Flesch István: A népszavazás célegyenesében – a hadak útján az ostromlott „kalifátus” székhelye felé

Tanrıkulu ügyvédet is többször vád alá helyezték hivatásának gyakorlása közben, egy alkalommal például „az igazságszolgáltatás megcsúfolása” címén. Fellebbezett ugyanis egy olyan ítélet ellen, amelyet kínzással kicsikart vallomás alapján szabtak ki. A kilencvenes évek első felében a jogász aktivista több barátja és kollégája vált törvénytelen leszámolások áldozatává a kurd ügyért való kiállásuk titkos hatósági megtorlásaként. Sezgin Tanrıkulut 1997-ben a Robert F. Kennedyről elnevezett emberi jogi díjjal tüntetették ki.

A népszavazás előtt aggodalmat keltő nyomás nehezedik a kurd ellenzékre címmel honlapján nagy részletességgel éppen most közölte a BBC Türkçe, az angol rádió török hírszolgálata a Human Rights Watch (HRW) nemzetközi jogvédő szervezet részletes jelentését a törökországi helyzetről. Egy nagyalakú fénykép alatt, amely bebörtönzött kurd parlamenti képviselők portréit magasba emelő tiltakozókat ábrázol, a jelentés bevezetőjében kiemelték: Egy rendkívüli fontosságú időpontban a választópolgárok alapvető jogainak megfelelő gyakorlását hiúsítják meg azzal, hogy letartóztattak városi HDP-képviselőket és számos polgármestert testvérpártjából, a DBP-ből (Demokratikus Régiók Pártja), s rátették kezüket a helyi közigazgatásra is.

Az isztambuli keltezésű HRW-jelentés, amelyet a törökön kívül angolul, franciául és németül is közzétettek, megállapítja: a török kormány terrorizmus vádjával bebörtönözte a kurdbarát demokratikus parlamenti ellenzék 13 tagját, és közvetlen ellenőrzése alá vonta a délkeleti kurd övezet 82 települését, továbbá állásából felfüggesztett és fogságba vetett választott polgármestereket. A demokratikusan megválasztott tisztségviselők ilyesfajta durva elnyomása nemcsak az ő politikai társulási és részvételi jogaikat és szólásszabadságukat sérti, hanem egyben megfosztja jogaik gyakorlásától azokat a választókat is, akik rájuk szavaztak, és akiket ők hivatalukban szolgálnak.

„A török demokráciát súlyosan megkárosítja, hogy a kormány börtönbe zárja egy olyan ellenzéki pártnak a vezetőit és törvényhozó képviselőit, amely a legutóbbi választásokon ötmillió szavazatot kapott – jelentette ki Hugh Williamson, a HRW európai és közép-ázsiai igazgatója. Kiváltképpen zavaró az a körülmény, hogy ezeket a jogfosztó intézkedéseket az ország jövőjéről folyó életbe vágóan fontos nemzeti vita idején léptették életbe.

A 2016 júliusában megkísérelt államcsíny óta a HDP-nek 5471 tisztségviselőjét vették őrizetbe, közülük 1482-t előzetes letartóztatásba helyeztek. A testvérpárti BDP 3547 párttisztviselőjét tartják előzetes letartóztatásban. Ezzel aláásták mindkét pártnak azt a képességét, hogy megfelelő felvilágosító kampányt folytathassanak a népszavazás előtt.

A HRW-t mindez az 1994-ben uralkodó törökországi helyzetre emlékezteti, amikor önkényesen felfüggesztették az akkori Demokrácia Párt (DEP) nevű baloldali kurdbarát politikai csoportosulás színeiben induló Leyla Zana és három társa, Orhan Doğan, Hatip Dicle és Selim Sadak mentelmi jogát. Napokon belül 15 évre ítélték el őket terrorizmus vádjával. Az Emberi Jogok Európai Bírósága tisztességtelennek és jogsértőnek minősítette a rájuk „fegyveres csoportban való tagságért” kiszabott ítéletet. Ennek ellenére egy teljes évtizedet kellett letölteniük rács mögött…

Elgondolkodtató érvelés olvasható a küszöbönálló referendummal kapcsolatban a nemzeti újságok közé sorolt Anayurt (Szülőföld) című lapban, amely a címe fölött olvasható szerkesztőségi jelmondatának tanúsága szerint „Anatólia szeme, füle és hangja”. Mustafa Kaya publicista cikkének végén ugyanis ez a megnyugtatásul vagy vigasznak szánt mondat áll: „Törökország oly nagy és értékes, hogy voltaképpen nem is adható egyetlen ember kezére”.

