Sevinç Çokum: Meghajlott fák

Folytatódik Utazás a négy tenger országába című sorozatunk: a török írónő, Sevinç Çokum művét Schmidt Szonja Emese fordításában közöljük. 

A sarkon álldogáló árnyék eldobta a cigarettáját. Ránézett az órájára, és elindult. Az utcai lámpa földre vetődő fénye most magára maradt. A férfi az imént még ott volt.

Valahol nevetnek. Csak úgy hömpölyög a sok kacagás. Ma reggel a kendőm beleesett a tengerbe. Azt már nem láttam, ahogyan elsüllyedt a mélyben. Lehet, hogy sajnálta, de lehet, hogy örült neki. Hát a hullámtörő kövein pihenő sirályok? Vajon melyikük volt reggel a legéhesebb?

Szeretném átlépni az időt. Kire várakozhatott az a férfi? Fázott? Éhes volt? Vagy talán bolond volt? Milyen színű volt a szeme? Bánatos volt-e? Ha az volt, hány darabra törhetett a szíve? Meg kell fejtenem.

A gyerek boldogan viharzott ki az iskolából, olyan gyorsan futott, hogy alig bírtam követni a szememmel. Isten tudja, hányadjára bosszankodom amiatt, hogy rövidlátó vagyok. Mi történt aztán? Megint csak üresség. Végtelennek tűnő, smaragdzöld mező terült el előttem.

Miért van, hogy mindig a veszteségeken akadok fönn? Miért is? Barát tudja.

Egy hatalmas város… Az egyik végén ő, a másikon én. És az Ömer-történet miatt lelkünkben egyre csak hull az eső. Barát a „Szegény rabmadár” dalát dúdolja a négy fal között, én meg megállás nélkül azt, hogy „Járom az utam szerelemtől égve”. Aztán megint üresség…

Ömer… Egy csúnya férfi. Egy mély érzésű férfi.

Forrás és folytatás https://1749.hu/