. Ha a viszony enyhülésének hitelt érdemlő jeleit látnánk, akkor ezt üdvözölnénk, de vessen véget a nácikkal való kimondhatatlan összehasonlítgatásoknak, s ne vágja ketté az azokhoz fűződő kötelékét, akik hozzánk hasonlóan a Törökországgal való partnerség hívei. Továbbá tartsa tiszteletben a jogállamiságot, a médiumok és az újságírók szabadságát, és – hangsúlyozta végül – engedje szabadon a bebörtönzött Deniz Yücel török–német újságírót.”

A megszólított azonban nem élt a felkínált lehetőséggel, hanem sértődötten felhúzta az orrát, és a CNN Türk és a Kanal D élő adásában sajnálkozásának adott hangot amiatt, hogy Steinmeier – „kettőjük jó barátsága ellenére” – ilyesmiket mondott róla. „Bárcsak soha ne nyilatkozott volna így!” – jelentette ki a török elnök Hakan Çelik riporternek, majd megbántódva azt mondta: addig fogja továbbra is „lenácizni” Európát, amíg az őt is állandóan csak úgy szabadon „lediktátorozhatja”.

Ebből láthatóan Erdoğan a német elnök beszédében elhangzott árnyalt kritika miatt nem volt hajlandó értékelni még az általa egyébiránt barátnak tartott másik államférfi elismerő szavait sem, amilyeneket aligha hallhatott másoktól bárhol Európában. Tehát nem méltányolta az „erdoğani Törökország” nyilvánvaló eredményeinek a méltatását, s lényegében elutasította a német államfő feléje kinyújtott békejobbját is. Pedig Berlin változatlanul nem kis önmérsékletet tanúsít. Még olyankor is, amikor Erdoğan elvitatja tőle demokratikus államjogi berendezkedését – miként ezt a nyugat-törökországi Denizli városában megtartott nagygyűlésen tette –, mivel szerinte a német képviselők szó nélkül eltűrték, hogy az Európai Parlamentben nem engedélyezték az AKP egyik szócsövének tartott Daily Sabah című harcos napilap terjesztését. Hol itt a demokrácia? – kérdezte.

A német fővárosban hideg fejjel vették tudomásul a török elnöknek egy másik legutóbbi heves kirohanását is, amelyre egy isztambuli tömeggyűlésen ragadtatta magát. „Fivéreim és nővéreim! – szólította meg hallgatóságát. Vége az európai álarcosbálnak és képmutatásnak!” Több európai ország most már „nyíltan hadba szállt Törökország ellen, megtiltotta török miniszterek népszavazási kampányfellépését. Ami most Európában folyik, azt mutatja, hogy magasabb fokozatra kapcsolták azt a harcot, amelyet országom ellen vívnak. Ellenünk jönnek terroristáikkal, akiket felfegyvereznek, de a kémeikkel is, akiket meg jól megfizetnek. Most már félredobták a diplomáciai finomkodást, kényeskedést, és nem érzik annak kényszerét, hogy takargassák valódi szándékaikat. Azt pedig már egyenesen képtelenek is lennének leplezni, hogy Törökország egyre nagyobb ereje láttán mennyire kényelmetlenül érzik magukat a bőrükben….”

Erdoğan voltaképpen azt is a német államfő javára írhatta volna, hogy megnyilatkozása mennyire elüt más európai elnökök reá vonatkozó bántó kijelentéseitől. Példának okáért Miloš Zeman cseh elnök kemény kifakadásaitól. A prágai államfő a ČTK, a Cseh Sajtóiroda jelentése szerint Olomoucban kijelentette: „Lehet, hogy amit most mondok, cinikusan hangzik, de ez az én véleményem: Erdoğan csak egyetlenegy ütőkártyát tart a kezében, amelyet kijátszhat az EU ellen. Ez az adu pedig hárommillió migráns és a balkáni útvonal megnyitása, mindazokkal a következményekkel együtt, amelyekkel ez járna. Csakhogy mihelyt ezt a kártyát kiadja a kezéből, nem lesz mivel tovább játszania. Így képtelen lesz zsarolni az EU-t…Régóta vallom, hogy Törökország nem való az Európai Unióba” – ismételte meg.

A német sajtó hangja azonban már távolról sem annyira visszafogott, mint Steinmeieré vagy akár a berlini kormányé. „Itt az ideje, hogy a törököknek megmutassuk: a felperzselt föld erdoğani politikája súlyos következményeket rejt magában országára nézve” – állapította meg vezérkommentárjában Berthold Kohler, a Frankfurter Allgemeine kiadótestületének tagja. Mint felidézi, miután a török elnök Merkelnek személyesen is „náci módszerek” alkalmazását vetette a szemére, a kancellár asszony szerint most már nem fogják megengedni Erdoğannak, hogy minden tabut ledöntsön. „De hiszen van-e még tabu egyáltalán, amit Erdoğan nem döntött le, amióta elmeháborodottként groteszk nácihasonlatokkal árasztja el Németországot? Tulajdonképpen már csak az hiányzik, hogy a holokausztáldozatok Berlin szívében található sírkőmezejét átértelmezze az európai zsidóság megsemmisítésének emlékművévé” – állapítja meg keserűen és felháborodottan a befolyásos publicista.

A török államfő azonban minden bírálat és intelem ellenére aligha változtat „hazai és külföldi szavazatgyűjtő” propagandamódszerein, és túlontúl bizakodó is népszavazási győzelmét illetően. Egyik legutóbbi tévényilatkozatában úgy becsülte, hogy az ő személyi hatalmának bővítését szolgáló igen szavazatok száma jóval meghaladja majd az 52 százalékot. Sőt elérhetőnek vélte, hogy új elnöki rendszerének bevezetését a lakosság „akár 60 százalékos egyetértéssel is megkoronázhatja”.

Nem így látja ezt a szociáldemokrata irányban tájékozódó ellenzéki Köztársasági Néppárt, a CHP egyik széles körben ismert isztambuli képviselője, Sezgin Tanrıkulu. A híres kurd ügyvéd legutóbb körutat tett a délkelet-kelet-törökországi Batman, Siirt és Diyarbakır tartományokban, s részt vett a kurd többségű lakossági összejöveteleken. Az ellenzéki és baloldali BirGün és Cumhuriyet napilapoknak nyilatkozva elmondta: a főleg kurdlakta területeket bejárva olyan benyomást szerzett, hogy az ottani választópolgárok mintegy 65 százaléka nemmel fog szavazni. „Ezen a tájon ugyanis a kormányhatalom oly sok kegyetlenséget követett el, s oly nagy pusztítást vitt végbe, hogy még a kurd lakosságra kifejtett nagyon nagy hatósági nyomás ellenére is lehetetlen azzal számolni, hogy az emberek nem járulnak az urnákhoz, vagy hogy igen szavazatot adnának le” – jelentette ki. Sezgin Tanrıkulu mint emberi jogi aktivista a kilencvenes évek óta elkötelezett támogatója a kurdok törökországi alkotmányos egyenjogúsításának, s ügyvédként gyakran karolta fel vád alá helyezett kurd képviselők ügyét. Ő védte annak idején a szeparatizmussal megvádolt diyarbakıri polgármestert, Mehdi Zanát és feleségét, a nemzetközi emberi jogi Szaharov-díjas Leyla Zanát, akit tíz év letöltött börtönbüntetés után napjainkban mint a kurdbarát Népek Demokratikus Pártja, a HDP képviselőjét újabb szabadságvesztés fenyeget „terrorizmus támogatásának” vádja alapján.