A népszavazás előtti helyzet, a nyomott politikai légkör a témája a The New York Times cikksorozatának, amelynek egyes részei különböző címekkel jelentek meg a brit születésű Patrick Kingsley tudósító tollából. A szerző egyik fényképes beszámolójában leírja, hogy miként kísérte el Nazire Gürsel asszonyt „börtönlátogatásra”.

Ő annak a tekintélyes Kadri Gürsel szemleírónak a felesége, akit a tavaly júliusi katonai puccskísérlet után tartóztattak le. A nagy hagyományú, baloldali Cumhuriyet kolumnistáját paradox és teljesen képtelen módon egyszerre két egymást kizáró váddal is illették: állítólag kapcsolatokat ápolt mind az iszlámisták Gülen-csoportjával, amelynek köztudottan következetes bírálója volt, mind pedig egy nagyon is világi szemléletű harcias kurd csoporttal. Nazire ez alkalommal igénybe vette a család egyik barátjának gépkocsiját, máskülönben legtöbbször a szerkesztőség által biztosított ingajáraton utazik az Isztambultól mintegy kilencven kilométer távolságra épült hírhedt Silivri börtönbe és vissza.

A Cumhuriyet azért rendezkedett be autóbuszos ingajárat fenntartására, mert a lapnak olyan sok újságíróját zárták be a hatóságok, hogy a börtönlátogató hozzátartozók számára megfelelően nagy szállítóeszközt kellett bérelni. Nazire remélte, hogy Kadrit kiengedik február közepéig, s akkor otthon lehetett volna Erdem fiuk tizenegyedik születésnapján, de a várt esemény nem következett be… A börtönszabályzathoz nehéz kívülről alkalmazkodni. Nazire például egyszer vásárolt férje számár egy kabátot, de ennek viselése gyorsan meghiúsult, mivel nem engedélyezték, hogy „Gürsel fogoly olyan színű ruhadarabot hordjon, amelynek színe nagyon közel állt a biztonsági őrség egyenruhájának kékjéhez”. Hasonlóképpen jártak egy csuklyával, azt sem engedélyezték. Nazire végül egy divatos isztambuli bevásárlóközpont kis boltjában sikerrel járt, az igen tájékozott tulajdonos ott pontosan tudta, hogy kinek mit és milyen színben kell eladni. A börtönlakóknak lassacskán olyan sok rokona kereste fel az üzletet, hogy a várakozóknak néha sorba kellett állniuk…

A fegyintézethez való megérkezésük után egy ellenőrzőponton már csak Nazirét engedték tovább. Amíg ő bent beszélőn volt férjénél, az amerikai tudósító kint sétált. Megfigyelte, hogy mindenféle-fajta ember érkezett vagy távozott, fejkendős vagy szőkére festett hajú asszonyok, de egyvalamiben mind megegyeztek: valamiféle fekete zsák vagy csomag volt náluk. Rab családtagjuk, hozzátartozójuk szennyesével vagy kimosott fehérneműjével. Röviddel délután 4 óra után Gürsel asszony s megjelent – a saját zsákjával…

Patrick Kingsley másik riportjának címe: A férfi, aki fegyvergolyót kapott hűségéért.

Ez az írás amolyan fényképes portrévázlat egy kis település választott muhtárjáról, vagyis elöljárójáról, aki Isztambul ázsiai oldalának szélén intézi a lakosok ügyes-bajos gondjait. Rögtön feltűnik, hogy Can Cumurcu leginkább állni szeret. Ennek pedig az az oka, hogy fájós lábú. Tavaly ugyanis keresztüllőtték jobb felső combját. A golyó lázadó katonák fegyveréből származott, akik a tavalyi puccskísérlet idején megpróbálták rohammal bevenni a muhtár kerületét. Az elöljáró azonban az összeesküvőkkel szemben hűen kitartott köztársasági elnöke, Recep Tayyip Erdoğan mellett, a környéken ő szervezte meg az ellenállást, s a fegyveres harcok közben érte a találat. A seb azóta sem gyógyult be teljesen, sajog, nagyon érzékeny, s hogy megelőzze az erősebb fájdalmat, a muhtár inkább álldogál.

