Az ég szerelmére! 3. rész

Lányregénybe illő helyszín, csinos magyar lány, helyes török fiú. Álljunk csak meg egy pillanatra! Lányregény? Valóság?… Lili története folytatódik, vigyázat, veled is megtörténhet!

Lili isztambuli tartózkodása június utolsó napjaiban egészen új értelmet nyert. Mégis mennyit érzékelhetett eddig Törökországból a fiatal lány? Hamar rájött, hogy ez az ország és ezek az emberek magyarázatot igényelnek. Itt a társadalmi szőttes sokkal több színből készül, mint amennyi árnyalatot egyáltalán ismer. Ezek az emberek érdekesek. Olyanok voltak számára a törökök, mint egy találós kérdés, amit minden porcikájával meg akar fejteni. Egyelőre még a találós kérdés nyelvét sem értette, így ösztöneire hagyatkozva próbált a felszín mélyére érezni.

Mintha első önálló sétája után apja is megérzett volna valamit, már nem féltette úgy a lányát, mint előtte, önállóan mozoghatott a környéken. Így történt, hogy pár nap múltán ismét találkoztak Leventtel. Lili egy kicsit tartott a dologtól, elvégre ezt most már ők rendezték le, nem a véletlen. És a rendezőn mindig nagyobb a nyomás… Az első találkozás olyan természetes volt, mint egy tavaszi zápor. De szerencsére a második is. Leültek kávézni azokra a nagyon török székecskékre. Lili ujjongó örömmel fordult körbe a kis téren. Elégedetten szürcsölgetett egy aprócska, zaccos kávét, és érezte, hogy ez a pillanat ennél törökebb már nem is lehetne!

– Mond csak Levent, te talán tudod… mért néz rám mindenki ilyen furcsán? – teszi fel egyik kérdését a sok közül Lili.

– Hm, valószínűleg azért, mert nyilvánvaló mindenki számára, hogy turista vagy, és errefelé a sortod rövidsége is újdonság lehet sokak számára. – taglalja mosolyogva Levent.

– Hogy micsoda?? Hát ezek az emberek nem láttak még lábat?? – Lili elkerekedett szemmel mered a fiúra, akit remekül szórakoztat a lány őszinte meglepettsége.

– Üsküdarban nem igen. Tudod ez egy elég hagyományos kerület. Itt mindenki nagyon jóindulatú, de szűk látókörű is egyben.

„Csak nem kerületenként változnak a törökök??”

– De egyébként teljesen jogos a felháborodásod. Tényleg nem normális, ha egy pár lábszár ilyen hatással van az emberekre.

Lilinek olyan érzése támadt, mintha ezt a fiút könnyed hangrezzenéseivel csak bevágták volna Üsküdarba.

Szikrázó napsütésben elindultak a hajóállomás felé. Lili oldalra pillantott a kékszemű, határozott léptű Leventre. „Ő is itt nőtt fel… vajon milyen lehet a családja?”

A parthoz közeledve egy középkorú, szőke hajú nő jött velük szembe, barna kisfiúval az oldalán. Levent megáll, üdvözli őket.

– Lili, nézd ő az anyukám, Ayşe. Ő pedig a kisöcsém.

„Kisöccs?? Anyuka??”

Lili kettőt pislantott és már ott is ültek édes négyesben a legközelebbi cukrászdában baklavát majszolva. Lilivel szemben egy kedves tekintetű török anyuka mosolygott. Közös nyelv hiányában nem maradt más, mint a fülig érő száj… Előre nézve le nem hervadó vigyor terült el a lány arcán, balra fordulva Levent szalvétarajz-magyarázatát próbálta értelmezni. De a tüzetes török anyai pillantást mindvégig magán érezte. Levent elment a mosdóba és jaj, a baklavából alig maradt, hogy legalább azzal lekötné mozdulatait… Ekkor következett be a 32 fogas párbeszéd. Lili – török anyuka, török anyuka – Lili… Baklavát burmoló bazsalygó bumerángok…

A cukrászdából kilépve Levent elmagyarázta Lilinek, hogy az anyukája egy apró ajándékkal szeretne neki kedveskedni, így rögtön be is tértek a következő boltba. Lili egy kék bogyókás gyűrűvel és szívében jókedvű döbbenettel búcsúzott Levent anyukájától.

A történet folytatásához kattints ide >>>

Kovács Dalma – Türkinfo