Az elöljáró sétára viszi az amerikai újságírót kerületében, Çengelköyben. Az emberek úton-útfélen megállítják az elöljárót, összeölelkeznek vagy elbeszélgetnek vele, s az ilyen gyakori találkozások szünetében Can Cumurcu elbeszéli, mi is történt azon a drámai éjszakán, július 15-én, röviddel este 10 óra után. A dolog azzal kezdődött, hogy odalépett hozzá egy karabélyos ezredes, és felszólította, hogy menjen be a házba. „Mi az, be van szíva? Mit ivott?” – kérdezte tőle Cumurcu, aki mások segítségével el is zavarta a hívatlan vendéget. Ezután hozzáfogtak barikádok építéséhez. Imádkozni kezdett. Sokat imádkozott, újra meg újra fohászkodott. Beszélt a családjával, mintha ez lett volna az utolsó ilyen alkalom. Telefonált az államelnökségre, hogy megbizonyosodjék afelől, vajon él-e még Erdoğan. Társaival együtt hosszú éjszakára készültek fel.

Valamikor éjféltájban visszatértek a katonák. „Törökország katonái! Ne lőjetek tulajdon népetekre!” – kiáltotta feléjük elbeszélése szerint Cumurcu. Még eltelt néhány pillanat, s ekkor fúródott beléje a golyó. Akkor éjjel tizenhét civil lakos vesztette életét, közöttük Cumurcu unokafivére. Neki magának a sebesülésen kívül más baja nem esett. Sőt hősnek, a demokrácia védelmezőjének nyilvánították.

Nem bántja az, ami az ő hősies helytállása után következett? – tette fel a kérdést a muhtárnak városnézés közben Patrick Kingsley. Tehát nem zavarja a demokratikus értékek puccs utáni rombolása, ezrek, közöttük több tucatnyi újságíró letartóztatása, például Kadri Gürsel bebörtönzése? Cumurcu azonban úgy véli, hogy az említett újságírók közül egyik sem volt valódi újságíró. Mindannyian így vagy úgy arra törekedtek, hogy aláássák az államot, márpedig a média nem erre való – állítja. „Miért, talán Angliában nem úgy van – kérdezett vissza az elöljáró a tudósító hazájára célozva –, hogy számodra első az állam, és csak azután vagy kommunista vagy jobboldali?”

Amióta pártja 2002-ben kormányra került, Erdoğan nemcsak az infrastruktúrát és a szolgáltatásokat javította meg. Szavatolta a méltóságát az istenfélő, jámbor törököknek is, akik úgy érezték, hogy korábbi kormányok „kizárták őket a jó társaságból”. Azok a kormányok, amelyek egyebek mellett a közintézményekben fenntartották a muzulmán fejkendő viselésének tilalmát is. „Erdoğan segített felemelni egy elnyomott réteget”– idézte a puccsistákkal bátran szembeszálló muhtár szavait a The New York Times tudósítója.

Németországban tavaly év vége óta kapható egy Törökországgal foglalkozó könyv, amelyre a jelenlegi kiélezett helyzetben ismét ráterelődött a kritika figyelme. Az Erdoğan-eset. Avagy miként adott el bennünket Merkel egy kényúrnak – íme a mű címe, szerzője pedig Sevim Dağdelen asszony, A Baloldal német pártjának parlamenti képviselője, aki Törökországból bevándorolt kurd szülők gyermekekét született 1971-ben Duisburgban.

Rainer Hermann, a Frankfurter Allgemeine általunk már sokszor idézett befolyásos szerkesztője és közel-keleti ügyekben elismert szaktekintélye szerint a szerző némelykor „túl szenvedélyes” és „egyre-másra túl is lő a célon”, például amikor az Európai Uniót „a német külügyi hivatal alosztályává fokozza le”. Ám hitelesnek bizonyul, amikor Erdoğan országáról számol be, így például olyan politikai kirakatperekről, mint amilyet az azóta Németországba menekült Can Dündar Cumhuriyet-főszerkesztő és Fazıl Say, a világhírű zongoraművész ellen rendeztek.

Dağdelen asszony úgy látja, hogy a jelenlegi török államfőt nem lehet partnernek tekinteni, mert a menekültekről kötött megállapodást zsarolásra használja ki. Ezért a Törökország-politikában radikális fordulatra lenne szükség. Evégből könyvében előterjesztett egy tízpontos tervet, amelyben többek között javasolja: szakítsák meg a csatlakozási tárgyalásokat, és állítsák le a fegyverszállításokat. Ez utóbbival kapcsolatban Helmut Kohl 1992-ben egyszer már bebizonyította, hogy lehet ezt másképpen is csinálni, mint ezt Merkel kormánya teszi: a korábbi német kormányfő ugyanis akkor leállíttatta a Törökországba irányuló fegyverszállításokat, mert arról értesült, hogy a kurdlakta Cizre városában tömegmészárlást hajtottak végre…